Amália herczegnő ekkor irta hozzá utolsó levelét, mely Trenket minden reményétől megfosztá.
«Veled együtt sirok: balsorsod gyógyíthatatlan. Ez az utolsó levelem hozzád. Szabadítsd ki magadat, a hogy tudod. Én az maradok irántad, a ki voltam, s a hol tehetem, használok. Isten veled szerencsétlen barátom. Jobb sorsot érdemeltél.»
Most azután az ezüstorrú azt a rendszabályt vette alkalmazásba, hogy közkatonák helyett mindig egy tisztnek kellett Trenk Frigyes börtönében őrködni. S a tisztek gyakran váltakoztak a helyőrségnél. A glatzi állomás büntetés volt rájuk nézve.
Egyszer egy Bach nevű hadnagyot delegáltak a várba, a kit szintén a hibái hoztak oda. Nagy verekedő volt, párbajban mindenkit csuffá tett. Természetesen itt is megtartotta a szokását.
Alig nézett körül a várban, már talált ürügyet belekötni egy szintén akkor érkezett fiatal tisztbe, a kinek Schell volt a neve. Vékony dongáju, czingár emberke volt, a góliát Bach könnyen elbánhatott vele.
Másnap épen Bachra került a Trenk fölötti őrködés sora. Duhajkodók szokása szerint rögtön eldicsekedett a fogolynak legujabb hőstetteivel.
– Köszönd, hogy én fegyvertelen vagyok, mondá neki Trenk Frigyes; mert tőlem ugyan megkapnád a leczkét, a mit még meg nem kaptál.
Erre a tiszt dühbe jött, kiszaladt, hozott magával két muskétás szablyát, a minőt a közkatonák viselnek.
– No, hát itt vannak a kardok. Hadd lássam, mit tudsz, te gyerek!
Trenk Frigyes hasztalan szabadkozott, Bach odanyomta a kezébe a kardot s kényszeríté az összemérkőzésre Kapott aztán Bach mindjárt az első összecsapásnál olyan vágást a karjára, hogy kiejtette a kardot a kezéből.
– No fiu! Mesterem vagy. Mátul fogva jó barátok vagyunk.
Azzal megölelte, megcsókolta a foglyot s aztán ment a felcserhez a sebét beköttetni.
A várparancsnok majd a bőréből ugrott ki dühében, mikor ezt a kázust meghallotta. Még duellálnak is a tömlöczben!
Ekkor aztán eltiltotta a tiszteknek a Trenk Frigyes tömlöczébe való belépést. Egy olyan börtönbe záratta be, melynek az ajtaján egy rekesz volt: azon keresztül adta be a porkoláb a rabnak az ételét. A börtön-kulcsot a várparancsnoknak kellett beszolgáltatni minden nap.
Hát akkor aztán a tisztek csináltattak egy tolvajkulcsot Trenk börtön-ajtajához, azzal jártak be hozzá s egész nap ott pipáztak, kártyáztak vele.
Egy este azzal lépett be hozzá Bach:
– Héj, pajtás, szeretsz-e vadászni?
– Vadászni? Egerekre talán? Itt a börtönben.
– Nem! Szarvasokra. A glatzi erdőben. Én meghivást kaptam B. gróftól, a földes úrtól, hogy vegyek részt a hajtóvadászatán, még egy tiszttársammal együtt. Én azt gondoltam, hogy téged viszlek el magammal. Természetesen becsületszavadat lekötve, hogy ezt az alkalmat megszökésre nem használod, hanem a vadászat után velem együtt visszatérsz a várba. Holnap után visszatérünk.
– De hát a börtönöm hogy marad üresen? Megtudják, mikor ételt hoznak.
– Ne félj, nem marad üresen. Az alatt lefekszik az ágyadba a szegény kis Schell; az még most is maródi attól a vágástól, a mit tőlem kapott: megteszi az azt a kedvünkért. Áldott jó fiú. Annak az egyenruhájában ki jöhetsz velem a várból egész tisztességgel.
És a két tiszt barátsága mellett megtörténhetett az, hogy a szigoruan őrzött várfogoly harminczhat óra hosszat vadászott szarvasokra a glatzi erdőben. Ott látta maga előtt a kis folyót, mely a porosz határt képezi Csehország felől. Csak egy ugrás kellett volna. Hanem a jó pajtásnak adott becsületszó erősebb minden láncznál és závárnál. Harmadnap Trenk Frigyes megint ott ült a börtönében.
– Derék fiú vagy pajtás! Mondá neki Bach, mikor együtt visszakerültek az álkulcs segélyével a börtönbe. Látom, hogy igazi nemes ember vagy. Kár volna neked itt a tömlöczben elrohadni. Én nem maradnék itten, ha neked volnék.
– Mennék én, de már háromszor rajta vesztettem.
– Mert nagyon poétásan fogtál hozzá. Sötét éjjel, zivatarban, keresztülfürészelt vasrácson át, összebogozott ágylepedőn, toronyablakból leereszkedni; karddal a kézben keresztülvágni az őrcsapatokat, bástyáról leugrani: ezek mind regénybe való históriák. Láttad most, hogy milyen egyszerű dolog a glatzi várból megmenekülni. Korán reggel, fényes nappal iderendeled a szekeret a várkapu elé; másodmagaddal, az ordináncztiszt társaságában, muskatéros tiszti egyenruhában, kisétálsz; az őrök prezentéroznak előtted: azzal mind a ketten felültök a csézába s «köd előttem, köd utánam!» mire az ezüstorrú megszagolja, hogy elillantál, rég túl vagy a porosz határon.
– Hát mért nem teszed te ezt meg velem?
– Azért pajtás, mert én nekem még van valami dolgom a porosz hadseregnél. Lesz háború megint, akkor rám szorulnak. A bátorságomat meg tudják becsülni. Előttem fényes carriere áll még s azt a te szép szemeidért el nem rontom. De hát nézd ezt a becsületes Schell fiút. Ennek semmi kilátása sincs se békében, se háborúban a burkusok közt: azért, mert fázik a tűztől. Az osztrákok ellenben megbecsülnék, mert theoretikus ismerete bőven van, hat nyelven beszél és ír. Flouquet azért nem állhatja ki: gyűlöli a tudós tiszteket. Elszökik az veled, mihelyt rákerül a sor az inspekczióban.
A kis Schell ezalatt visszacserélte a ruháit Trenk Frigyessel.
Nem kellett neki nagy biztatás. Az első szóra felajánlotta, hogy ő kész együtt elszökni a várból Trenk Frigyessel.
Ismét el lett Trenk Frigyes árulva és ujból egy fogolytársa által. Csuf jellemeket tenyészt az a börtönpenész! Egy Damnitz nevü kapitány, ki lopás, dezertálás, spionálás miatt akasztófára lett itélve s élethosszig való fogságra megkegyelmezve, a Trenk Frigyes zárkájával átelleni börtönbe volt bezárva. A kulcslyukon keresztül kileste, hogy Schell hadnagy a porkoláb nélkül, tehát tolvajkulcscsal, Trenk börtönébe settenkedik s ott óra hosszat elmarad. Ezt besúgta a vizitáló hadsegédnek.
A várparancsnok ebédjén jelentést tett e felől a hadsegéd; mire az ezüstorrú parancsot adott neki, hogy rögtön ebéd után fogassa el Schell hadnagyot. Ezt egy másik hadnagy, Schröder fülhegygyel meghallá s kiosonva a szobából, sietett Schellt a vártán felkeresni s megsúgta neki, hogy egy óra mulva elfogják.
Schell azt gondolva, hogy az egész szökési terv lett elárulva, sietett Trenk Frigyes börtönébe. Egy altiszti kardot hozott a számára, a köpenyébe rejtve.
– Bajtárs, el vagyunk árulva. Siess! Élve ne adjuk meg magunkat. Egy percz sincs veszteni való.
Trenk Frigyesnek csak annyi ideje volt, hogy a csizmáit felránthatta; de már a padló alá rejtett aranyait nem vehette magához.
A börtönajtónál őrt álló katonának azt mondá Schell, hogy az árestánst a saját szobájába viszi. Onnan azonban egy mellék ajtón a folyosóra lehetett jutni: annak az ajtaján szerencsésen kimenekültek a várudvarra. Schellnek az a terve volt, hogy a fegyvertár mellett elkerülnek a várkapuhoz: ott a Schröder által készen tartott lovakra felkapnak s tovanyargalnak.
