A hohenfriedbergi fényes győzelem nem fejezte be a hadjáratot. II. Frigyes ellenfeleinek a hadereje még mindig egyenlő volt az övével. Az eredmény az maradt, hogy most már azok kétfelé osztották a hadseregeiket s egyik sem fogadott el döntő ütközetet, hanem szerteszélylyel portyázva, minden haditerv nélkül kergetőztek a hosszú nyári hónapokon keresztül a porosz királylyal. Anglia adott pénzt a hadviseléshez eleget s a muszka czárnő biztatta Mária Teréziát, hogy hadsereget is fog a segélyére küldeni.
Frigyes király ezt az egész nyarat sátor alatt töltötte.
A nyár vége felé aztán, épen nem haditervből, hanem csupán azért, hogy a hadseregét ellenség földjén élelmezze, bevonult annak egy részével Csehországba. Összes dandárai tehettek húszezernyi létszámot. A többi hadtestek szét voltak osztva Szászországba, Sziléziába.
Ezzel a szétforgácsolásával a haderejének öreg hibát követett el Frigyes király s egy hajszálon mult, hogy sulyosan meg nem lakolt érte.
Bizony egy asszonyi hajszálon.
Trenk Frigyes még mindig a beczézett gyermekek sorsában részesült. A király nem engedte neki, hogy megsebzett kezét megerőltesse. Három hónap óta nem volt kihúzva a kardja.
Ellenben a vadászfegyver mindig a vállán volt s a nélkül, hogy az ezredesének jelentést tett volna, egész napokat elkalandozott a vadakban dús csehországi pagonyok közt s rendesen gazdag vadászzsákmánynyal tért vissza a sátorába.
Körülbelül azon a tájon táboroztak ismét, az Elbe völgyén, a hol tavaly.
Talán vissza is emlékezett a fiatal vitéz egyre és másra. Talán a beneschaui kastély tündéralakjára? Olyan közel volt most megint hozzá.
Egy este, mikor Trenk a reggel óta tartó cserkészetből visszatért fáczányokkal megrakodva, nagy bámulatára és rémületére nem találta többé a porosz hadsereget a reggeli helyén. Egy sátor sem volt a téren. A saját sátora is eltünt, az őrtüzek ki voltak oltva, a védsánczok széthányva s még csak egy távolból jövő dob, vagy trombitaszó sem árulta el, hogy merre vonult el a hadsereg.
Trenk Frigyes itt maradt magában a puszta táborhelyen, gyalog.
Valahol a folyam táján füstöt látott, oda sietett.
Nagy örömére egy osztag Ziethen huszárt talált ott; a hadnagy jó ismerőse volt.
Ezek azért maradtak ott, hogy a hátramaradt sánczkosarakat elégessék.
A huszárhadnagy aztán tudatta vele, hogy a király délelőtt hirtelen sátorbontást parancsolt, egész seregével elvonult Trautenau felé. Jó barátságból a pajtás megemberelte Trenk Frigyest egy vezeték lóval, hogy utolérhesse a király táborát.
Jól kellett neki vágtatni, hogy a maga helyére eljusson. A gárda mindig az előcsapatot képezte. S a királyt épen ott találta a gárdánál.
– Hát maga megint vadászni volt? kiáltá a király már messziről az érkező vitézre.
Frigyesnek a torkába szorult a mentség. Nem tudta magát mivel védeni.
A király arcza azonban, szigor helyett, jóakaratú bonhomiát fejezett ki ezuttal.
– No hallja: ezt a mai vétségét irja fel a potsdami bűnhődése számlájára. Ez a bénéje volt. Anticzipandó kapta ki. Hanem ezzel aztán kvittek vagyunk! S a mit ezután fog véteni, az már új rovásra megy.
A király megbocsátott neki e durva fegyelemsértésért, a miért megérdemelte volna, hogy elcsapják. S a másnapi ebédnél, a midőn a testőrtisztek valamennyien a király sátorában étkeztek, maga a király fordította tréfára a dolgot.
– Mernék fogadni, hogy ez a nagy vadászszenvedély megint csak egy ürügy valami galánt afférnak a maszkolására. Nem találnám csodálatosnak, ha a széna-szalma tündér megint itt lappangana valahol a közelben.
Trenk Frigyes a homlokáig elpirult erre a czélzásra. A szép Mirandának az volt a czíme a közbeszédben: «széna-szalma tündér.»
A király a szája elé tette a tenyerét.
– Pardon! Hogy eljárt a szám. A mi barátunk nagyon hamar készen van a karddal, ha egy szép hölgyre példálóznak előtte. De talán engem nem vág le?
– Nem! Ezért a hölgyért senkit sem.
Az új tábor Szoór vidékén volt felütve. Csak öt ezred lovasság volt a király táborában.
Egy szép meleg szeptemberi estén ezzel a szóval lépett Trenk Frigyes a király sátorába:
– Fölség! Itt van a széna-szalma tündér!
– Hát hogy kerül az én táboromba egy asszony?
– Álruhában jött, mint markotányosnő.
– S miért jött ide? Magát látogatni?
– Nem. Felségeddel beszélni. Fontos felfedezései vannak az ellenség szándokairól.
A király megbizta Trenk Frigyest, hogy vezesse a hölgyet a saját sátorába: majd ott fog vele beszélni.
Trenk visszatért azzal a válaszszal, hogy a hölgy a királylyal akar egyedül beszélni s más tisztnek a sátorába be nem lép.
– Akkor bocsássa őt elém. Maga álljon az ajtó előtt s ügyeljen, hogy meg ne zavarják értekezésünket.
A hölgy belépett a király sátorába. Szabályszerű markotányosnő jelmez volt rajta; fekete bársony fűzött kamizól, vállszalaggal, csipke melledző és ingváll, kurta piros bokorugró szoknya, lábain térdig érő csizmák, fején széles karimájú, aranyzsinóros kalap, pávatollbokrétával, füleiben nagy ezüst karika függők. Tökéletes ezredleánya volt. Beléptekor a királyt parasztos knikszszel üdvözölte, kezét katonásan a kalapjához emelve.
– Madame! mondá a király, odamutatva egy taburetre.
A hölgy azzal tanusitá előkelő mivoltát, hogy minden tempózás nélkül elfoglalta a kinált ülést, kurta szoknyáit térdeire húzva illemesen.
– Önnek a neve gróf Sch...inné, madame.
– Igen, felség.
– Itt lakik a közel Beneschauban? Tudom már. Ön volt olyan kegyes, hogy tavaly nekem szüleséget küldött, mikor nagy szükségem volt rá. Trenk elmondott mindent.
– Mindent?
– No csak azt, a mi ő rá nézve kompromittáló volt: hogy kelepczébe keveredett s abból az ön elővigyázata szabadítá ki. Ezért önnek nagy köszönettel tartozom. Most pedig tudósításokat hozott ön a számomra, madame.
– Még pedig igen sürgőseket. Felséged minden oldalról körül van fogva.
– Ah! És ezt honnan tudja, madame?
– Kastélyom a hadak útjába esik; annálfogva szerencsém van minden transenna csapat tisztikarát megvendégelhetni. A magyar uraknak az a jó szokásuk, hogy asztal fölött minden tervüket kibeszélik: áldomásokat mondanak a bekövetkező diadalra, fogadásokat tesznek egymás között, hogy ki fogja el Frigyes királyt. Előttem nem is tartanak titkot, mivelhogy egy osztrák tábornok özvegye vagyok. Így aztán megtudtam, hogy Frigyes király seregét az Elbe és Anpa folyók között Szoór falu közelében Károly herczeg kétszerte nagyobb haderővel fogja megtámadni, a holnapi napon.
