Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam. Ott még nem jártam soha. «Jaj Márton bácsi, mondja el milyen az a pokol?» (hallom, hogy kiált felém mindenfelől az én sok apró gyermekem, a kiket mesével tartok már – nem tudom – mióta?) «igaz-e, hogy olyan sok pénze van Plutónak? Igaz-e, hogy ott nem kell az embernek fűtőszerre költeni? viselnek-e ottan is krinolint? milyen a divat? sokba kerül-e? adnak-e új operát? előre kell-e az adót fizetni? prolongálják-e ott a váltókat? van-e ott is trafika s a többi?»
Jaj, kedves gyermekeim, nem értem én rá ezt ott mind körülnézni, annyira el voltam foglalva a magam bajával; annyit mondhatok, hogy szurok a pokolban sincsen több, mint idefenn a földön; az ördög pedig csak úgy lézeng egy-kettő odalenn, azok mind idefenn vannak alkalmazva, az elkárhozottak lelkei csak úgy kölcsönben kinozzák egymást.
Először is egy tüzes ágyba fektettek s odajöttek hozzám az általam e földön megkínzottak és kivégzettek véres szellemei, egyenkint, párosával, seregestül!
Legelébb is huszonnégy özvegy poéta, kiknek hitves múzsáit a kemenczébe löktem, kezdé el elhamvasztott verseit még egyszer felolvasni fülembe. Ez irtózatos volt. «Kiadsz-e ezentúl minden verset olvasatlanul, ha a földre visszakerülsz?» Kiadok! kiadok!
Majd Nyirkávai László, Czerko Gyuro, Klipitroklapatrovics s a többi hirhedett pipázók sereglének ágyam körül s elkezdtek rettenetes füstöt támasztani, borzasztó kapadohányt és rosszkrajczárost bűzölve orromba, szemembe: «fogsz-e még valaha a dohányra élczeket csinálni?» Soha! soha!
Megint új rémek jöttek: váltókat hoztak kezeikben, a mik mind a mai nap jártak le. «No, most tessék henczegni! most lássuk azokat az élczeket Mózesről, Smüléről, Iczigről. Tetszik e prolongáczió három hónapra? ötven proczentre, hetven proczentre, kétszáz proczentre?» Uraim, irgalmazzanak! Ha felmegyek a földre, verset irok az aranytornyú templom tiszteletére.
Jöttek a megsértett professzorok: körülfogtak, megexamináltak; nem tudtam semmit: «no drága úr, most fitogtassa, mit tud? tud adomát csinálni úgy-e vaskalapos urakra? de nem tudja, hogy mi a quid juris?» Bizony nem tudom; meg vagyok alázva rettenetesen.
Azután jöttek az orvosok, fogorvos, vizorvos, tűzorvos, dekoktumokkal, pilulákkal, lábfürészelőkkel, foghuzókkal; konziliumot tartottak, mindent meg kellett ennem, innom, a mit számomra rendeltek bűnhödésül rossz adomáimért. Jaj be kínszenvedtem értük. Utoljára megbaunscheidoztak; ez már aztán maga felér egy kisded purgatoriummal; s hogy semmi ne hiányozzék, odajött Rabbi Dænemark a Wundermann és megmagnetizált, hogy egybe lunátikussá lettem tőle.
Ekkor kilencz svábhegyi majoros nyitott rám ajtót egymás után. Mind a kilencz azt mondta, hogy «elfogyott a széna, meg a zab!» Az ítéletnap trombitájának hangja nem irtóztatóbb ennél a mondásnál. Hát már a túlvilágon is azzal fog engem üldözni az egész világ majorosa, hogy «elfogyott a széna, meg a zab?»
– Jaj! hát a lábamat mi harapja? Egy hang felel kisértetiesen: «én vagyok az a poloska, kinek nemzetségét annyira csúffá tetted, jaj neked és jaj mindazoknak, a kik ellenünk rugdalóznak!»
Kerekhasu czivisek fogtak körül: «ahán, itt vagy most! minket csúfoltál mindig, hogy olyan gömbölyű hasunk van! tátsd el csak a szádat!» Azzal elkezdtek tömni szalonnával, sajttal, erőnek erejével, míg az én bőröm is úgy kitágult, mint az övék; hasam lett akkora, mint egy fürmendernek; minden ruhám megfeszült rajtam; szabók után ordítottam: jőjjenek! segítsenek, fejtsék fel a dolmányom; azok még szűkebbre varrtak rajtam össze mindent, a bőrömet is hozzávarrták a posztóhoz: «nesze! nesze! a rejtett szabólegényért! megérdemelted!»
Megint új rémek támadtak elő; egyik azt mondá: «ismersz-e engemet Rikárd? én vagyok az, a ki a pézsmakacsákat megette. Edd meg te már most a fejeiket!»
A másik: «én vagyok az, a ki a csillagos szobában Romeo első felvonását eljátszotta; játszad te el a másodikat!»