De épen akkor, a mint a fegyvertár szögletéhez értek, szemközt találkoznak a hadsegéddel és Quaadt őrnagygyal.
Schell megrettent s minden tétovázás nélkül felkapott a mellvédre s leugrott a meredek bástyáról. Trenk Frigyes utána. Neki nem történt semmi baja; hanem a bajtársának kificzamodott a lába bokában: az nem birt felállni.
– Szurj keresztül bajtárs, hogy élve ne fogjanak el! Te fuss egyedül tovább.
– Dehogy szurlak, dehogy futok nálad nélkül!
Azzal Trenk a foga közé kapva a bajtársa bőrövét, mint a hogy a tigris czepeli a szájában a prédáját, a sánczczölöpzethez futott vele s átmászott a palánkon. Ott azután a nyakába vette a sánta czimborát s futott vele a világba.
Egy pártfogója akadt, a sűrű köd.
A várban nagy lárma támadt; a várfalon felállított ágyúkból eldördült a három vészlövés, a mi azt jelzi, hogy elszökött valaki a várból.
Egy jó futamodás után megállt Trenk és letette a barátját a földre. Megpróbálta a kimarjult lábát helyre igazitani, de nem boldogult vele.
A mig ezzel bajlódott, sűrű lódobogást hallott közelíteni.
A köd fátyolán keresztül egy szakasz huszár árnyképe bontakozott elő.
A két szökevény lehasalt a földre.
De a huszár kapitány, ki messze elől nyargalt a csapatja előtt, már észrevette őket. Egyenesen feléjök ügetett. Azt hitték, veszve vannak. Már az arczát is felismerték. Zerbst kapitány volt.
Mikor odaért a közelükbe, meg sem lassitva a lova koczogását, odaszólt Trenknek francziául:
– Pajtás! Balra tartsatok. Arra a cseh határ!
Azzal tovább vágtatott s vezette a huszárjait jobbra.
Idáig meg voltak mentve.
De most már köröskörül hallották a kiabálást: «fegyverre! szökevények!» A városban, a falvakban félreverték a harangokat. Jó regula van itt! Amint a három ágyúlövés eldördül, a parasztok kaszára, vasvillára kapnak s elállják az utakat.
Merre most?
Schell a ködön keresztül megpillantá a sorba ültetett fűzfákat.
– Ott folyik a Neisse.
Trenk vállára kapta a barátját ismét s arrafelé sietett vele. Csakugyan a Neisse partján voltak. A folyó néhol három öl mély. Akkor épen zajlott. Karácsony estéje volt.
És Trenk Frigyes keresztül uszott a jégzajló folyón, a pajtását is magával vontatva, ki félkézzel a varkocsába kapaszkodott. A kivont kard a foga között mind a kettőnek. Rettenetes erő a szabadságvágy!
Itt azután nem üldözhette őket senki. Olyan hűséges paraszt nincsen, a ki utána usszon a szökevényeknek.
A mint kikapaszkodtak a partra, folytatták a futást Minden öltöny jéggé fagyott a testükön.
Trenk Frigyes a hátára vette Schellt s ő a futástól, a teher czipeléstől nagy hamar fölmelegedett, még meg is izzadt; de társa ki csak szenvedő részt vett a mozgásban, embertelen kint szenvedett a jeges öltözetben.
– Bajtárs, dobj le, hagyj vesznem. Én megfagyok.
– Dehogy hagylak el, ott van egy erdő. Csak odáig várj!
A sűrű ködből kezdett valami pagony kisötételni.
A mint azt elérték, Trenk Frigyes letette a hátáról a bajtársát s beleásta a hóba, azután a kardjával kivágott egy fiatal bükkfát, abból husángot faragott, azt odavitte Schellnek.
– Fogd ezt. Már most járhatsz a magad lábán, akkor fölmelegszel.
A dorong segélyével aztán fél lábon ugrálva, lépést tarthatott Schell a barátjával. Ebbe ő is fölmelegedett aztán.
Az erdőben megtalálták az utat, mely fölfelé vezetett. De azt az utat már telehordta a szél hóval, néhol övig süppedtek bele, Trenknek ugy kellett kihuzgálni a fuvatból a sánta czimborát.
Karácsony estén korán alkonyodik, négy óra telt már bele, hogy a várból elmenekültek s a hegymagaslatra fölérve, leültek megpihenni. Sötét is volt, köd is volt. Azt sem tudták, merre járnak.
Egyszer aztán azt is megtudták.
Óraütést hallottak. A glatzi toronyóra ütötte az ötöt.
– Hiszen mi még mindig Glatz alatt vagyunk! Kiáltá kétségbeesetten Schell. Az egész futásuk alatt egy félkört jártak be menekülésük helye körül.
Pedig a glatzi grófság, mint egy félsziget (akár a Krim a fekete tengerben) mélyed be Csehországba. Egyenes irányban négy órai futással el kellett volna érniök az osztrák határt. A köd gonosz tréfát üzött a menekültekkel. Az is a zsarnokok és porkolábok szolgája!
És ekkor elővette őket az éhség. Az ebéd idején futottak el, a gyomruk üres volt. Az erős testmozgás még fokozta az éhség kinjait.
– El kell itt vesznünk. Rebegé Schell, végig nyujtózva a havon.
Ekkor azonban feljött a hold. Ez az üldözöttek napja. S a hold feljöttével lehullott a köd is, egyszerre zuzmarává alakult, az egész táj világossá lett. Egyszerre tájékozhatták magukat. Az az erdő, melybe belebódorodtak, a Habelschwerdt havasig terjed. Ott nincs emberlakta hely. Lenn, két folyam összetorkolásánál emelkedik a glatzi vár, sziklába vágott terraszaival, ódon bástyatornyival, mellette a város öt tornyával, (a mostani glatzi vár még akkor nem volt meg a Neisse balpartján, csak a régi). Közelebb lehetett látni egy nagy falut, melyben minden ház ablaka ki volt világitva. Azt hivék, hogy ez a kivilágitás a menekülők feltartóztatása végett van rendezve. Nem jutott eszükbe, hogy hiszen ma karácsony estéje van: a Jézuskát várják minden háznál.
– Itt mi reggelig megfagyunk és éhen veszünk, mondá Trenk Frigyes. Nézd, amott van a falun kivül egy magányos majorlak, ott kapunk valamit.
– De hisz akkor ujra át kellene mennünk a Neissen! Én nem uszom át még egyszer a vizet, inkább meghalok.
– No csak te tánczolj utánnam; ott látok egy csónakot.
Csakugyan találtak egy lánczrakötött halászladikot a parton, arról leütötték a lakatot s áteveztek ismét a tulsó partra.
De már most mit csináljanak?
Ilyen másfél katona a parasztoknak nem fog rettegést okozni. Kalapja egyiknek sem volt, azt elvesztették a sánczról leugrásnál. Trenknek veres gárdista dolmánya elárulá, hogy nem a várőrséghez tartozik. Ellenben Schellnek meg volt a tiszti pantallérja s a felügyelő tisztet kitüntető aranyozott ezüst nyakörve.
Hát ilyen mesét fundáltak ki. Trenk megvágta az ujját s a vérével összemázolta a homlokát, mintha a fején volna megsebesitve. Akkor Schell összekötözte a kezeit s a nyakába ülve, a majorlakig vitette magát. Ott majd azt fogja mondani a gazdának, hogy ő az a vitéz, a ki a szökevény gárdistát utolérte, lóháton. De ez a dezentor agyonszurta a lovát, s ő leestében kificzamította a lábát. Mind a mellett keményen megsebesité a szökevényt és megkötözte. Most azután kiséri vissza a várba. Ezt elfogja hinni a paraszt. Ad nekik vacsorát, megszárítja a a ruháikat, s aztán kölcsönöz nekik két lovat, a melyen visszatérhessenek a várba. Csak egyszer aztán a lovon ülhessenek, majd tudni fogják, merre nincs a világ bedeszkázva.
A mig a hegyről lebandukoltak, a folyamon átkeltek s a majorlakig egymást elczipelték, meg is virradt szépen. A faluban reggeli misére harangoztak.
A majorlakhoz közel érve, el kezdett Schell segitségért kiabálni; mire két béres legény kiszaladt az udvarról. Trenk Frigyes agyonsebesültnek teteté magát s térdre bukdácsolt.