– Már holnap? De hát hol veszik magukat?
– Burkersdorf az osztrák és szász seregek találkozója. Onnan törnek elő a gyalogságukkal és az ágyuikkal. De ez csak a szintámadás lesz, a két hegy közötti szoroson lovassági támadás indítja meg az igazi harczot, oldalt fogva felséged seregét. Ugyanakkor a Burkersdorffal szemben álló hegyről alászáll huszonegy svadrony lovasság s az meg a balszárnyát támadja meg a porosz seregnek. Végül, pro coronide, Trenk Ferencz átúsztat a huszárjaival az Elbén s a hátába ront a tábornak.
– Ez átkozott terv, ha igaz, mondá a király, gyanakodón tekintve a hölgy arczára. De mondja csak madame, mi oka lehet önnek, egy Sch...in grófnénak, egy osztrák tábornok özvegyének, hogy ezt a tervet én nekem, a királynője ellenségének elárulja?
– Hogy igaz, a mit felségednek elmondtam, azt bebizonyítom azzal, hogy a lovas ezredeket is megnevezem, melyek a tábora balszárnyát fogják attakolni: a Würtemberg-vértesek, a Preising-dragonyosok és Philbert-dzsidások, mindegyik hét svadronynyai.
– És a második kérdésemre mit válaszol, madame?
Erre a szóra Miranda felállt a tábori székről s duzzogva emelte föl a fejét.
– Felséged ismeri a Nibelungen-dalt?
– Könyv nélkül tudom.
– Akkor emlékezni fog rá, miért vágta le Krimhild a saját bátyjának, Gunthernek a fejét? miért szerzett vérfürdőt Etel-várában a saját nemzetének? Nekem is van Brunhildom! Nekem is van Hágenem.
Ebben a pillanatban élénk szóváltás támadt a király sátora előtt. A… Z… herczeg érkezett meg lóháton, vágtatva s a mint a nyergéből leszállt, egyenesen a sátor felé sietett. A strázsát álló Trenk keresztbe tette előtte a lábát.
– Serenissime. Most nem lehet bemenni a királyhoz: egy hölgy van nála.
– Bánom is én, ha maga Cythere istenasszony van is nála! Nekem rögtön beszélnem kell a királylyal.
S azzal felrántva az ajtó szőnyegét, betoppant a sátorba s minden teketória nélkül azon kezdé:
– Felség. Jelentem, hogy a balszárnyunkon nagy tömeg ellenséges lovasság közeledtét jelzék a portyázóink.
A király hidegvérrel, karjait mellén összefonva, mondá a herczegnek:
– Már értesülve vagyok róla. A Preising-dragonyosok, a Philbert-dzsidások és a Würtemberg-vértesek, huszonegy svadronynyal.
A.. Z. herczeg bámulva nézett szét a sátorban. A jelzett hölgy nem volt látható. Az a sátor előtti szóváltást meghallva, hirtelen elrejté magát a király öltözőfülkéjének függönye mögé.
És nemsokára egymásután érkeztek a király sátorába Buddenbrock és Golcz tábornokok, jelenteni, hogy a burkersdorfi magaslatokon nagy tömeg ellenséges gyalogság mutatkozik.
– Mind jól tudom. Mondá a király. De nem onnan fog jönni az igazi támadás. Ez mind csak tüntetés.
Azzal odament az öltöző fülkéhez s kézen fogva Mirandát, kivezeté őt a vezérek elé.
– Ime, uraim, a mi leghivebb tudósítónk, a ki az ellenfél egész csatatervét szives volt velem közölni: Beneschau úrnője, gróf Sch...in tábornokné.
– Ah! A széna-szalma tündér! szalajtá ki a száján A… Z… herczeg.
Ráértek nevetni rajta.
– A veszély azonban elég komoly. Jó szerencse, hogy előre értesültünk róla. Most gyorsan tegyük meg az intézkedéseket.
A király a tábori ágyára ült le s az asztalkára kiterítve a katonai térképet, megkezdé a haditanácsot.
– Kérem, madame, maradjon itt. Önnek az adataira többször lesz szükségünk, ha szives lesz azokat rendelkezésünkre bocsátani.
És így Miranda is részt vett a hadi tanácsban.
S nagyon jó tanácsokat tudott adni.
A völgyszoroson felvonuló lovasság első ezredei magyar huszárok. Ezeknek az a virtusuk, hogy ha ők támadhatnak, akkor fel nem tartja őket semmi ágyutűz, sorlövés: mindenen áttörnek; de ha őket rohanja meg az ellenség, akkor szeretnek visszafordulni s egy kis futás után megint szembefordulnak. Ezuttal azonban ezzel az ős szittya harczmodorral mind össze fogják zavarni az utánuk nyomuló második lovas dandárt, mely cseh, szász és morva lovasokból áll. (Ezt ő mind a vidám poharazás közötti áldomásokból tudta meg.) Hej, sok nagy dolgot követtek volna el a magyarok, ha ki nem áldomásozták volna előre, hogy mit akarnak tenni!
A király egészen e körülmény figyelembe vételével alapítá meg a csatatervet.
A tizenkilenczezer poroszszal szemben áll, illetőleg körülfogja azt, harminczhatezernyi ellenfél: lovassága háromszoros arányban.
Frigyes király ezzel a támadással szemben az összes lovasságát a hegyszoros felé csoportosítja s a balszárnyon kezd döntő ütközetet egész erejével. A táborhelyét egészen védetlenül hagyja. Ott nem marad más, mint a lovászlegények a vezetéklovakkal, a szekerészek, a tüzérek, meg a lazarétum. Ha mozdul az ellenség a jobb szárny felől is, azt ágyuzással kell, a meddig lehet, visszatartani. A sátorok üresen maradnak.
A parancsok rögtön szét lettek küldve.
A… Z… herczeg valamit sugott a király fülébe, a mire a király azt mondta neki: «magam is gondoltam erre.»
Azzal a szép markotányosnéhoz fordult:
– Madame. Mi végtelenül le vagyunk kötelezve a nekünk tett megbecsülhetetlen szolgálatért. Bizonyos lehet ön királyi hálám felől, mihelyt alkalmam nyilik, annak kifejezésére. De mi fog önnel történni az ütközet alatt, mely még az éjjel megkezdődik?
– Oh, markotányosnét még soha sem öltek meg a háboruban.
– Ön tehát nem ismeri a félelmet. Nekem azonban kötelességem gyanakodni. Én önt nem bocsátom el innen az ütközet előtt. Én kénytelen vagyok azt is számításba venni, hogy hátha ön az ellenségnek a kéme.
– Én szivesen maradok itten, szólt a hölgy mosolyogva, a meddig felséged kivánja.
– Hivják be Trenket.
Frigyest beszólíták a király sátorába; maga A… Z… herczeg ment érte.
– Kornet úr. Maga itt marad, a mig mi az ütközetbe megyünk. A rossz kezével úgy sem foghatna kardot. Megbizatása lesz a hadi kémül hozzánk jött hölgyet őrizni, hogy meg ne szökjék.
