«No, megtalálta már a diák, a kinek a leczkéjét felmondja», dörmögék egymásnak a szemfüles rendőrök.
Az az éjjeli lepke pedig Jelvira herczegnő szobaleánya volt. Delifa, georgiai némber. A találkozásnál nevén szólítá Frigyest.
Az éj leszállt, a városi moraj elcsendesült; a paradicsom ajtaja megnyílt: a kastélynak egy hátulsó ajtaján át, egy rejtett lépcsőn a szép Jelvira szobájába vezette a rabnő a szerelmes ifjut, – a ki azután megkapta az egész rózsabukétot.
Az ifju hölgy szivében az örménynyel rokonos orosz vér lángolt, az első szerelem pusztító emésztésével; s ez a láng még több táplálékot talált a vőlegénye iránti gyűlöletben. Az utálat fokozta a vágyat, az undor az epedést. S az átadó gyönyört extazissá magasztalta föl a boszú kéje.
Három óráig voltak együtt: a három sötét óráig. Ez alatt egy egész életre kiható tervet koholtak ki egymással. Megszökni innen az utált házasság elől: nem törődve a czárnő haragjával, az élet mostoha viszonyaival, az üldöztetéssel; nem a száműzött apával, s az elvesztett kincsekkel.
Éjfél után két órakor már ismét világosodik az ég.
Jön a gyűlölt hajnal! Vannak, a kik a hajnalcsillagot átkozzák.
Mikor a varjuk újra elkezdtek károgni, fészkeiket elhagyva, már akkor ismét ott járt a diák a zöld labyrinthban, leczkéjét fenhangon hadarva.
S ez így ment minden éjjel. S a nyári éjjelek olyan rövidek.
Azt tervezték a szerelmesek, hogy a mint a czárnő udvarával együtt átköltözik Szentpétervárra, akkor együtt egy angol hajóra szállnak s átvitorláznak Nagy-Brittániába. Moszkvából lehetetlen volt szökniök. Akkoriban már voltak telegráfok fölállítva Moszkvától egész a kikötőig. Az első kezdetleges optikai telegráfok tornyocskákkal, mozgatható léczgépezettel. Ezekkel hamarább hírt lehetett adni, mint a szökevények hajóra szállhatnának.
Azonban nagy kétségbeesésükre a czárnő megváltoztatta a szándékát s elhalasztotta a szentpétervári utazást késő őszre, a mit Oroszországban télnek hívnak.
S már közeledett a menyegzőre kitűzött nap: augusztus elseje. A czárnő nem engedte azt tovább halasztani.
A szép Jelvirának le kellett törülnie a könnyeit s felvenni a menyasszonyi ruhát. A czárnő, a vőlegény, a főméltóságok elhalmozták a bájos arát nagybecsű ajándékokkal: a móringot idei veretű aranyokban, jáspis ládába zárva, tették le kincses asztalára; a czárnő ajándéka egy remekművű ereklyetartóba volt helyezve. De a szép menyasszony szeme nem látott meg mást, mint egy talizmángyűrűt, melyet szerelmese csusztatott a kincshalmaz közé.
A házassági czeremónia korán reggel kezdődött, hogy délre véget érjen. A czárnő azt a kegyetlen gratiát gyakorolta, hogy Frigyest nevezte ki vőfélynek, a ki a menyasszonyt az oltárig vezeti.
A pompás szertartásokat befejezte a pazar fényű lakoma, mely csillag feljöveteléig tartott, a vőlegény palotájában.
A mint a pipagyujtás ideje elérkezett, a menyasszony a saját lakosztályába vonult vissza; a hölgyek hazamentek. Az urak azonban ott maradtak, szerencsét inni a boldog vőlegénynek. Ez már így szokás.
A vége az lett, a mi rendesen, hogy P...ff herczeg elaludt az asztal mellett; akkor aztán a szobájába vitték: ott volt az a gépmozgatta hintaszéke, a melyben aludni szokott, abban elhelyezték s aztán hagyták horkolni.
Azonban a vőlegénynyel együtt Trenk Frigyes is el volt ázva. Megadta magát s engedte, hogy az inasok kivezessék a kertbe. Nem tudott már a lábán állni: káromkodott, kergette az inasokat, hogy hozzanak neki opoponákszot. Azok letették egy gyepágyra s aztán vagy mentek, vagy nem mentek opoponákszot keresni; vagy találták visszajövet Frigyest a gyepágyon, vagy nem találták; ezt bizony nem jegyezte fel senki.
Egy kertre nyiló ablak azonban szép csendesen felnyílt s azon egy kötéllajtorja aláereszkedék: az ablakfüggöny mögül kikandikált a georgiai nő csintalan arcza. Az ittas lovag egyszerre kigyógyult a mámorából, egy percz alatt fenn volt az ablakban; a táblák bezárultak: éjlepke, denevér repkedett tovább.
A boldog vőlegény aztán álmodott a paradicsomról, himbálva az automat széke hajóingásától; a menyasszony is álmodott a paradicsomról, ki tudja minő álmokat? Ki tudja, minő csoda által ringatva?
Ezzel a szerelmi kalanddal nagy hivatalt vállalt magára Trenk Frigyes.
Nem muló gyönyör volt nála e szerelem, hanem romboló szenvedély, mely egész lelkét elhódítá. Meg volt őrülve! Nem látott maga előtt se veszélyt, se életczélt: kockára tett mindent, a mi egy ifjunak drága.
Mindennap akarta látni szerelme tárgyát. S az már akkor férjes nő volt. S a férj egyike az ország minisztereinek, kinek palotája előtt egész várta tengerész strázsált, körülötte rendőrök ácsorogtak. A lakosztályokhoz külön lépcső vezetett, s mindegyikét egy ajtónálló őrzé, a ki igazolás nélkül senkit be nem bocsátott. Ha Jelvira ki akart kocsikázni, két lovas rendőr kisérte a hintaját, a kik értesítést hoztak a miniszternek, hol járt a felesége?
Még is mindennap tudott vele találkozni Frigyes. Övék voltak a sötét órák. S az őszi hónapok alatt a szerelmesek világában megfordított asztronomia van. A «napok» hosszabbodnak.
Két lekenyerezett cseléd: a kapus és a belső fraj egyetértésével, minden nap más meg más álcza alatt hatolt keresztül a jól őrzött ajtókon Frigyes. Egyszer matróznak, másszor örmény aranyművesnek, majd szabónak, czipésznek volt öltözve; majd mikor a fűtés szaka elkezdődött, minden másodnap jöhetett, mint bekormozott képű füstfaragó. A kapus bebocsátá a kertbe, ott elrejtőzött a kerti lakban s aztán sötéttel kinyitották előtte a kertre nyiló ablakot.
Ha egyszer rajtakapják: senkinek sem szólnak, rávernek kétszáz kancsukát, szánra dobják s viszik Szibériába.
Mindennap azon kellett törnie a fejét, hogy másnap milyen furfanggal jusson be a P...ff palota szentélyébe.
Ez a szerelem annyira elfoglalta a lelkét, hogy minden dolgáról megfeledkezett. A katonai szolgálatot sehogy sem teljesíté. Minden foglalkozása abból állt, hogy Oettinger barátja irodájában segített a mérnöki terveket rajzolni. Egy megemlítésre méltó művet hozott létre: Bestuseff kanczellár úr palotájának haránt perspektivából fölvett építészeti rajzát, melylyel nagy talentumát kimutatta s obligát dicséretet kapott érte a – kanczellárnétól. Még az udvarhölgyeket is elhanyagolta, a mi már öreg hiba!
Három hónapig tartott már ez az őrülettel teljes kaland. Mindennap új merényletet kigondolni, mindennap keresztül kúszni az örvény fölött s aztán meglopni a paradicsomot.
Mind a két szerető elvesztette már az eszét. Elhatározták, hogy ennek a kínos helyzetnek véget fognak vetni: megszöknek együtt Moszkvából. Nem várnak rá, hogy mikor tetszik a czárnőnek Szentpétervárra átköltözni.
Tervüket arra építék, hogy Jelvira atyjának megkegyelmezett a czárnő: ez volt az ára a miniszterrel kötött násznak. Az öreg bojár már útban van. Nagy idő kell ahhoz, a míg Irkuczkból Moszkovába érnek. Akkor azután a czárnő kegyelméből meglátogatják a visszakapott uradalmaikat, a mik Kiew tartományban feküsznek. Együtt utaznak Jelvira, az apja és a férje. A tengerészeti miniszternek lehet télen utazni, az orosz kikötők be vannak fagyva. Az egész útmentén előre meg vannak rendelve a friss fogatok az előkelő utasok számára. A kitűzött nap előtt aztán a szerető pár éjjel megszökik a kerten keresztül s ugyanazon előre megrendelt fogatokat felhasználva, vágtat lóhalálában s meg sem pihen a lengyel határig. A rónát köd borítja, a telegrafok nem működhetnek.