– Itt van a szökevény! Elfogtam! Kiabált Schell a parasztoknak: Fogjátok meg! Hurczoljátok a házba. A lovamat leszurta a gézenguz; de azért összevagdaltam. Gyorsan szaladjatok a faluba, hijjátok a birót. Jőjjön szekérrel, hogy visszavihessem a várba a czudart, hogy előbb felakaszthassák, mint megdöglik.
A két béres beczepelte a házba Trenk Frigyest, Schell utánuk biczeboczázott. A szobában volt egy öreg anyóka, meg egy szép leány.
– No csak fussatok gyorsan a faluba! mondá Schell. Hívjátok a parasztságot.
A két béres egymást taszigálva futott e jó hírrel a falu felé: a menekülők a két fehérszemélylyel egyedül maradtak. Az anyóka kilátta a szemeikből, hogy éhesek: eléjük tett kenyeret és aludt tejet. Trenk úgy falt, mint a hogy ritkán szoktak a haldoklók.
A fiatal lányka pedig fehér vásznat hozott, meg egy vizes törülközőt, hogy a szegény sebesültnek az arczát lemossa a vértől s bekötözze a sebeit.
– Jaj! Ne töröld le a vért homlokomról! sugá a leánynak az ifjú. De már akkor megmosdatta. Meglátta, hogy nincs annak a fején semmiféle seb. De azért csak bekötötte a homlokát a kendővel. S aztán sokatmondó válaszul egy csókot lopott az orczájára. S azzal kiment a szobából, az ajtóban intve Trenknek valamit.
Ekkor betoppant a szobába maga a gazda pipával az agyarán.
Schell annak is elmondá a kiczirkalmazott mesét az elfogott szökevényről. A gazda végig hallgatta csendesen, a két karját összefonva. Mikor vége volt, azt mondá:
– Jól van, jól, uracskáim. Tudok én mindent. Itt volt az este a kurir, a ki értesitett. Ez a vereskabátos a Trenk, az árestáns, ez az aranygalléros meg a Schell, a hadnagy. Ti ketten együtt szöktetek el.
Erre a szóra Trenk Frigyes hirtelen szétszakítá a gyönge madzagot, a mivel a keze össze volt kötve s kezébe kapva a kardját, kifutott a szobából.
– Csak hadd szaladjon miattam. Dörmögé a gazda, kiverve a pipábul a hamut. Hát az úr miért nem szalad vele együtt?
– Mert a lábam ki van ficzamodva.
– Hát hogy jött idáig?
– A barátom hozott a hátán.
– A hátán hozta? Nem dobta el, hogy maga könnyebben futhasson?
– De még a folyón is átúszott velem.
– Akkor annak nagyon becsületes embernek kell lenni.
Ez alatt Trenk az istállóba sietett. A ház szép leánya intett neki az ajtóból, hogy jőjjön utána.
Az istállóban állt két ló.
– Ezeken tovább futhatnak az urak.
– De nincs szerszám.
A leány azt is kerített valahonnan. Kantár volt, de nyereg nem.
Így is jó lesz.
A falu felől már hangzott a lárma: a parasztok jöttek csapatostól a szökevényeket lefülelni. Jó szerencse volt, hogy karácsony ünnepén a közönség mind a templomba volt felgyülekezve, a hírmondóknak meg kellett várni, a míg a mise végződik.
A mint a lovak fel voltak kantározva, Trenk Frigyes ismét betért a szobába.
– Köszönjük a vendéglátást, gazduram! Mondá ölébe kapva bajtársát s gyorsan kiiramodva vele; egyenesen feldobta a ló hátára. Maga pedig a másik lóra szökött fel.
– Hohó! A lovaim! Kiabált a gazda. A lovaim nem adom oda!
A leánya azonban a nyakába borult, úgy könyörgött, hogy engedje át a szegény menekülőknek a két lovát.
– Gazduram! Az én nevem Trenk Frigyes, itt a kezem: nemesi becsületszavamat adom, hogy visszaküldöm kegyelmednek a lovait.
A gazda elfogadta a nemesi parolát s azzal a két lovas neki indult. Az az, hogy indult volna, de Trenk lova csökönyös volt: egy tappot sem akart a helyéből megmozdulni. Ekkor aztán a leány megfogta a ló kötőfékét, úgy vezette ki az udvarból. Mikor aztán a Schell paripája elkezdett ügetni, a másik ló is csak utána baktatott. Mire a fegyveres parasztok megérkeztek a tanyához, már akkor a menekülők árkon bokron túl jártak.
Délre megérkeztek a határhoz legközelebb eső csehországi városba, Braunauba. Trenk Frigyesnek első gondja volt a két lovat visszaküldeni a gazdának; a glatzi várkormányzónak pedig levelet írni, a mi azt olyan dühbe hozta, hogy sorba vesszőztette a silbakokat s azonnal útnak indított négy fogdmeget polgári ruhában, hogy a szökevényeket idegen földön is kisérjék s a hol megkaphatják, útközben elfogják és visszahozzák.
Braunauban már ismerős volt Trenk Frigyes. Az első porosz hadjáratban huzamosb ideig volt e helyen, egy becsületes takácsmesternél szállva. Most ismét azt kereste fel, bajtársával együtt. A derék polgár visszaemlékezett rá, hogy egykori vendége milyen derekasan megvédelmezte a háza táját a katonák zsarolásaitól. S hála fejében szívesen látta ismét. Hajh! az első alkalommal de más volt a berukkolás! Kilencz lóval és öt lovászszal. Most pedig kalap nélkül, egy aranynyal a zsebében: a pajtásának volt negyven krajczárja.
Schellnek pedig ott kellett maradni, hogy a kimarjult lábát helyre állíttassa. Három hét telt bele, a míg a lábát ismét használni tudta.
Pedig arra a lábra nagy szükség volt. Erős út állt előttük.
Hogy mi lesz az útnak a végén? azt még Trenk maga sem tudta. Bécsbe menjen-e? vagy Oroszországba? Legjobban szeretett volna Keletindiába menni.
De ahhoz mind pénz kell. Tehát az első étappe a pénz megszerzése.
Volt ugyan Braunauban is egy barátja, a kinek néha napján száz aranyat kölcsönözött; de az most arról nem akart semmit tudni. Hanem alamizsna fejében adott neki három aranyat, egy puskát, meg két pár pisztolyt.
Trenknek az volt a terve, hogy nagy kerülővel Lengyelországon át visszatér Poroszországba, s ott elrejtőzik a hugánál, a ki egy Waldow nevű előkelő brandenburgi földesúrhoz ment nőül. Onnan szándékozott az anyjának írni, a ki Litvániában volt másodszori házasságban. Tőle remélt annyi pénzt kaphatni, a mennyivel mind a ketten tisztességesen tovább utazhassanak. Útlevelet szereztek maguknak, megfordított nevekkel: az egyiket hitták Knertnek, a másikat Leschnek.
Csikorgó januári idő volt, mikor útra keltek éhséggel és fagygyal daczolva. A nyomorúság kényszeríté őket, hogy darabonkint eladják az órájukat, mellcsattjukat, nyakörvüket; majd eladták a tiszti egyenruháikat s vettek helyettük halott közkatonákról lemaradt komisz köpenyeget.
Az Ausztria és Lengyelország között fekvő határvárosban: Biliczben, az ottani katonai parancsnok elfogatta őket, mint csavargókat s lovasoktól kisérve, gyalog visszakisérteté Teschenbe, az ottani főparancsnok ezredeshez. Az előtt Trenk fölfedezte az igazi nevét és menekülését. Az ezredes lovagias ember volt: ellátta az útleveleiket s adott alájuk két lovat, a min egész a lengyel határig utazhatnak s útiköltségül négy aranyat. Abból Schell szerencsésen elvesztett hármat a lyukas zsebén keresztül. Igy aztán éhezve és fázva eljutottak Czensztochowába, a hol a hires Pálos kolostor áll. Ott beszálltak egy Lázár nevű korcsmároshoz. Már ekkor egy krajczár sem volt a zsebükben.
