Az már régi szokásuk a hadvezéreknek, hogy az elvesztett ütközet kimenetelét olyan takargatott, vigasztaló modorban tudatják a világgal, mintha tulajdonképen csak egy megváltoztatott hadállásról lett volna szó; ellenben egy kisebb mérvü sikert, mint valami döntő diadalt trombitálnak ki.
Igy történt a szoóri ütközet után is. Az osztrák fővezérség magáról az elveszett derék ütközetről olyan bonyolódott, olyan körmönfont hadi bulletint származtatott Bécsbe, hogy a ki azt elolvasta, azt sem tudta, merre van hát előre, merre hátrafelé?
Ellenben a Trenk Ferencz diadala aztán a poroszok teljes, tökéletes kudarczát hirdeté. A porosz tábor elfoglaltatott, az ágyuk beszögeztettek, az egész főhadiszállás foglyul esett, maga a porosz király ekvipázsa és asztali ezüstje is prédára jutott. Ezt az ezüst portékát Trenk Ferencz előre felküldé Bécsbe s az ott volt kitéve a Matsakkerhof vendéglő emeleti ablakaiban a publikum bámulatára.
Csák Máté háza volt Trenk Ferencznek a rendes szállóhelye, mint minden magyarországi nagyurnak. Itt költött el ő naponként egy forintot. (Ezt az adatot az életirói, mint zsugoriságának bizonyítványát hozzák elő; ámde tudnunk kell, hogy az egykoru étlapok tanusága szerint a Matsakkerhof uri éttermében egy ebédnek a dija 24 rézkrajczár volt, a mely lakoma állt hét fogás ételből, azok közt kétféle sült. E szerint Trenk Ferencznek egy rénes forintból még harminczhat krajczárja maradt. Inkább azt kérdhetjük, hogy mire tudta ezt a tenger pénzt elkölteni).
A könnyen lobbanó kedélyü bécsi publikumnak egyszerre kegyenczévé lett Trenk Ferencz. Az utczán pamfleteket árultak az arczképével s a hárfások rémballadákat énekeltek róla.
A szerencséjéhez tartozott az is, hogy a míg Károly főherczeg a még mindig harczképes osztrák derék hadsereggel északnak vonult, az alatt Trenknek ellenkező irányban kellett nagy sietve loholni. «Kellett»: mert az ő hadcsapatja úgy volt szoktatva, hogy nagy diadal után, mikor prédával megrakodott, addig uj csatába nem volt vihető, a míg mindenki haza nem vitte a zsákmányt és el nem helyezte. Később aztán visszajöttek becsületesen. Ilyenformán csak a testőrséget képező lovasság maradt meg mellette. Ezeknek az élén tartá bevonulását Bécs városába.
Megérkezése valóságos diadalünnep volt; a verestorony bástyától a Burg kapuig minden utcza tömve «vivát» kiáltozó néppel; az ablakokból szép hölgyek virágokat szórtak eléje; a neve is alkalmas volt arra, hogy az ezerajku óriás szájából megrengesse a levegőt: «Franz Trenk»! Kinézése pedig tulhaladta a róla szárnyaló legvadabb hireket is. Gondos családapák eltakarták a feleségeiknek a szemeit, hogy rá ne csodáljanak. Tökéletesebb Belzebubot tán még Höllen-Breughel sem tudna vászonra festeni.
Hát a lovasai? Ezek a csodahősök. A huszárok farkasbőr kaczagányjaikkal. A szerezsánok, vörös köpönyegeikkel, fejükön a poroszoktól elvett aranyos kaskéták! Egy gyüjtemény országos gonosztevőkből! Hóhérpallos alól kiszabadult légió!
Mikor a Burg udvarára ért Trenk Ferencz, a főőrség fegyverben állt és dobszóra szalutált s zászlóját meghajtá előtte. A hartsir gárdisták segíték leszállni a lováról, s vezették fel a követségi lépcsőn. Minthogy a meglőtt jobb lába rövidebb volt, mint a bal, a miatt gyalog jártában mankót használt.
A királynő a gobelinok termében fogadta a hőst s látva, hogy mankóval jön, megkinálta őt egy székkel, hogy üljön le; a míg az egész udvari kiséret állva maradt. Olyan nagy kegyesség, a minőkben csak fejedelmi vendégek szoktak részesülni.
Ő felsége magasztaló dicséretekkel halmozá el a hőst és legmagasabb kegyének kifejezéséül ezredesi czimmel ruházta fel, a rendes hadsereg főtisztjeivel egyenlő ranggal s kinevezte magyar bárónak. (Tudvalevő, hogy a külföldi báró Magyarországon, a míg a Corpus Jurisba nem inartikulálják, csak «armer Reisender» és nem más.)
Azon nap estéjén Bécs városát illuminálták s a Burgszinházban, (melyet Mária Terézia négy évvel előbb építtetett a komoly Tháliának) díszelőadást tartottak Trenk Ferencz tiszteletére.
… Egy hét mulva pedig pecsétes levelet kapott Trenk Ferencz Cordua tábornagytól, melyben megidéztetik a specziális hadi törvényszék elé, mely az ellene emelt vádakban itélni fog.
Már ekkor az egész városban Trenk Ferencz büneiről beszéltek.
A papok minden templomban arról prédikáltak, hogy Trenk Ferencz istentagadó, templomrabló, szentségfertőztető; papoknak megkinzója, ártatlan szűzek megrontója; káromkodó és eretnek.
Huszonhárom pandurtiszt lézengett Bécsben, a kiket Trenk Ferencz önkényüleg elcsapott a seregéből: ezek között volt Todbitter.
Ez a huszonhárom sértett ellenfél szerteszét hirdette Bécs város kávéházaiban és sörcsárdáiban, hogy Trenk Ferencz nem hogy diadalt aratott volna a szoóri ütközetben; de ő volt egyenesen az oka, hogy Károly herczeg elvesztette a csatát; mert a helyett, hogy a parancs szerint Frigyes királyt hátban támadta volna meg, egy puskát sem sütött ki ellene; hanem az egész ütközet alatt a zsákmányt szedte össze s a porosz lovasságnak időt engedve, ő idézte elő a haditerv meghiusulását.
A vádban sok igaz volt.
A királyné azt kivánta, hogy az általa kegyelt hősnek az igazolása végett egy specziális hadi biróságot kell összeállítani; melynek itélete aztán végkép elpihentesse a sok rágalmat. Az volt a szándék, hogy megmentsék, tisztára mossák Trenk Ferenczet.
A törvényszék elnöke, Cordua tábornagy, derék, egyeneslelkü ember volt, a ki Trenk Ferencz katonai érdemeit meg tudta becsülni. A közvádló Weber haditanácsos volt.
A perpatvar folytán sok minden egyéb bünét is felhozták Trenk Ferencznek; hogy a pandurjait sajátkezüleg öldöste le, ha a legkisebb hibát elkövették, hogy a tisztjeinek a gázsiját nem fizette s hogy egy molnárnak a leányát legnagyobb kincsétől megfosztotta. (A királyné előtt ez volt a legsulyosabban terhelő vád ellene.)
Trenk Ferencz az egész vizsgálat alatt igen nyugodtan védte magát. A csatatéri mulasztás vádját elhárította a Károly főherczegre hivatkozással, kitől ő az ütközet napján semmi parancsot nem kapott. A porosz királyt ellenben parancs nélkül is megtámadtatá; de épen a vádló tisztek, Todbitter, Buntevicz és Köppenik voltak azok, a kik gyáván megfutottak a csatából. A többi vád mind zöld mese. A molnár leánya pedig egy közönséges hübschlerin, a kitől nem hogy az ártatlansága kincsét vette volna el erőszakkal, sőt inkább korbácscsal kergette el a tolakodásáért.
Egyedül megállható vád maradt ellene az, hogy a tisztjeit önkényüleg elcsapta s a fizetéseiket nem adta ki nekik.
Trenk Ferencz még ezt a vádat sem akarta megállni.
Mikor szembeállították vele Todbittert, már akkor elhagyta a nyugalma.
– Hát te sem kaptál tőlem semmi pénzt? Kutyaházi!
– Nem.
– Hazug kutya! Hát nem tele marokkal tömted a táskádba? Te hajdemák!
– A «te pénzedet» soha.
– Oh te országos gazember!
– Dixit cacabus ollae. (Katlan csufolja a fazekat.) Mondd meg, hogy hol adtad nekem azt a pénzt?
S e mérges szóváltás alatt folyvást kaczagott Trenk, akkor aztán Todbitter is rá kezdte a kaczagást. Olyan röhejt csináltak duettben, mintha a legnevettetőbb Hanswurstiad folyna le közöttük.
A birák el nem tudták gondolni, hogy mit nevetnek ezek mind a ketten?
