Tehát a kecskeméti homokbuczkák között agarászni, a sós tó nádasaiban kacsázni, hébe-hóba a katonákat rájtsuloztatni; hosszú ebédeket végig enni, karczos idei bort inni és hosszúszáruból dohányozni: – ez volt az élete annak a tűzlelkű ifjunak, a ki már tizennyolcz éves korában a királyi udvar fényében pompázott, fejedelmi kegyencz volt, a gárdát vezette, jó barátokkal és jó ellenségekkel csak úgy komázott, a ki a berlini magas körökben Európa legnagyobb tudósaival, lángszellemeivel társalgott, Moszkvában a világ fő-fődiplomatáival országrendítő kabalákat koholt és most itt sakkozik naponkint a kecskeméti prédikátorral, az egyetlen emberrel, a kivel filozofálni lehet – diák nyelven.
Hát még az eltünt elysium! A fejedelmi szép asszonyok, a regényes, kalandos, tüneményes varázsnők, az angyali Amália, a dæmoni Miranda, a tündéri Jelvira, az istennői Anna! A kecskeméti nép pedig puritán. A nők a templomban külön ülnek a férfiaktól, s másutt nem látni őket. Negyven éves kora előtt az asztalnál sem foglal helyet az asszony, ha idegen vendég van jelen, s a hajadon leányt az első szobába sem eresztik, nehogy az ablakon kinézzen.
S itt kellett vesztegelni annak a nyughatatlan léleknek, a kinek a félvilág sem volt elég.
Hányszor megátkozta Kecskemétet!
S hányszor visszaimádkozta ezt az átkot később! Bár csak visszakerülhetne oda megint, a becsületes Gyenes uram portájára, a jó fehér czipó, szalonna, meg az ürmös karafina mellé!
Huszonnyolcz éves volt már Frigyes s kétségbeesetten vette észre, hogy kezd kihízni minden uniformisából: hasat ereszt, mint biró uram.
Ekkor kap egy fekete pecsétes levelet, kurir által küldve. Az öcscse tudatja vele szeretett édes anyjuknak halálesetét s meghívja Danczkába, atyafiságos osztozkodásra.
Vegyes érzelmek tódultak Frigyes kedélyére, mikor e gyászhírt vette. A szeretett anyáért fakadó könyekkel együtt járt az örvendező szívdobogás, hogy alkalmat és okot talált Kecskemétről megszabadulhatni.
Folyamodott rögtön a bécsi főhaditanácshoz szabadságolásért, családi ügyeinek rendezése végett.
Az apai örökségét a porosz kormány elkobozta, hűtlenség miatt, az anyai hagyaték iránt pénzbeli egyességet kellett kötnie a testvéreivel.
Nem telt bele két hónap, hogy az engedélyt megkapta az elutazásra.
Hej de örült, mikor válét mondhatott a vendégszerető magyar városnak!
Arra gondolt, hogy Danczkából, a mint ott a dolgait végezé, átvitorlázik Szentpétervárra, a hol akkor az orosz udvar tartózkodott, s a rég nem látott kedves arczokat ismét ragyogásra kényszeríti megjelenésével. – Talán ott is marad?
A bécsi ellenségei is úgy vélekedtek. Olyan nagyon megszerették, hogy gondoskodtak felőle: csak egyszer kimenjen az országból, soha többet vissza ne térhessen.
Egész messzeható ármányt koholtak ellene. Berlinbe irtak a kormánynak, hogy Trenk Frigyes azért megy Danczkába, hogy a király ellen orgyilkos merényletet kövessen el. Ausztria nagykövete volt Berlinben Puebla gróf, s ennek a titkárát, Weingartent nyerték meg a cselszövők czinkostársul.
Ki volt csinálva Bécsben, hogy Trenk Frigyest Danczkában időzése alatt a poroszok kezébe juttassák.
S ez az annyi természetes észszel megáldott lángész oly együgyű buta módra ment bele a kelepczébe, hogy maga sem tud az önigazolására egyebet felhozni, mint véghetetlen elbizakodottságát.
Danczkában csaknem egyidejüleg megjelentek az öcscsei és hugai. Azokkal hamarosan kiegyezett Frigyes. Az anyai örökségéből ráeső részt átengedte nekik hétezer tallérért, a mit azok rögtön ki is fizettek neki.
Ezzel tehát mehetett volna rögtön Danczkából akárhová: haza Kecskemétre, vagy még hazább Szentpétervárra.
Ugyan miért kellett neki még tizennégy napig Danczkában maradni?
Ha ezt az időt arra fordította volna, hogy elzarándokoljon az anyja sírjához: ennek az anyának még a holtkeze is megvédte volna a fejét nagy veszedelmektől. De hát ő maga azt mondja, hogy mulatni maradt ott. Danczka kikötő város, mindig tele utazó néppel, a kik szeretnek vigadni.
Maga beszéli el, hogy Danczkában egy ismerőse sem volt. Az egyetlen ismeretsége hivatalból lett kötve az osztrák rezidenssel, Abramson úrral.
Abramson úr született porosz volt. Soha Bécset nem is látta; ez idő szerint is a porosz király alattvalója, kit csak Bestuseff ajánlatára nevezett ki a bécsi kormány danczkai rezidensül.
Hát ennek az embernek a kezére bizta Trenk Frigyes a fejét.
De nem is jól mondja, hogy több ismerőse nem volt Danczkában. Mert ott találta Reimer urat is. Azt a bizonyos Reimer porosz rezidenst, a ki őt négy év előtt el akarta fogatni s a kit ő megkergetett, hogy még a parókája is a markában maradt. Ez még mindig ott volt Danczkában. Találkozhatott vele elégszer Abranson úrnál, a hol mindennapos vendégül látták. – Talán gyönyörűségét találta benne, hogy a megsértett ellenséggel ingerkedhetett?
Hogyan nem érezte, hogyan nem sejtette, minő veszélyes örvény partján jár itten?
Mikor először el akarták Danczkában fogni, akkor még nem volt egyéb bűne, mint az, hogy egy királyi herczegnővel tilalmas viszonyt folytatott s a glatzi várfogságból erőszakosan kitört, de azóta hozzájárult, hogy az elfogására kiküldött porosz altiszteket s magát a hadnagyot csufosan megbotoztatta, tetézte a terhét a Goltz nagykövettel való elbánása; a rovására lett jegyezve a Frigyes kegyelmének visszautasítása; és végre az osztrák katonai szolgálat elvállalása.
Elhagyta-e Trenk Frigyest egyszerre a fantáziája, a memoriája, a judiciuma, hogy nem birta maga elé képzelni királyi ellenségének lángoló haragját egykori kegyencze ellen, ki felköti az osztrák mellvértet és a kardot, azzal a bizonyos tudattal, hogy azzal saját királya és hazája ellen fog fordulni? Mert hiszen azt csak kellett tudnia, hogy Goltz nagykövet a berlini kormányt értesíté arról a diplomatiai gépmozgásról, mely Erzsébet czárnőt az Ausztriával közösen megindítandó hadjáratra Poroszország ellen feltüzelte; s ebben a machinatióban magának Trenk Frigyesnek is nagy része volt.
És mindezeket jól tudva, mégis elég könnyelmű volt nap-nap után ott tánczolni Abramson úr estélyein: egy ágyúlövésnyi távolban a porosz határtól.
Ez valóban olyan merészség, a minek nem lehet más nevet adni, mint «párbaj az ördöggel».
Ha már akkor megirta volna Goethe a Faust-ját, abból megtudhatta volna, hogy az ördög nagyon jól tud vívni.
A hajó is ott volt már a kikötőben, melyen Trenk Frigyes Szentpétervárra készült utazni. Az elindulás előtti nap estéjén már át akart rá költözni, s ezzel kikerülte volna a balsorsot. De a vendégszerető Abramson erővel ott marasztá magánál búcsúvacsorára. A nagy dinom-dánom után haza ment a szállására.
Alig feküdt le az ágyába, midőn beront az ajtaján két városi biztos, husz katona kiséretében s azt mondja neki, hogy öltözzék fel gyorsan és kövesse őket. Elvitték a városházára s ott bezárták a börtönbe. Kiabálni, protestálni nem használt semmit.
Másnap délben megjelent a börtönében Abramson. Nagy szemforgatások közt allegálta, hogy ő mindent elkövetett barátja megszabadítására: volt a magisztrátusnál, a polgármesternél, a szindikusnál, követelve Trenk Frigyes szabadon bocsátását, ki mint osztrák császári tiszt dekretummal és menlevéllel van ellátva. A polgármester Rutenberg uram azonban dühös a bécsiekre. Neki két fia járt ott a magas iskolába, a kik részt vettek a «fügelegények társaságában» s ezért őket pellengérre állították, daczára polgármesteri leszármazásuknak; most azért boszút kell állani egy osztrák tiszten. Igy tromfol vissza Danczig városa Bécs városának.
