– Már most még egy jó mappát kell önnek átadnom a melyben veres vonallal megjelölve találja meg ön a kerülő utat, melyen a királyhoz egész kényelmesen eljuthat a szénás szekereivel együtt; a huszárjait hadirend szerint à cheval bocsátva az ut két oldalán az esetleges ámbüszkádok felverésére. Az avantgárdáról és arriere gárdáról se feledkezzék meg. E kerülő uton ki fogja ön játszani a pandurvezér minden kelepczéit s holnap délig rátalál a király táborára. De semmiféle lövöldözés által ne hagyja magát zavartatni.
Ez a hölgy úgy beszél, mint egy tapasztalt katonáné.
De Frigyes is úgy fogadta az utasításokat, mintha a generálisa szájából jönnének.
– Grófnő! Én az örök hála érzetét fogom ön iránt megőrizni szivemben.
– Sohse hálálkodjék ön; én első sorban Frigyes királynak akartam jó szolgálatot tenni. Az a bonne fortune, a mi önt érte, a királynak szólt, nem önnek.
– Ah «Per procura!» szólt nevetve Frigyes.
A nevetést a hölgy is viszonozta.
– No lássa ön: ez jó bon mot volt egy gárdista kornettől. Hát per procura…
Trenk Frigyes kezdette már egész közelből látni ezt a hölgyet.
Frigyes király mellé is oda illenék egy Chateauroux herczegnő.
Reasszumálva a látottakat, hallottakat és tapasztaltakat, ez a fantázia nem is egészen ködfátyolképnek való.
Trenk Frigyes egy tiszteletteljes kézcsókkal vett bucsut tündérasszonyától, ki őt, a hogy kitüntetett vendéget szokás, egész a lépcsőtornáczig kikisérte. Ott is még gyönyörü büsztjével a lépcsőkorláton keresztül dőlve, utána nézett.
Mikor már odalenn volt Frigyes a korridoron, megcsendült a delnő szava.
– Apropos! Trenk! Jőjjön csak vissza! Még egy mondani valóm van önnek.
Az ilyen visszahivás követte mondanivalók szoktak igen kellemesek lenni.
Frigyes négyesével ugorva át a lépcsőket, sietett Miranda előtt teremni.
A szép asszony akkor a két gömbölyü karját Frigyes két vállára téve, olyan közel hajolt hozzá, hogy csakugyan azt hihette, hogy ebből egy szívteljes bucsucsók lesz: pour la bonne bouche.
De bizony nem az lett. A hölgy azt sugta Frigyesnek a fülébe:
– Majd elfeledtem önnek a legnevezetesebbet elmondani. Az ön kedves nagybátyja néhány nap előtt önnek igen jó szolgálatot tett. A pandurjaival megrohanta Budweisst, melyet a porosz Walrabe ezred tartott megszállva. A poroszok az első rohamra kapituláltak. Trenknek a pandurjai aztán süveget cseréltek a poroszokkal. Csupa tréfa volt látni a veres köpönyegeseket az önök granátosainak hegyes püspöksüvegforma bonnetjeikkel a fejükön.
– S ezt nevezi a grófnő nekem tett jó szolgálatnak? szólt Frigyes elkomorodva.
– Várja ön be a végét. Budweiss kapitulácziója után gyorsan, még az nap feladták a poroszok Trenk Ferencz pandurjainak Thábor és Frauenberg várait s ez utóbbiban foglyul esett a Walrabe és Kreuz ezredek dandárparancsnoka, A.. Z. herczeg. Az isteni Amália herczegasszony most már hosszú időre szalmaözvegy.
Ezzel a két ujja hegyét Frigyes ajkára nyomva, mint a hallgatás pecsétjét, a szeme közé nevetett a hölgy s aztán elfutott, még egyszer visszafordulva az ajtóban s egy daemoni incselkedő kacsintás nyilát lőve a szivébe, a hogy a futó pártusok szoktak.
Frigyes elámulva állt ott, egészen buta képpel: egész darázsraja által a legviszásabb érzelmeknek körülrajozva.
Két porosz ezred megadta magát egy pandurvezérnek! Minő szégyen, minő gyász! S maga az ezredek parancsnoka, a vezérek kitünője, A.. Z. herczeg elfogva. Minő szerencsétlenség!
De az imádott hölgy egyedül maradt! Minő öröm, minő szerencse!
Frigyes király elveszté ezt az egész hadjáratot! Minő siralom!
De most sietve fog seregestől Berlinbe visszatérni! Minő öröm!
Ezen az egy rövid délutánon Trenk Frigyes a paradicsom gyönyöreitől kezdve a purgatórium kinszenvedéseig mindent megkóstolt.
Az alkonyat oltalma alatt utra kelt huszonkét megterhelt szénásszekerével.
Egész éjjel folyton hallotta a puskalövéseket, melyeket Trenk Ferencz pandurjai váltottak egyes porosz szénázó csapatokkal. Éjféltájban egy erdőből negyven lovas vágtatott eléje, a kikben porosz ulánusokra ismert. Azok is szénázni jártak. Saját magukat ki tudták vágni a pandurok közül, de szekereik ott vesztek.
Most aztán ez a negyven lovas is szaporítá az ő csapatját, mely másnap dél felé szerencsésen baj nélkül elért a király táborába.
Csak Frigyes szivének volt baja.
Trenk Frigyes a porosz tábor előőrseit és bagázsiás szekereit már hajnalban maga előtt találta s ebből megtudhatá, hogy a király serege keleti irányban mozdul előre s gyors menetben halad. Konopist közelében talált rá a főhadiszálláson. A király épen sátorában ebédelt legközelebbi környezetével. Ágyutalpakra fektetett szekéroldalak képezték az asztalt, sült marhahus főtt csicsókával (topinambur) a vendégséget. Italul szolgált a jóféle almabor (Gose), a mi ott helyben készül.
A király maga használta ülőkének az almaboros hordót, még pedig úgy, a hogy Bachust szokták rá pingálni, lovagolva, hátul a csap a hordóba volt ütve; ha kifogyott a kanna, a király maga töltötte teli. Azt a szép tabourettet, melyet a királyné sajátkezüleg himzett számára, átengedé az angol követnek, a ki jobbján ült s kivételképen brandyval frissitette fel magát.
Mikor Trenk Frigyes a király sátorába belépett, nagy üdvriadal támadt a vendégeskedő társaságban.
– Ah! Itt van Trenk! Megérkezett Trenk.
Mindenki azt hitte róla már, hogy odaveszett, minthogy egész éjen át elmaradt.
– Nos, Fritzi! szólt a király, hát egyedül jön maga?
– Nem, felség, másodmagammal s azzal a kék köpönyege alól előhuzott egy tokaji boros átalagot s azt a király elé tette.
– Hát ezt hol vette?
– A jámbor beneschaui barátok disputálták rám erővel hogy hozzam el felséged számára.
– És a katonái?
– Két vadász kivételével, a kiket Trenk huszárjai levágtak, mind itt vannak.
– De megfizetett értök?
– Hetet a kettőért. Huszonkét huszárt pedig elhoztam foglyul. A lovaikat huszonkét szénásszekér elé fogattam; azok is eljöttek szépen.
Nagy örömriadal támadt e szóra! Huszonkét szénás szekér! Ebben az inséges időben. Voltak Tamások, a kik nem hittek benne, a míg saját szemeikkel nem látták, hogy csakugyan létezik ilyen heraldikai csoda! Nagyobb csoda, mint a kétfarku oroszlán: szénás szekér!
Ez aztán a csodahős!
S még foglyul is ejti a megtámadóit: a másik Trenk mesevitéz huszárjait, egész csapatszámra! S keresztül sétál trombita szóval a pandurok táborán, melyben a többi vállalkozók mind odavesztek. Sőt még egy elszakadt után csapatot is felszed az uton s azt is magával hozza.
– Ide ülj mellém! Mondá a király, helyet szorítva Frigyesnek maga mellett. Hozd ide magadnak azt a dobot a szögletből; arra ülj s azzal eléje tolta a rosztbifes tálat, hogy szeljen belőle. Frigyes nem is hagyta magát kétszer kináltatni. Falt mint egy farkas: minden hozzá intézett kérdést hallatlanná téve.
