Szerkesztő úr! Ismeri ön azt a mondát arról a hajdankori bűvészről, a ki egyszer egy bölcs város lakóit aképen babonázta meg, hogy kezébe vett egy hegedűt, végig muzsikált az utczán; s a ki csak meghallotta azt, futott utána, tánczolva, tapsolva, mámoros önfeledéssel; a bűbájos vitte őket ki magával a városból, azok mind tódultak utána tánczolva, tapsolva, végre megnyílt előttük egy meredek hegy, a bűvhegedűs oda is becsalta őket: a jámbor emberek mind bementek lejtve, tánczolva, szökellve, a hegy összezáródott mögöttük: még tán most is tánczolnak odabenn.
Az újabbkori bölcsek ráfogják, hogy ez csak mese. Pedig lássa szerkesztő úr, ez nem mese, mert ez valóban megtörtént; láttam, hallottam, ott voltam én is: a bűbájos megint eljött, engem is, meg ezernyi ezer embert velem együtt vitt magával, a merre akart, meghordozott eddig soha nem ismert tájakon, bevitt gyönyörű tündérországba, keresztül iszonyú pokolországon. De ezúttal mégis oly jó volt, hogy visszaeresztett.
Elmondom a hogy történt.
Kihirdetik egy szép ünnepnapon, hogy hangverseny lesz a szinházi nyugdíj-intézet javára. Az emberek szánakodásból összegyülnek, semmi rosszat nem gyanítva s remélik, hogy olcsó áron meg fognak innen szabadulni. A színház tömve van, egyik ember a másik hátán, mint valami négerszállító hajóban. Egyik kérdezi a másiktól: fog-e Liszt most zongorázni. Fog bizony, de még hogyan. Most eleven zongorája van, a hajdani lelketlen fabillentyűk helyett mindenütt egy lelkes állat ül, a ki kénytelen kezeinek intésére, szemeinek mozdulatára, mosolyára, haragjára csodálatos hangot adni: az egész nagy zenekar nem egyéb, mint egy óriási hangszer, melyen a nagy mester szellemujjaival játszik.
Ott láttam őt ülni a nagy koszorúzápor között, a vershófuvatagban, mint egy ezeregyéjszakai bűvészt, halvány orczájával, mit hosszú hajzata beárnyal. Mit tudom én, milyenek voltak a koszorúk és a versek? én csak őt láttam és azontúl nem birtam szemeimet levenni róla. A nagy földi lárma, emberi kiabálás után, melylyel a közönség magát a nagy bűbáj ellen biztosítani törekedett, a nagy mester egy intésére éjféli csendesség támadt. Annyira senkinek éreztem magamat, mint születésem előtt egy esztendővel. Most felnyiltak e hallgató szemek, a kéz egy halk intésére valami zengés támadt, valami olyan hang, a mit minden ember ért, pedig senki nyelvén sem beszél, látja, pedig alakja nincs: támadó hajnal, piros libegő felhőkkel, zöld bokrokon átvilágló napsugár, csengő hajnalharang, egyhangú csermely csörgése, döngő méhe hangja, égi szerafimok reggeli éneke fehér felhők között székelő úr zsámolyánál, a ki áldó kézzel mutat a föld felé, s hallgatja a csecsemőgyermek gondolatjait, kire szelíd anyaarcz mosolyog, kinek fülébe szárnyasvállú angyalkák susognak; bölcsőringás, dajkaének, gyermek kaczagása,… s mindez ott volt annak a bűvésznek az arczán: látható volt zenéjében, hallható mosolyában… Most elmúlik a mosolygás, felhők vonulnak az égre, a napsugár eltünik a hegyek mögé, hideg szél fuvall végig a tájon: úgy fázom és köpönyegem otthon maradt, a távoli villám felderíti a tájat, a zápor zuhog, a vihar rázza az ablaktáblákat, a mennydörgés rengeti a reszkető föld fundamentomait, a viharból, mennydörgésből fájó sírás hangzik elé: olyan sírás, mint mikor árva gyermek zokog anyja koporsója előtt, a halotti ének beleszól, mélán, bánatosan, a mennyekben fenkölt kardalok