(Jó lesz megjegyezni, hogy az a «fügelegények társasága» azzal foglalkozott, hogy a legocsmányabb bacchanáliákat rendezte az osztrák fővárosban s az ilyeneket Mária Terézia uralkodása alatt szigorúan megtorolták.)
Igérte azonban Abramson, hogy rögtön tudósítani fogja a bécsi kanczelláriát Frigyes elfogatásáról s nincs kétsége, hogy diplomácziai úton fogják követelni szabadonbocsáttatását. Addig maradjon nyugton, s a mi megőrizni való értékes vagyona van, azt bízza ő rá.
És Frigyesnek még most sem derült fel az agyában, hogy ez az ember az ő elárulója; a ki őt terv szerint játszotta ellenségei kezébe! S a helyett, hogy torkon ragadta volna s megfojtotta volna, átadta neki minden pénzét: anyai örökségét.
Abramson azután azt irta Bécsbe a kormánynak, hogy Trenk Frigyest a saját hebehurgyasága miatt fogták el a poroszok. Nagy hetykén átlovagolt a pomerán határon valami szerelmi kalandra; ott csipték el, mint porosz katonaszökevényt. Ezt a jelentést aztán Bécsben tudomásul vették s többet senki sem rontotta el az étvágyát azzal, hogy Trenk Frigyesről beszéljen.
És még azon napnak az éjjelén megjelent a börtönében Raimer, a porosz rezidens, ugyanazzal a porosz tiszttel, ugyanazokkal a porosz altisztekkel, a kiket a mult alkalommal Trenk Frigyes oly csúfosan elveretett; azok elvették tőle, még a mi értékes ékszerei voltak, lehuzták a gyűrűket az ujjairól, lehurczolták a bezárt kocsiba s éjnek éjszakáján kirobogtak vele a városból.
Mire megvirradt, egy porosz állomáson voltak vele; ott beült mellé a kocsiba egy huszártiszt, tizenkét huszár pedig mellette lovagolt.
Igy vitték állomásról állomásra, míg egy nagyobb városba értek vele. Ott azután megpihentek. Addig hozzá sem szólt senki. Éjszakára mindig be volt zárva.
Abban a városban a württembergi herczeg volt a főparancsnok. (Ugyanaz, a kit Schiller a «Geisterseher» költeménye hőseképen megörökített.)
Ez a fejedelmi nemes úr, a mint az értesítést kapta Trenk Frigyes elfogatásáról, azonnal odaküldé hozzá a hadsegédét s fölvezetteté magához. A belépő foglyot azzal fogadta, hogy kezet nyujta neki. Ez jó omen volt.
Frigyes kapott a kedvező hangulaton s nem késett panaszát előadni, népjog elleni elfogatása felett.
A herczeg azzal válaszolt rá, hogy meghívta magához ebédre. Fényes társaság volt együtt. A herczeg fiatal nejének is bemutatá az ifju regényhőst, a ki nagyon érdeklődött iránta, az egész társaság, valamennyi porosz tiszt mind a legbarátságosabban beszélt vele. De mintha összebeszéltek volna, valamennyi azt a themát variálta, hogy bizony Frigyes király nagyon fel van ingerelve Trenk Frigyes iránt s tőle semmi irgalmat, kegyelmet nem várhat.
Csak hogy világosan a fülébe nem kiabálták: «fuss innen szerencsétlen! ott a nyitott ajtó!»
Nem értette meg.
Nem is zárták itt be. Ott maradt a herczeg palotájában vendégül, kisétálhatott a városba; ha katonatiszttel találkozott, az félretért előle.
S aztán megint csak visszatért a herczeg palotájába.
Ott folyvást szivesen látták.
Harmadnap aztán, hogy csak nem akarta felhasználni az alkalmat, ismét kocsira ültették: de ezuttal nyilt csézába s minden lovas kiséret nélkül útjára bocsáták. Csak egy tisztet adtak mellé utitársul. Az is álomnak adta a fejét az első órában, s aztán nagyokat bámult, mikor felébredve még mindig maga mellett látta a foglyot.
Pedig néhol olyan közel vitt el az út a lengyel határ mellett, hogy egy iramodással más országban lehetett volna.
Csak ment a végzete elé bután, érzéketlenül.
Ugyanaz a Trenk, a ki a glatzi várból fegyveres csapaton vágta magát keresztül, a ki átuszott a jégzajló folyón, a ki még egy sánta szökevénytársát is a hátán czipelte: most megbénult a szökés gondolata előtt.
A kisérő tiszt szándékosan rövid utakat tett a foglyával, minden állomáson a térparancsnokhoz szállásolta be, a ki a herczeg szóbeli izenete folytán teljes szabadságot engedett a fogolynak. Mindenütt előre rémítették a király haragjával. Trenk nem látott, nem hallott. Pedig megmondták neki, hogy Berlinben mi vár rá?
Kiváncsi volt a veszedelmére!
Egy kis mezővárosban egy kapitány fogadta, ki a Württemberg herczeg dragonyos ezredének utolsó tartalékszázadát vezénylé.
Ennek sok dolga volt az ujonczok betanításával. Egy délután egészen magára hagyta Frigyest a szállásán. A századát gyakorlatra vitte messze a városon kívül.
Frigyes lement az istállóba, ott talált felnyergelt, felkantározott lovat, pisztolyt, kardot. Csak fel kellett volna ülnie és a város másik kapuján csendesen kilovagolnia.
Hanem akkor eszébe jutott, hogy hát aztán hová? «Haza» Kecskemétre?
Inkább Berlinbe fogolyképen.
A százados nagyot bámult, mikor este a gyakorlatról visszatérve, furcsa foglyát ott találta a szállásán.
Még másnap is tett vele egy próbát. Kivitte a csézáján az erdőre. Talán a csalitok, a pagonyok megsúgják neki a jó tanácsot, hogy fusson a rengeteg mélyébe.
Egy helyen megállítá a kocsit a százados s azt mondá Frigyesnek:
– Hej! Itt ebben pagonyban szép csiperke gombákat lehet találni. Szálljunk le, keressünk gombát.
S azzal az egyik jobbra, a másik balra elindult a bokrok közé.
Egy óráig odamaradt a jó, becsületes kapitány. Mikor visszatért a kocsihoz, hát nem szemközt jött rá a delinkvens, sisakját tele szedve csiperkével?
– Nem bolond gombát szedtél, pajtás? Rivalt rá boszúsan.
Még azt sem értette el!
Trenk Frigyes azzal a hóbortos reménynyel áltatta magát, hogy őtet most azért viteti magához Frigyes király, hogy ismét kegyébe fogadja, rangjába visszahelyezze s aztán majd akkor újra kezdődnek a charlottenburgi aranynapok.
Ez az őrültséggel határos ábránd annyira elvakította, hogy semmire sem emlékezett, a miért Frigyes királynak oka legyen rá neheztelni.
Útközben kifundálta, hogy majd a midőn a haditörvényszék elé fogják állítani, milyen hatalmas védbeszédet fog tartani eddigi életéről és viszontagságairól. A birák lelke meg fog rendülni.
Nem jutott eszébe, hogy hiszen már a glatzi várfogságba is itélet nélkül dugták be. A berliniek sokkalta egyszerűbb methodus szerint tudtak elbánni az alkalmatlan embereikkel, mint a bécsiek. Azok nem állítottak megfizetett hamis tanukat a vádlottal szembe, nem vesztegettek meg birákat, magas hivatalnokot, hanem brevi manu becsukták az embert, a ki nekik nem tetszett, a hűvösre, – s aztán ott felejtették.
A mint a Württemberg herczeg dragonyosai kezéből más ezred felügyelete alá jutott a fogoly, egyszerre megszünt a barátkozás. Zárt kocsikban vitték Berlinig. Ott még tisztességes szobába zárták, de éjjel-nappal két fegyveres őr volt mellette.
Harmadnapra odajött a börtönébe két hadbiró, meg egy irnok. Hoztak magukkal egy nagy protokollumot.
Leültek az asztal mellé, a foglyot maguk elé állíták.
Kikérdezték: Kicsoda? micsoda? Hol és merre járt? Mit keresett Danczkában.
A míg lehetett, felelt a kérdéseikre.
