Kedves Girókuti kolléga! Szálem aleikum.
Olvastam önnek előfizetési felhívását a jövő esztendei erdélyi naptárra, s sok tekintetben meg vagyok vele elégedve. Ön igen jól indult és látszik, hogy studiummal tanulmányozza az újabbkori klasszikusokat, kiket naptárkészítőknek nevez az utókor. Üdvözlöm önt a nemes czéh nevében! Az is jól van adva, hogy ön jutalmakat tűz ki, több rendbeli aranyakat és a többi. Hanem egyet nem bocsáthatok meg önnek drága kollega úr (tulajdonképen «olcsó» kollegát kell hogy mondjak, mert nekünk az újabbkori klasszika iskola növeltjeinek főérdemünk az olcsóság), azt nem bocsáthatom meg önnek, hogy miután önnek olyan szépen hangzó és jól ismert irodalmi neve van, mint Girókuti, mi a kodorgó mennykőnek volt önnek e tisztes név mellé még az igazi nevét is parentezisbe tenni az előfizetési felhívás alá: «Pinzkéri Ferencz?» Hiszen én is Pinzkéri vagyok, mikor prenumerácziót hirdetek, meg X. kollega, Y. kollega, Z. kollega és a többi atyamesterei a becsületes czéhnek, mindnyájan a tekintetes Pinzkéri családhoz tartozunk valahányszor előfizetési felhívást bocsátunk közre; de azt csak mégis nem vallja be az ember ilyen nyiltan a közönség előtt. Mi itt nagy aggodalommal rejtegetjük magunkat «Pinznemkéry» – «Mindentigéry» – «Ingyenady» – «Olcsovszky» – «Áldozatffy», s más efféle tisztességes nevek háta mögé s ön egyszerre előáll, hogy naptárt ád ki, s hogy Pinzkérinek híják; még rajtunk marad ez a név örökre. Az a túlságos őszinteség sem jó. Önnek el kellett volna azt hallgatni, hogy Pinzkérinek hiják, ha meg volt is felőle győződve.
Minthogy azonban látom, hogy ön még fiatal ember és sok oktatásra van szüksége, elmondom önnek azon technikai titkokat, mik az újabbkori irodalmi ipar mezejét felvirágoztatták, mert a hogy tudja ön, megvannak a posztószövés, selyemfestés, aczélkészítés s más egyéb iparágnak mesterségi titkai is, melyeket tökéletesíteni csak ilyen kölcsönös eszmecsere útján lehet.
Legelső kötelessége az embernek, ha valami irodalmi vállalatot megindít, azt valami nevezetes jótékonysági czéllal összekötni; ilyenek például: a mohácsi csatában 1526-ban elesett hősök özvegyeinek gyámolítása; a Cserey Mihály idejében a székely földet széltire pusztított sáskák kiirtása; az idei hírlapokban hirdetett abrudbányai hegytetőkön árvízkárosultak felsegélése; a valaha feltalálandó léghajókon szerencsétlenűl járandó konduktorok árváinak biztosítása s más efféle nagyon nehezen igénybe vehető feladatok, a mikért igen bajos az embert felelőségre vonni, legkedvezőtlenebb esetben az ember egy igen ügyes számadást tartván készen, melyben a kitűzött czél számára, mint tiszta nyereségbeli poziczió, áll végül egy szál gyufa, a minek világánál tudniillik megláthatta az alkalmatlan számadást követelő, hogy a dupla kréta nem csupán a korcsmárosok számára van feltalálva.
Második feladata az irodalmi vállalkozónak az, hogy valami nagyon nevezetes dolgot igérjen az előfizetőnek: akármit, a mit az nagyon fog szeretni; például minden aláírónak egy nyulat, minden tíz előfizetőt gyűjtőnek egy vaddisznót; a vállalat hátulján kihirdetvén az aláirók és gyűjtök neveit, s egyszersmind az utolsó postákat, a hol vad-illetményeiket átveendik. Ha aztán akad valaki, a ki panaszt emel, hogy nem kapta a maga nyulát, az ember összecsapja a kezeit: «hát nem ment kézhez a semmirevaló nyúl? pedig én megmondtam neki, hogy odamenjen, mikor az erdőn találkoztam vele! Bizonyosan a postán tévedt el, vagy a czímre nem akadt rá; mi elküldtük azt, tessék a mezőn keresni uraságodnak, s bizton meglőni, a hol rátalál».
Ez sem elég. Nagyobb dolgokat kell igérni.
