1742-ben egy novemberi napon mutatott be egy fiatal nemest II. Frigyes királynak főhadsegéde, Lottum-Willich báró.
A királyt még akkor nem ruházta fel a «Nagy» melléknévvel a közvélemény. Ekkor még «Szép Frigyes» volt. Emlékezett a bemutatott ifjunak a nevére is, az arczára is; még inkább az alakjára. Mikor az egyetemet meglátogatta egyszer a király, ezt mutatták be neki a professzorok, mint legjobb tanulót, legvitézebb kardvivót és legszálasabb legényt. S azóta még nőtt egy pár hüvelykkel. Kevés híja volt termetéből az egy ölnek. S ez óriás termet a legszabályosabb idomokban volt kifaragva: Apollo alakja, Mars izmaival; arcza elpirulásig ifju, még hamvas, borotva nem érte: az arcz még egy gyermeké, de a lélek, mely tekintetében előtte jár, egy férfié.
– Te vagy a derék Trenknek a legnagyobb fia, Frigyes; a ki tavaly temetteték el, katonai pompával; tizennyolcz seb helyét vitte magával a sirba és az egész világ becsülését.
– Azt nem vitte a sirba, felség: azt a fiaira hagyta.
A királynak tetszett a merész válasz.
– Hát egyéb birtokot örököltél-e apád után?
– Igen, felség; a scharlaki uradalmat és a kardját. Ez a kettő elég arra, hogy felséged szolgálatába léphessek.
A király fölfogadta az ifjut a testőr-csapatjába.
II. Frigyes testőrsége száznegyvennégy lovasból állt, a kik mellett még egy kis csapat hadapród képezte magát leendő testőrül.
Mert ez a testőrség egyre változott. Ez adta a tisztikart a porosz lovasezredeknek. A kik kitüntették magukat tehetségeik által, egyszerre magas tiszti rangban lettek elhelyezve; viszont pedig a legkisebb hibáért, gyöngeségért, mulasztásért el lettek bocsátva, vagy valamely várba bedugva s ott felejtve.
Fegyverzetük, vértezetük a legnagyobb fényűzéssel kérkedett; aczél pánczéljuk ezüsttel kiverve, egyenruhájuk veres bársony, skofiumos himvarrással, paszománttal borítva; maga a nyeregszerszám hatszáz tallérba került. S a gárdistának nem járt fizetés, csak jutalom, vagy királyi ajándék alakjában: annak ex propriis kellett szolgálni.
S milyen szolgálat volt az! A miben két-három paripa egy év alatt elpusztult. Reggel 4 órakor már nyeregben ültek a gárdisták s kezdődött kinn a mezőn a lovaglási gyakorlat. Fél óráig tartó vágtató rohamok széles árkokon, sövényeken keresztül: mocsarakon, hepe-hupás angyalhullásos tőzegmezőkön át. Visszatérett számbavették a gyakorló vitézeket; rendesen hiányzott valaki: ha paripa törte ki a nyakát, a helyett hoztak a királyi istállóból újat; ha maga a gárdista, annak szép parádés temetést csaptak, s helyébe rukkolt egy várakozó hadapród. Egy békeév alatt több gárdista elveszett, mint egy hadjárati esztendőben. Éjjel pedig a legmélyebb álom idején, fegyverre trombitáltatott a király (maga is mindenben részt vett) s a melyik gárdista nyolcz percz mulva teljes fegyverzetben ott nem volt a glédában a várlak előtt, két heti áristomba került.
A délutánok sem voltak pihenésre szánva. A testőröknek tanulni kellett. Trenk Frigyes előnyben volt valamennyi felett. Ő már az akadémiát kitanulta, minden művelt nyelven beszélt és irt; költő is volt: verseket irt; a kardvivásban pedig nem ismert maga fölött mestert. Három hetes hadapródsága után a királynak annyira feltünt a nagytehetségű ifjú, hogy magához hivatta s hosszasan kiexaminálta mindenféle tudományból, a classikusokból; majd azt adta fel neki, hogy ötven katona névsorát olvassa végig s mondja el sorban. Trenk öt percz alatt készen lett vele. Azután azzal tette próbára, hogy egy és ugyanazon tárgyról fogalmazzon két külömböző levelet, kétféle nyelven; az egyiket irja maga, a másikat diktálja a király segédtisztjének.
Trenk Frigyes egy ordre du bataillet választott thémának, mely a holnapi csatarendet állapítja meg, oly módon, hogy az igazi terv a hadosztályok parancsnokának szóljon, a másik pedig hamis terv legyen, arra szánva, hogy azt az ellenség a futárral együtt elfogja. Az igazi tervet franczia nyelven irta Trenk maga, a hamisat latin nyelven diktálta a hadsegédnek egyidejüleg.
És azután saját ötletéből még egy tereprajzot is papirra vetett nagy hirtelen igazi és hamis alakzatban.
A király meg volt lepetve az ifjú lángeszétől; abban az órában kinevezte őt testőrtisztnek.
Hallatlan nagy ugrás egy három hetes kadétból testőrtisztté emelkedni! Egy tizenhét esztendős gyereknek!
E naptól fogva a király atyja, mestere, barátja lett az ifjúnak. Megajándékozta két szép paripával, s ezer tallért adott neki a díszvértezetéhez; a mi a tisztekénél még pompásabb volt: fegyverkovácsok remeke.
S a testőrtiszteknek nagy előnyeik voltak. Mindössze hat volt. S azok mindennap a király asztalánál ebédeltek, gálanapokon a királynénál. S II. Frigyes asztalánál soha sem hiányzottak a szép szellemek; a kor legkiválóbb tudósai: Voltaire, Maupertuis, Jordan, La Mettrie, Pöllnitz mindennapos vendégei voltak. Ezeknek a társasága oly tudásszomjat keltett az ifju Trenk lelkében, hogy az éjjeli órákat, melyeket más ifju mulatozásra fordít, ő a könyvei társaságában töltötte rendesen.
Tanulmány, fegyvergyakorlat, fárasztó táborozás tölté be az első esztendőt, mely alatt minden bajtársa megszerette a gyermek-hőst. Irigye nem volt, sem vetélytársa. Még nem ismerte a szenvedélyek napját, a szerelmet.
A következő télen nagy ünnepségek következtek a berlini udvarnál. Frigyes király nővérét, Saroltát, nőül vette a svéd király, Gusztáv; annak a nászát ülték meg a királyi udvarban. Az ifju Trenk ez alkalommal abban a kitüntetésben részesült, hogy a király őt bizta meg az udvari bálban a felügyeléssel. Óriási tolongás volt a termekben. Nemesség, polgárság, minden fegyverzetü katonatisztek, idegenek tolongtak egymást szorítva, s a lakomaasztalokat prédálva, melyeket az udvari lakájok újból megterítettek és étkekkel megraktak. A publikum szokás szerint az abroszokat is felszabdalta ünnepi emlékül. Valamelyik vendég magának a felügyelő tisztnek a kabátszárnyát is elvitte magával souvenir gyanánt; Trenk egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a szép piros bársony szupervesztéjének a krepin himzésü jobb szárnya hiányzik s azzal együtt arany óráját is ellopták.
S a hogy a német példabeszéd mondja: «a kit a kár ért, az a csúfságot is megkapja», a fiatal testőrtisztnek még azt a boszúságot is el kellett viselni, hogy akármerre ment az ünneplő sokaság közt, mind azt mondták: «nini, a félszárnyú gárdista.» Láthatta, hogy még az udvarhölgyek is a legyezőik mögé takarják az arczaikat, hogy nevetésüket elrejtsék. Kedve lett volna sirni, mint egy gyermeknek! Utoljára egy sötét zugot keresett fel, a díszbokrok között, hogy elrejtse magát: az épen a női toilettszobának a szőnyegajtaja volt. Egyszer kinyilt az ajtó, s kilépett rajta egy ifju hölgy. A szépek közül a legszebb. Rangban a legmagasabbak közül való.
Az úrhölgy néhány szót sugott az ifjú Trenk fülébe.
«Ön kárpótolva lesz a veszteségeért: látogasson meg holnap este.»
Azzal elsietett a társaságba.
A szónál még többet mondtak a szemek. Ez a tekintet egy világot gyújtott föl az ifjú szivében.
Megtudta, mi a szerelem.
És a hölgynek is ez volt az első szerelme.
Az a hölgy már egy év óta férjnél volt.
Trenk Frigyes, emlékiratában következetesen elhallgatja első szerelme istennőjének a nevét. Titoktartása nemes és helyes. Az a hölgy még élt: köztiszteletben élt. Trenknek sirjába kellett vinni a titkot. Ezért, mint maga is elismeri, egész élettörténete egy megérthetetlen chaosz marad, melyben ő maga és a király ferde világításba kerül; az indulatok elképzelhetlenek, a helyzetek megfoghatatlanok, összefüggés, vezéreszme hiányzik az egész meseszerű történetből.