Hát azon nevettek, hogy Trenk nem állhat elő a világos czáfolattal, a mi a tenyerén fekszik. Nem mondhatja el, hogy ötezer aranyat adott osztalékul Todbitternek Frigyes király sátorában. Mivel hogy a hadi regula szerint az elfogott ellenséges hadipénztár az aerariumot illeti meg. Azt tehát Trenk Ferencznek azonnal ki kell szolgáltatni, mihelyt valaki felemlíti. Csak Todbitter árulhatná el. De az sem szólhat; mert akkor ő tőle is elvennék az ötezer aranyat. Ez az, a mi olyan nagyon nevetni való.
Trenk Ferencz a kincsrejtő haubiczokat mindenütt magával hordta. Bécsi szállásán egy nagy üvegszekrényben tartá: úgy mutogatta a látogatóinak, mint szoóraui troféumait. De hozzányulni senkinek sem engedett.
Végre a kiküldött törvényszék meghozta az itéletet. Az igazán kegyelmesen hangzott Ferenczre nézve. Minden ellene támasztott vád alaptalannak lett nyilvánítva. Pletykabeszéd az egész. Hadászati szabályok szerint Trenk Ferencz semmi kifogás alá nem eshetik. Hanem abban az egyben elmarasztalták, hogy az elbocsátott tiszteknek a hátralékos zsoldját tartozik kifizetni. Summa summarum tizenkétezer forintot.
No, hát mi az a tizenkétezer forint? Ilyen potom áron kiszabadulni a limbusból?
Ezen a bagatellen dül felt azután Trenk Ferencznek a diadal szekere. Nyomorúságos tizenkétezer forint miatt vesztett el hírnevet, ősi vagyont, milliókat, jövendőt, szabadságot, mindent.
– Micsoda? Kiálta fel Trenk Ferencz, mikor azt a kegyelmes itéletet felolvasták előtte. Én fizessek tizenkétezer forintot ezeknek a kapczabetyároknak? Soha! Egy rézkrajczárt sem!
S azzal, fogta magát, kocsira ült, senkinek agyiöt sem mondott, leutazott Slavoniába a birtokára s ott vadászott dámvadakra, meg vadkanokra, s nem törődött az egész pandúrseregével. Azt gondolta, hogy majd hívni fogják a bécsi uraságok, ha egyszer meg lesznek szorulva. Ott is maradt, míg a téli fagy be nem fogta.
Csakhogy ez idő alatt ismét egy nagyot fordult a világtörténet.
II. Frigyes a Zsónaföldön, Kesselsdorfnál tönkreverte a szász fejedelemnek osztrákokkal egyesült seregét. A vérengző ütközetben ismét kitüntette magát az ősz A… Z. herczeg, a kinek a csata után olyan volt a köpenyege, mint a rosta, átlyukgatva golyóktól. Károly herczeg tétlenűl nézte szövetségese összetörését. Erre Mária Terézia békét kötött a poroszszal, átengedve másodszor is az elveszett Sziléziát. Akkor aztán az egész hadseregével a francziák és spanyolok ellen fordult, a kik ez időben valamennyi olasz tartományát elfoglalták. Azokat kegyetlenül el is verte, kikergette Olaszországból. Hanem ehhez a hadjárathoz semmi szükség nem volt Trenk szabad csapatjaira.
Trenk Ferencz aztán, mikor észrevette, hogy nem hivogatják, még is csak ráfanyalodott, hogy felmegy Bécsbe. Odáig semmi hirt sem hallott a történtekről.
Amint megérkezett Bécsbe, a legelső meglepetés az volt részére, hogy az utczán hólabdákkal meghajigálták. Azt hitte, hogy ez valami félreértés lesz.
De a mint a Hohemarktra érkezett, ott már fenhangon kezdték a nevét emlegetni, «du verfluchter» «du verräther» mellékszók kiséretében.
A piacz közepén állt a nagy vasketrecz, a melybe a rendőrség által összefogdosott tolvajokat, garázdákat és hübschlerineket szokták bezárni.
Valaki a pellengérketreczből a nevét kiáltá.
Megállíttatá a szánkóját; odament. Egyik harámbasáját találta a Ketterhäuschenben.
A jámbor elpanaszolá, hogy őtet elfogták, bezárták; pedig semmit sem tett egyebet, mint a mit más városokban szoktak. Egy pár németnek beütötte a fejét s egy aranyórát vásárolt a szabott áron (: egy ökölcsapásért az órás fejelágyára:) no meg, hogy egy apáczakolostort vendégfogadónak nézett.
Trenk Ferencz rögtön csörtetett fel Cordua marschallhoz, panaszt tenni az elfogott harámbasája miatt.
– Jajh, barátom, mondá neki a tábornagy. Ne törd te magad most a harámbasád miatt; hanem védd a saját ügyedet. Te magad is edictaliter currentálva vagy propter feloniam.
– Hiszen már megkaptam a felmentő itéletet.
– Én tőlem meg. De abba nem nyugodtál bele. Most azután uj proczesszust kötöttek a nyakadba s most már nem én vagyok a birád, hanem Löwenwalde tábornok.
Löwenwalddal régi ismeretsége volt Trenk Ferencznek.
Egy izben, az első burkus hadjárat után találkozott vele Károly főherczeg termében, a hol a tábornok irgalmatlanul kikelt a főherczeg előtt a pandurvezérnek Baváriában elkövetett kegyetlenkedése, zsarolásai és pusztitásai miatt. A mely vádakra Trenk Ferencz egész röviden és hatásosan csupán egyetlenegy mozdulattal felelt meg, a mely mozdulat után a tábornok bő bársony bugyogójának azon a részén, a melyen ülni szokott, Trenk Ferencz csizmatalpának a legtökéletesebb lenyomata volt látható. A főherczeg pedig ezen replika fölött olyan jó izüt nevetett, hogy két gomb leszakadt a mellényéről.
Ilyen jó emlékezetü ismeretsége volt Trenk Ferencznek Löwenwalde tábornokkal. S ez volt most az ő birája: a haditörvényszék elnöke.
Még azt is tudatták Trenkkel, hogy a ki ezuttal, mint vádló lépett fel ellene, az nem kisebb személyiség, mint Gossau gróf, császári kamarás, az élelmezési osztály főnöke, nagy befolyásu férfiu az udvarnál.
Végül pedig az a parancs is közöltetett vele, egyenesen az uralkodónő meghagyásából, hogy a mint Bécsbe megérkezik, azonnal tekintse magát fogolynak s a vendéglőben tartott kvártélyát el ne hagyja, a míg érte nem küldenek.
Ezt a parancsot megértve, rögtön sietett Trenk Ferencz a Matsakker udvarba: ott kikeresteté a kocsiszinből a legpompásabb szánkót, eléje fogatott négy lovat, csengős szerszámmal s ezzel a készséggel vágtatott végig a belváros valamennyi népes utczáján, a karintiai uton, a mennybéli kapu utczán, a Grábenen, a Glacis-n, a posztólugason, a huspiaczon meg a Szent-Péteren, a hol a legtöbb nép járt: maga hajtotta a lovakat s kongatott az ostorával nagyokat alföldiesen.
Estére pedig páholyt vett a Burgszinházban, a hol épen Racinenak klasszikus szinművét, Ifigéniát adták. A páholya csaknem szemközt volt a királynőével, szomszédos a Károly főherczeg páholyával.
Még eddig egészen gavalléros volt a truczczolása az udvari hatalmasságok ellen.
Az előadás alatt azonban, melyet Trenk nemes figyelemmel hallgatott, egyszer csak hangos beszélgetés vonta magára a figyelmét a szomszéd páholyban. A nevét hallotta emlegetni.
Átnézett a páholyba s ott látta Gossau grófot ülni, szemben a színpaddal, átellenében egy tisztet, a kinek csak a revers oldalát láthatá; de a kit a hangjáról ismert fel. Az volt Todbitter.
Mikor azok is észrevették az ő ottlétét, elkezdték a társalgást francziára fordítani.
Már az is boszantá, hogy fölteszik egy Trenk Ferenczről, hogy az nem tud francziául! De hát még a diskurzus tárgya! Folyvást őtet szólták-szapulták.
A vér a fejébe tódult; elvesztette egészen az eszét. Kirohant a páholyából: be a szomszéd páholyba.
Az utját álló Todbitternek olyant ütött a fejére ököllel, hogy az összerogyott menten. Akkor aztán torkon ragadta Gossau grófot s azt kezdte el ökölcsapásokkal kikésziteni.
A gróf kardot rántott; de Trenk elkapta balkézzel a kardját, a mivel összevágta a tenyerét; de a közben jobb kézzel annyi ökölcsapást osztott az ellenfelére, hogy az eszméletlenül rogyott a páholy szélére. S mindez az egész szinházi közönség láttára történt, ő felsége, a legbájosabb császárné és királyné legmagasabb jelenlétében; szerencsére felvonásköz alatt.
És ez a brutális verekedési jelenet úgy meglepett mindenkit, hogy a pandurvezért, boszuja kielégitése után, akadálytalanul engedték a szánkójához visszatérni s csengős ekvipázsával a vendéglőjéhez hajtatni.