Aztán ilyeneket kérdeztek tőle:
– Mi módon akarta Danczkából az összeesküvést intézni Frigyes király ellen?
– Kik voltak és hányan a czinkostársai?
– A király szakácsát vesztegették-e meg, hogy annak ételébe aqua toffanát keverjen? Avagy a király vadászát, hogy urát szélpuskával lelője!
– Kitől kapta e merénylet kivitelére a pénzt? Az angoloktól-e, vagy az osztrákoktól? Mennyi pénzt kapott?
– Miféle államférfiak voltak ebbe a komplotba beleavatva?
– Mi oka volt rá, hogy Gohr urat, a moszkvai nagykövetet, megmérgeztesse?
– Miért ingerelte Erzsébet czárnőt Frigyes király ellen?
– Minő viszonya volt Bestuseff kanczellárnővel?
Trenk Frigyes mindezekre a kérdésekre nem felelt semmit.
A tulsó rubrikába aztán bediktálták az auditorok:
«Vádlott makacsul hallgat.»
Az utolsó kérdésnél azonban indulatosan kiálta fel:
– De ez már szemtelenség!
Erre beszólították a porkolábot s meghagyták neki, hogy vizitálja meg a foglyot.
Minden öltönyét levettették vele. Az inge alatt megtalálták azt a bizonyos gyémántokkal kirakott medaillont. Azt elvették tőle, kinyitották, kézről-kézre adták, nézegették.
– Hát ez nem Bestuseff kanczellárnőnek az arczképe?
Az is odacsatolták a protokollumhoz, mint bűntanújelt.
Többet aztán nem vesztegették rá a szót.
A mi egynehány aranyat még találtak a ruhabélésben elrejtve, elszedték tőle; azzal zárt kocsiba ültették s erős fedezet alatt elszállították Magdeburgba. Ott a fellegvárban elhelyezték az előre készen tartott börtönébe.
Csinos kis helyiség volt.
Egy odu a kaszamatában, hat láb széles és tíz láb hosszú. A bejáratot egy vasajtó, meg egy tölgyfaajtó zárta. Az ablak, mely a hét láb széles bástyafalba volt vágva, olyan magas volt, hogy el nem érheté. Az ágya pedig vaspántokkal a padlóhoz szegezve, hogy az ablakhoz ne húzhassa. Kívül is, belül is vastag keresztvasak az ablakon, azonkívül egy sűrű sodrony rostély. Egy szögletben egy kis vaskályha, s egy megnevezhetlen bútor, de ez is a padlóhoz szegezve.
Még most nem verték bilincsbe.
Egy korsóban állt az ivóvíz, s arra volt téve egy másfélfontos profunt. Ez volt a fogoly élelmezése.
A profunt felében penészes volt és ehetetlen: de hát a katonák is csak ilyent kaptak.
És Trenk Frigyes rendkívül jó étvágygyal volt megáldva. Megáldva máskor; de most megátkozva.
A mint délben a profuntját megkapta, azt farkas éhséggel egyszerre az utolsó falatig megette: akkor aztán egész nap koplalt.
Azt mondja, hogy ezer aranyat adott volna érte, ha csak egyszer jóllakhatott volna, kenyérrel!
Aludni sem tudott az éhség kínjaitól. Álmában az átdőzsölt víg lakomák jelenetei jöttek eléje: a tele tálak, a habzó poharak, a mik elrepülnek előle, a mint hozzájuk akar nyulni. Majd meg dobzódik, fal, mint egy sokatevő; fogadásból megeszik egy borjut s megnyeri a fogadást, s akkor felébreszti a lázadó gyomor korgása.
Hej de sokszor visszasóhajtozott a jó kecskeméti házigazda rakott asztalához: a derék disznótorokhoz, a mik elől elszökött, megunva az unalmas egyforma jó életet. Most aztán megtalálta a változatosságot.
Hasztalan könyörgött, hogy adjanak neki legalább több kenyeret.
A várparancsnok Bork, egy embergyűlölő vad kedély, irgalmat nem ösmert:
– Eleget zabáltál a király ezüst tányérairól hajdanában, a miket a bátyád elrabolt. Ha nem tetszettek a király pástétomai, pecsenyéi, akkor most tessék a profuntja. Ezt sem érdemled meg. Nekem egyenes parancsom van a királytól, hogy ennél több kenyeret neked ne adjanak. Ennyivel élhetsz holtig.
Trenk Frigyes el volt temetve élő testben.
Ha lehetne fantazmagoriát irni egy elkárhozottról, a kinek nem tetszik a pokol, s onnan minden embererővel ki akar törni és visszatérni a világba, úgy csak Trenk Frigyes börtönéletét kellene travesztálni, a hogy azt ő maga csodálatos emlékező tehetséggel följegyezte.
Börtönének három ajtaja volt: a legbelsőn volt egy kívülről felnyitható ablak, azon keresztül adták be neki a kenyeret és a vizet. Egész héten csak egyszer nyitották ki az ajtaját; akkor bejött egy rab, az kitisztította a börtönéből az egész hét szennyét. Azután jött oda a várparancsnok a térőrnagygyal, megnézni, hogy a fogoly él-e még?
Ez így ment egy pár hónapig.
Ezalatt a fogoly kitanulhatta, hogy hat napon át nem jön be senki a börtönébe.
Akkor hozzákezdett a kiszabadulás munkájához.
Legelőször a puszta körmeivel letördelte azoknak a szegeknek a hegyeit, melyek az éjjeli ládája vaspántját tarták, akkor aztán ennek a ládának a segélyével felkapaszkodott az ablakba.
Az ablak előtt járt alá s fel a fegyveres őr.
Megkisérté az őrt megszólítani.
Tízszer nem sikerült a megszólítás, az őrnek nem szabad a fogolylyal beszélni.
Egyszer aztán talált olyan katonára, a ki visszafelelt neki.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Én vagyok az ártatlanul elitélt Trenk.
– No iszen, ha én volnék az a Trenk, én nem maradnék a börtönben, hanem megszökném innen.
– Hogyan lehetne?
– Keresztül ásnád a falat. Ott egy üres kaszamáta van, a miben zsupp áll, az ablaka az árokra nyílik. Ledobálnád a zsupp kévéket, s könnyen utánuk ugranál, puhára esnél. Itt folyik az Elba vize. Ha ott valaki várna rád csónakkal, átkelhetnél a túlsó partra s túl volnál a szász határon.
– Megtennéd nekem, hogy egy olyan csónakot szerezz?
– Van-e pénzed?
– Az nincs, de van egy gyémánt gombom, a miért a zsidónál kaphatsz kétszáz tallért.
– Dobd ki az ablakon.
Trenk Frigyes kidobta a sodrony-rácson utolsó ékszerét, a mit el tudott rejteni, mikor kimotozták.
Hitt a közkatonák becsületességében.
Ekkor aztán hozzáfogott a munkához.
Ugyanazzal a vaspánttal, melyet az éjjeli ládájáról lefeszített, felszakítá a téglázatot; az alatt agyagföld volt.
Elébb ezt a töltelék földet kellett olyan mélyen kiásni, hogy abba beleülve, magát a falat keresztül vájhassa.
Az a fal hét lábnyi vastag volt. Az első rétege téglarakás, a többi terméskő.
Ki lehetett számítani, hogy ennek a keresztültörése el fog tartani hat hónapig. Csak éjszaka dolgozhatott, nappal az ajtó ablakán át valaki megláthatta volna.
A mint egy téglát, egy követ ki tudott kaparni, azt megszámozta. Korán reggel mindent visszarakott megint a maga helyére, a finom mészporból, a mit félrerakott, ragacsot készített, azzal a tört rést besimítá, aztán ráült, hogy a teste melegével szárazzá tegye; akkor a vaspántokat megint fölszegezte a faládára s nappal veszteg maradt. Meszelő-pamacsot a hajából készített.
Legnagyobb nehézsége volt azzal, hogy a kövek közül kikapart vakolatot hogyan távolítsa el.
Azt elébb finom porrá taposta össze s aztán az ablakán keresztül egy papirból csavart csövön át kifujta a szabadba, mikor az őr hátat fordított.
Egyszer egy vén granátos került az ablaka alá őrt állani.
Az észrevette ezt a porfuvást s rákiáltott:
– Hej Trenk!
Frigyes megijedt.
– Jobban vigyázz! dörmögé a vén katona.
– El ne árulj! suttogá Frigyes.
– Én nem. Nevem Gefhardt. Az a másik, a kinek a gyémántos gombodat adtad, gazember. Az megcsalt. A rábizott pénzen nem vett számodra csónakot, hanem beitta. Annak a neve Schütz. Akaszszák fel! – Én nem kérek tőled semmit. – Talán hasznát veheted ennek.