A király láthatólag gyönyörködött benne.
Majd az angol követhez fordult s Trenk vállára téve kezét, azt mondá neki:
– C’est le matador de ma jeunesse!
Trenk pirult e dicséret miatt. Volt oka a pirulásra. Madame Circe mondhatná azt meg, hogy milyen matador? Hüvelybe tett fegyverrel.
A tokaji boros átalag kézrül-kézre járt: azt nem szokták kláziból inni, hanem az akonáról. Malicziózus egy edény! Tüdő kell hozzá, hogyha az ember egy kortyot ki akar belőle szivni.
Az ebéd végeztével a király kijött a sátorából, mustrát tartani a Trenk Frigyes által elhozott szekerek, katonák és foglyok fölött. Azok rendben fölállítva vártak a sátor előtt. A saját katonáit megdicsérte, a foglyokon végig próbálta nyelvtudományi ismereteit s miután azok se a magyar, se a szarmata kérdésekre nem feleltek s még arra a kérdésre is, hogy «styi rumunyesztye?» csak a fejüket rázták, meggyőződött, hogy azok valami egészen ismeretlen népfajhoz tartoznak.
Azzal ott a vezérek csoportja előtt levette a nyakából a szalagon függő katonai érdemrendet s azt Trenk Frigyes nyakába akasztá.
– Jutalmul e derék hőstettért!
Trenk Frigyes alig tudott valamit rebegni. A lelke azt mondá, hogy soha még érdemrend rosszabbul meg nem volt érdemelve.
A király még e fényes kitüntetésen fölül egy erszénynyel is megjutalmazta Frigyest. Az erszényben ötszáz arany volt.
Ez a szénának az ára.
De Trenk a maga részéről szintén nem maradt hátra a nagylelküségben. A király által ajándékozott pénzből az őrmesternek és a káplároknak husz Frigyes-aranyat adott egyenkint s minden katonának egy aranyat, azonfelül az ezredkáplánra rábizott száz aranyat, hogy ezt majd a két elesett vadász édesanyjának küldje el.
Ezzel a bőkezüséggel gondolta biztosítani a hallgatásukat.
Hiszen egész dicsősége addig tart, a mig ezek ki nem beszélik az igazat.
Jasinszky karon fogta s fensőbbségi grácziával gratulált neki e szép katonai bravurhoz.
– El kell nekünk mondanod, hogyan ment végbe ez az egész brilliáns affér?
Most aztán Frigyesnek kellett volna hazudni egy hősi fordulatokkal teljes mesét. Meg voltak a hozzá való eszközei: nagy költői tehetséggel volt megáldva. De azt nem vette most elő.
– Bocsássatok a sátoromba. Két éjszaka nem aludtam. Folyvást a nyeregben. Fáradt vagyok, mint a kutya.
Mielőtt még is a sátorába bocsátották volna, a király mégegyszer behivatta őt magához. A király egyedül volt vele.
– Tudja maga már a tábori jelszót?
– Még nem közölték velem, felség.
– Akkor ne is tudakolja. Mire fölébred, más jelszó lesz: azt közlöm magával: «Mollwitz!»
– «Értem» felség.
– Mért nyomta meg azt a szót, hogy «értem»?
– A jelszó azt jelenti, hogy szembe megyünk az ellenségre és megverjük.
– Helyesen magyarázta. Hát azt tudja maga, hogy igazi ellenséggel állunk szemben?
– Tudom felség. Lotharingi Károly érkezett meg a rajnai hadsereggel; csatlakozott Nádasdy hadtestével és a szász hadsereggel. Drezda felől közelítenek.
– Helyes. Előttünk Lotharingi Károly, a hátunk mögött Trenk Ferencz. Micsoda rokonságban áll maga ezzel a Trenkkel?
– Apáink testvérek voltak, de egymást nem szerették. Életutjaik külön váltak. Én és nagybátyám Ferencz sohasem láttuk egymást.
– Többet nem tud maga a nagybátyja felől?
– A mit hallásból-mondásból lehet tudni: vitéz embernek, de rossz jellemünek irják le. Nem az én dolgom, biráskodni fölötte. De ha a csatatéren találkozunk, valamelyikünk le fogja vágni a másikat, annyi bizonyos.
– Ezt szeretem hallani. A míg én a derék sereggel előre nyomulok Lotharingi Károly ellen, az alatt maga a tartaléknál marad a testőr századdal és részt vesz a hátvéd csatározásaiban s rajta lesz, hogy az ellenfélt visszaverjék.
– Nem lesz nehéz feladat, felség.
– No, csak semmi elbizakodás. Trenk Ferencz jókora haderővel rendelkezik s gyors mozdulatokra képes. Ma három hiobhir érkezett hozzám egy óra alatt. Budweiss és Frauenberg kapitulált egy ágyulövés nélkül s utánuk másnap Thabor, a Walrabe-ezreddel. A másik kettővel nem törődöm. Szedett-vedett hesszeniek voltak; de a Walrabe-ezred! S különösen a hadakban edzett főparancsnok A… Z. herczeg…
Ennek a névnek a kimondásánál a király soká nézett Trenk Frigyes szemébe. Olyan volt e királyi szemek nézése, mint a gyujtó üveg sugártüze. Trenk Frigyes kiállta azt.
Egy pillahunyorítás nem árulta el az érzelmeit.
Pedig teljes nyugalmat mutatni is veszedelem volt. A… Z. herczeg nagy tekintély volt a hadseregnél s Trenk Frigyes gyakran volt neki meghivott vendége. Egy kicsit mégis csak kellene mutatni a megütközést az elfogatás fölött, ha már az örömöt nem akarjuk is elárulni.
– No! És maga annyit sem mond ily kitünő pártfogójának a balesetéről, hogy «Isten őrizz!»
Trenk Frigyes nyugodtan felelt:
– Ezt a rossz hirt már tegnap ilyenkor hallottam, felség. Nem lepett meg.
– Kitől tudhatta meg?
– A fogoly huszároktól.
– Hát tud maga ezeknek a fogoly huszároknak a nyelvén beszélni?
– Én nem; hanem a háziasszonyom, a kinek a kastélyában szállva voltam.
– Ah há! Tehát magának háziasszonya volt.
– Tudósításomban mindent elő fogok adni. Beneschau földesasszonya Sch..in grófnő. Ő küldte általam fölségednek az élelmi szereket a kocsikkal együtt, hódolatból.
– Szép-e?
– Igen distingvált hölgy.
– Nem azt kérdeztem, hogy milyen a magatartása? hanem hogy szép-e?
– Nagyon szép, fölség.
– Megfizetett maga az élelmi szerekért?
– Ismétlem, hogy ajándékba küldte felségednek.
– Nekem igen! De maga csak nem maradt adósa?
Trenk Frigyes minden prüderiáját elővette, hogy szabadkozzék.
– Mit gondol, fölség? Ilyen helyzetben! Ellenséges tábor közepett!
– Ejh! Katona fegyverének mindig fel kell huzva lenni. De csak megölelgette a bucsuzáskor?
– A bucsuzáskor nem, fölség.
– No hát az alkudozáskor. Az én nevemben, per procura.
A király nevetett; erre aztán Trenk Frigyes is elnevette magát, míg hirtelen észrevette, hogy ezzel a nevetéssel a titkába enged látni s nagy hirtelen összeszedte magát.
– Az etikett korlátai között.
– Jól van, ismerjük ezt a dolgot. Most elmehet aludni. Estére megkapja a parancsomat.
Trenk Frigyes a királytól kijövén, sietett a sátorát fölkeresni, a hol a két lovászlegénye várt reá; a sátor mögött volt a két vezeték paripája. Leveté magát a medvebőrre s rögtön elaludt. Az esteli trombitaszó ébreszté föl.
Akkor tudta meg, hogy a király a főhadiszállással együtt már délután elköltözött s őt a testőrségi századdal együtt hátrahagyta, négy ágyuval. Hanem azt az ötven huszárt, a kik a kirándulásban részt vettek, magával vitte a király.
Trenk Frigyes fel tudta fogni helyzete ferdeségét.