Azt kell mondanunk a publikumnak: hogyha leend e vállalatunknak 40,000 előfizetője, minden előfizető ingyen kosztot kap a szerkesztőségnél Pesten vagy Kolozsvárott. Nem kell félni, hogy 40,000 előfizető csődüljön össze; de ha mégis quo fato megtörténnék ez a szerencsétlenség, s akadna olyan szerenécstlen, a ki ezt a szerencsét igénybe akarná venni, az ember majd könnyű szerrel tenne arról; egyik nap főzetne neki spenótot, második nap sárga répát, harmadik nap megint spenótot, negyedik nap megint sárga répát, az ötödik nap majd maga könyörögne az, hogy ereszszék már haza. Folytatás: ha pedig lesz a vállalatnak 100,000 előfizetője, akkor minden előfizetőnek a házát felépíttetjük emeletesre; a kinek nincs háza, az mindegy, mi odaépítjük neki az emeletet a levegőbe, ő lássa, hogy mit csinál vele? Ha pedig lesz 500,000 előzetőnk, akkor minden előzetőnek a falujáig külön vasutat építtetünk, a min ingyen járhat; a Dunát, Tiszát, Kőröst, Berettyót és minden Bakonyeret szabályoztatjuk; kötelezzük magunkat száz új várost épiteni, a hol az előfizetők dédunokái is ingyen szállást kapjanak; és végül, ha lesz millió előfizetőnk, akkor megveszszük Khinát… Mikor aztán számadásra kerül a sor, akkor azt mondjuk, hogy «miután csak 39,999 előfizetőnk gyült össze, mi minden kötelezettség terhe alól felmentjük magunkat, s alkalmat veszünk magunknak jól leszidni a közönséget, hogy olyan kevesed magával jelent meg. Nem szégyenli magát az olvasó?! Gyalázat az minden egyes olvasóra, hogy nem lett belőle kettő!
Most következnek a munkatársak: a szerkesztőnek legalább kell úgy ötven, hatvan irói nevet összeválogatni, kiket betürendesen kinyomasson ad terrorem populi; ez tekintélyt ád a publikum előtt. Főfelügyelettel kell arra lenni, hogy az ember olyan irókat válogasson össze, a kik már meghaltak, vagy ha élnek is, de nem lehet tőlük tartani, hogy valami dolgozattal alkalmatlankodjanak a szerkesztőnek. Ha egy-kettő tiltakozni talál, annál jobb, ez által csak a vállalat híresedik; a legtöbb restségből hallgat, vagy már megszokta a dolgot s észre sem veszi. A munkálatokat fizetni fogja az ember splendide: öt forinttól usque ötszáz aranyig nyomtatott ívét. Természetesen a munkatársak főékessége a szerénység, illik, hogy csak a minimumot követeljék, egyébiránt azt sem fizeti ki az ember nekik készpénzben, hanem csak kalendáriumban. A kinek tiz kalendariumnyit kellene kapni valami munkáért, annak küld az ember huszat, s még tiznek az árával ő marad adós, s kitelik tőle, hogy azt kifizeti. Ha jutalomaranyokat igér az ember, azokat gondja van olyan embernek ítélni oda, a ki leenged belőlük, még czélszerűbb, ha a szerkesztő maga is konkurrál álnév alatt s maga nyeri el a pályadíjt.
A mi a műmellékletek dolgát illeti, már itt igen nagy leleményesség szükséges, mert a közönség izlése azt kivánja, hogy az ember valami újat, valami meglepőt adjon neki; az embernek tehát azt kell igérni, hogy valami újat, valami meglepőt adandunk, a mit előre nem beszélhetünk ki, nehogy a kollegák megelőzzenek benne s kizsákmányolják az eszmét. Mi legyen aztán az a meglepetés? Hát például: őszszel, mikor olyan olcsó a légy, az ember két papiroslap közé odanyomat minden előfizető számár egy legyet in natura, aláirván nagy betűkkel, hogy ez azon híres legújabb találmány, mely külföldön oly nagy zajt csinált, az úgynevezett «önnyomat!» – «autotypon!» – «Selbstdruck!» mely a lenyomott tárgyakat a legélethivebb alakban mutatja a közönségnek: íme ez egy légy, «musca culinaris Linnæi». Akkor aztán lehet róla beszélni, hogy hány szeme van a légynek? honnan származott Európába? mivel kell őt táplálni, hogy nagyra megnőjjön? stb.
Az előfizetési díjra és egyéb föltételekre nézve főszempont olyan konfuziót csinálni, hogy abból az olvasó egyhirtelen ki ne tudjon igazodni. Például «megjelenik vállalatunk míndennap (kivéve a hétköznapokat), 1–4 íven (olvasd egy negyedrész íven), műmellékletekkel, vagy azok nélkül, borítékkal, vagy boríték nélkül, papiroson, vagy a nélkül; a kinek műmelléklet és boríték kell, fizet öt forintot; a kinek váratlan meglepetés is kell, hatot; a kinek váratlan meglepetés kell, boríték nélkül, fizet 5 frt 92 krt; a kinek csak a váratlan meglepetés kell egyebek nélkül, az fizet 4 frt 39 krt, ha októbertől számítja az előfizetést egy esztendőre; ha pedig januártól számítja, akkor 4 frt 59 krt. A kinek tiszta papiros kell nyomtatás nélkül, az fizet 3 frt 37 krt. Ha postán akarja kapni, 3 frt 73 krt; házhoz hordással 3 frt 855/10 krt; a kinek semmi sem kell, az csak 2 frtot és 19 krajczárt fizet bérmentes levélben. Ettől azután majd oly kétségbeesett konfuzióba jön a jámbor előfizető, hogy akármije elmarad, nem meri sürgetni, mert nem tudhatja, hogy mikor vétett a statutumok ellen?
