Ballagi Mór azon szerencsés iró, ki oly chef d’œuvret adott át az olvasó közönségnek, mely minden osztály, rend és életkor szerinti olvasónál korszükséget képez.
E könyv az, mely utat nyit a magyar és német nemzetnek egymást kölcsönösen és alaposan megérteni, s a nemzetiségi differencziákat kölcsönös megelégedésre kiegyenlíteni.
Biztos kútfő után mondhatjuk, hogy még maga az államminiszter úr is gyakran folyamodik e könyvhöz, felvilágositást szerez belőle magának.
És méltán tartatik az ily magas becsben.
Mert megtalálható abban Vörösmarty költészetétől kezdve a Corpus jurisig minden.
Magában foglalja az Csengery államtudományát, Kemény vezérczikkeit, Arany hősköltészetét, Gyulai kritikáját, Brassay fűvészetét, Greguss bölcsészetét, Kakas Márton bolondságát, Remellay históriáját, szóval mindent, a mi magyar nyelven iratott, – kivéve Oroszhegyi Józsa vegytanát.
Ezen nagybecsű könyv tudniillik Ballagi Mór magyar-német szótára.
E mű nagy befolyással volt a német emberek megmagyarosítására.
De nemcsak a szavak rendbehozásának, hanem a szavak értékesítésének is nagy mestere előttünk álló barátunk, ki bár híven talált arczképéhez mégis legkevésbbé hasonlít, mert a kik őt személyesen ismerik, csak szónokolva ismerhetik.
Ő a legbuzgóbb szónokok példányképe, ki, ha francziának született volna, most a franczia törvényhozó testület vitái alkalmával a Hon és Pesti Napló extra Beilagokkal volnának kénytelenek megjelenni; s azt kellene azután majd meghallgatni, a mit ő mondana az ultramontánoknak. Ott volna majd sűrűn látható a stenografiában bezárjelezett (zaj), – (nagy zaj), – (heves félbeszakítások), – (felugrálás a padok tetejére) – (ordítás a jobb oldalon), – (synodalis zsivaj), – (szónok túldörgi valamennyit) stb. eff. Majd kikapnák azok tőle a magukét! – Hogy a kutya egye meg a macskát!
Ez az ő szavajárása, melylyel a világ tarthatatlan helyzetét szokta jelezni. Mely kegyes óhajtását mi is készséggel aláirjuk.
Fortes creantur fortibus!
E jelige nemcsak a Vadász és Versenylapok eszmekörére nézve áll; mi emberek is alá vagyunk vetve e nemesítési procedurának.
És igy nem csoda, ha Kemény Zsigmond, kinek egy őse fejedelem volt, a másik őse hadvezér, maga is fejedelmi és hadvezéri állást foglal el az ujságirás mezején.
S ha fölszámítja táborát, bizonynyal több előfizetőt állíthat hadirendbe, mint a mennyivel fejedelmi őse Nagy-Szőllősnél Kucsuk Mehemet basával megütközött; de nem is hagyja ám magát, miként amaz, levágatni Kucsuk János Török basától.
S ha veszszük Kemény Simon élettörténetét, abban is sok analógiát találunk az övéhez.
Ki volt akkor Magyarország legnagyobb embere? Hunyadi János. Ki volt annak legbensőbb barátja? Kemény Simon.
Ki most Magyarország legnagyobb embere? Deák Ferencz. Ki annak legbensőbb barátja? Kemény Zsigmond.
S valamikép megtörtént, hogy a török-tatár ellen harczolván, átengedé Hunyadi fegyverzetét Kemény Simonnak, hogy ő harczoljon abban és viszont; hasonlatosképen a mostani nagy journal attakban is gyakran küzd Kemény Zsigmond Deák fegyvereivel, míg Deák viszont a szerkesztő leeresztett sisakja alatt, melyről lepattognak azon bizonyos török-tatárnak a nyilai, a kinek az igazi nevét a hajdani Récsy Emil szerkesztette Pesti Naplóban Lisznyai Kálmán verse közepett, a betűszedői véletlen olyan malapropos kivakkantotta.5)
Kemény Zsigmond abban külömbözik sok más egyéb irótól, hogy ő igen sok dologhoz ért, és igen kevésről beszél, míg mások igen kevés dologhoz értenek, és igen sokról beszélnek.