Ezt a tervet szépen kidolgozva, még az utiköltségről kellett gondoskodni.
Jelvira átadta Frigyesnek minden ékszerét, drágaságát, móringba kapott aranyait. De ezt még mind nem tartá elégnek. Ő a kedvesének még anyagi kárpótlást is nyújtott elrontott életpályájáért.
Azt a furfangot találta ki, hogy elébb a czárnőt vette körül hódoló szinleléssel. Lábaihoz borult megköszönni az atyja iránt gyakorolt kegyelmet. Előre futtatott tatár lovas meghozta neki a levelet, melyben a kazáni kormányzó tudósítja, hegy atyja már oda megérkezett s nehány napot pihenve, egy hét mulva Moszkovában fog lenni.
Jelvira ez örömhírt egy jótékonysági tettel kivánja megörökíteni.
A czárnő ez évben készítteté el a himlőbetegek kórházát. Ebbe a kórházba kiván Jelvira tíz ágyra szóló alapítványt tenni, hétezer arany erejéig, mely összeggel atyja visszaadományozott birtokait terheli meg. Erre kéri a czárnő engedelmét.
A czárnő kegyesen fogadta a nemeskeblű ajánlatot s kiadatá a kanczellárral az erre vonatkozó engedélyt Jelvirának.
Jelvira aztán először elment a kórházigazgatóhoz s annak átadá a hétezer arany értékéig tett alapítvány-levelet, mely minden törvényes formaság szerint volt szerkesztve.
De ugyanezzel az úttal felkeresé a moszkvai bankárok egyikét s felmutatva a czárnő által kapott felhatalmazást, attól megint törvényes alakban fogalmazott, tanuk által aláírt, megpecsételt kötelezvényre felvette készpénzben a hétezer aranyat.
Ezt az összeget is odaadta Trenk Frigyesnek.
Ötvenezer rubelt értek a kincsei, a miket rábízott.
Most már lehetett szökni.
És Frigyesnek nem jutott eszébe, hogy ez lopás, csalás, alacsony bűn, a mit ő most elkövetni készül.
Nem súgta a fülébe a jobbik esze, hogy ennek a büntetése az ólombánya a Koliván tó mellett, vagy a «holt ház»!
Milyen sűrű köd a szerelem!
Trenk Frigyes még az évtizedekkel később megirt önéletrajzában is, ifjui naivitással, egészen jogosult boldogságnak nevezi ezt a szerelmet: siránkozik a szöktetési terv nem sikerülte miatt; panaszkodik a fátum kegyetlensége fölött.
Pedig, ha tanúbizonyságot keresünk a gondviselés csodaszerű intézkedéseire, úgy épen Trenk Frigyesnek ezen sorsfordulatában találjuk meg azt szemmel láthatóan.
A szökésre kitűzött nap előtt megbetegedett a szép Jelvira. Megkapta a fekete himlőt.
Ugyanaz a titokteljes rém, mely láthatlanul, nesztelenül jár az emberek között, számlálva a fejeiken a tizenharmadikat, s melyet a szép bűnös a maga cselszövényéhez tréfás czimborának hitt meg: az fogta a szaván. Az a kórházlátogatási komédia.
Hetednapra a szép Jelvira a ravatalon feküdt.
Az utolsó forró kézszorítás után csak a koporsóban látta őt meg ismét Trenk Frigyes. Mivé lett az a szép tündérnői arcz!
A koporsó fejénél egy öreg ember sírt: az volt Jelvira atyja.
A férj csak az ajtóban állt, száját otkolonáztatott kendővel takargatva.
Trenk Frigyes Jelvira ravatalától régi barátjához, Hyndtforth lordhoz sietett. Egyedül ő ismerte veszélyes szerelmi kalandjának minden titkát.
– Ha a sors elszakított bennünket egymástól, én daczolok a sorssal, monda Frigyes. Ha együtt nem mehettünk a nagy világba, együtt megyünk a túlvilágba.
– Csak nem akarod magadat a kedvesed sírján főbelőni! riasztott rá a higgadt jó barát. Az által meggyaláznád a nevét örökre. Légy erős! Uralkodjál az érzéseiden! Ezzel tartozol a megholt kedvesednek.
Az a nyugalom, melyet Frigyes magára erőszakolt, a kedves emlékét őrzé a rágalomtól.
Ő maga vezényelte a czárnő által kiküldött katonai kiséretet a pompás temetési szertartásnál, ő vette át a kriptaajtó kulcsát a sekrestyéstől s maga vitte azt fel a gyászoló férjhez a temetés után. A miniszter a czárnőtől fölmentést kapott, egészségi tekintetből, a gyászmenetben való kiséret alól. Orosz szokás szerint a gyászolók fedetlen fővel tartoznak kisérni a halottjuk koporsóját s a miniszter, kopasz fejével, halálos influenzát kapott volna a huszonöt fokú deczemberi hidegben. Megengedtetett neki, hogy szobájában maradjon a nagy harangzúgás alatt, a kandallója előtt.
Ez a harangzúgás még akkor is ott zsongott Frigyes agyában, a mikor a P...ff palota lépcsőin felment, kezében tartva levett sisakját, a hosszan lelógó fátyollal.
Itt is megtudta őrizni nyugalmát.
Az özvegy miniszter előtt katonás poziturában állva, elmondá száraz fenhangu szavakban a rapportot a gyászszertartás részletei felől. Egyszer sem akadt a torkán a szó, egyszer sem csuklott el a hangja egész a kriptakulcs átadásáig.
A miniszter maga is felállva hallgatá végig a tudósítást felesége temetése felől, halló tülkét fülébe dugva, s szemeivel a beszélő ajkait ügyelve.
Mikor azt a kulcsot átvevé, azt mondá Frigyesnek:
– Köszönöm, édes fiam, hogy engem e szomorú alkalommal is helyettesítél.
Frigyes nagyot bámult. Bár a szája nem mondta, de a szemei kibeszélték, hogy az «is» szó nagyon megdöbbenté.
– Mindent tudok, édes fiacskám, mondá a miniszter. A megdicsőült angyal a halála előtti éjszakán odahivatott a kórágyhoz. Addig folyvást fantaziált, deliriumban beszélt: ekkor már eszméletéhez tért. A mit beszélt, azt nem hallottam. Én nem tudom, minő volt a hangja. Bizonyosan olyan szép csengő lehetett, mint azoké a kerubinoké Szent János Látások könyvében. A szemeinek a beszédjét sem lehetett már megérteni. Hanem azt megtudta velem értetni, hogy a nyakán levő zsinórról vegyek le egy kis aczélkulcsot, s nyissam fel vele azt a jáspis ládikót, a mit te is láttál egyszer a nászkelengyéje között. Abban volt egy marokinba kötött könyvecske. Mutatta, hogy nyissam fel és olvassam el a tartalmát. Itt van a könyv. Ez az én örökségem. Ebben fel van jegyezve napról-napra minden, attól az órától kezdve, a midőn te melletted ült a lord Hyndtforth lakomáján, addig a perczig, a mikor utoljára megszorította a kezedet. Őszinte, igaz lélekkel van megirva minden. Miket szenvedett az ő szörnyetege miatt (az én vagyok), s minő gyönyöröket élvezett az ő szabadító angyala karjai között (ez te vagy).
Trenk Frigyes azt érezte, hogy forog körülötte az egész terem, ódon butoraival, kandallójával együtt s a padlat emelkedik fölfelé.
A miniszter csendesen folytatá, neje naplóját kezében tartva.
– Az is meg van irva az utolsó lapokon, minő tervet állapítottatok ti meg az együtt megszökésre. A mire mellesleg megjegyzem, hogy az igen kába terv volt, mert akár Lengyelországba, akár Mária Terézia országaiba menekültök, onnan titeket a kormányok kiadatnak; mivelhogy elég gondatlanok voltatok még idegen vagyonhoz is hozzányulni, a mi közönséges gonosztett lesz vala. Ebben a naplóban minden fel van jegyezve.
Trenk Frigyes átlátta, hogy el van veszve. Kész a zárt szánkó, mely őt elviszi Szibériába.
A miniszter tovább beszélt.
– Mikor én ezt a naplót végig olvastam és becsuktam, az a mi haldokló angyalunk összekulcsolta imára a kezeit, s úgy nézett rám könyörgő tekintettel, a hogy egy kétségbeesett mártir nézhet a megváltó messiásra. Én elértettem a néma beszédet. Egyik kezemet az ő összekulcsolt kezeire tettem, a másikkal ezt a naplót az ég felé emeltem, s aztán a kandallóra mutattam vele. Erre ő mosolygott. – Ha te ezt a mosolygó arczot láttad volna, fiu! Meg kellene bolondulnod bele s a fejedet összezuznod a kriptája rácsajtaján.
