Ezt a levelet átadta Gefhardtnak. A granátos rábízta a feleségére, hogy vigye el a levelet a gummerni postára.
Az asszony nagyon is jól akarta csinálni a dolgot s midőn a gummerni postamesternek átadta a levelet, tíz tallért nyomott a markába, hogy annál bizonyosabban elküldje azt Bécsbe.
A postamesternek ez szeget ütött a fejébe. Tíz tallér viteldíjt nem fizetnek egy levélért. Felbontja a levelet, a tartalmából megérti a szökési tervet s rögtön siet fel vele Magdeburgba a kormányzóhoz.
Ekkor épen Braunschweigi Ferdinánd herczeg volt a kormányzó.
Szép meglepetés lehetett Frigyesre nézve, mikor egy délután három órakor újból hallotta a börtön ajtókban a kulcsokat nyikorogni s lámpafény mellett betoppant hozzá maga a herczeg, egész fényes kiséretével.
– Maga irta ezt a levelet? kérdezte a herczeg Trenktől; felmutatva neki az elfogott iratot.
Nemes ember ilyen esetben nem tagadhat.
– Az irás az enyém. Felelé elszántan.
– Ki által küldte ön ki a börtönéből ezt a levelet?
– A nevét nem tudom. Valamelyik őr volt, a kinek az arczát én innen meg nem láthatom.
– Hát lőjenek főbe! Monda Frigyes. Jobban meg nem lánczolhatnak, mint most vagyok.
A herczeg ácsokat, kőmüveseket, lakatosokat hivatott; apróra felkuttatá a börtönt. Legkisebb nyomát a kitörési kisérletnek nem birták felfedezni.
Mindössze annyit tehettek, hogy a börtön ablakát bedeszkáztatták, csak egy arasznyi szelelő lyukat hagyva rajta.
Ekkor aztán a herczeg szelid hangra fordította a beszédét.
Elkezdett Frigyesnek a szivéhez beszélni. Megigérte neki, hogy a mit kivánt, miszerint rendes birák elé állíttassék s magát megvédhesse, ki fogja a számára eszközölni, hogy békóit rögtön levéteti: csak azt az egyet tegye meg, hogy nevezze meg a czinkosát, a ki a tervezett szökésben segíteni akarta s a levelet átvette.
De Frigyes szilárdul megmaradt az állítása mellett.
– Nem ismerem azt az embert. És ha mindjárt ismerném is, a nevét meg nem mondanám. Én a jó barátaim veszedelmével nem akarok megszabadulni, inkább magam veszszek el.
Ezt a mondását a herczeg kiséretében idejött granátosok is meghallották s ezek elbeszélték a többi pajtásaiknak s attól fogva nagy lett a becsülete a fogolynak, a ki a czimboráit el nem árulja semmi biztatásra és fenyegetésre.
Annyit azonban már tudott a herczeg, hogy Trenk sok pénzzel rendelkezik s azt bőkezűen osztja a katonák között.
A herczeg elhagyta a börtönt. Rá egy óra mulva zűrzavaros kiabálás támadt a börtön ablaka előtt. Kis időre ismét nyiltak a börtönajtók. Egy tiszt jött vissza. Egy lámpást ott felejtettek a börtönben, azért jött. Elmentében odasúgott Trenknek: «önnek a czinkostársa felakasztotta magát a sánczkaróra.»
Azzal kiment az ajtón.
Az első vasazott ajtónak körülzáró ablaka volt. A hasadékon átszürődő világosságból megtudhatá Frigyes, hogy az imént itt járt tiszt a gádorban maradt.
Végig gondolt a helyzetén.
Ha az a katona, a ki a merénylet kipattanása miatt felakasztotta magát, Gefhardt volt, akkor már annak a megnevezése által nem lehet ártani.
Kopogtatott az ajtaján.
A figyelő tiszt felnyitá azt s kérdezé, mit akar?
– Adjanak irószereket. Megvallok a herczegnek mindent.
A tiszt gyorsan eltávozott.
Trenk Frigyes nagy lelki szorongattatások között törlé homlokáról a halálverítéket. Elárulja-e a legjobb barátját? Legnemesebb szivű hű emberét? Hogy magának könnyebbülést szerezzen? Hátha nem az volt az öngyilkos?
E nagy lelki küzdelmek közepett még egyszer felkapaszkodott a lánczaival együtt az elzárt ablakhoz. Hangos szóval kiálta ki rajta:
– Légy istennel, akárki vagy itten! Mondd meg, igaz-e, hogy egy katona felakasztotta magát én miattam?
– Igaz! Hangzott fel onnan kivülről.
Azzal Frigyes egy papirba csavart öt aranyat s azt kidobta az ablakon.
– Fogd ezt a pénzt! Aztán mondd meg nekem, hogy hívják azt az öngyilkos katonát? Verjen meg az isten, ha engemet megcsalsz s más pajtásodat megrontod.
Kevés vártatva felhangzott a válasz:
«Schütz volt a neve: a Ripsz kompániájából.»
Ugyanaz a ficzkó, a ki a másik börtönben elfogadta Frigyestől a gyémánt mellgombot, de semmit sem tett érte. Ez olyan gondatlan volt, hogy az ilyen könnyen szerzett pénzt korcsmákban prédálta el, s mikor gyanuba vették, kérdőre vonták, nem tudta urát adni, hogy honnan jutott hozzá. Ijedtében felakasztotta magát.
Trenk Frigyes aztán a herczeghez irott levelében kikoholt valami furcsa mesét, s a segélyére vállalkozó czinkostársul megnevezte Schützöt, a Ripsz kompániájából.
A herczeg nagyot káromkodott erre a levélre.
– Már most hát kergethetjük a Schützöt a másvilágon!
Hanem Frigyes sem nyert semmit a levelével. Semmiért nem adnak semmit. Maradt, a hol volt: a lánczai között, a mikor azokat le nem vetette.
Ezentul két strázsa volt az ajtaja és ablaka elé állítva.
Három esztendőt töltött el már a magdeburgi börtönökben Trenk Frigyes.
Ekkor ismét uj változat állt be a balsorsában.
Odakünn a nagy világban súlyos nevezetességű korszak indult meg.
Ő azt itt a börtönében előre látta, régen értesülve volt róla. A koalició létrejött Poroszország ellen. Megindult az a hadjárat, melyet az utókori históriairó «hétéves háborunak» nevez, de a melynek Frigyes király a kezdetén (a mikor még nem tudhatta, hogy az hét évig fog tartani) nagyon furcsa nevet adott, a három szoknya elleni háborunak nevezte azt. (Mária Terézia, Erzsébet, Dubarry.)
S ugyanannyi esztendeig tartott a háboruja egy lánczokra vert rabnak, Trenk Frigyesnek, a hatalmas, nagy király ellenében.
Valóban, a milyen erős tudott lenni Nagy Frigyes a világ három legnagyobb hatalmával szemben, épen olyan erőt tanusított egy lába alá gázolt vonagló féreg ellenében.
Maga az az ember, a kinek a király megparancsolta, hogy Trenk Frigyest megőrizze, de az életét megtartsa, megőrült, dühös bolonddá lett a feladata mellett.
Az az eltemetett ember újból meg újból kezdte a kiszabadulási kisérleteket.
Az egész helyőrséget megváltoztatták Magdeburgban. A granátosokat, a kik között résztvevő czimborája lappangott a fogolynak, elvitték a csatatérre; várőrségül néphadat hoztak, kimustrált tisztekkel.
A változatosság azzal kezdődött, hogy Bork várparancsnok berohant Trenk Frigyesnek a börtönébe s elkezdte a bilincsekbe vert embert lepocskondiázni. A hogy durva emberek szokták egymásnak apját anyját, utoljára Máriáját szidalmazni, úgy szidta Bork Trenknek a Mária Teréziáját.
Trenk sem maradt adós. Minden szidalmat még élesebben adott vissza, úgy, hogy a várparancsnok dühe az őrjöngésig fokozódott.
A szóharczban a fogoly maradt győztes. Borknak a torka szorult el a dühtől.
No de hát módjában volt, ha szavakkal nem tudott, tettekkel replikázni. Hivatta a lakatosokat. Most aztán Trenknek még a nyakára is kovácsoltak egy vasörvet, melyet egy láncznál fogva a falba erősített vasgyűrűhöz, más kettőnél fogva a lábain levő békókhoz kötöttek.