Hanem egy óra mulva aztán fegyveres őrséget állítottak az ajtaja elé s azontul, ha az ajtaján kilépett, mindenüvé két fegyveres kisérte elől, kettő hátul, felvont puskával.
Másnap pedig felvitték a hadi törvényszék elé, mely ott tartotta az ülését a fegyvertár épületében, a negyedik emeleten.
Mikor végig haladt a korridóron, egész sereg kellemetlenül ismerős pofa-tulajdonosokat látott a fa melletti lóczákon ülni.
Nem igen nyugodalmas érzés lehet az, mikor az embernek az ötlik az emlékébe, hogy ennek az urnak a czifferblattján valamikor rajta felejtettem a manupropriámat! Csupa pofonvert ábrázatok, vagy legalább is olyanok, a melyek nem kapták még meg a pofont, de láttukra viszket az embernek a tenyere.
Ezek mind az ellene felidézett tanuk voltak.
Ötvenhárom tanu volt ellene felcsődítve. Ezeket mind Löwenwalde tábornok szedte össze, kihirdetve, hogy a kinek Trenk Ferencz ellen panasza van, az jőjjön elő: egy arany napi dijat kap az egész per tartamára. Tizenötezer forintot adtak ki csupán a Trenk Ferencz elleni tanuk napi dijára.
Ezekre a tanukra ő csak nagyot köpött.
«Hazug kutyák! Botot nekik!»
Olyan is volt a tanuk között, a ki azt jött bizonyitani, hogy ő soha sem látta Trenk Ferenczet a mária-czelli bucsun megjelenni. Ez is egyik főbenjáró bűn vádja volt ellene.
Hanem aztán következett a vádak sulyosabbja.
Löwenwalde előadta, hogy Trenk Ferencz ezredest a stratégák azzal vádolják, miszerint a szoóraui ütközet egyenesen az ő szándékos mulasztása következtében vált balvégzetessé az osztrák ármádiára nézve; mivelhogy nem fogadta meg a fővezér parancsát, hogy összes hadseregével támadja meg Frigyes királyt hátulról szoóraui főhadiszállásán.
Erre a vádra Trenk Ferencz nagy nyugodtan előkereste a tarsolyából a Károly főherczeg levelét, melyben maga a fővezér bizonyítja, hogy az ő ordináncz tisztje, a kit Trenk Ferenczhez küldött a parancscsal, az ütközet zürzavarában eltévedt s csak a visszavonulás után jutott el Trenk Ferenczhez, a mikor már a parancsolt támadás kivihetetlen és fölösleges volt. Trenk felmutatta a törvényszéknek a fővezér levelét.
– Ejh! kiálta dölyfösen Löwenwalde. Károly herczeg is egy huron pendül a pandurvezérével!
Erre a szóra a veszettség dühe állta el Trenk idegeit. Egy szökéssel odaugrott az elnökhöz (pedig csak féllábát tudta használni), megragadta Löwenwaldenak a torkát, kirántotta az elnöki székéből, «mint a tigris a macskát»; odarohant vele az elnöki szék mögötti ablakhoz, azt felszakította s ki akarta dobni az ablakon. Jó szerencséje volt Löwenwaldenak, hogy a bő elnöki talárja beleakadt az ablak fordító vasába, különben lerepül a negyedik emeletről.
Erre aztán berohant a rendőrség, Trenket lefülelték s a félig holt elnököt kiszabadíták kezéből: neki pedig betömték a száját, hogy ne káromkodhasson s kihurczolták a törvénykezési teremből.
Akkor aztán következett az, hogy vasraverjék.
Most már a katonai börtönbe zárták.
És épen arra a béna lábára verték rá a vasat, a melyet a porosz ágyugolyó szétzúzott: oda arra az összefort csontra, a hiányzó bokái fölé, a láncz másik végét meg a keze csuklójára.
Hát igy tanítják a rakonczátlan fiukat engedelmes magaviseletre! Szép dolog. Tábornokokat megkardlapozni! Presidenseket ablakon kidobálni! Most már aztán majd más hangon fog beszélni.
Egy pár napig ott tartották a börtönben kenyéren és vizen.
Akkor ismét felsántikáltatták a pinczeoduból a negyedik emeletre, a haditörvényszék elé. De ott is két katona közé állították, a kik szuronyos puskával őrködtek a nyugalma fölött.
Ismét Löwenwalde volt a törvényszék elnöke.
Trenk Ferencz föltette magában, hogy ezuttal hidegvérü nyugalmával fog imponálni a törvényszéknek.
– Trenk Ferencz óbester! kezdé Löwenwalde. Az urat azzal vádolják, hogy Szoóraunál Frigyes királyt sátrában elfogta és azután nagy váltságdíjért szabadon bocsájtá.
– Ki az a gaz… akarom mondani derék férfiu?
– A ki az urral együtt volt ezen alkalommal.
– Szeretném látni a pofáját, mondok: a becsületes fizimiskáját.
Az elnök utasítá az auskultanst, hogy vezesse be a tanut.
Todbitter volt a behivott.
– Ez az a jó madár? azaz: jó ember, jó ember!
– Beszélje el, kapitány úr!
– Kutya, se kapitány! vágott közbe Trenk. Harámbasa volt nálam.
– Vádlott hallgasson! Különben felpeczkeltetem a száját. Tudja meg, hogy a pandurcsapatja ő felsége rendes ezredei közé soroztatott be s a lovassága huszárezreddé alakíttatott s tisztjeik rendes chargéeba jutottak.
(Tehát már a szabadcsapatját is elvették tőle.)
– Tehát beszélje el, kapitány úr, hogyan történt Frigyes király elfogatása Szoóraunál?
– No, arra magam is kiváncsi vagyok. Dörmögé Trenk Ferencz.
– Eképen történt, fogott hozzá Todbitter, s erre hitemet kész vagyok letenni.
(– Jó pénzért! Nem szóltam semmit.)
– Reggel felé volt, midőn Trenkkel a porosz táborig érkeztünk. A poroszoknak, minthogy az Elbe folyó volt a hátuk mögött, ezen az oldalon előőrseik nem voltak felállítva, annyira biztosságban érezték magukat. A király sátorát azonnal megismertük a kitűzött Standartéről s a bejárata előtt felállított ágyukról; az egyik haubiczvető volt; mindegyik mellett gulába felrakva tizenegy gránát, ugyanannyi golyóbis. Két gránátos állt a sátor bejárata előtt. Azok bennünket meglátva, ránk kiáltottak: mi a lózung? Erre az egyiket Trenk vágta le, a másikat én, hogy meg se nyikkantak. Akkor nekem Trenk azt parancsolta, hogy maradjak kívül; ő egyedül lépett be a sátorba, kivont karddal a kezében. A sátorból több perczig halk szóváltás hangzott ki, a minek az értelmét ki nem vehettem s hamisat mondani nem akarok, miután meg kell rá esküdnöm. Csupán annyit tudok, hogy nemsokára lódobogás hangzott a király sátora mögül. Tudnivaló, hogy a király sátora összeköttetésben áll az ekvipázsa rekeszével, a hol a lovai állnak, ez a sátor mögött van. Innen jött elő egy lovászforma legény két paripával: az egyiken maga ült, a másikat vezetéken hozta. Én megállítottam a legényt: «ki vagy? hova mégy?» A legény azt felelte, hogy ő Trenk Frigyesnek a lovásza, a király adjutánsáé; a vezér küldi őt a gazdájához, a két lovával és egy levéllel, mely nem volt lezárva. A levelet elvettem tőle s elolvastam. Ez volt benne irva: «A magyar Trenk nem visel háborut a burkus Trenk, unokaöcscse ellen. Örömömre szolgál, hogy a két paripádat, a mit a huszáraim elfogtak, te neked visszaküldhetem.»
Trenk Ferencz kezében megcsörrent a láncz.
– Hát nem igaz ez mind? szólt hozzáfordulva Todbitter.
– Igaz! Gyujtsák alád az igaszságodat a pokolban! Csak hogy nem ilyen sorban történt.
– Hadd folytassa a tanu a deponálását! szólt az elnök.
– Csak azután jutott eszembe, mikor már a lovászt tovább hagytam menni, hogy milyen nagyon hasonlít ez azokhoz a portrékhoz, a miket Frigyes királyról látni minden pamfleten.
– Hahaha! kaczagott Trenk Ferencz. Nevetnem csak szabad? A láncza csörgött a kaczagás közben.
– Azt gondoltam, hogy üldözőbe veszem a lovászt, és elfogom, de ekkor Trenk Ferencz a sátorból kikiáltott rám és behivott s velem együtt még két másik tiszttársamat is, a kiknek a neve Buntevicz Jócza és Köppenik Hanz. Nyilván abból a szándékból, hogy a menekűlő királyt üldözőbe ne vegyük. Mert ez az ok, a miért bennünket mind a hármunkat behivott a király sátorába, olyan világos hiábavalóság, a minek semmi köze a hadi taktikához; és akármelyik katonai auktoritás elé terjesztessék, mind azt fogja rá mondani, hogy e végett semmi szüksége nem volt egy dandárvezérnek három szakaszvezért összecsődíteni, s az ütközet legforróbb hevében ilyenféle utasitást közölni velük.