– Hogy én őrizzem a grófnét? szólt zavarodottan Frigyes.
– Gondolnám, hogy nem fél tőle? A grófnénak sem lesz kifogása ellene?
– De az én sátoromban egy kéve zsupp sincs, a mire a grófnét leültessem.
– A miatt ne legyen aggodalma. Én erre az éjszakára átengedem a grófnénak a saját sátoromat, magamnak nem lesz rá szükségem. Madame kényelmesen kipihenheti fáradalmait a tábori nyoszolyán. Mindent rendelkezésére bocsátok. Senki sem fogja háborgatni. Itt az asztalka fiókjában van egy játék kártya. Játszhatnak pikétet.
– Ördöngös szerencséje van ennek a Trenknek, szólt nevetve A.. Z. herczeg. Nem is jön verekedni s még is ő kapja el a legszebb zászlót.
Trenk Frigyes kegyetlenül meg volt szorulva. A királytól világos maliczia volt ez a rendelkezés.
Őriztetni vele a szép tündérnőt (a kivel már régen ismerős) egész éjjel, a király sátorában.
Ha A.. Z. herczeg Berlinbe visszakerül, ezt a tréfát bizonyosan el fogja mondani Amália herczegnőnek s aztán az eddigi szép idyllnek vége.
Hogy a királynak még a válságos pillanatban is volt elég humora hasonló megtréfálásra.
Trenk Frigyes komoly arczot csinált s mutogatta teljesen begyógyult kezét.
– Jól van, jól, Trenk, mondá a király engesztelőleg. Hiszen egyéb feladata lesz magának, a miért hátra kell maradnia. A grófnét nem szükséges magának czernirozva tartani. Hanem egyébre ügyeljen. A tábor egészen magára marad. Megeshetik, hogy az ellenség a jobb szárnyon is mutatkozni fog. Erre az esetre utasítva van a tüzérség, hogy erős ágyutüzeléssel akadályozza meg az ellenségnek a szoroson való kibontakozását. Itt, az én sátorom előtt is van felállítva egy haubiczvető s mellette a golyópyramid. Külszínre ez csak a tisztesség végett áll a királyi sátor előtt, mint a hogy itt van kitüzve a főstandard. Jőjjön csak, próbáljon egyet fölemelni azokból a haubiczokból.
A király kivitte magával a sátorból Trenk Frigyest s oda mutatott a golyó-gulára.
Rájuk nézve közönséges tíz fontos haubiczoknak látszottak a kúpba rakott golyók; hanem a mint egyet föl akart a jobb kezével emelni Trenk, nagyot szisszent: a beforradt izom sajgott.
– Látja, hogy még most is fáj a keze! mondá a király. Fogja a balkézbe.
– Ez nyom egy mázsát! monda Trenk megemelve a haubiczot.
– Épen annyi. Tizenötezer arany van benne. Mind a tizenegy golyó ilyen. Belül üres, ha a kanócz-csapot lecsavarják róla, a golyó kétfelé válik. Ezekben van a tábor tartalékpénze. Százhatvanötezer arany. Ezt bizom a maga felügyeletére. Maradjon itten és ügyeljen rá, hogy ha ágyuzásra kerül a dolog, a pattantyusok bolond fővel ezeket a golyókat el ne lövöldözzék. Az szép kis meglepetés lenne az osztrák katonáknak, ha tizenötezer aranynyal kartácsolnának közéjük! Ezt magára bizom.
Mégis marad hát valami komoly feladata: a hadi pénztárt őrizni.
A haditanács intézkedései rögtön foganatba vétettek. A tábornokok a tisztek sátrait járták sorba, felköltve őket s közölve velük a feladataikat, a tisztek azután a közlegénységet ébresztették fel: egy dobszó, egy trombitahang nem hallatszott, az egész készülődés a legnagyobb csendben rendeződött. Az őrtüzeket kioltották s még az előőrsöket is visszavonták, hogy az ellenség annál inkább el legyen áltatva, abban a hitben, hogy a porosz sereget mély álomban lepheti meg.
Minden hadcsapat elvonult a táborból; egy puskás őrt sem hagytak még a király sátora előtt sem; csak az ágyukerekek távoli gördülése hirdeté a leviathán mozdulását.
Trenk Frigyes egyedül maradt a király sátora előtt.
Végig gondolt a helyzetén.
Egyedül hagyva egy csábító tündérrel, a kinek varázslata már egyszer kilopta a lelkét a szívéből. Minő visszaemlékezés az első mámorító találkozóra! S ez a második még bűvös bájosabb, mert a minnetörvények minden parancsa szentesíti.
A ki az ilyen tündérszerencsét fel nem használja, az gyáva.
Nem igaz! az a gyáva, a ki kap rajta.
A babyloni Anaitis oltárán áldozni akkor, a mikor bajtársai, maga a király, a halállal néznek szembe! Csókokat cserélni tündérajkakról, a mikor azok ott kardcsapásokat cserélnek! Szerelmi mámorban elfeledkezni arról, hogy ez órákban hazájának sorsa van koczkára téve! És nem rohanni oda, hogy vére minden cseppjével kierőszakolja a sorstól a diadalmat. Egy szép asszony miatt elmulasztani egy szép halált!
Trenk Frigyes egy merészet gondolt.
Beszólt a sátor függönyén keresztül.
– Madame! Szabad belépnem?
– Szabad.
Trenk Frigyes belépett a király sátorába.
Egy viasztekercs égett az asztalon.
A hölgy már a tábori ágyon feküdt, egy lámapokróczczal letakarva. A markotányosné jelmez a taburetten hevert.
– A grófné már lepihent?
– Igen, de ezeket az átkozott hosszúszárú csizmákat nem tudtam magam lehúzni: az nem megy segítség nélkül. Jőjjön ide, segítsen lehúzni.
Hát az ilyen szolgálatot teljesíteni, lovagias kötelesség.
Frigyes odalépett hozzá.
Miranda lehárítá magáról a takarót. Csak a rövid, himzett szegélyű, ing volt rajta, aztán meg a lábain a csizmák. Azokat odatartotta Frigyes elé, a kinek a szolgálattétel alatt le kellett előtte térdelni.
Azután ismét a nyugágyra veté magát a hölgy, magára rántva a pokróczot s fázós borzongást hallatva, a mi aztán csendes nevetésbe ment át.
– Nos, hát nem ül ide az ágy szélére?
Minthogy a taburett el volt foglalva a levetett öltönyökkel, csakugyan oda kellett neki ülni.
– Nos hát, kis barátom, mondá neki a hölgy; úgy e megmondtam magának, hogy újra találkozni fogunk? És hogy itt fogunk találkozni.
S aztán hangosan felkaczagott.
– Úgy-e bár? Ha most engemet itt valaki meglepne, azt mondaná, hogy Frigyes király szeretője vagyok.
Ez a szó teljesen jéggé fagyasztá Trenk érzelmeit.
Ennek a nőnek még a szégyen látszata is dicsőség.
– Nos hát? Valamit akart mondani nekem, hogy bejött.
– Igen, grófnő. Azt akartam mondani, hogy én is utána megyek társaimnak. Nem maradhatok lomha tétlenségben, mikor azok harczolnak.
Miranda boszusan rángatta a vállait.
– Hát hisz ezt megtehette volna, a nélkül, hogy nekem bejelentse. Ön nélkül még kevesebb okom van itt magamban félni. Csak azért jött be hozzám, hogy magas megvetését tudassa velem?