Mikor valami czikk alatt láttuk a mult években a nevét, már előre tudtuk, hogy itt van a német kérdés legeslegújabb stádiumában. Ez a kenyérpótlék, a mire az inség ráfanyalítja az ujságírót, miután a többi tápláléknak mind a Jedikulában kell megadni az árát.
Úgy tett velünk, mint a szakács, a ki tudná, hogy mit kellene főzni, csak ne félne az epidémiától. Igy azonban a különböző sauceokban mindig csak azt nyújtja vendégeinek, a mitől azok meg nem betegszenek, s el akarja velünk hitetni, hogy «e’pur si mouve»; mégis csak mozog a német kérdés! Pedig optica fallacia: nem a kérdés forog az értekező körül, hanem az értekező a kérdés körül.
Egy idő óta kezdenek ritkulni a német kérdés fölötti elmélkedései, s ez jót jelent. Mikor már a Pesti Napló el kezd a magyar kérdésről is beszélni, akkor már bátran ki lehet bontani a télire bekötözött baraczkfákat: nem lesz több fagy.
Az életíráshoz tartozik azt is megjegyeznünk, hogy Kemény Zsigmond barátunk megállapodott 48-as; hanem azért még mindig igen szeretetre méltó férfiú.
Íme egy tisztelt barátunk, a ki hegedűvel írja a világtörténetet.
Valamint a Schwechatnál elfogott czigányok azt mondhatták az ángázsmánt ajánló horvát bánnak: mi nem akarunk hazánk ellen hegedűlni; hasonlóul elmondhatja Reményi magáról: én pedig hazám mellett hegedűlök!
Legelőször életünkben azon emlékezetes vár alatt találkozánk össze, a mi a többek között arról is nevezetes, hogy egyszer egy szakács egymaga kiűzte a helyőrségét, pedig Mátyás király katonái voltak.
Reményi volt ott az egyedüli vitéz, ki nem rakta le fegyverét (a nyirettyűt); hanem tovább küzdött vele a magyar név dicsőségeért.
S ez valóban bámulatos eszköz Reményi kezében, ez a nyirettyű! Ez neki toll, mely a legszebb antikritikákat írja, ez neki kard, melylyel versenytársait levágja, ez neki ecset, melylyel lefesti a magyar búját és örömét, ez neki sarló, melylyel európaszerte a sterlingtől a piczuláig, mindenféle termékben arat, ez neki paripa, ha megunja magát, ráül s beutazza rajta mind az öt világrészt, ez neki hágcsó, melyen még a franczia császárhoz is felkapaszkodik, ez neki kulcs a paradicsomba, elmegy Rómába, egyet hegedül Liszt Ferenczczel a vatikánban, s bejut a konfraternitásba.
E bámulatos nyirettyü kezelőjét látod előtted, kegyetlen olvasó!
(Mert miért volnál te «kegyes olvasó», ebben a czudar időben?)
Épen most vett búcsút tisztelt barátunk Napoleontól, ki csak azért késleltette algiri útját ily sokáig, hogy még egyszer meghallhassa a «Repülj fecském»-et, s nagyon kérte, hogy az alatt, míg oda lesz, ő is használja fel befolyását Antonellire s próbálja meg, hogy tudna-e még valami variácziót kigondolni a római nótára? mert ő már a fogytán jár ebbeli művészetének. Reményi Ede barátunk névjegyén olvasható volt négy év előtt, miszerint ő az angol királynő ő felségének első hegedüse. Semmi sem rajzolja oly élénken az özvegygyé lett királynő mély bánatát, mint azon körülmény, hogy tisztelt barátunkat négy év óta nem hivatta vissza.
Most kellene tisztelt barátunknak Amerikába menni: miután úgy halljuk, miszerint Párisban még a déli államokat képviselő Slidellt is sikerült becsalogatni hegedűjével a reunióba; most pedig Amerikában épen azon dolgoznak.
Van szerencsém bemutatni a keresztapámat.
Mert, hogy ő volt az, a ki Kakas Mártont a keresztvízre tartotta – a Vasárnapi Ujságban.
Vasárnapi Ujság? Ki ne tudná, hogy mi az?
Egy nagy hatalmasság az irodalomban; nem csupán geográfiai fogalom, mint Metternich Olaszországa és a Bécsi Hiradó; nem is pusztán európai szükség, mint Törökország és az Idők Tanúja, hanem valóságos aktiv nagy hatalom, mint Anglia, ki szereti ugyan a békét, de a háborúra is készen áll.
