(Hisztoriko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól.)
Kérem alássan, ez nem olyan tréfa, mint a milyennek látszik; a prenumeráczió épen olyan nevezetes időszakot alkot magában, mint valaha a népvándorlás, a kuruczháború, Amerika fölfedezése, a gőzhajózás és a fehér s veres rózsák története Angliában. A prenumeráczió nemcsak állapot, hanem korszak. Egy egész önálló esemény, mely méltó, hogy a hisztorikus figyelmét teljes mértékben magára vonja.
Azon studiumok után, melyeket e tárgy kiismerése körül tettem, részint saját tapasztalataimra, részint hiteles adatokra támaszkodva, e nevezetes történeti eseménykört következő időszakokra véltem feloszthatónak.
Első korszak volt a jótékonyság időszaka. Jótékony szerkesztők jótékony albumokra, jótékony előfizetési íveket eregettek a publikum közé. Ezen ívek még nagyon magukon viselik a kezdeményezés jellegét; csak úgy quart-lapra voltak nyomtatva, egyszerűen fekete betűkkel, csupán annyi levén rajtuk feliratul téve, hogy leégett itt meg ott egy város, az érdemes publikum már most olvasson hát el egy csomó novellát, ha azt akarja, hogy az megint felépüljön. Ezen egyszerű felhívásokra özönlött a közönség, nem kellett síppal fogni; jött magától; letette a jótékonyság zsoldját; ha kapott érte könyvet, megbecsülte, elolvasta, szépnek találta; – ha semmit sem kapott, az is jó volt: elég volt az öntudat, hogy annyi torony már most fel van építve szépen.6)
Ezen időszak csakhamar véget ért, de egy még sokkal nevezetesebb kor nőtte ki magát belőle: a lelkesedés korszaka. Derék hazafiak és honleányok vetekedve ragadták ki egymás kezeiből a prenumeránsokat, az volt a dicsvágy czélpontja, hogy kinek van hosszabb névsor írva a lajstromára? Kit dicsér meg a szerkesztő legjobban, mikor felbontja a levelét? Akadtak nagyravágyó lelkek, a kik keserű panaszos levelekben támadták meg a szerkesztőt, hogy hát ők már mit vétettek neki, hogy elfelejtkezett róluk, hogy nekik aláírási ívet sem küldött? mások felszólaltak városuk nevében, ha azt a szerző gyűjtők nélkül felejtette; ez volt azon boldog korszak, a midőn egy-egy lelkesült honleány vállaira vette a várost, sorra járt minden házat, fölkereste az embereket, a hol kapta, fizettette őket; megdorgálta a vonakodókat; elővette teljes szeretetreméltóságát, hogy az aláírási ívre kapitulánsokat bájoljon,7) a midőn tekintélyes honfiak megragadták az embert az utczán, a kávéházakban, a lakodalmakban, rázárták az ajtót, ki nem eresztették addig, míg a felhívásnak eleget nem tett. Ah, ez valóságos buzgalmi láz volt; ragadt egyik emberről a másikra, s egész vidéket megszállt néha. Az aláírási ívek már ekkor finom velinpapirra voltak nyomtatva, de még mindig fekete betükkel; s a felhívás előtt egy kis hízelgő ajánlat is volt intézve a tisztelt gyűjtőhöz; a miről ez azt hitte, hogy azt egyenesen az ő számára írták.