– Ellenkezőleg, grófné. Ön mindjárt meg fogja érteni, hogy engem a legnagyobb megbecsülés vezetett ide önhöz. A király csak tréfált azzal, hogy engem a kegyed őrizetére rendelt. Semmi oka sem volt bizalmatlannak lenni. Láthatja, itt hagyta a sátorában összes följegyzéseit ön előtt, kitárva. Ezekből megtudhatja kegyed hadainak dislokáczióját. Itt van a kézi pénztára, a zárban hagyott kulcscsal. De én még ennél is nagyobb bizalmat akarok ön iránt tanusítani. A király rám bizta tábori pénztárának a megőrzését. Ha én most lóra kapok és utána vágtatok a gárdának, valakinél hátra kell hagynom a kincs hollétének a titkát. Én másra nem merem azt bízni, mint a grófnéra.
– Lassan! Sugja a fülembe.
Frigyesnek oda kellett hajolni Miranda fölé, hogy a fülébe sughassa a titkot. Ez alatt a hölgy fehér karja idegesen fonódott a suttogó nyaka körül.
Ilyen nagy titoknak az átruházása csakugyan nagy megbecsülésnek a tanusága.
– Nagy tisztelet, hogy ezt közölte velem; vigyázni fogok rá, mondá a hölgy csipősen. Jó mulatást!
Azzal hátat fordított neki, elfujta a gyertyát s a pokróczba burkolta magát.
Trenk Frigyes sietett ki a sátorból.
A lovásza ott várta a felnyergelt paripájával, nyeregbe vetette magát s elvágtatott. Egy óra mulva utólérte a királyt.
– Hát maga itt van?
– Büntessen meg felséged az ütközet után; de nekem lehetetlen mozdulatlanul lebzselnem, mikor társaim harczolnak.
A királynak nem volt most ideje tovább kérdezősködni
– No hát jó, hogy itt van! A gárda ma nem verekszik. Álljon a hadsorba.
Igen: a testőrségnek ezúttal az a feladat jutott, hogy az ütközet idegzetét képezze. Az egész harcz rögtönözve volt. A hat gárdatisztnek folytonosan nyargalni kellett egyik dandártól a másikhoz izenetekkel.
Az ellenséges lovasság már kezdett a szoros úton előnyomulni, hosszú hadoszlopban. Mikor négy ezred felvonult, akkor hadrendbe bontakoztak az út két oldalán.
Frigyes király ezt mind bevárta nyugodtan.
Azután jött az osztrák és szász nehéz lovasság hatalmas tömegekben a felvonuló úton.
Ekkor Frigyes király megfuvatta a trombitákat s az erdőben rejtett lovassága vágtatva rohant elő.
Az osztrák lovasság, mely egy alvó ellenséget vélt meglepni, erre a nem várt támadásra zavarba jött. Egyenes, nyilt csatában a porosz lovasság begyakorolt taktikája mindig fölényben volt ellenei fölött.
A felzavart könnyű lovasság hirtelen hátat adott s összegomolyodva veté magát a hátul jövő nehéz vasasokra.
Ekkor a király odafordult Trenkhez.
– No, most maga menjen A.. Z. herczegnek segítségére. Szeret segítségére lenni! No, nem arra felé. Látja ott jobbra azt a halmot, azzal az egy szál fenyővel a közepén. Arra vágtasson fel egyenesen. Ott találja a tüzérparancsnokot. Adja neki tudtul, hogy azonnal kezdjen az akczióhoz.
Trenk Frigyes árkon-bokron keresztül vágtatott fel a dombra. Annak a túlsó oldalán volt elrejtve nyolcz ágyú.
A király vezényszavára rögtön feltaszíták az ágyúkat a dombra.
A mély völgyben már akkor az osztrák és szász lovasság egy zavart tömeggé lett összeszorítva.
Akkor ebbe a tömegbe kezdtek el azzal a nyolcz ágyúval kartácsolni.
Az nem csata, hanem mészárlás volt. Ember és ló, mint a kaszált rend, omlott a lövések után. A hátuljövő ezredek szenvedtek legjobban: azokra, a kik kardtusában voltak a poroszokkal, nem lehetett lövetni. Egy óra alatt tönkre volt zúzva az osztrák-szász lovas hadtest s úgy szétfutott az erdőkben, hogy elő nem került többet. Trenk Frigyes visszatért a királyhoz.
A nagy ágyúzásra azonban az osztrák derékseregnél is észrevették, hogy Frigyes király megelőzte a támadást.
Épen a hajnal hasadt, szép Szent-Mihály napi derült reggel volt. A hegyhátak a napsugártól megaranyozva, a völgyben fehér köd terült, abból csak Szoór falu keresztes tornya látszott ki.
Átellenben a hegyoldalon Burkersdorf. Annak a kertjei között volt felállítva az osztrákoknak negyven ágyúja.
Az osztrák granátos-ezredek zárt hadsorokban indultak meg Szoór falu ellen, a hol Frigyes király főhadiszállását képzelték. Fejeik fölött a hegyoldalban felállított ágyúk röpíték golyóikat a falura.
A falvakat már e hadjáratban erősségül tudta használni mind a két ellenfél. A szuronytámadást visszaverte a porosz gránátos had; hanem az az óriási üteg a hegymagason összezúzta a torlaszaikat s felgyujtotta a hátuk mögött a házakat.
Ekkor Frigyes király azt mondá Trenknek:
– Vágtass A.. Z. herczeghez és mondd neki, hogy három ezred lovassal vágjon be az ellenség czentrumába s hallgattassa el azt a batteriáját! Azután a legrövidebb úton nyargalj a faluba és vidd parancsul a tábornoknak, hogy hat zászlóalj granátossal induljon rohamra a burkersdorfi ütegek ellen.
Trenk Frigyes végrehajtá a rábizott feladatot.
Elébb a herczeget értesíté. Az rögtön megkezdé a lovas támadást.
És neki, az ifjú daliának nézni kellett, hogyan vágtat az az öreg ember, lobogó fehér parókájával, elől a lovasai rendjén, hogy követ el mesemondáshoz hasonló hőstetteket! az öreg, a kicsufolt, a meggyalázott férj! Míg ő, a fiatal vitéz, a nagy hódító, a szerencsefia: ezt mind a távolból nézi.
A másik izenettel kellett a faluba eljutnia.
Hiszen ez is veszélyes feladat volt, a mi Trenk Frigyesre bizatott. A legrövidebb út, végig az ellenséges arczvonal előtt, a negyven ágyú lővonalán belől. A tekék ott bugtak el a feje fölött; egy süvöltő granát a lova lábai előtt csapott le, átugratott rajta s a háta mögött hallotta elpukkanni. De akkor aztán a megijedt lova majd belevitte az ellenséges táborba. (Mint György királyt Dettlingennél.) Szoór alá érve pedig le kellett szállnia a lováról s azt egy fához kötve hátrahagyni; mert az utak úgy el voltak torlaszolva, hogy ló nem járhatta. Mégis jókor átadta a király parancsát Golcz tábornoknak, ki azonnal támadót doboltatott a granátosoknak.