Bámuljátok még azon írókat, kik magokat halhatatlanokká teszik? jertek, hát bámuljátok az én keresztapámat, ki nem csak magát, de azonkívül száz meg száz embert tett már halhatatlanná, megörökítvén őket a V. U. hasábjain s ha kérdeni lehet, vajjon ez és amaz írónk honnan vesz annyi tárgyat újabb munkákhoz, még jobban lehet kérdeni, vajjon Pákh Albert honnan a pokolból fog jövő esztendőre való híres férfiakat előteremteni? De ő azokat mégis előteremti.
De nem csak ez az ő főérdeme.
«Non minus est virtus, quam quærere: parta tueri.»
(Nem kisebb virtus, mint a híres férfiakat keresni, megóvni másokat a híressé lételtől.)
Nézzétek meg a Vasárnapi Ujság végén a szerkesztői mondanivalókat. Ez idő szerint a 7777-ik szám járja. Azok mind eltemetett fűzfapoéták. Ha fűzfák volnának, poéta nélkül, erdőnek nevezhetnők. Így csak sírkert. Egy coemeterium hétezerhétszázhetvenhét fejfával! Miknek nyugvóit Pákh Albert mind sajátkezüleg szegezé be és temeté el, megírván az ő epitaphiumaikat; mely epitaphiumok a humor quinteszencziái. Vannak sokan, kik ezen kezdik olvasni a lapot, sőt azt is kérték már a szerkesztőtől, hogy ne is adjon a lapban egyebet, mint mondani valókat. Igaz, hogy ezen halottak közül némelyik hazajáró lélek, tízszer-húszszor is újra megjelen s újra eltemetteti magát, azt tartván Vojtina Mátyással, hogy «egy kis halál nem tesz sokat, őseinknek szintúgy volt.»
Pákh Albert is egyike a tízeknek.
Tudniillik, hogy ezelőtt húsz évvel egy koaliczió alakult az akkori fiatal (most már vén) írók között, melynek tagjai kötelezték magukat, hogy szépirodalmi munkákat nem fognak irni, csupán csak a «tízek könyvébe.»
A többi mind megszegte fogadását, csupán csak Pákh Albert áll azóta is kitartó jellemszilárdsággal akkor tett kötelezettsége mellett, s állhatatosan tartja fogadását, végtelen szomorúságára számos tisztelőinek.
Két év előtt tartá a Vasárnapi Ujság tíz éves jubileumát, az úgynevezett «bankó-menyegzőt»; kívánjuk neki tiszta szivünkből, hogy még az ezüst, arany és platina menyegzőket is sorba megtarthassa, és még akkor se legyen megszorulva nemzetünk nagy férfiainak felfedezésében.
Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószinű szakállat és hószín hajfürtöket?
No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.
Brassay mindent tud, a mit csak tudni lehet: ő nagy filológ, filozóf, mathematikus, botanikus, kritikus, historikus, grammatikus, statisztikus, lingvista, belletrista, polémista és jurista; és azonfölül még muzsikus is.
Ennek a sokoldalú tudományosságának köszönheti, hogy a magyar tudományos akadémia öt osztálya közül egyikben sem választják meg rendes tagnak.
Mert mikor a nagy gyülés napja elkövetkezik, s az osztályoknak ajánlani kellene rendes tagságra kandidátusokat, akkor legelébb is elkezdi a természettudományi és mathematikai osztály, hogy mint természettudós is nagy érdemeket szerzett ugyan magának Brassay, de mik ezek azon nagybecsű szolgálatokhoz képest, a miket a magyar irodalomnak a nyelvészet mezején tett; ott volna igazán a helyén; dísze, virága, czímere fogna lenni a filológiai osztálynak, s minthogy tíz több, mint kilencz, tehát mathematice áll, hogy attól az osztálytól ajánltassék, a melyiknél több az érdeme. A filológiai osztály viszont mély deferencziával elismeri, hogy Brassay a nyelvészetben rendkivüli sikerrel működött, s ha semmi egyebet nem mívelne, mint ezt az egy szőlőjét az Úrnak, bizony be is választaná őt osztályába rendes tagnak; de a midőn Brassay annyira kitünő filozóf, hogy e hajlama és tanulmánya minden egyéb müködésére keresztül-kasul kiterjed, tehát úgy kívánja mind a költői igazságtétel, mind a grammatikai superlativus, hogy a hol «legnagyobb», oda választassék be: a filozófiai osztályba. A filozófiai osztály végre ezen bölcsészeti dedukcziót állítja fel: «ámbátor elismert dolog, hogy Brassay a filozófok között is kitünő, mindazonáltal már eddig is a természettudományok levelezőtagja levén: tehátlan mind logice, mind naturaliter az következik, hogy ki mely helyen leveledzett, azon helyen virágozzék is»; s visszautasítja a kandidácziót a természettudósokhoz, s e nemes vetély így foly évről-évre. Brassaynak minden osztály égig emlegeti a másik osztályban tett érdemeit s együtt az öt osztály együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem végül azt mondja, hogy «mind ez semmi! Brassay nagy tudós ugyan, de hát még milyen nagy zeneértő! válaszsza meg hát a konzervatorium.»