Azzal a vas puskatöltőt odahajítá az ablakba, az fennakadt a sodronyzatban a körömfogónál. Trenk behuzta magához. Ez nagyon jó szolgálatot tett neki a fal keresztülvájásánál.
Nemsokára egy bicsakot is kapott az öreg granátostól, a prófuntjába elrejtve: erre is nagy szüksége volt a munkájában.
A hatodik hónapban annyira jutott, hogy a vastag falat egész az utolsó téglarétegig keresztül furta, a mi annál kinosabb munka volt, mert fél éjjelt arra kellett fordítania, hogy a kiszedett köveket megint a helyeikre rakja s a tört rést kívülről bevakolja.
A vizsgálatnál semmi nyomát nem vették észre az aknamunkának.
Az a kimagyarázhatlan ennél a merész kisérletnél, hogy Trenk nem követte azt a határozott elszántságot, a mivel magát a glatzi várfogságból kiszabadította.
Csak egy vékony téglafalat kellett még keresztültörnie, egy ugrást koczkáztatni a zsuppkévékre s aztán a keskeny Elbén keresztülúsznia. És az Elbén most nem is zajlott a jég, egy sánta bajtársat sem kellett most a vállán czepelni, mégis tétovázott.
Az a Trenk, a ki Glatztól Thornig, kegyetlen télidőben, éhezve, nyomorogva verte magát keresztül, most azon akadt meg, hogy egész úri kényelemmel szándékozott megszökni.
Trenk Frigyes többször figyelmessé lett a börtönében, hogy künn az udvaron valami csengő, siránkozó női hang hallatszik, vegyülve az őr durva elutasító szavával. Némelykor aztán az őr mérges hangja halk dörmögéssé enyhül s akkor a női hangból gyors suttogás lesz.
Ilyenkor mindig a jó öreg Gefhardt áll a strázsán.
Egyszer az ablakon át megkérdé Frigyes az őrt:
– Micsoda nő jár itt?
– Hát az a zsidóleány: a Heymann Eszter, a kinek az apja itt van bezárva az átelleni kaszamátában. Az jár ide az apjával az ablakon keresztül beszélni. Messziről jár ide. Dessauban lakik.
– Szeretnék én azzal a zsidóleánynyal beszélni.
– Az meglehet; mihelyt az apja ablakától visszajön.
És Trenk Frigyes onnan a börtönablakból meg tudta nyerni a fiatal leánykának a hajlandóságát: pedig az nem is láthatta az arczát, csak a szavát vette be. A leány kész volt minden veszedelembe rohanni érte.
A legközelebbi alkalommal, mikor ismét a barátságos katona volt az őrhelyen, a szép Eszter megjelent a fogoly ifju börtönablaka alatt s elhozta neki mind azt, a mit kivánt: irószereket, ráspolyt.
Hogy azokat átvehesse, Trenk a nyoszolyából hasogatott le szilánkokat, azokat egy hosszú pálczává összekötözte s azt a sodronyhálón keresztüldugva, húzta fel magához.
Akkor aztán leveleket irt.
Egyet a hugához. (Ugyanahhoz, a kinek a férje Waldow gróf, őt a glatzi kitörése alkalmával a házából kikergette.) Most már özvegy volt.
Azt kérte tőle, hogy adjon háromszáz tallért Heymann Eszternek, a mit az el fog hozni a számára, utiköltségül.
Utiköltség a megszökéshez!
Ez még nem volt elég a bolondságból; azonkívül a berlini osztrák nagykövethez is irt egy levelet, a melyben gavalléros nyiltsággal elmondá, hogy ő most innen a börtönből meg fog szökni, két granátos segítségével. A leveléhez pedig mellékelt egy ezer forintos váltót azzal az utasítással, hogy annak az értékét a nagykövet fizettesse ki Bécsben a tömeggondnokával s a pénzt adja át Heymann Eszternek.
Ha a szép zsidóleány ezt az őrült megbizatást a börtönben ülő apjának elmondta volna, az bizonyosan átok alatt tiltotta volna meg a leányának ezt a gonosz üzletet. De hát nagyon meg tudta nyerni a szivét az a szerencsétlen ifju. Elvállalt mindent. Felkereste Frigyes hugát messze földön: attól átvette a háromszáz tallért. Azután bejutott az osztrák nagykövethez, Puebla grófhoz, annak is átadta a levelet és a váltót. Ez aztán titkárjához utasítá, Weingarten úrhoz. Ahhoz a bizonyoshoz, a ki a porosz kormány által fizetett áruló volt az osztrák nagykövetség szolgálatában, a kinek a hűtlensége által Frigyes király az osztrákok egész haditervét előre megkapta.
Ez aztán mindent rendén elmondatott magának a szép Eszterrel. Hogyan készül Trenk Frigyes a börtönéből kitörni? Mikor egyszer az a két gránátos fog az ajtaján strázsálni, a kik meg vannak vesztegetve. Azoknak a neveit is megmondá. Jó szerencse, hogy az öreg Gefhardt nevét elhallgatta.
Weingarten úr azt mondta a leánynak, hogy nagyon jól van; csak vigye el Trenk Frigyesnek Magdeburgba a nővére által küldött pénzt, aztán majd jőjjön vissza ő hozzá a maga ezer forintjáért; akkorra ő azt a váltót kifizetteti Bécsben.
S azzal ez a pribék egyenesen fölment a porosz miniszterhez s elárulta neki az egész szökési tervet.
Heymann Eszter sietett Magdeburgba.
Jó szerencséje, hogy a fellegvár hidja előtt szembetalálkozott az egyik granátos feleségével, a ki jajveszékelve panaszolta neki, hogy azt a két bizonyos granátost elfogták, az egyiket akasztófára itélték, az ő urát pedig hétszer alá, hétszer fel vesszőfutásra.
A zsidóleány egyszerre megértette a veszedelmet s megfordult, meg sem állt a határig.
Trenk Frigyes pedig türelmetlenül várta a galambja visszatértét.
Egy napon ismét az öreg Gefhardt állt őrt az ablaka előtt.
– Uracskám. Czigányutczára ment a dolgod. A két granátost elfogták, a kik be voltak avatva. Az egyik az akasztófán, a másik a vesszőzés alatt halt meg. A zsidóleány elfutott. Az apját bot alatt vallatóra vették, hogy a leánya hollétét mondja meg. Nem vallott semmit. Az is belehalt a botozásba.
Trenk Frigyes elszörnyedt e hirre. Három ember esett áldozatul az ő hebehurgyaságának.
Még következtek többen is!
Az őr folytatá:
– Most már uracskám, ha menekülni akarsz, csak törd magadat keresztül a falon s aztán úszszál át az Elbén. De ne soká várj vele. A király épen itt járt, mikor a dolgod kitudódott. Ő erősíté meg az itéleteket. A te számodra pedig elrendelé, hogy egy egész külön tömlöczöt kell építeni a csillagsánczban, mely olyan erős legyen, hogy még őrizni se kelljen, hogy az őröket meg ne vesztegethesd. Már hozzákezdtek az építéshez; sebesen megy a munka. Ne sokat várakozzál.
Trenk Frigyes erre a rossz hírre kétségbeesetten fogott hozzá az aknafúrás befejezéséhez. A puskavessző már keresztül tört a téglarétegen: csak egy taszítás kellett még, hogy a rés járható legyen.
De akkor úgy ki volt már fáradva az erőfeszítő munkában, hogy nem merte a folyamon átúszást megkisérteni. Egy napi megpihenést engedett magának.
Hiszen még csak vasárnap volt. Szerdánál hamarább nem jönnek a börtönt megvizsgálni.
Másnap, hétfőn este felé, nagy rémületére nyitogatják a börtönajtókat. Alig volt ideje a kését elrejteni.
A térparancsnok és a segédtiszt lépett be hozzá, lámpással a kezükben.
– Öltözzék fel gyorsan, monda az őrnagy.
Erre felölté az egyenruháját: a Cordua vértes-ezredét.
Akkor a segédtiszt egy békós lánczot adott neki, azzal az utasítással, hogy azt maga csatolja az egyik kezére és lábára. Az alatt az őrnagy beköté szemeit kendővel, azzal karonfogták s kivezették a zárkájából.
Nem tudhatta, hova viszik. A szabad levegő megütötte az arczát.
Azután feltolták egy kocsiba, mely nyitott volt. Az egyik tiszt melléje ült, a másik átellenébe.