Akkor aztán látta Trenk Frigyes a templom tornyából ezeket az élő bástyafalakat egy ütenyre megindulni a tüzokádó ütegekkel szemben, mint valami gépnek a karjait. A hol az ágyúgolyó rést ütött közöttük, az élőfal egyszerre összezárult megint. Aztán jöttek a targonczások, saraglyára tették a sebesülteket s eltakarították. A tömeg ment előre. S nemcsak az ágyúk pusztítottak benne, hanem az árkok mögött elhelyezett lövészek is. Az osztrák sorgyalogság tüzelését hadi nyelven görgő-tüznek mondják (Rollfeuer). Ennek a folytonos moraja képezte az alaphangot e rettentő konczertben. A granátosok egy lövést sem tettek, a míg száz lépésnyire nem értek az ellenfél harczvonalához, akkor egyszerre sortüzet adtak, egyik ezred a másik után, s aztán szuronyszegezve rohantak a magaslatnak.
De már ugyanakkor a lovasdandár is vágtatott a fensíkra feltörve, a negyvenágyús üteg felé, felgombolyítva az útját álló zászlóaljakat.
Trenk Frigyes sietett vissza a lovához s rátalálva, vágtatott a királynak hírt vinni.
A király a gárdával és egy tartalék svadronynyal együtt közelebb jött Szoórhoz; a nyolcz ágyút is magával hozta; a defilét csak egy lovas osztag őrizé már.
– A nagy battéria el van foglalva, felség.
– Csak el van némítva, Trenk úr.
Már akkor az osztrák ágyúk megszüntek dörögni.
– A hadi jelentésnek korrektnek kell lenni. Monda a király.
– Én láttam A.. Z. herczeg lovasságát az ágyúkra rohanni.
– Azért azok visszavonulhattak.
Rövid idő igazat adott a gárdistának. A tetőn felállított ágyúk ismét elkezdtek dörögni. Csakhogy a lángjuk nem a porosz tábor felé villant, hanem ellenkező irányban. A poroszok csakugyan elfoglalták az üteget s ekkor aztán a saját tüzéreiket állítva az ellenséges ágyúk mellé, azokkal kezdték el lövetni a Burkersdorf faluban tömörült osztrák hadakat. Nem sokára az egész falu égett. Az osztrák fővezérség czentrumában volt megtámadva. Károly herczeg egyik nyargonczot a másik után küldé a balszárnyon levő dandár-parancsnokhoz, Preising tábornokhoz, hogy siessen a segítségére: az meg sem mozdult a helyéből. Hivatkozott az írásban kiadott napi parancsra, mely szerint az ő feladata Frigyes király előtt elvágni a visszavonulási útat. A három derék ezred ott ült nyeregben egész délig, mozdulatlanul egy halmon, melynek azóta Bataillenberg a neve.
Károly herczegnek nem maradt más választása, mint szétzilált seregével visszavonulni a vesztett csatatérről.
A poroszok aztán dél felé Preising tábornoknak is segítettek az elhatározásban: kiverték a helyéből.
Az osztrák hadvezérség ismét azt a hibát követte el, hogy túlnyomó hadseregében bizakodva, háromfelé osztogatta szét a seregét, hogy a burkust központi támadással összemorzsolja; Frigyes király aztán egyenkint verte meg mind a hármat.
No, de hátra volt még a negyedik.
A hogy a szép markotányosnő elárulá, Trenk Ferencz a maga huszárjaival és pandurjaival átúsztatott az Elbán s a míg a derék ütközet javában folyt Burkersdorf és Szoór alatt, rajta ütött a porosz táboron, melynek főhadiszállása teljesen védtelenül állt előtte.
A nagy ágyútelep elfoglalása közben jött vágtatva egy ordonáncztiszt a királyhoz:
– Fölség! a táborunkat elfoglalták Trenk pandurjai.
– S mit csinálnak ottan?
– A podgyászunkat fosztogatják.
– Akkor nagyon okos munkát végeznek: csak hadd romboljanak kedvükre. Legalább addig a fődologban nem akadályoznak bennünket.
S még csak egy kémszemlélő csapatot sem küldött ellenük a király. Jól ismerte az embereit. Ezeket legjobban feltartóztatja a podgyászos szekérvonat.
Délben már lehetett harangoztatni mind a két faluban. Az ütközet el volt döntve. Ekkor aztán a király is visszatért a testőreivel a táborába. Trenk vitézeit már nem találta ottan. De a tábor is alaposan ki volt fosztva. A király sátorából is elvittek mindent: még az ezüst asztalszereket is. De eltünt a tizenegy golyó is, a mi aranynyal volt megtöltve. Ki törődik most bagatellekkel?
A király sátorában, a tábori ágy alá dobva hevert egy piros viganó, melyet tegnap a szép markotányosnő viselt. Hát azzal mi történt?
Miranda arra ébredt föl, hogy éktelen zsivaj támadt a sátor előtt, pisztolylövések, lódobogás, káromkodás vegyest.
Trenk Ferencz martalócz hada érkezett meg.
Annyi ideje sem volt, hogy felöltözzék. A sátornyiláson berontott maga Trenk Ferencz.
Eddig csak a pofája volt olyan csuf, mint az ördögé, most már a lába is sánta volt, hogy még jobban hasonlítson hozzá.
Reggel volt már, a sátornyiláson át besütött a napvilág: egyenesen oda az ágyból kikelő alakra.
– Ah! Ah! Kiálta fel a pandurvezér: mit látnak szemeim? Az én erényes szent asszonyom Frigyes király ágyában! Miranda grófnő! Ön a porosz király szeretője?
Mirandának semmi nagyobb vágya nem volt, mint hogy őt valahogy véletlenül ilyen helyzetben meglepjék s ez a dicsőség, érdemén kivül, utólérte.
A franczia udvar szokásai (jó részt a bajoré is) érthetővé teszik, hogy egy nőnél ez ambiczióvá fajulhasson. Hiszen azok a nők uralkodnak, a kik balfelül ülnek.
De hogy mégis épen Trenk Ferencz legyen, a ki azt fölfedezi, az nem volt izlése szerint.
Boszusan kapott levetett öltönyei után.
Hanem Ferencz megelőzte, s valamennyi gunyát elragadta előle.
– No uram! Mit akar ön a ruháimmal! Adja ide!
– Ah nem! Szép istennő. Igy kell önt megmutatnom a harámbasáimnak! – Hadd lássák, minő galambot tart Frigyes király a fészkében? Aztán majd felviszem a szép angyalkát Bécsbe s ott is prezentálom az udvari társaságnak.
Miranda odaugrott hozzá s ki akarta ragadni a kezéből a himzett alsószoknyáját. Nem birt vele. Akkor aztán hizelkedésre fogta a dolgot.
– Édes Trenk. Kedves Franczikám. No, ne tréfáljon. Adja ide a kotillyonomat.
(Ez volt a himzett alsószoknyák műneve Lafontaine idejében.)
– Ah; még meg is czirógatja a rücskös pofámat. Most volna a legjobb idő a csókolódásra! Maga a Belzebub sem választhatna magának kedvesebb pillanatot a szerelmeskedésre. Nem madame! Ma csókért nem adok semmit.
– Nem ilyen olcsó árt kinálok, Ferencz. Én önnek a hatalmában vagyok most: semmivé tehet, letaszíthat a sárba s belefojthat. A kétségbeesés szól belőlem. Én önnek nagy váltságdijat ajánlok, ha meg hagy szabadulni. Ön tudja, hogy ez a király sátora?