Ámde az utókor kiméletlen; a sirba temetett titokzatos nevet manapság már minden Conversations-Lexikon kifecsegi. S a mint az ki van mondva, egyszerre világossá és érthetővé lesz mind az, a mit Trenk maga önéletirásában homályba burkol. Első szerelme hölgyéről mindenkor úgy beszél, mint őrangyaláról, imádott bálványáról, ki őt balsorsában sem hagyta el soha.
S a szerelmi mámor nem volt az egyedüli öröme e titkolt szivtalálkozásnak. Az úrhölgy gazdag is volt, s jövedelméről szabadon rendelkezett. Azt kivánta, hogy választott ifja ragyogjon. Trenk Frigyes fényes öltözetével, pompás paripáival kitünt a többi tisztek közül. Bőkezű volt, jó czimbora: tiszttársait pazarul vendégelte.
Ez a fényűzés feltünt a királynak. Négyszem közé fogta az ifjut, egy hires dáridó után:
– Hallja maga! mondja csak: csupa sáfrányt terem a scharlaki uradalom? Mennyi magának a jövedelme hazúlról?
– Ezer tallér, felség!
– És maga egy hónap alatt elkölt ezer tallért. Bizonyosan tudom. Azt tudja maga, hogy én az adósságcsinálásért rögtön elkergetem a tiszteket?
– Egy tallérral sem tartozom senkinek, felség.
– Hát talán az aranycsinálás titkát találta fel. Alchymistákkal dolgozik egy műhelyben?
– Annyit tanultam a fizikából, hogy az alchymiában nem hiszek.
– Akkor hát a bockritterekkel van maga szövetségben, a kik a vásáros kereskedőket kifosztogatják.
– Felség! Bűnt nem lehet rólam föltenni.
– No, már pedig kivert tallérok és aranyak nem hullanak az égből! Én nem tűrök olyan embert magam körül, a ki miszteriozus úton jut a pénzhez.
– Felség! Annak a forrása nem földi eredetű!
– Mit mond maga? Hát talán vannak a világon még jótevő tündérek?
– Vannak, felség; szólt Trenk szemét lesütve.
Erre a király elnevette magát.
– Értek mindent! Asszony van a kabálában! Jól van jól, nem kérdezősködöm tovább. Az ilyen dolgokra boldogult atyám is szemet szokott hunyni. Azt mondta: szeretem, ha a gárdistáimat nagyra becsülik az asszonyok! Hadd legyenek a szegény generálisnék is boldogok vénségükre. Reménylem, hogy a maga szeretője is vén asszony.
– Nem felség: az egy tündér.
Ezt a szót nem lett volna szabad Trenk Frigyesnek kiszalasztani a száján. Ez lett egész balsorsának az enigmája.
– Ejh! Tündér? Tehát fiatal nő? A ki a bájait még kincsekkel is tetézi? Én eddig úgy tanultam, hogy a szép asszony pénzbe kerül.
Trenk megint hibázott, a midőn bizalmaskodni kezdett a királylyal.
– Igen. Egy princznek, meg egy feleséges embernek.
Ezt a ripostot nem felejtette el Frigyes király.
Hja, bizony ő is Ádám fia volt. Eszébe jutott a szép danczigi énekesnő, a kit atyja, a «nagy Kurfürst» a pellengéren korbácsoltatott meg, a miért a Kronprinczet «élek-e, halok-e?» virágot tépni tanította.1) Aztán meg a többi. A szép Frigyes nem utálta a szép asszonyokat. Mikor az atyja kiszemelte számára a fejedelmi menyasszonyt, a kiről azt irta a fiának, hogy «se nem szép, se nem rút», akkor azt mondá a princz, hogy «Isten neki! Legyen hát feleség belőle. Akkor aztán szabad leszek!» És tudta használni a szabadságát, a mit a házasság ad a megnősült férfinak. Oh annak már minden szabad. Azért Frigyes király a legnagyobb tisztelettel viselkedék a királynéja iránt. «Tisztelet» házastársak között! Ez az a gyümölcstelen fügefa, melyet a Messiás megátkozott a pusztában.
Most már csipkedve volt a király s végére akart járni a titoknak.
– Van férje a szép tündérnek?
– Nagyon öreg.
– S ez elég ok arra, hogy a homlokán szarvakat növeszszen?
– Eltakarják azt a babérai.
– Tehát katona? Hadvezér?
– Azt én nem mondtam. Lehet államférfi is.
– Ah, azoknak a feleségét mind ismerem. Tisztességes asszonyok. Egy szeretőnél többet nem tartanak. Előttem nincsenek boudoir-titkok.
– Ez az egy az fog maradni, felséges uram.
– Maga nagyon elbizakodottan beszél.
– Felséged jósága bátorit rá. Tudom, hogy a mit a sziv vétkezik, azt kegyelmesen szokta megitélni.
– Ezt helyesen mondta maga. Szerelmi kalandokat nem úgy itélek meg, mint király, nem úgy mint atya; hanem mint testvér. De van egy biró, a ki nem ilyen kegyelmes: az a férj.
– Az nem tudhat meg semmit.
– Jól van, ne mondjon neveket, se a személyeket ne irja le, a kaland szinhelyét se mappázza le előttem; de a többit mondja el őszintén, hogy megtudjam, bolondság-e az, vagy okosság, a mit tesz. Nem szeretném, ha a férj egyszer rajta kapná magát a tête-á-têten; mert az rögtön főbe lőné.
– Az bizonyos. De a meglepetés lehetetlen. Tündérnőmnek a titkába csak egy fraj van beavatva, a ki él-hal az asszonyáért, s olajba hagyja magát főzetni, még sem vall ellene. Az öreg úr ebéd után elmegy a klubba s ott kártyázik éjfél utánig, ezek az én üdvösségemnek az órái. Ezalatt találkozom szívem bálványával. Higyje el, fölséged, hogy a legideálisabb gyönyöröket élvezzük egymással: Plátó sem álmodott égibb szerelemről.
– Elhiszem: ha akarom. Magától szép, hogy mondja. De hát van magának olyan mesebeli köpenyegje, a mit ha fölvesz, láthatlanná lesz, hogy egy nagy úr cselédjei észre nem veszik, mikor jön és megy a palotában?
– Van ilyen köpönyegem.
– És nem is hallanak meg semmit?
– A komorna szobája a találkozónk helye, melynek szomszédja nincs. Ez pedig egy dupla szőnyegajtóval van elválasztva az urnő boudoirjától. Az alatt, a mig mi e szerény kis szobában az olymp örömeiben osztozunk – testvériesen, a bizalmas fraj az urnő helyét foglalja el az alkoven fekhelyén. Mikor aztán künn az utczán a strázsa elkiáltja magát «fegyverbe!» s a nehéz karoszsz begördül a kapu alatt, akkor a fraj tudatja velünk, hogy a paradicsom kapuja bezárult s a megérkező férj ott találja a helyén a hitvesét – jó éjt kiván neki s aztán megy aludni.
– De hátha egyszer eltalálna maga az őrtálló – (azaz fekvő) fehér cseléd is aludni s ugyanakkor a hazatérő férjnek eszébe jutna – jó éjszaka helyett jó reggelt kivánni az asszonyának?
– Már egyszer megtörtént ez az eset. A frajt elnyomta az álom, nem hallotta meg sem az őr kiáltását, sem a kocsigördülést, az öreg úr az escalier derobéen jött fel. A fraj csak akkor vette észre, mikor föléje hajolt. De hirtelen feltalálta magát. Gyorsan az arczára rántotta a takarót s azt kiáltá: «ah vous sentez du pipe.» Erre az öreg úr, kötelességét tudva, átment a toiletteszobába, alaposan kimosdott a pipafüstből s kellőleg beotkolonozva tért vissza. Ez alatt végbement a személycsere. Azóta Menelaus mindig előbb az eau de Cologne-os flaconnál tesz látogatást, mielőtt Helena álmát megzavarná.
– Maga csakugyan az ördögökkel játszik. No még egyet mondjon meg. Én több izben alarmot fuvatok éjfél után. És maga még egyszer sem maradt el a megjelenésről. Hogyan lehet nyolcz percz alatt fegyverbe öltözni, a szép tündértől a királyi palotáig jönni, az istállóban a lovat felnyergelni s a vártéren megjelenni? Van magának egy olyan tevebőre, mint az ezeregyéjszakai tündér herczegnek, a mire ráül s azt mondja: «hipp, hopp! ott legyek, a hol akarok?»
– Van, fölség.
A király ezuttal egy kegyes intéssel bocsátá el a fiatal druszáját: vigyázzon, hogy a nyakát ki ne törje.