Ma minden ember az ő csoda vitéz tettéről beszél; bámulják, irigykednek rá: nagy jövendőt jósolnak neki; de ha a király maga elé találja hivatni Norbertet, a huszár őrmestert s elmondatja vele magának az egész hadi kalandot, egyszerre kisül, hogy a vezénylő tisztnek ebben az egész bravourban csak szégyenteljes kelepczében kussadás jutott. Ekkor aztán, ha kérdi valaki: hol nyerte ez a «grüner Junge» azt a vitézségi érdemrendet? azt fogják rá felelni: «madame alkovenjében».
Ez a nyugtalanító érzés kisérte őt az egész hadi uton. Harmadnap utólérte a királyt s azontul ő vezette az első szakaszt a testőr lovasságnál; a király a dobverők szakaszánál lovagolt.
Egyszer odainti magához a király Frigyest, s azt mondja neki:
– No Trenk, most ráérünk a dolgunk felől: beszélje el nekem, hogyan történt az a maga vitézvágása Beneschauban?
Frigyes elmondott mindent a királynak hiven, szépítés nélkül; bevallotta az elkövetett nagy hibát, a minek balkövetkezéseitől csak egy asszony furfangja s az altisztjei vitézsége szabadíták meg.
A király arczvonásain látszott a meglepetés. Nem árulták el még neki e titkot: Frigyes szájából hallotta ezt először, mint önkénytes vallomást.
– No lássa, ezt szeretem, hogy igazat mond. Nem titkolja el a hibáját, nem kérkedik hamis érdemekkel. Azért a hőstett érdeme csak maradjon a magáé. Megtörtént ez már hires hadvezéreken is, hogy hibából nyerték meg az ütközetet. Mollwitznál magam is megfutottam s csak másnap tudtam meg, hogy fényesen győztem: derék gránátos ezredeim legázolták az ellenséget. Kicsinyben magával is ez történt. Köszönjük meg Fortuna istenasszonynak, hogy ránk kacsintott. Hanem már most ezzel aztán vége legyen ám az istenasszonyokkal való kaczérkodásnak! Maga fiatal ember, sok szép tehetséggel van megáldva. Szive, feje helyén. Tudományos képzettsége sok. Testgyakorlatokban, férfi-küzdelmekben az elsők közül való. Lelkében tetőtől-talpig nemes ember! Ezt ne vegye dicséretnek. Egyetlen egy indulat képes lesz magánál mindezeket a jó tulajdonságokat lerontani. Ez az érzékiség. Erre pedig magának nagy hajlandósága van. Egyetlen egy órájáért a gyönyörnek maga el fogja veszteni az eszét, elfeledi a kötelességét, elárulja a hazáját s lesz komisz, alávaló jellem, háládatlan, fizetett kém. Ez mind lesz magából, ha be nem vakczináltatja magát a szerelem ragálya ellen.
És azután még egy félóráig tartotta atyai oktatásokkal Trenk Frigyest a király, mellette lovagolva.
Elmondta neki, hogy ilyen idős korában ő nála is hasonló pusztító betegség volt az érzékhevülés, ő is el tudott minden kötelességet felejteni egy édes csengő hangért; az ábrándok világába hagyta magát ragadtatni.
És azután áldva emlékezett vissza arra az atyai vas kézre, mely ábrándjait kiméletlenül összetörte és eltévedt fiát a férfifeladatok teljesítésére kényszeríté, egy börtönfelügyelő szigoruságával.
– Én hasonló atyai gondviselést fogok maga felett gyakorolni, mondá a király. Én magából egész embert akarok csinálni. S ha nem megy máskép, összetöröm s ujra öntöm, a hogy én velem tett az apám. De tudja maga, mi a neve annak az ujraöntő anyamintának? Börtön. Maga most azért a beneschaui asszonyhistóriáért rászolgált egy esztendei várfogságra. Ez most el van téve; de nincs elengedve. De eszébe jusson magának, valahányszor még egy olyan hosszan aláomló asszonyi hajzatot, mely egy tündértermetnek utolsó takarója, végig czirógat a kezével, hogy Frigyes király fekete könyvébe be van irva az adóssága.
Frigyes a könyekig meg volt hatva a király atyai dorgálásai által. Szentül fogadta, hogy spartai életet fog élni ezentul.
A király megerősítette ebben a szándokában. Valóban semmi sem oly hathatós védelem egy ifju férfira nézve a szerelem és bujaság csábító démona ellen, mint a test edzése, fegyvergyakorlat, athlétai versenyek: a merész daczolás az elemekkel, a szomjazásban és koplalásban való tökéletesítés, a hogy már a Gradus ad Parnassum mondja, melyet minden syntaxista ismer: «Multa tulit, fecitque puer: sudavit et alsit. Abstinuit Venere et vino». (Hej sokat eltürt s tett a fiu izzadva, didergve. Elkerülé a szerelmet, a bort.)
Azután majd ha Berlinbe visszatérnek, ott lesznek Trenk Frigyes előtt a hires tudósok, Pöllnitz, La Mettrie, Jordan: azokkal társaloghat, azoknak a szelleméből sokkal több táplálékot gyüjthet a lelke számára, mint holmi hiábavaló asszonyszemélyek fecsegéseiből.
Trenk Frigyes egészen megadta magát. Ünnepélyesen felfogadta, hogy ezentul napjának minden óráit a vivó és lovagló porondon fogja tölteni, a hevülések ellen jeges fürdőket vesz: éjszakáit a tudományoknak fogja szentelni s ha egy asszonnyal összetalálkozik, annak csak a czipője orrát fogja nézni lesütött szemmel.
Tesz az ember ilyen fogadásokat, mikor naphosszant masirozik hóval vegyes záporesőben, sárban, éhezve s keresve az ellenséget, a kivel össze akar verekedni.
Hogy azután megtartja-e ezeket a fogadásokat, az otkolon-illatos szobában, a kandalló tüzénél, a forró puncs szürcsölése mellett? Az megint más kérdés.
II. Frigyes rátalált a keresett ellenfélre. Lotharingi Károly szembe jött rá, egyenlő haderővel.
Marsovicznak hivják a helyet, a hol II. Frigyes elvesztette – nem az ütközetet – hanem az egész hadjáratot. Ütközetre nem került a sor.
Pedig mind a két tábor katonáinak forrott a vére a verekedési vágytól. De a «mama» azt mondta a gyerekeknek: «Csitt! mentek aludni!» Ez a mindnyájunk közös mamája, a föld: ez akadályozta meg a verekedést.
Lotharingi Károly serege egy félkör alaku hegyen tanyázott, a hegy lankáin elhelyezett ágyuütegekkel. A hegy mindkét oldalán volt egy tó, melyeket egy lomha folyásu csatorna kötött össze. A csatorna két oldalán süppedékes mocsár.
Szemben II. Frigyes hadserege szintén egy hegymagaslatot foglalt el; a két ellenség egymásnak a beleibe láthatott: megszámlálhatták az ágyuikat, lovasezredeiket; láthatták minden mozdulataikat. Azonban nem is mozdulhattak. Itt meg kellett állniok és egymással farkasszemet nézniök. A két ellenfél egymásnak az állását csak keskeny völgyeken át közelíthette meg; de maguk azok a hegyvápák is ketté voltak szakítva, mély sziklameredélyektől. Sziklák, mocsarak, tavak, lehetetlenné tették az ütközetet. Károly herczeg meg sem mozdult a helyéből. Neki kényelmes helyzete volt: hadserege bőven ellátva élelemmel. De Frigyes király háta mögött minden élelmezést lehetetlenné tudott tenni Trenk bátya. A király belátta, hogy a támadás lehetetlen. Visszavonulót fuvatott. Átvonult seregével az Elbe tulsó partjára. Az egész hadjárat el volt veszve. Vissza kellett adnia Csehországot egy ágyulövés nélkül, a hogy elfoglalta.
A visszavonulás Szilézia felé teljes hadi rendben történt meg, három hadoszlopban, taktikai szabályok szerint. Lotharingi Károly serege csak nagy távolban kisérte; de meg nem támadta a hazatérő ellenséget. II. Frigyes maga egy dandárral, melyet a lovas és gyalog testőrség s a gárdagranátosok két zászlóalja képezett, négy tábori ágyuval vonult a centrumban; ellenségnek hire-nyoma sem volt. A királylyal volt együtt az egész főhadiszállás.