– Azért jöttem ide magam.
– Ön itt gazdag prédát talál. Amott van a király ezüst asztalszere.
– Azt elveszem az ön kegyes utasítása nélkül is.
– De hisz az önnek mind csekélység. Ön jobb szeretné a helyett a tábori pénztárt megtalálni.
– Majd arra is ráteszem a kezemet. Tudom, hogy itt van. Kémeim értesítettek róla.
– Hát keresse. Nálam nélkül meg nem találja.
Erre a hölgy visszatért az ágyhoz s a pokróczba takarózott.
Trenk Ferencz mindent felforgatott a sátorban, a kardjával szerteszét hasogatta az ülőkéket: nem találta meg a pénztárt. Dühösen fordult Mirandához:
– No hát hol van a királyi pénztár?
– Hol van a kotillyonom?
– Itt van, fogja.
Azzal odahajítá a nőnek azt az egy öltönydarabot.
Miranda hirtelen felköté azt a derekára s aztán felhuzta a csizmáit. Félig fel volt már öltözve.
– Nos! Mutassa meg a pénztárt!
– Elébb kössük meg az alkut. Ön engem azzal fenyegetett, hogy magával visz Bécsbe s ott fog az udvar előtt prezentálni, mint Frigyes király ágyasát. Igérje meg, hogy ezt nem teszi velem.
– Ha maga átadja nekem a királyi pénztárt.
– Átadom. De ön viszont lovagi becsületszavára fogadja, hogy engem szabadon bocsát s enged mennem, a merre én akarok.
– Fogadom becsületszavamra.
– No, hát tudja meg ön, hogy a király kincstára azokba a haubiczokba van elrejtve, a melyek a sátor előtt gulába vannak rakva.
Trenk Ferencz kikiáltott a sátorból az őrt álló pandurjának.
– Hozz be egyet azok közül a golyók közül.
A pandur czepelve hozta a golyót, megjegyezve, hogy ilyen nehéz haubicz még nem volt a kezében soha. De a többiek is ilyen nehezek.
Miranda aztán megtanítá Trenk Ferenczet a módjára, hogyan kell annak a tüzgolyónak a kanóczcsapját lesrófolni, amikor az kétfelé válik. A szétnyilt golyó, vékony üveglappal letakarva, mutatta a kincs tartalmát.
Trenk a másfél lábával tánczolni kezdett diadalában.
– Az egész kincstár kezemben van!
Miranda felhasználta ezt a pillanatát az elragadtatásnak.
– Nos uram, hát adja ide most már a viganómat.
De nagyon csalatkozott, a mikor azt hitte, hogy Trenk Ferencznél egy árnyékát is feltalálja a hálának, vagy az igazságnak.
– A viganóját? kérdé furcsa elcsodálkozással. Azt én nem igértem, hogy odaadom; csak azt igértem, hogy hagyom szabadon futni.
– Hát mi az ördögöt akar a viganómmal csinálni?
– Már biz arra, hogy fölvegyem, egy kissé vén vagyok. Szeretőm sincs, a kinek hazavigyem vásárfiába; pedig csinos kis gunya. Milyen szépen ki van himezve.
– De ne nézegesse ön az én öltönyömet! Mennydörgős teremtettét! Ön becsületszavát adta, hogy szabadon bocsát. Egy kotillyonban csak nem mehetek ki az utczára.
– Hát várjon csak kedveském. Én tudom, hogy mire adtam a becsületszavamat. Hanem elébb majd beszólítom a harámbasáimat, hogy legyenek tanuim, a kikkel majd Bécsben bebizonyíthassam, hogy magát, drága szépség, itt találtam és így találtam itt. Igy kell azoknak magát itten meglátni, Frigyes király sátorában, egy kotillyonban viganó és kamizol nélkül.
Azzal kikiáltott az őrt álló panduroknak.
– Híjátok ide azonnal Todbitter, Buntevicz és Keppenik harámbasákat.
Miranda kétségbe volt esve; sirt, rimánkodott, a haját tépte, térden csúszva vonaglott Trenk után. Az annál jobban kaczagott rajta.
Akkor aztán fölállt a hölgy, letörülte a könyeit. Lebontotta a sűrű hosszú haját s abból csinált takarót mezítelen válla és keble számára. Mikor a harámbasák megérkeztek, már akkor nyugodt volt, mint egy szobor.
A három főtiszt bejött a sátorba. Marczona pofák voltak!
– Nemes harámbasák, monda Trenk Ferencz. Odanézzetek! Ismeritek ezt a bájos hölgyet ugy-e? Láthattátok elégszer, mikor még a generálistoknak a felesége volt. Az én kis ángyikám! Sokszor ültetek vele egy asztalnál. Hát most ez a szép istenasszony, egy generális özvegye, itten őrzi Frigyes királynak az ágyát.
– Nem igaz, hazudsz! kiálta a szavába a hölgy. Én a király kincstárát őriztem. Azt teneked át is szolgáltattam. De te most a harámbasáid előtt el akarod titkolni a hadi kasszát, hogy osztályt ne követeljenek belőle.
Trenk Frányó megijedt.
– Elhallgatsz, te vipera!
– Ahán! Ez nem tetszik neki. Szólt gunynevetve a nő. Keressétek csak, mit dugdos a köpenyege alá? Azt a golyót ni! Abban van az arany.
– Vezér! Te a pénzt eldugod előlünk? Ez komiszság! Kiálta fel Todbitter, míg a másik kettő oda rohant hozzá, hogy a köpönyegét szétbontsa. Az eldugdosott haubicz ez alatt leesett a földre s kigurult a sátor közepébe.
Trenk Ferencz kirántotta a kardját.
– Ketté hasítom, a ki hozzá mer nyulni ahhoz a golyóhoz.
De ekkor egyszerre három pisztoly csöve lett irányozva a homlokának.
– Csendesen vezér! Dugd el azt a kardot; mert hideg embert csinálunk belőled! Dörmögé Todbitter.
Trenk Ferencz ismerte a maga embereit: azok is képesek voltak mindenre, ha pénzről volt szó.
Miranda pedig ezalatt odaugrott a haubiczhoz; ő nem ijedt meg Trenk pallosától s aztán a mázsányi golyót az asztalra téve, ismét kisrófolá belőle a kanóczcsapot, s akkor a kétfelé vált golyóból kiönté az asztalra az aranyakat.
Tizenötezer darab arany szép halmazt ád ki.
A harámbasák egészen meg voltak részegedve tőle.
Ez az asszony tudta jól, hogy mivel játszik.
Egy medve ellen három farkas.
– Ejh vezér uram! hát te ennyi pénzt el akartál tőlünk suvasztani? Monda Todbitter.
– Van több is! Kiálta Miranda.
– Elhallgass, sátán! Vagy lelőlek! Rikácsolt Trenk, balkezével pisztolyát rántva elő zsebéből. (Azt az orgyilkos pisztolyt.)
– No no vezér! Csak okosan! Monda Todbitter.
A másik két harámbasa egy karjával átnyalábolta a a vezér karját, míg a más kézzel a halántékát csókolgattatá a pisztolycső szájával; Todbitter pedig a homlokának irányzá a maga mordályát.
– Beszéljünk okosan egymással, vezér. Tudod, hogy szerződés van közöttünk, hogy a mi készpénz zsákmányt ejtünk: annak a fele a tied, fele a harámbasáké. Már egyszer megjártad vele, hogy magadnak készültél tartani a patyikus huszezer forintját; akkor majd elvitt az ördög.