Azonban minden intézkedést meg tett, hogy megtudja, ki az a – nem a hölgy – hanem a tiszteletreméltó férj, a ki tudtán kívül ilyen megtiszteltetésben részesül. Kémeket állíttatott fel minden kijárónál, a hol Trenk a tiszti lakhelyéről elmenni s a hová visszatérni volt kénytelen. Nem lett semmi sikere a kémkedésnek. A rendőrség ügynökei nem hoztak más értesitést, mint azt, hogy Trenk esténként a Spree mellett sétál – tudósok társaságában, azután rövid vacsorához ül a tiszttársaival a csárdában, onnan a takarodóra hazasiet a szállására. S a testőrtisztek lakása ott volt a királyi palotának egyik szárnyépületében, az istállók fölötti második emeleten. Az első emeletet fegyvertárnak használták.
Az éjjeli szolgálaton levő gránátos tisztek sem tudtak jelentést tenni a felől, hogy Trenk Frigyes a kapuzáró dobszó után ki s bejárt volna a palota ajtaján. Még a folyosón sem találkoztak vele. A «fegyverre» trombitálás után pedig nyomban előjött a szobájából és sietett le az istállóba, a paripájához s ott volt a hadsorban a nyolcz percz letelte előtt.
Egyszer éjfél után két órakor, nemsokára a klubb feloszlása után, a király generalmarschot veretett, melylyel az egész helyőrség fegyverbe lett szólitva, a lovasság vágtatott minden irányból a királyi várlak felé, a gránátosok ostromlépésben siettek gyülőhelyeikre: nyolcz percz alatt csatarendben állt tizezer harczos.
A király maga is előlovagolt a kastélyból hadsegédei és testőrei kiséretében.
Azután egyenként magához szólitá a hadcsapatok parancsnokait, hogy a tábori jelszót megsugja nekik.
E fülbesugás alatt oly közel hajolt a király a vezéreihez, hogy az orczáik érték egymást.
Bizony pipaszagu volt valamennyi! Némelyiknél egy kis gyönge aromája a foghagymának is volt érezhető.
Egyik sem «az!»
Egyszer aztán, mikor a fekete vértesek generálisához hajolt a király, megütődve kapta hátra a fejét.
– Ah! vous sentez d’eau de Cologne!
A vitéz főtiszt vállat vont. Hát mért ne volna szabad kölni viztől illatozni a fekete vértesek generálisának?
S mi felháborodni valója van egyáltalában a királynak azon, hogy tábornokai közül melyik szokott kölni vizben mosdani éjfél után két órakor?
Az volt a baj, hogy ez a vitéz hadvezér épen A** Z* herczeg (uralkodó család ága) – és Amália princzesznek a férje.
Az pedig a királynak legifjabb nővére volt: atyjának legkedvesebb leánya; a legszebb, a legszellemdúsabb korának hölgyei között.
Ma már minden stereotyp kiadásban megtaláljuk azt az adatot, a mit Trenk maga holtig eltitkolt.
A király alig tudott ura lenni haragjának.
A hadcsapatokat szemlére sem vette, chamadeot fuvatott; kaszárnyáikba bocsátá valamennyit.
És mikor visszafordult a testőrei felé, Trenk Frigyesnek azt dörmögé fél hangon.
– Kend imfámis gonosztevő! vigyázzon kend a fejére!
Azonban ujabb inquisitiót nem inditott ellene.
Egy rejtély már ki volt találva.
Hogyan tud a légyottról itthon teremni a szerelmes oly mese rövid idő alatt?
Ugyanabban a palotában lakik a tündérnője is, a várlak átelleni szárnyában, melynek udvari ablakai szemközt vannak a testőrtisztek lakásainak ablakaival.
Ennek tehát nem kell se kimenni éjjel a palotából, se visszajönni: helyben találja a paradicsomot.
Azonban egy még nehezebb talány állt a bizonyossá lét utjában.
Hogyan lehet a testőrtisztek lakóosztályából a herczegnőébe átkerülni? A kettőt egy három ölnyi magasságu fal választja el: felül kétszeres vasrácscsal; azon ember át nem mászhat épkézláb. És föltéve, hogy kötélhágcsókkal véghez vihetné is e nyaktörő merényletet, az alarmfuvás ideje alatt az istállók előtti várudvar annyira megtelik testőrökkel, a kik a lovaikhoz sietnek, hogy egy ilyen falon mászkáló embert annyi lámpás mellett egyszerre meglátnának.
Volt azonban a várpalota udvarán egy óriási hársfa, melyet még a nagy kurfürst Frigyes Vilmos atyja ültetett s az ivadékai úgy tiszteltek, mint az izlandiak a szent Igdrazill kőrisfát.
Ennek a terebélyfának az ágai igen közel hajlottak egyfelől a testőrtisztek ablakaihoz, másfelől a herczegnő lakosztályáéhoz.
Lehetséges volna-e, hogy valaki ezen az uton járjon a tiltott paradicsomba? A hársfa ágai mégis csak innen is onnan is jó egy ölnyi távolra vannak az ablakuktól.
A szerelmesek előtt nincs semmi lehetetlen.
A királynak legbizalmasabb embere volt a lengyel eredetü Jasinszky, a testőrcsapat parancsnoka. Ez hordta neki a tudósitásokat a tisztek köréből. Egy napon a király A. Z. herczegnek megbizást adott, mely azt huszonnégy óráig távol tartá a fővárostól. Annak a napnak az estéjén ezt az utasitást adta Jasinszkynak:
– Kegyelmed most ide plántálja magát az én udvari szobámnak az ablakába és egész éjfélig és azután ismét az alarmtrombita szóig figyelemmel observálja azt a két szemközti ablakot. (A király jól tudta, hogy melyik Trenk ablaka s melyik a komornáé). Én nekem aztán hűségesen referál arról, a mit animadvertálni fog.
Jasinszky ott maradt a lesben.
Nem soká tartott az unatkozása. A mint a váróra elkongta a tizenegyet s az őrtállók: «Halt! Wer da? – Patrol vorbei!» kiáltása elhangzott: felnyilt a herczegnő lakosztálya felőli ablak. Egy fehér alak jelent meg egy pillanatra; de rögtön visszahuzódott.
Arra tüstényt felnyilt az átelleni ablak s ott meg egy férfialak lett látható.
Ez azonban kilépett a párkányra s valamit hajitott a hársfa felé. Az udvari lámpa gyönge fényénél nem lehetett kivenni, hogy mit? A következő mozzanatból azonban kombinálni lehetett, hogy az egy kötél, melynek végére valószinüleg nehéz gömb van megerősitve, a minél fogva az, mint a «lasso» a fa ága körül tekeredik. A férfi alak mind a két karját magasra nyujtva, előre dült, elrugta magát a faltól s aztán egy merész lódulással ivben repülve átjutott a hársfára. Ott eltünt a sürü lombozat között.
Rövid vártatva előkerült a fa másik oldalán. Ott megkötötte a zsinórt a fa ághoz s a gömbös végét behajitá az átelleni nyitott ablakon. Azt odabenn feszesre huzták.
Akkor aztán a kezein függve végig kapaszkodott a faágról az ablakig. Az ablak bezárult utána.
Jasinszky, utasitásához hiven, tovább is a kémszemlén maradt. Irigyen számlálta az óranegyedeket, a miket a kastély órája elkongott. Már az éjfélt is elütötte. Ez a kisértetek és szerelmesek órája.
Ekkor hangzott a fegyverbe hivó trombita szó.
Két percz mulva már nyilt az ablak.
A férfialak ugyanazzal a merész ivrepüléssel áthajitotta magát az ablakpárkányról a hársfára s a tulsó oldalon a lombok közül előkerült. Itt azonban már nem ismételheté a kötéllel való átrepülést, mert akkor az ághoz tekert kötél ott maradt volna s árulójává lesz. Mit csinál hát? Kiállt az ág közepére s nehányszor meghimbálva magát, a hajlós hársfaágat rugantyunak használta s egy vakmerő szökéssel átugrott az ablakába. Ha a trempolinnak használt ág letörik alatta, agyonzuzza magát.
Lenn az istállók udvarán már jártak-keltek a lámpásokkal, de épen a fény miatt nem vehették észre oda alatt, a mi a fejük fölött történik.
Mikor ezt a tapasztalatát elmondá Jasinszky a királynak, ő felsége elszörnyedve kiálta fel: «ezt a gamint a bolondok tornyába kell záratnom!»
Hiszen más is volt szerelmes! De hogy mindennap a nyaktörést koczkáztassa a szerelmeért: az több a megengedett könnyelmüségnél.
A király föltette magában, hogy a védenczét ki fogja gyógyitani ebből a nyavalyából.
Jasinszkynak ugyan szigoru titoktartást parancsolt; de föl lehetett tennie, hogy más tiszttársa is észrevette már ezeket az éjjeli tornagyakorlatait Frigyes kornetnak. S abból aztán egyszerre ki lesz találva az enigma.
Az ablak ugyan a szobaleányé; de az a feltünő pazarlás, az nem a cseléddel való szerelmes viszonyra vall.
A király most már világosan tudott mindent.
Ennek az idyllnek véget kell szakitani.
Jasinszky utasitva lett, hogy szép szerével figyelmeztesse az urfit játékának veszedelmes voltára.