Az öreg csaplárt meghatotta Trenk Frigyesnek őszinte szava: hogy neki nincs pénze, nem kér egyebet, mint kenyeret és éjjelre szárnyékot. Odaültette őket a saját asztalához s megosztotta velük a saját vacsoráját. Sörrel, pálinkával is megtraktálta s a közben elbeszélték egymásnak az életük históriáját. Lázár is katona volt hajdan: kapitányságig vitte. Hogyan lett belőle korcsmáros?
Ezalatt új vendégek érkeztek a korcsmába: három úr, egy inassal, a kik kocsin jöttek.
Ezekkel az utazókkal már több ízben találkoztak Trenkék az úton: azok szóba is álltak velük. Különösnek látszott, hogy most újból összekerülnek. Azok egy külön asztalnál ültek s nagyon keveset s igen halkan beszéltek egymással.
A két kifáradt utasnak aztán egy jó meleg szobát nyitott fel Lázár uram s ott pompás szénaágyra lefekteté őket; azok el is aludtak egy imádság idő alatt.
De még csak épen az előálmukat aludták, a midőn benyitott hozzájuk a korcsmáros s felkölté őket.
– Jaj, édes barátim, fussatok innen! Ez a négy vendég, a ki nálam megszállt, a glatzi várparancsnok fogdmege; hárma úrnak adja ki magát, a negyedik inasnak. Azért vannak kiküldve, hogy titeket elfogjanak idegen országban s a börtönbe visszahurczoljanak. Nekem már ötven aranyat igértek, hogy engedjem meg nekik, hogy titeket az én házamnál kötözzenek meg; de én nem álltam rá; egy lengyel házánál ártatlan menekülőket elfogni nem szabad. Most aztán azért, hogy hallgassak, ne szóljak ti nektek semmit a gonosz szándékról, hat aranyat nyomtak a markomba. De én bizony szólok, s ezt a hat aranyat oda adom ti nektek úti költségre. Fussatok az éj sötétje alatt, a merre utatok visz. Én a ti szerencsétlenségteket nem veszem lelkemre.
Erre a fölfedezésre Trenk Frigyes rettentő dühbe jött.
– Én fussak? Ezek előtt a gyezsepógyesek előtt? De rögtön rajtuk rontok s levágom, lelövöm valamennyit!
S még megtette volna, a mennyi esze volt; de a csaplár, meg Schell a nyakába kapaszkodtak, lebeszélték, legyen esze, ne kössön ki egymaga négy emberrel.
– No hát jól van! monda Trenk Frigyes. De azért itt maradok és nem futok el. A hat aranyat szépen köszönöm, majd ha lesz, visszafizetem. Ugyan, édes Lázár uram, menjen vissza azokhoz a pipogyákhoz, mondja nekik, hogy elfogadja tőlük a kinált ötven aranyat is: jőjjenek ide és fogjanak el bennünket, a hogy kivánják.
A lengyel korcsmáros azonban csak lecsillapította valahogy, s arra Trenk Frigyes visszafeküdt a szénaágyra s folytatta az alvást jó lelkiismerettel.
Szép világos reggel bucsút vevének a becsületes lengyel korcsmárostól; hat aranynyal ellátva.
Alig haladtak egy órányira, a midőn az út közepén egy kocsit pillantának meg, mely látszólag elakadt a hóban.
Négy ember ült a kocsin, s azok hangosan kezdtek kiabálni a két menekülőre, hogy jőjjenek a megrekedt csézájukat kiszabadítani a hóból.
Ráismertek a mult éjszakai vendégtársakra.
A helyett, hogy oda siettek volna hozzájuk, hirtelen letértek az útról a mezőre.
Erre mind a négy utas leugrált a szekérről, pisztolyt rántott elő s rohant a két szökevény felé, tele torokból kiabálva: «Megálljatok gazemberek.»
Trenkék futásnak eredtek, mire az üldözők pisztolyaikból kezdtek utánuk lövöldözni. Egy golyó Schellnek a nyakát cseszte, könnyű sebet ejtve rajta. Ekkor Trenk hirtelen visszafordult s a puskájával egyet a fogdmegek közül szíven lőtt. A másik erre futni kezdett előtte, Trenk utána rohant, utolérte s a kardjával levágta. Ekkor hátra tekintve, látta, hogy a másik két fogdmeg Schellt már elfogta, lefegyverzé s hurczolja a szekér felé.
Őrjöngve rohant feléjük, mire azok eleresztették Schellt, s futottak a szekerükhöz, felkaptak az ülésbe s tova vágtattak. Egy azok közül is elpusztult attól a karddöféstől, a mit a viaskodás közben Schelltől kapott.
De Schell is meg volt sebesülve, a nyakán pisztolylövéstől s a kezén egy kardcsapástól: sebei miatt sok vért vesztett. Ismét úgy kellett őt Trenk Frigyesnek a nyakába venni, jól-rosszul bekötözve a sebeit.
Tovább vándoroltak. Ismét elfogyott az utolsó garasuk is. Néhol porosz verbungosokkal kerültek össze; a kik a király granátos ezredei számára toborzottak lengyel földön. Azoknak megtetszett az öles termetű Trenk Frigyes. Azért aztán mind a kettőt traktálták hatalmasan. Mesterség volt megint megszökni tőlük.
Másutt meg tánczoló parasztok közé kerültek. Trenk Frigyes tudott hegedülni. Reggelig muzsikált a parasztoknak, a míg azok össze nem verekedtek, ősi szokás szerint, akkor aztán futott a pajtásával együtt tovább. Egy-egy napon nem volt más eledelük, mint egy nyúl, vagy egy varjú, a mit Trenk Frigyes lőtt s éjszakára a trágyadombokba ásták be magukat, hogy meg ne fagyjanak.
Már az inget is eladták a testükről.
A rendes úton nem volt szabad járniok; nehogy a brandenburgi határon belül a porosz határőrökkel kerüljenek ismeretségbe.
Végre egy úttalan erdőn keresztül törtetve, szerencsésen elérkeztek utazásuk czélpontjára: Trenk Frigyes nővérének a kastélyához, Hammer helységében.
Bezörgettek.
Egy szobaleány jött kinyitni az ajtót, a ki nagyon megijedt e rongyos marczona alakok láttára.
De Trenk Frigyes ráismert a leányra. A kis Marcsa volt az, a ki az ő atyja házánál nőtt fel; onnan jött ide nővérével.
– Hát nem ismersz rám? monda Trenk Frigyes s megnevezte magát. Itthon a sógorom?
– Itthon; de beteg, fekszik.
– Hát a hugom?
– Azt mindjárt ide hivom; tessék besétálni ide az előszobába.
A két rongyos csavargót beeresztették a pitvarba.
Nem sokára előjött Trenknek a nővére. Megrezzent, mikor a bátyját ilyen állapotban látta maga előtt.
– Hogy jösz ide?
– Megszöktem Glatz várból.
Erre a huga elfutott és – nem is tért vissza.
Jó idő vártatva visszajött hozzájuk – a kis Marcsa, sírt keservesen, midőn tudtára adá az úrfinak a méltóságos úr izenetét, hogy azonnal takarodjék a kastélyból, különben elfogatja s megkötözve kisérteti a katonai parancsnoksághoz.
Trenk ki volt taszítva a hideg éjszakába, társával együtt a testvére házából.
– Hát ne gyujtsam én a fejére a házat az ilyen testvérnek? dörmögé bajtársa fülébe.
Az lecsillapította okos, emberies beszéddel.
A szegény cseléd pedig három aranyat nyomott a markába: megtakarított bérét.
Ebből két aranyat Trenk Frigyes annak a paraszt asszonynak ajándékozott, a ki őket az elátkozott kastélyból a litván határig kalauzolta. (Később fölkerestette azt a pórnőt, s élte fogytiglan eltartotta.)
Most már egyenesen az anyját fölkeresni indult el Trenk Frigyes.
De az messze út volt és veszedelmes. Frigyes anyja Poroszországban lakott, Königsbergen túl kilencz mértföldnyire; csaknem a keleti tenger közelében. Brandenburgból indulva egész hosszában kellett meglépni a tartományt.
Egy nap három-négy mértföldet birtak gyalogolni.
Az utolsó garasuk is elfogyott, a zsidó korcsmáros Rogosenben kikergette őket az utczára éjszaka. Az utczán őgyelegve egy paraszt házban világosságot pillantottak meg. A konyhaajtó nyitva volt, s azon keresztül a frissen sült kenyér illata párolgott eléjük. Egy öreg anyóka épen akkor szedte a kemenczéből a czipókat.