Trenk Frigyes melle úgy zihált, mint a kit álomkisértet nyomása kínoz.
– A mit én a haldoklónak igértem, azt én beváltom, monda a miniszter, s azzal a Jelvira naplóját az izzó kandallóba vetette.
Azzal odalépett Frigyeshez, s megfogta a kezét.
– És most, köszönöm neked, hogy az én angyalomat rövid világi élete alatt boldoggá tetted! S minthogy ő úgy kivánta, mindazokat a kincseket, a miket ő te rád bízott, neked ajándékozom. – Távozzál Isten hírével.
Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? azt maga sem tudta. Az agyára támadó visszás érzések rohama alatt ájultan ragyott össze.
Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát. Pedig ez igaz történet.
Trenk Frigyes mindennap friss szekfűbokrétát vitt holt kedvesének, azt odatűzte a kriptaajtó rácsai közé. Az volt a szép Jelvira kedvencz virága. A rózsát gyűlölte, mert menyegzői bokrétájára emlékezteté. És akkoriban még nem is voltak télen is virágzó rózsák: a kertészek csak a centifoliát ismerték, fehéret, pirosat s annak a szirmait, változatosság kedvéért, mesterségesen megfestették. Ellenben a szekfűkertészet minden palotában divott. Százféle válfaj volt, változatos színvegyületben, miroboláns nevekkel.
Ezek a szekfüvek egészen búskomorrá tették Frigyest. A milyen hetvenkedő, bőbeszédű volt eddig, olyan zárkózott, olyan hallgatag lett ezentul.
A kanczellár gyakran ott tartotta őt magánál ebéden s a neje mellé ültette. Úgy bántak vele, mint egy beteg gyermekkel. A komédiába is magukkal vitték. Semmi sem derítette fel.
– Ez a fiu bizonyosan szerelmes! mondá Bestuseff.
Olyan jól megőrizte a titkát, hogy még a kanczellár sem tudta meg, hogy egy kedves halottat gyászol.
Hanem a kanczellárnő már tudta.
Azt a georgiai nőt, a ki mint Jelvira komornája, az egész szerelmi cselszövényt útba egyengette, úrnője halála után szolgálatába fogadta a kanczellárnő s attól aztán minden titkát megtudta Frigyesnek.
Ebéd után a fekete kávéhoz átmentek a kanczellárnő belső szobájába Frigyes és Oettinger, a többi vendégek a kanczellárral együtt annak a pipatóriumába vonultak kávézni: az úrnő nem tűrhette a füstöt; az ő kedvéért Frigyes és a régi házi barát, Oettinger, lemondott a dohányzásról.
Egyszer aztán csak ketten maradtak magukban a boudoir kávéasztalkája mellett: a kanczellárnő és Frigyes.
(A magyar etimologia ugyan azt követelné, hogy kanczellárnét irjunk, de a tényállás majd igazolni fogja, hogy kivételképen helyes a kanczellárnő.)
A magas úrhölgy még mindig igen szép volt, bár a harminczas évek tulsó szakaszában járt is. Egy nagy kamasz tékozló fia is volt már, az első házasságából. Elébb egy német kereskedő neje volt. Bestuseff, mint hamburgi rezidens szeretett bele s nőül vette a fiatal özvegyet. Bötticher Anna karcsú, magas, királynői termet volt, klasszikus idomokkal; gondosan megőrzött finom arczszíne, sima, redőtlen homloka. Nagy önuralkodása által elérte azt, hogy az arcz kecses gödröcskéi nem alakultak át vénítő ránczokká: se harag, se dévaj kedv redőket nem szoktatott a szép szobor vonásai közé. Vénus volt; de keztyüs kézzel.
Mikor egyedül maradtak Frigyessel, a szép hölgy eddig szokatlan lágy hangon szólalt meg.
– Édes Trenk! Én ismerem önnek a fájdalmát. Tudom, mit szenved. A szivébe látok. Önnek egy halottja van, a kit nem szabad megsiratnia. Önt a visszafojtott könyjei emésztik.
Erre a szóra visszatarthatlanul a szemébe szökött Frigyesnek a köny.
S akkor a méltóságteljes Anna odahajolt föléje és lecsókolta a szeméről azt a drága könyet.
Ezzel aztán felszabadítá az ifjut, hogy e nemes részvéttől dobogó kebelre boruljon s ott lelke fájdalmait kedvére kisírja.
És aztán többször is megengedték neki, hogy szivének sebeit ily módon gyógyítsa.
Az Aetna jéghegye alatt tűzláng lobog.
A királynői büszkeséggel sugárzó német asszony egy spanyol nő szenvedélyével tudott szeretni. Trenk Frigyes nagy hamar megtalálta azt, a mit elveszített.
S a szekfüvek nem vándoroltak többé a P...ff családi kápolnához.
Csakhogy Anna okosabban tudta vinni a szerelmi cselszövényt, mint a knéz-leány. Ő minden koczkáztatást ki tudott kerülni.
Bestuseff ismerte feleségének szigorú elveit. Semmi oka nem volt a féltékenységre, a gyanakodásra. Egy jól nevelt férj hozzá van már ahhoz szokva, hogy egy házi barátot lásson maga körül, a ki a feleségét sétálni kiséri, otthon mulattatja, verseket olvas fel neki, pletykákat hord neki a városból, a bálban gardirozza, s ha migrénje van, a rigolyáit vállalja. Ez egy igen szükséges utenzilia a háznál. S ha kettő van ilyen, annál jobb.
A kanczellárnő az udvarnál nagyobb hatalommal bírt, mint a férje. Esze is több volt, mint az urának. Erzsébet czárnő egészen az ő befolyása alatt állott. Beleavatkozott az országos politikába s értett hozzá, hogyan kell szövetségeket kötni és elrontani.
Gyűlölte a poroszokat. Ez volt az alapszínezete a jellemének.
Nem is jutott be porosz a moszkvai udvarhoz az ő hatalmi korszaka alatt, az egyetlen Trenk Frigyesen kívül. Ezt épen az a balsorsa ajánlotta, hogy saját hazájából száműzetett, hogy Frigyes király nem restelli őt különös üldözése tárgyául kiválasztani. – Aztán azok az udvari mende-mondák, a mikből Trenk Frigyesnek egész tárháza volt; a berlini, potsdami, charlottenburgi élményekkel terhelve. Ezek egész a czárnő budoárjáig nyitva tartottak előtte minden ajtót.
Majd megfelelő czímet is szerzett neki ehhez új pártfogónője. A czárnő kinevezte Frigyest udvari kammerjunkerének.
Ekkor aztán már aranykulcsa is volt minden ajtó felnyitásához. A czárnő kammerjunkere! Egy ilyen méltóság előtt mélyebb komplimentet vágnak az udvaronczok, mint egy miniszter előtt.
De ezen udvari hivatalon kívül még egy olyan foglalkozást is kellett teremteni Frigyes számára, melyben nagy tanulmányai, fényes tehetségei méltó munkatért találnak. Ez is megjött. A kanczellár megtette Frigyest belső titkárának.
S ebben az állásában ez a huszonnégy éves ifju teljes betekintést nyert az egész európai politika rejtélyes gépezetébe. A legtitkosabb levelezéseket ő olvasta és fogalmazta. S lángesze, tanulmányai, nyelvismerete komoly sikert biztosítottak a számára. Rövid időn nélkülözhetlen emberévé lett a kanczellárnak. Óriási szorgalommal dolgozta fel a rendezetlen ügyek halmazát: alig engedett magának alvásra időt. S aztán, hogy annál szorgalmasabban végezhesse teendőit, magában a kanczellári palotában rendeztek be a számára kényelmes lakást, közel a kanczellárnő lakosztályához.
Okosabb is így, mint az ablakon át járni fel kötéllajtorján.
Ez új hivatalában is szivesen látott vendége volt mind az osztrák, mind az angol nagykövetnek, a kik mindketten egyetértettek Bestuseffel a porosz király elleni politikai cselszövésben.
Lord Hyndtforth ezentúl is hű oltalmazója volt kegyenczének. Ő nála volt letéve Trenk Frigyesnek minden vagyona, mely (saját életrajza szerint) a szép Jelvira halála után hétezer aranyból állt készpénzben s rövid három hónapi hivataloskodás után, daczára a pazarló életmódnak, – felszaporodott nyolczezer aranyra. – A mi azt bizonyítja, hogy Oroszországban a miniszteri titkárokat nagyon jól fizethették abban az időben.