A fővárosba olasz kötéltánczosok vetődtek, a kik merész erőművészeti mutatványaikkal gyönyörködtették az udvart és a teljes czimü közönséget. Volt köztük egy pojácza, a ki a lóbált trapézról elhajitotta magát hat öles magasban, s a kit egy fejével lefelé csüggő akrobata hölgy kapott el röptében a két kezével.
Este a vacsoránál a tiszt urak is e bámulatos salto mortaléról beszéltek.
– Ez mind semmi; mondá Jasinszky. De én láttam egy olyan saltimbanqueot, a ki a királyi palotának egyik ablakából a másikba átrepült, a nagy hársfán keresztül, s ott akadt fenn, a szemközti hölgy karjai között.
Trenk Frigyes elsápadt erre a szóra.
A tisztek kaczagtak és protestáltak Jasinszky ellen. Ekkora medvét nem szabad felkötni gavallér embereknek.
– Parole d’ honneur, hogy láttam ezt a productiót, szólt Jasinszky.
Erre Trenk Frigyes fölkelt az asztaltól s a pohara tartalmát a háta mögé öntötte.
– Én olyan emberrel, a ki egy lehetetlenségre a becsületszavát teszi fel, egy asztalnál nem iszom.
Ha ez a gorombaság más tiszttel szemben történik, okvetlenül párbaj lesz belőle, azonban Jasinszky parancsnoka volt Trenknek s az alsóbb tiszteknek tiltva volt az előljáróikkal verekedni. Trenk Frigyes kapott egy heti árestomot Spandauban.
Mikor visszakerült Berlinbe, szomoruan tapasztalá, hogy a gárdisták szobáinak ablakai vasrácscsal lettek feldiszitve. Vége volt a saltomortaléknak. Mást kellett kigondolni.
A tavasz megnyiltával a király, tiszti környezetével együtt átköltözött Charlottenburgba; a királyné és a herczegasszonyok Berlinben maradtak: ott még akkor az opera-évad tartott.
Charlottenburg azonban nincs oly messze Berlintől, hogy egy szerelmes gárdista este későn oda ne vágtathasson, s korán reggel ismét ott ne legyen a reveillenél.
Trenk Frigyes azt irja a memoirejában, hogy a béke esztendejében két paripát agyon lovagolt. Ilyen módon ez könnyen megeshetett.
Néha az is megesett rajta, hogy nem volt ott pontosan a szabott időben. Azzal vágta ki magát, hogy vadászni volt. A király fölmentette a büntetés alól. Maga II. Frigyes gyülölte a vadászatot, de tisztjeinek elnézte. Azt tartotta, hogy az megőrzi őket a kártyázás szenvedélyétől.
S minthogy Trenk rendesen a vadászat trofeumait is magával hozta, vadásztáskáját teletömve szalonkával (Oculi és palmarum között volt az idő), hát igazolva is volt a holjárása.
A szalonkákat a királyi asztalra servirozták, az ebédhez rendesen A** Z* herczeg is hivatalos volt, a ki nem győzött eléggé csodálkozni a fiatal gárdista vadászszerencséjén, a ki egy éjjel tiz-tizenkét szalonkát tud összeszedni, holott ő neki hat vadásza van, s azok együtt sem viszik többre egy tuczatnál. Azt nem találta ki a serenissime, hogy ezt a másik tizenkettőt is az ő vadászai lőtték.
A király sem tudhatta meg az igazat. Egy szalonkavadászt nem lehet rendőrkémekkel kisértetni a kokojszásban.
Trenk Frigyes vadászöltözetben, mint a herczegi erdőszerhez tartozó jáger, jött-ment minden feltünés nélkül a herczegi palotában. A városon kivül volt egy határkocsma, ott levetette a livrét s fölvette a gárdista-dolmányt.
Azt irja ezekről a napokról maga a regény hőse, hogy charlottenburgi hadgyakorlatok alkalmával nyolcz nap alatt nem aludt többet ugyanannyi óránál. Így van az, a ki a szalonkákra cserkészik.
Azonban, – a hogy a Jägerlatein mondja a szalonkáról: «palmárum! trallárum!» a huzásnak vége van s azzal együtt megszünik minden vadászati ürügy, kezdődik a vadakra nézve a kiméleti idő. Valami mást kell kigondolni a paradicsom tolvajának. Mert az a mindent tudás tiltott almafája olyan csodálatos fa, hogy minden évszakban érik a gyümölcse.
Más akadályok is halmozódtak össze. A király és a testőr-csapat Potsdamba költözött át. A gárdisták ott tanitották be a lovas ezredeknek a hadfordulatokat. Trenk Frigyesre volt bizva a sziléziai lovasság betanítása. Nagy tisztelet, de nagy fáradság.
Azt a bizonyos frajt, a ki a tündéri találkozásokat közvetité, férjhez vitték. A király szerzett számára egy erdőmestert, a ki elvitte magával Lithvániába.
Amália herczegnőt pedig átköltöztették a Spree szigetére. Ott volt a herczegnek egy pompás nyaraló kastélya. De oda már igazán nem lehetett ellenőrzés nélkül bejutni a szerelmes urfinak.
Pedig hát tizenkilencz éves korában nem lehet az embernek a szivét jégre tenni.
Hiszen a király nem is követelte a testőrtisztjeitől, hogy ascétai életben gyakorolják magukat.
Mikor hirül hozták a királynak Jasinszky kémei, hogy Trenk urfi a fáradságos hadgyakorlatok után, a helyett, hogy testét a megérdemlett pihenésnek adná át, gyorsan átöltözik az inasa ruhájába s a vezeték lóra ülve, galoppban elvágtat a Spree partjára; ott van egy hires csárda, annak egy még hiresebb korcsmárosnéja; szép, mint az ördögök leánya: annál szokott az urfi vigasztalást keresni; hát arra azt mondta a király, hogy jól teszi. Azt már homoeopathia nélkül is tudták, hogy a szerelmet szerelemmel szokták gyógyitani.
A szép Annamidinek azonban volt egy halászlegény szeretője, a kinek a gunyhója oda át volt a Spree szigeten. S az minden alkalommal rajta kapta az érzékeny találkozón a gárdistát a kedvesével; s abból nagy veszekedés támadt a zárt szobában, a minek azonban rendesen az lett a vége, hogy Trenk Frigyes jól eldöngette a féltékeny vetélytársat s kidobta az ajtón. Ez aztán, a betört orrát a markában tartva, bömbölve ment a ladikjához s átkozódva, fenyegetőzve evezett vissza a szigetre. Azért másnap megint csak ott volt s ismét kidobatta magát. De rendesen még az nap is visszaevezett a csárdához s aztán a még ott talált lovas katonával szépen kibékült és együtt megitták a békepoharat.
A kémkedők egyet mulasztottak el apróra megfigyelni, azt, hogy vajjon a betört orrát tenyerével takargató legény ugyanaz a halász-e, a ki a korcsmárosné szobájába betört? hátha az maga ott maradt? S a kit az ajtón kitaszigáltak, az a Frigyes kornet úr volt; a ki aztán szépen átevezett a halászcsónakon a szigetre.
Ez a gyanu nem csirázott ki.
Annyival kevésbbé lehetett aggódni, mert a herczegnő nyári kastélya nagyon jó őrizet alatt volt tartva. Hatalmas palánk zárta el a sziget többi részétől, s a kapu előtt katonaőr állt.
Hát még belül. A herczegnőnek volt egy vén duegnája, a kinek az úrnőjét, mint az árnyéknak, úgy kellett mindenüvé követni.
Amália herczegnő szenvedélyes sólymász volt. S erre a sportra különösen kinálkozott a Spree-sziget, melynek zátonyos oldalát ellepték a gémek és kócsagok. A duegna oda is mindig vele ment. Majd meg madárfogásra adta magát a herczegnő s az udvarhölgynek ott kellett vele naphosszant ülni a bokorban, lélekzetét visszafojtva s lesni a csapóhálóba kerülő pintyőkéket. Máskor meg végig járták a nagy pázsitot, négylevelű lóherét keresve. A herczegnő talált is néha egyet-egyet. Mint tudva van, a négylevelű lóhere szerencsét hoz, de nem annak, a ki találta, hanem a kinek a találó ajándékozza (természetesen nő férfinak.) A herczeg nem igen kapott a négylevelű lóherékből. Az udvarhölgy pedig soha sem talált; meg is lett volna verve a szerencséjével, a kinek azt ajándékba adja.
De mindenekfelett nagy szenvedélyt mutatott a herczegnő a fürdés iránt. A herczegi kastély parkja a sziget egyik oldalán egész a partig nyult le, a hol vén szomorú füzfákkal volt szegélyezve. A folyam fölé egy deszkapavillon volt építve, annak a belsejében volt az uszómedencze, két oldalt öltöző szobákkal.
