Egy hamar elmuló zaj hallatszott tavaly a Burgban megjelent kisértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer aztán dementirozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az élczlapok eltemették.
Pedig hát ez nem volt mese, hanem tökéletes valóság.
Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgyalak, márvány fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan, de a falra világot nem vet; az alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt, az őrt álló katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állítottak ki; azok előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztülkasul lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el, hanem megállt és merően a szemük közé nézett. E kisértet-nézéstől az egyik őr, egy izmos, erős morva vadász ájultan esett össze.
Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a kisértetes őrállomást. Ez mint gavallér ember asszony ellen nem vitt magával puskát, pisztolyt, csak úgy kardosan állt a lesbe. A mint a tizenkét órát elkongta az István templom harangja: ott állt előtte a fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt, utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony visszafordult s a lámpát a tiszt arcza elé tartá.
Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a kezét megragadja, a másik karját pedig a fehér nő dereka körül fonta, – akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt megfogta és megölelte – a semmit.
Az eltünés pillanatában úgy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy hideg csókot nyomott volna ajkára.
Már most ha tisztünk egy mult századbeli mousquetier tiszt lett volna, kötelessége lesz vala e kisértet-csóktól halálra betegedni és belehalni; minthogy azonban mai időkben a katonatisztek chemiát és optikát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kisértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette, hogy a Burggal átellenes ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világítva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba, s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, a hol az ablak ki van világítva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót, s szépen ott lepte az egész kisértet-csináló apparátust. A nagy tükörüvegtáblát, melynek segélyével és villanyvilágítással a kisértetes nőalakot a Burg ablakán át annak folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér asszonyt is, a kinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.
A dologból inquisitio lett: a fényképész azt a merész tréfát nem a maga mulatságából rendezte, hanem aztán annyi magas állású személy keveredett bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abbahagyni, s az egész kisértethistóriát meghazudtolni.
Az ultramontán-párt manővere volt az egész: ilyen együgyű hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvű iránytól elfélemlíteni.
Azoknak, a kik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla. De hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is megtudtuk.