A kocsi keresztülgördült a hidon. Az eső hullani kezdett. Jól esett az arczának a friss májusi permeteg. A rabok nem mosdanak. Most legalább megmosdatja a zivatar.
A szekér kövezeten döczög végig: a városon viszik keresztül, aztán a piaczon. Nagy népcsődület van. Hallja, hogy a nevét kiabálják s egyes mondásokat: «Ez a Trenk! Szegény fiu! Hová viszik? A csillagsánczba fejét venni!» Egy-egy női hang irgalmasan kiált fel: «Isten legyen kegyelmes szegény lelkének!»
– Az vigasztal, hogy ártatlanul halok meg, monda nyugodtan Trenk Frigyes. Ime, az ég maga is tisztára mossa az arczomat.
S büszkén fordítá az arczát a szakadó zápor elé.
A zsenialitást nem lehet megtagadni azoktól a hatalmas uraktól, a kiknek feladatuk volt a Trenk-családot megfenyítni.
Frigyes kitörési kisérletének elárultatása után elrendelték, hogy az ilyen rendkívüli gonosztevő számára valami eddig még soha nem látott börtönt is kell építeni, csak ő neki magának, a privát használatára.
A börtön tervrajzát ahhoz értő mesterrel elkészíttették s aztán bemutatták Waldow grófnénak, hogy tetszik-e neki a «bátyja» számára építendő börtön? Mert ennek a költségét ő fogja megfizetni!
Ördögi humor! A nővérrel építtetni fel a bátyja kinzó vermét! S a börtönépítés költségei czímén elharácsolták az egész vagyonát a grófnénak: ő maga megőrült bele és bánatában meghalt, gyermekei elzüllöttek.
Trenk Frigyes csak a belsejét látta meg ennek a szomorú épületnek, a mit hirtelen, néhány hét alatt emeltek. Ott vették le a szeméről a köteléket.
A mit maga előtt látott, rosszabb volt a vérpadnál.
Egy szűk odu, minden butorzat nélkül. Szék helyett egy téglából rakott ülőke; ágy helyett egy márványkőlap a padlaton; egy sírkő, dombormű halálfejjel s keresztbe tett lábszárcsontokkal, alatta bevésve nagy betükkel: «Itt nyugszik Trenk Frigyes!» – Remek egy tréfa! Fölötte nyugszik, a míg él, alatta, ha meghal.
Azonkívül is a meztelen fal sárga téglái közé veres téglákból kirakva olvashatá a Trenk Frigyes nevet.
Igazán nagy megtiszteltetés érte!
De ha butorai nem voltak az új börtönnek, voltak egyéb fölszerelései. Lánczok.
Ott várt reá két kormos pofájú kovács, tüzes serpenyővel, pőrölylyel.
Legelébb is a két lábára felnyithatlan békókat kovácsoltak, a miknek a láncza egy, a falba erősített vaskarikába volt akasztva. Azután a derekára egy széles vasövet vertek, melyet egy láncz kötött össze egy vastag vasrúddal, a melynek a két végéhez voltak erősítve a bilincsek, a mikbe a fogoly két kezét szorították.
Akkor aztán ott hagyták magára a sötétben: egy szót sem szóltak hozzá. Hallhatta, hogy négy börtönajtó csapódik be az eltávozók után.
Azután mély csendesség támadt körülötte; még az őr léptének dobaját sem hallá, mint a másik börtönben. Csak két egymást felváltó vízcseppnek a koppanása szakítá félbe a csendet, melyek közül az egyik az ülőkéjére hullott, a másik meg a fekhelyére, úgy, hogy akár ült, akár feküdt, mindig áztatta a padmalyról alászivárgó mészvíz.
Mikor másnap reggel a porkoláb bejött a zárkájába, a lámpásában a gyertyát egyszerre eloltá a sűrű gőz, fáklyát kellett hozni. S elébb félóráig nyitva kellett hagyni a börtön ajtaját, mert becsületes ember azt a «búszt» ki nem állta.
Pedig nappal lett volna már, valami világosság derengett a boltozatba vájt ablakból alá, de az olyan homályosan hagyta ezt az odut, hogy rab kellett hozzá, a kinek a szeme abban látni tudjon.
Idő jártával megszokta Frigyes ezt a félhomályt, télen azonban egész sötétség volt a börtönében.
Lépnie nem lehetett a bilincseitől, ha fel akarta a testét melegíteni, csak annyit tehetett, hogy előre-hátra forgolódott, az ugrálást tiltották a lábait kinzó békók.
Milyen nehezen tudott hozzászokni a lánczaihoz!
Az első kínosan átélt nap után meglátogatta a várparancsnok.
Meg volt elégedve a fogoly ellátásával.
Megkérdezte tőle, hogy hát ő meg van-e elégedve?
– Tökéletesen.
– No, ha meg van nyugodva, annak nagyon örülök. Csak erre a szóra vártam. Ő felségének a kegyelme rég itt van a zsebemben, a mit azonnal foganatba vehetek, a mint ön kinyilatkoztatja, hogy meg van nyugodva.
– Szabadon bocsát ő felsége? kérdé örömrepesve Trenk.
– No, azt épen nem. De megengedi, hogy önnek ágyat és pokróczot hozzanak a börtönébe s aztán hogy ne panaszkodjék az éhségről, mindennapra kap egy egész prófuntot.
Hát hiszen ez is nagy kegyelem volt! A nedves oduban meleg pokróczba takarózhatni! S aztán egy egész komiszkenyér! Tizenegy hónapi kegyetlen koplaltatása után. Tigris a prédájára, szeretők egymás karjába nem rohannak oly hévvel, mint Frigyes arra a derczéből sütött czipóra. Felfalta az egészet egy ülő helyében s az alatt áldotta zsarnokait, a kik egyszer valahára jóllakni engedik puha kenyérrel.
Pedig ez is csak raffinált kínzásul volt kiszámítva. A hirtelen felfalt puha kenyér a kiéhezett gyomorban nem sokára oly irtóztató görcsöket okozott, hogy a fogoly kínjában a lánczait harapdálta. S egy élő lélek nem volt, a ki a kínordítását meghallja.
Másnap a porkolábok kínoktól eltikkadtan találták a foglyot.
Megint elhozták neki az egész kenyeret. Undorodva taszítá el magától. Látták, hogy nagyon szenved. Egymásnak mondogatták: «No, majd ennek is megkönnyíti az Isten a szalmáját.»
Jobbat nem is kivánhattak neki, mint hogy minél elébb végezze be már ezt az elátkozott életet, a mi neki is teher, de az őrizőinek is az.
Aztán megint rázárták az ajtókat, a mészcsepp jelezte a futó perczeket.
Más hires embernek van családi kriptája, mauzoleuma, Trenk Frigyesnek volt saját családi börtöne.
A szerencsétlen ifju lelkén erőt vett a kétségbeesés.
Ezek a lánczok elviselhetetlenek voltak.
Elhatározta, hogy meg fogja magát ölni.
Azt a kést, a mit Esztertől kapott, valami csodálatos úton-módon úgy el tudta rejteni, hogy nem találták meg nála, mikor megvizsgálták. Ez a kés jó lesz megnyitni a túlvilág ajtaját.
A napot is kitűzte már, a melyen véget fog vetni az életének: az valami nagyon boldog emlékű életforduló volt.
De mikor aztán kezében volt az a kinyitott kés, akkor ez a gondolat villámlott át az agyán:
«Ejh! Nem lehetne ezzel a késsel valami okosabbat kezdeni, mint az embernek az ütereit elvagdalni vele?»
A börtönnek négy ajtaja van, mind a négy fából, hátha ezekből az ajtókból ki lehetne faragni a zárakat?
Az embernek a szíve elszorul, mikor ezt hallja! Egy nyomorult kis zsebkéssel keresztül vágni négy ajtót, egy rövid juniusi éjszaka alatt. S akkor az őrizetlen börtönből futni a sánczokra, halálveszélyes ugrással a vízbe vetni magát s kiúszni a partra.
De hát a lánczok, a békók, a vasrúd, meg a derékabroncs mit szólnak hozzá?
Megkisérté megszabadítani magát a vasaitól.
Már ez is egy herkulesi munka volt.
Legelőször is a jobb kezét erőszakolta keresztül a bilincsen. A vér kijött a körmei alatt, de sikerült a kisérlet. Akkor már az egyik keze szabad volt. – Hanem a bal kezén sokkal szorosabb volt a vasperecz, sem hogy keresztül húzhatta volna rajta.