Akkor azután elvették alóla az ágyat: a puszta padlón kellett feküdnie s ha aludni akart, az övéhez kötött lánczot kellett a fél kezével a falhoz szorítva tartania, hogy a vasnyakló meg ne fojtsa.
Minden tagja el volt már látva békókkal, lánczokkal.
Ebbe az embertelen kinzásba belebetegedett, forró lázt kapott. S úgy feküdt elhagyott állapotban orvos nélkül, gyógyszerek nélkül, a hideg, meztelen padlón.
Nincs kegyetlenebb állatja az Isten világának az embernél!
Nem volt egyéb enyhítő szere a cserépkorsójában levő víznél.
Egyszer aztán, a láz miatti elgyengüléstől, ezt a korsót is kiejté kezéből: az összetörött. És akkor huszonnégy óráig ott feküdt, a láz szomjától eltikkadtan. Mikor újra bejöttek hozzá a börtönvizsgálók, félhalott volt.
Ez az eset köztudomású lett a városban. A magdeburgi hölgyek egész lázadást csináltak e miatt: rajta rontottak a zsarnok várkormányzón s addig könyörögtek neki, mig rábirták, hogy adassa vissza a beteg fogolynak a nyoszolyáját.
És ismét győzött a csodálatos életerő. Trenk újból felépült. Félévig tartott ez a nyavalyája.
Ezalatt megismerkedett a vizsgálattevő tisztjeivel.
Azok mindannyian szegény, éhenkórász ficzkók voltak, kiket Frigyes király a harczoló seregéből kipéczézett s a várakba eldugdosott, vagy pedig a hitelezőik üldözték.
Frigyesnek még volt pénze. A deszkák között fúrt lyukakban elrejtve. Segített a szegény czimborákon.
Volt közöttük egy vén kapitány, a kinek a fiát kártyaadósság miatt elcsapták a tiszti karból. Ennek irt Frigyes ajánló levelet Bestuseff kanczellárnőhöz Szentpétervárra. A hajdani kedves az ifju embert hivatalba szerezte be s Frigyesnek küldött kétezer rubelt, a mit a fogoly a kapitánynyal megosztott. A többi tisztek is részesültek belőle.
Ennek azután az lett az eredménye, hogy a jól megajándékozott tisztek csináltattak suttyomban Trenk Frigyes számára más békókat és más bilincseket, a miket kényelmesen levethetett és felhuzhatott s hordtak be neki tápláló húsételeket, aztán gyertyát, irószereket, papirt, még hirlapokat is; verselhetett és gúnyolhatta a világot.
Csak Bork, a várparancsnok és a tábornagy, Bruckhausen, nem voltak ebbe beavatva. Ezt az utóbbit Trenk «Major Mops» név alatt örökíté meg egy satirájában.
Ekkor aztán ismét kezdett Frigyes a megszabadulás tervén dolgozni.
A három czimborázó tiszt felvilágosítá, hogy az a csatorna, melyet eddig a börtönéből kifelé ásott, rossz helyen fog kilyukadni; ott rögtön észreveszi az ajtaja előtt őrtálló strázsa.
A helyett kimérték neki, hogy ha oldalvást fúrna magának egy másik rókalyukat a börtönfal alapja alatt, harminczhét lábnyi messziségre, akkor egy folyosón bukkanna elő, melynek nyilt ajtaján keresztül észrevétlenül szökhetne meg.
Hozzáfogott az új alagut-vájáshoz. A padlózat alatti rést még eddig nem fedezték fel a zsarnokai.
A munka eleintén könnyen ment.
A mint a lánczaitól megszabadítá magát, egész pusztára vetkőzve (nehogy az ingét besározza), lebujt a földoduba s elkezdte az új üreget vájni. A kikapart homokot áthordta a régi üregbe. Igy egyszerüsítve volt a munka.
Rettenetes egy munka volt! Minden marék homokkal vissza kellett kúszni hasmánt az új üregből a régibe, úgy hogy egy nap alatt Trenk kétezer ölnyi utat tett meg a föld alatt, a hasán csuszva.
Azt lehet legjobban csodálni, hogy meg nem fulladt levegőhiány miatt abban a szűk földalatti csatornában.
Vége felé azonban már megtelt a régi üreg, az új sokkal hosszabbra nyult, ámbár szűkebbre volt szabva; úgy, hogy utolja felé Trenk kénytelen volt a kiásott homokot, az ágylepedőjéből készített zsákokban, a tömlöczébe felhordani. A vizsgáló tisztek szemet hunytak előtte és nem látták.
Egyszer azonban, mikor már a kiszámítás szerint egészen közel volt ahhoz a folyosóhoz, a melyben ki kellett törnie, az őrtálló katona figyelmessé lett a földalatti zsurlódás hangjára s jelentést tett a felügyelő tisztnél, hogy a fogoly ugyancsak dolgozik ám a föld alatt.
Az a tiszt jóakarója volt Trenknek. Azt mondta a katonának: «Szamár vagy! Bizonyosan valami vakondokot hallottál túrni.» A dolog abban maradt.
Trenk folytatta a munkát.
A leszamarazott katona azonban most már becsületkérdést csinált a dologból s azontul minden éjjel ott leskelődött a folyosóban.
Trenk egyre közeledett onnan alulról fölfelé.
Mikor már csak egy lábnyi réteget kellett átlyukasztania, a leskelődő katona sietett a térparancsnokhoz, észlelését közölni vele.
Mikor aztán Trenk az utolsó földréteget fölemelte a fejével, nagy rémületére ott látta maga előtt állni a katonatiszteket, lámpásokkal a kezeikben.
Nagy hirtelen visszabujt csatornájába, de előbb gondosan elrejté a padozat alá a szerszámait, a pisztolyait és iróeszközeit s azzal visszatért a börtönébe.
Ez a terve már semmivé volt téve.
A meglepő tiszteknél azonban nem voltak a börtönajtó kulcsai: azokat négy különböző személynél kellett előkeresni. Ez alatt ideje maradt Trenknek a békókat ismét felölteni, a lánczszemeket bemázolni.
Mire kinyitották az ajtókat, már akkor ott ült a homokos zsákok tetején. A padlót sem igazította helyre. Nem volt mit tagadni.
A tömlöczébe rohanó Bruckhausen ordított, mint egy viziló.
– Hogy tudta ön a tömlöczét keresztül ásni, ördöngös ficzkó?
Trenket elővette ekkor az akasztófahumor.
– No hát hogyan? Ön maga mondta meg. Az ördög segített. Az nekem igen jó pátronusom.
– Hogy tudta ön a padlót keresztül vágni? Hogy tudta ön a lánczait levetni? Ki adott önnek szerszámokat?
– No hát kicsoda? Mondom, hogy az ördög; az én czimborám.
Erre levetkőztették, minden öltönydarabját összekutatták, semmit sem találtak. A szobában is hasztalan firtattak; nem jött elő semmi.
Trenk nevetett, azok meg dühöngtek.
Végre azt a boszút állták rajta, hogy megint elvették az ágyát: a szalmazsákját széttépték, a nyoszolyát széthasogatták, az eszközeit keresve.
Most már azon is nevetett.
– Kereshetik azt! Az ördög ül rajta. Nem látják meg.
Ő szokott velem éjjelenkint pikétezni.
Azonban rögtön kőmüvest s asztalost hivattak: az ásott csatorna nyilását befalaztatták, a keresztül vágott felső padlódeszka helyébe újat szegeztettek.
Mikor aztán eltávoztak s rázárták az ajtót, utánuk kiáltott, visszahívta őket.
– Nézzék csak uraim, valamit itt felejtettek.
Azzal egy finom aczélráspolyt adott át nekik.
– Hát ezt már hol vette?
– Mondom, hogy az ördög hoz nekem ide mindent.
Fejcsóválva mentek odább.
Mikor a külső ajtót zárták, ismét utánuk kiabált:
– Uraim, jőjjenek vissza.
Visszatértek.
– Nézzék csak, azóta mit hozott nekem megint az ördög.
S egy éles pengéjü kést húzott elő a vasöve alól.
– De már ez nem megy Isten hirével! kiabált elszörnyedve Bruckhausen.