A rossz világ aztán rájuk fogja, hogy félnek a polémiáitól.
Bizony félhetnek is.
Alig van köztünk élő ember, a kinek egy bokréta ne jutott volna azokból a csalánokból, a miket Brassay herbariumából poéták, muzsikusok, kritikusok, filozófusok és mathematikusok számára időnkint ajándékozni szokott.
S hogy polémiáiban mindig ő marad a győztes, arról, úgy hiszem, az első látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig az övéből csak egy szálat sem birtunk kiczibálni.
Jelenleg mély béke van közöttünk, a mit az is tanúsít, hogy legközelebbi polémiájában Gyulay Pál barátunkkal még Tallérossy Zebulonunkat is bizonyságtevő tanúnak hívta fel, a miből az derül ki, hogy még az Üstököst is tanulmányozza, mint nyelvészeti speczialitást.
Kívánjuk neki és magunknak, hogy még mint viruló öreggel együtt élhessük meg a tort, melyet m. t. r. taggá megválasztásakor fogunk csapni, pendantjaként amaz emlékezetes «haricskapuliszka» estélynek, melyre egyszer jókedvében kilencz összemarakodott kritikust és antikritikust meghítt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják majd egymást megenni! a mi azonban nem történt meg; egymás húsára nem került a sor, miután Brassay bácsi ennyi sűrű érdemei mellett még kitünő – szakács is!
«Sunt quos curriculo pulverem olympicum concussisse juvat»…
… Íme ez is egyike a tízeknek, kik sok-sok év előtt felfogadták, hogy a költészet mezején el fogják érni azt a nonplusultrát, a mi legfőbb czélja az olympi versenyfutónak.
Kettő-három közülök el is érte, hogy halhatatlanná lett, az az meghalt, s most azt mondják rá gyilkosai, a kritikusok, a mit Caracalla mondott, mikor sajátkezűleg megölt testvérét, Getát, az istenek közé emelte: «sit divus, dum non sit vivus!» s a dicsőség is egyik főczélja a futásnak.
Egy-kettő szinte czélt ért, úgy elhalt, hogy nem háborgatják többé csendes nyugalmát, s ez is jó czél az olympi versenyen.
Kettő-három megérte, hogy akadémiai lett s számozott széket nyert a négy sphinx őrzötte palotában, s ez is egyik magas, mert kétemeletes, czélpontja az olympi tusának. Vannak, kiket hatalmas szerkesztőkké nevezett ki Apolló s ez is díszes hivatal. Uralkodnak az egész világon, csakhogy a világ nem fogad nekik szót.
Van, a kit közülök a Bethel szentelt őrévé tett Melpomene s ez is jutalom; a menynyek kulcsa van kezében.
De a legszebb, legjobb, legbölcsebb jutalmat Degré nyerte el az olympi küzdelemben: őt a muzsák boldog emberré tevék.
S ha néha méltó panaszszal mondja is, ama büszke dunaparti palotára tekintve:
«Non ebur, neque aureum Mea residet in domo lacunar.»
De annál édesebb öntudattal teheti utána:
«Satis beatus unicis sabinis.»
Ő nyerte el a tíz között a legmagasabbra tűzött koszorút.