Már ezt a gyönyörűséget csak a korlát mellől nézte a duegna, ő nem szerette a hideg fürdőt. Kettőjükön kívül senki sem volt jelen. A mi arra bátorítá a herczegnőt, hogy lubiczkolásai közben az úszóruhát is mellőzze. Hisz nem láthatta más istennői termetét, mint asszonyi szemek. A fürdő-pavillonhoz száz lépésnyire közelíteni tiltva volt minden halandónak, vizen és szárazon. A vízben fehér-fekete zászlós karók jelölték a tiltott részt s a parton ott állt a faköpönyeg előtt a strázsáló vadász, a ki mindenkire rálőtt, a mint a tilos határt átlépte.
Itt is tökéletesen biztosítva volt Amália herczegnő a meglepetéstől.
Csak egy dolog nem bizonyos. Az, hogy hátha akadhat olyan gyakorlott úszó, a ki száz lépésnyire el tud úszni a víz alatt egy lélekzetvétellel; ennyi a távolság a halászgunyhó és a pavillon között. S valamelyik öltöző szobának a padlóján lehet egy fölemelhető deszka.
Maga Trenk Frigyes ennyit mond sejtetőül:
«Talán megirom egyszer azt a regényt, mely Robinson lovagnak három évi élményeit a berlini Spree szigeten, átöltözött alakban elmeséli.»
Három év a paradicsomban! S még most csak az elsőnél vagyunk.
Nem ér-e ez meg tíz esztendőt a pokolban?
Hogy valamennyi Argus-szemek elől el tudta rejteni Spree-szigeti boldogságának titkát Trenk Frigyes! S az alatt minden nap szemtől szemben állt azzal a királylyal, a kinek kertjéből lopta a virágot s szelid nyugodt arczczal, ábrándos kék szemeit félig lezárva, tűrte el annak vizsgáló tekintetét.
S ha egyszer – évek után – rájön ez a király – ez az ember, hogy őt a legkedvesebb védencze folyton csalja és meggyalázza s teszi ezt a lángész találékonyságával, a gonosztevő raffineriájával s az őrült szenvedélyével! Mit fog tenni vele ez a sértett ember? A ki azonfölül még király is?
A kalandos regényt egyszerre félbeszakítá a megújult háború.
A béke esztendejét, mely menyegző és parádé között folyt le, már megelőzte két véres hadjárat; II. Frigyes az 1741-iki háborúban elfoglalta az osztrákoktól Sziléziát s a visszafoglalási kisérletnél döntő ütközetet nyert meg Mollwitz körül. Ezt a diadalt ugyan tudtán kívül aratta a király, derék granátos ezredei – ezek a mozgó bástyák – nyerték azt meg; míg ő maga összetört lovasságával futott a csatatérről, az üldöző huszároknak visszakiáltva: «engem nem fogtok el; jobb lovam van, mint valamennyiteknek!»
Azután az osztrák örökösödési háború szépen kihízott európai háborúvá. II. Frigyes szövetséget kötött XV. Lajossal, német a francziával! Ausztriának pedig segélyére jött Anglia; amazokhoz csatlakozott Spanyolország, emezeknek pártjára kelt Nápoly és Sardinia; valamennyi ellenség kiválasztotta Ausztria semmivé tételére a bajor királyt, Károly Albertet; annak szánták Mária Terézia német és cseh tartományait. Magyarországot meghagyták a királynőnek.
Ekkor azonban Magyarország is beleszólt a háborúba. Ismeretes a «vitam et sangvinem pro rege nostro» jelszóval kezdődő fordulópontja a történelemnek s a míg a franczia hadsereg Prágát elfoglalta, a míg a bajor sereg Bécs kapujáig hatolt, a burkus a kettő között nyomult előre; a míg Károly főherczeg, az osztrák derék sereg élén azt kérdezgette a bécsi főhaditanácstól: «már most én a három ellenség közül melyiket támadjam meg?» azalatt a magyar hadsereg, Khevenhüller tábornagy alatt Nádasdy Batthyányi-huszárjaival, kunok, jászok, hajduk hadaival betört Bajorországba, elgázolt francziát, németet, a kit útban talált s a mely napon Károly Albertet Frankfurtban a Bertalan-székesegyházban német császárrá megkoronázták, azon a napon törtek be fővárosa, München kapuin Menczel pandurjai s a frankfurti illuminácziókhoz és tüzijátékokhoz a szerteszét felgyujtott falvak és városok vésztüze adta a viszfényt. VII. Károly császár, Csehország királya megkapta, a miről álmodott, ezt a két dicsőséges titulust; hanem egész Bajorországot elveszté.
Ekkor kezdett Trenk Ferencznek a neve Németországon egyértelmüvé lenni az ördögével. Ő csinálta ezt a rettenetes kivilágítást ellenség földén.
Trenk Ferencz közel rokona volt Frigyesnek, atyáik testvérek voltak. Családjuk a legrégibb német lovagok törzséből való. Frigyesnek az atyja a család törzsbirtokán, Königsbergben maradt. Porosz lovassági tábornok lett, az öcscse pedig osztrák szolgálatba állt, magyar honosságot nyert, Horvátországban nagy főnemesi birtokot kapott donáczióba s Magyarországon is halt meg, mint Lőcse városának parancsnoka.
Tehát már a két testvér megérte azt, hogy mint ellenség álljon egymással szemközt. A mollwitzi ütközetben egymásnak a katonáit vágták.
A két unokatestvér azután még az ellenséges fegyverzeten kívül testben és lélekben is tökéletes ellentéte volt egymásnak.
Frigyes szoborszerű, athlétai alak, apollói arczczal, behizelgő kék szemekkel, oroszlánrőt hajjal, mely Frigyes király mintájára, nagy göndör fürtökben, homlokáról felsimítva omlott hátra. Ferencz pedig széles vállú, vastag derekú vasgyúró, rendkívül hosszú karokkal és iszonyú tenyerekkel, ha egy embernek a koponyáját a markába szorította, az elájult bele. Az van róla feljegyezve, hogy a pallosával egy ökörnek a nyakát egy csapásra le tudta vágni, s a törökök fejeit úgy aprította, mint a répát. Arcza születésétől fogva rút volt; kiálló pofacsontok, bikahomlok, sürű szemöldök, vastag orr, felvetett, széles ajkak, előrenyuló áll; sörtekemény haja fekete volt, s mikor haragba jött, a fejbőrét mozgatni tudta, s akkor a haja égfelé meredt. S ezt az ijesztő arczot még rémségesebbé tette egy véletlen. Egyszer egy tonna lőpor robbant fel mellette s a láng úgy teleszórta az egész arczát fekete lőpor pontokkal, hogy annak most már minden attributuma meg volt, a mi egy ördög minősítéséhez megkivántatik. Tökéletessé tette azt azonban indulatának kifejezése az arczvonásaiban.
A hogy Frigyes maga leirja nagybátyját, a magyar Trenk kegyetlen volt, dorbézolásban és kicsapongásban véget nem ismerő. A szerelmet is csak úgy ismerte, mint a kinzásnak legpokolibb faját. Kiméletlen az ártatlanok iránt, engesztelhetetlen a boszúállásban, embergyűlölő az istentelenségig s minden vallásnak megtagadója. Mint ellenség félelmes, mint barát hitszegő, csalfa.
És a mellett egy lángész! Tele humorral, szatyrával, sokat olvasott, tanult; a feje egy káptalan; hétféle nyelvet beszél úgy, mint a ki beleszületett; mikor a kalandjait elregéli, mikor a vezérek, udvaronczok léhaságát előadja víg társaság előtt, mindenki kaczag rajta s elfelejtik neki, hogy olyan rút. Még hegedülni is tudott, és igen szépen. Mikor azokat a mélabús magyar és horvát népdalokat hangoztatá a nyirettyűjével, az embert megrikatta vele.
Legrosszabb indulatja volt a kapzsiság, a kincsszomj. Hősi életútjának ez volt az útmutatója. Mikor pandurjai élén egy városba betört, azoknak az volt az utasitásuk, hogy raboljanak. A templomok kincse sem volt előtte szent; kelyhek, monstrancziák, pásztorbotok, keresztek, szent szobrok (ezüstből) különösen érdekelték. A rablott tárgyakat aztán potom áron összevásárolta a pandurjaitól s szekérre rakva küldte haza unnavölgyi várába. S ha a harám-basái közül valamelyik vonakodott átadni a zsákmányolt ékszert a vezérnek, egy drágaköves órát, brilliántos nyaklánczot, azt a legközelebbi ütközetben úriási küldetéssel bocsátá az ellenségre, mikor azután elesett, érte ment, hulláját megmenté s úgy örökölte az ékszereit.
Három év alatt két millió forintot érő kincseket rabolt össze. Csak az igazgyöngyök százezer forintot értek, a miket összegyüjtött.
És a mellett határtalan volt a fösvénysége. Roppant gazdagságából soha semmit el nem költött. Pandurjai nem kaptak zsoldot, szabad rablás volt a fizetésük. A táborozás alatt mindent ingyen kapott a megsarczolt lakosságtól s ha béke idején felvetődött Bécsbe, naponkint nem adott ki saját élelmére többet egy forintnál; azt is a fogához verte elébb: reszketett a pénzért.