Estére Kollin városában szállt meg a király. Ez a hely meg volt babonázva rá nézve. Már az első látogatása is fatális volt benne.
A mint besötétült, az előőrsre kiállított huszárpikétek nyargalvást jöttek jelenteni, hogy nagy csapat magyar lovasság közelít. A huszárok annyira vitték a vakmerőséget, hogy beszáguldoztak a városba s ott lövöldözték ki a karabélyaikat.
Jasinszky, a gárdisták főparancsnoka, kiküldte egy szakasz lovassal Trenk Frigyest kémszemlészetre; az nem sokára azzal a hirrel tért vissza, hogy az egész mező hemzseg a száguldozó magyar huszárságtól.
A parancsnok erre utasítá, hogy menjen a királyt fölkeresni s kérje a rendelkezését.
Frigyes lótott-futott a városban, keresve a királyt: senki sem tudta neki megmondani, hogy hová lett? Az egész haditanács nem tudott tanácsot adni. Végre a király inasa tudatá vele, hogy ő felsége felment a toronyba.
Frigyes utána sietett. Ott találta a királyt a toronyablakban, perspectivával a kezében.
– Mit akar kend? kérdezé boszusan a király, mikor Trenk megszólította.
– Parancsát várom, fölség, hogy mit tegyünk?
– Tegye kend, a mit akar! Iparkodjék a bőrét megmenteni.
– A parancsnokom kiván utasítást kapni a lovas gárda számára.
– No, hát vigye neki az utasítást, hogy a lovas gárda huzódjék ki az első hóstádból, s álljon fel a második hóstádban a glaszin, maradjon mindenki a nyeregben.
Akkor jött egy sűrű zápor, mely eltakarta az egész vidéket, a király nem látott semmit a toronyból. Koromsötét éjszaka lett.
Trenk Frigyes sietett az utasítással Jasinszkyhoz s azzal a lovas gárda átvonult a városon a hostádba.
A királynak volt sejtelme a veszély komolyságáról. A helyett, hogy a dandárját a belvárosban összpontosította volna, az egészet a hátsó külvárosban állítá fel, a honnan kijárás van.
A zápor megszünt, hanem azért a borult ég miatt sötét volt. De nem sokára lett aztán világítás elég! Megérkezett Trenk Ferencz a maga pandurjai élén s első dolga volt egy pár magas házat felgyujtani. A veresköpenyegesek elfoglalták a szélső házakat s azoknak az ablakaiból kezdték meg a puskázást a poroszokra.
Ő maga, a fővezér, fekete lován, veres dolmányban, ott nyargalászott vakmerően, parancsokat osztva, a pokoli világítás közepett. Néha olyan közel jött Trenk Frigyeshez, hogy az arczát megláthatta. Álomviziónak is rettenetes volt az!
Közben szólt a török muzsika: öreg dob, trombita, klarinét; hangzott a svihrovai nóta, a mibe beleénekelt a szerezsánok bömbölő kardala.
S hogy ne csak tüzzel és vassal rontsa az elleneit, még azt is kieszelte a pandurvezér, hogy a csatornagátat átszakíttatá s arra a városba omló viz egyszerre ellepte a glaszikat. A testőrök lovai hasig áltak az áradatban s soraikat tizedelték a pandurok golyói. Trenk Frigyes századából hét testőr elesett s a saját lova is megsebesült. Hallotta a golyónak a pattanását, mely annak a nyakán behatolt. A paripa ágaskodott, hánykolódott, majd levetette lovasát a nyeregből.
Szokatlan, megdöbbentő, minden hadi tudományt csuffá tevő volt ez a harczmodor. Támadás egy város közepén, sötét éjjel, melybe a felgyujtott házak lángja vet világot. A házakból lövöldöznek a magát védeni képtelen lovasságra, melyre ráeresztették a csatorna vizét. A megtámadott fél egy külvárosba beszorítva, a honnan csak egy kapun át van kijárása. De künn a város előtti téren pedig az ellenséges lovasság száguldozik s minden menekülési rohamnak elvágja az utját.
Egy előnye volt csupán a király dandárának Trenk Ferencz fölött. Az a négy tábori ágyu. Ez a fegyvernem hiányzott a pandurvezérnél. Utálta az ágyut, mint haszontalan idővesztegető szerszámot. Neki a várostromhoz elég volt a lajtorja, meg a sötét éjszaka, kézben a mordály, a fogak közé szoritva a görbe kard; így veszik be a várakat. Csatában pedig épen semmire sem becsülte az öreg lőszerszámot. Gyors száguldozásaiban csak akadályoztatta volna az ágyu, a ki uszni sem tud s a sárban megreked.
És ez a négy apró hatfontos ágyu mentette meg II. Frigyest, hogy Trenk Ferencz gárdástul, főhadiszállásostul együtt el nem fogta Kolin városában. Minden oldalról körül volt már véve. Vezérei elvesztették a fejüket. Senki s nem osztott parancsot.
A pandurvezér ellenben messze harsogó szóval kiabálta a pandurjainak a jelmondatokat valami ismeretlen zsargonban, a mit az ellenfél nem értett.
Ekkor egy ágyugolyó összezuzta a pandurvezér jobb lába szárát.
Trenk Frigyes látta, a mint nagybátyjának a fekete lova magasra felágaskodott s aztán hanyatt vágta magát, lovagját is maga alá temetve. Az ágyuteke a lovat is megölte.
A pandurok odarohantak elesett vezérükhöz s azt lova alól kiszabadítva, magukkal vitték.
Ezzel vége volt a harcznak: a király feje fölül elvonult a nagy veszély. Ez az egy ágyugolyó megszabaditá.
A vezér megsebesültével az egész pandursereg elvesztette a lelkét.
Minden hadi sikere az ő személyes vitézségétől függött. Soha sem közölte alvezéreivel támadási tervét, a mit maga is a küzdelem hevében gondolt ki s ha kellett, gyorsan megváltoztatott. A harámbasák egyike sem volt képes a vezért helyettesiteni; az okosabb főtiszteket pedig irigységből, féltékenységből elüldözte maga mellől.
A pandursereg minden török muzsika nélkül kikotródott a városból, a lovasság még egy ideig nyargalászott az elhagyott utczákon; de éjfél után az is eltisztult. Másnap reggel a naszszaui dandár sietett a király fölmentésére, s a pandurtábor, a milyen gyorsan jött, úgy eltünt s többet nem zavarta a poroszok visszavonulását.
– No, a maga drágalátos urabátyja ugyan szép kis tréfát csaphatott volna velünk az éjjel! Mondá a király Trenk Frigyesnek, mikor másnap ismét egymás mellett lovagoltak. Jó szerencse, hogy agyonlőtték!
Trenk Ferenczet azonban nem lőtték agyon: nem olyan könnyen volt annak a testéhez varrva a lélek. Felvitték Bécsbe s ott egy ügyes kirurgus egymáshoz ragasztotta az eltört lábszárcsontját: legfeljebb rövidebb lett az egyik lába, mint a másik; de azért csakugy megülte a lovat, mint azelőtt s csak olyan kurucz ember maradt, mint eddig volt.
II. Frigyes hazatért erősen megfogyott seregével, melynek elveszíté egy harmadát, a nélkül, hogy egy ütközetet vivott volna, s elveszté az egész hadjáratot.
És a kinek a nevében, a kinek az érdekürügye alatt ez az egész nagy hadjárat megindíttatott, a jó VII. Károly császár, mint éli dicsősége világát azalatt?
II. Frigyes hadseregének támadó mozdulatával egyidejüleg a császárt is visszahelyezték Bajorország székvárosába.
Ismét elfoglalhatá a Kandid Péter épitész remekében készült ó-rezidencziáját, felvitetheté magát a csodaszép «császárlépcsőn» végig a pompás audiencia termén, a tükrök termén s a száz lépés hosszuságu gallérián, melyet a bajor uralkodók arczképei ékesitenek; mindmegannyi pánczélos, hadverő alakok, királyi jogarokkal, marschalbuzogányokkal a kezükben; mellettük az asztalra téve a korona; némelyiknél kettő is.
