1882.
Egyike a magyar nemzet újjászületési küzdelmében részt vett legnagyobb vezéralakoknak.
Hajdan egy egész nép által szeretve, barátaitól bálványozva, egy nemzet reményeinek élére állítva, elleneitől halálra üldözve, a balsorssal óriásként küzdve, kezében a hatalmasok szövetséges kezével, szivében a hazáért mindent újra feláldozó bátorsággal; agyában országalkotó eszmékkel, – és végre elmulva egy csendes kis házban, egyetlen szerető szív esthajnalsugára mellett…
Vajh, ki emlékezik még rá rajtam kívül, a ki még e kis félreeső pesti házban is láttam őt, a hol csak könyveinek élt már és szerető nejének?
Úgy hiszem, nagyon csendes temetése fog lenni.
Pedig hányszor dobta oda az életét arra az oltárra, a melyen nem volt már más, csak hamu, hogy újra lángot szítson rajta! Hányszor lett e nemzetnek megsiratott, visszavárt halottjává, a kinek feltámadásáért milliók imádkoztak! Most már az a kor is el van temetve mélyen. S a ki belőle fenmaradt, lett egy fölöslegessé vált hőse egy feledékenységre ítélt nagy időnek.
Élete fényét, nehéz küzdelmeit, nagy katasztrófáit csak a krónika őrzi, mint adatgyüjteményt; ugyanez a név, mely a siremlék gránitján aranytól ragyog, régen elfakult már azon a végzetterhes okmányon, melyre azt a debreczeni országgyülés elnöke leírta. És mindazok a nagy históriai alakok a későbbi korból, a kiknek az árnyéka az övével egymást keresztezé: koronás fők, bölcsek, hadverők, martyrok: régen maguk is árnyékok már.
De az én borongó lelkemnek jól esik végig járni visszatérő útban ezeken a nagy nyomdokokon, a miket egykori vezérem s örökké jó barátom, nagyratörő pályáján hátrahagyott. A czél más úton lett elérve, de azért az ő czélja is az volt: «Magyarország újra feltámadása.» S hiszem, tudom, hogy ha nem lettek volna, a kik az ő útján törnek előre, a más úton haladók sem jutottak volna el e czélhoz. Ezt a «haza bölcse» maga is kimondta, és mondta akkor, a mikor minden szó a tettek súlyával birt.
És Magyarország meg nem történt történetének is vannak hősei. És vannak hazafiui érdemek, a mikről nem szól a hir, és mégis az ég kapuján zörgetnek.
De egy emlékének megvilágításával tartozom én neki, és tartozik az a hirlap, mely a magyarhoni szabadelvű párt orgánuma.
Volt egy szürke, ködös korszak, a miről sokan csak azt tudják már, a mit nem tudnak: ebben a tespedő időben alkotta meg Almásy Pál a magyarországi szabadelvű párt számára a hirlapot, több elvtársával együtt, a kik közül, a kik még élnek, tudom, hogy ott lesznek a koporsója körül: hívei maradtak úgy neki, mint az elvnek. Előttem az első aláírási ív, mely a szabadelvű irány számára alapítandó lapot megteremteni felhívja a honfiakat: Almásy Pál neve van legelől. Egy évig a «Magyar Sajtó» volt ez a közlöny. Akkor még nagyobb áldozatokkal ugyanazok a hazafiak az ő vezetése mellett megalapították a «Hon»-t, mely aztán a szabadelvű pártnak húsz esztendőn keresztül maradt közlönye, s melynek örököse lett a «Nemzet», mind elvekben, mind közönségben.
Még abban az évben másodszor is fogságra került Almásy Pál és több elvtársai. Az a czél, a mit oda fenn említék: ez volt az ok. Ismét oda volt dobva, nagy vagyon, szabadság, élet. A kortársak léhasága sulyosbítá helyzetét. Isten csodája s az uralkodó bocsánat kész szive mentették meg csupán a legszomorúbb fátumtól, melybe egy barátjának terhelő nyilatkozásai sodorták.
Azontúl csendes ember lett belőle. Híve maradt mindig a szabadelvűségnek, s barátja az ahhoz ragaszkodó pártnak és kormánynak, de egészen visszavonult a világtól.
Hajdankori emlékei, büszke vágyakodásai, magas családi összeköttetései mind nem voltak képesek őt előszólítani asketai magányából.
Ott lakott éveken át a Bajza-utczai kioszkszerű házban, hol remeteségét egyedül kedves neje (Almásy Sándor képviselő testvére) osztá meg vele híven. Se magánosokat, se társas köröket nem látogatott meg soha. Valahányszor összetalálkoztam vele, oly jól esett szavaiból megértenem, hogy az önként eltemetkezett nagy óriásból nem lett világ és hongyűlölő, mint annyi másból, nem tekinté magát detronált félistennek: de egész hazafinak, ki emberhelyét betölti.
Most már betölti azt az áldott nyugodalom helyét, melyet nálánál e hazától senki jobban meg nem érdemelt.
Ha minden ember, a kivel valaha jót tett, ha minden hazafi, a ki hazájának megtartásában köszönettel tartozik neki, egy hantot fog hajítani koporsójára, akkor Almásy Pál sírja helyén hunhalom emelkedik.
A hazaszeretet örök lángja égjen e sír fölött, melyben a legnemesebb hazafi hamvai nyugszanak.
Egy oszloppal ismét kevesebb!