Bevallja ugyan fiatal hősünk egész őszintén, hogy a pártfogónéjától tetemes összegeket kapott; de hozzá teszi, hogy ezeknek nagyrészét a méltóságteljes Anna tékozló fiának a hinárból kiszabadítására fordította.
Ha ezt tette, akkor csak atyai kötelességet teljesített.
Hongyűlölet!
Chimæra! Paradoxon!
Olyan szó, mely semmi nép szótárában elő nem fordul.
És épen Oroszországban, a hol a honszeretet a törvénynyel, a vallással egyértelmű, a maga barbár őserejében együtt uralkodik a jogarral és a – kancsukával.
Hogy mi az a muszka hűség, azt Trenk Frigyes legjobban megérthette épen a Bestuseff család történetéből, a mit a bizalmas egyedüllét óráiban szép Anna suttogva mondott el neki.
A kanczellárnak volt egy bátyja: Bestuseff Riumin Ferencz.
Ennek a felesége, Lapukhin herczegnővel együtt valami sértő mendemondát beszélt ki Erzsébet czárnő testi bájairól.
Ezért a czárnő mind a két herczegasszonyt száműzte élte fogytáig Szibériába. De előbb mind a kettőt félmeztelenre vetkőztetve, megkancsukázták a piaczon, a sokaság előtt. És azután kivágták a nyelvüket.
… És ennek a megkorbácsolt, megcsonkított asszonynak a férje – tovább is megmaradt a czárnő szolgálatában: Erzsébet őt bízta meg a bécsi udvarnál a legfontosabb nagykövetség tisztével. Trenk Frigyes sokszor láthatta Bestuseff Riumin Ferencz herczeget Bécsben léte alatt.
Ilyen szörnyeteg a hűség az orosz nemzetnél.
… És most következik egy igen ostoba história, a mi csak arra való, hogy az embert boszantsa.
Ez időben Poroszország nagykövete Moszkvában egy gróf Goltz vala.
Az emelkedőben levő orosz birodalom barátságáért Európa minden országa versenyzett. Egy czárnői kammerjunker tenyerét valamennyi nagykövet sietett szorongatni.
Ezt Goltz úr is megpróbálta. De Trenk Frigyes három lépést hátrált előtte s megköszönte a barátkozást.
Ezzel aztán még jobban magára haragította a patriótáját, mint ama bizonyos danczkai bastonáddal, melyért Goltz hasztalan sürgetett elégtételt a czári udvarnál. Ott azt felelték neki, hogy megkapott botokat meg nem kapott botokká dekretálni még az angol parlamentnek sincs hatalma.
S a számüzött Trenknek a befolyása egyre nőtt az orosz udvarnál.
Ennek a megtörésére Goltz úr egy nagyon alacsony, gyermekesen buta cselszövényt gondolt ki.
Hyndtforth lord, a ki jól ismerte Trenk Frigyesnek, különösen architechtonikai rajzolásban való ügyességét, felkérte őt egyszer, hogy rajzolja le számára Kronstadtot, kikötőjével, mamelonjával és a gályáival együtt. Ő maga adta át neki a kép alapjául szolgáló tervrajzokat és a gályaképeket, a miket minden könyves boltban meg lehetett venni két rubelért.
Trenk Frigyes aztán ezekből összeállított egy hangulatos rajzot, mely Kronstadtot híven ábrázolta, a nélkül, hogy ő azt látta volna természetben.
Ezt a képet Hyndtforth lord rámába téve akasztá ki a szobájában.
Egy napon a szász nagykövet, Funk úr meglátogatja az angol követet, meglátja nála Frigyes rajzát, nagyon megtetszik neki, elkéri tőle, hogy ő is lemásoltathassa azt magának. Hyndtforth odaadja neki.
A míg Funk lakásán egy piktor Frigyes rajzát másolja, oda kerül hozzá Goltz úr; meglátja a képet, nagyon feldicséri; akkor aztán mind a két követ duettben elkezd lamentálni a fölött, hogy milyen kár volt ilyen szép tehetséget, mint ez a Trenk Frigyes, elzülleszteni a hazájából.
Végül arra kérte Goltz ur Funk urat, hogy engedje át neki azt a rajzot egy pár napra. Neki is van ilyen képe, de hibás; hadd igazíttassa ki ez után. Funk úr átadta a rajzot Goltz urnak.
És ekkor Goltz úr egyenesen szánkázott Bestuseffhez, a zsebredugott képpel.
– Ön egy kigyót táplál a keblében, herczegem.
– Csak egyet? kérdé sardoni mosolylyal Bestuseff.
– Hát, a hogy veszszük. Meglehet, hogy kettőt. De a legmérgesebb vipera ez a Trenk.
– Azt ne tessék bántani. Ő a czárnőnek kegyencze s a feleségemnek házi barátja.
– Ő árulója a czárnőnek! S szeretője a kancellárnőnek.
– Nono, uram! Ez nagy szó! Ezt be kellene bizonyítani.
Erre a feltüzelt kanczellárnak el kezdett egy mesét mondani a követ.
– Lássa ön, herczegem! Azt, hogy áruló Trenk Frigyes, bebizonyítom kézzel foghatóan, szemmel láthatóan. Én, hogy ennek a kalandornak, a ki saját királyát elárulta, fogára tapintsak, felszólítám őt, hogy készítse el számomra a kronstadti kikötőnek és erődítvényeknek nagy titokban tartott rajzait – kétszáz arany díjért. S ez a pribék elfogadta a kinált bűndíjt. Itt van az elkészített munka.
S azzal oda tette a kanczellár elé Trenk Frigyes rajzát.
Bestuseff éktelen haragba jött ennek a képnek a láttára. Mit tudta ő, hogy mi különbség van egy fortifikatzionális tervrajz, meg egy panoráma között. Ez már flagrans delictum.
– Pert kap a gazember a nyakára s kancsukát a hátára. Kiabált dühében.
Hanem erről lebeszélte Goltz úr. Nem kell az úrfit perbe fogni, mert azt a czárnő pártfogolja: az bizonyosan megkegyelmezne neki az ő szép szemeiért. Legjobb lesz őt szépen meglepni éjszaka az ágyában s aztán senkinek sem szólva a csukott troikába beültetni s szépen elutaztatni Szimbirszkbe, vagy hova. – Ezzel az alkalommal exczellencziád legalább majd annak a másik vádamnak az alaposságáról is meg fog győződni.
Ezzel ismét zsebébe dugta Goltz ur a képet és eltávozott.
De Bestuseff urnak, ördög pokol! nem volt kedve annak a másik vádnak az alaposságáról is meggyőződni; hanem átrohant egyenesen a felesége szobájába s haragja tűzokádó kedvében szemére lobbantá a gyalázatot, a mit házára hozott, kalandot kezdve egy ilyen sehonnai árulóval, mint ez a Trenk.
Anna hideg méltósággal kérdezé:
– Honnan veszi ön ezt a gyanut?
– Kezemben volt a bizonyítvány.
– A kronstadti erődítvénynek a rajza.
– Hát én vagyok a kronstadti erődítvény?
– Fájdalom, hogy ön nem a kronstadti erődítvény. De az áruló csak az ön révén juthatott hozzá, hogy azt lemásolhassa.
– S miért tette volna azt?
– Mert Goltztól kétszáz aranyat kapott érte.
Ekkor aztán a kanczellárnőt is elhagyta a türelme. Ő tudta legjobban, hogy Frigyesnek mennyi pénze van s azt milyen becsületes úton keresi.
Nem replikázott a férjével tovább, hanem nyalábra kapta, mint egy gyereket (kicsiny, vézna uracska volt) s kivitte az ölében, minden rugkapálózása daczára átczipelte a hálószobájába, ott lefektette a medvebőrre, aztán odakiáltott a komornyiknak: «hijjátok a kirurgust, eret vágni az uramon, a guta kerülgeti».
Anna asszony megtehette azt, a hogy a német szóbeszéd mondja: «Ihre Mittel erlaubten ihr Solches».
Aztán ott hagyta a kanczellárt dühöngeni a saját szobájában.
Maga azonban sietett rögtön levelet irni Frigyesnek.
«Magát nagy veszély fenyegeti. Ma ne háljon odahaza. Maradjon lord Hyndtforth házában, közelebbi értesítésig.»
Ezzel a levéllel elküldte a magántitkárát a kanczellárnő az angol nagykövet palotájába, jól tudva, hogy Frigyes annál szokott ebédelni.
Trenk közölte a mylorddal Bestuseffné rejtélyes izenetét.
A nagykövet azonnal odahajtatott a kanczellárhoz.
A mint annak a szobájába belépett, a kanczellár heves szemrehányásokkal fogadta, hogy az ő házához egy árulót vezetett be.
