Sokszor el volt már mondva, de nem lehet elégszer fölemlegetni, hogy az 1848-iki országgyülési rendek azon határozata, mely által a jobbágyokat fölszabadíták, képezi egyik legfényesebb lapját a magyar történetnek.
Növeli e lap fényét az, hogy egy tagadó szó, egy kétségeskedő ellenvetés nem vegyült a közegyetértés határozatába; egy általános «úgy legyen» örökíté meg az indítványt.
A magyar nemesi, úri, előkelő rend egy közöröm pillanatában feláldozá jogait, czímeit, vagyonát; a miért azután azt a jutalmat nyerte, hogy ha megszünt dicsekedni az őseivel, dicsekedhetik most méltán a fiaival.
Pedig bizony csak alig hogy egy hajszálon mult, hogy e fényes lapján a magyar históriának, ha nem is asteriscus, de legalább sajtóhiba alakban egy kelletlen folt nem támadott.
Volt ugyanis Pozsonyban egy kis töredék; igaz, hogy nagyon kicsiny, de mégis épen elég arra, hogy a nemzeti egyetértés csorbáját képezhesse; melynek ez egyenlőségi elv egész kiterjedésében nem nyerte meg föltétlen tetszését, s ennélfogva hajlandó volt az ellen valami gyönge oppozitiót megkisérteni.
Kik voltak ezek? azt ne keressük már; kigyógyultak azok mind, rájok sem lehetne ismerni többé.
Föllépésükből nem nagy veszedelem támadhatott volna ugyan, de mégis úgy állt volna az ott, mint az ó intézmények vétója a megifjodó Magyarország közóhajtása előtt.
… Egy vers kezdett el ez időkben kézről-kézre járni; akkor csak kéziratban volt meg, nyomtatásra nem került.
A vers Petőfié.
Ezzel a sorral kezdődik:
«Dicsőséges nagy urak! Hát hogy vagytok?»
Az említett frakcziócska gyülhelyén épen azon reggel, melyen a nevezetes indítványnak kelle tétetni, mint legújabb újdonságot olvasták ezt a költeményt, s úgy látszott, hogy mindenki fázik utána; valaki Pestről hozta azt, azzal a hírrel, hogy ott már éneklik az utczán.
K. Miklós, derék szabadelvü hazánkfiától kérdezik a halvány arczú emberek, hogy igaz-e a hír, miszerint a Rákoson negyven ezernyi pórhad van összegyülve?
K. Miklós, ki jól ismerte ekkor e szavak horderejét, az előtti nap érkezvén Pestről, azt felelé:
– Bizonyosan nem tudom: – de biz ott könnyen lehet több is.
E remegés közben meglátják az ablakon át Széchenyit az utczán, s látva, hogy ő is odasiet, reményteljesen néznek eléje, kiről tudták, hogy véleményében semmi népgyűlés, semmi pamphlet meg nem ingatja, s ki a pesti forradalmat nagy tréfásan «parapluie-revolutiónak» szokta nevezni.
A lépcsőkön egygyel az ultrák közül találkozott a nemes gróf; ki őt, hosszú veres tollas calabriai kalapját fél szemére nyomva, köszönté új divatú «adjon Isten»-nel.
– Bon jour, citoyen Széchényi.
A gróf utána nézett s visszaköszönté:
– Bon soir, citoyen Sansculotte.
Ezzel ment nyugton a klubb terme felé, felnyitá az ajtót, megállt a küszöbön s végig nézve a sápadt, kétkedő arczokon, miknek minden gondolatját olvasták delejes szemei, sarcasticus mosolygással így köszönt be hozzájuk:
«– Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»…
Tudta, hogy ez a sor cseng valamennyinek a fülében?
… Még aznap «egy szó ellenmondás nélkül» keresztül ment a táblákon a jobbágyság felszabadítása iránti törvényjavaslat, minden záradék, minden mentalis reservata nélkül; a maga tiszta, naptól született szüzességében.
Hogy ez megtörtént, az ránk nézve nagy haszon; de hogy egy szó ellenvetés nélkül történt meg, az a dicsőség!
A nagy majoritás «amen» kiáltásának dicsőségét engedjük az indítványt tevő szónoknak; de a minoritás hallgatása Széchenyi «jó reggelének» érdeme.