– Hát ott van! Egyétek meg! Legyen a tietek az egész; dögöljetek meg tőle.
Ez már okos beszéd volt! De nem is mondatták maguknak kétszer. Egyszerre oda rohantak mind a hárman az asztalhoz, s a mennyit az ember a balkezével felmarkolhat, annyit tömtek egymás után a tarisznyájukba: jobb kezükkel az alatt is folyvást a vezér felé fordítva a pisztolyukat. Különben az lekaszabolhatja mind a hármukat, a míg a prédát felhabzsolják.
– Dagadjatok meg! Dörmögé vadállati agyarkodással a vezér.
Miranda felkaczagott.
– No Frányó, ugy-e drága volt a kotillyon?
– Infámis flinta! ordíta rá Trenk Ferencz. (Ez a műneve azoknak a legaljasabb vászoncselédeknek, a kik a közkatonák közt ténferegnek.) No hát nesze Todbitter: még ezt is birjad ráadásul. Neked adom. Azt tedd vele, a mit akarsz!
Azzal megragadva a nő karját, odadobta őt a harámbasa ölébe.
– Hát ez a lovagi becsületszó, vezér? Kiálta a nő.
– Te sem tartottad meg a föltételt: elárultad nekik a kasszát. Most már viszlek Bécsbe.
– Hát legalább a viganómat add ide.
– Azt sem adom. Szaladj el így. A flinták alsó szoknyában parádéznak.
Ekkor megfenyegeté az öklével a vezért a nő.
– Ráemlékezzél erre Trenk Frányó! Drága lesz neked ez a viganó?
Azzal kirohant a sátorból.
– No, hát megkaptátok a zsákmányt, most már menjetek ördög hirével; monda Trenk a harámbasáknak.
– Majd csak egymás után, vezér. Ismerjük a jóindulatodat.
Bizonyosra vették, hogy a mint ők a sátorból kilépnek, a vezér lelövöldözi őket.
Azért előbb csak a Köppenik somfordált el a sátorból. Todbitter valamit sugott a távozó fülébe.
Azután eltávozott Buntevicz.
Végre háttal kifelé kereste a sátor nyilását Todbitter.
De ez alatt a másik két alvezér elvagdalta odakinn a sátor előrészének a köteleit, úgy, hogy a mint Todbitter is kiugrott a sátorból, az utána rohanó vezérnek a ponyva a fejére omlott, s míg az dühösen vergődött alatta, az alatt ezek mind a hárman elszaladtak.
Todbitternek a lovát ott tartotta kantárszáron egy csatlós, az arra fölugrott.
– Nem láttad merre futott az az asszony?
– De igen. Ott elbujt az árokban.
Todbitter odalovagolt. A fehér alak ott feküdt a bűzös laboda bokrok között.
Mikor Todbittert meglátta, felugrott fektéből s kezét nyujtá neki.
– Vegyen fel a nyergébe.
A harámbasa fölemelte a nőt magához.
– Takarjon a palástjába, fázom.
A lovag azt is megtette.
Aztán így lovagolt drága terhével a csapatjához.
Igazán drága teher: a táskájában harminczhárom font arany s a nyergében egy szép asszony.
A katonái nem kevésbbé jól voltak felszerelve. Mint a szorgalmatos méhek, úgy megrakodtak a porosz táborban talált zsákmánynyal, a mit szaporított az utba esett falvak böngészete is.
– Melyiteknél van egy viganó, meg egy kamizól? – Adok érte öt aranyat. Kiálta oda a katonáinak Todbitter.
Egyszerre tizen is rohantak oda a kivánt áruczikkel. Hát hogy ne volna egy jól készült pandurnál ilyen szerdék?
A harámbasa rábizta Mirandára, hogy válaszsza ki magának, a melyik legjobban tetszik.
Hát úgy illik. Ha már az ő tulajdonává lett a menyecske, neki kell annak az öltözetéről gondoskodni.
Miranda felöltözött a rablott gunyába; hanem kalap helyett már csak egy ezüstös sisakot tudtak neki adni. Hát az is jól illet a fejére.
– Itt a pénzed a gunyáért, mondá a harámbasa.
A pandur kétfelé törülte a bajszát.
– Inkább adnám azt a pankának egy pár csókért.
Todbitter adott neki egy pofont s a lábához dobta az öt aranyat.
– Czoki! Ez az én asszonyom!
(Hisz ez külömb ember a vezérénél.)
– Most még teremtsetek elő egy markotányos kordét.
Azt is előhozták. Jó rend volt itt. A pálinkát ugyan kiitták már a hordóból, de még a kis póni lovacska megvolt, szépen a rud közé szerszámozva.
– Hisz ez épen az én laptikám! Mondá örvendezve Miranda. Az én kis tatárlovam. Hogy rám ismer.
– No, hát most ebbe felülhetsz muczuskám s jöhetsz velünk. Mind a vizig szárazon. Ott majd megint nyeregbe veszlek s a tulsó parton fogok neked más talyigát.
– Köszönöm édes uram a jóságodat. Meg is szolgálom, még pedig azonnal.
S ez a jó szolgálat abból állt, hogy Miranda elmondá Todbitternek a Laudon történetét, a melyből megértheté a harámbasa, hogy mi vár az olyan pandurtisztre, a ki a zsákmányból részt követel Trenk Ferencztől?
Ez alatt hangzott az ágyuzás, puskatüzelés a szoóri és burkersdorfi csatavonalon szakadatlanul.
Ha Trenk Ferencz olyan jó katona lett volna, mint a milyen jó martalócz volt: ez órában az lett volna kötelessége, hogy az egész huszár- és pandur-seregével vágtatva rohanjon arra, a hol az ágyuk dörögnek s támadja hátba Frigyes királyt. De hát ezt elmulasztá.
Miranda csakugyan jó szolgálatot tett Frigyes királynak, a midőn elárulta Trenk Ferencz előtt az aranynyal tömött haubiczok titkát. Annak még tíz ilyen drága gömb maradt zsákmányul.
Azonkivül Frigyes király egész ezüst asztalszere. – A pompás aranyozott tálak, tányérok és billikomok. Ha néha nem volt is más a királynál, mint szalonna, fekete kenyér, de azt legalább ezüstről lakomázták.
Mit törődött Trenk Ferencz most Károly herczeggel, – meg a harcz kimenetelével, mikor az ő diadala már meg volt? Ennyi kincs egy rakáson! Az volt a főkérdés, hogy ezt mi módon lehessen el is szállítani?
Kiszedni az aranyat a golyókból nem tanácsos; mert ha a pandurok megtudják, hogy itt annyi pénz esett zsákmányul, azok is mind részt követelnek belőle.
Ha pedig zsákba teszik a golyót s úgy kötik a nyereghez, ez a nagy teher az Elbán való visszausztatásnál lehuzza a lovat a víz alá. A leleményes ész kitalálta a módját. Trenk Ferencz minden zsákhoz, melyben az arany tartalmu golyó volt, egy-egy üres korsót köttetett: az a vízben a golyó sulyát kiegyenlíti. Az ezüst számára meg etető vályukból tákoltatott tutajt, a min át fogják vádoltatni a folyón.