– Mondom, hogy az ördög hírével megy. Akarnak önök még egy kis arany-esőt is látni?
Azzal fellökte az öklét magasra s percz mulva tíz louisdor esett alá a semmiből.
– Ördöngősség! Boszorkányság!
Másnap már megint keresztül volt vágva az új padlódeszka: a frissen rakott fal kibontva s az aknaásás más irányban megkezdve.
Hogy az ördöngősségnek nyitjára találjunk, meg kell tudnunk, hogy a négy felügyelő tiszt közül három jó barát volt. Jámbor, eladósodott falusi gavallérok, kiket Trenk pénzzavaraikból kisegített. Ezek készíttettek a fogoly számára olyan vésőket és késeket, a miknek lecsavarható szeg feje volt. Ezeket dugták a padlószegek helyébe. Mikor használatra került a sor, a szegfejet lecsavarták s a helyére illeszték, a vizsgáló nem tudott meg semmit.
Trenk egész nap dolgozhatott az új aknán, melyet most már a pallizádok alá irányzott.
Csak a midőn Bruckhausenre került a vizsgálat sora, akkor maradt a fogoly veszteg egész nap.
Egyszer aztán megtette azt a tréfát, hogy a mint a sáncztúrás alkalmával egy a földbefúródott huszonöt fontos bombára talált, azt felhozta a börtönébe s odatette az ajtóba.
Mikor aztán Bruckhausen benyitotta az ajtót, a meglökött bomba nagyot gurult a tömlöcz faláig, ott megütődve, ismét visszagurult a tiszt lábához.
– Hát ez mi ördög csodája? Kérdé elszörnyedve a tiszt.
– Látja az úr: egy bomba.
– Hogy került ide ez a bomba?
– Ezt is az ördög hozta! Holnap elhozza az ágyut is s akkor én leágyuzom önöket.
Ennek az esetnek híre futamodott a városban. Minden ember az ördöggel czimboráló Trenkről beszélt, a kinek a Belzebub bombákat hord a négy ajtóval bezárt börtönébe. Egy jámbor polgárt, a kinek sok pénze volt, arra vett a kiváncsiság, hogy a felügyelő őrnagynak ötven tallért ajánlott fel, ha ő neki megmutatja a Belzebubot.
Holzkammer őrnagyra ráfért az ötven tallér; a pénzt zsebre dugta s aztán Trenk Frigyesnek hozatott egy farsangi ördög-maskarát, abba öltözteté fel. Ilyen alakban mutatta meg a tömlöczbe vezetett nyárspolgárnak.
A farsangi tréfának híre ment a városban, a kormányzó is megtudta s szörnyen feldühődött érte. Az őrnagy szobafogságot kapott.
Trenk Frigyes ellen pedig egy új mortifikálást gondolt ki a várparancsnok. – Elvetette már az ágyát, el akarta vetetni még az álmát is.
Az ablaka előtt őrtálló katonának meg volt hagyva hogy éjjel, a hányszor a toronyóra negyedet üt, bekiáltson az ablakán:
– Héj! Trenk! Itt vagy-e?
S arra neki felelni kellett: «Itt vagyok!»
Ettől az embertelen kínzástól egészen megtört a fogoly testi ereje.
Panaszkodott a barátságos tisztnek miatta.
Az igen egyszerű jó tanácsot adott neki.
– Tudod mit? Hagyd az őrt kiabálni. Ne felelj neki. Ki kényszeríthet rá? Te aludjál tovább.
Trenk úgy tett. Az őrök jelentést tettek Borknak, hogy a fogoly nem hederít az ő kiabálásukra. S az annyira dühbe hozta a kormányzót, hogy megőrült bele. Mint dühös bolondot az őrültek házába kellett zárni, ott is halt meg.
Ez volt a legfurfangosabb párviadal egy lánczravert fogoly, meg a porkolábja között, életre-halálra. A porkoláb maradt halva.
Négy év tölt le ez alatt a megindult világháborúból. Ehhez hozzáadva azt a hármat, melyet előzőleg eltöltött Trenk Frigyes a börtöneiben, az ő balsorsának hetedik esztendeje járta.
Hét esztendő a boldog fiatalság tündér korszakából! Folyvást lánczok között! Nappal a vasakban, éjjel a föld alatt.
És e közben mindenről értesíték, a mi a külvilágban történik. A változatos hadiszerencséről. Neki egyik változat sem volt szerencse. Csak a békekötéstől remélhette megszabadulását. Az pedig minden új diadal után még messzebbre távozott.
Egyszer mégis történt valami a hadjáratban, a mi a fogolynak enyhülést hozhatott. A kollini ütközet után, melyben a lotharingi herczeg Frigyes király fölött fényes diadalt aratott: egy hadtest, Hadik tábornagy alatt, egész Berlinig nyomult előre. Vele jártak az új szabad csapatok, a kik vitézségben még Trenk pandurjain is túltettek, vezetőjük volt Beleznay. (Kinek nevét a Conversations-Lexiconok szerkesztői, még a magyarok is, ignorálják. Az utóbbiaknak jó volna Nagy Iván Magyar családok névtárát figyelembe venni, s a kiváló magyar tipikus alakokat az őket megillető helyre beiktatni.) (Megtörtént 1898.)
A merész haditett fényesen sikerült. Berlin hársfa-sétányai megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival, a berlini udvar pedig hanyatthomlok menekült Magdeburgba. A királyné a királyi herczeggel, Henrik őrgróf – és Amália herczegnő mind ide futottak.
Trenk Frigyes önéletrajzában először találjuk ezt a nevet kiirva: «Amália herczegnő».
Szívbeli titkát ekkor sem árulja el.
De a következményekből lehet találgatni.
Azt irja, hogy a zsarnok Bruckhausen egyszerre nyájas lett iránta, mert azt udvarnál azt hallá, hogy Trenk nincs elhagyatva.
(Pedig csak nem rég akarta azt keresztül szúrni – meglánczolt kézzel, – egy karddal, melyet a segédtisztje oldaláról rántott ki.)
És ugyanekkor felváltá a várkormányzóságban a dühöngő Borkot Reichmann alezredes: egy emberszerető, becsületes katona, a kinek a legelső ténye az volt, hogy feltáratta Trenk Frigyesnek a két belső börtönajtaját, hogy a tornácz ablakából betörhessen hozzá a napvilág és a friss lég.
Trenk Frigyes visszakapta hét év mulva a napot és a levegőt.
Ki eszközölte volna ezt ki, ha nem egy forrón szerető szív, mely a szerencsétlennel még most is együtt érez? Még annyi hűtlenség, még a hazaárulás után is?
Itt voltak ismét egymáshoz oly közel. Érezhette a «napjának» közellétét a tavaszfuvallatról börtönében. Adtak neki kályhát a börtönébe, tűzcsináló szerszámot – nyolcz évi fogság után először. Aztán egy czin-poharat, a miből igyék. Azt a poharat ő teleirta versekkel; allegoriai képeket, bibliai történeteket vésett belé, egy kiélesített szeg volt hozzá a szerszáma. Remek művek voltak azok! – A felügyelő tisztek bámulták a fogoly művészetét. A mint egy kelyhet telerajzolt, hoztak neki másikat, azt vette művészi vésője alá. Az érczbevágott betüsorok olyan aprók voltak, hogy azokat más ember csak nagyító üveggel tudta elolvasni; a miket ő a tört fénynél, a kályha tüzénél felkarczolt a csillámló fémbe. Csoda, hogy meg nem vakult bele.
Ezek a Trenk által czizelozott czinserlegek egész a királyi kincstárakig elhatoltak, s élő szószólói lettek a nyomorult fogolynak, ki azokat keserves napokon át kivéste.
Egy ilyen czinpohár Lobkovitz herczeg kezébe jutott, ki akkor, mint fogoly osztrák tábornok került Magdeburgba. A herczeg a kelyhet kiszabadulása után Bécsbe vitte s a császárnak ajándékozta. A királynő abból a kehelyből tudta meg először, hogy Trenk Frigyes porosz börtönben ül. Addig eltitkolták előtte.
Ez alatt felhagyott a vakandok munkával.
Őrangyala, a míg Magdeburgban volt, arra is talált módot, hogy Frigyesnek egy tiszt által hatszáz aranyat küldjön.