– S mi volt az az utasítás? kérdé az elnök.
– Hát, hogy mi lássuk meg élő szemeinkkel és tanuskodjunk róla, hogy Frigyes királynak az ágyában egy fiatal asszonyszemély fekszik, egész pongyolában. Gavallér ember, ha ilyesmit fölfedez, félrefordul és nem szól semmit; nem pedig, hogy összecsődítse a czimboráit s megszégyenítsen egy jó családból való hölgyet. Erkölcsből nem tette azt Trenk Ferencz bizonyára; hanem tette azért, hogy senki rá ne jöhessen, hogy a királynak az ágya még azon-meleg, a hogy elfutott belőle.
Trenk Ferencz érezte, hogy a fejére dobott háló mindjobban összeszorul körüle. Meglánczolt kézzel-lábbal toporzékolt, protestálva:
– Mind így volt! De mégis mind hazugság.
– Csak várja el vádlott a tanuvallomás végét. Csillapítá az elnök.
– De épen ez volt vesztére Trenk óbesternek; mert a megszégyenített hölgy kimondta, hogy Frigyes király is ott volt mellette: Trenk mind a kettőjüket együtt lepte meg s azután a királyt rengeteg summa aranyért futni hagyta.
Csakugyan ő volt Trenk Frigyes lovásza.
– Pokolbeli ármány! ordított Trenk Ferencz, lelánczolt öklével fenyegetve a tanut: e miatt a sánta lábát fel kellett emelnie, mely az ökléhez volt lánczolva.
– Ne tessék tánczolni. Monda neki kegyetlen gúnynyal az elnök.
– Hazugság! Hazugság minden szava!
– Hivassék be a második tanu. Rendelkezék az elnök.
A törvényszék ajtaján belépett egy hölgy, karcsu termetét még magasabbnak tünteté fel a fekete öltöny, az arcza sürű fekete fátyollal volt letakarva.
Ezt a fátyolt azonban, a mint a törvényszék asztalához ért, felemelte az arczáról. Igazán szép asszony volt. Miranda grófnő.
Trenk Ferencz nagyot hördült, mikor ráismert.
– Te itt vagy?
– Igen. Nem vesztem el, a hogy szeretted volna.
– S te most ide jössz én ellenem tanuskodni!
– Igen. Én, gróf Sch...in tábornokné, jövök tanubizonyságot tenni Trenk Ferencz báró óbester ellen.
– És te! Egy gróf Sch...in tábornokné nem szégyenled elmondani itt, a törvényszék előtt, hogy Frigyes király szeretője voltál?
– Egy királynak a csókja nem hágy foltot az arczon, hanem glóriát.
Trenk Ferencz odanézett Miranda szemébe. Az vissza az övébe.
Trenk Ferencz megérezte, megértette, hogy most egyenrangu ellenféllel áll szemközt. Olyan volt ez a szembetalálkozás, mint mikor az oroszlán a bozótban összekerül a bálványkigyóval s az a szép szörnyeteg feláll előtte a farkára, mozgó szarvait felegyenesítve s nyelvét kitolva méregfogai közül. Érzé, hogy ebben a tusában egész hidegvérére van szüksége, hogy a halálos harapást kikerülje s a mikor lehet a kigyónak a nyakát kaphassa el.
Reszketett a dühtől. Az ajkait vérig harapta.
– Exczellencziás asszonyom, tessék helyet foglalni.
Löwenwalde széket adatott a hölgynek, s megillető titulálást.
– És most adja elő, miképen történt Frigyes király elfogatása Szoórau alatt, a sátorában.
A nő hozzákezdett a meséjéhez.
– Előtte való este a király nagyon sok puncsot ivott s annak a következtében mélyen elaludt. És így nem hallá meg a robajt, melyet az ellenséges lovasság érkezése támasztott. Én azonban fölébredtem s felköltém mély álmából a királyt. De már abban a pillanatban félrerántották a sátor függönyét s belépett egy harczias alak, kezében kivont karddal. «Ki mer ide bejönni?» kiálta a király. Én ráismertem az alakra s a király fülébe sugtam: «Felség! ez Trenk Ferencz!» A király bámulatosan meg tudta őrizni a nyugalmát. Egész fölényét megtartva, szinte kedélyesen mondá a félelmes látogatónak: «Ah, ön a hirhedett magyar Trenk? Már egyszer nagyon közel voltunk egymáshoz. Kollinnál. Már ott is kicsinyben mult, hogy ön engem foglyul nem ejtett.» «Igen, egy ágyugolyón mult, mely a lábamat összezúzta: ez a megrövidült lábam emlékeztet a találkozóra.» «No ezuttal jobban kedvezett önnek a szerencse, mondá Frigyes. Sikerült a matt a királynak. Lássuk csak mit nyer ön vele, ha engem kiszolgáltat a bécsieknek? Én kényszerítve leszek békét kötni, Sziléziát visszaadni a királynőnek. Kap ön valami részt Sziléziából? A háborunak vége lesz, önt a pandurjaival együtt hazaküldik Szlavoniába; s elfeledik, hogy volt a világon. A jó aratásnak vége. Én ellenben tudok önnek jó jutalmat adni, a mely önt Magyarországon elsőrendü dynasztává emeli egyszerre. Én ajánlok önnek váltságdíjul százhatvanöt ezer aranyat, ha most szabadon bocsát.» Ennek a szónak nagy hatása volt Trenkre. «Akkor annak a pénznek itt kell lenni», szólt nevetve. «Akkor a pénzt is elveszem s a királyt is elviszem.» «De a pénzt nem fogja ön megtalálni.» «Majd meglássuk!» Erre a kardjával összevissza hasogatta a király sátorában levő ládákat; de azokban nem talált egyebet ezüstnél. A sikertelen kutatás után Trenk Ferencz hüvelyébe dugta a kardját s azt mondta a királynak: «Hol vannak hát az aranyak?» «Előbb adja ön lovagi paroláját, hogy szabadon bocsát s megmenekülésemet előmozdítja.» Erre a pandurvezér lehuzta a keztyűt a kezéről s a király elé nyujtá. Frigyes kezet adott neki. «Az én becsületszavam vas,» mondá Trenk. «S az én szavam arany!» mondá a király. Akkor Trenk Ferencz leült az asztal mellé s a pugilárisából kiszakítva egy lapot, levelet irt az unokaöcscsének, a melynek tartalma az volt, hogy ezennel visszaküldi paripáit, melyeket a huszárjai elfogtak a lovászlegényével együtt. Ennek az ecuriernek a livréejében kellett megmenekülni a királynak.
Trenk Ferencz az egész mesemondás alatt megállta, hogy egy szót sem szólt közbe: összeszorította ajkait s a beszélő arczára nézett merően, torzvigyorgással, mint hasonmása az akkoriban divatos nevető gipsz-mellszobornak. Csak akkor, a midőn a hölgy egy perczig pihenőt tartott, tett egy némajátéki mozdulatot, kezével a zöld asztalon álló feszületre s aztán fel az ég felé mutatva.
A hölgy elérté a néma megintést s válaszul elébb a keblére tette, aztán a feje fölé emelte a kezét: jelezve, hogy mindarra, a mit most mond, kész esküt letenni.
Miranda folytatá:
– Ekkor aztán Frigyes király felfedezé a kincs rejtekét Trenk Ferencz előtt. A tartalék hadipénztár a bombavető ágyu mellé gulába állított haubiczokban van elrejtve: mindegyikben tizenötezer arany. Trenk Ferencz ekkor kilépett a sátorból s behozott egyet azokból az ágyugolyókból.
– Ezt én magam is láttam: bizonyítá Todbitter.
– A haubicz csapjának lecsavarása után, a bomba kétfelé vált s kitünt, vékony üveglappal letakarva, az elrejtett aranypénz. Ez sem igaz talán, Trenk Ferencz uram?
Trenk a homlokát ütötte öklével.
– Hogy én ezt a viperát meg nem fojtottam akkor!
Miranda tovább mondta.
– Ezt látva Trenk óbester, odanyujtá a királynak a kardját s megengedte neki, hogy a Trenk Frigyesnek irott levéllel a sátor hátulsó nyílásán keresztül a lovak rekeszébe osonhasson.
– Elvégezted? szólalt meg a szünet alatt Trenk Ferencz, a míg az auditor leirta a hölgy vallomását.
– Ennyi volt, a mire megfelelni felhivattam.
– Tehát méltóságos és excellencziás grófné asszonyom, tündérszépségű asszony! nekem legkedvesebb rokonom, ángyikám! Minden szavaddal úgy hazudtál, mint egy piaczi czafrangos!
Az elnök rákiáltott Trenkre:
– Árestáns ne sértegesse a tanut! vagy zsákot huzatok a fejére.