– Mit vétett Trenk? kérdezé a mylord.
– Lerajzolta Kronstadt erődítési tervét suttyomban, s eladta kétszáz aranyért a porosz nagykövetnek.
– Az lehetetlen! szólt közbe Lord Hyndtforth. (Ő tudta, hogy Frigyes gazdagon van ellátva: nála volt a pénze letéve.) Ki mondta ezt?
– Goltz maga! Itt volt nálam. A rajzot is megmutatta. Alá van irva a rajzoló neve.
– Alá van irva a neve? Akkor én már tudok róla valamit. Kérem, hivassa ide Goltz urat azzal a rajzzal együtt. Ha ez csakugyan a titkos tervrajz, akkor megvonok minden oltalmat az árulótól.
Bestuseff azonnal irt Goltznak, hogy látogassa meg, s hozza el a tervrajzot is magával. A nagykövet azt izente vissza, hogy nem mehet, fáj a lába.
Ez alatt lord Hyndtforth értesíté a házánál menedékben levő Trenket, hogy «Csigavér! Nem Annáról van szó, csak Kronstadtról».
Erre aztán Frigyesnek is egyszerre megtért az ártatlansága felőli meggyőződése: – azonnal elhagyta a menedékét s felsietett a kanczellárhoz.
Lord Hyndtforthot még ott találta a kanczellár szobájában.
A nagykövet, igazi britt büszkeséggel kiálta a belépőre:
– Maradjon ott, a hol áll! Ne közelítsen ön felém addig, a míg a vád alól nem tisztázza magát. – Ön lerajzolta alattomban Kronstadt erődítményi tervét? S azt eladta Goltz úrnak?
– Én rajzoltam egy képet Kronstadtról, a mire excellentiád szólított fel, a könyvárusoknál kapható vázlatok után, s azt excellenciádnak adtam, – nem díjért, de hálás tiszteletből.
– S hogy került volna ez Goltz úr kezébe? kérdezé a kanczellár.
Lord Hyndtforth intett Frigyesnek, hogy hallgasson, s a kanczellár fülébe súgott. Erre Bestuseff azt mondta Trenknek, hogy lépjen a mellékszobába, s várjon, míg szólítani fogják. A kulcsot ráfordították az ajtóra.
Az alatt, a míg Frigyes szobafogságban volt, lord Hyndtforth elmondta Bestuseffnek az egész kronstadti rajz történetét: a kanczellár odahivatta magához Funk urat, a szász követet s Schwert urat, Belgium képviselőjét, azokkal együtt bocsátá el lord Hyndtforthot Goltz urtól felvilágosítást kérni.
Legelőször is Funk úr visszakérte Goltz úrtól a kikölcsönzött rajzot. Mikor az annak a zsebében volt, akkor lord Hyndtforth azt mondta Goltznak, hogy már most mutassa meg nekik azt a tervrajzot, a melyet Trenktől vásárolt kétszáz aranyon.
A nagykövet ötölt-hatolt, utoljára kipattantotta:
– Én nekem parancsom van a királyomtól megakadályozni, hogy ez a Trenk Oroszországban szerencséjét kovácsolhassa. Én azt tettem, a mi egy miniszternek a kötelessége.
– Tessék ezt lediktálni a titkár úrnak.
A három nagykövet a kanczellár első titkárát is magával hozta. Az leirta azonnal Goltz úr nyilatkozatát.
– Egyébiránt a másik vádamat: a Kremlin kertjében, a gyertyánfák alatti találkozást a magas rangú hölgygyel, fentartom.
A titkár ezt is hiven leirta.
– Tessék aláirni, mondá lord Hyndtforth.
Goltz úr odairta a nevét.
– Kérek hivatalos pecsétet is ütni a név alá.
(Az ostya nem akart jól megragadni a levélen.)
– Majd én ráköpök s akkor megragad, mondá lord Hyndtforth, s úgy cselekedék.
Ezzel a bizonyítékkal aztán visszatértek a kanczellár palotájába.
Trenk Frigyes ártatlansága teljesen ki volt derítve: Bestuseff ráismert az elhozott képben ugyanarra, a mit Goltz úr titokban megmutatott neki. Restelte nagyon a dolgot, hogy nem tudott külömbséget tenni egy tájkép, meg egy tervrajz között. Trenk Frigyest kibocsátották a szobafogságából, meggratulálták, megölelgették. Bestuseff is megölelte, hanem azután mégis ütött egyet az öklével a hátára.
– Hanem az a találkozás a gyertyánfák alatt! Azért még majd beszélünk egy szót, úrfi!
Trenk Frigyesnek aztán lovagi szavát vették, hogy nem fog Goltz úrral gorombáskodni, ha találkozik vele.
Bestuseff ott marasztá az urakat lakomán. A kanczellárnő is megjelent az asztalnál s változatlan hideg arczczal hallgatá végig a mylord és a két követ úr előadását a Goltz úr intrikájáról. Úgy tett, mintha ez csupa új dolog volna előtte. – Bizony pedig, ha ő bele nem kap a sors lovainak gyeplőjébe, azok már azóta repítik Frigyes úrfit az Urál felé!
Csak Bestuseff dörmögött közbe egyet-mást.
– No de a gyertyánfák alatt…
Még tartott a lakoma, a midőn belépett a terembe a czárnő udvarmestere s egy levelet adott át a kanczellárnak, melyet a czárnő sajátkezűleg irt.
A vendégek felállva hallgatták végig a levél tartalmát. A kanczellárhoz volt az intézve. A legszeretetreméltóbb uralkodónő mély felindulásának adott kifejezést azon méltatlan vádaskodás fölött, melylyel kedves híve, Trenk Frigyes nevén sebet ütni törekedtek. Ezen igaztalanul okozott fájdalom megorvoslására elrendeli a czárnő, hogy Trenk Frigyesnek az államkincstárból két ezer rubel kifizettessék s jövőre nézve e hű ifju személye minden kémkedés és ólálkodás alul mentesíttessék.
«Éljen a czárnő!» hangzott minden ajkról.
Trenk Frigyesnek odanyujtatott a levél, hogy azon az uralkodónő nevét megcsókolhassa.
A kanczellárnak egyszerre visszatért az egész jó kedve.
Megveregette Frigyes vállát.
– Jól van, fiacskám. Csak te sétálj a Kremlin gyertyánfái alatt. Egy szót se beszéljünk erről többet.
… S mind ezt istennői apathiával hallgatta végig a szép Anna asszony.
Ez a rosszul sikerült cselszövény szinleg mulatságosan végződött, de az érdekelt kedélyekben mélyen ülő salakot hagyott hátra.
Trenk Frigyes naplójából annyit tudunk meg, hogy a szép Anna asszony ezért a lovagiatlan árulkodásért olyan inzultussal állt boszút Goltz úron, a mely le nem irható; és hogy ez a nagykövet ez eset után sorvasztó betegségbe esett s rövid időn elhalt. Halála rejtélyét homály takarja.
De magának Trenknek a lelkületét is feldúlta ez a durva cselvetés.
Hogy Frigyes király őt, egykori kedvenczét, még idegen országban is üldözteti s ilyen eszközöket is megenged a nagyköveteinek, hogy haragja kipéczézett tárgyát szerencsétlenné tegyék.
Saját szavai szerint: «e cselvetésen felindulva, képes lett volna saját hazáját pusztasággá átváltoztatni, ha alkalom kinálkozott volna rá».
Tehát már kész volt kardját kihúzni Poroszország zászlói ellen.
Megszületett a hongyűlölet.
S ezt a szörnyszülöttet még nagyobbra nevelte mindennapi indulataival.
A féltékenység fulánkja a kanczellárnak is a szivébe szakadt. Ez időtől fogva nemcsak a saját szemével, de kémei által is folyton figyelemben tartá a felesége és Trenk Frigyes minden lépését. Azoknak alig lehetett másutt ellenőrizetlenül találkozni, mint a Kremlinben, aztán meg lord Hyndtforth palotájában; vagy néha Bernesnél, az osztrák nagykövetnél. Ide nem hatolhattak be a kanczellár kémei.
S ez a féltés, ez a boszúság magára az orosz politikára is befolyással volt. Bestuseff megharagudott lord Hyndtforthra és Bernes úrra a miatt, hogy Anna asszonynak Frigyessel folytatott szerelmi viszonyát pártolják. Azoknak ugyan legkevesebb kedvük telt abban, hogy két szerető szívnek a boldogságát előmozdítsák, de nagy politikai tervük volt vele, hogy Erzsébet czárnőt megnyerjék az angol és osztrák fegyverszövetség számára, s egy közös hadjáratra Poroszország ellen. S ennek legbiztosabb eszközlője volt a kanczellárnő, a kinek Poroszország iránti gyűlöletét legjobban fentartá a Frigyes király által méltatlanul üldözött ifju iránti szenvedélye.