Csodaereje van a napsugárnak, csodább ereje a szerelemnek! Hogy életre tudják költeni azt, a mi a föld alá van temetve!
A napfény tette-e, vagy a szerelem emléke? Vagy talán mind a kettő? Trenk Frigyes most még türelmetlenebb lett a lánczviselésben.
Emlékében, álmaiban kisérték az egykor átélt boldogság csalképei. A gyönyör kútforrása, melyben egykor fürdött, istenesült; most egy cseppjét is szomjaztatá, a mennyitől egy ember állattá lesz.
Nyolcz év óta nem látott asszonyi arczot, csak álmában. Pedig a szíve tele volt vele.
S a mi még jobban gyötörte a lebilincselt vágyaknál, a dicsőség szomja! Ennyi tetterővel lelánczolva, eltemetve lenni! – Épen most, a midőn a világ reng a csatazajtól.
Egy napon, a börtöne falához támaszkodva, megdöbbenve érzé, hogy a fal reszket. Mitől reszket? Talán ágyudörgéstől?
A vizsgáló tiszt elárulá neki, hogy a franczia sereg itt áll Magdeburg alatt, diadalmasan előre nyomulva.
S az ellenséges ármádiával szemben nem állt más Magdeburgban, mint kilenczszáz főnyi népfelkelő had: elégedetlen, kimustrált tisztek vezetése alatt.
Frigyes király szerencsecsillaga aláhanyatlott: a francziák Magdeburg alatt, a magyarok Berlinben voltak, az oroszok egy döntő ütközetben megverték a porosz hadsereget, de ha a szerencse elhagyta is, saját nagy szelleme megmaradt s visszahódítá a szerencsét.
Felmentő sereget nem küldhetett a francziák ellen Magdeburg alá, de küldött felmentő szekereket, megrakva pénzzel. Megvesztegette a franczia hadvezért, hogy az diadalmas előnyomulásából megforduljon s otthagyja Magdeburgot, az érett pálmagyümölcsöt, mely oda akart hullani az ölébe.
Trenk Frigyes gyűlölte már a hazáját. A szülőföldjét! Hogyne gyűlölte volna azt a földet, melyet a tíz körmével kellett vájnia, hogy alóla kiszabaduljon; mely minden kövével és vasával az ő fején fekszik. S ha ennek az egész hazának darabra kell is törnie a miatt, hogy ő a fejét ebből a sírból kidughassa!
Hazaárulást tervezett!
S terve könnyen kivihető volt!
Magdeburgban volt azon idő szerint tizenhatezer hadi fogoly berekesztve. Azok a kaszamatákban tanyáztak. Közöttük volt hétezer horvát.
A csillagsáncz őrsége a tisztjeivel együtt meg lett nyerve Trenk által az összeesküvési tervre.
Egy éjjel szabadon bocsátják Trenket, tiszti egyenruhát adnak rá, kardot a kezébe; a csillagsánczból kitörnek a városba: Trenk a horvátok kaszamatájába rohan, tud a nyelvükön; fegyverbe kiáltja őket: a fegyvertár ott van ugyanazon kaszamatában. A Trenk név varázszsal bir a horvát katonák előtt. Azoknak az élén felszabadítja a hadifoglyok többi ezereit. A miliczia nem fog ellenállni s ha megkisérti, leverik. Reggelre el lesz foglalva Magdeburg az egész élelmezési raktárral s a királyi kincses kamarával s megszállva tizenhatezer főnyi osztrák sereggel.
Ennek a tervnek a sikere annál valószinübb volt, mert a néphad kapitányai aratás idején kikölcsönözték a parasztoknak a legmarkosabb legényeket napszámra, fejenkint egy forintért.
Hanem az volt a nagyobb kérdés, hogy hát azután mi történik?
Magdeburgot összeesküvés útján elfoglalni csak egy magában álló haditény, a mit, ha nagyobb hadművelet nem követ, az egész a torkára forrhat az összeesküvőknek.
Trenk Frigyes még mindig bizott az emberekben. Sőt még a diplomatákban is.
A tervébe avatott tisztek közül egyet elküldött az orosz hadsereghez, a másikat Bécsbe, irott és szóbeli megbizásokkal, hogy nyerjék meg a két szövetséges hatalom közreműködését azon terv előmozdítására, mely a porosz hadjárat góczpontját, Magdeburgot, kezükre juttatja.
Az orosz hadsereg azonban már akkor visszavonulóban volt, a győzelmes Apraxint visszatéríté Bestuseff, ki a czárnő halálát lesve, árulójává lett a szövetségnek, s ezért a nagy hamar felgyógyult czárnő által száműzetett. Trenk küldöncze már a szibériai útban találta a hatalomvesztett pártfogónőt.
A bécsi diplomaták pedig egyenesen elárulták Trenket.
Miért? Azért, hogy a kezükben levő vagyonán megosztozzanak.
A hozzájuk irt levelet elküldték Berlinbe.
Egy napon, szokatlan órában nyilt meg a börtönajtó.
Trenk Frigyes megdöbbenve látta belépni A.. Z. herczeget, kiséretével együtt. Azt, a kinek annyi oka volt ő rajta boszut állani.
– Édes Trenk! Monda a herczeg jóságos hangon, ön megint valami ostobaságon töri a fejét, a mi önnek nem válik üdvére. Ön el akarta foglalni lázadás útján Magdeburg várát s az osztrákoknak kiszolgáltatni. No, hát ne fáradjon vele. Én már megérkeztem egy hadosztálylyal s minden ponton biztosítottam a várat.
Trenk halálra volt ijedve.
Itt csak a merész tagadás segíthetett.
A herczeg azonban nagy nyugodtan elővette Trenk Frigyes levelét, melyet ő a bécsi urakhoz irt s odatartá a szeme elé.
– Hát ki irta ezt a levelet?
– Papirosom sincs, a mire irjak.
– Hát a szóbeli üzenetet ki küldte Kempf udvari tanácsoshoz Bécsbe – Kemnicz hadnagy által?
– Esküszöm az Istenre és becsületemre, hogy soha Kemnicz hadnagyot nem láttam.
Megesküdhetett rá. Bécsbe küldött czinkostársának volt annyi házi esze, hogy nem mondta ott meg az igazi nevét.
A herczeg jegyzőkönyvet iratott Trenk Frigyes vallomásáról, a ki minden összeesküvésről tisztára mosta magát.
– Hát jól van. Monda a herczeg. Ez az ügy el van intézve. Önt a bécsi rosszakarói rágalmazták. Ön azonban itt csakugyan rosszul van ellátva. Nem volna csoda, ha minden áron meg akarna menekülni a börtönéből. Mennyi vasat raktak rá! Még az ablakát is beszegezték!
Trenk azt hitte, hogy a herczeg gúnyt űz belőle.
Nem úgy volt. A herczeg parancsára azonnal leszedték a fogoly nyakáról, derekáról a nehéz vaspántokat, kezeiről a vasrudat, börtönablakáról lefeszítették a deszkákat. A falhoz sem lánczolták többé.
A herczeg még itt sem állt meg.
Majd még tisztességes öltözeteket is hozatott a fogoly számára: fehér vászoninget, mosdómedenczét tiszta vízzel, törülközővel. (Nyolcz évig nem volt benne része Trenknek! Mennybéli Isten! Hogy nyolcz esztendeig a könyein kívül más víz ne mosdassa meg az embernek az arczát!)
Trenk sírt, mint egy gyermek.
– Aztán, hogy a szemeit el ne rontsa, ezentúl egész nap nyitva lesz a börtönének mind a négy ajtaja, két őr fog előtte járkálni csupán. Az éjszakai hivogatást is abbanhagyják: alhatik csendesen. – És azután, hogy legyen mire irnia, kap egy koncz tiszta papirost és irószereket; hogy ne a vérével irjon.
Trenk a kezét csókolta a megbántott öregnek, a kinek nagyobb oka volt rá, hogy őt gyűlölje, mint a királynak, azért a bűneért – a miért soha vallatóra nem fogták s a mit ő állandóul elhallgat az életirásában, mintha sejtelme sem volna róla. Tán épen virtusának tartotta?
A herczeg tovább beszélt hozzá:
– De hogy megtudjam, mit fog ön erre a papirosra irni: a mint egy ív megtelik, azt fel fogják hozni nekem s a feleségem fogja felolvasni előttem annak a tartalmát.