Ekkor aztán az ülőkéjéből letört tégladarabbal addig csiszolta annak a szegnek a fejét, mely a békót összetartá, míg lekoptatta róla, akkor a szeget ki lehetett húzni belőle s a vaskösöntyűt szétfeszíteni.
Most aztán mind a két keze felszabadult.
Következett a derekára vert vasöv.
Ettől meg oly módon szabadult meg, hogy a két lábát a falnak feszítve, addig erőszakolta a pántot, a míg az a forrasztásnál szétnyilt s akkor kibujhatott belőle.
Hátra volt még a lábaira kötött láncz, mely a falhoz volt erősítve. Ezt a lánczot a két markába szorítva addig csavargatta, a míg egyszerre két lánczszem kitörött belőle.
Ekkor aztán már odamehetett az ajtóhoz.
A sötétben tapogatózva kitalálta, hogy a závár kívülről van az ajtóhoz szegezve s ezeknek a szegeknek a visszahajtott hegyét csak ki kell egyenesíteni s akkor a zár nem tart többé. Erre pedig jó lesz a letört lánczszem.
Az éj azonban már nagyon előhaladt, a hátralevő idő nem volt elég a tervezett munkához.
Tehát ismét vissza kellett bujni a bilincsekbe.
Az elszakított lánczot a hajkötő szalagjának egy darabjával összekötötte. A porkoláb soha sem vizsgálta a bilincseket. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy ilyen erősen megvasalt ember ki tudja magát szabadítani?
Tehát ismét felhúzni a karmantyúkat.
A vasabrincsot könnyű volt újra felölteni; a balkézre is ráhajtani a szétnyilt bilincset; de a jobb kéz úgy meg volt dagadva, hogy sehogy sem tudta rá visszaerőszakolni a békóját.
Végre, nagy kínlódás után, valahogy ismét át tudta az öklét dugni a vaspereczen.
Mikor a porkoláb jött a vizsgálatra, mindent rendben talált.
Nehány napig azonban várni kellett a nagy munkával, a míg a feldagadt jobb kéz lelohad.
Julius negyedikén, azon a napon, a melyet öngyilkossága idejéül kitűzött, hozzáfogott megküzdeni a fátummal s a halál helyett az életet kivívni erőszakosan.
Volt hozzá egy kése. Jó az egyikhez is, a másikhoz is.
A mint délben a vizitálók eltávoztak a lámpásaikkal, melyeknek perczegő kanóczánál semmit sem vehettek észre a fogoly előkészületeiből, az utolsó ajtó kulcsnyikorgatása után azonnal hozzáfogott Trenk a munkájához.
A vasbilincsek most már gyorsan lerakattak, az első ajtón, mely befelé nyilt, gyorsan keresztül lett vágva a deszka.
Itt egy gádor következett, ennek az ajtaja azonban kifelé nyilt, s a záváron kívül még egy lelakatolt keresztvassal is biztosítva volt. Ennél már most egy egész deszkatáblát kellett keresztülvágnia. Mind azzal az egy késsel. Sikerült neki. A deszka résén keresztül tudott bujni. – Napvilágot látott. – A börtönének a pitvarában volt. – Egy nyitott ablak bocsátá be a világot.
Felmászott az ablakba és széttekintett.
Onnan látta, hogy a börtöne a csillagsáncz főárkában van építve. Onnan még a sánczkarózaton kell átmászni, s a külső sánczra felkapaszkodni.
Ebből az ablakból már ki lehetett volna ugrani; de az volt a baj, hogy a pallisade előtt egy őr volt felállítva.
A hadmérnöki rajzokban jártassága rávezette, hogy neki az ajtókon keresztül lehet csak megmenekülni ebből a csillagsánczból.
Tehát hozzáfogott a harmadik ajtóhoz. Az is olyan becsületes, jó akaratú ajtó volt, hogy befelé nyilt. Ennek is csak a závára körül kellett átfaragni a deszkát s aztán könnyedén kinyilt.
Mire ezzel a gyötrelemmel elkészült, akkorra beesteledett. Épen oda sütött az arczába az alkonyodó nap.
A szép tűzszinű nap! De régen nem látta fölséges orczáját! Hány éve már annak? Addig nézegette az ablakból, a míg csak le nem tünt a láthatáron végkép s aztán csak a hátramaradt zöld félgömbök tánczoltak a szeme előtt.
Az utolsó ajtó átvágásához be kellett várnia a teljes éjszaka beálltát.
S az ilyen nyáréji sötétség milyen sokáig várat magára.
Eszébe jutott az a tündérálomhoz hasonló éj a morszkája-kertben, a mikor épen ily türelmetlenül leste a csillagok feljöttét, hogy egy isteni szép hölgyet ölelhessen.
Hajh, most egy még szebb istennő ölelésére siet, a kinek neve «szabadság!» s a kit a hatalmas zsarnoka épen oly türelmetlenül őriz. Hejh! ha ennek is szarvakat lehetne rakni.
Legalább addig kipihente magát.
A mint végre besötétedett, neki fogott a negyedik ajtónak. Az is kifelé nyiló volt, azon is keresztvas. Tehát az egész táblát ki kellett belőle vágni.
A kivájt nyiláson kitekintett. Nagy volt az öröme. A börtönajtó előtt nem állt semmi strázsa.
Ekkor a késének a pengéje kettétört s a hegye kiesett a hasadékon. Az egész munkája meghiusult.
Ennél a balesetnél Trenk Frigyes elvesztette a lelkét.
A félben tört késpenge nem volt többé elég, hogy az utolsó ajtót keresztülvágja vele. – Hanem arra, hogy a legeslegutolsó ajtót betörje vele, még elég alkalmas volt: azt, a melyik a túlvilágba nyilik, az öngyilkos számára befelé.
A börtöngádor ablakán át odasütött rá a teli hold.
Búcsút vett az egész szép világtól. S aztán visszatért a börtönébe. Egyet fohászkodott, Istennek ajánlva lelkét, s azzal keresztülvágta az ereit a balkarján és lábán a félbetört késsel.
Akkor aztán végigfeküdt azon az előre elkészített sírkövön, s hagyta a vérét folyni, míg az álomszerű zsibbadás el nem kábítá.
Reggelig szépen meghalhatott.
Egyszer aztán arra ébredt fel, hogy a nevét hallotta hangoztatni.
Felnyitá a szemeit. Újra hangzott a szólítás a magasból:
«Trenk Frigyes!»
Honnan jön ide emberi hang?
– Ki szól itt?
– Gefhardt.
– Hol van ön?
– Itt vagyok a börtön tetején, az ablakon át beszélek. Hogy van ön?
– Haldoklom. Itt úszom a véremben. Elvágtam az ereimet.
– Ne bolondozzon! Ki gondolna meghalásra? Állítsa el a vérzést. Én ki tudom önt szabadítani. Innen sokkal könnyebb kimenekülni, mint a másik börtönből. Az egész csillagsánczban csak egy strázsa van belül, a másik kívül a sorompónál. Most én vagyok a belső őrálláson. Bizzék Istenben! Én hozok önnek mindent, a mire szüksége van, hogy a börtönből kiszabaduljon. Minden két hétben kerül rám az itteni őrtállás. Ezen az ablakon át mindent beadogatok.
Ez a biztatás visszaidézte Trenk Frigyest a halál országából.
Ha néhány órával hamarább jött volna Gefhardt, más kést adhatott volna neki, a mivel a külső ajtót keresztülvágja. De most már a nagy vérvesztés miatt nem lehetett gondolni erre.
Hirtelen széthasogatta az ingét s annak a foszlányaival bekötötte a vérző sebeit a karján és a lábszárán.
Akkor aztán gondolkodott rajta, hogy mit tegyen tovább?
Ha másnap délben jön majd a porkoláb és a felügyelő tiszt, no, azokra szép meglepetés fog várni.
Védeni fogja magát. Nem a megmenekülés reményében, hanem hogy tisztességes kapitulácziót csikarjon ki az ellenségtől.
Azzal a vasrúddal, a mi a lánczait szétfeszíté, lerombolta a téglából rakott ülőkét s a téglákat odarakta a börtön közepére. A lánczaival pedig a második ajtót, mely félig volt keresztülvágva, erősen odakötötte az ütközőhöz, hogy azt nem lehetett felnyitni kívülről: a ki be akart jönni rajta, annak azon a résen kellett bebujni.
Akkor aztán várta nyugodtan a sorsát.
Délben, a szokott órában megérkezett a felügyelő őrnagy a porkolábbal, a vizet és kenyeret hozó katonával s a tisztogató fegyenczczel.