Végtére térjünk a vállalatnak praktikumára, úgy mint a kiadás körül előforduló bevett szokásokra. Egy irodalmi vállalat kiadása közben e három szempont fordul elő a praktikus szerkesztő előtt: 1. Ha tanácsosnak tartja-e a hirdetett vállalatot csakugyan kiadni? 2. Vagy pedig tanácsosabbnak tartja a közönség szemét valahogy kiszúrni? vagy pedig 3. legeslegtanácsosabbnak találja épen nem adni a közönségnek semmit?
Kezdjük a legutolsó eseten: ha az ember épen nem ád az előzetőnek semmit, mi történik? Nem igen valószinű, hogy öt forintért, vagy hatért valaki felfáradjon a Bánátból valakit számadásra vonni; sokan el is felejtik, hogy prenumeráltak, mások emlékeznek rá s olyankor káromkodnak: ezt a szerkesztő nem hallja; vannak azután olyan rossz szokású emberek, a kik levélben káromkodnak, irnak reklamácziót. A szerkesztő szépen sorba rakja a reklamácziókat, s mikor már nagyon sok összegyült, akkor eladja a fűszerszámosnak, kap érte mázsánkint 8 frtot, csinálnak belőlük staniczlit borsnak és sáfránnak. Időközönkint kihirdeti, hogy az előfizetési határidőt meghosszabbitotta. Néha olyan szerencsés időszak következik be, hogy egy nyomdász elszökik Amerikába: akkor minden meg nem jelent munka előfizetési pénzét az vitte el. Azt is hirdetheti az ember, hogy a begyűlt összeget nagyobb biztosság kedvéért, s meg hogy ott minden olcsóbb, New-Yorkba küldte az «Ausztria» gőzös kapitánya által s ime most az elégett; s ha mégis akadna olyan szerénytelen aláiró, a ki a szerkesztőnél személyesen is sürgetné a munkát, s a nyilvánossággal fenyegetőznék, annak titokban megsúgja az ember, hogy azt a munkát bizony a policzia foglalta le, rettenetes vizsgálat foly miatta, még azok is mind bajba kerülhetnek, a kik előfizettek rá; jobb lesz hallgatni vele.
Ez a legjövedelmezőbb expediens, csakhogy némi kényelmetlenségekkel van összekötve.
Második az, ha az ember nem adja ugyan ki a hirdetett munkát, hanem összevásárol a könyvárusoknál mindenféle rajtuk maradt naptárt, ritterrománt, vadverseket, iskolai könyvet, ábéczét és csiziót, s azokkal kárpótolja a várni nem tudókat. Vannak esetek, a mikor a közönség még nyer ebben a cserében. A kinek aztán kétszer is megvan ez a munka, az vehet hozzá egy stereoskopot s egyszerre két könyvből olvashat.
Harmadik eset az, ha az ember a hirdetett vállalatot csakugyan végre akarja hajtani.
Igen hasznos dolog úgy intézni a szerkesztést, hogy a mennyire lehet, nevezetes irók megjelent munkáiból szedegesse át az ember az egész tartalmat: tudván azt, hogy fél ívnyi utánnyomatért senki pert nem indíthat; ez csak anthologia; csupán arra legyen az embernek gondja, hogy mikor valami olyast nyomat újra, a mi már tizenötször ki volt adva másutt, el ne felejtse alátenni asteriskusban, hogy ez a mű még sehol nyomtatásban meg nem jelent. Vannak a mellett számos fiatal hazafiak, kik foliánsszámra küldöznek be a szerkesztőségekhez mindenféle jót és szépet, azzal a talentumos nyilatkozattal, hogy ezért nem kivánnak semmi dijat: ezeket meg kell becsülni; ki kell adni olvasatlanul becses soraikat s jegyzésbe tenni, hogy új, nagyreményü tehetséget vezet be a szerkesztő a közönség szine elé; kéretik mindenki, hogy ezt figyelemmel olvassa. Az olvasó erre megijed, s nem mer neki a munka nem tetszeni, az iró pedig ki van fizetve vele.
Esztendő vége felé azután ir az ember magának minden városból hatalmas vidéki leveleket, mikben lelkesült hazafiak köszönetet szavaznak a szerkesztőnek kitartó hazafias működéseért; meg vannak elégedve minden sorával, minden betűjével; meghívják disznótorra s biztatják, hogy csak folytassa ernyedetlen buzgalommal magasztos feladatának honpolgári megoldását. Az ember megköszöni a tisztelkedést csillag alatt, elismeri, hogy érdemes volt rá, s hirdeti a jövő félévi folyamra a prenumerácziót.
Ime, kedves kollega uram, én szives voltam önnel, mint fiatal kezdő-mesterrel sub rosa közölni az üzlet legfontosabb titkait, s bizton hiszem, hogy ön, mint talpig derék ember – – nem fogja azoknak hasznukat venni.
God bless us! Pesten 1858 10/Xr.