Miranda hideg, kegyetlen nyugalommal szólt oda:
– Csak hadd beszéljen ő az igazi nyelvén. Ezzel karakterizálja önmagát. Hazugságnak mondja minden szavam. Pedig a porosz király által váltságdijul kapott aranynyal töltött haubiczok most is ott vannak a matsakkerhofi szállásán: üveg szekrényben, sorba rakva.
Trenk felordított:
– Miért nem öltem én meg ezt az ördögnőt?
A birák e fölfedezésre nagy izgalomba jöttek.
«Ah szörnyűség! Még ide hozta a bűndijt! Hallatlan árulás.»
Löwenwalde rögtön parancsot adott egy ordináncztisztnek, hogy menjen fel egy patrollal a Matsakkerhofba, egy assessor kiséretében, s az óbester szállásán levő haubiczokat lepecsételve szállíttassa ide, mint corpus delictit. Addig az inkviziczió szünetet tart.
– Minek szünetet tartani! szólalt fel Trenk Ferencz. Elismerem, hogy azok a haubiczok arannyal vannak megtöltve. Azt is elismerem, hogy azokat a király sátorából hoztam el.
– Nos, hát akkor mit vágja a tanu szeméhez, hogy az hazudik?
– Abban hazudik, hogy az elrejtett kincsnek a titkát Frigyes király fedezte volna fel előttem, dijul az árulásért.
– Hát ki fedezte fel más?
– Ő maga: ez az asszony.
Miranda erre a legnagyobb elcsodálkozást fejezte ki.
– Hát honnan tudtam volna én ezt a titkot? S mi okom lett volna ily rengeteg kincscsel megajándékozni Trenk Ferenczet?
– Azért, hogy szabadon bocsássalak; azért, hogy visszaadjam a viganódat.
– No és szabadon bocsátál? És visszaadtad az elrabolt öltözetemet? Nem kidobtál félmezítelen a király sátorából, röhögő pandurok csúfságára, odavetve nekik martalékul: engem, a grófnőt, az ángyodat?
– Bolondul tettem! dörmögé fokcsikorgatva Trenk Ferencz.
– S ha akkor egy harámbasádban nincs több emberi érzés, mint te benned, hogy megszánjon, felruházzon, megvédelmezzen, hát most ott fekszem valahol az árok fenekén, összetörve, meggyalázva. Nem igaz-e mind ez Trenk Ferencz?
– Átkozott piros viganó! mormogá Trenk Ferencz; megmondta, hogy drága lesz nekem az a viganó! De azért mégis hazudik ez az asszony!
– Uraim. Méltóságos haditörvényszék! szólt ekkor Miranda a birákhoz; ha van a világon logika, ethika, pychologia; s ha vannak ezeknek örök, megváltozhatatlan szabályaik; akkor lehetséges-e az, hogy ha én, Sch...in grófné, Trenk Ferencz közel rokona, fölfedezek ő előtte egy jól elrejtett kincset, a Niebelungendal Rhénusba temetett kincséhez hasonlót: akkor az a mesemódon megajándékozott ember engemet, a jóltevőjét, az utolsó testi ruhámtól megfoszszon, az őszi dérbe, pandurok csúfjára egy ingben kitaszítson? Hisz ez nagyobb képtelenség volna a mythologiai chimaeránál! Ez az absurdumnak, paradoxonnak a megtestesülése volna. Ez karikaturája volna az ördögnek! Hát lehet-e emberről feltenni ilyen észficzamodást?
Trenk Ferencz agyonvert embernek érezte magát azon logikai, ethikai és pszychologiai deductió után. A két keze leesett a csörömpölő lánczczal együtt.
Azt lehetett volna csak válaszolnia, hogy «bizony, pedig én vagyok ilyen karikaturája az ördögnek! Én ezt mind megtettem.»
A helyett magyar nyelven odaszólt Mirandának: (azt nem érté a bécsi haditanácsban senki.)
– Megrontottál asszony! A bűnömért nem itélnek el; hanem az aranyaimért kitörik a nyakamat.
S nem sokára megérkeztek az elkobzott haubiczok. Lerakták őket a törvényszék zöld asztalára. Egyenkint lesrófolták a kanócz-csapjaikat s szétnyiták a félgömböket.
Igaz volt! Arany volt, a mit a hölgy mondott.
A mit ennyi szinarany bizonyit, az már nem hazugság.
– Ime az eltagadhatatlan tanujelei a felségárulásnak.
– Mi védelme van vádlottnak e világos tanujelek ellenében? kérdezé Löwenwalde elnök.
– Hogy a porosz király kincsét elhoztam, azt elismerem; de hogy azt a királytól kaptam volna, azt tagadom.
Löwenwalde, rövid tanakodás után a birótársaival, kimondá, hogy a terhelő tanu, Sch...in grófné, vallomását eskületéttel megerősítheti.
– S te meg mersz esküdni arra, a mit vallottál? mondá magyarul Trenk Ferencz Mirandának. Nem félsz, hogy elvisz az ördög?
– Ha te tagadhatod az Istent, én tagadom az ördögöt.
S azzal odalépett a feszülethez s egyik kezét rátéve, másikat feje fölé emelve, megesküdött rá, hogy a mit Trenk Ferencz ellen vallott, mind igaz.
A birák állva hallgatták az eskületételt.
Az elnök inte a poroszlóknak, hogy vigyék vissza az árestánst a börtönbe.
– S ezt mind azért a viganóért tetted velem? dörmögé Trenk Ferencz Mirandának.
A hölgy azokat a szép szemeit gyilkos vadállat módjára lefelé forgatva, hogy szinte zöld lángot szikráztak, sugott vissza neki:
– Ezt az általad meggyilkolt nővéremért kaptad Trenk Frányó!
Frigyes király diadalmas hadjárata után visszatért fővárosába. Az operák és udvari estélyek évadja megkezdődött.
Amália herczegnő palotája volt ez uttal a legmagasabb társaság központja, a hol a születési nemesség, a szellemi kitünőségekkel együtt mulatott. A szinészek komédiáztak a főúraknak s a főúrak a szinészeknek. Amália herczegnő volt e bolygó rendszernek a napja. Szépsége mindenkit elhomályosított, a ki vele versenyre kelt.
Tulajdonképen nehéz meghatározni, hogy miben állt az a szépség Nagy Frigyes korszakában? Nem volt se fekete haj, se gesztenye szinü, se szőke, se aranyveres: minden haj fehér volt, a homlokról felfésülve, feltornyozva, felbodorítva; az arcz krétafehér és karminpiros, két-három fekete legyecskével, a szemöldök fekete, jól kirajzolva, a szemek nagyok (a kifestett pillák miatt), a halántékon kék erecskék, az ajkak nedves pirosak. Termetről szó sem volt. A felső részét az alaknak laposra és egyenesre préselte a halcsontból és aczéllemezből készült vállfűző, derékon alul pedig következett a léggömb-alaku balleine, melyet szétfeszítve tartott az abroncsokból és fehér lószőrből készült vertügadén; s még azonkivül megtoldották a buffantok s kiegészítették a haránt és körülfutó girlandok. A legyezőkön kivül divat volt a karra akasztott ridikül: egy himzett zacskó, mely rejté a csipkekendőt, az illatos flacont, a fésücskét, a tükröcskét, a karmin és szénplajbászkákat, a pilulás dobozkát s rendesen egy miniatur könyvecskét valamelyik divatos költőtől: Grecourt, vagy Lafontaine regéit, nonparaille betükkel, aczélmetszetű pikáns képecskékkel.
Ez utóbbi divatért neheztelt is a király. Franczia dámáknak jó az ilyen lecture; de a németeknek veszedelmes.
A király fedezett fel egy fiatal német költőt, kinek írói neve Raymund. Becsületes verseket irt, s különösen az époszra vetette magát. Mire a király befejezte a nagy hadjáratát, Raymund is befejezte a maga Aeneissát, melyben a második sziléziai hadjáratot s annak minden hősét megörökíté (csak saját magát nem örökíté meg a költő).
A király bemutatta a fiatal irót Amália herczegnőnek és felkérte őt, hogy olvassa fel az illusztris társaság előtt a hőskölteményét.
Természetesen és a történethez hiven a király alakja volt legfényesebben kiemelve a költeményben; de utána mindjárt a házi gazda, A… Z… herczeg következett, a kinek a szoóri ütközet diadalából az oroszlánrész jutott. Hány golyó lyukasztotta át a köpenyegét, hány lovat lőttek ki alóla? az mind strófákba volt szedve s a rímek egészen korrektek voltak: «Kugellöcher» = «Amors Köcher». (Gyöngéd czélzás a szép herczegnőre.) «todte Hengste = keine Ängste». A társaság tapsai jutalmazták a költőt e lendületteljes részletért. Csak a herczegnő nem nyilvánitá a tetszését semmiféle külsőséggel. Lehet, hogy szerény volt. A saját férje diadalainak tapsolni nem volna etiquettszerű.