Szép kis ijedelmük lehetett, mikor a második ajtót tárva látták maguk előtt, de még inkább, mikor a gádorajtóhoz értek s annak a kivágott tábláján keresztül bevilágítottak a lámpásukkal s ott látták a nyitott börtönajtóban azt a rémalakot, övig meztelen, a többi ruhája vértől ázott, az egyik kezében egy tégla, a másikban az eltört kés.
– Vissza, őrnagy uram! rikácsolt a fogoly. Mondja ön meg a várparancsnoknak, hogy nem akarok tovább bilincsekben élni. Lövessen agyon. Ide élő ember be nem jön! A hány az ajtón bebujik, mind agyon ütöm; s ha elnyomnak: itt a kés, elvágom vele a torkomat.
Az őrnagy megszeppent, rohant rögtön a várparancsnokhoz; Trenk az alatt leült a téglahalmazra.
Nem sokára jött maga a várparancsnok, a térparancsnokkal, tisztekkel és granátosokkal. Nagy volt az elszönyerdés, mikor meglátták a három keresztülvágott börtönajtót.
A várparancsnok imponálni akart a tekintélyével.
– Nyissa ön fel az ajtót! parancsolá a fogolynak a gádorajtónál megjelenve.
Válasz helyett Trenk felkapott egy téglát s ugyan gyorsan kellett ugrani Bork úrnak, hogy meg ne kapja a feje, a mire rászolgált.
– Be kell törni az ajtót! parancsolá Bork a granátosoknak.
Egy granátos serényen keresztül is bujt a résen, de azon aztán példát szolgáltatott Trenk: úgy vágta fejbe a téglával, hogy menten lebukott. Akkor aztán odarohant a belánczolt ajtóhoz és folytatta a bombardozást, téglazáporral kergetve ki a gádorból a pitvarba katonákat, tiszteket hanyatthomlok.
– Lőjjetek agyon! Élve meg nem fogtok! ordítozott rájuk.
Ekkor aztán tanakodtak, hogy mit csináljanak?
A király határozottan megparancsolta, hogy Trenk Frigyest úgy kell megőrizni, hogy öngyilkosságot el ne követhessen, megölni pedig épen nem szabad, még ha szökésen kapják is. – Elhivatták hozzá a papot.
A jó lutherános lelkipásztor megjelent az ajtaja előtt, azt nem fogadta kődobással. Az elkezdett neki a lelkére beszélni, a túlvilágról.
– Hagyjon nekem békét, tiszteletes úr, a mennyországgal! Ha ezek az én ellenségeim is ott lesznek, akkor én megyek a pokolba, ott külömb pajtásokat találok!
A lelkész elszörnyedve vonult vissza.
Ekkor aztán a vizitáló őrnagy lépett oda az ajtóréshez, az beszélt könyező szemmel, reszkető hanggal a rebellis fogolyhoz.
– Látod, édes fiam, ez a te makacsságod engemet tesz tönkre. Ha a király megtudja, hogy én téged olyan hanyagul vizsgáltalak meg, hogy egy kés maradt nálad, akkor engemet is infám-kasszálnak, sánczfogságba küldenek, apró gyermekeim mind koldussá lesznek.
– Jól van hát, mondá Frigyes, az őrnagy úr kedvéért megadom magamat. De csak az ön kedvéért. Ha becsületszavát adja a várparancsnok, hogy erről az egész esetről jelentést nem tesz s engemet az eddiginél súlyosabb lánczokkal nem terhelnek.
Erre becsületszavát adta a várparancsnok.
Akkor aztán felnyitotta Trenk az ajtót. Azzal ki is volt merítve az ereje, félájultan rogyott össze.
Az egész esetről csakugyan nem tettek jelentést. A nagy vérvesztéstől elalélt Trenket ágyára fektették; felcsert hivattak hozzá, az összevarrta a sebeit. Bort, húslevest adtak neki, ha egy-egy pillanatra fölébredt napokig tartó halálos álmából.
Az erőteljes ifjui életszervezet győzött a halálon: Trenk Frigyes öt nap mulva az öngyilkossági kisérlet után ismét talpra állt.
Ez alatt az asztalosok és lakatosok is elkészültek az új ajtókkal. Ezuttal vaspléhvel borított ajtókat hoztak. A kovács és szabó is elkészültek az új toilettel. A bilincseket, békókat és vasövet ezúttal a meztelen testére kovácsolták, s minthogy ezek miatt az öltözés és vetkőzés lehetetlen: úgy segítettek rajta, hogy a durva vitorlavászon inget rávarrták a testére: azt minden két hétben lefejtették róla s újat férczeltek rá; a lábravalója pedig két oldalt gombolódott végig: azzal maga elbánhatott egy kis gyakorlat után.
A lánczai, melyek a lábára voltak verve, megengedték neki, hogy az ágyától két lépésnyire eltávozzék s arra felállhasson. Ilyenkor a fejével elérhette a bedrótozott ablakot a börtöne boltozatán.
Három hét telt el bele, míg ismét hangzott az ablakon át a neve: «Trenk!» Akkorra került oda őrnek a hű Gefhardt.
Éjszaka volt: elbeszélgethettek egymással.
Gefhardt elmondá neki, hogy ebből a börtönből sokkal könnyebben ki lehet törni, mint a másikból. Ő látta ennek az építését. Az alapzat nem mélyebb két lábnál, s azon alul csupa fehér homok.
Első dolga volt pénzt szerezni, mert a pénz még a börtönben is nagy úr.
Frigyes levette a belső üvegablakot, s a drótrostán egy akkora lyukat tágított, hogy azon keresztül papirt, vékony viaszgyertyát, kénfonalat, meg egy darab égő taplót dughatott keresztül a hű Gefhardt egy hosszú sodrony segítségével.
A tintáról megfeledkezett a jó lélek; pedig egy nádszálban azt is be lehetett volna juttatni; de hát mire való a vér? Frigyes beleszurt az ujjába s mindjárt volt tinta, azzal irt levelet Bécsbe Ruckhardt barátjának, egyuttal egy utalványt háromezer forintra a Trenk-féle hitbizományi pénztárhoz.
Ruckhardt derék, becsületes ember volt.
Frigyes azt adta neki utasításba, hogy ezer forintot tartson meg az utiköltségre és maga jőjjön el Gummernbe, egy szász városkába, mely két mértföldnyire fekszik Magdeburgtól, ott sétáljon végig a főutczán, egy levelet tartva a kezében, augusztus 15-ikén. Szemközt fog rá majd jönni egy ember, a ki egy csomó dohányt tart a kezében. Annak adjon át kétezer forintot aranyban. – Ugyanezt az utasítást közölte Gefhardttal is. Neki kellett annak a dohányos embernek lenni.
A kétezer forintból ezer neki lett igérve.
Augusztus 15-ike után nyugtalanul várta Frigyes nap nap után a hirmondást.
Nemsokára megszólalt a börtön-ablak.
– Minden jól ment… hangzott Gefhardt szava. Holnap délben én végzem a kalefaktor szolgálatot, a vizeskorsóban lesz a pénz.
Úgy történt. A másnap déli vizsgálatnál Gefhardt hozta a kenyeret (ketté vágva, nehogy valami tilos szerszám abban lehessen elrejtve), meg a vizes kancsót.
A mint a börtönajtók ismét bezárultak, Frigyes a korsójába nyult. Ott volt az arany. Kimarkolta. Több volt, mint képzelé. Az egész kétezer forint. A becsületes Gefhardt nem tartotta meg a neki igért részt, csupán öt aranyat vett el utiköltségül.
Egyelőre a szalmazsákjába rejté el a pénzt Frigyes.
De az aranyokon kivül még valami mást is kapott, a mi még az aranynál is drágább ércz a börtönök országában. Egy pár finom aczél ráspolyt. Ezek meg a kenyérbe voltak sütve. Úgy lett a kenyér kétfelé vágva, hogy azok világra ne kerüljenek.
Most azután hozzá lehetett fogni a munkához.
Nagy praktikával ment az! Először a lábakról leszedni a békókat. Még pedig úgy, hogy azok ismét visszatehetők legyenek s a mindennapi vizsgálatnál senki se vehesse észre, hogy nem épek. A lánczok szemei közül is egyet átfürészelni, a másikat megvékonyítani, hogy amazon áthuzható legyen s aztán a visszahelyezéskor a két lánczszem hézagait rágott kenyérrel helyrepótolni s vasrozsdával bekenni. Ez így ment mindennap.
A derékpántról pedig egy hosszú szeg segélyével csavarta le az összetartó srófokat, úgy szabadul ki belőle. A kezein levő bilincseket olyan könnyen letudta már huzgálni, mint holmi keztyüt.