Hát mind azt, a mit Trenk ezentúl kigondol, irásba foglal, mind azt, a mit szenved, a miért vágyódik, legelőször Amália herczegnő fogja elolvasni!
Trenk Frigyes erre a szóra visszaképzelte magát abba a boldog korszakba, a mit a magyar közmondás így határoz meg: «ez akkor volt, a mikor még a kő is lágy volt, s a szív is kemény volt».
Neki is – a börtöne megtágult s a szive összeszorult.
Nem tudott szavakat találni, hogy háláját kifejezze.
Így nem beszéltek hozzá, így nem bántak vele nyolcz év óta soha.
És épen az az ember teszi ezt, a ki ellen ő annyit vétett. S a kinek tudnia kell azt, hogy mit vétett ellene?
– És már most csak egyet kérek öntől, monda a herczeg. Se börtönajtó, se vasbilincs nem fogja önt lezárni ezentúl. De adja ön becsületszavát, hogy a míg én Magdeburgban főparancsnok leszek, addig ön semmiféle szökési merényletet nem fog megkisérteni.
Trenk Frigyes azon vette észre magát, hogy kezét nyujtá a herczegnek.
Ezzel a kézszorítással aztán jobban le volt bilincselve, mint mikor a nehéz vasak voltak ráverve a kezére.
A herczeg azonban, még az alatt, hogy Trenk Frigyes kezét markába szorítva tartá, így szólt hozzá:
– És már most én is igérem önnek, hogy mindent el fogok követni, hogy a király szívét ön iránt meglágyítsam és szabadságát visszaadassam. Ha elébb nem, a békekötés alkalmával ez bizonyára meg fog történni. Addig legyen ön türelemmel: emlékezzék a multakra s bizzék a jövendőben.
Ezzel otthagyta a foglyot, eltávozott minden kiséretével együtt, tárva-nyitva felejtve minden ajtót maga után.
Trenk Frigyes most érezte aztán már magát igazán fogolynak.
Az eddigi vasbilincsek helyett oda volt lánczolva a börtönéhez egy lekötött becsületszóval; a nehéz lánczok helyett egy asszonyi hajszállal. – Ezt tépje el, a ki tudja!
Meg volt már mind az a kényelme, a minek egy fogoly a börtönében örülhet. Emberi étellel tartották, emberi szót beszéltek hozzá. Kimehetett a napvilágra egész a börtöne küszöbéig. Azon a küszöbön nem feküdt más, mint Trenk Frigyes becsületszava. – Az a Mont-Blanc! Azon nem lehet keresztül lépni.
A testi szenvedések nem birták letörni életszervezetét. Ez a szellemi tortura lassankint elsorvasztotta azt. Ágynak esett: ideglázt kapott, halálos beteg lett, a lelki rabság miatt.
És ez alatt A.. Z. herczeg a saját orvosát küldte oda a gyógyítására; rendes ápolót tartott mellette, a tulajdon asztaláról küldte neki az ételeket; míg újra győzött az életerő a betegségen: Trenk Frigyes ismét felgyógyult; elhagyhatta az ágyat.
De ez a betegség annyira elcsigázta, hogy fellábadozva alig hasonlított hajdani magához: olyan volt, mint egy csontváz. Ha akart volna, sem gondolhatott volna a megszökésre. Hideg volt már odakinn. Fázott a friss levegőn. Maga kérte, hogy zárják rá a börtönajtókat.
Hiszen volt már egy kályhája, s a tűz egy házibarát, a kivel el lehet beszélgetni naphosszant.
Most már nem gondolt egyébre, mint hogy verseket irjon s a czinpoharakat allegoriai képekkel telekarczolja. Egyébhez nem volt ereje. Aztán álmadozott, ábrándozott és várt.
Ebben a várásban tizennyolcz hónap elmult.
Tizennyolcz hónap telt el a várakozásban! Félév híján tíz év mult már, hogy Trenk Frigyest élve eltemették.
Télen rázárták a börtönajtókat, nyáron nyitva hagyták. A tisztek odajártak hozzá nézni, hogy rajzolja vésővel a czikornyákat a kehelyre. Meghallgatták a szatiráit, s azokból egész könyvet irt: gúnyolta a czopfot, meg a rozáriumot, az udvaronczokat, meg a fiskálisokat.
Egy őszi napon reggel ismét kinyitották az ajtait; de csak azért, hogy egy óra mulva megint bezárják. De azért a börtön ablakán keresztül is betört hozzá a nagy város beszéde. A harangok beszéltek egymással, versenyzett velük a trombitarecsegés, dobpörgés, belebömböltek az ágyuk, a sortüzelés. Frigyes megértette az óriások beszédét. Valami nagy halott van Magdeburgban.
Nemsokára megtudta azt. A vizsgálótiszt, a ki délben érkezett a börtönbe, azzal nyitott be hozzá:
– Bajtárs, visszahoztam a becsületszavadat. A herczeget most temettük el. Ezentúl zárva a börtönöd. Tudod a többit.
Most már fel volt szabadítva, hogy folytassa a menekülési munkáját.
Az új kormányzó is emberséges ember volt (Reichman). Megengedte Frigyesnek, hogy hirlapokat olvasson. Azokból megtudta, hogy Erzsébet czárnő meghalt, utódja, Péter czár, fordított az orosz politikán s békekötésre ösztönzé a harczoló feleket. Mind a kettő ki volt már merülve s adósságokba sülyedve.
De Trenk Frigyesnek a béke sem hozott szabadulást.
Leggonoszabb ellenségei Bécsben voltak. Azok, a kik még a megmaradt Trenk-féle örökséget kezelték s azt is el akarták harácsolni. Ezek a dögkeselyük!
Trenk Frigyes újra felbontá a börtöne padlatát, kiszedte a téglákat, a mikkel a borzlyuka be volt falazva s ott találta az első csatornát, melyen keresztül ki akart törni, rátalált az eszközeire, pisztolyára és aranyaira is.
Segítségére volt ezuttal a vaskályhája. A börtönének hármas rétegü deszkapadlata volt, azokból a két alsót kifürészelte, s azt darabonként elégette a kályhában, az így támadt üregben aztán elrejtheté a homokot, a mit a csatorna folytatásában kivájt; nem kellett annak az eltávolításával bajlódnia.
Egyszer azonban majd rajtavesztett ezen a munkán.
Mikor már annyira haladt a föld alatti csatornájával, hogy a bástyának a külső faláig eljutott, annak az alapzatából egy nagy kő levált s elzárta a háta mögött a visszatérés útját.
Elevenen volt eltemetve!
Előtte állt a legrettenetesebb halál: a föld alatt megfulladás.
E kétségbeejtő helyzetben sem hagyta el a lelki ereje.
Legelső feladata volt a csatornát annyira kitágítani, hogy megfordulhasson benne. De a kivájt homokkal megint csak az eddig tört rést zárta be, úgy, hogy folyvást az arczával túrta a földet.
Ez alatt a bezárt üregben úgy fölemészté a levegőt, hogy fuldokolni kezdett. A homokot harapta kínjában, abban még volt valami éltető lég.
Végre meg tudott fordulni a borzlyukában. De akkor még csak az útját elzáró nagy kőig jutott el.
Azt visszaemelni a helyére, a honnan leesett, lehetetlen volt, sőt attól is lehetett félni, hogy még több kő is hegyibe esik.
Hát neki kellett fogni az emberölő munkának.
A fullasztó légben gödröt ásni a kő alá, s ezt abba lesülyeszteni.
Elájult, meg újra föléledt s kaparta tovább a földet. De a mennyit a kő alul kivájt, annyival magát temette be. A homok az ajkáig ért, mint a hullám a vízben uszónak.
A mint végre a kő megcsúszott, legalább friss levegő jött be a nyiláson. (A milyen friss levegő van a föld alatt.)
Hosszú ideig tartó keserves munka után annyira vitte, hogy a nagy követ belehúzhatta az ásott gödörbe s azon keresztül ismét átbujhatott a csatornába. Sietett kimászni belőle.
Mikor a börtönébe visszakerült, úgy üdvözölte azt a szomorú odut, mint a paradicsomot. Leveté magát a padlatába helyezett sírkövére és megcsókolta. A sírjából kimenekült halott áldotta sírkövét, hogy megcsókolhatja az abba vésett nevét.