Mennyire ellentéte volt ebben is az unokaöcscsének, a ki mindenét megosztá a bajtársaival s a hogy jött a pénze, úgy el is ment rögtön.
S ennél a kegyetlen szörnyetegnél, a ki a dæmoni fogalom ideáljának látszott, még voltak kegyetlenebb, szivtelenebb dæmonok, a kik őt is semmivé tudták tenni; a bécsi udvaronczok.
Trenk Ferencz már húsz éves korában kimutatta a foga fehérét. Legelső hőstette az volt, hogy egyszer kivont jatagánnal ment az apja tiszttartója elé, pénzt követelve tőle. Az kereken megtagadta az úrfitól kivánsága teljesítését. Fel sem kelt előtte, csak úgy a karszékében ülve, a szájába dugott pipán keresztül mondá, hogy «nem».
«Adsz? Nem adsz?» kérdezé még egyszer az úrfi, a jatagánt fölemelve.
«Nem!»
Azzal egy suhintással leütötte a fejét a tiszttartónak, s aztán megint visszatette a leütött fejet a helyére.
«No, hát még sem adsz?»
Ezért a virtusáért aztán futnia kellett az országból.
Átmenekült Oroszországba, ott a czárné szolgálatába állt s Münnich tábornagy alatt vitézül harczolt a törökök ellen. Hamar fölvitte a kapitányságig.
A besszarábiai hadjáratban megnyilt a dicsőség mezeje Trenk Ferencz előtt s ott még nagyra vihette volna, ha azt, a mit a kardja élével kivívott, a kardlappal el nem rontotta volna.
Egyszer a huszárezred, melynél mint százados szolgált, erőszakolt kémszemlére lett kiküldve. A sürű erdők között előhaladva, rá is bukkantak a török előcsapatra, mely előőrsöket nem állítva, sátorozott egy folyam melletti síkon.
Tsatsinoff ezredes, a mint megpillantá a török tábort, azonnal vissza akart huzódni, hogy a fővezérnek jelentést tegyen az ellenség állásáról.
– De ördögöt vonulunk vissza! Tüzeskedék Trenk Ferencz. Itt most meglephetjük a törököt; ezerkétszázan vagyunk, azok legfeljebb háromezeren; úgy szétverjük őket, hogy a Dunáig meg sem állnak.
Az ezredes azt mondta neki, hogy fogja be a száját.
Trenk Ferkó befogta a száját, de kíhúzta kardját s a mit az óbester az egész ezredével nem mert megpróbálni, azt megtette ő a maga svadronjával. Kétszázad magával kirohant az erdőből; közé vágott a háromezernyi töröknek. A nyavalyások, a kiket csendes álmukban lepett meg, azt hitték, az ördög van a hátukon, szétfutottak; ott hagyták a sátraikat, az volt boldogabb, a ki lóra kaphatott s átúszhatott a folyón. Ferencz vitéz levágott belőlük, a hány a keze ügyébe került, elvett tőlük ötszáz lovat, elkapta a basának a lófarkas jelvényét s aztán felgyujtá az ott hagyott sátorokat.
És Tsatsinoff ezredes még akkor sem avatkozott bele a hajczihőbe.
Trenk Ferkó haragtól lángolva, vérontástól mámorosan ért vissza a maga svadronjával az ezredeshez.
Odarúgtatott Tsatsinoffhoz, a mint az a szép rendben fölállított lovasság előtt, a tábori távcsövével szemlélte a terepet s az adjutánsának diktálta a futó ellenség létszámát, pontos tudósítás czéljából.
– Hát te nyomorult, gyáva pribék! kiálta rá Trenk Ferkó. Még akkor sem mersz a helyedből megmozdulni, mikor már látod, hogy én magam szétzavarom a török tábort. Te most megsemmisíthetted volna az egész török avantgárdát!
S nem elégelte meg a szóval, hanem ott az ezred hadrendje előtt, úgy végig verte kardlappal az ezredesét, hogy az a lováról is leesett.
Ezért aztán annak rendje szerint haditörvényszék elé állíták Trenk Ferkót s főbe lövetésre itélték.
Münnich tábornagy azonban kegyelmet adott neki, azon föltétel alatt, hogy a legközelebbi csetepaténál három török fejet fog elhozni.
Trenk Ferkó hozott aztán neki négyet.
Ekkor a tábornagy a fiut őrnagygyá léptette elő. Most már hatszáz embernek parancsolt.
Ezuttal egy kozák ezredhez tették át.
Ott is sok merész hadi kalanddal tette magát nevezetessé. Úgy beszéltek róla, mint egy csodahősről.
A Drina mellett erős ágyuharcz folyt, a törökök a balparti üteggel nagy kárt tettek a jobb parton fölállított kozákságban. S az orosz pattantyusok nem bírtak nekik megfelelni.
Trenk Ferkó egyre lovalta az ezredesét, a vitéz Buffaloff kossevoi attamánt, hogy bocsássa rohamra a kozákjait a gyilkos ágyútelep ellen; de ez azt felelte neki, hogy «maradj veszteg.»
Egyszer aztán fejébe ment a vér az ifjú őrnagynak; rohamot fuvatott s a maga hatszáz kozákjával átúsztatott a Drinán, az ágyútelepet fedező szpahikat szétverte, a török komparadzsikat leaprította, az ágyuikat beszögezte s aztán, mint ki dolgát jól végezé, megint visszaúsztatott az ezredéhez.
Folytatása következett logikai egymásutánban. Trenk Ferencz Buffaloff kossevoi attamánt ott az egész sereg szine előtt kegyetlenül elpáholta kardlappal.
Ezért aztán másodszor is halálra itélték.
Münnich tábornagy ismét kegyelmet osztott neki, de egyuttal elcsapta a hadseregtől s kitiltá Oroszországból.
Akkor aztán a tüzes fiatal legény hazakerült Magyarországba.
Jó hire megelőzte. Az ilyen derék vitéznek nagyon is lett volna helye az osztrák ármádiában, a ki a tohonya generálisok flegmatikus temperamentumát kardlappal szokta kikurálni, épen ezért nem kapott sehol helyet.
Pedig az apja is előkelő vezértiszt volt. Annak meg épen nem volt rá szüksége. Még csak az kellett volna!
Hisz ez megkardlapozná az egész Hofkriegsrathot és a Generalkommandót első alkalommal.
Azt mondta neki az apja:
«Édes fiam, ha már verekedni akarsz, ott van a saját dominiumunkban a hozzád méltó ellenség: az ezer meg ezer haramia. Tele van velük a fekete erdő. Szedd össze a szerezsánokat, pandurokat, hajdukat; pusztítsd el, irtsd ki a zsiványokat. Az lesz a neked való mulatság. A katonáink nem bírnak velük.»
És a fiatal Trenk Ferkó megtette azt, a mire a generálisok nem voltak képesek. Egy év alatt megtisztította Horvátországot és Szlavóniát a rablóhadtól. De fel is voltak ékesítve az országutak karóba húzott, meg kerékre font zsiványokkal végtől-végig. Az utolsó csapatjukat pedig körülzárta hozzáférhetetlen sziklavölgyeikbe.
Ekkor tört ki a háború Mária Terézia és ellenfelei között.
Soha csunyább, utálatosabb ürügy alatt nem indítottak meg népirtó vérfürdőt, mint ebben a háborúban. Megtámadtak egy törvényes uralkodót, egy megkoronázott főt, csupán azon okból, mert asszony. Ha férfi lett volna, békében hagyják. De mivel nő volt, meg kellett osztozni a tartományain. A porosz király nagy hirtelen elfoglalta Sziléziát, a bajor király felső Ausztriát s Bécsig hatolt hadseregével; a franczia pedig elfoglalta Csehországot, megszállta Prágát. A másik kettőnek csak volt oka, ha nem is volt igazsága, országát akarta új tartományokkal gyarapítani; de mi keresete volt XV. Lajosnak Csehországban?
Ennek a fiatal királynak a viselt dolgaira mindig nagy befolyással voltak a szép hölgyek. Az egyik kedvencze megtanította hímzeni. A király igen sokra vitte ebben a művészetben. S a király példája hódít. Valamennyi udvaroncz mind himet varrni tanult; a versaillesi palota egész himző-műhely lett s nem is volt igaz nemes, a ki nem a saját stikkolását viselte a kard hevederén. Ekkor új vonzalma támadt a királynak, a szép Chateauroux herczegnőben. A kegyencz nő andalusiai faj volt, hevesvérű és követelő. Ez felbuzdítá a királyt, hogy ő is tépje a harczmező babérait, miként kortársa, a szép Frigyes király. S erre XV. Lajos félredobta a himző rámát, előhozatta a paripáját, nyeregbe ült, zászlót bontott, vele együtt a herczegek és marquisk szintén félbe hagyták a tűvel festést, lóra ültek, zászlót ragadtak s berontottak nagy hadsereggel Mária Terézia országába, hogy a szép Chateauroux herczegnőnek örömet csináljanak vele.