Ott, a hosszu galléria vége felé letétetheti magát a vánkosokkal felpóczkolt karszékbe; szemközt a saját arczképével, melyen Des Marés György művész ecsete remekelt. Ott láthatja magát a császári ornátusban, egyik kezét a csipőjére, a másikat a német császári koronára téve. Annak az árnyékában még két másik korona is bujdoklik.
Igen! Ezek mind az ő koronái. Az arczkép alatt a czimei és a neve felirva: «Serenissimus, potentissimus, ac invictissimus Princeps Carolus VII. Dei Gratia Romanorum Imperator, semper Augustus, Rex Germaniæ & Bohemiæ, utriusque Bavariæ, Archidux Austriæ» és a többi és a többi.
S ő csak azt az egyet irigyli attól az arczképtől, hogy az olyan délczeg módra tud a lábán állni! Ő csak székben ülni képes, akkor is csak úgy, hogy a jobb lába egy támlányra van fektetve, bebugyolálva viaszkos vásznak és vatta közé. A köszvény gyötri, mely éjjel-nappal nem tart szünetet.
A főudvarmester jön, messziről elkezdve a bókolást s hozza az aranyos bőrtárczában a hadi jelentéseket, melyek legujabban érkeztek stafétával. Azokat felolvassa a császár előtt, ki tölcsért csinál a markából a füle előtt, hogy jobban halljon s közben nagyokat nyög; jaj a térdem, jaj, hogy szurkál!
Örülni kellene a kapott tudósításon; de ez az arcz nem képes már örömöt kifejezni: vonásaiban a fájdalom, a csüggedés, a boszuság van megkövesülve.
Itt van Frigyes király gratuláló levele. Boldog uj esztendőt kiván.
«Boldog új esztendőt.»
Csak egy boldog új napot tudna kivánni!
Erre valamit kellene válaszolni. A titkár kezében tartja már a tollat.
De a mint lélekzetet vesz a diktáláshoz a nagy ember, rögtön előveszi a gonosz hurut, minden szavát megszakítja a köhögés. Az ápolója be van már tanitva a segédkezésre; addig ütögeti a tenyerével a felséges úr háta közepét, mig a köhögés alább hágy.
Az üdvözlő levél ezalatt megiródott.
A császár aggódva néz körül, hogy nem következik-e még valami uralkodói tény, a melyet el kell végezni?
Van egy egész halom folyamodás. Kárvallott polgárok, kiket a gyilkos, égető hadjárat minden vagyonuktól megfosztott, özvegyek és árvák, kiknek kenyérkeresője elesett. Ez mind a jótékonysági kommisszióhoz utasittatik.
Jó szerencse, hogy ezt a kellemetlen thémát félbeszakitja a gyóntató atya megérkezése. Ez elől mindenkinek vissza kell vonulni. A császár egyedül marad vele egy hosszu óráig. Egy olyan embernek is lehet sok meggyónni való büne, a ki kezét, lábát nem tudja megmozditani. A koronák tulajdonosának a kimondott szava, a gondolatja is cselekedet. Jó, vagy rossz cselekedet! S ezt a pap határozza meg.
A császár arcza egészen veres volt, mikor a káplánja eltávozott, a kápláné ellenben fakó halovány. Nem adta meg neki az abszolucziót.
Titok volt, a mit egymásközt beszéltek, annak a tárgyát nem volt szabad megtudni senkinek, még a kanczellárnak sem.
A lelki felindulás azonban jótékony hatással volt a császár életszervezetére. Ujra mozgásba jött a vére, felszakadt a flegmája. Volt egy bizalmas embere, a kit legörömestebb látott maga körül: az udvari szakácsa. Ez előtt nem volt titoktartó. Ha ez a jeles férfiu naplót irt volna, rendkivül érdekes olvasmányt hagyott volna hátra az utókornak.
VII. Károly császár nagy inyencz volt az akkori idők fogalma szerint; mert a mai korban emberi iny el nem fogadná azokat a mindenféle füszerekkel és savakkal, olajokkal megmérgezett ételeket. S ezeknek az összeállitásában volt nagy müvész Kuncz mester. S a császárnak igazi gyönyörüség volt a szakácsával az ilyen csemegék fölött tanácskozni.
– Nagyon szeretem, hogy nem adta meg az abszolucziót, szinczerizált ő felsége. Legalább nem kell hetenkint kétszer bőjtölnöm. Utálom a halakat, meg a csigabigákat.
Kuncz mester aztán előadta a mai napra való konyhatervét. Csupa melegvérü állatokból és olyan növényekből, a melyek a nap jegyét viselik. Semmit a Saturnus jegy alatt termettekből, minő a spinót és a csicsóka.
Italul pedig az «aurum potabile» (iható arany) és az «aqua regalis» (királyi viz).
– Gondold csak, Kuncz! Még azt kivánta, hogy béküljek ki a fiammal! Az elkorcsosulttal! A kinek nem tetszik a vitézkedés. Fut a háboru elől. Az ellenségeimmel barátkozik. Azt hallom, hogy a mint én meghalok, azonnal békét köt a királynéval: eldobja a koronáimat. Ezeket a drága koronákat, a mikért én annyit harczoltam! A miket oly büszkén viseltem! Egy se kell neki. Nesze római császári korona! Nesze csehországi korona! Ah! csak én lóra tudnék még ülni!
Kuncz mester rendes kerékvágásba igazitá a társalgást azzal a jelentéssel, hogy az árticsókák már megérkeztek Veronából.
Erre aztán megint más irányt vett a beteg császár észjárása.
– Az árticsóka drága csemege; azért pénzt kell adni. A császári pénztár pedig most üres! Nincs! Egy baczen sincs benne. Éhen fogunk meghalni.
Ekkor aztán a magas beteg vigasztalására előhozták az állami satulyt: felnyitották. Tele volt aranynyal. Lássa, hogy nem fog éhen meghalni.
Belemarkolt az aranyba. Marok számra átrakta a ládikó egyik szakaszából a másikba, számlálva, hány napig tart el.
– Harmincz! Egygyel sem több. Harmincz nap mulva nincs mit ennünk. Mehetek a koronáimmal koldulni.
A környezete vigasztalta: harmincz nap nagy idő, az alatt nagy dolgok történhetnek. Mária Terézia busás hadi kárpótlást fog fizetni.
– Igen! Igen. A káplán azt mondta, hogy ne aggódjam a messze idők miatt; mert a jövő hold töltét nem fogom már megérni. De én nem akarok meghalni! Mi lesz a koronáimmal, ha a fiam kerül a helyembe?
A felhozott ebéd aztán megvigasztalá. Köszvénytől összehuzott ujjaival nem tudott enni: úgy kellett az ápolójának kanállal etetni. És mértéktelen étvágya volt. A mig evett, ivott, elfelejtette a testi fájdalmait, az aggodalmait.
– Ilyen marczipánt nem készitenek a paradicsomban!
A bőséges ebéd után pedig rögtön előveszik a testi fájdalmak: a gyomra felpuffad, a kő kinozza, a térdporczai lüktetve égnek.
Sietve küldenek az orvosokért. Közelben tartózkodik mind a három; körülfogják a páczienst, mint a boszorkányháromszög.
Az egyiknek fekete parókája van, a másiknak szürke, a harmadiknak veres.
A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyit, flastrommal és hólyaghuzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenitő balzsamokkal és prüszköltető szerekkel. Legujabb panaczeája egy elevenen megnyuzott fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni, attól a köszvény csalhatatlanul elmulik.
A szürke parókás kitanult therapeuta. Minden bajnak a diagnozisát az urina szineiből, felhőiből, üledékeiből itéli meg – csalhatatlanul s ahhoz alkalmazza a reczipéit, a mik az állat-, növény- és ásványvilág termékeivel meg nem elégedve, a mythologiai sárkányok és baziliszkok alkatrészeit igénybe veszik.
A veres parókás végre raczionálista doktor. Ő már rájött arra a thesisre, hogy a gyógyhatásu füveknek és állati részeknek signáculumaik vannak. Annálfogva, a kinek kőbaja van, azt a «kőtör» (saxifraga) és «kőmag» (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani, továbbá a pézsmaczicza zacskójában talált követ porrátörve itatni vele s a fizetér-czethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni: ezek a követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.
