A BUDAPESTI GRAND CAFÉ PARISIEN-BEN.

– Szezónkép több változatban. –

FŐ-SZEMÉLYEK:

Montmorency herceg, ellen-admirál és a Grand Café Parisien vezér-pincére.

Beaurepaire vicomte, borfiu ugyanott.

Della Sedia őrgróf, étek-hordó a Grand Café Parisien-ben.

Mellék-személyek: vendégek, akik szeretnek ott lenni, ahová grófok járnak.

Történik: Budapesten, a Városligetben.

I.

Délután.

(Szin: A Grand Café Parisien pavillonja és kerti helyisége. A berendezés a franczia izlést kiabálja.)

A vicomte (asztalkendővel a hóna alatt, czigarettázva jön): Ellen-tengernagy ur, a tizenkettős asztalhoz két nő ült le; narancsvizet kérnek. Adjak-e nekik?

A herczeg: Két nő? (Fölteszi monokliját, s kezét szeme elé tartva, élesen fixirozza a vendégeket.) Ismeretlenek, tehát nem tartoznak a jó társasághoz. Fel kell szólitani őket, hogy távozzanak.

Vicomte (a hölgyekhez lépve): Azzal a köteles udvariassággal, melyet én magam még ismeretlen hölgyektől se szoktam megtagadni, felszólitom önöket, hogy távozzanak innen.

Az idősebb nő: Megbolondult? Hogy mer igy beszélni? Ön bizonyosan téved!

A vicomte (felsőbbséggel és önérzettel): Jegyezze meg magának, asszonyom, hogy én sohase tévedek.

Az őrgróf (megszólal az egyik sátorból): Nem kell velök sokat teketóriázni; láttam őket a váczi-utczán sétálni, s engem sohase csal meg a szemem. Na, vénasszony, uczczu, szaporán; el balfenéken!

Az idősebb hölgy: Micsoda szemtelenség! Hivják elő a gazdát!…

A fiatalabb hölgy: Mama az istenért!… Nem volt még elég?… A sétálók mind ide néznek!… Menjünk inkább, menjünk hamar, hamar!…

Vicomte (az idősebb hölgyhöz): Szégyelje magát, hogy ilyen mesterséget folytat! (A fiatalabbikhoz:) No, muczuskám, előre! (A hölgyek rémülten menekülnek.) Lám, lám, narancsviz kellene nekik!

Az őrgróf: Nini, mégse ezek voltak, a kiket láttam! Mindegy. Minden vénasszony gyanus, a ki él.

Vicomte: Mennydörgettét! Most meg egy ifju párocska akar letelepedni a lombok között! Hohó, lelkem, itt nem játszunk bujócskát!

Őrgróf: Küldd őket Budára. De itt a herczeg. Ő majd intézkedik.

A herczeg (a fiatal párhoz lépve): Mi tetszik? (Fölteszi monokliját; szemléli a hölgy kalapját, czipőit és ékszereit, s egy szánó tekintetet vet a hölgy kisérőjére.)

A kisérő: Egy fagylaltot és egy jeges kávét kérek.

A herczeg (fagyos mosolylyal): Bocsánat, de ön be fogja látni, hogy egy fagylaltért meg egy jeges kávéért nem nyujthatunk buvóhelyet szerelmes pároknak. Önök rossz helyt kereskednek. Nekünk ügyelnünk kell arra, hogy itt illetlenségek ne történhessenek.

Az asszonyka (fellobbanva): Mit beszél itt össze-vissza? Elment az esze? De hisz mi férj és feleség vagyunk! Nem látja a jegygyürüinket?

Herczeg (szánakozó mosolylyal): Azt mindenki mondhatja, édes asszonyom. Nekem három jegygyürüm van, s egyszer se vagyok megesküdve. De hagyjuk ezt. (Szigoruan): Szóval, uram, legyen szives felmutatni a házasság-levelét, vagy pedig sürgősen elhagyni a helyiséget.

A férj: Engem ön nem hoz zavarba. Hallottam már uraságodról…

Herczeg: Nevezzen egyszerüen ellen-admirálisnak.

A férj:… és okultam a történtekből. Ime a kivánt házasság-levél!

A herczeg (megszemléli az okiratot): S ki biztosit róla, hogy ez a házasság-levél csakugyan az öné? Hogy ez a hölgy valóban az, a kit ez az okirat emlit? S végre, hogy ez a házasság-levél nem hamisitvány? Eh, végre is elvesztettem a türelmemet! Nincs időm ily hosszan foglalkozni az önök ügyével. Jó, maradjanak itt, ha annyira ragaszkodnak hozzá, de megjegyzem, hogy nem fogják kiszolgálni önöket. (Bólint, s gunyosan int a kezével. A fiatal pár dühösen távozik.) Hallatlan! Alig lehet megszabadulni tőlük!… Nini, megint egy! De hát ma egész nap nem leszünk békességben?