Ez a huszonnégy éves gyermek képezte az európai politika sarkát, mely körül az összes diplomatia forogni volt kénytelen.
A czárnő is kényeztette a fiut és semmi titkot nem tartott előtte.
Ez öntudatlan politikai sark körül aztán maga az orosz diplomatia is megfordult.
Bestuseff kanczellár, féltékenysége hideg dühében, eddigi szövetségeseitől, angoloktól és osztrákoktól elfordulva, a poroszokhoz közeledett. Anna asszony, kinek szintén meg volt a maga titkos rendőrsége, férjének minden titkos terveiről értesült. A hadügyminiszter, Apraxin, maga is bele volt ezekbe avatva.
A titkos terv az volt, hogy Oroszország csatlakozzék az angol, osztrák és később a franczia szövetséghez s indítson meg egy nagy hadsereget Apraxin vezénylete alatt a poroszok ellen. A legelső összetalálkozásnál azonban, melyben a poroszokkal csetepatéra kerül a sor, tegyen úgy Apraxin, mintha elvesztett volna egy derék ütközetet s vonuljon vissza, hagyja magára az osztrákot, a ki az oroszok félreálltával az angolokkal nem érintkezhetik, sem a francziákkal.
Ezt az egész komplottot előre megtudta Anna asszony s közölte Frigyessel, úgy, hogy ez a gyermek már előre tudta, hogy mi lesz a legközelebbi nagy háborúnak a kimenetele?
Trenk Frigyes veszélyes lejtőre jutott. Eszközül hagyta magát felhasználni egy nagy, az egész Európát megmozdító diplomatiai cselszövényhez, a melyben neki az a szomorú szerep jutott, hogy saját hazájának ellensége legyen. S ha még abban tört volna ki corioláni hongyűlölete, hogy kardját ajánlja fel hazája ellenségének, ebben még lett volna valami brutális lovagiasság: a hőstett elfelejteti az indokait. De ő rá egyenesen Ephialtes szerepe várt: az ellenséges légióknak honfitársai ellen kalauzolása. Ő segített szítani a gyűlöletet Erzsébet czárnő lelkületében a poroszok iránt. A trónörökös, később III. Péter czár, határozott ellenzője volt annak a politikának, mely Oroszországot a burkusok elleni harczra izgatta. Ezt tudta Bestuseff és Apraxin is. De a czárnő nem kérte a trónörökös tanácsát, egészen a kanczellárnő befolyása alatt állt, a ki viszont engesztelhetlen boszút forralt Frigyes király ellen a Goltz által rajta elkövetett meggyalázásért.
Tehát a kanczellár és a felesége két egymás ellen irányult politikai cselszövényen dolgoztak.
Nagyon tragikus vége lett ennek a magas komédiának.
Öt évvel később csakugyan megindult a nagy hadjárat Frigyes király ellen, melyben az oroszokon kívül az osztrákok és francziák is résztvettek. – Apraxin tábornok egy hatalmas hadsereggel indult meg Poroszország felé s Frigyes király fölött Grosz-Jägerndorf mellett nagy diadalt vívott ki. – Ugyanekkor azonban Erzsébet czárnő halálos betegségbe esett. – Bestuseff egy merész elhatározással hirtelen parancsot küldött Apraxin után, hogy ne nyomuljon előre: térjen vissza az egész orosz hadsereggel Muszkaországba. Azt remélte, hogy ez által megnyeri a következő czár gratiáját, a ki a porosz királyt pártolta. – Azonban mire Apraxin visszatért az orosz hadsereggel, akkorra Erzsébet czárnő is felgyógyult a halálos betegségéből s ismét átvette az uralkodást.
Mikor a czárnő megtudta, hogy az ő kegyenczei, uralkodónőjük halálára számítva, ily végzetes fordulatot idéztek elő a hadjáratban, méltó haragjában haditörvényszék elé állíttatá mind a kettőt s a birák halálra itélték őket. – Erzsébet kegyelem útján száműzetésre változtatta e büntetést. Anna asszony követte a száműzetésbe férjét, a hol Bestuseff Alexej Petrovics, rangjától, érdemjeleitől megfosztva, a bibliából kiszemelt kegyes mondatok összeállításával foglalkozott, míg bátyja, Bestuseff Riumin Ferencz, patikárusságra adta magát. (Ő lett feltalálója a hirhedt Bestuseff-cseppeknek, másnéven «arany cseppek», melyek minden migrainet meggyógyítottak). – Ha Trenk Frigyest, ki együtt emelkedett e hatalmasokkal, ott találta volna a nagy kataklizma, belőle is olyan hulló csillag lett volna, mint azokból. – Elvesztette volna azt, a mi visszanyerhetetlen: a becsületet.
Jó szerencséje volt, hogy korábban utólérte a szerencsétlenség.
A míg az ifjabb Trenk az orosz udvar diplomatiai és szerelmi cselszövényeiben élénk szerepet játszott, az alatt az öregebb Trenk, a spielbergi börtönben véget vetett nyughatatlan életének. A meghalása is egy rettenetes komédia volt: dæmoni gonoszkodással úgy kitervezve, hogy annak még folytatása is maradjon, hogy az ő lelke még azután is a sírkövén gubbaszkodva, nevethessen az utána következők kínlódásain.
Elébb szabályszerű testamentumot tett, melyben (a királynő beleegyezésével) minden világi birtokára nézve az ő kedves unokaöcscsét nevezé meg általános örököséül. (A kit nem sikerült orgyilkosokkal megöletnie.)
Mikor készen volt a végrendelete, nevetve mondá a börtönfelügyelő tisztnek, Kottulinszkynak:
– No most már vígan halok meg, mert úgy elláttam az öcsémet, hogy még holtom után is boszanthatom és mortifikálhatom.
Akkor aztán konvertált, barátcsuhát öltött; – a ki teljes életében atheista volt, templomokat rabolt ki, papokat kínzott: – egyszerre kegyes lett; megjövendölte a halála napját, óráját, gyóntatót hivatott; egy nap azt mérgezte meg aqua toffanával, másnap magát. Hogy még egy nevetni valója legyen a lelkének onnan a sirkő tetejéről: hogy zarándokol hozzá majd a nép, mint csodatevő szenthez.
Trenk Ferencz tehát megirta a pokoli komédiáját, csak az volt hátra, hogy a hős eljátszsza azt, a kinek a számára a czímszerep irva volt.
A bécsi udvari kanczellária felküldé Moszkvába Trenk végrendeletét a felhivással együtt, hogy a legatárius foglalja el az örökbe hagyott birtokot.
Azt jól tudta Trenk Frigyes, hogy minden ország törvénye megkivánja, miszerint földbirtokot csak honosult nevezhet tulajdonának; a ki magyarországi földesúr akar lenni, annak magyar nemessé is kell lennie. Következőleg ott kell hagynia a fényesnek indult orosz életpályát, a magas politikában elfoglalt izgalmas részesülést, a hatalmas pártfogókat s még hatalmasabb pártfogónőket, az élvezetteljes kalandokat. Felcserélni Moszkvát Bécscsel. És Bécset ismerte már annyira, hogy ne találjon benne semmi szeretni valót. Nagybátyjának a sorsa elég ijesztő példa lehetett előtte. Tudhatta, hogy mennyi átok fekszik a nagybátyja örökül hagyott birtokán! Bár azt még nem tudta, hogy mennyi processus jár vele?
Eleinte visszautasítá az egész örökséget. Azonban lord Hyndtforth és Bernes úr addig unszolták, míg ráadta a fejét, hogy elfogadja azt.
Egy milliós örökség! Tömérdek kincs! Kész pénz halommal! Három nagy uradalom, várkastély Magyarországon.
Lord Hyndtforth azzal győzött, hogy a szabadságvágyat éleszté fel Frigyesben. Magyarország az ős szabadság hazája, olyan mint Anglia, a hol a magyar nemest védi a primæ nonus. A magyar nemes kis király a maga kastélyában! Míg ellenben a nagy orosz birodalomban a legmagasabb államférfi, a leggazdagabb knéz sincs megóva attól, hogy egy cselszövény, egy czárnői szeszély a vesztőhelyre, a pellengérre ne küldje: a kancsuka alá, aztán Szibériába. Ime, ő rá is ki volt már mondva – nem itéletképen – csak egy féltékeny férj haragjából, hogy oda vándoroljon, s csak egy asszonyi hajszálon akadt fenn a balsorsa.
Ez döntött. Frigyes elfogadta a magyar udvari kanczellária ediktumát s folyamodott a czárnőhöz elbocsátásáért.