S a sok tudós konzilium és disputa közepett a halálra kinzott beteg nyög és jajgat s kinjában erre a mondásra fakad: «odaadnám most valamennyi koronámat egy gyógyító arkánumért!»
Végre a veres parókás ezt az okos mondást hangoztatja:
– Semmi sem használna a fölséges beteg bajainak megorvoslásában annyira, mintha itteni zord klimánk alatti tartózkodását melegebb zóna alattival váltaná fel; ha például elköltöznék Nizzába.
A császár nevetett is, köhögött is, dühöngött is egyszerre.
– Oh tu asinus in folio! Én menjek Nizzába, a hol most osztrákok, olaszok, francziák, spanyolok egymás hátán verekesznek! Hát nem tudod, hogy ott most háboru van?
A tudós férfiu nagyot bámult. Hát ez bizony nem tartozott az ő szaktudományai körébe.
– Nagyon csodálom, hogy Olaszországban háboru lehet; holott Paracelsus megirta, hogy a fügének az étele és a gránátalmának az itala olyan békitő hatással bir, hogy annak a használatától még a tigrisek is megszelidülnek.
(Persze, csak azon mulik, hogy a tigrisek nem eszik meg a fügét s nem szopják ki a gránátalmát.)
Következnek a kirurgiai kinzások; az érvágók, köppölyök, katheterek, hólyaghuzók. Végre a minden betegségekben gyógyitó thériák. A mákony hatása alatt legalább kényszeredett álom száll a beteg idegzetére. De az az ópiumadta álom megint rettenetes viziókat idéz az agyára. Temetéssel álmodik. A kriptaajtót töri fel, mikor fölébred. Fulladozva hörög: «Nem akarok még meghalni! Hová lesznek a koronáim!»
Egy este aztán a minisztere egy sürgetős levéllel szakitá félbe a beteg császár kancsérolását, kiküldve mellőle minden más halandó embert.
A levelet II. Frigyes irta főhadiszállásáról – Glatzból.
Ebben tudatá a király császári védenczével, hogy az idei hadjárat be van fejezve – rosszul. Csehországot oda kellett hagyni. A francziák cserben hagyták szövetségeseiket. A porosz sereg vonul haza Brandenburgba, Pomerániába. A császár lássa, hogy mit tegyen.
– No, most már meg akarok halni… szólt a koronák martyrja.
És szavának állt.
Másnap reggel hiába hozták az ébresztő boraxot füstölni: nem ébredt föl semmi életserkentő arkanumra. Itt hagyta a koronáit.
Úgy történt, a hogy a haldokló császár előre látta. Trónörököse Miksa József a füsszeni békekötésben lemondott minden igényéről a császári koronára, Mária Terézia örökös tartományaira s cserébe visszakapta elfoglalt Bajorországát s ezzel megszünt szövetségese lenni II. Frigyesnek.
Mária Teréziával ellenben szövetséget kötött Anglia, Holland, Szászország s a szövetséghez hozzájárulni készült Orosz- és Lengyelország.
A porosz királynak nem maradt más fegyvertársa, mint a franczia király.
II. Frigyesnek keserü napjai voltak! Egy emlékezetes levélben két példát idéz fel: az egyik azé a hajós kapitányé, a ki az ütközetben minden oldalról körülfogva ellenséges gályáktól, kanóczot készül dobni a lőporos tonnába; a másik pedig dicső ellenfelének példája: Mária Teréziáé, aki asszony létére nem esett kétségbe, midőn ellenségei már Bécs város kapuit döngették; hanem valamennyivel elfogadta a harczot.
Tehát ennyire jutott már II. Frigyes király, hogy ilyen képek vonuljanak át képzeletén.
Hanem hát a könnyüvérű fiatalság mit törődött a magas politikával? a Pelham-miniszterium aknamunkájával, mely biztató szavakat küldött II. Frigyesnek, de öt millió forintra emelte fel Mária Terézia hadi subventióját s szolgálatába bocsátá a hannoveri ezredeit. Trenk Frigyesnek ujra kezdődtek az elyziumi napjai.
Azokat a jó tanácsokat, a mikkel a király masirozás közben impregnálta s a miknek követését oly szentül felfogadta, mind elfelejté, a mint Berlinbe visszakerültek.
A bájos istennő rá volt szorulva a vigasztalásra. A hadjárat szalmaözvegygyé tette. A. Z. herczeget Bécsbe vitték. Ott ugyan rangjához illő bánásban részesült: lovagi szavára szabadon hagyták járni, kelni: csak a vámsorompót nem volt szabad tullépnie s minden udvari tánczmulatságra meghivást kapott, melynek hasznát is vette.
Amália herczegnő azonban egész viszavonultságban élt: nyilvános helyeken nem mutatta magát, gyászt viselt és minden héten kétszer küldött levelet staféta által a férjének.
Ez a gyászfátyol nagyon jó függöny volt a mögötte lejátszott szerelmi idyllnek.
Trenk Frigyesnek most már nem kellett meglepetésektől tartani. Azért nem is volt többé óvatos. Mondják, hogy a szerelem vak.
Kezdett közbeszéd tárgya lenni a boldog viszony a herczegnőhöz.
Egyszer vacsora alkalmával, melynél csupa gárdatisztek voltak jelen, bajtársai felszólitására elregélte Trenk Frigyes annak a másik Trenknek a hadi kalandját, a melyben egy francziáktól megszállt várat szalmabábok által vett be.
Egy gyalog gárdatiszt, a kit Trenk különösen gyülölt nőiesen finom arczáért s a kit e miatt Ganymedesnek hivott, ezt a csipős tréfát veté az elbeszélés végére:
– Ez semmi. Én ismerek egy Trenket, a ki szalmaözvegyek által tudja bevenni a várakat.
Trenk Frigyes erre a szóra annyira elfeledkezett magáról, hogy az élcz mondójának a szeme közé önté a pohara tartalmát s mondott neki egy czimet, minek a vége az volt, hogy «et czetera».
Az inzultált tiszt rögtön kardot rántott s a két testőr ott az étkező teremben párviadalt kezdett, a minek az lett a vége, hogy Trenk ellenfele egy vágást kapott az arczára, a mivel el lett rontva az eddigi szépsége.
Ez elég nagy bolondság volt Trenktől.
A következményeit rövid időn tapasztalá. A legelső vasárnapi templomi parádé alkalmával, mikor a király elhaladt Trenk előtt, eléggé fennhangon mondá neki e szavakat:
– Hallja, uram! A mennydörgő mennykő csapjon a kend szivébe! Vigyázzon kend magára!
Még ez az intés sem térité eszére Trenk Frigyest. Ugy fogta fel a dolgot, hogy ha már az ember a paradicsom tiltott almafájáig eljutott, ne érje be annyival, mint szegény, jámbor Ádám apánk, hogy az első harapásnál eldobja az almát, hanem mászszék fel a fájára és lakjék jól kedvére az adományából.
Pedig a kelepcze már ki volt vetve a számára.
Mindenki irigyelte a szerencséjét: s az irigyek a legkevésbbé kibékithető ellenségek. Az irigygyel nem lehet duellálni. Az hátulról szur le.
Trenk Frigyes ez esemény után néhány napra barátságos vacsorára volt hivatalos a testőrség parancsnokához, Jasinszkyhoz. Rajta kívül még két jó pajtása volt az asztalnál, a kik közül az egyik a táborozás alatt sátortársa volt, egyenrangu kornet.
Szóba került ismét a magyar Trenk.
Jasinszky pipaszónál hozta elő, hogy miféle rokoni összeköttetés lehet a két Trenk között?
Frigyes elmondott mindent, a mi köztudomásu volt.
De még azon is tulterjedt s kifecsegett valamit, a mi megőrzendő titka volt. Elmondta, hogy a magyar Trenk, halálosan megsebesítve kerülvén Bécsbe, ott végrendeletet irt, melyben őt, az unokaöcscsét teszi magyarországi nagy birtokainak s még nagyobb zsákmányainak általános örökösévé. Ezt a végrendelkezését meg is irta Frigyes anyjának, ki Pomerániában másodszori házasságban élt s az anyja elküldte a levelet a fiának.