fogadnak egy földről eltávozó lelket; a földön pedig a hideg szél kerget egy árva gyermeket, a kinek nincsen senkije és semmije, a ki előtt a kietlen végtelenség, melyen a sötét zivatar dörögve zúdul végig. És mindez látható volt ama bűvész arczában, szemeiben, komor homlokán, gyászoló ajkain s csodásan összhangzó zenéjében… De ime egyet mosolyog ez arcz, s mintha kicseréltek volna embert, szivet és zenét, édességgel, gyönyörrel teljes kép tárul újra elénk: a boldog szerelem képe; szeret minden: a nap a földet, mely mosolyától felvirul, angyalok az embereket, és az emberek egymást; virágillat szereti a szellőt, tavaszi lomb a patakot, csendes tó vize a benne meglátszó felhőket, zöld moha a hideg sziklát, madárka párját, ifjú leánykáját és minden, a mi szeret, olyan boldog szerelmében; méh döngése, lepke szárnya veri a bűvharmoniához a taktust, bele susognak a fák is, s azok a kis kék virágok lelóggó csengetyűikkel úgy csengenek, ha a szerelmes szél megfujja őket, és a szív úgy dobog, egyszerre kettő-kettő; ott is harmonia van… S ez a boldog édes ábránd ott volt a bűvész arczában és a zene keresztül-kasul járt minden szivet, minden lelket. Ha most tetszett volna a bűvésznek, bezárhatta volna mögöttünk a hegyet, soha sem jöttünk volna ki onnan… Ah, de még ez mind csak tréfa: a mester arcza ismét változik, újra idomul a világ; nagy országrendítő eszmék születnek új létre, a lelkesült tömegek robaja hallatszik távol, az emberek keble feszül, dagad, kardok vidám csörrenése, paripák szilaj dobogása vegyül a zenébe, egyes hangok, mint az itéletnap holtakat támasztó szava, riadnak bele a csodás hangzűrbe, az ember szíve ki akar törni helyéből, elfeledi mindenki éltét és halálát, csak egy képet lát, a dicső csatamezőt az egymásba rohanó tömegekkel, a felvert port nehéz felhőivel, a vérpatakokkal, ott hallja a harczosok ordítását, a kardok csengését, a csatakürt buzdító harsogásait, a mint rohan előre a csaták hőse, neki eresztett kantárral, lehullot föveggel, kipirult orczával, hogy szinte bele kell kiáltanunk: előre azokkal a zászlókkal! Ne hagyjátok azt a hőst ott! Előre, előre!… Hasztalan, hasztalan. A bűvész felindult arczfénye megtörik, lelkesült alakja lassan összeroskad, kihull a kard a kézből, kifoly a vér a sebből, a lovag lehull a földre, a zászló betakarja arczát: a csatának vége van már; ősz szeleit érző hattyúk, darvak kiáltoznak le az égből, melegebb tájra vonulva; minden zaj elhal, elcsendesül lassan; még egy szívbekapó csodás melódia szólal meg utoljára; a késői kor költői éneke ez talán megsiratott hősről, meg a sírból kinőtt hangabokron énekelő fülmile, és az éjféli szél, mely a halottakat költögeti, az is elhal, elenyészik, csak az ingatott fűszálak beszélgetnek még egymásnak valami nagy szomorú dolgot, a mitől mind bánatra hajlik a fejök. A bűvész alakja alig látszik most az állvány mellől, eltűnt ő is csoda hangjaival, a miket azután soha sem birunk elfeledni.
Szerkesztő úr, ez ám a bűvészet, nem Boscóé; Bosco legalább, ha elbűvölte az ember ujjáról az aranygyűrűt, végül megint visszaadta; ha elkérte a zsebórát, ha megtörte a mozsárban, ha kilőtte a puskából, megint egész zsebóra lett belőle; de Liszt elszedte az egész közönségtől a sziveket, összetörte s vissza nem adta azokat. Hogy fog már majd annyi derék magyar ember szív nélkül járni-kelni a világban? Csak hát a magáét hagyná itten már cserébe…