Mikor a lánczaitól megszabadult, első dolga volt a börtöne ablakát felnyitni. Üvegtáblák voltak rajta, ólom közé illetsztve. Eddig azt praktikázta, hogy egy táblát kibontott az ólom közül, azon keresztül közlekedett Gefhardttal; de most már eszközei voltak hozzá s elérte a kapcsokat, a mik az ablaktáblát a falhoz tarták s kihúzhatta. Igy azután egész éjjel jöhetett a friss levegő a börtönébe: nem öldökölte többé az a gyilkos mészpára.
Most azután a menekülés munkájához látott.
Ez a börtön nem téglával volt kirakva, hanem kipallózva. Három sor tölgyfa-deszka, egymáson keresztbe rakva s egy lábnyi hosszú vasszegekkel összeverve képezte a padozatot.
Hát hiszen azok a vasszegek nagyon jók voltak arra, hogy azokat Trenk Frigyes kihuzogassa. Az a karjaira szánt vasrúd épen alkalmas volt arra, hogy a fogantyuját a szeg fejének akasztva, kihuzza a kilencz hüvelyknyi deszkákból. Erő kellett hozzá. Akkor aztán Frigyes fogta azt a hosszú, vastag szeget, s a sírkövére térdelve vele, elkezdett abból vésőt köszörülni. Ahhoz meg a sírkő volt jó.
Ezzel a kezdetleges szerszámmal fogott hozzá a munkához.
A felső deszkát egy éjjel keresztül véste, a faltól másfél lábnyi távolban. De ez által egy ujjnyi hézag támadt a deszkában. Ez azonban még két hüvelyknyire ment a falba. Frigyes kihuzta az egész darab deszkát, szépen hozzá illeszté az elvágott darabhoz, a hasadékot beragasztá kenyérrel, behinté porral. A felügyelők semmit sem vettek észre. Mikor délben megérkeztek, már akkor a fogoly ott ült az ágyán, kezeivel lábaival, derekával a falhoz lánczolva, az ablaktábla a helyén volt, a padlóból kihuzott vésőszeg ismét a helyére verve. Semmi jel a gyanura.
Azután keresztülvágta a második és harmadik deszkaréteget is s rátalált a börtön alatti homokrétegre. Abból puszta kézzel kikapart egy köblábnyit s azt elrejté az ágya fenekére.
Erre az üregre volt igen nagy szüksége.
Mikor ezzel elkészült, akkor már módjában lett nagyobb készülékkel dolgozni. Az ablakáról még a rostélyt is beemelte s most már Gefhardt beadogathatott neki a földtúráshoz szükséges eszközöket, kést, fúrót; később még egy pár pisztolyt is, lőport és golyót hozzá. Azokat a deszkák alatti üregben mind elrejtheté a fogoly.
De legfurfangosabb eszköze volt az a vászontömlő, a min keresztül a kiásott homokot az ablakán kitöltögeté olyankor, mikor Gefhardt volt az őrálláson. Ez volt a szabadulás munkájának a legnehezebb része. Egyéb napokon a kiásott homokot az ágyában rejté el, azt nem jutott eszébe a porkolábnak megvizsgálni.
Még egyebet is nyert ez összeköttetéssel Frigyes. A hű granátos az ablakon át annyi füstölt kolbászt dugdosott be neki, hogy az éléstárát megtölthette vele, a husétel gyarapítá a testi erejét: jól élt már. Még arról is tudott gondoskodni, hogy a napos tiszt finnyás orra meg ne szimatolja, hogy ebben a börtönben foghagyma illat van. Ki lehet találni, mi módon?
Néhány nap alatt elérte a börtön fundamentumát. Nem két lábnyi volt az, a hogy Gefhardt hitte, hanem négy lábnyi.
Akkor féltestével a padlón hasalva, a felső részével fejjel lefelé ereszkedve, kellett neki a fundamentum kövei alól a homokot kikaparni. S a fal széles volt.
Később az ásott lyuk tágult, egészen elfért benne; ekkor aztán könnyebben ment a munka. A hogy a róka, a borz ássa a lyukát: a földet a hasa alá kaparva, s a mit fél éjjel kikapart, azt a másik fél éjjel a lábaival hátratolva s a tömlöczébe felhordva.
A pénzének az elrejtésére is talált ki valami furfangot.
Gefhardttal hozatott egy olyan vastag fúrót, a mi egy arany kerületének megfelel; azzal lyukakat furt az ajtóragasztóba. Oda dugdosta be az aranyait; a fúrt lyukat beragasztá kenyérdegecscsel. Reggelre az egész ajtót be szokta lepni a csillogó pinczezuzmara; semmi fúrást nem lehetett észrevenni rajta.
Aztán mikor kifáradt a munkában, akkor meggyujtá a viasztekercset, elővette az irószereit (volt már tintája is) s irt verseket, irt szatirákat. És mikor azokat elolvasta magának, akkor elkezdett nevetni nagy hahotával. Kinevette a zsarnokait!
Aztán fölvette megint a bilincseit – és akkor is nevetett.
Egyszer aztán nagy baleset történt a fogolylyal.
Reggel, mikor az őrt álló katonát felváltották (minden hat órai időközben más jött), Frigyes ismét helyére akarta illeszteni a levett ablakot, de a kapocs kicsuszott s azzal együtt az egész ablak leesett a földre, három üvegtábla összetörött.
Ezzel kiesett a világ feneke!
Ha délben a vizsgálók jönnek, rögtön meglátják a hiányzó ablaküveg-táblákat, erről rátérnek a szigorúbb vizsgálatra: minden fel lesz fedezve.
Gefhardt pedig már akkor tova ment: helyette egy öreg granátos állt az őrhelyen.
Frigyes, kétségbeestében megkisérté a veszedelmes merényletet: megszólítá az ablaka alatt fütyörésző strázsát.
– Pajtás uram! Tégy nekem egy csekély szolgálatot, a miért én te neked harmincz aranyat fogok adni.
Az őr eleinte megdöbbent. A katonáknak halálbüntetés alatt tiltatik a rabokkal szóbaelegyedni. Hanem a pénz varázsa győzött.
– Micsoda? Hát kendnek van harmincz aranya?
Frigyes markába fogta a harmincz aranyat, s a kettős rácson keresztül kiszórta azt a katona lábai elé.
Az soha sem látott annyi pénzt életében.
– Hát aztán mit tegyek én ezért?
– Szerezz nekem, de rögtön, három darab ablaküveget a városban, olyan nagyságban, mint ez a papirdarab.
Azzal kidobta eléje a mértéket Frigyes.
A pomerániai veterán kedélyes ficzkó volt. Felszedte az aranyakat s azzal átballagott a kamerádjához, a ki a börtön ellenkező oldalán lévő ajtónál volt felállítva: annak átadta a puskáját, felkérve, hogy vigyázzon addig a fogoly ablakára is, a míg ő hazaszalad, az otthon felejtett pipájáért.
A pajtás helyesnek találta az indokolást: neki nem kellett egyebet tenni, mint folyvást körüljárni a Trenk extrabörtönét, az alatt a czimbora a pallizád ajtaján kiosonhatott a csillagsánczból, leszaladhatott a városba, beszerezhette az ablakosnál a kimért üvegtáblákat s visszaosonhatott velük még a déli vizitáczió előtt. Át is adta azokat az ablakon át Trenknek. Trenk még újabb tíz aranynyal jutalmazta meg e szolgálatot.
Délben aztán már helyén volt az ablak. Az üvegcserepek szépen eltakarítva.
Ekkor aztán vigan folyt tovább az aknamunka.
A megkezdett földalatti vakandjárásnak az egész börtönt át kellett aknázni, a mi egy tömör épület volt, s még a körülvevő sánczot és pallizádát is. Ez a munka eltartott nyolcz hónapig.
Már ekkor annyira haladt előre a fogoly a föld alatt, hogy kiszámíthatta, miszerint még egy pár heti turkálás után elő fog bukkanni a sáncz tulsó oldalán.
És ekkor másodszor is elkövette azt a nagy hibát, a miben az első szökési kisérlete megzápult. Nem elégelte meg azt, hogy egy éjjel, mikor Gefhardton van az őrködés sora, a föld alól kitörjön s akkor ezzel a hivével együtt átcsónakázzék az Elbán s aztán fusson, a merre világot lát maga előtt; hanem újból levelet irt bécsi barátjának, Ruckhardtnak, hogy jőjjön eléje Gummernig s őt a kijelölt határidőn és azután még hat napon át várja a bergeni monostor mellett két felnyergelt paripával.