A czárnő is nehezen akarta elbocsátani, de hát még a másik uralkodónője! Ölelő karok lekötötték, forró csókok forrasztották, mégis el tudta magát szakítani. Megigérte, hogy visszajön. A szép Anna egy gyémántokkal kirakott medaillont ajándékozott neki, miniatür arczképével, meg egy drágaköves szelenczét. Tubákolni divat volt hölgyeknél és ifju uraknál.
És mikor elutazott, Szentpétervárott egy bankár kereste fel, a ki egy levelet adott át neki, melyet a kanczellárnő irt búcsúképen hozzá. A levélhez egy váltó volt mellékelve négyezer rubelről. Ezt küldé a távozó kedvencznek uti költségül. A levelet megcsókolá s keblébe rejté Frigyes, a négyezer rubelt köszönettel visszaküldé.
Volt neki elég pénze, szép asszonyok, magas úrhölgyek adománya.
Négy inast hordott magával: a két lovászát, Jankót és Brankót, aztán meg egy muszka vadászt és egy kalmuk kocsist. Ezekre ugyan mind nem volt szüksége, mert hajón utazott tovább.
Elébb Stockholmba ment, a hol a királyné igen szivesen fogadta. Frigyes király legifjabb nővére volt. Jól ismerte Trenket. Ő volt a lakodalmánál a királyi menyasszony kisérője a nemes, tiszteletbeli csapat élén. Bizonyosan Amália herczegnő révén is jól ismerte az ifjut.
Arra mutat az a figyelmeztetése, hogy ne sokat időzzön Stockholmban, mert ez kellemetlen súrlódásra találna okot adni a berlini udvarral.
Innen átutazott Koppenhágába: ott is talált egy régi jó pajtást, a kit nyomoruságából kisegítsen. Aztán tovább Hollandba, egy gabonaszállító hajóval.
Útközben elővette őket a vihar, a hajó elvesztette az órradzóját meg az előtörzsfáját s jó szerencse volt, hogy a gotenburgi sziklák előtt horgonyt vethetett.
A vihar kilencz napig ott tartá fogva a hajót.
Frigyes ez alatt azzal mulatta magát, hogy beleülteté a négy inasát a hajó dereglyéjébe s elkalandozott a sziklák közé, tengeri rákot, tőkehalat fogni hálóval, szigonynyal, vadludakat lövöldözni, azokat hazahordta a hajóra s megosztotta a matrózokkal.
Azokon a sziklaszigeteken emberek laktak: a férfiak halászattal, az asszonyok földmíveléssel foglalkoztak. Ebben az évben rossz termésük volt. A szigetlakók éhinséggel küzdtek.
Trenk Frigyes aztán a hajótulajdonostól felvásárolt valami száz zsák rozsot s azt a dereglyével kihordá a sziklákhoz s szétosztotta a szigetlakók között. Ez is a nagyúri szenvedélyek közé tartozik.
Egy nagyobb sziklaszigeten még templom is volt. A pap is olyan inséget szenvedett, mint a népe. Azt is megajándékozta Frigyes egy pár száz forinttal, a mennyit az soha sem látott életében egy rakáson.
Hangzott is utána a megvigasztalt nyomorultak áldó zengedezése.
Úgy látszik azonban, hogy a vihar nem vesz tudomást az ilyen hálanyilatkozatokról, mert a hajóhoz visszatérőben olyan rohammal támadt a dereglyére, hogy azt felfordítá.
Trenk Frigyes csak a Jankó inasának köszönheté, hogy oda nem veszett a hullámokban. Ez kezénél fogva húzta őt ki egy sziklára.
Hanem az orosz vadász, meg a kalmuk kocsis a tengerbe fulladtak. Azok nem tudtak úszni.
Frigyes is beteg lett s néhány napig sem élő, sem halott nem volt. Míg végre tizenötöd napra szerencsésen megérkezett a hajó Amsterdam alá. – Hát bizony akkor tökéletes élvezet volt a tengeren való utazás.
Hogy miért tette ezt a nagy körútat Trenk Frigyes Stockholmon, Koppenhágán, Amszterdámon keresztül Bécsig? annak a megoldását csak az ifjukori kalandvágyban és hetykélkedésben tudjuk feltalálni. Útközben elpocsékolt tengersok pénzt, ivott tengervizet, kapott tengeri betegséget, de semmi okosat nem tanult.
Egy pár fölösleges kalandja is volt: egy hires verekedő czethalásznak levágta a jobb kezét s egy homályos gentleman által, kit nagylelkűen megtraktált, meg hagyta magát lopni keservesen. Jobb lett volna, ha a czethalászt traktálta volna meg s az iparlovagnak vágta volna le a kezét.
Végre, nagy Odyssea után, körülkerülve fél Európát, eljutott Bécsbe.
Legelső dolga volt audientiát kérni a királynőnél. Mária Terézia igen kegyesen fogadta s tudatá vele, hogy legmagasabb beleegyezését adja hozzá, miszerint Trenk Frigyes nagybátyja örökségét elfoglalja, melynek rendezésére egy delegatum judicium van kiküldve.
Frigyes azt hitte, hogy Bécsben is úgy lesz, mint Moszkovában. Csak meg kell neki magát mutatni s azzal minden ember meghódol előtte. Annyival inkább, mert itt már mint egy valóságos magyar mágnás, három uradalom, meg egy híres kincstár örököse léphet fel.
De nagyon lehorgasztá a kevélységét a Trenk-féle törvényszéki bizottság elnöke, a ki megismerteté vele a helyzetet. Legelőször is a megdicsőült végrendelkező nyolczvanezer forintot meghaladó legatumokat hagyott mindenféle kegyes czélokra, melyek a kincstárán erős apadást okoznak; azután pedig nem kevesebb, mint hatvanhárom processus van a hagyaték ellen megindítva, melyeknek eldültéig az örökség ki nem adatik, s ha a felperesek igényei érvényesülnek, az egész kincstár fenékig kiürül.
Ez volt az a mulatság, a mely fölött Trenk Ferencz még halála előtt egy órával is olyan jókat tudott nevetni. Micsoda képet fog csinálni öcsém uram, mikor megtudja, hogy hatvanhárom perben kell helyt állania s mint az üldözött medvének, egy egész kopófalka ellen védelmeznie magát.
Egy millió forint örökség – hatvanhárom prókátorral!
A legelső gondolatja az volt, hogy odadobja az egész örökséget a törvényszék lábához s fut Európából s Keletindiáig meg sem áll! – S ez volt az egészséges gondolat! Bár maradt volna mellette. Ott még alkirály lehetett volna.
De szerencsétlenségére épen akkor érkezett meg Bécsbe az ő moszkvai jó barátja, Bernes úr nagykövet, a kinek valami elintézni való ügyei voltak Milanóban. Az ismét felbiztatta, hogy csak fogadja el a Ferencz bátyja végrendeletét úgy, a hogy van, egyelőre; majd ő beszél a királynővel s megszabadítja Frigyest e kellemetlen helyzetből. Fel is ment az udvarhoz s a legjobb igéretekkel tért vissza. Ezeken aztán Frigyes megnyugodott. Bernes úr megigérte neki, hogy a mint Milanóból visszajön Bécsbe, egyenesen hozzáfog a Trenk-massa felszabadításához, s addig vissza nem tér Moszkvába, a míg ifju barátját a pakráci, petrováci és pleternitzi uradalmakba be nem iktatja.
Ekkor aztán Frigyes mégis csak elő kérte hát a Ferencz testamentumát, a mit még mind addig nem látott.
Itt következtek azután még az új meglepetések.
Trenk Ferencz hagyományozása három föltételhez volt kötve.
Az első, hogy az általános örökös térjen át a római katholikus hitre. (A Trenkek lutheránusok voltak.)
A második, hogy egyedül az osztrák uralkodóháznak szolgáljon.
A harmadik, hogy az egész vagyona elidegeníthetlen hitbizománynyá alakíttassék.
Ezek a föltételek még a hatvanhárom processusnál is sulyosabban nehezültek a milliós örökségre.
És Frigyesnek még egyszer nyitott útat jó sorsának nemtője ebből a labyrinthból való megmenekülésre.
Alig utazott el Bernes úr Bécsből, a midőn a pfalzi követnek az estélyén összetalálkozott Frigyes a porosz nagykövettel, a ki őt előzékeny nyájassággal félrehívta egy ablakfülkébe s elkezdett előtte nyilatkozni Frigyes király megváltozott indulatáról Trenk iránt. A nagykövet minden rábeszélő tehetségét elővette, hogy Frigyest hazájába visszatérésre birja. Biztosítá számára a király amnesztiáját, lelkére köté a hazája iránti szeretetét. – Frigyes hajthatatlan maradt.