Ennyi igazságtalan orvtámadás visszatorlására Mária Terézia is hozzányult minden kinálkozó fegyverhez.
Mikor már a három ellenség minden örökös tartományát elfoglalta s azokból csak annyi volt még az övé, a mennyit Károly főherczeg hadserege kiczövekölve tartott, akkor felhivta a királynő a magyarokat elveszett országai visszafoglalására.
A fiatal Trenk Ferencz önkényt ajánlkozott egy szabad pandur-csapatnak saját költségén kiállitására. A mint erre felhatalmazást nyert, felszólította a sziklavölgyben körülzárt haramiákat, hogy teljes bünbocsánat mellett álljanak be az ő csapatjába. Azok odasereglettek mellé: harambasáik lettek főtisztjeik.
Három év alatt Trenk Ferencz pandur-csapatja ötezer főnyi dandárra szaporodott fel. Csupa merő szemen szedett zsivány, bojnyik, haramia, futó betyár, akik között válogatott gárda volt a pandur. Zsoldjuk szabad rablás. Jaj annak az országnak, a hova ezek beszabadulnak!
Először végig pusztitották Bajorországot. A mig Khevenhüller Nádasdyval a bajor király hadseregét két ütközetben tönkre verte, addig Trenk Ferencz pandurjai lángbaboritották a falvakat, s öltek, mészároltak irgalom nélkül, a kit a lovuk utólért. A franczia hadcsapatok hanyatthomlok futottak előttök. A jó bajor király a saját országából kinnrekedve, csak lamentáló protestáczióval tudott föllépni a pusztitó hadak ellen: «a népjog ellen való az ilyen hadviselés!» De hát ő neki minő népjog adta a fegyvert a kezébe?
Azt mondja az irás: «a ki fegyverrel öl, fegyver által hal meg».
(Ezt a tételét a szentirásnak a nazarénusok hamisan magyarázzák. Szerintük a Megváltó e szavakkal megtiltotta a fegyver használatát. Pedig épen ellenkező e mondásnak az értelme. A ki fegyverrel öl, azt fegyverrel kell megölni. A ki az én hazámba betör, a ki az én hazám fiait megöli, annak Krisztus vezérszava szerint fegyver által kell meghalni. És miután magától lövő puska nincsen, s a karddal láthatatlan kezek sem hadakoznak, bizony nekünk, magunknak kell azt a fegyvert a kezünkbe vennünk, hogy Krisztus mondása végrehajtassék s az a ki fegyverrel ölt, fegyverrel haljon meg. Igaz értelme az, hogy istenfélő ember ne kezdje el a háborut; de ha az istentelen ember elkezdi, akkor a kegyes istenfélő ember verje vissza!)
Az első hadjárat azzal végződött, hogy Mária Terézia Boroszlóban külön békét kötött II. Frigyessel, átengedve neki Szilézia legszebb részét s azzal a porosz hadsereg szépen hazament. A bajor sereget már a magyarok, osztrákok tönkre verték s akkor aztán, egyesült erővel fordultak a Prágában uralkodó francziáknak. Azok télben hóban menekültek haza, üldöztetve Festetics tábornok huszárezredeitől s jó ha egyharmad része meglátta a szép Francziaországot. A király segithetett volna ugyan tönkre vert hadvezérén, Bellisle herczegen, mert ott állt a Rajna mellett egy derék sereggel: de hát mással volt elfoglalva. A szép Chateauroux herczegnő, a hugával együtt meglátogatta a táborban a királyt s enyhülést hozott neki a hadjárat fáradalmaiért s a közben XV. Lajos elfeledé az egész háborut. A királyi sátor előtt a testőr svájcziak dalolták fenhangon a gunyverset: «Ah madame Enroux! Je deviendrai fou. Si je ne vous baise!» (Ah, Enroux asszonyság! Mindjárt kitör a kórság: Ha meg nem csókolhatlak!)
A sok édességnek az lett a hatása, hogy a király belebetegedett s akkor aztán hosszú ideig nem volt kedve semmiféle vitézkedéshez.
Ebben a mizeráblis állapotában riasztá föl az a rémhir, hogy a rettenetes Trenk Ferencz átusztatott a Rajnán ötezer pandurjával s széltében öl, vág, rabol, sarczoltatja és gyujtogatja a szép elszászi városokat szerte.
Trenk Ferencz átvitte a háború fáklyáit magába Frankhonba.
Trenk pandur-csapatja teljesen felzavarta a franczia hadakat. A rendes hadi taktika csuffá lett téve a szokatlan harczmód által. Ezek derék harczot ritkán álltak; ha kemény ellentállásra találtak, megfordultak, szétfutottak; de néhány óra mulva ismét egy csapatban voltak s ujra kezdték a támadást. Ravasz megfutással maguk után csalták az ellenséget s elrejtett czimboráikkal egyszerre két tűz közé fogták: mikor az ellenfél azt hitte, hogy elkergette őket, egyszerre csak azt vette észre, hogy már a háta mögött vannak. Soha az ellenséget éjszaka nem hagyták pihenni s hihetetlen utakat tudtak belovagolni az éj sötétjében.
Embereik és lovaik abból a fajtából valók, a mely minden viszontagságaihoz az időjárásnak hozzá van edzve, maguk a paripák is csikó koruktól kezdve az erdőn nőttek fel, télen nyáron soha akolban nem voltak; a lovasaiknak is többször adott szállást a bokor, mint a csárda. Fegyvereik is olyan ismeretlenek. A horgas fokos, a mely ellen a sisak meg nem véd; a pányva, a mivel az ellenfelet lováról lerántják; a görbe kard, a handzsár, a mi veszedelmes eszköz összekeveredett tusában; lőni tudnak puskával lóhátról futás közben, s kurta nyelű baltáikkal czélba hajítanak, hogy az az élével áll meg. Pardont nem adnak senkinek. Házakat, templomokat előbb kirabolnak, azután felgyujtják. Istent nem ismernek, a hol egy pap akad a kezükbe, azt kegyetlenül elverik. Ebben a vezérük jár elől a példával: papokat eldöngetni, reverendákat kiporolni, ez az ő legkedvesebb mulatsága. (Majd lesz még erről szó!)
Trenk martalócz-csapatjai Strassburgig elszáguldoztak, s ez alatt Nádasdy tábornok egész kényelmesen hidat verhetett a Rajnán s átkelhetett a hadtestével. Egy nappal később maga Károly főherczeg is átvonult a derék sereggel.
Az osztrák és magyar seregek hatvanezer főnyi erővel álltak Elszászban. Egy év előtt még a francziák voltak Csehország urai.
A franczia király kórágyán olvasá vezére, Noilles herczeg tudósitását a magyarok és osztrákok kellemetlen látogatásáról: a vezér azt kérdezte, hogy mit csináljon? A király átadta a jelentést Chateauroux herczegnőnek, a herczegnő átadta a bibornok miniszternek; a király káromkodott, a herczegnő sirt, a bibornok fohászkodott; de a fővezérnek egyik sem mondta meg, hogy mit csináljon.
II. Frigyesnek sokkal több gondot szerzett az osztrák-magyar seregek betörése Francziaországba, mint XV. Lajosnak.
Közte és Mária Terézia között békekötés volt. De hiszen arra való a diplomaczia, hogy a hol békesség van, azt elrontsa.
Az ürügy megvolt. Mária Terézia a szegény német császár lába alól kihuzta a földet; egész Bajorországot kezében tartá. Már pedig az illendő dolog, hogy a ki egyszer német császár, annak valami birtoka legyen is a német földön: tiszteletbeli császár nem lehet az ember! Aztán élni is csak kell valamiből, egy császár nem telelhetett ki csupa diszlakomákból.
E végett II. Frigyes követe sürgető előterjesztéseket tett Mária Teréziánál, különösen a Trenk pandur-hadának kegyetlen hadviselése miatt. A férfilelkü asszonynál azonban a legyőzött ellenség számára nem volt irgalom.
Mária Terézia szóba sem állt a burkus követtel, sőt mikor az már nagyon követelő kezdett lenni, az udvari bolondját utasitá, hogy fizesse ki őt apró pénzzel.
A királynő tréfamestere egy kálvinista peregrinus diák volt, a kinek furfangjait megörökité a krónika.
Áron diák a porosz követnek ezt a példát mesélte el szép hegedüszóban. (Mikor tudniillik az a Trenk Ferencz kegyetlenkedései fölött lamentált.)
– Tudod komám: egyszer egy parasztot megtámadott az utczán a földes urnak a sinkoránja. A parasztnál vasvilla volt, s ezzel olyan erősen védelmezte magát, hogy a molosszus kutyát agyonszurta. Nagyon megharagudott ezért a földesur: «Hát ebadta! nem tudtad magadat a kutyám ellen a vasvillád nyelével védelmezni?» «Azt tevém lesz, nemes uram bizonynyal, monda a paraszt, ha a te kutyád is a farkával akart volna megharapni.»