Trenk Frigyesnek a fejébe tódult a vér. Már akkor két napig nem volt egy falat a szájában. Puskáját kezébe kapta s egy perczig megállt a küszöbben. Azután hirtelen visszafordult s a mögötte álló Schellt is magával ragadta:
– El innen! Ide nem megyünk be!
– Mért futottunk most el? kérdé tőle Schell, mikor az utczára értek.
– Ha bementünk volna, én megöltem volna azt az asszonyt – egy kenyérért!
Akkor aztán fölkerestek egy zsibárust, annak eladták a puskájukat egy aranyért. Most már aztán varjut sem lőhettek többé pecsenyének. De legalább jól lakhattak a puska árából.
Megint tovább bandukoltak hóban, sárban arra felé, a merre a nap kel.
Egy erdőben czigánybandára bukkantak. A romák lehettek négyszázan: férfi, asszony, leány, purdé; sátorokban, szekereken tanyáztak.
Ezek a maguk fajtájának nézték a két szökevényt, sátorukba fogadták, bográcsaikból megvendégelték. Herczegi dolguk volt addig, a míg a czigányokkal együtt járhattak. Egyszer aztán azoknak az útja vargabetűt csinált; akkor kénytelenek voltak a kedves atyafiaktól megválni; de még a bucsúvételnél is nagylelkű volt irántuk a vajda: megajándékozta őket egy tallérral, meg szalonnával, kenyérrel, a mennyit elbirtak.
Hej, magasztalja is Trenk Frigyes az életírásában a szegény ágról szakadt, ágra szánt czigányokat; de bezzeg megfordítva dicséri a gazdag és tisztelendő jezsuitákat, a kik a legközelebbi kalandjában szerepeltek.
A szalonna fogytával eljutottak Thorn városáig a Visztula mellett.
Ott épen országos vásár volt, mikor megjelentek. Szép kis bevonulás lehetett. Két rongyos, sáros ficzkó, övében pisztolyokkal, oldalán nagy pallossal: az egyiknek a nyaka és karja véres kötelékben.
Thorn vára és az egész Visztula balparti «Kelet-Prussia» még akkor a lengyel királyság tartománya volt: a jobbparti «Nyugot-Prussia» már a porosz királyt uralta. A lengyel Prussiában lakott Trenknek az anyja.
A porosz fogdmegektől itt sem kellett félniök; de annál inkább a porosz verbungosoktól, a kik keresztül-kasul járták Kelet-Prussiát rekrutákat vadászva.
Egyszerre körülfogták az öles termetű athletai alakot; de Trenk elutasította a szíves meghívásukat (melyet útközben többször igénybe vett, traktáltatva magát a toborzókkal, s aztán megszökve tőlük).
Emlékezett rá, hogy Thornban van egy hirhedett gazdag jezsuita kolostor; melynek asylum-joga van. Ott minden üldözött gonosztevő menedéket talál, sőt bűnei alól feloldatást.
A két elzüllött alakot a kapus készséggel bebocsátá a mellékajtón; itt azonban le kellett rakniok a fegyvereiket s úgy bocsátották őket a páter Rektor elé, a ki igen kegyesen fogadta őket: azt hitte, hogy zsiványok.
A mint azonban Trenk Frigyes fölfedezé ki voltát, elmondá a rajta elkövetett méltatlanságokat, menekülése történetét, a jezsuita főnök arcza fokonkint átváltozott, elhidegült, fitymált, boszus lett.
– Röviden! röviden! kiáltá közbe. Más dolgom van.
Mikor pedig vége volt az előadásnak, azt mondá Trenknek:
– Kend nem gonosztevő, hanem politikai menekült. Nekünk a politikához semmi közünk. Menjen kend Isten hirével. Itt nem adunk semmit.
Azzal megfordult s becsapta Trenknek az orra előtt az ajtót.
Trenk Frigyes dühösen rohant ki a kolostorból, szidva a jezsuitákat, a kik a tolvajt kiszabadítják, de a becsületes menekültet kikergetik. Megint visszatért abba a korcsmába, a hol nem akarták őt a társával befogadni. A porosz verbungosok ott tanyáztak. Leült közéjük. Ivott a borukból, evett a pecsenyéjükből. Azok aztán körülfogták, hogy rábeszéljék, álljon be a király granátosai közé. A verbungos hadnagy igért neki ötszáz tallért s káplárbotot, ha felcsap. Utoljára, hogy ez sem használt, azzal fenyegette, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint egy haramia útonállóval van dolga, a kit a fogdmegek keresnek: nincs más menekülése, mint felcsapni porosz katonának, akkor a lengyelek futni hagyják.
Ez a gyanusítás annyira felháborítá Trenk Frigyest, hogy egy hatalmas pofont adott a verbungos hadnagynak. Arra a többi porosz katonák mint kardra kaptak s megrohanták; de Trenk kirántva a pallosát, keresztül tört valamennyin s azzal ki az utczára.
Senki sem merte utját állni, csak a háta mögött kiabálta a vásáros sokadalom: «Tolvaj! Rabló! fogjátok el a rablót!»
Hanem a kis Schellt elnyomták és megkötözték.
Trenk Frigyes másodszor is oda menekült a jezsuita kolostorhoz.
Most már mindenki tárt karokkal fogadta.
Az a népordítás, mely tolvajt, rablót kiabált, fölemelte a menekülőt abba a méltóságba, mely a jezsuita szabadalmát igénybe veszi.
Ha üldözött gonosztevő, akkor befogadják.
Most már adtak neki enni-inni; jó fekhelyet is készítettek a számára s egészen elkényeztették. Mert már ő rabló! Ez a kvalitás többet ér, mint politikai menekülőnek lenni.
Azonban ez a dicsőség is csak másnap reggelig tartott; addig az elfogott Schellnél levő utlevelekből a polgármester meggyőződött, hogy az elfogott és annak a kolostorba menekült társa nem a keresett lókötők, hanem két porosz katonaszökevény; akkor aztán Schellt szabadon bocsáták, Trenk Frigyest pedig megint kilökték a jezsuita kolostorból.
Hisz ez egy gézenguz szélhámos, a ki rablónak adja ki magát, azért, hogy a jezsuitáktól vacsorát kapjon ingyen.
A polgármester, az igazságtalan elfogatásért, fájdalomdij fejében egy leveles tallért adott Schellnek.
Mit kellene ezen venni?
Hát a ki az inget is eladta a testéről, annak könnyü erre megfelelni.
De még sem az ing a legszükségesebb: az még maradhat boldogabb időkre. A mi nélkülözhetetlen, az egy mappa. Thorn várától Königsbergig harmincz erős mértföld. A Visztulán is át kell menni. A porosz határ pedig közel van. Ha tévedésből egy olyan faluba találnak lépni, a hol a porosz az úr, rögtön elfogják őket.
Hát mindenekelőtt fölkerestek egy ócska papirosokkal tele boltot.
Egy görnyedt hátu anyóka volt a szatócsnő. Trenk Frigyes azzal a szóval lépett eléje, hogy adjon neki mappát, mert ő az anyjához utazik s nem ismeri az országot.
A jó öregnek erre köny gyült a szemébe.
– Hej, nekem is volt egy fiam; az is bujdosóban van most, a mostoha apja elüzte a háztól: beállt osztrák katonának; azóta sem hallottam hirét.
Trenk Frigyesnek ez a szó egy jó eszmét adott.
– Micsoda ezredhez állt be a fia katonának?
– A Hohenemsiekhez.
– A Hohenemsiekhez? Hisz én is ott szolgáltam. Onnan jövök most szabadsággal; de az utban kifosztottak a rablók. Szőke volt a fia, ugy-e?
– Az volt, szőke haju.
– És ilyen magas termetű, mint én?
– Épen ilyen derék szál legény volt.
(A hohenemsi-ezred granátosokból állt.)
– Mi volt a neve?
– Will.
– Will? Hisz az az én legkedvesebb kenyeres pajtásom. Egy prittsen háltunk: együtt harczoltunk.
– Él és egészséges. Sokszor emlegette az anyját. Azt mondta, hogyha Thornba jövünk, meglátogassuk: adjuk át az üdvözletét.