Ez alatt sorban kaszabolhatták A. Z. herczeg vértesei az osztrák ezredeket, s ágyuzhattak azoknak saját ütegeivel Károly herczeg főhadiszállására.
Trenk Ferencznek volt egy bizalmas czimborája. Török pribék volt. Khankiárnak hítták (törökül olyanformát jelent, mint «hóhér»). Ezt szokta azokra a titkos megbizásokra használni, a miknek a czélja egy-egy olyan harámbasának a láb alól eltevése volt, a kire a vezér megharagudott, vagy a kitől a zsákmányrészt el akarta harácsolni. Igen egyszerű volt a praktika. A kipéczézett főtiszt parancsot kapott, egy csapat huszárral s kétszer annyi pandurral megtámadni az ellenséget. A harczmodor az volt, hogy minden huszár mellett két gyalog pandur futott. Versenyt tudtak futni a paripával. A pandur lőtt, a huszár vágott s a kézi tusában a gyalog pandur a handzsárjával elvagdalta az ellenséges vitézek lovainak az inait. (Igy tettek Mohácsnál a janicsárok is Lajos király vitéz «kalandos» lovagjaival.) Ha azonban csak a főtiszt elvesztése volt a czél, akkor a lövöldözés kezdetén a harámbasa hirtelen megkapta a neki szánt golyókat; akkor aztán megragadták a lova zabláját a pandurok s a halálra sebesülttel visszavágtattak a táborukba. Ezt Miranda mind elmondta Todbitternek. Ő maga Laudontól tudta meg ezt az ármányt.
Mikor már a hegyek fensikján folyt az ütközet, Khankiár szót tett e felől Trenk Ferencznek. Az ellenséget jó volna megriasztani.
Trenk Ferencz aztán kiadta neki a kellő utasításokat.
Három csapat huszár és pandur három irányban induljon el az ellenséget fölkeresni. Vezéreik Todbitter, Buntevicz és Köppenik. Minden csapat áll száz lovasból, kétszáz pandurból. Todbitternek jutott a legveszedelmesebb feladat, a porosz sereg jobb szárnyát megtámadni, a hol még minden csendes volt, a hol tehát egészen pihent ellenségre kellett találnia.
A mint Khankiárt meglátták közelíteni a kétszáz pandurral, egyszerre mondá ki Miranda és Todbitter azt a szót:
– Itt az «Uriás-levél!»
A pandurtiszt átadta a parancsot Todbitternek.
– Én támadjam meg háromszázad magammal a burkusok pihent dandárát? Hisz az őrültség! Monda Khankiárnak.
– Ha csak egy ellenvetést mondasz is és rögtön nem indulsz, az a parancsom, hogy főbe lövesselek.
S már fel volt emelve tizenkét puska és Todbitter fejének irányozva.
Miranda odaszólt németül:
– Fogadd el a megbizást: a poroszoknak nincs a jobb szárnyon semmi hadcsapatjuk, csak a tüzérségük, a hegyen tul pedig mingyárt rátalálsz az osztrák lovasságra s ahhoz csatlakozhatol.
– No hát menjünk! Mondá Todbitter s azzal megindult a szokott módon beosztott csapat a Bataillenberg felé csendes ügetésben.
Rövid időn megpillanták a porosz üteget, mely egy dombra volt felállítva, a honnan a szoros utat uralta.
Trenk csapatjainak hagyományos ellenszenvük volt az ágyuk ellen. Soha ágyukat nem ostromoltak meg. A pattantyusság pedig magában nem attakol. És így szépen elvonultak az üteg mellett, lőtávolon kivül, az erdőnek kerülve.
Miranda a maga kordéjával az uton haladt előre, s az erdőn tul ismét összejött a pandurcsapattal.
A mint a hegyhátra fölértek, egyszerre ott láttak maguk előtt egy lovascsapatot, háromsoros hadi rendbe fölállítva. Egész zászlóalj.
– No most kezdjük el a lövöldözést! monda Khankiár Todbitternek.
– Kezditek a tüzes istennyilát! Kiáltá rá Miranda. Hisz ezek osztrák lovasok. Nem látod a sárga zászlójukat?
A Preissing vértes-ezred katonái voltak.
A vértes őrnagy, a mint Trenk katonáit előbukkanni látta, azonnal odanyargaltatá hozzájuk a hadsegédét, azzal a parancscsal, hogy a csapat vezére jőjjön hozzá.
Todbitter odavágtatott; de vele futott Khankiár is, a nyereg kápájába kapaszkodva.
– Trenk martalóczai vagytok? Kérdé az őrnagy.
– Todbitter kapitány.
– Mit kerestek itten?
– Parancsunk van a vezértől az ellenséget megrohanni.
– No, hát én meg a fővezér parancsát tudatom veletek. A gyalogosok rejtsék el magukat az erdőben: senki el ne árulja az ittlétünket. A ki egy puskát elsüt, rögtön felhuzatom a fára. A puskát gulába kell rakni.
Khankiár morgott; de ellenkezni nem mert.
A vértes őrnagy még mindig a tegnapi haditanács rendeletéhez tartotta magát: a fővezér nyargoncza eltévedt valahol és nem talált Preissing tábornokra.
A két harámbasával együtt az őrnagy is odalovagolt a kiséretével a Trenk-csapathoz.
Todbitter elmondá az őrnagy parancsát előttük az ő idiomájukon.
– A gyalogság vonuljon az erdő mélyébe és meg ne mozduljon; a huszárok pedig álljanak a vértesek mögé; de előbb rakjanak le minden fölösleges terhet a nyergükből, a mi a gyors mozdulatokat akadályozza.
Lerakni az összeszedett prédát!
«Drugi puty!» kiáltának erre a vitézek s azzal megfordíták a lovaikat s úgy elszeleltek minden irányban, hogy Todbitter maga maradt ott a markotányosnéval.
– Megszabadultunk szerencsésen! mondá a hölgy a harámbasának.
– De most hová legyünk?
– Te barátom most már Trenknél halálra itélt ember vagy. Legokosabb, ha most egyenesen menekülsz Bécsbe. Engemet is magaddal vihetsz, quasi feleségedet.
Todbitter kapott ötezer aranyat, meg egy szép asszonyt, hát ugyan minek is folytatta volna tovább a háborut?
Egy óra mulva aztán Preissing dandára is meg volt verve. Futhatott is mindenki, a merre kedve tartotta.
Trenknek a másik két kiküldött csapatja közül az egyik a porosz király ágyuütegének a torkába került, az nagy hirtelen visszafutott Bunteviczestől elevenen. A Köppenik-féle csapat ellenben, mely arra felé tartott, a hol a nagy füstöt látta s az ágyuzást hallá, szemtanuja lett az osztrák derék sereg bomlásának. Az égő Burkersdorfból menekülő csapatok minden utat elleptek. A pandurok siettek vissza Trenk Ferenczhez azzal a rémhirrel, hogy a főherczeg ármádiája tönkre van verve: itt az ellenség.
Erre aztán Trenk Ferencz is összeszedte a zsákmányolt kincsét s egyetlen taktikája az volt, hogy minden prédát elvihessen. Az öcscsének a két paripáját is magával vitte, a miket az a lovász-legényével hátrahagyott.
Mire a poroszok visszatértek a megnyert ütközetből a táborukba, már akkor Trenk Ferencz, huszárjaival, pandurjaival és fényes zsákmányával együtt tul járt az Elbe vizén.