Egy magános fiatal ember (leül a terrasszon): Egy pohár cognacot kérek!

A vicomte: Ugyan? Hát aztán van-e pénzünk, uracskám?

A fiatal ur: Mi köze hozzá? Egy pohár cognacot kértem; hozza el!

Vicomte: Jó, de megjegyzem, hogy nálunk egy pohárka legolcsóbb cognac három forint.

A fiatal ur: Egy pohár cognacot mondtam!

Vicomte: A legolcsóbból?

A fiatal ur (sértődötten): Nem, a legdrágábból!

Vicomte: Egy pohár másfél font sterling! Gondolja meg a dolgot!

A fiatal ur: Tartsa meg a tanácsait, s hozza a cognacot!

Vicomte: A mint akarja. De ön érteni fogja, ha felhivom, hogy sziveskedjék előre fizetni. (A fiatal ur a tárczájába nyul.) Megjegyzem, hogy a cognac nem jó.

A fiatal ur: Másfél font sterling? És nem jó?

Vicomte: Különben izlés dolga. Én nem tartom jónak. Másutt huszonöt krajczár, nálunk másfél font sterling.

A fiatal ur: No de ez igazán sok!

Vicomte: Én is ugy találom. De nálunk ez az ára. A kinek nem tetszik: le is ut, fel is ut. Ez a Grand Café Parisien!

A fiatal ur: És ha uraságod maga volna az angol királynő, még akkor is…

Vicomte: Önnek igaza lehet, de figyelmeztetem, hogy ön itt tulajdonképpen Párisban van, s minthogy Budapesttől Párisig a legolcsóbb mentdij száznegyvenhét forint ötven krajczár, ön még mindig megtakarit százhusz és egynehány forintot…

A fiatal ur: Köszönöm a szivességét. Kár, hogy az ördög nem olyan szives, elvinni uraságodat. (Mérgesen el.)

A vicomte (utána kiált): Szelber áner!

Az őrgróf: Végre magunk maradtunk.

A vicomte: Enfin seuls! (Előveszi a Vie parisienne-t, leül s olvasni kezd. Majd félreteszi olvasmányát s még egyszer utána kiált a fiatal urnak): Szelber áner, szi Lump!…

II.

Este.

(Szin: Az ebédlő; berendezés mint fentebb.)

Egy vendég: Pinczér!… Pinczér ur, kérem!… Garçon!… Kérem… Izé… Kérem, legyen olyan szives!…

Az őrgróf (nem mozdul; ugy áll az oleander-fa mellett, mint egy kerti szobor).

A vendég (oda megy érte): Kérem, jőjjön csak ide!…

Az őrgróf: Mi az? Mit óhajt? (Oda fárad a vendég asztalához.)

A vendég: Mondja, kérem, mi ez?

Az őrgróf (lenéző tekintetet vetve az ételre, a melyre a vendég mutatott): Ez? Filets de baleine à la Brahmaputra. Czethal-szelet Brahmaputra módra. Ön couvert-t óhajtott, nem?

A vendég: De hisz ennek szaga van!

Az őrgróf: Parbleu! Meghiszem azt.

A vendég: A czethal kissé idős lehetett.

Az őrgróf: Mintegy ötezerkétszáz éves. Ez az a czethal, a mely annak idején Jónást lenyelte.

A vendég: E szerint történelmi nevezetességü czethal? Ó, az már más, egészen más!…

Az őrgróf: Már kevés van belőle, s azért meglehetősen drága.

A vendég: Akkor hát vigye vissza ezt is, hogy el ne fogyjon végképp a kiváló őslény! Tisztelem őt, mint történelmi relikviát, de enni nem eszem belőle.

Az őrgróf: Egyéb megjegyzése nincs? Igazán nincs? No, hála istennek! (Boszuból csak egy félóra mulva hozza a sültet.)

A vendég (ki a késével és villájával egy egész Wagner operát dobolt végig az asztalon, pihent erővel esik neki a sültnek. De ezt kés nem vágja): Kérem! kegyeskedjék csak ide fáradni!…

Az őrgróf (előkerül): Már megint?…

A vendég: Mi ez?

Az őrgróf (fagyosan): Czipőtalp őzmártással.

A vendég: S ezt itt megeszik?

Az őrgróf: Hja, más nem igen van; minden elfogyott.

A vendég: De hisz ezt el se lehet vágni!