Erre a szóra a jó öreg nyakába borult Trenknek: összecsókolta, könyeivel áztatta az arczát; s nemcsak ingyen adta neki a keresett mappát, de még ebéden is ott tartotta, kedves fiának nevezte. Adott neki tiszta inget, harisnyát.
Trenk Frigyes felhasználta az anyai szeretetnek ezt a boldog tévedését. Elmondá a jó asszonynak, hogy ő most az anyjához utazik, de négy hét alatt vissza fog térni ismét ehhez a házhoz, más alakban, más öltözetben. Addig kéri szépen, hogy tartsa itt a bajtársát, a kit a porosz verbungosok megsebesítettek s ápolja, gyógyítsa fel. A jó öreg asszony azt is elvállalta s utravalóul adott Frigyesnek hat lüneburgi forintot, meg három napra való elemózsiát.
Trenk itt elvált a barátjától, megfogadva, hogy visszajön érte. Aztán mikor egyedül baktatott tovább az uton, akkor elővette a teljes elhagyottság érzete: egész buskomor lett. Eddig a nyomoruságban osztozott egy jó baráttal; volt a kit védelmezzen mások ellen, volt a kinél védelmet keressen saját maga ellen.
Hogy tudja egymást szeretni két ilyen csavargó! A ki nem jobb már a futó betyárnál. A társadalom számüzöttje, a ki éhségében egy falat kenyérért ölni képes. Trenk Frigyesnek a jelleme ebben a nyomorteljes futásban fejlődik ki legeszményibbé. Valami képmása ez a középkori fegyvertestvérségnek, midőn két hős a csatában egymáshoz lánczolta magát, s ha egyik megsebesült, a másik azt vagy megboszulta, kiszabadítá vagy vele együtt temetkezett el.
Egyedül maradottan aztán gyorsabban ment az utazás.
Két nap alatt Frigyes tizenhárom mértföldet gyalogolt. A beteg utitárs nem tartóztatta vissza.
Löwe helységében éjszakára megszállt. Ott mindenféle fuvarosok között aludt a szalmán. Mire felébredt, akkorra minden pénzét ellopták; de még a pisztolyait is elvitték. A korcsmárosnak pedig meg kellett fizetni a tizenhat garast, s annak fejében ismét lemaradt róla az egyetlen ing, melyet a thorni anyókától kapott ajándékba.
Most már egy fillér nélkül futott odább, egyetlen fegyvere volt a kardja.
Marienburg alá érve, át kellett kelnie a Visztulán; mert az innenső parton már kezdődik a porosz királyság területe.
Talált is egy csónakot és abban két révészt.
De azok két lengyel fillért kértek tőle az átszállításért.
És Trenknek nem volt két fillér a zsebében.
Azt tette, hogy beugrott a csónakba s kirántva a kardját, azzal fenyegette a két révészt, hogy összekaszabolja őket, ha át nem szállítják ingyen.
És Trenk Frigyes azon ponton állt, hogy két emberéletet kioltson – két fillér miatt!
Ez olyan merénylet volt, a min ha rajta veszt, kerékbe törik és azt mondják rá, hogy megérdemelte.
Szerencséjére a két révész gyáva volt: megijedt. Áteveztek vele a tulsó partra.
Ott aztán Frigyes nem várta meg, hogy kikössenek, kiugrott a vizbe, visszarugta a csónakot s aztán szaladt, hogy utol ne érjék, Marienburg felé.
Se pénze, se inge nem volt már. Maga sietett a porosz és szász verbungosok tanyáit felkeresni. Azok etették, itatták, míg részegnek tetteté magát. Akkor becsukták egy kamrába. Trenk kiemelte az ajtót a sarkából s aztán az éj sötétjében futott megint odább.
De most már kardja sem volt. Azt a verbungosok zálogul lefoglalták. Ugy futott a világba, mint az ősember, a kit a paradicsomból kivertek, védtelen, segélytelen, félmeztelen.
Négy óráig futott lihegve, a míg kifáradtan, eltikkadva egy város kapujához ért, melyet a mappáján «Elbing» névvel talált feljegyezve. – Jó, hogy még a térképet meghagyták nála a tolvajok.
Ugy ődöngött a népjárta utczán, mint egy őrült, a ki most szabadult el a bolondok tornyából. Körülötte idegen nyelven beszéltek. Szokatlan népviseletében ugy tünt föl előtte minden ember, mint valami más világ lakója. Ha megszólította őket, a szeme közé nevettek. A sokadalomban mindenki iparkodott őt magától eltaszigálni.
Egyszer csak a nagy idegen tömegből egy hang kiált feléje:
– Friczó! Trenk Friczó!
Olyan ismerős, olyan édes volt ez a hang! Kedves emlék a multból. – A nép közül egy aranyzsinóros katonatiszt tört feléje. – Hajdani nevelője volt az, a derék Brodovszky. Most kapitány a lengyel hadseregnél.
A mint egymásra ismertek, összeölelkeztek, a fényes tiszt s a rongyos szökevény.
– Hozott az Isten, kedves fiam! zokogott a katona elérzékenyülten. Bizony mondom, hogy vártalak. Hallottuk már, hogy Glatzból elszöktél. Bizonyosra vettük, hogy az anyádhoz fogsz törekedni; minket utba ejtesz. Szent atyám! Milyen állapotban vagy! Nos, mit akarsz elébb? Megfürödni vagy megebédelni?
– Fürödni! rebegé Frigyes. – A piszok jobban kinozta mint az éhszomj.
Brodovszky elvitte őt magával a fürdőbe; a jó meleg viz, meg a szappan olyan volt neki, mint az ujjászületés. A borbély megfésülte, megborotválta: a mennyország volt az!
S a mint a fürdőből kiszállt, ott vártak rá a tiszta gyolcs ruhák, aztán egy tisztességes polgári öltözet.
De Frigyes alig akart a levetett rongyoktól megválni. Azok rá nézve már ereklyék voltak. Büszke volt rájuk, mint a katona a tépett zászlójára.
– Nézd! Itt járta keresztül a fogdmegek golyója, itt hasította ki a verbungosok kardja. Szeretném magamat meglátni benne a tükörben. Szeretném magamat lefestetni benne.
– Hát hiszen egy piktornak, a milyen Kupeczky, megbecsülhetlen figura volnál ezekben a rongyokban fiacskám; de a feleségemnek nem mutathatlak be ilyen kosztümben.
– Neked feleséged van?
– Az ám. Képzeld csak: vénségemre szürke fővel. A farsangon esett meg rajtam. Most éljük a mézes heteket. No hát! Több sonkoly, mint méz. Én hatvan esztendős vagyok, a feleségem meg harmincz. Kapitális egy persona. Majd meglátod. Özvegy asszony volt: katonatiszt felesége; megszokta már a tábori életet. Majd meglátod. Bizonyosan meg fog ölelni, ha meglát. A lengyeleknél szokásos az ölelkezés. De most gyere ebédelni.
Erre sem várt másodszori kinálást Frigyes; de ugyan hozzá látott a feltálalt lakomához a fürdő vendégszobájában. Ugy falt mint egy vadállat, nem rágta az ételt, csak nyelte, nem itta a sört pohárból, hanem kancsóból s a míg habzsolta az ételt, addig fogta félkézzel a kancsónak a fülét, hogy el ne szaladjon.
A hajdani nevelő gyönyörködött a tanítványa egészséges étvágyában s a míg jól nem lakott, nem is beszélt hozzá.
Csak azután, hogy Frigyes az utolsó mócsingot is lerágta a sonkacsülökről s fenékig üríté a kancsót, kezdett el hozzá okos dologról beszélni.
– Kedves fiacskám! Te most itt maradsz nálam. Nem mégy odább. Az anyádat személyesen ne keresd fel; hanem irj neki levelet, hogy ő jőjjön hozzád. Nem tudhatod, hogy a férje szivesen fogadna-e a háznál?
– De kaptam ebből egy leczkét; a miből a posteriori levonhatom a konkluziót. A hugomnak a házából már kikergettek.
– No hát hozassuk ide most a papirost és kalamárist s elébb te irj egy szép levelet az anyádhoz, azután majd én is irok komitivát mellé a grófné ő kegyelmességéhez.
Frigyes akkor vette észre, hogy mennyire elszokott a keze az irástól: három hónapig tartott ez a vad elzüllés; az alatt egész vadember lett belőle. Valahogy összeöklözte azt a levelet, elrágva mellette egy tollnak a szárát. Szinte beleizzadt. – A rajongó költő alig tudott egy levelet megirni.