Akkor pedig, a midőn Trenk Ferencz azt a levelet irta Frigyes anyjának, eszében sem volt a végrendelet-tevés: a lába összeforrott s ő készült a pandurjait ismét dandárba gyűjteni.
Minek irta hát ezt a levelet?
Talán, hogy a poroszokat áltassa azzal a hirrel, hogy a félelmes Trenk Ferencz haldoklik, a halottas lepedőjét rágja, magába szállt és testálni kezd?
Vagy valami dæmoni terve volt vele, kis öcscsének megrontására?
Jasinszky azt mondá erre a levélre:
– Ejh, barátom, hisz ez egy krözusi szerencse. Egy pár milliót érő vagyon! Te csak két kézzel kaptál utána?
– Nem biz én. Egy kis ujjal sem. Köszönöm a szlavoniai erdőket, tele haramiákkal; meg az összerablott aranyat, ezüstöt. Én az én királyomat a nagy mogul minden kincseért sem cserélem fel mással.
Erre mind a három tiszt rátámadt, hogy a szerencsét nem kell ily könnyen elutasitani.
A hálátlanság csunya vétek! a nagybátyja jó akaratát legalább illik levélben megköszönni. Ki tudja, jövőre mire lehet az még jó?
Unszolták, hogy ő maga válaszoljon egyenesen a magyar Trenknek, nevezze azt kedves nagybátyjának, köszönje meg atyafiságos jó akaratát.
Frigyesnek eszébe jutott mindaz, a mit Miranda beszélt neki Trenk Ferencz iránta való jó akaratáról s ez felforralta vérét egész a dühig; aztán meg amaz éjszaka, melyben Kollinnál maga előtt látta őt, dæmoni működésében: a viz közepén töltött éjszaka, a füle körül fütyölő golyók, a pokoli török muzsika s az megint jéggé fagyasztott benne minden rokoni szeretetet.
– Hát tudod mit? monda neki Jasinszky. Ird neki azt, hogy köszönöd a testamentumát, csak birja békével tovább is a pandurjait, cum appertinentiis; hanem ha jót akar veled, küldjön neked egy néhányat azokból a pompás magyar lovakból, a mik három nap, három éjjel ki nem fáradnak a nyargalásban. Add ide nekem a levelet, én majd kézhez juttatom a szász követség utján. Hiszen nem állami titok, csupán családi levelezés. Aztán majd ha küld magyar paripákat a bátyád, nekem is adj belőlük egyet.
Trenk Frigyes rá hagyta magát beszélni, hogy ilyen tartalmu levelet irjon Trenk Ferencznek. Ezt a levelet Jasinszky átvette tőle s a saját pecsétjével zárva le, zsebébe tette.
Ez a levél képezte azt a fordulópontot, melyen Trenk Frigyes sorsa lejtőre jutott.
Nem gondolt rá többet.
Élte világát mint könnyelmü gyermek. Asszony szivében lakik az üdvösség! S ki ne szeretne üdvözült lenni?
Egyszer aztán megesett vele, hogy a boldog pásztoróra miatt elkésett a reggeli parádéról.
A király ezuttal nem nézte el a hibáját. Fogságra küldé Potsdamba. Ott adtak neki egy szobácskát a «hosszu hidon».
Az ilyen aprólékos szolgálati mulasztásokért legfeljebb három napi fogság szokott lenni a megfelelő dij.
Frigyest ott hagyták ülni két hétig.
Az alatt jöttek hozzá, barátság szine alatt, kémkedő agent provocateurök, a kik biztatták, hogy folyamodjék a királyhoz megkegyelmeztetésért.
– Én nem vétettem semmit, monda Frigyes s nem könyörgött.
Tovább is ott hagyták ülni.
És még mindig nem sejtette, hogy ez a herczegnő szép szemei miatt történik.
Ekkor a király maga is Potsdamba érkezett s másnap a szárnysegéde, Bock tábornok fölkereste Trenk Frigyest, sürgönyöket bizva rá, miket azonnal Drezdába kell vinnie.
Örült, hogy ismét lóra ülhetett.
Drezdából visszatérett újból találkozott a királylyal a parádén.
A testőrszázad, melynél kornet volt, Berlinben feküdt.
– Parancsolja felséged, hogy a századomhoz visszatérjek Berlinbe?
– Honnan jött kend?
– Drezdából jöttem, a hová sürgönyöket vittem.
– S hát azelőtt hol volt kend?
– Az árestomban.
– No hát menjen kend megint oda, a hol volt.
S azzal Frigyes urfinak megint szépen vissza kellett ballagni a hosszu hidra, az árestomba.
Hja bizony: «a szerelem sötét verem!»
A potsdami «hosszu hid» egy erőteljes leczke volt Trenk Frigyesre nézve; a hogy a német mondja: «ein Wink mit dem Zaunpfahl», vagy a hogy a magyar mondaná: «egy intés a petrenczeruddal.»
De ő még azt sem értette meg. Folyvást ábrándozott szerelme ideáljáról s panaszkodott a király szigorusága fölött. Ilyen huzamos fogság egy kis elkésés miatt! Az elkésésnek az oka miatt volt az.
A fogolynak még sétálni is csak a hosszu hidon lehetett, alá s fel a középuton. Az ablaka rostélyán át nézhette, hogy kezdenek el barkázni a Spree parton a fűzfák. Mikor aztán jól kihajtottak a füzfák, akkor végre jött a megszabadulás órája. A potsdami térparancsnok fölkereste börtönében s tudatta vele, hogy a királytól kegyelmet kapott, most aztán siessen Berlinbe; három napja van a dolgait rendbehozni; akkor rögtön üljön lóra s siessen a királyt utólérni, a ki a gárdával együtt Sziléziába ment. Az új hadjárat kezdődik.
Tehát csak azért szabadult ki, hogy menjen a háboruba.
De három napot mégis adtak neki a dolgait rendbehozni.
Mi dolga lehetett volna elébbvaló, mint fölkeresni szive bálványát. Egész meggondolatlan szelességgel sietett a herczegi palotába. Fényes nappal, a főlépcsőn rohant fel. Nagy meglepetés várt reá. A bájos tündérnő helyett maga a herczeg fogadta: a férj. Ez is kiszabadult a bécsi fogságból; kicserélték egy fogoly osztrák tábornokkal.
A. Z. herczeg nagy örömmel fogadta a szeretetreméltó ifjut. Szemrehányást tett neki, hogy olyan régen nem mutatta magát a herczegi palotában. A herczegasszony nagyon apprehendál rá, hogy elhanyagolja. Az egész télen nem látta. A bálokban sem volt. Hol bujkált az egész idő alatt? Végül meghivta magához estélyre. Szép társaság lesz együtt, hölgyek is, azok között talán olyan is, a ki az ifju urat érdekli.
Frigyes csak az ajkait harapdálta dühében. Aztán megköszönte szépen a kegyes meghivást, kimentve magát, hogy neki azonnal sietni kell a király után a gárdához. Azzal rábizta a férjre, hogy adja át hódoló üdvözlését a feleségének s aztán összezsugorodott kedélylyel otthagyta örömei paradicsomát, a nélkül, hogy ideáljával csak egy bucsupillantást is válthatott volna.
Nem is maradt tovább Berlinben, hanem sietett a király után a táborba.
II. Frigyes az elfoglalt Sziléziáját ment védelmezni.
A hadi szerencse kereke odafordult, hogy most már az ellenségei kerültek fölül. Angolok és hollandiak erős hadsereggel támadták meg szövetségesét, a franczia királyt, a kinek a hadseregét egy beteg ember vezette: Szász Móricz; ennek épen a táborba szállás előtt operálták az altestét egy veszedelmes műtéttel, Mária Terézia és a szász fejedelem pedig fegyverfrigyet kötöttek, melynek a végczélja az volt, hogy Poroszországot magát felosztják kettőjük között. Volt hozzá elég nagy haderejük, kilenczvenezer ember, sok lovasság, a melylyel szemben Frigyes király csak hatvanezer embert tudott táborba szállítani.