Később csillapodni kezdett a láz heve; egynehány gyűjtő kezdett megnyugodni babérain (kivéve azon eseteket, a mikor nem kapta az előfizetett munkát, s minden aláíró bekiabált hozzá ajtón ablakon, reggel, este, hogy hol már a könyve). Kezdett időközben bizonyos neme az eretnekségnek is támadni, melynek az volt a schismája, hogy ő csak a kész könyvet veszi meg, előre nem fizet. Ki tudja e dissidentia hová vezetett volna, ha hirtelen nem támad egy lángész, egy nagy szellem; hogy ki volt, azt maig sem tudom, de akárki volt, nagy ember volt, a ki feltalálta ezt a jelmondatot: «Pártoljuk az irodalmat s ez által a nemzetiséget!» Ez a mondás vetette meg alapját a harmadik korszaknak, mely a hazafiui prenumeráczió stádiuma. Ezentúl minden előfizetési ív e fentebbi mottóval bocsáttatott közre. Most már hazafiui kötelesség lett a prenumeráczió. Ez nem magánügy többé, hanem országos. A legtöbb megjelent mű e korszakot áldja létrejöveteléért. Mindenki, a kinek egy csomó verse volt rakáson, egy adag szárított novellája, vette elő: «pártoljuk a nemzetiséget!» nem volt szabad valamire azt mondani, hogy rossz, nem kell! Kelleni kell! Ebben a korszakban nincs semmi rossz! Az aláírási ívek technikájában e korszak alatt hozatott be azon javítás, hogy azok egészen visszaczímzett levél alakjában fogalmaztattak, hátul rájuk lévén írva: N. N. úrnak, terhelve N. N. forinttal; csak a forintok helyét kellett kipótolni.8)
Közbejött azonban, hogy valami gonosz érzelmű ember, mert akadt ilyen mindig, feltalálta ezt az átkozott szót «reklamáczió!» Ez a hazaáruló, ez a csendháborító, ez az apostata, akárki volt légyen, egészen nyakára hágott a harmadik korszaknak; a publikumban kezdett az a sajnos tévhit gyökeret verni, hogy ha ő valamire előfizet, azért neki ezt a valamit meg is kell kapni, mely fájdalmas reakczió már-már véget látszott vetni az egész találmánynak, a midőn egy újabb javítás ismét virágzásba hozta az eszmét s alkotta a piros betűs stádiumot. A publikum érzelmeire hivatkozni nem volt elég többé, reális dolgokat kellett neki igérni. Nem czifrán hangzó irói neveket (a kik soha sem írnak semmit), nem fényes tartalmat, hanem képeket, pompás műlapokat, húsz előfizetőt gyűjtőnek egy sorsjegyet, a min nyerhet, ha tud, fél milliót! Főfeladat volt az előfizetési ívet magát úgy szerkeszteni, hogy az mindenkit első tekintetre meglepjen, elragadjon, földre sújtson, nagy piros betükkel a fényesebb igéreteket, a forintok elé egy devalváló «csak»-ot nagy betűvel, de feketén, ha a piros betűkhöz zöld szegélyt lehetett alkalmazni, az épen ellenállhatlan volt, – a ki még a márgóra is nyomatott felkiáltó jelekkel ellátott mondatokat, mind a négy szélére a papirosnak: alúl, felűl, jobbról, balról, az is jól eltalálta a módját, a kárhozatos reklamácziók hitelrontó hatását paralizálni törekedett e reményteljes mondás: «ne tessék fizetni, csak aláírni».9) Ez volt a haza prenumerácziónak, ha nem is legfényesebb, de mindenesetre legtarkább időszaka.
A szüntelen növekedő reklamácziónale schisma azonban végtére ezt is megőrölte, támadt utána a duzzogó időszak. Hirhedett előfizetésgyűjtők kezdtek passusért folyamodni a külföldre, mások áttették lakásaikat távoleső városokba, ismét mások megváltoztatták neveiket, hogy az aláírási ív nyomukba ne találjon. A bátrabbak, a mint kapták a nyomtatott betűs levelet, nem is nézték, kicsoda, micsoda? – piros betű! gyújts rá vele! Így még igen sok ideig ellátta ingyen fidibussal a két testvérhazát a nemzeti prenumerácziónális eszme, míg a tavalyi rossz termés tökéletesen ágynak fekvő beteggé tevé szegényt, az idei harczhírek pedig épen megadták neki a kegydöfést. Most már alig hirdet más előfizetést, mint a rendes hírlapok, azok is sok magot elszórnak a kősziklákra, az országútra és tövisbokorba, míg egy a termő földbe esik. Akad ugyan itt-ott még sporadice egy-egy fiatal ártatlan kebel, a ki az általános elhallgatás perczét buzdításnak veszi, hogy most van ideje megszólalni! s valamelyik messzeeső városból világcsudájára kibocsát egy-egy előfizetési ívet, a mit az emberek kézről-kézre adnak, megbámulván azt, mint a fekete bankót, a mit már csak a híréből ismer az ember s fejcsóválva kérdezik az előmutatótól: Vajjon hol vette ezt? Az előfizetések korszaka azonban lassankint feltartóztathatlanúl visszasülyed az éj homályába s most már csak úgy beszélünk róla, mint kegyes halottról, a ki számára nulla medicamenta in hortis.