A költő azonban megadva az elismerés babérkoszoruit a vezérhősöknek, kiterjeszkedett az epizódok lovagjaira is. Ilyenformán Trenk Frigyesre is rákerült a sor. Achilles volt.
Itt már figyelmesen kezdett hallgatni Amália herczegnő s a legyezőjével intett az udvarhölgyeinek, hogy ne fecsegjenek.
Achilles halálmegvetéssel rohan az ellenség közé; kardja halált oszt jobbra balra, mig egyszer átfúrja a kezét a «mörderische Kugel». De ő azért szilárdul megmarad «im Steigbügel». Ámbár ez a rím nem volt egészen tökéletes; azért még is olyan hatása volt annak a herczegnőre, hogy szép szemei egyszerre megteltek könnyel: kénytelen volt a ridiküljéhez folyamodni, a csipkezsebkendőt elővenni s a szemeiből a könyet felitatni.
Hiszen természetes dolog! A könyet fel kell szárítani. Mert ha végig talál csordulni az arczon, nagy hibát fog okozni a koloritban.
Valószinüleg mindenki észrevette ezt. Talán a férjet kivéve. Ezeknek az áldott természet azt a kiváltságot adta, hogy ne vegyenek észre semmit.
A király boszankodott. Azok a bizonyos összesugások, azok az érthető arczkifejezések, még jobban felingerelték.
Alig várhatta, hogy a poéta felolvasásának vége legyen.
A főudvarmesterének meghagyta, hogy vezessék a Tyrtaeust a buffetbe, adjanak neki enni és inni, fizessenek neki huszonöt aranyat, aztán dugják egy hordszékbe s czepeljék haza.
A menuette alatt aztán odament a király a herczegnőhöz s leült mellé. A többiek a tánczczal vagy egyébbel voltak elfoglalva.
– Maga nagyon elérzékenyült ezeken a klapancziákon, különösen ott, a hol bizonyos Trenk Friczről szólt a vers.
– Úgy tudom, hogy az felségednek is különös kedvencze.
– Persze, hogy az. Nem is tudnék nélküle megélni. Ő egyike a legtüzesebb vitézeimnek. Magának a férje elég nagy vitéz; de ő nyomába sem hághat Friczinek. A jámbor herczeg csak a szoóri ütegeket foglalta el; de a druszám erős várakat tud bevenni. Az ő diadalai túltesznek az én győzelmeimen.
A herczegnő mosolygott.
A király heroicus kúrára vállalkozott. Egy erős szóval ki akarta gyógyítani a herczegnőt végzetes szenvedélyéből. Ennek a szónak mérgezett tőrként kellett Amália szivébe hatolni.
– Maguk bizalmas lábon állnak egymással, jól tudom. Kérdezze meg csak egyszer Achilles úrtól, egy olyan idylli perczben, mit tud arról a szép aranyhaju tündérről, a beneschaui kastélyban; aztán meg a bűbájos markotányosnéről a szoóraui táborban? Csodadiadalról fog magának mesélhetni a fiatal Lancelot.
A herczegnő még mindig mosolygott.
– Felséges uram, én igen jó kútforrásból vagyok értesülve a beneschaui tündér és a szoóraui markotányosné balladájáról. Ha még felséged nem ismerné, szivesen szolgálhatok vele.
Azzal kinyitva a ridiküljét, elővett belőle egy parányi könyvecskét, apró betükkel nyomtatva s odanyujtá a királynak.
Az volt a Bécsben megjelent pamflet, melyben Trenk Ferencznek a botránypere volt megénekelve.
És Frigyes király olvashatá a pamfletből azt a gyönyörűséges történetet az ő szerelmes légyottjáról a beneschaui delnővel, melynek mámora alatt meg hagyta magát Trenk Ferencz által lepetni s aztán nagy pénzen váltotta meg a szabadon bocsátását.
A részleteken csak annyit változtatott a bölcs bécsi czenzura, hogy Sch...in grófnéból, Sch...in leányát travestált. Az osztrák tábornok özvegyét átváltoztatta egy porosz tábornok leányára.
A király nagy önmérséklettel birt. Nem mutatott az arczán semmi indulatkifejezést. Zsebébe dugta a pamfletet.
– Nincs rá szüksége? Könyv nélkül tudja már? szólt oda a herczegnőnek s azzal fölkelt mellőle, keresztül sétált a minétet tánczolók hadoszlopán, egyenesen Jasinszkyhoz, a ki a tánczterem oszlopközei közt felállított kártyaasztalnál játszott. Vállára ütött.
– Kelj fel. Beszédem van veled.
– Felség. Vesztésben vagyok.
A király odadobta eléje az erszényét.
– Itt van. Fizesd ki. Aztán jőjj utánam a könyvtáramba.
– Akkor elébb a bundámért kell mennem.
A könyvtár fütetlen helyiség volt.
A király türelmetlenül várta Jasinszkyt a könyvtárban.
– No, végre hogy jösz! Azt hittem, hogy megszöktél. Olvastad ezt a pamfletet?
Jasinszky zavarba jött. Tagadni akart; de a király éles tekintete leolvasta arczáról a gonosz öntudatot.
– Olvastad! Mindenki olvasta már az udvarnál. Bizonyosan a királyné is. Én vagyok az utolsó, a ki megtudom.
– Hiszen bolondság az egész, felség! Tiszta mese.
– Dehogy bolondság! Mikor egy legfelsőbb törvényszék üti rá a «coram me» bélyegét. S most az egész világban azt muzsikálják énekszó mellett, hogy Frigyes király gyáván el hagyta fogni magát a szeretője ölelése között s aranynyal váltotta ki magát egy árulótól.
A király haraggal vágta az asztalhoz azt a pamfletet.
– S aztán legalább hazudnának igazat! Mondanák, hogy a Calypso bájaival dicsekedő ördöngős szép asszony csábitott el! De kiigazitják Sch...in grófné quidamot az én Sch...in tábornokom leányává. Egy jámbor aggszűz, a ki olyan sovány, mint egy mantis religiosa, s a tábori lazarétum ápolónőinek a főnöknője, a ki csakugyan velünk járt ebben a minőségben. S most semmi tenger le nem mossa rólam, hogy a vén Emerencia a titkos szeretőm.
Jasinszky meg akarta nyugtatni a királyt.
– De a mennykő csapkodjon azoknak az eszébe, a kik ezt a tévedést kitalálják. Nekem semmi közöm sem volt ahhoz a némberhez. Hiszen Trenk Frigyesnek a szeretője! Őtet hagytam ott vele a sátoromban, hogy őrizze; nehogy elárulja a hadi tervünket az ellenségnek. S most az a hóbortos ficzkó az én nyakamba varrja a saját avantürjét.
– Ez a bécsieknek a ránkönje, a kik azzal akarnak maguknak revánzst szerezni a kapott vereségért, hogy felségedet elrágalmazzák.
– Mit törődöm én a bécsi Janhágellel! Azok hadd bizonyítsák be, hogy köpködni jobban tudnak, mint lőni. S ha ezzel annak az átkozott magyar Trenknek nyakát szegik, hát még azt is mondom nektek, hogy «gut gebrüllt Löwe!»
A két kezével ugyan egészen más állatot jelzett a király.
– Nekem ezzel a másik Trenkkel van leszámolásom. Ez a Seladon én rám a saját családomban szégyent halmoz. Már a titoktartást sem veszi figyelembe. Ugy hija a herczegnőt, hogy «az én napom!» És a mellett tart magának egy «holdat» is. Ha azt a herczegnő megtudná, bezárná előtte az ajtaját. Nem tudhatja meg! Au contraire! Ez a legény én rám ruházza át a kettős hűtlensége bünét. S most ezzel a pamflettel privilégiumot hoz a kedvesének. Hiszen ha a királynak szabad magát nyilt házasságtörésen rajtakapatni, mért ne követné a példáját az egész ország, az udvar, fel az uralkodó családig?
A király Jasinszky előtt nem tudta, nem is akarta eltitkolni rendkivüli felindulását.
– Egész Európa kaczag rajtam! Képzelem, hogy Párisban hány chansonettet csináltak rólam! Nem merek Voltairerel találkozni. Félek Trenket meglátni, hogy megölöm! Ez a bolond engem kikerget az emberi társaságból. Ezt a bolondot nekem ártalmatlanná kell tennem.
– Én tudnám a módját, fölség.
– Hogyan?
– Eltenni a fiut zár és lakat alá úgy egy esztendőre, a míg lehül. A börtön igen jó ispotály a szerelem betegeire nézve.
– Jól van. Gondolj ki valamit. Én nem tudom, miért lehetne egy évre bezáratni. A gézenguz külömben derék katona, nemes jellemü, hűséges: semmi bünét nem tudom. Csak ilyen átkozott bolond ne volna.
– Én tudnék valamit, fölség.
– No, hát hajtsd végre. Rád bizom egészen.
Az tehát már elhatározott dolog volt, hogy Trenk Frigyesnek egy esztendeig börtönbe kell jutni. Csak az okot kellett még hozzá megtalálni.