A harmadik: «én vagyok a Z betűk ellensége, kit te levertél, jer, számláld meg, gonosztevő, hány Z betűt irtak azóta a C mellé, mióta minket legyilkolál?»
A negyedik: «én vagyok az, a ki a theát rhum helyett halzsirral ittam, nesze kóstold meg, milyen lehet?»
Az ötödik: «én vagyok a nagy finánczkirály, a kit te kicsúfoltál; ha olyan fitymálva szóltál e tudományról, mondd meg hevenyében: mennyi harminczkilenczezer ötszáz hatvanhárom forint tizenkilencz krajczár váltóban? pengőben? és új bankóban? s mennyit tesz ugyanaz réz, ezüst vagy aranypénzzel fizetve?» Jaj uram, ez a büntetés nekem épen az ítéletnapig eltart! irgalmazz! ne kivánj lehetetlent.
Nem! országos gonosztevő, csendháborító, méregkeverő! kínlódjál! szenvedd ki a magadét; nem mozdulhatsz; meggyötrünk, megdagasztunk, megcsiklandunk, nem futhatsz el előlünk.
– Nem! nem! süvölte közbe egy sivító hang; sőt inkább fusson; ne pihenjen itt hiába, kergessük őt, ő pedig szaladjon.
Ezt egy elátkozott ballerina mondá, kinek kiadtam a képét az «Üstökös»-ben, s ki most kiránczigált fektemből, kényszeríte pirouetteket és pas des deux-ket csinálni, míg elkábulva lerogytam; akkor meg egy boszúálló sportsman karjai közé estem, az fellökött egy versenyparipa hátára; «eredj tanuld meg, mit tesz az embernek a hazáért farkast lovagolni!» a veszett ló nyargalt velem, lélekzetem elállt; végre kitörtük kezünket, lábunkat mind a ketten; de még azzal sem volt vége a pokolbeli utazásnak, akkor meg a vasuti konduktorok körme közé jutottam; belöktek egy waggonba, s minden fél másodperczben azzal torturáztak, hogy a Fahrkartémat kerestették elő, s nekem soha sem jutott eszembe, hogy hová tettem? kalapomba, zsebembe, táskámba, vagy a csizmaszárba? oh ez emberek ellen én mind sokat vétettem földi életemben! nem hiába állják rajtam kegyetlen boszújokat.
Végre kitettek a waggonból s azt mondták, hogy már most menjek gyalog, találjam meg, hol van a pokolbeli fejedelem rezidencziája? mert az hivat magához. Ahán! az most majd czenzura alá vesz! Tudom is én, hogy merre menjek? Kérdezősködöm; senki sem ért, mit beszélek? jó volna most úgy-e, ha a finnekkel jó barátságban volnál! azok laknak itt; de ha rád ismernek, jaj neked! Alig megyek a szomszédba, ott meg Indiana támad rám fegyverrel; az elől futok; s ki jön rám szemközt? Szaufer basa! Most mindjárt én is magyar leszek Törökországban; végre egy czigánybanda boszúálló kezei közé jutok, azok bőgőt nyomnak a kezembe, megtanítanak hegedülni s utoljára Liszt Ferencz kocsiját kell húznom a többi fiatalsággal együtt.
Nagy nehezen eljutok az ördög városába: az ördög házát is Butter uram építette; a ki egyszer belelépett, lehetetlen, hogy kitaláljon belőle; minden szobában egy naptárszerkesztő áll; annak mindeniknek prænumerálnom kell, hogy odább ereszszen; egyszer észre veszem, hogy mezitláb vagyok! Ah ez Abellino boszúja az etiquette miatt. Hol kapok egy csizmát? Ezer csizmadia hahotája felel kérdésemre. «Úgy-e tudtál milliom adomát irni a csizmadiákról? már most járj mezitláb!» körülem denevérszárnyakon pompás bagariák repkednek, hiába kapkodok utánuk; «minket varjúknak csúfoltál, már most elrepülünk előled!» Végre ájuldozva bebukom ő mélységességéhez: épen akkor olvasta az Augsburgert, nagyon jó kedve volt. «Hát e kicsoda?» kérdé ő mélysége. «Kakas Márton.» «Kakas Márton? utczu, fogd meg, csípd meg, lökd ki innen! Az kellene még, hogy minket is kifigurázzon. Be ne ereszszétek többet a pokolba!» Azzal galléron csíptek. Kitették a szűröm, de a pokol kapujában tizenkét borbély lefogott; «megálj csak! a miért annyit boszantottál bennünket, most az állad közepéről leborotváljuk a szakálladat; legalább lássák rajtad, hogy hol voltál?!»
De már erre olyat rúgtam magamon, hogy az ágyam feneke leszakadt. Erre aztán természetesen fölébredtem. Először is az államhoz kaptam. De még ott van!
Hanem most is borsózik bele a hátam.
No legalább majd ezentúl kegyesebben fogom magamat viselni.