S ott elnyomta a fáradság, a kín, elalélt.
Nappal volt már. Ha föl nem ébred délig, a vizsgáló tiszt itt találja a felnyitott üreget, minden el lesz árulva.
Jó szerencse, hogy volt egy jótevője, a ki fölébreszté, a heves köhögés. A bűzös légben megkínozott tüdő nem engedte soká aludni.
Akkor aztán, a nagy köhögés, krákogás közepette elvégzé a rejtegető munkát, helyre illeszté a kivágott pallót s ágyára veté magát.
A felügyelők ott találták lázban és fuldokolva.
Még is folytatta a munkát. Ismét visszatért abba a rettenetes üregbe, a hol már egyszer egy élve eltemetett kínjait átszenvedte.
De elébb azt a veszélyes pontot, a honnan az alapkövek lehullhattak, a börtöne alsó padlójából kifürészelt deszkákkal felpóckolta.
Ez alatt megköttetett a béke Hubertsburgban. A harczoló felek hadi foglyaikat kicserélték. Frigyes hallhatta a csillagsánczban elhelyezett horvátok vig danolását a börtön ablakán kereszül. Az ő börtöne azonban zárva maradt. Senki sem vette figyelembe, hogy ő is Mária Therézia dragonyos kapitánya.
És az alatt, a míg Trenk Frigyes ásta a föld alatti csatornát, hogy börtönéből kiszabaduljon, egy más élő lény meg egy ellenkező lyukat furt, mely az ő börtönébe vezetett: egy kis egér.
Két éven át volt ez a parányi állat Frigyes állandó lakótársa, mulattatója, a ki ott tánczolt a térdein, a tenyeréből evett, a füttyentésére előjött a lyukából.
Ha indusok volnánk, a kik a lélekvándorlásban hisznek, azt kellene elfogadnunk, hogy a kis állatkában a szép Jelvira lelke lakott, a ki szerelmesét ily alakban jött fölkeresni.
Frigyes csak minden harmadnap folytatta az aknázást, a közbe eső éjszakát pihenésre kellett fordítania. Az ilyen «otthon» töltött éjszakákon az egérke folyton ott szaladgált a börtönében s rágicsálta az ajtaját, mintha ő akarná azt a fogoly számára keresztülfurni.
Egy éjjel az őrök figyelmessé lettek a rágicsálásra s jelentést tettek róla az őrnagynak.
A tiszt azonnal sietett a porkolábbal Frigyes börtönébe.
Az ajtó alja csakugyan keresztül volt furva, a fürészpor nagyságu forgácsok ott hevertek.
– Mit csinált ön itt? kérdezé az őrnagy.
– Én nem. Hanem az egér.
– Hát honnan jön ide az egér?
Nosza rögtön kőmüvest, lakatost hivattak, összevissza kutatták a börtön minden zegét-zugát: nem találták meg az egérlyukat. De sokkal nevezetesebb az annál, hogy Frigyes aknanyilását sem találták meg, a mire az egér könnyen rávezethette volna őket.
Uj emberek voltak mind. Az eddigi ismerős arczokat mások válták fel. A néphad tisztei helyett, a kik már meg voltak Trenk által nyerve, rendes katonák jöttek, a kik még nem tudtak semmit a fogolynak tiz év óta tett szökési kisérleteiről.
Trenk Frigyes kinevette őket a kutatásukkal.
Egyszer aztán egyet füttyentett s arra rögtön előugrott az egérke s felfutott a vállára. Ott volt elbujva az ágya szalmájában.
Frigyes könyörgött az őrnagynak, hogy ne pusztítsák el az egérkét.
Az őrnagy azt igérte neki, hogy haza fogja vinni a feleségének, s azzal zsebkendőbe takarta a piczinyke lázadót s elvitte magával az őrszobába.
Ott kibocsátá az asztalra, hogy majd a tiszttársak előtt produkálja a kis szörnyeteget. Ez azonban egyszerre leugrott a földre s úgy elbujt az őrszobában, hogy semmi hajszolással nem birták előteremteni.
Másnap, mikor az őrnagy a porkolábbal együtt jött a börtönt megvizsgálni, hát már akkor a kis egér megint ott volt Trenk Frigyesnek a vállán.
Hogyan tudott az őrszobából észrevétlenül ide osonni? azt nem találta ki senki.
Az őrnagy azután ezuttal egyenesen hazavitte a bohókás állatot a feleségéhez. Az kaliczkába tette, diót, marczipánt adott neki. De a kis egér nem evett semmit s három nap mulva bevégezte egér-életét. Valószinüleg ismét visszaköltözött egy szép dauriai princeszbe. Elég annak egy egérke-lélek! Mit csinálna egy oroszlán lelkével?
Egy napon tűzveszély támadt a városban: a napos őrnagy kötelessége volt, a csapatjával a vész helyszinére sietni: a Trenk börtönkulcsait rábizta egy hadnagyára. Délben az jött el a börtönvizsgálatra.
Mikor a porkoláb s a tisztogató fegyencz eltávozott, a tiszt hátramaradt.
Mikor egyedül voltak a börtönben, a hadnagy maga ajánlotta fel Frigyesnek, hogy miként Schell a glatzi fogságból, kész vele együtt megszökni a magdeburgi csillagsánczból. Ő neki úgy is dezertálni kell az adósságai miatt, a mik a fején túlnőttek.
Frigyes rögtön átadott a czimborának ötven aranyat.
Ezzel az meg volt nyerve.
Szó sem volt a földalatti csatornán keresztülbujásról. A terv sokkal egyszerübb volt.
A czimbora csináltat a városban egy lakatossal négy hasonló kulcsot, a minőkkel az ő börtöne lakatjai nyílnak. Ezeket megkaphatja az alatt, a mig az őrnagy Walrabénál, egy foglyul bezárt, de gazdagon ellátott tábornagynál ebédel.
Azon a napon, a melyen az őrnagy hazamegy a feleségéhez a városba, a hadnagy az őrségen levő granátosokat különféle megbizásokkal kiküldözi a csillagsánczból.
Akkor odajön a börtönéhez a jóbarát; a két őrtálló granátosnak azt parancsolja, hogy menjenek be a fogoly börtönébe, az ágyát kihozni.
Ekkor Frigyes, a mig a két katona az ágygyal piszmog, hirtelen kiugrik a börtönből, rájuk csapja az ajtót, a kulcsot elfordítja a zárban. Azután a másik három ajtót is belakatolja s azzal a csillagsáncz kapuján kifut a hadnagygyal együtt; ott vár rájuk két fölnyergelt paripa: fél óra mulva túl vannak a porosz határon.
Tehát minden békót, bilincset, lánczot le tudott már vetni magáról Trenk Frigyes; ki tudott nyitni minden závárt, lakatot; előtte állt a szabadulás utja, tárva-nyitva. Csak az alkalmas napot kellett bevárnia.
Csak egyet nem tudott levetni, saját lelkének a skrupulusait.
Hát aztán mi fog történni vele, ha innen megszökhetik?
Oroszországba nem mehet. Nincs már ott se Erzsébet czárnő, se Bestuseff kanczellárnő: senki a régi pártfogói közül. A tiz évi börtönélet nem arra való volt, hogy délczeg alakjának varázsát növelje. Nem lehet azt a diadalutat már folytatni, a miben ily szörnyü hézag szakadt.
Vagy hát Bécsbe menjen vissza? Halálos ellenségei közé: a kapzsi irigyek, a birtokain osztozó főurak, az üldöző papok, a gyanakodó ügyvédek, a lenéző katonák, a furfangos diplomaták világába, a hol őt mindenki veszedelmes elmeháborodottnak tekinti s a hol elébb-utóbb valóságos őrültté kell lennie?
Legjobb esetben ott lesz Kecskemét. Testhizlaló egyhanguságával!
Aztán feltünt előtte a jövendő ragyogóbb képe.
Ha össze lehetne azt kötni a legfényesebb multtal, a mikor még hazája szolgálatában hordozta fegyverét! Ha ki lehetne engesztelni Frigyes királyt, a kinek már a kortársak a «nagy» melléknevet adtak! Ha meg lehetne őt győzni törhetetlen hűsége felől! Hisz tiz esztendő a sírban csak elég egy halottnak, hogy mint uj ember támadjon fel egy uj életre!