Azután pedig Brodovszky vette át a tollat s ő már szép hosszu levelet tudott irni, helyes kalligrafiával.
Az alatt a korcsmáros pipákat hozott az uraknak, meg mézes pálinkát szük nyaku egyesekben; azonkivül kedveskedett a jövevény vendégnek egy olvasmánnyal, melynek felkunkorodott lapjai arról tanuskodtak, hogy az már sok kézen megfordult. Fametszetekkel is fel volt ékesítve.
Az volt a magyar Trenk hazaárulási perének a története.
Trenk Frigyes káromkodott, mint egy manikéus, a mikor ebbe a históriába belemélyedt; öklével verte az asztalt; Brodovszky alig tudott tőle irni. «Gyalázat! Szemtelenség! Hazugság! Ezt én mind meg tudom czáfolni!»
Hát még mikor az a bizonyos nő előáll a hamis tanuskodással!
– Orczátlan Jezabel! Ilyen rágalmat koholni! A bátyámra is és a királyra is. Különösen a királyra.
– Te védelmezed Frigyes királyt? kérdezé irás közben Brodovszky.
– Védelmezem hát! Ő engem üldöz, de én őt azért imádom. Ő én hozzám igazságtalan, de én azért nem vagyok igazságtalan ő hozzá. Én tudom, hogy ez a nő hazudik; ádáz, vakmerő módon hazudik. S ne adj Isten, hogy még egyszer a kezem közé kerüljön ez a Circe, ez a Messalina! Mert a torkába fogom fojtani a hazugságát.
– Nagy bolond vagy fiacskám! Ha egy szép asszonynyal nem tudsz egyebet csinálni, mint megfojtani.
Azzal összehajtá a leveleket, lepecsételé és a zsebébe tette.
– No most gyere a házamhoz, hadd prezentáljalak a feleségemnek.
A hajdani nevelő tanitványával karöltve ment a szállásáig, ott bevezette azt az elfogadó szobába. Az asszony kijött; elnevette magát: «ah, hisz mi már ismerősök vagyunk!» – Nyakába borult Trenknek, háromszor megcsókolá; az meg csak bámult és elmeredt.
Brodovszky felesége volt, Miranda asszonyság.
Miranda nem hagyta az urakat sokáig a meglepetés bámulatában: egy igazi lengyel nő kedélyességével megragadá Trenk Frigyes kezét, mintha a férjének mutatná be.
– Mi közeli rokonok vagyunk: Trenk Frigyes öcscse az én nővérem férjének, Trenk Ferencznek. – Annak a szerencsétlen hős Trenknek, a kit az irigyeinek az ármánya Bécsben oly fatális helyzetbe hozott.
Brodovszky most még jobban meg volt lepetve.
– Ah! Hát te azt hiszed, hogy méltatlanul vádolják Trenk Ferenczet?
– Hazugság, hamis tanuskodás az egész ellene emelt vád. Tüzeskedék Miranda. Ha nekem lehetne Bécsbe mennem, én be tudnám bizonyítani, hogy hamisan vádolják Trenk Ferenczet azzal, hogy Frigyes királyt elfogta és pénzért szabadon bocsátá. Ugy-e Frigyes: én tudom azt legjobban? – De hát én Bécsben nem jelenhetek meg. Egyszer már elmondtam az uramnak, hogy miért?
– No, hát mond el Frigyesnek is. Itt hagyom őt nálad. Atyafiak vagytok. Én sietek kurirt keresni, a kivel a leveleket elküldjem a grófnénak.
Azzal a kapitány egyedül hagyta Mirandát Frigyessel.
Trenk Frigyes olyan állapotban volt, mint a mesebeli elbűvölt herczeg a tündérrel szemben. Itt állt előtte az a nő, a ki a paradicsom gyönyöreitől kezdve, a purgatórium kinszenvedéseig mindent megismertetett vele. Érezte a csókjait és a harapását. Épen ez órában fogadta meg, hogy ha még egyszer keze közé kaphatja, megfojtja kegyetlenül. És most itt találja őt, mint jóltevőjének, megszabadítójának a nejét. És ez az asszony sajnálkozik Trenk Ferenczen! Elszörnyed a vád fölött, a mit a «szerencsétlen hős» ellen emeltek!
Hol van ennek a talánynak a megoldása?
A mint a kapitány betette maga után az ajtót, Miranda egész szenvedélylyel szökött Frigyes nyakába, karjaival ölelte, csókjaival fojtogatta, míg ki nem fáradt bele.
A fiu egész ostoba volt és magával tehetetlen. Se az esze, se az érzéke nem tudott semmit kigondolni a védelmére. Csak azt érezte, hogy a csók édes. Hogy ne? Tizennégy hónap óta nem érezte arczán az asszonyi lehellet megigéző ambráját. Pedig a hány csók, annyi vétek! Tolvajság, csalás, hitszegés, szentségtörés!
És mennyi eszeveszett szó, fecsegés, hizelgés aközben.
Ő csak türt és hallgatott.
A hölgy aztán leültette őt a szófára, maga mellé vonva.
– No, hát te meg vagy némulva? Meg vagy dermedve?
– Madame! Szólt Frigyes. Engem igen is szoborrá fagyaszt egy gondolat. Ön maga idézte azt elő, midőn nagybátyámat említé. Trenk Ferencz balsorsán sajnálkozott kegyed. Hát nem kegyed volt az, a ki a bécsi haditörvényszék előtt Trenk Ferencz ellen tanuskodott?
– Én? Hol veszed ezt a gondolatot?
– Épen ez órában olvastam a bécsi pamfletet, melyben Trenk Ferencz honárulási pere traktáltatik.
– No? És az én nevemet találtad abban a pamfletben?
– Igaz, hogy nem Sch..in tábornok özvegye van abban felhozva, hanem Sch..in tábornok leánya. De hát ezt az utóbbit én nagyon jól ismerem. Ez egy aggszüz, a tábori kórházak főnöknője. Ez nem ment Bécsbe Trenk Ferencz ellen tanuskodni; Frigyes király szerelmével dicsekedni. Tehát vagy az egyik, vagy a másik volt. Tertium non datur! Ez a logika.
– Jól van! Annyit én is tudok diákul: «purus putus logicus; purus putus asinus.»4) Hát olyan csekély költő uramnak a fantáziája, hogy magától nem talál rá a punctum saliensre? Ha tertium non datur: de tertia datur. Az a hamisan esküdött hölgy tanu sem Sch..in tábornok özvegye, sem a másik Sch..in tábornok leánya nem volt; hanem volt egy közönséges hübschlerin; báró Rippenda kitartott szeretője, a ki e hazudott név alatt tanuskodott.
– De hát hogy tudhatott ez a bécsi kisasszony olyan dolgokat, a mikről másnak, mint kegyednek, nem lehetett tudomása? Ő nem volt Frigyes király sátorában.
– Mindjárt meg fogod érteni az összefüggést; csak jól figyelj. Ebben a rémmesében úgy össze van gubanczolva a valóság a hazugsággal, hogy ész kell hozzá szétbontani. Az való, hogy Trenk Ferencz engemet talált ott a király sátorában. Én voltam az, a ki a magam megszabadulásáért, váltságdijul elárultam előtte az aranyrejtő haubiczok titkát. No ezért nem kárhoztathatsz. Melyik asszony ne hozná áldozatul, akár a golkondai gyémántbányákat, ha nőiségét kell a gyalázattól megmenteni? Ezen a prédán azután összevesztek vele a harámbasái: kénytelen volt velük megosztozni. Hogy mi történt azután, azt én nem tudom; mert engemet azonnal szabadon bocsátott s én a markotányos kordémmal, pálinkát osztogatva, kiszabadultam a pandurok közül. De jól ismerd Trenk Ferencz szokását, mely szerint ő azokat a tisztjeit, a kik a prédából osztályt követeltek, olyan veszélyekbe szokta küldeni, a hol a fejüket ott hagyják s ha gyanakodtak, infám kasszálta őket. Ez a három tiszt szerepelt az ellene támasztott bűnperben. Ezek tanították be Rippenda báró haditörvényszéki asszesszor frajját a hamis tanu szerepére. Hisz ezt már Bécsben minden ember tudja. Én pedig az alatt otthon voltam beneschaui kastélyomban, ott ismerkedtem meg a te egykori derék instruktoroddal, s kezet adtam neki, és most itt vagyok lengyel Borussiában.