Hanem Frigyes király maga számított annyit, mint egy hadsereg. Az ő táborában szigoru rend volt. Maga látott minden után. Gárdája élén ő vezette az előhadat s kémszemléket személyesen tett meg. A gárdának kellett helyt állani mindenütt. Az már éjfél után két órakor nyeregbe ült s naponként három négy óránál többet nem aludt; de hát a király is ugyan ezt a sorsot osztá. A gárda volt a király személyes intézkedéseinek a közvetitője. Az a másfél száz bátor, edzett, nemes lovag, megannyi eszes fő, néhány óra alatt az egész tábort értesité a király elhatározásairól. Azért nem volt ott soha zürzavar, félreértés: mindenki tudta a maga feladatát és azt is, hogy ha egy feladatot bevégzett, mi következik utána? hogy a szomszéd hadtest mit indít meg? s hogy neki mint kell abban közreműködni? Ez a csodálatos szervezet tette annyira diadalképessé Frigyes hadseregét.
És aztán a hadi szerencse istenasszonya is szeszélyes. Ez a dáma nem ismeri a hűséget. A beteg Szász Móricz megveri Fontenai mellett (már elvesztett csata után) az egyesült angol, hannover és holland sereget s magának az angol királynak veszedelmes versenytársa támad magában Albionban: a trónkövetelő York herczeg, Stuart Ede ifju alakjában, ki skót felkelői élén egész London kapujáig hatol.
Frigyes király egyedül marad a küzdtéren két ellenfelével.
Azok egyesülten törtek már be Sziléziába s keresik a királyt.
Frigyes a ravaszságot sem tartja megvetendő fegyvernek a hadviselésben. Kémeket bocsát el, a kik magukat az osztrákok hiveinek vallják. Azok hirül viszik Lotharingi Károlynak, hogy a porosz király meg van rémülve ellenfeleinek tulnyomó haderejétől s retirálni készül Sziléziából. Károly herczeg elhiszi az álhirt s a szerint alakitja csatarendjét, hogy Frigyes királynak elvágja visszavonulási utját. E miatt elhagyja erős hegyi táborállását s leszáll hosszu hadoszlopokban a sikra.
– Itt vannak már, a hol nekem kellenek! kiált fel a király, mikor látja az ezredeiket a hegyi utakon kibontakozni.
A porosz sereg hollétét semmi sem árulja el. Egy dobszó, egy trombita el nem hangzik, nem raknak tábortüzet, a folyampartra nem mennek itatni: hallgatás uralg az egész vidéken.
Mikor aztán leszáll az est, az egész porosz sereg fölkerekedik s minden jeladás nélkül eléje megy az ellenfeleinek. Éjfél után két órakor kiosztják az ezredeknek a csatajelszót, a vezéreknek a haditervet s az első szürkületnél aztán megfujják a trombitákat s rohannak előre.
Reggel négy órakor kezdődött az ütközet a szász lovasság és a porosz vértesek és dragonyosok között: hat órára a szász lovasság el volt seperve a csatatérről. De annál nagyobb vitézséggel állt helyt a gyalogság, egy alacsony erdő védelme alatt, a honnan gyilkos tüzeléssel fogadta a poroszokat: a burkus granátosok kiverték őket az erdőből. A szászok ekkor egy burjánnal benőtt kokojszás ingovány mögé huzódtak vissza, melynek halmos emelkedései sövényekkel voltak elkertelve, egy hosszu gát vonult végig a mocsáron, annak az oltalma alatt harczoltak elkeseredetten, mellet mellnek vetve, szuronynyal, puskaagygyal. A porosz gránátosok keresztül törtek árkon, sövényen, mocsáron, s kiszoríták a szászokat a sikra. Azok még itt is megállták a helyüket: egy vezényszóra az egész gyalogság háromszöget formált s visszaverte a granátos ezredek támadását.
Ekkor aztán Frigyes király ráereszté a félelmetes háromszögre a lovas ezredeit: egy vértes, egy dragonyos ezredet és legelől a gárda lovasságát. Jasinszky gárdistái törték be legelől a háromszög oldalát, két osztag szász granátost lekaszabolva.
Itt került Trenk Frigyes legelőször komoly ütközetbe. Vitézül harczolt: társaihoz méltón. Most kitünt, hogy minő értéke van a fényesen egyenruházott, de nehéz gyakorlatokban edzett kis csapatnak. Ez a százötven lovag döntötte el az ütközetnek a sorsát. A háromszög föl lett forgatva s a szász sereg, puskáját elhányva, vad futásban menekült a csatatérről.
Ekkor volt reggeli hét óra.
Azon melegében fordult a porosz sereg az osztrákok ellen.
Azok közvetlen közelből hallgatták a nagy ágyuzást kora hajnaltól kezdve; de abban a boldog hitben éltek, hogy most a szász fejedelem támadja meg Frigyes királyt s elálja a visszavonulási utját. Csak a midőn a szétvert szász lovasság meghozta a rémhirt, hogy a porosz a támadó fél s a szász sereg nagy veszélyben forog: akkor határozta el magát Károly főherczeg, hogy fegyvertársának segélyt küldjön.
Már ekkor látszott a porosz gyalogságnak az előnyomulása a szakadozott terepen. Károly herczeg ágyutüzeléssel igyekezett azt feltartóztatni s miután ennek semmi sikere nem volt, a lovasságát küldé előre. De ezek megálltak a Strigau vizénél s visszaizentek a fővezérnek, hogy nem tudnak átmenni: a folyam környéke olyan süppedékes, a partok olyan meredekek, hogy hid nélkül nem lehet átmenni rajta. Nem volt ottan Trenk Ferencz, a maga huszárjaival és pandurjaival! Azok majd át tudtak volna gázolni a Strigaun!
Ötvenhat svadrony lovasság volt egy tömegben Károly herczeg vezénylete alatt. Nemsokára megérkezett Frigyes király lovassága: az csak huszonöt svadronyt számított, ezeknek nem volt magas a Strigau partja, mély a mocsárja, átgázoltak rajta s egy rövid óra alatt szétverték a kétszerte több osztrák lovasságot.
Itt is kiérdemelte a hős nevet Trenk Frigyes. Két lovat lőttek már le alatta, a harmadikat a szolgájától kérte kölcsön. Mindenütt elől járt a küzdelemben s karddal meg nem tudta sebesiteni senki. Hanem a mint a szétvert lovasságot üldözék, egy dragonyos tiszt, a kire Frigyes rákiáltott, hogy adja meg magát, válasz helyett ráirányozta a pisztolyát s keresztül lőtte Trenknek a kezét.
Ezzel aztán harczképtelenné lett téve.
Az ütközet déli tizenegy órára Frigyes király teljes diadalával végződött. Az egyesültek elvesztettek négyezer halottat, ötezer foglyot, hatvanhat zászlót, negyven ágyut. Frigyes király azt irja a katonáiról, hogy azok úgy harczoltak, mint az oroszlánok a hazájukért s hogy az ősrómaiak sem követtek el fényesebb hőstetteket. Nekik is került ezerkétszáz halottjukba a diadal. A sebesültek száma ment tizenhatezerre.
A király még ott a csatatéren kiosztotta valamennyi tisztje között a katonai érdemrendet. Most már Trenk Frigyes is büszkén viselhette a magáét: becsületesen meg volt szolgálva.
Hanem a sebével a tábori kórházba kellett mennie Schweidniczba s ott ápolták négy hétig, míg a keze begyógyult. De még azután is hosszabb ideig nem birta azt kardforgatásra használni. A mint a gárdához visszatért, felgyógyultnak jelentve magát, a király igen kegyesen fogadta.
– Most már átment maga is a tüzkeresztségen: csak viselje magát ezután is férfihoz illő módon.
A. Z. herczeg is, ki egy ezredet vezényelt, rendkívül nyájas volt hozzá.
– Megirtam a herczegnőnek, hogy ön megsebesült, s ő válaszában arra kért, hogy fejezzem ki mély sajnálkozását.
A király ezután csak nyargonczi szolgálatokra használta Frigyest s kimélte a nehezebb feladatoktól.
A herczeg pedig megajándékozá egy jó vadászfegyverrel.
– Tudom, hogy ön milyen szenvedélyes vadász: volt alkalmam tapasztalni. Itt most ráér a hadi szolgálat felől. A király nem kivánja, hogy a parádéknál jelen legyen. Mehet fáczányokat lőni.
Frigyes föl is használta a kegyes engedelmet, a miben jó adag maliczia volt.