Az őrgróf: A sült egy kissé kemény, de a mártás párisi. Különben, nem beszélem rá, hogy megegye. Én nem enném meg, de ez izlés dolga. Vannak emberek, a kik akármit megesznek.

A vendég: Mondja, kérem, ön oly egészségesnek látszik!… Csak nem szokott itt étkezni?!…

Az őrgróf: Nem vagyok beteg, hogy itt étkezzem! S ha akar egy jó tanácsot, azt ajánlom, hogy ha egészséges akar lenni, vacsoráljon otthon.

A vendég: Köszönöm, barátom.

Az őrgróf: Azért semmi konfidenczia! (Boszuból csak egy óra mulva jelentkezik ismét.)

A vendég: Hogyan, ön már a fagylaltot hozza?

Az őrgróf: Hallja, én türelmes ember vagyok, de ennyi faggatás idegessé teszi az embert. Van még egyéb kérdezni valója is? Igen? Nos, én azért vagyok itt, hogy önök a konyhában ne igen lábatlankodjanak, de nem azért, hogy tudatlan felnőtteket oktassak… Végre is, egy bolond többet tud kérdezni, mint a mennyire száz bölcs…

A vendég: Hogy őszinte legyek, ön kissé szókimondó. Mondja, kérem, mennyivel tartozom?

Az őrgróf: Öt és fél mázsa sterling az egész.

A vendég: Igazán csekélység.

Az őrgróf: A népkonyhában olcsóbb.

A vendég: Egy félesztendeig oda fogok járni; meg kell bőjtölnöm ezt a lakomát. (Édes mosolylyal el. Az ajtóból még egyszer, hosszan, visszanéz s félhalkan ezt a szót suttogja): Adieu! Adieu! Adieu!…

III.

Éjjel.

(Ugyanott. A helyiség üres; már csak a herczeg, az őrgróf és a vicomte látható a szinen.)

A herczeg: Az óra már éjfélt ütött s a föld már néma lőn… de mi még most sem pihentünk. Grossmutter hat keinen Feiertag. Őrgróf, ön panaszkodó levelet fog irni egy pesti ujsághoz egy vendég nevében, amelyben a Grand Café Parisien-ben uralkodó drágaság ellen kel ki. Vicomte, ön egy estilaphoz ir s több vendég nevében bosszusan beszéli el, hogy hanyagul, botrányosan szolgálták ki önöket. Én magam két czikket is irok; az egyikben tüzetes kritika tárgyává teszem ételeinket; a másikban arról panaszkodom, hogy kiutasitottak a helyiségből.

A vicomte: Én még most se értem, miért irjuk ezeket a panaszkodó leveleket? Mire jó mindez?

A herczeg: Vicomte, ön még igen fiatal. Ezekkel a felszólamlásokkal kitünő szolgálatot teszünk az üzletnek. Mert nincs jobb reklám, mint az efféle panaszok. A publikum is olyan, mint az asszony; ha azt akarod, hogy imponálj neki, hogy meghóditsd örökre: bánj vele roszul!…

A vicomte (tisztelettel): Ó, ellen-admirál, micsoda elme lakik önben!

A herczeg: Nézzen körül itt egy kicsit: meg fogja tanulni ön is, amit a tudomány a nagyvárosok pszihologiájának nevez. És rá fog jönni erre a három alapigazságra: 1. Add drágán, amit kérnek tőled: ha nagyon drágának találják, azt fogják hinni, hogy jó. 2. Nézd le a közönségedet, fumigáld őt, bánj vele megvetően. Azt fogja hinni, hogy: terhedre van, hogy más közönségre számitasz, s boldog lesz, ha ott lehet, ahol a nála nagyobb urakat várják. 3. Egy-kettőt pedig dobj ki közülök, hogy hosszu életed legyen a földön. Egy helyett, akit kilöksz az ablakon, száz fog berohanni az ajtón.

Vicomte: Óh, ellen-admirál, mily ember, mily zseni, mily diplomata ön!

A herczeg: Ma tiportunk rajtok, ugy-e? Még ez a pár mérges czikk, s holnap verekedni fognak érte, hogy bejuthassanak, ahogy hajdan meghaltak érte, hogy a Szent Földet megláthassák!… Mit mondok: holnap? Még nem virrad, s a nép már zug ablakaink alatt!

A nép (kivül, a Panem et circenses nótájára): Fagylaltot s grófokat! A grófokkal akarunk enni! A grófokkal akarunk fagylaltozni!

A herczeg (czézári arczczal): Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?! (Felriad hadvezéri borongásából.) Fegyverre, vicomte! Vissza, kinek kedves az élete! (A herczeg, az őrgróf és a vicomte előre rohannak s csatába bocsátkoznak az ostromlókkal. A csata még most is tart.)