Valami vakmerő gondolatja támadt.
Most, mikor már a megszökésre kétféle ut is nyilt előtte, arra határozta el magát, hogy önként felfedezi a tervezett merényletet; még pedig a nehezebbiket. A föld alatti utat.
Czimborájától értesült felőle, hogy a Braunschweigi herczeg Magdeburgban időzik, – az ő régi jóakarója.
A vizsgáló őrnagynak ekkor azt mondá:
– Kérem, őrnagy ur: én megtudtam, hogy a nagylelkű Ferdinand, Braunschweigi herczeg jelenleg Magdeburgban van; ő énnekem jóakaróm, régi pártfogóm. Legyen szives őrnagy ur a herczegnek átadni ezt az izenetemet. Tüzzön ki a herczeg tetszése szerint egy napot, a melyen én, az általa választott órában, fényes nappal előtte megjelenjek, a bergeni kolostor kapuja előtt, lóháton, karddal az oldalomon: és csak azért, hogy ezt a kardomat az én királyom a «Nagy» Frigyes szolgálatára felajánljam.
Az őrnagy retteneteset bámult.
– Megbolondult ön, Trenk?
– No csak mondja ön el ezt az izenetemet Ferdinand herczegnek. Komolyan beszélek. Én innen akkor török ki, a mikor akarok.
Az őrnagy eltávozott s néhány óra mulva visszatért a kormányzóval és több főtiszttel együtt.
– Közöltük önnek az izenetét a herczeggel. Serenissime azt válaszolja önnek, hogy ha ön képes lesz azt megtenni, a mire fogadkozik, biztositja önt nem csak a pártfogásáról, de a király kegyelméről is.
– No hát tessék kitüzni a találkozás napját és óráját.
– Ne bolondozzon ön Trenk. Monda a kormányzó. A mire ön fogadkozik, az tiszta lehetetlenség. Ha nem elég önnek a börtön őrsége, beállítunk a csillagsánczba egy regementet. Innen ki nem bujhatik. És ha még is sikerülne önnek, minden erős rendszabály daczára ebből a börtönből kitörni, az olyan arczulcsapás volna mi nekünk mindnyájunknak, a kik az őrizetével meg vagyunk bizva, hogy azt a király nekünk nem engedné el. Önt kegyébe fogadhatná; de mink esnénk ki a kegyéből. Legyen önnek esze. Ha csakugyan képes ön ezekből a bilincsekből magát kiszabadítani, ebből a tömlöczből kitörni, elég ha ön felfedezi előttünk annak az utját, módját: nem szükség azt végrehajtania s előljáróit felcsufolni vele. Én jót állok róla, hogy ön kegyelmet kap. Ön ismer engem. Reichman tábornok szavával nem játszott soha.
– S tábornok ur szavát adja nekem, hogy ha a szökésem lehetőségét bebizonyítom, szabadságomat visszanyerem?
– Katonai becsületszavamat kötöm le rá s birom ehhez a herczeg beleegyezését.
– Az ön katonai szava nekem szentirás! – szólt Trenk Frigyes. No hát nézzenek ide az urak!
S azzal egyenkint lehuzogatta a bilincseket a kezeiről, a békókat a lábairól s láncostul odadobta az urak lábaihoz.
Azután előhuzogatta a padlóból a vésőket. A kettévágott padlódeszka hasadékából eltávolította a kenyérragacsot, mely azt észrevehetlenné tette s azzal kiemelte az elvágott deszkadarabot az üreg fölül.
Aztán leszállt abba az üregbe s egyenkint kiadogatta a dugaszban tartott földvájó eszközeit, az egyenruhája darabjait, a kardját.
A két pisztolyát, melyek meg voltak töltve, kilőtte az aknába.
– És most fáradjanak el a tiszt urak a második számu folyosóra, s a hol egy márvány lapot fognak találni, melynek szélein átszürődik a lőporfüst, azt emeljék fel.
Két tiszt odament s bámulva látta a kékes füstöt felpárologni a kő alól. Azt kiemelték s ott látták az akna feljáró nyilását; harminczhét lábnyi távolban a börtönszobától. Csodálkozással eltelve jöttek vissza ezt megállapítani. Az akna kész.
– De hogy akart ön kijutni a bezárt folyosóból? kérdezé a kormányzó. Hisz annak két erősen zárt ajtaja van!
Ekkor aztán előadta Frigyes a folyosóajtóhoz való kulcsokat is.
Onnan aztán csak egy ugrás kell s kinn van a sánczokon kivül.
A kormányzó kezét nyujtá Frigyesnek.
– Ön igazat mondott. Meggyőzött bennünket. Most már nincs szüksége az aknájára, kijöhet, az ajtón keresztül. Öltse fel az egyenruháját.
Trenk Frigyest a hideg lelte ideges felindulásában, mikor a szurtos rabdaróczot levetheté s ujra felöltheté a tiszti egyenruhát.
Azzal karonfogva kivezették a börtönéből. Átvitték a felügyelő tiszt szobájába, a hol a tisztek mind siettek neki gratulálni.
Estefelé a kormányzó is odajött, pompás vacsorát adott az egész társaságnak: számos poharat üritettek Trenk Frigyes szerencsés megszabadulására. Az volt a boldogabb, a ki barátságot köthetett vele.
Egy hétig tartott a vigasság. Az egész garnizonból alig volt már tiszt, a ki Trenkkel együtt ne lakomázott volna. Csak az a bizonyos czimbora, a ki a szökésre összebeszélt vele, látszott őt kerülni. Egyszer mégis, mikor keresztül ment a szobán, odasugott Frigyesnek:
– Szegény bolond, te ugyan pórul jártál.
Nyolczadnapra aztán megint odajött hozzá a kormányzó, ismét karonfogta, visszavezette a börtönébe. Az most már deszkapadló helyett szép nagy gránitkoczkákkal volt kikövezve.
– No most próbáljon ön már innen kitörni.
És aztán ismét lehuzták róla a tiszti egyenruhát, feladták rá a régi szurtos daróczot; békót csak az egyik lábára vertek, de az olyan vastag volt, s minden lánczszeme olyan tömör, hogy azt át nem fürészelheté.
Trenk Frigyes dühöngött: «hát ez a katonai becsületszó?»
A szeme közé nevettek. Mentül jobban szidta a tiszteket, annál jobban nevettek a dühösködésén; csak a várparancsnok türte nyugodtan a szidalmait: «legyen ön jó reménységben: minden jóra fordulhat még».
Azzal magárahagyták.
Trenk Frigyesnek most már a lelke volt megtörve. Elhagyta a hite. Buskomor lett, nem irt, nem karczolt többet; ült mozdulatlanul az ágyán, folyvást egy pontra bámulva: arra a kis lyukra a börtön ajtaján, melyet azon a kis egér rágott. És arra gondolt, hogy az egérnek is van lelke, nemcsak az embernek: talán magasabb is, nemesebb is, mint némely embernek. Nem merte leirni: nehogy megégessék ezért a blaszfémiáért.
Hiszen csak játék volt, a mit most vele üztek: egy királyi alaknak a játéka, a ki meg akara mutatni, hogy milyen hatalma van egy urnak – a kutyája fölött, a kit meg kell korbácsolni, bezárni, koplaltatni, a mig annyira idomul, hogy lefekszik az eléje dobott csont mellé s addig nem kapja be, a mig azt nem mondja neki az ura: «szabad!»
Őrangyala, bűntársa, a hajdan szép herczegasszony, kiimádkozta már egykori kedvesének szabadságát felséges bátyauránál. Gyászruháját ott koptatta a hatalmas ur előtt, térdein csuszva utána.
– Legyen szabad; de kapjon még egy leczkét!
Az a leczke volt az egyheti reménykedés, pajtáskodás, lakmározás után a gránitbörtönbe visszatérés.
Karácson estéje volt, (milyen gyöngéd figyelem!) mikor a szokatlan órában a börtön zárai ismét csörömpöltek. («Mit hoz a kis Jézus?»)
A kormányzó lépett be a fogolyhoz, kiséretében sok tiszt, a kiknek az arczán őszinte öröm tündöklött.