Ok ugyan volt erre kettő is: az egyik Amália, a másik Miranda. Csakhogy az Amáliákért és a Mirandákért európai törvényszék nem itél el senkit. Nem vagyunk Törökországban. A szultán, a sah nyakaztathat és zsinóroztathat az ilyen fajta gonosztettekért, de egy európai (egy német) uralkodónak valami más ürügyet kell kitalálni, haragja tárgyának megbüntetésére.
Emlékezünk rá, hogy Trenk Frigyes egyszer levelet kapott az anyjától, melyben hivatkozás volt Trenk Ferencz mellékelt levelére. Ebben a nagybátya unokaöcscsét jelöli ki magyarországi birtokainak örököséül.
Ez eddig való.
Hogy mért határozta ezt el Trenk Ferencz? Annak is meg tudjuk majd később az okát. Dæmoni malicia volt ez tőle, nem rokoni szeretet.
Trenk Frigyes ezt a levelet megmutatta Jasinszkynak. Ennek a biztatására szánta rá magát, hogy válaszoljon a nagybátyjának. A válasz értelme az volt, hogy Trenk Frigyes köszönettel utasítja vissza a magyarországi örökséget, mint a melyért hazáját mással fölcserélni nem kivánja: ha ellenben egy pár jó magyar lovat küld neki a bátya, hát azt köszönettel fogja venni.
Ezt a levelét Jasinszkyra bizta, hogy küldje el Trenk Ferencznek.
Ebben a két Trenk ügyében annyira szándékosan van összekeverve az igaz a hamissal, a valószinü a hihetetlennel, hogy utóljára is rá kell jönnünk, hogy a mi hihetetlen benne, az az igaz s a mi valószinü, az a hamis.
Trenk Ferencz felségárulási pörében Todbitter hivatkozott arra a levélre, melyet a pandurvezér irt az unokaöcscséhez, mikor az elfogott lovait visszaküldé neki. Az a levél rövid volt, néhány sorból álló. Ez igaz.
Mikor a diadalmas ütközet után Frigyes király visszatért a táborhelyére, azt teljesen kirabolva találta. Trenk Frigyes sóhajtozott, hogy a két jó paripáját elvitték: erre a király a saját vezeték lovaiból ajándékozott neki egyet. Ez nagy kegy és kitüntetés volt. Estére már ott volt az elfogott lovásza a két paripájával s Trenk Ferencz levelével. A királynak ez nem tetszett. Azt mondá Trenk Frigyesnek: «no ha már visszakapta maga a lovait, akkor nincs szüksége az én lovamra.» S visszavette tőle a királyi ajándékot.
Az a levél azonban, melyet a kiszabadult lovász átadott Trenk Frigyesnek, nem azt tartalmazta, a mit Todbitter felhozott; hanem így szólt:
«Kedves öcsém! A te Berlinből keltezett leveledből azt értettem meg, hogy szeretnél tőlem magyar lovakat kapni, hogy azokat betanitsd az én huszárjaim és pandurjaim elleni harczba. A lefolyt háboru alatt tapasztalást szereztem az iránt, hogy a burkus Trenk is derék katona. Ime visszaküldöm neked a saját lovaidat, melyeket az én embereim elhoztak, hogy ezzel jelét adjam nagyrabecsülésemnek. Ha azonban magyar paripára akarsz ülni, gyere ide a szomszédba a sikra s vedd el tőlem az enyimet, ha tudod. Ha azonban jobb szeretnél úgy jönni hozzám, mint bátyádhoz, akkor ölelő karokra fogsz nálam találni. Nagybátyád a legszivesebben kész fogadni az öcscsét, a kiben fiát, örökösét, barátját véli föltalálni.»
Trenk Frigyes ezt a levelet a mint elolvasta, azonnal átadá előljárójának, Jasinszkynak, a ki azt magánál tartotta. Nevettek rajta.
Az is meglehet, hogy Trenk Ferencz irta ezt a levelet. Ez az ármány egészen beleillik a jellemébe. Ha ez valakivel látszólag jót tett, azt csak azért fundálta ki, hogy valami veszedelembe buktassa s akkor aztán nagyot nevessen rajta. De az is elhihető, hogy Jasinszky maga koholta ezt a levelet. Homályos eseteknél azt kérdi a jogtudós: «Cui prodest?» («Kinek használ?») Jasinszky négyszáz aranynyal tartozott Trenk Frigyesnek s ezt a becsületbeli adósságot ki kellett fizetnie Berlinbe érkezésekor. Neki használt ez az eset!
Trenk Frigyest még azon az éjszakán elfogták s ötven huszár fedezete alatt elvitték fogságra Glatz várába: minden vizsgálat, törvényszék elé állitás és itélet nélkül. Annyit megmondott neki Jasinszky, mikor elfogatta, hogy felségárulással és az ellenséggel való czimborázással vádoltatik: a vád alapja Trenk Ferencz levele.
És Trenk Frigyes elhitte ezt.
Napja is volt, holdja is volt; még sem látott.
Az volt a büne, hogy olyan nagyon szerették az asszonyok.
Jasinszky alacsonylelkü, rosszakaratu ember volt, titkos kéme és besugója a királynak. Később nagyot bukott, elcsapták gyalázattal.
Hát hiszen az elején nem lehet ezt a dolgot olyan tragikusan venni, mint a hogy Trenk Frigyes maga hangoztatja az emlékirataiban.
Nem volt ez «Justiz-mord».
A király rajtakapta egy gárdistáját, hogy az nagyon is a tilalmasban vadászik, még pedig az ő vadaskertjében, sokféle bolondságot követ el az ő rovására s e miatt egy kis javitóintézetbe küldé, egy kis porkoláb-fogságra.
Hiszen tudjuk, mi az a porkoláb-fogság. Csupa merő tréfa.
A fiatal ember nincs zár alá téve: az ordináncz tiszttel egy szobában aluszik, azzal együtt ebédel, vacsorál, sétál, ostáblázik. Hozat magának a charcutiertől mindent, a mi jó és drága, olvashat, verseket irhat, kenyérbélből szobrocskákat készíthet s a várkertben szegfüveket nevelhet. A mi pedig az egyébfajta nélkülözéseket illeti: még most csak huszonegy esztendős az ember; annak még nem is kellene ezen jártatni az eszét. Huszonegy esztendős korában az ember az anyján kívül más nőnek meg nem csókolja a kezét. Ez a kis vesztegzár bizony nem ártott volna meg Trenk Frigyesnek.
A királynak, elképzelhető, milyen keserves jelenetei voltak Amália herczegnővel a kedvelt cicisbeo elcsukatása miatt! A mennyire lehetett, szemet is hunyt Frigyes király a herczegnő további magaviselete fölött. Levelezhetett titokban Trenk Frigyessel. Az nem árt meg. Mindennap irhattak egymásnak, versben és prózában, forró érzelmeikről. Azt is megtehette a herczegnő, hogy elfogott kegyenczének ezer aranyat küldjön, fogsága kényelmesebbé tételére. S ezer arany akkoriban roppant pénzösszeg volt. Kivált Glatz várában. Kivált egy államfogoly kezében. A rendes havi dija egy államfogolynak az egész élelmezésre négy tallér volt.
Ezzel az ezer aranynyal Trenk Frigyes herczeggé lett téve a glatzi garnizonban.
Ennek a várőrsége maga is olyan ezredből állt, a melynek a király a csatatéren semmi hasznát nem tudta venni. A tisztek is mind a féle kimustrált, vagy kegyvesztett alakok, a kik büntetésből lettek e várba bedugva: adósságokkal terhelt korhelyek, tűzpróbát ki nem álló poltronok, összeférhetlen veszekedők, értelmetlen stokkfisek. Ebben a szép gyüjteményben a gazdag, splendid, szellemes gárdista valóságos lumenként jelent meg.
A jogczime is arravaló volt, hogy respektálják.
Öcscse a félelmes magyar Trenknek! A kit azért zártak ide, hogy bátyjával, a pandurvezérrel össze ne czimboráskodhasson. Ez a derék legény!
Mikor Amália herczegnő azt az ezer aranyat Frigyes urfi kezébe juttatá, mindazok, a kiknek erről tudomásuk lett, azt suttogták, hogy ez a «magyar pandur-kasszából érkezett!»
S annál nagyobb volt a respektus iránta.
Nem is titkolták a tisztek Trenk Frigyes előtt az érzelmeiket. Mindannyian haragudtak az uralkodóra.
Ez a hely rossz javító intézet volt a király kegyenczére nézve.
Itt mindenkitől csak panaszkodást hallott Frigyes királyra. Nem látták benne a nagy embert, csak a nagy zsarnokot. Hadjáratai vérengző testvérharczok voltak: németek küzdelme németek ellen. Szövetsége a franczia királylyal istentelenség, nemzetárulás! Diadalai csupa véletlenek. Ő maga nem is tudott róla, mikor a granátosai győztek. Ő futott a magyar huszárok elől. A vén Dessauer érdeme a győzelem. Aztán az a sok pikáns adoma a magánéletéből! Milyen kicsapongás! Milyen feslett erkölcs! Hány szeretője volt s azokból mi lett?