A mese nagyon érthető volt.
Megharagudott-e ezért II. Frigyes? az nem bizonyos. Trenk Frigyes azt állitja, hogy felindult. A nagy király azonban nagy szinész is volt. Környezete előtt azt a szerepet játszotta, hogy ő lelke hajlamai ellenére, a királynő kiméletlensége által kényszeríttetik ujból fegyverhez nyulni. Pedig már akkor alá volt irva a titkos szerződése egyfelől a franczia királylyal, másfelől a német császárral, mely szerződés pontozatai szerint az alatt, a míg a franczia hadsereg az Elszászba betört osztrák-magyar derék sereget megtámadja és megveri, II. Frigyes bevonul Csehországba, azt elfoglalja s felét magának megtartja, felét Bajorországhoz csatolja, a hová az elüzött császárt visszahelyezi.
Ő azután tudott utasítást adni a francziáknak.
A hol magyar seregekkel állnak szemközt, ne várják be a támadást: hanem ők előzzék meg azokat rohammal.
Egy szeptemberi reggelen valamennyi főtisztet felhivatott magához Frigyes király Potsdamba. Igen jól tudta előttük adni a skrupulozus filozófust, a kit a fátum hatalma ismét a fegyverre appellálni kényszerit. Az igazi oka a háboru ujból megkezdésére azonban leginkább az volt, hogy Mária Teréziának főhadserege tul járt a Rajnán s a királynő, a békekötésben bizva, saját országait csaknem védtelenül hagyta.
Frigyes királynak Prágáig való előnyomulása inkább sétajárásnak mondható, mint hadjáratnak. Senki sem állt az utjában. Szászország kedélyesen ajtót, kaput nyitott előtte.
II. Frigyes a hadizenet után tizednapra Prága előtt állt három hadtestével: a negyedik, Schwerin hadteste, egy nappal később érkezett meg Szilézia felől a Moldva tulsó oldalán.
Prágát Harsch osztrák tábornok tartá megszállva tizennyolczezernyi hadsereggel.
Ez a név is egyike a korszak nevezetességeinek.
Ha mai napság egy operette librettistája egy ilyen generálist próbálna szinpadra hozni, a kritika agyonverné érte.
Először is azt tette, hogy a francziák által, a tavalyi nagy nyakrafőre retirálásban ott feledett hajóhidat szépen ott hagyta az érkező burkusoknak. Azok külömben kénytelenek lettek volna hetekig várni, a mig a pontonjaik utánuk érkeznek. Igy azonban a kész hidat maguk előtt találva, azon menten keresztül költözének s Prágát körülfogták.
Azután azt a genialitást követte el Harsch generális, hogy a várost uraló Ziskahegy fellegvárába csupán negyven horvát határőrt helyezett el. Ezt a veszedelmes állást kellett volna teljes erőfeszitéssel megvédelmeznie.
Igy azonban az a negyven granicsár épen csak arra volt jó, hogy a porosz granátosok előtt leereszsze a felvonó hidat, nehogy azok létrákon legyenek kénytelenek a falakra felmászni.
Akkor azután Frigyes király ugyanebből a ziskahegyi várból kezdé el lövetni Prágát.
Harsch generális persze oda föl a magasba nem tudott lövetni: hát csak türte egy darabig a mulatságot. Mikor aztán megsokalta az ágyuzást, tizenkét napi követésre méltó keresztényi türelem után, akkor elővette a legjobbik eszét és kapitulált. Tizennyolczezer ember lerakta a puskát, a nélkül, hogy annak a hangjában gyönyörködött volna. Soha országot olcsóbb áron nem vettek, mint Frigyes király ezuttal Bohémiát.
A cseh főurak és polgárok siettek lábaihoz rakni hódolataikat.
Csakhogy ezzel nem volt a háborunak vége.
Az a rendkivüli és hihetetlenséggel határos fordulat következett be, hogy a mint Károly főherczeg és Nádasdy meghallották, hogy Frigyes király betört Csehországba, nem kérdezték meg elébb a bécsi főhaditanácstól, hogy mit csináljanak, hanem rögtön visszafordultak, átkeltek a Rajnán s olyan gyorsan, a hogy mentek, vissza is tértek Bajorországon át Csehországba. Elől sietett Trenk Ferencz a pandurjaival.
És Noilles herczeg, a kinek a franczia hadsereggel sakkban kellett volna tartani Károly főherczeg seregét, igazi mivelt francziához illő udvariassággal engedte neki, hogy magát rekomendálva, hazatérjen.
Trenk Frigyes nagy kegyében állt ekkor II. Frigyes királynak. Most is, mint azelőtt Berlinben és Charlottenburgban, a királylyal egy asztalnál étkezett. Ahogy amott részesült ludmájpástétomokban, úgy szelte meg itt a királylyal ugyanazt a pumpernikkelt (a derczekenyér legkomiszabb fajtáját).
II. Frigyes otthon tudott gourmand lenni: válogatós volt a borokban s a szakácsának utasitásokat adott; a táborzás alatt pedig ette azt a rosszul sült kenyeret, a mit a közkatonája, sütötte hozzá maga a szalonnát a bivouac tüze mellett, hált a puszta földön, feje alatt egy kéve zsuppal. S legfeljebb rámordult a közkatonára, a ki a feje alól kihuzta a szalmát: «Te ficzkó! Nekem is hagyj valamit!»
Ezért imádták is a katonái.
Hetekig nem váltott öltönyt s a lábáról le nem huzta a csizmát. Nagy sárban leszállt a lováról s együtt gyalogolt a latyakban a gránátosaival.
Trenk Frigyes hű követője volt a mesterének. Neki is bő lakomaja volt a földbefagyott répa, a mit a parasztok a mezőn feledtek.
És nem sokára bőséges alkalmuk nyilt a koplalásra.
Megérkezett nagy lóhalálában Trenk a pandurjaival, az «örök» Nádasdy a magyar huszárjaival s ettől fogva a diadalmas porosz hadsereg maga lett körülzárva.
Nem jöttek azok ütközetet állni, csak épen az élelmi szereiket fogdosták el a poroszoknak.
A katona még csak kiállja a koplalást, de a ló elpusztul, ha szénát abrakot nem kap.
A hatalmas porosz sereg hat hét alatt negyvenkét ezer embert veszített a soraiból, a nélkül, hogy egy ágyulövést hallott volna. Elhordta őket az éhség és a tábori nyavalya. A legtöbb átszökött az ellenséghez, a hol volt mit enni.
Utoljára a «rettenetes Trenk» átvádolt a zajló Elbe folyón Pardubiczig s a poroszoknak minden felhalmozott széna és szalmakészletét felgyujtotta. Ezzel az inség a végső fokra hágott a táborban.
A pardubiczi takarmányhalmaz megsemmisítése után Frigyes király is kénytelen volt a barbár módszerhez folyamodni: erőszakos rekvirálás utján beszerezni a szénát, zabot.
Csakhogy érteni kell ahhoz! Nem olyan könnyü az a rablás, mint a hogy az ekszczellencziás urak gondolják. Annak akadémiája van. A burkusok pedig elemi ismeretekkel sem birtak e magas szaktudományban. Valahányszor szénázó csapatot küldött a király a vidékre, az mind egy lábig odaveszett: hirmondó sem került vissza belőle. Azokat Trenk pandurjai levágták. Lopni nehéz, de tolvajoktól lopni, az igazán nehéz.
Egyszer aztán, mikor annyira ment az inség a táborban, hogy a király lovának is csak komisz kenyeret tudtak adni abrak helyett, azt mondta Trenk Frigyes: «No most én megyek ki szénázni, majd megmutatom én, hogy mi annak a módja?» A király felszabadította rá.
Frigyes kiválasztott maga mellé ötven derék sziléziai huszárt és huszonöt gyalog vadászt s azokkal kora hajnalban neki vágott a széles világnak, jó szerencsére.
De félnapi járóra Prága körül nem talált Trenk Frigyes se egy tanyát, se egy majorlakot, a melyiknek teteje lett volna. Ott már mind a másik Trenk járt s az mindent fölégetett: még a kutakat is behányatta.
Még beljebb kellett hatolni a kis csapatnak, étlen szomjan.
Ha nyár lett volna, legalább a lovak egyet haraphattak volna a füből: de tél volt, hó fedte a mezőt.
Végre, a mint egy erdőből kibukkantak, nagy örömükre egy szép dombtetőn egy kolostort pillantának meg s tul a dombon egy csinos, rendezett falut s annak a szélében egy urasági kastélyt. A kastélynak vörös teteje volt, középen tornyocskával, mögötte szép nagy park, körülpalánkozva: biztató jelenség volt, hogy a kémény füstöl. Ott sütnek, főznek.