– Édes Trenk! Mondá Reichman. Jó hirt hozok önnek karácsony estére. Ő felsége a király elrendelte, hogy önnek a bilincsei levétessenek és más szobát kapjon.
De Frigyes annál többet olvasott az arczokról.
– Mondja ön ki egyenesen! Szabad vagyok! Nem fogok megbolondulni az örömtől.
– Igen! Szabad vagy! Monda a parancsnok és megölelte őt. És a többi tisztek is sorba megölelték, vigasztalták, a mig a lakatos a lábáról lefürészelte a nehéz vasat.
Akkor aztán átvezették a börtönéből a tiszti lakosztályba.
Ott le kellett neki tenni a szokásos esküt, melyet minden szabadon bocsátott államfogoly elé szabnak: hogy fogságáért senkin bosszut állni nem fog; hogy az ország határát többé át nem lépi, hogy mindarról, a mi vele a börtönben történt, se mondva, se irva semmit közzétenni nem fog és hogy semmi idegen hatalomnál se katonai se polgári szolgálatot vállalni nem fog.
Ezt nevezhetni erkölcsi lenyakaztatásnak, örök fogságra itéltetésnek! – Saját hazájába vissza nem térhet s idegen országban nem szolgálhat. Rab marad, a mig él. De még csak beszélnie sem szabad!
No de hát itt van a szép természet! Itt az Isten napja! A ki mindent kipótol! Aztán ha emberekkel nem lehet beszélni: itt van a papiros; a ki átveszi a gondolatjainkat; csak olvasni nem szabad másnak, a papir jó barát: megőrzi még a ráhullott könyeinket is.
Trenk Frigyes előkereste még a börtöne ajtajában elrejtett aranyait, s azokat kiosztá a börtönőrei közt; nagyobb részét átadta Gefhart özvegyének, meg annak a nőnek, a kinek a férje ő miatta öngyilkossá lett.
Frigyes király nagylelküsége annyira ment, hogy a szabadon bocsátott fogolynak háromszáz aranyat küldött Schlieben gróf által, a ki a kegyelmi levelet is meghozta a számára. Ugyanannak kellett őt elkisérni Prágáig.
Frigyes rögtön uj egyenruhát varratott magának, a mit a szabónak karácsony éjszakáján kellett elkészíteni, hogy másnap a látogatásokat teljes parádéban fogadhassa. Templom után valamennyi törzstiszt mind odajött hozzá gratulálni: ölelték, csókolták.
Mikor az uj egyenruhájában odaállt a tükör elé, ismét kiborotvált arczczal, maga is meg volt elégedve magával. Tiz évi börtönélet, büzös lég, földalatti aknavájás, éhezés, nyavalya, lelki gyötrelem nem birta megtörni életerejét. Még mindig szép férfi volt.
Szabad volt neki sétát tenni – a városon kivül, a szép hóban. Milyen derék dolog az a hó! Hogy ropog az embernek a lába alatt! Tiz évig bezzeg nem ropogott. Csak az ajtó kilincsén látta a zuzmarát.
De a városba nem volt szabad bemennie. Az népcsődületet okozott volna. Csak kivülről látta Magdeburgot, a hol tiz esztendeig feküdt.
Aztán következett a búcsúlakoma, víg adomák, felköszöntők. A lakoma végeztével előállt a négylovas hintó, abba felültették Trenket, Schlieben melléje ült. Szabad volt neki egyet dalolni, a népszerü adagiót: «So lebe wohl, du stilles Haus!» – Isten hozzád, te csendes ház! Busan tekintek vissza rád. Csak benned lehettem boldog. Azért rád visszagondolok.
Azt mondja, hogy sirt, mikor a börtönétől megvált.
A börtönből kiszabadulásával megszünt Trenk regényalak lenni.
Ezentul már csak egy világtól elmaradt nyughatatlan szellem, a ki sehol sem találja helyét, szétszakított életét nem tudja összekötni többé. Régi pártfogói elmultak, régi ideáljai megvénültek, őt magát a rokkantak sorába helyezték. Kinevezték nyugalmazott főstrázsamesternek extra statum. Mária Terézia hűsége és szenvedései jutalmául kifizetteté neki tiz év alatt elmaradt századosi fizetését; de a Trenk Ferencz-féle örökséget csak azon föltétel alatt adatta vissza, ha a kezelő uraságokat fölmenti minden számadás alól. Azon aztán vesz magának egy földbirtokot s éldegél csendesen, mint középbirtokos uracska. Közben verses és prózai műveket ir, azokat a könyvárusok megveszik s kiadják németül, francziául. Sok poétai erő, filozofi világnézet nyilatkozik bennük. Az életirását szép aczélmetszetekkel illusztrálva adták ki Párisban.
Még egyszer feléje fordítá kegyelmes arczát a királynő, felhivatva őt magához Bécsbe. Meg akarta Trenk Frigyesnek a szerencséjét alapitani véglegesen: egy gazdag házasságkötés által. Előkelő udvarhölgy: grófi özvegy; ötvenezer forint évi jövedelemmel. Megmondta a nevét. Trenk holtra ijedt. – Egy hetedik évtizedében járó menyasszony: rut, fösvény és veszekedő. – Megköszönte a nagy grácziát; de nem kért belőle. A királynő aztán elkergette maga elől.
S nehogy hasonló szerencse érhesse, sietett Frigyes rögtön megházasodni: elvette az aacheni polgármester leányát s azzal aztán élt tisztességes házasságban. Született tizenegy gyermeke. Azokat nevelte atyai szeretettel. Első szülöttét Józsefnek keresztelteté s keresztapául József trónörököst választá.
Aztán nem gondolt több hirre, dícsőségre, szép asszonyok közötti hódításra: legfeljebb dúvadakra való hajszában gyakorolta vitézségét, zsiványok ellen védelmezte magát: egy kicsit borral is kereskedett, abban természetesen belevesztett, megcsalták; s a hol csak tehette, ungorkodott a papokkal, barátokkal, azok meg ő vele.
Mikor aztán már sok gyereke volt és sok könyvet megirt, akkor még egyszer odahivatta magához a királynő s bemutattatá magának Trenk feleségét és gyermekeit. Azok megnyerték legmagasabb tetszését. S akkor aztán kinevezte őt a királynő – udvari fordítójának.
Tehát végre valahára elérte, hogy rangfokozatot kapott az udvarnál.
A legelső munka, a minek lefordítását rábizták, Beaudrand apát egyházi szónoklatgyüjteménye volt; de azt Trenk erősen megkeverte a saját eszméivel. Igy is tetszettek azok a királynőnek.
Ekkor meghalt a legszeretettebb királynő. S ezzel Trenk Frigyes dicsőségének is vége volt. Megint visszamehetett a kis uradalmába, birkákat nyiratni, dézsmát behajtani.
Nemsokára követte Mária Teréziát ellenfele, Nagy Frigyes is a túlvilágra.
Utódjának trónralépte után első tettei közé tartozott az igazságtalanul üldözött Trenk Frigyest rehabilitálni. Dekretummal szünteté meg a számüzetését s visszaadatá elkobzott ősi birtokát.
Ezzel az örvendetes fordulattal végzi Trenk Frigyes az életirását: siet nagy örömmel imádott régi hazájába vissza.
Már akkor hatvannégy esztendős volt.
S még mindig az az idealista rajongó, a ki gyermekkorában.
Tiz vaskos kötet munkája hirdette nagy tehetségét: ismerték Német-, Franczia-, Angolországban. Népszerű volt a neve mindenütt.
Két évig élvezhette a dicsőségét nyugalomban.
Ekkor kiütött a franczia forradalom.
És az a hatvanhat esztendős ember ott hagyta a nyugalmas házát, családját, elment Párisba, a népszabadság mellett harczolni.
A girondisták voltak az ő eszményképei.
Robespierre aztán őtet is leguillotinoztatta a girondistákkal együtt.
Nem lett volna az élete tökéletes, ha nem igy fejezte volna be.
Vagy egészen máskép kellett volna neki azt elkezdeni.
Mikor ott állt a Herakles válaszutja sarkán: a két hivogató géniusz előtt.
Ha Vénus olyan nagyon nem pártfogolta volna: Mars nagy embert csinált volna belőle.
Sokat szeretett: – sokat szenvedett; a sors ki van egyenlítve.