Ezek a glatzi tisztek öt hónapi fogság alatt úgy felforgatták Trenk Frigyesnek eddigi érzelmeit, hogy az nem gondolt már egyébre, mint a megszökésre.
A megszökés egyértelmü volt a hazaárulással. Mert valahová kell a szökevénynek menekülni, s az a hely nem lehet más, mint Bécs, vagy Magyarország. Ellenség földe. S akkor az ellenség szolgálatába kell állni.
Ha ilyen fordulatra pusztán boszu, meg a kényelmetlenség érzete birta rá Trenk Frigyest, azt mondhatnók, az ilyen ember nem érdemes arra, hogy költő tolla foglalkozzék vele. Annyival inkább, mert az által, hogy megszökik, a napjához is hűtelen lesz: az nem követheti őt menekülése helyére. Ott csak a holdjára fog rátalálni.
No, hát épen azt akarta megtalálni!
S ez az indok költői fényt vet Trenk Frigyes alakjára.
Amália herczegnő leveleiből megtudá, hogy mi történt Trenk Ferenczczel Bécsben. Magát a bécsi pamfletet is becsempészték a börtönébe. S ekkor támadt a lelkében az a gondolat, mely törvénytelen ágyból született ugyan, de azért nemes származásu: hogy kitörjön ebből a fogságból; elfusson Bécsbe: meghazudtolja a nagybátyja ellen támasztott vádakat; lerántsa az álarczot a hamis tanu képéről; ő, a leghitelesebb szemtanu, ki egyedül bizonyíthatja be, hogy Miranda egy perczig sem volt a királylyal egyedül a sátorában, soha a királynak szeretője nem volt; s őt Trenk Ferencz együtt nem találhatta Frigyes királylyal. Egy egész cselszövényt széttépni biztos vasmarokkal! Ez volt a vezéreszméje. S lám még Frigyes királynak is jó szolgálatot vélt ezzel tenni.
Ilyen nemes alapeszmét találva szökési tervéhez, most már csak annak a kiviteléről gondolkozott.
Igen könnyü volt az elillanás. Maguk a tisztek, a kikre az őrizete bizva volt, vállalkoztak rá, hogy vele együtt szöknek a várból. Pénzen mindent meg lehetett vásárolni, őröket, polgárokat, a lovak is készen voltak tartva. Mégis rajta vesztett. És nem a büne buktatta meg; hanem az erénye. A glatzi börtönökben volt egy várfogságra itélt tiszt, a kivel Trenk Frigyes ottléte alatt sok jót tett; ezt is beavatta a titkába s irgalomból magával akarta vinni. Ez aztán elárulta a várparancsnoknak a szökési szándékot. Az áruló kegyelmet kapott, szabaddá lett s a rangját is visszakapta. Trenk Frigyest pedig a szökési szándék miatt most már igazi börtönbe zárták; a «lármatorony» legmagasabb czellájába, ajtaján kettős lakat, ablakán vasrács.
Most már rászolgált a börtönre.
Nyugtalan vére ujabb kisérletre ösztönözte. Megvesztegeté a szolgálattevő tisztet s az szerzett a számára ráspolyt, melylyel keresztül fürészelte a rács vasrudjait s akkor a bőröndjét szijakra hasogatva s az ágy lepedőjét kötélnek fonva, egy zivataros éjen leereszkedék a tizenöt öl magas toronyból. Akkor azonban beleesett egy kloakába s abból nem tudott megszabadulni. Ott elfogták s ilyen nyomorult állapotban vitték a várparancsnok elé.
A várparancsnok neve Flonquet volt: vén, embergyülölő. Valami emléke is volt a Trenk családtól. Fiatal hadnagy korában Frigyesnek az apjával párbajt vivott s attól egy vágást kapott az arczára, mely az orrát is levágta. Attól fogva ezüst orrot viselt. Ennek az ezüst orru embernek a körme közé került Trenk Frigyes.
Most még szigorubb tömlöczbe záratott.
Itt azután minden nap megvizsgálták, hogy nem készül-e valami ujabb kitörésre.
Egy napon a térparancsnok, a hadsegéde és a felügyelő tiszt kiséretében jött a börtönébe s miután minden zeget-zugot felkutatott, még ott maradt, kegyetlen leczkét tartani a gonosztevőnek, elkövetett gyalázatos vétkei miatt.
Már a meggyalázó szavak is lángolásba hozták az ifju vérét. S mikor türelemről beszélt neki a parancsnok, azt kérdé daczosan:
– Hát mennyi időre vagyok elitélve a király által?
Ha abban a parancsnokban csak egy csepp emberi érzés lett volna, hát megmondta volna neki az igazat. «Egy évre vagy elitélve, négy hét mulva kiszabadulsz s akkor mehetsz vissza Berlinbe.»
Ezt a négy hetet majd csak el tudta volna tölteni türelemmel a fogoly.
De a helyett a parancsnok kegyetlen büszkén mondta:
– Egy hazaáruló büntetésének nincs határideje! Egyedül a király kegyelmétől várhat szabadulást.
Ez a szó lángoló dühbe hozta Trenk Frigyest: odaugrott a parancsnokhoz, kirántotta annak a kardját, tiszteket, porkolábot félre taszigált, kirohant az ajtón: ott strázsált egy katona puskával, azt puskástól ledobta a lépcsőn, s azzal rohant le, karddal a kezében.
A tömlöcz ajtaja előtt épen akkor váltották fel az őrséget. A két csapat puskával a vállán egymással szemközt állt. Trenk Frigyes őrülten rohant közéjük, jobbra-balra vágott, a kit maga előtt talált; négy embert megsebesített, azzal fölrohant a sáncz mellvédjére s két ölnyi magasból leugrott az árokba. Még egy másik sáncz állt előtte, arra is fölkapaszkodott s arról is leszökött.
A várőrség úgy meg volt lepetve e vakmerőség által, hogy senkinek sem jutott eszébe az üldözése. A puskák nem voltak megtöltve, hogy utána lőhettek volna, a sánczon keresztül utána ugrani senkinek sem volt kedve, s a míg a várkapun keresztül kerülnek, az alatt a szökevény egérutat nyer. Tisztek és katonák néztek egymás szeme közé.
Trenk Frigyes szerencsésen megmenekült egész a külső sánczkarópalánkig, mely a várat körülfogja. Ezen már könnyü lesz átugrani.
Itt azonban egyszerre utját állta egy őr, szuronyt szegezve. Trenk félrecsapta a kardjával a szuronyos fegyvert s aztán adott egy vágást a katonának a képére, a mi annak elég volt.
A megsebesített őr jajgatására a pallisade tulsó oldaláról előfutott a másik strázsa; azt már nem várta be a menekűlő, hanem keresztül vetette magát a czölöpzeten. Szerencsétlenül járt: az egyik lába odaszorult két karó közé s azt nem tudta kiszabadítani, itt aztán megragadták, szuronynyal a száját megsebesítették, puskaagygyal összeverték s megkötözve visszavitték a várba: vért hányva, kificzamodott lábbal.
Az ezüstorru őrjöngött dühében e hallatlan merénylet fölött. Most már azonfölül, hogy bezáratta Trenk Frigyest, a börtönében éjjel-nappal két katonával őrizteté, a kiket hat órai időközökben felváltottak: azért, hogy Trenk el ne csábithassa őket. Trenk Frigyes aztán elcsábitotta valamennyit. Harminczkét katonája volt már, a kit rábeszélt, hogy vele együtt szökjenek el a várból. Mind poroszok voltak. Királyukkal elégedetlenek. Vezetőjük is akadt: Nikolai őrmester. Szerencsétlenségükre egy osztrák szökevény is keveredett közéjük s az elárulta az egész összeesküvést a kormányzónak. Az rögtön parancsot adott a kapitányának, hogy fogassa el Nikolai őrmestert. A mint azonban a kapitány betoppant a patrollal a katonák szobájába, hogy Nikolait vasraveresse: az őrmester kardott rántott, odakiáltott a társainak: «Pajtások! Fegyverre! El vagyunk árulva!» S erre tizenkilencz katona puskát ragadott, a kapitányt leverte, kirohant az udvarra, aztán neki a várkapunak: azt hat legény őrizte, azokat is magukkal vitték s azzal szuronyszegezve keresztül törtek a városon, a parasztok zárvonalán s átfutottak Csehországba.
Trenk Frigyes azonban ott rekedt a börtönben, melynek vasajtaját a czimborák nem birták feltörni.
Most azután már volt igazi bűne. Porosz katonák elcsábitása az ellenséghez átfutásra. A vallatásnál ugyan semmire sem felelt: megmondta egyenesen, hogy ő, kit itélet nélkül tartanak fogva, minden eszközt fel fog használni a kiszabadulásra.
Frigyes király haragja ez utóbbi merénylet miatt az engesztelhetlenségig fokozódott ellene.