Azután a nagyravágyásához beszélt. Frigyes király ki fogja őt nevezni egy lovas ezrede parancsnokának; fényes katonai pálya nyilik meg előtte a saját hazájában; míg itt az új hazában ugyan várhat, a míg egy fölösleges helyen megakad, ott azután fenn is akad. Láthatja a bátyja példájából, hogy mi a jutalma Ausztriában a csatatéren szerzett érdemeknek. – Frigyest ez sem indította meg.
Végre a legérzékenyebb részén támadta meg. Beszélt neki a szerelméről. Az egyetlen fenkölt szerelméről. A védő angyaláról, a ki őt még most is imáiba foglalja. – Még az sem győzte le!
Az az átkozott millió bezárva tartá a lelkét.
Frigyes visszautasította a nagykövet ajánlatát, a király kegyelmét s ez által nyiltan a hazája ellenségének vallotta be magát.
Ez volt a legnagyobb hibája és a legnagyobb bűne. Ezen tört meg a sorsa derékban.
Maga is elismerte azt később s vénségében nehéz önvádakat halmozott magára, hogy akkor ezt a sorsfordulatot nem fogadta el s egész ifjuságát, életerejét semmivé tette általa.
Egy millió miatt!
De annak a milliós örökségnek a végrehajtói követelték a végrendelet föltételének végrehajtását. Legelőször is a római katholikus hitre áttérést.
Furcsa ellenmondások jönnek elő Trenk Frigyesnek a jellemében. Ettől az egytől vonakodott.
Ő, a ki annak az egy milliónak a csábképeért meg tudta tagadni a hazaszeretetét, el tudta mellőzni a nagyravágyását, le tudott mondani a szerelméről; – nem tudta megváltoztatni az eklézsiáját. Háromnegyedrészben gyönge tudott lenni, egynegyed részben erős.
De, hogy mégis, e miatt, el ne veszítse azt a kisértetes milliót, megtette azt a tréfát, hogy egy kapuczinust megvesztegetett, hogy adjon neki bizonyítványt, miszerint ő áttért a katholikus egyház kebelébe. S ezzel elég volt téve a formaságnak. De az ilyen csalfaság nem maradhatott titok. Ezért aztán mindenki meggyűlölte és üldözőbe vette. A hypokrisist, a hitvallással űzött komédiát mind az egyik, mind a másik fél egyformán elitéli. – Ezzel Trenk Frigyes Szibériát csinált maga körül az emberi szivekben.
S Trenk Ferencz gúnyszelleme ott repkedett körülötte az útain.
Hát nem ez a manó vitte utána Bernes úrnak az aqua toffanát, mely azt olaszországi útjában megölte? A kedves atyafiak ezt a módját találták ki a barátságos kiegyezésnek: megmérgezték.
Bernes hirtelen halála egyszerre megfosztotta Trenk Frigyest egyetlen igaz barátjától, a ki az udvarnál befolyással birt.
Maradt helyette hatvanhárom ellensége, ugyanannyi peres fél, a ki az örökségét megtámadta, azoknak az ármányos prókátoraik, a megvesztegetett birák, a sikkasztó sáfárok, csalafinta iparlovagok, a kikhez még megszerezte ellenségekül a hitbuzgó papokat, a dölyfös udvaronczokat és a gyanakodó diplomatákat.
Valóban egy mesehős bátorsága s egy gyermek könnyelműsége kellett hozzá, hogy Trenk Frigyes ebbe a szörnyetegek barlangjába belelépjen.
Itt azután lassankint kinevelte magát azzá a gyűlöletes és nevetséges alakká, a mi egy bécsi perkeresőé, a ki egyik ajtótól a másikhoz szalad, törvényszékekhez, dikastériumokhoz, kanczelláriákhoz. Kopogtat, dörömböz, könyörög, káromkodik, janitorokat megveszteget és a hová be nem juthat, a kapun les rá a kegyelmes úrra, ott fogja el, úton-útfélen panaszolja úrnak-bolondnak a szenvedett méltatlanságait, præsentál, allegál, replikál, appellál, concertál, törvényeket czitál, szidja a papokat, az udvaronczokat, a rendőrség kezébe kerül, becsukják, kiszabadul, satisfactiót követel, azt nem kap, fűhöz-fához folyamodik: fut előle minden ember s ajtót-ablakot zár, ha meglátja.
És ez alatt külső viseletében is elhanyagolja magát, katonai egyenruhája nincs már, a legolcsóbb polgári öltözetet viseli, nehogy a Kleiderordnung törvényeivel összeütközésbe jőjjön.
Ilyen alakban aztán a nőknél sincsen szerencséje. Nem is ér rá szerelmi kalandokra gondolni, hisz mindennapra terminusa van valami birónál, ha nem kompareál, elmarasztalják in contumaciam. Dehogy irhat most verseket, előtte a magyar Corpus juris: azt tanulja be könyv nélkül, jobban otthon van már a Tripartitum, az edictumok és a curialis decretumok útvesztőjében, mint egy tabularis fiscalis s még azzal is mortificálja a bécsi birákat, hogy a magyar törvényekből tart nekik prelectiót.
S ezt az infernális haláltánczot járja három esztendeig! Három legszebb évet a fiatalságából elpocsékol perpatvarkodással.
Végre csodák történnek. Három esztendő alatt dülőre jutnak a perek. Alig hinné el az ember! Három esztendő! Hisz ez a csecsemőkor egy processusnak az életéből. Ez alatt a mi kincsei voltak a nagybátyjának otthon a szlavoniai várában, azokat egyszerűen ellopták. Minden ember, a ki felügyelőnek volt oda küldve, lopott belőlük valamit. Ha ellenőrző is volt, akkor ketten loptak. Nem hagytak ott semmit: tiszta munkát csináltak. – No de hát ezeket a kincseket Trenk Ferencz, a pandurvezér maga is úgy rabolta össze, átok volt rajtuk. Hadd fussanak.
Félmillió oda!
Végre az uradalmak mégis csak felszabadultak. S azok is megérnek magukban egy milliót. Jövedelmük az akkori idők gazdálkodása mellett is fölment hatvanezer forintra. Még ebből is lehet urat játszani.
Ekkor azonban előálltak a magasabb jogtudósok. Azt mondták, hogy nem úgy van az! Trenk Ferencz eltestálhatta a maga birtokait az unokaöcscsének; de annak, mint idegennek, nem lehet Magyarországon fekvő birtokot elfoglalni. Az idegen örököst csak a pénzértéke illeti meg a Trenk-féle magyar és szlavon uradalmaknak.
A királynő külön edictumával elrendelte, hogy a Trenkuradalmakat el kell adni.
Meg is vette azokat az akkori királyi személynök, Grassalkovich Antal, a kit ugyanazon évben emeltek grófi rangra, százötvenezer forintért.
Tehát a másfél milliós örökség összezsugorodott százötvenezer forintra.
De ha még itt megállt volna!
Hanem ekkor még előjöttek azok a kegyes intézetek, a kiknek a megdicsőült legatumokat hagyott, azokat elébb rövidesen kielégítették.
Ez operáczió után maradt Trenk Frigyesnek még hatvanhatezer forintja.
Mikor aztán hozzá akart nyulni a veszett fejszének a nyeléhez, akkor tudtára adták, hogy ez az örökölt summa megmarad hitbizománynak, a testamentum értelmében. Hitbizományt pedig csak magyar honosult vehet birtokba. Frigyesnek még hatezer forintot le kellett fizetni az indigenátusért. – Ezen kellett volna kezdenie a dolgát, ha olyan makacs fejű nem lett volna.
Így aztán szépen megtörve, megpuhítva került elő a nagy örökösödési hadjáratából.
A királynő, hogy balzsamot cseppegtessen a fájó sebeire, kinevezte Trenk Frigyest egy kürazir ezredéhez kapitánynak.
Trenk Frigyes megköszönte szépen a kegyelmes adományt, s azzal beszerezve az egyenruháját, a szükséges paripákat, el is foglalta a helyét a vértes ezredénél, melynek szállása ott volt a szép magyar Alföldön, a derék Kecskemét városában.
Ott azután Trenk Frigyes egészen boldognak érezhette magát. A magyar vendégszeretet mellett egyik disznótorból, vendégségből a másikba vitték. Lakozás, névnap, emmaus meg nem esett nála nélkül. Szerették is nagyon. Briliántos szelenczéket ugyan nem igen kapott a szép hölgyektől, hanem annál jobb turós béléseket.
S ugyan okosan tette volna, ha ezt a szép életczélt elérve, megmaradt volna mellette s nem zavarta volna fel többé a vizet maga körül.