A melynek előadásait reggeltől estig nézi minden ember és újságíró, de még eddig egy sem referált róla.
Ez a színpad a Marschall vendéglőjének a kirakata.
Valóban érdekes előadások! Itt láthatja a laikus ember mindazon titkos nagyságokat, azon művészi remekeket, miket a nagy urak szoktak – enni.
A napnak minden órájában el van foglalva minden hely az ablak előtt; ott állnak a delnők messze kirúgó krinolinnal, a puttonyos asszonyok, hátukra vett paholylyal, kis diákok, alúl fúrva helyet fejeik számára s kiváncsi dandyk, a publikum fején túl nyújtogatva nyakaikat.
Valódi szellemi élvezet: a mennyiben az ennivalókat csak az ablakon keresztül lehet élvezni.
Első nap a színpad elejét elfoglalja egy óriási tengeri hal; nem tudom én, czápa, vagy micsoda: én tudom, hogy meg nem enném, ha csak az meg nem enne engem; de uraknak jó, olyan lapos, mint egy trancsirtányér, s csakúgy ragad a fényességtől, mellette két ismeretlen madár, olyan drága madár, a minek még a guanója is csemege! a háttérben valami átlátszó kocsonyából épült czitadella, mely körűl rózsaszín trikóba öltözött páros lábú kűlföldi kolbászkák készülnek ballétot járni. A kulisszák erdőt ábrázolnak óriási kártifiolákból, miknek darabja egy tallér, s a világítás különféle szinű palaczkok által eszközöltetik, mik közűl egy e merész föliratot viseli nyakán: «Kétszáz esztendős khinai likőr, ára 100 forint.»
Valaki vállamra üt; – egyike azon barátaimnak, a kik nem tudják kimondani a «r» betűt.
«Se’vus, jó’eggel ba’átom! Mit ke’essz itt.
«Bámulok, mert ingyen bámulhatok.»
«Má’ az igaz. Me’t mostanság aká’ hová fo’dul az embe’ mindenütt megadóztatják. Én nem é’tem, ez az ö’ökös alföldi inség. Ma a bazá’ba kellene ötven fo’int, holnap a kenyé’ osztóknak tíz fo’int, holnap után a műkedvelő p’odukczió’a ötven fo’int, azután levesosztóknak húsz fo’int. Minthogy mindegyiknek nem adhatok, tehát egyiknek sem adok. Qu’est que cela, a mit itt bámulnak?»
«Egy messzeljes palaczk van ott kétszáz esztendős khinai likőrrel; ára száz forint.»
«Diable! Ah. Impossible. So was ist noch nicht da gewesen! De má’ ezt meg kell vennem. Se’vus jó’eggelt!»
A mesés vénségű palaczk percz mulva lelép a színpadról.
A következő előadáson egy óriási rák foglalja el a színpad elejét, mely úgy látszik, egészen az ő számára van átalakítva. Előtte testőrséget képez egy sor, hegyével szuronyszegezve álló – retek. Ha borsószemek volnának a fejeik, igen nagy borsóknak nevezhetnők; de a mi érdekessé teszi őket, az aláírás: «római retkek». Valósággal ama szentelt földből érkezett retkek! Merode generális napi parancsa folytán ültetett retkek! csodaerővel felruházott retkek! Képzelem, a ki ezekből ehetik, hogy megkönnyebbűl tőle – az erszénye: a gyomra ugyan nem terhelődik meg általuk. Hátrább rejtelmes articsókák vannak gruppirozva, vajjon hogy kell azokat megenni? A láttávolban egy fellegvár látszik pástétomból; mellette egy üteg Montebello; tudniillik, hogy ez nem az a franczia tábornagy, hanem az a franczia pezsgős palaczk.
A proscenium elején áll a tekintélyes rák; még eleven, és szokás szerint fekete. Csendesen mozgatja két tapogató szarvát, a miről a köznép azt hiszi, hogy az bajusz; pedig hát az egy olyan extra orgánum, a mi a rákon kívül csak a szerkesztőknek van még, ez által tudják meg, hogy mihez kell az ollóval hozzányulni! Néha megemelinti óriási ollóját, s nagyot tátint vele a levegőben; e mozdulatra egy a nézők közül megiramodik. Tartóztatják, hogy ne féljen. Az menti magát, hogy látni se szereti az ilyet. A rák megint úgy tesz, mintha csendesen nyugalomba helyezné ollóját, azonban alattomban azon mesterkedik, hogy egy keze ügyében eső koppasztott demagog pulykának, a ki egész vakmerően ott sansculotteoskodik mellette, a nadrágtalan czombjába csikkenthessen vele egyet.
Másnap ugyanezt a rákot látjuk, de már megfőve. Most már egészen vörös. Az emberek bámulnak rajta: tegnap még fekete volt és ma már vörös; pedig hiszen megszokhatták volna ezt már a rákoknál. Ez úttal ki is van ragasztva a hátára, hogy mennyiért adják? Tizenkét forint! A szegény magyar «solo krebs» beéri tíz krajczárral, ez már tizenkét forintra tartja magát! mint valami külföldi ballettánczos. Hanem azért ennek is akadt gazdája, mert másnap már nem volt látható a színpadon.
Én egy indítványt teszek Marschall úrnak: csináltassunk helyeket a kirakat előtt s fizettessünk belépti díjt a közönséggel, s osztozzunk meg a bevételen. Mikor tengeri pókokat és khinai fecskefészkeket fogunk felléptetni, akkor felemeljük a néző helyek árait, s én majd előre hirdetem a híres vendégszereplők megérkezését az újságokban. Mind a ketten meggazdagszunk utána.