Miranda olyan ártatlan, őszinte arczczal beszélte el ezt az egész mesét Frigyesnek, hogy az ifjú elhitte azt neki. Nagy tehertől szabadult meg a lelke. Tehát nem kell beváltania azt a fogadását, hogy őt megölje a találkozásnál. Tehát nem kell őt gyülölnie.
A megszökött gyülölet helyét pedig nagyon hamar elfoglalja valami ellenkező daemon. Nem jobb amannál, ha ifju férfi és ifju nő között volt a gyülölet.
Frigyes nem kérdezősködött tovább. Beleadta magát a sorsába.
Pedig az egész viszontagságos menekülése alatt nem forgott nagyobb veszedelemben, mint most.
Jellemző, hogy ezt az egész szakaszát kalandos életének maga Trenk Frigyes kihagyta a «német» közönség számára készített emlékirataiból; ellenben a «franczia» memoirejaiban keresztül enged látni a falon. Madame Potifárnak nevezi a becsületes Brodovszky feleségét; de hogy ő maga bibliai József lett volna, azt egy szóval sem állítja, sőt ellenben azt mondja, hogy ha Potifárné asszony, a hirhedett «Koleikháb», oly rendkivüli kecsekkel lett volna megáldva, mint az ő háziasszonya, akkor az erényes Józsefnek a köpönyegje aligha szakadt volna a kezébe, sőt inkább gyönyörűségei takarójáúl szolgált volna.
A becsületes Brodovszky nem volt féltékeny. Hatvan esztendős volt már. Ebben a korban a nagylelküség ékesíti a férjet.
De annyi józan észt mégis tartott meg Trenk Frigyes, hogy nem állt rá Mirandának arra a tervére, hogy együtt szökjenek meg Szentpétervárra. Ámbár az ifjunak igen nagy kedve volt orosz katonai szolgálatba állni, a hol számára fényes életpálya kinálkozott. Rút hálátlanság lett volna tőle nevelője, megszabadítója szivének ilyen halálos döfést adni. Ez a hitetlenség csak annak a másik Trenknek a jellemébe illett. Pedig közel volt hozzá, hogy megtegye. «Egy bolond százat csinál!» Hát még egy bolond szép asszony!
A becsületérzéshez szegődött még az emlék és a barátság is. Az emlék Amáliára, s a barátság a hátrahagyott Schell iránt.
Ha Trenk Frigyes Mirandával együtt szökik Oroszországba, akkor a sebesülten hátrahagyott Schell ott vész nyomorultul, koldus módra az idegen tanyán.
De hát vajjon hárman együtt: becsület, barátság, emlékezet meg tudnak-e küzdeni az érzelmek oroszlánjával: a szerelemmel? A pokoli szerelemmel? Ha csak még egy másik hatalom nem jön segítségükre: az égi szerelem.
De hát megjött.
Nyolczad napra, hogy Brodovszky elküldé a leveleket Trenk Frigyes anyjának, megérkezett a grófnő Elbingbe. S megadatott neki az a csodatétel, hogy ujjá szülhette a fiát. Az anya ölelő karjai között ujra felébredt az a becsületes Trenk, a kit a lekötött becsületszó még a börtönbe is visszatérni késztet.
A grófné éles szemei az első pillanatra felismerték a helyzetet. Rögtön kitalálta, – hogy minő viszony van Miranda asszony és az ő fia között. Brodovszkynak első felkérésére oda szállásolta be magát az ő házukhoz s attól fogva olyan jó őrizet alá voltak helyezve a szerelmesek, hogy még szembeszéddel sem szólhattak egymáshoz.
A grófnő ezer tallért hozott a fiának és egy drága gyémántos keresztet, mely megért ötszáz tallért. Most már vehetett paripát, diszes egyenruhát.
Az egyenruha kérdése fölött össze is tüzött a két asszony.
Miranda azt kivánta, hogy dzsidás jelmezt készíttessenek Frigyesnek: ellenben a grófné azt követelte, hogy dragonyos tisztnek öltözködjék. Mindkettőnek meg volt a titkos gondolata. A dzsidás egyenruha igen jól beválik Szentpétervárott, ellenben alkalmatlan lenne Bécsben. Viszont a dragonyos öltöny meg Bécsben otthonos.
Az anya azt kivánta a fiától, hogy Bécsbe menjen. Oda Miranda nem szökhetett utána! Ezzel szemben pedig Miranda az ifju legjobb érzelmeire appellált, a hazája iránti hűségre. Trenk Frigyesnek nem szabad, nem lehet a hazája ellenségeinek szolgálatába állni. Ő csak egy neutrális államnak ajánlhatja fel a fegyverét. Olyan pedig nem volt több, csak Muszkaország. S ez a nemes érzés: a honszeretet, nagyon jól játszotta a csábító szerepét. – Frigyes Mirandának adott igazat. Ő Bécsbe nem mehet; ha saját hazája méltatlanul üldözi is: ő kardját ellene nem fordíthatja.
A grófné azonban még nem játszotta ki az utolsó tromfját.
Tizenöt napig maradt ott Elbingben, Brodovszky házánál. Mind a két nő szándékosan késlelteté Frigyes elutazását. Jó ürügy volt az egyenruha elkészítése. A hajdankori szabómesternél ez megkivánta a maga időhaladékát. S aztán, mikor készen volt, megint hol az egyik asszony, hol a másik talált rajta valami kifogásra méltót: a zsinórok, a paszomántok, no meg a gallér, aztán a karmantyuk! Itt szükebbre, ott bővebbre kellett venni. – A sisak czizelálása is sok időt vesz igénybe. Az asszonyok ki akarták egymást bőjtölni. Miranda abban reménykedett, hogy egyszer mégis csak megunja az elbingi mulatságot a grófné s hazautazik; Trenk anyja pedig egy levélre várt, melynek az ő levelére válaszképen meg kellett érkeznie Berlinből.
A tizenötödik napra megjött a várva várt levél.
A grófné nagy raffinériával visszatartotta annak az előmutatását az ebéd végeztére. Akkor vette elő s odanyujtá a fiának.
– Ismered ennek a kéznek az irását?
Trenk Frigyes épen susogott Mirandával. Egyszerre elsápadt, a mint annak a levélnek a boritékján az irást fölismeré. Amália herczegnő kézvonásait ismerte föl azon.
Hát még a levél tartalma!
Amália herczegnő forró köszönetét küldi a grófnénak azért a tudósításért, hogy fia szerencsésen megmenekült Elbingbe. További előmenetelére küld neki e levélbe zárva egy négyszáz aranyra szóló váltót, mely Danczkában fizetendő. Kéri a grófnőt, hogy hasson a fiára, miszerint az siessen Bécsbe, meghazudtolni azt a rágalmat, a melylyel Frigyes király hirnevét, becsületét beszennyezték.
Ez a levél egyszerre átdobta Trenk Frigyest egy más planétába.
A vér ösztöne elnémult a nemes indulatok szava előtt.
Az ideál visszafoglalta az oltáron a maga helyét.
Annak a dicsőséges alaknak a képe, a ki maga is megsértve, megbántva legforróbb érzelmeiben, minden önzés nélkül, a vágyak kielégítésének minden reménye nélkül, segélyére siet kedvesének, hogy azt a lovagiasság, a becsület utján tovább vezesse, s megmutatja neki a czélt, az irányt, melyet elérni, melyet követni kell; tisztára mosni a hírnevét a királyának; annak a királynak, a ki őt zsarnoki módon eltapossa; de a kinek igaza van! még akkor is, a mikor őt eltapossa.
– Még ma… még ebben az órában indulok! szólt Trenk Frigyes, fölkelve az asztaltól.
Miranda szemei pokoltüzet szikráztak a grófné felé.
– Én is veled utazom Danczkáig. Monda a grófné.
Marasztották. Éjjel nem jó utazni. A fia is kérlelte.
– Nem fiam! Sugá a grófné. E pillanattól fogva nem eszem többet Miranda asszony főztéből.
Az képes lett volna aqua toffanát keverni az ételébe.
Trenk Frigyes azt mondja a franczia emlékiratában, hogy az elválás szerfelett keserű volt.