S a míg a többiek folytonfolyvást neked udvarolnak te sokarczú szépség, te ingatag kegyű, te mindig újat követelő, te szeszélyes, apprehensiv, te csapodár szépség: szép hűtelen magyar közönség! addig Degré föltalálta a pieridák berkében azt a boldog helyet, a hol a filomela fészket rak, s ha koronkint megzendíti is még dalát, azt csak azért teszi, hogy hü párját gyönyörködtesse; de nem azért, hogy prenumeránsokat csaljon a lépre.
Bezzeg jó volna most, ha ezt a nagy férfiút is per «barátunk» titulázhatnánk. Nagy ajánló levél lenne ez ránk nézve mind a földön, mind az égben; a földön a Honra, az égen az Üstökösre nézve.
Mert vannak tagadhatatlan, országos hirű költők, kik műveikkel kivívták maguknak a halhatatlanságot. Igen, de milyen halhatatlanságot? «Itt a bökkenő!» mondja Hamlet. Ám Lonkay nem azon útat követi, melyen e profánus halhatatlanok járnak.
Ő tudja jól, hogy az ember hüvelyes vetemény, a kinek a külső hüvelye csak addig jó, a míg zöld; de ha leszedetvén, télire eltétetik, akkor csak a borsóként bennrejlő szellem becsültetik benne: azért mindenkép azon kell törekednünk, hogy e télire elteendő kincs meg ne zsizsikesedjék.
Egy nagy czél lebeg Lonkay előtt s azt soha szem elől nem is téveszti.
Az ő tolla még azon ludak egyikének szárnyából való, melyek hajdan rövid, de velős felszólalásaikkal a Capitoliumot megmentették.
E toll védelmezi most is a vatikánt mindenki ellen, a ki ott alkalmatlankodni akar: Garibaldi ellen, az olaszok ellen, az eretnekek ellen, a pogányok és zsidók ellen, a hitetlen ujságírók ellen, a vörös herczeg ellen, a franczia védsereg ellen, sőt még a nagytiszteletű Palásthy úr ellen is.
Buzgalma még oda is kiterjed, hogy ha más írótársa ujságában valamely tévedést észrevesz, azt rögtön jobb útra téríteni iparkodik, melyért is azok neki csak örök hálával tartozhatnak. Kérlelhetlen szigorral sújtja különösen a profánus magyar írókat, kiket oly módon igyekezik semmivé tenni, hogy lapjában latin kadencziás verseket közöl ezen klasszikus mintájára a Csokonai Karinyónéjában foglalt carmennek:
mely latin versek eddig is köztetszésben részesülvén, már-már leszorítják a magyar poétákat a Helikonról. Úgy kell nekik.
Lonkay még a siron túl is anathemával üldözi e profánusokat. Egy haldokló lapszerkesztőre nem rég olyasmit mondott, mintha «döglő félben» volna s buzgalmáról dicséretesen tanuskodik azon megjegyzése, miszerint Lincoln nagyon megérdemlette azt a büntetést, hogy meglőtték, a mért pénteki napon szinházba ment. Hiszen világos is, hogy a szinész nem hal, hanem hús.
Azonkívül pedig egy egész új genreral szaporította a magyar litteraturát; e genre a «Péterfillér irodalom». Ő Péterfilléreket gyűjt s az adakozók minden forinthoz egy kegyes mondatot írnak versben és prózában s e mondatok gyűjteménye az Idők Tanújában a capite kinyomattatik. A Péterfilléreket, hajh! Merode generális jámbor zuavjai menten beiszszák, de a szép mondatok gyűjteménye örök időkre megmarad; kegyeletes tanúságaul azon Időnek, a melyben a lelkes hazafiak még pénzt is mellékeltek a verseikhez, a miket beküldtek valami újságnak.
Mindez érdemeiért ragyog e kitünő férfiú keblén amaz érdemjel, mely őt a Gergely-rend lovagjává teszi, s felhívja a saracénok elleni harczra. Viselje egészséggel.
De még ez nem minden jutalma az igaznak.
Voltak kegyes érdemekben gazdag emberek, kik szinte kivívták maguknak a túlvilági halhatatlanságot; de Lonkay minden megboldogultaknál hosszabb halhatatlanságot szerzett magának, mert az övé meg van toldva még a túlvilágon innen is három esztendővel; a mennyiben buzgó honfiak és honatyák három évre biztosították az Idők Tanúját az «élet» felől.
Halandó ember! halandó ujság! láss példát és okulj belőle!