Danczkáig (Danzig) együtt utazott Frigyes az anyjával. Ott elbucsuztak, soha sem is látták többet egymást. Fatális véletlenek akadályozták meg a viszonttalálkozást.
Danczkából sietve ment Frigyes Thornba, zálogban hagyott barátját, Schellt kiváltani.
Nagy lehetett a jó szatócsnénak a bámulata, mikor a minapi ágrólszakadt vendégét visszatérőben meglátta; telivér angol paripán lovagolva, fényes egyenruhában, inas, lovász kiséretében. A két jó barát ölelkezése is szívszerinti volt bizonynyal. Trenk Frigyes bőkezüen kiegyenlíté a költekezéseket, s most már őszintén elmondá kilétét a szatócs családnak, felfogadva a jó háziasszonynak, hogy a mint Bécsbe megérkezik, első dolga lesz az osztrák szolgálatba állott fia felől tudakozódni s bizonyosat irni felőle.
Ezt az igéretét be is váltotta, bár nem nagy szerencsével. Bécsbe megérkezve, kinyomozta, hogy mi történt Willel. Az bizony megszökött az ezredétől, futtában elfogták s rövid processzussal kötélen felejtették. Trenk Frigyes száz forint áldozattal kieszközölte az illető hatóságtól azt a bizonyítványt, hogy Will természetes halállal mult ki, s ezt küldé el a thorni gazdasszonyának. Az már most teljesen meg volt nyugtatva.
Jó barátja, Schell pedig rögtön szolgálatot vállalt az osztrák hadseregnél s aztán lement Olaszországba az ezredéhez. Trenk Frigyes hiven megosztotta vele az idáig elhozott aranyait.
Akkor aztán látott a missziójához, mely őt Bécsbe vezette. Felkereste a császárt. (Lotharingi Ferencz, Mária Terézia férje volt a választott császár; de nem egyuttal Magyarország királya. A «király» a felesége volt.)
A császár is kegyesen fogadta, de még inkább Károly herczeg. Mindkettőnek különös kegyencze volt a bűnvád alá helyezett Trenk Ferencz, a kinek kiszabadítását tette feladatává Trenk Frigyes.
Ilyen két magasrangú férfiu gyámolítása mellett lehetővé vált Trenk Frigyesnek nagybátyját, Ferenczet, a fegyvertárban meglátogatni. (Ott volt a pandurvezér börtöne.)
Ez volt az első találkozás a két rokon között.
Ferencznek a lelkét soha semmi gyöngéd érzés meg nem szelidítette. Az érzelgők, az ábrándozók, előtte csak nevetség tárgyai voltak. Csuf pofája gunyra ferdült, mikor unokaöcscse az első látogatásnál elmondá neki, hogy egyenesen azért jött Bécsbe, hogy mint legilletékesebb tanu, meghazudtolja azt a nagybátyja ellen koholt vádat, mintha az Frigyes királyt elfogta és szabadon bocsátotta volna. Ő bizonyosan tudja (első kutforrásból), hogy az a nő, a ki mint tanu szerepelt a Ferencz hazaárulási perében, nem Miranda volt, hanem báró Rippenda szeretője.
Trenk Ferencz dühös nevetésre fakadt.
– Jól van öcsém! Esküdjél meg rá. A te lelkednek is jó helye lesz a pokolban.
(Bizony Miranda volt az!)
Trenk Frigyes azonban olyan adatokat mondott el a császár és Károly herczeg előtt, hogy azoknak az alapján a haditörvényszéknek el kellett ejtenie azt a vádat, mely Ferenczet a porosz király elfogatása miatt terhelte. S ettől fogva Trenk Ferencznek a sulyos fogsága enyhítve lett egyszerű házi árestommá. Járhattak hozzá a czimborái; azok között három hires verekedő, a kikkel Ferencz óra hosszat elvívott vivótőrrel, Frigyes jelenlétében, a kit, mint a féle gyereket, hirhedett spadassinok nem méltattak arra, hogy egy «Gang»-ra felszólítsák.
Hanem azért még távol volt Trenk Ferencz attól, hogy szabadon bocsássák. Még harmincz per volt akasztva a nyakába, a melyek miatt letartóztatását folytatni kellett.
A császár és Károly herczeg azt tanácsolták Trenk Frigyesnek, hogy birja rá a nagybátyját: folyamodjék kegyelemért az uralkodónőhöz. Mária Terézia akkor szabadon fogja őt bocsátani s rangjába visszahelyezi.
– Micsodát? Kegyelmet? – ordíta dühösen Trenk Ferencz. Gonosztevők csuszszanak kegyelemért esdekelve a királynő lábaihoz! Én igazságot akarok. Nem kérek és nem adok kegyelmet. A mint kiszabadulok innen, azon kezdem, hogy összezúzom a galád ellenfeleimet, ott, a hol találom!
Ennek a replikájának is hire ment, s az megint nagyon elrontotta a dolgát. – Löwenwalde nyiltan megmondá Frigyesnek, hogy Trenk Ferencznek a börtönből csak egy irányban van kijárata: a bolondok háza felé. Egyébiránt bűnvádi pereinek sorozata soha sem fog véget érni.
Ekkor aztán Trenk Frigyes is elkeseredett a bécsi igazságszolgáltatás felett. Eszébe jutottak a saját kiállott szenvedései: igazságtalan bebörtönözése, csodálatos kiszabadulása.
Egy napon elbeszélte nagybátyja előtt ezt az egész menekülési legendáját. Mennyivel könnyebb a bécsi arzenálból kisétálni s készen tartott csónakon leevezni Magyarországba, a hol aztán már a bécsi policziának a hatalma megszünik. Az egész szökési tervet aprólékosságig kiczirkalmazva adta át nagybátyjának. Ő maga ajánlkozott ebben a hatályos segédkezésre.
Másnap korán reggel Bécs város katonai főparancsnoka, Königseck gróf, magához hivatá Trenk Frigyest.
Derék, jószivű uraság volt: Frigyest különösen szerette.
– Édes Friczikém! Monda neki a komendáns. Mi a patvart incselkedel te itt? Meg akarod szöktetni a nagybátyádat?
Frigyes tagadni akart; de ekkor Königseck eléje tette a saját keze körmölte plánumot, s tudatta vele, hogy ezt maga Trenk Ferencz küldte meg neki.
Frigyes el volt szörnyedve e hallatlan árulás fölött.
– No látod, fiacskám: ilyen ez a te nagybátyád! Ne adj te annak rossz tanácsot. Mert tud az annál rosszabbat is. Most ezt a te szöktetési tervedet csak azért küldte el nekem, hogy ennek az árán saját magát kiszabadítsa s aztán tégedet ültessen be maga helyett a dutyiba. Ezuttal nem sikerült neki. De ezután megnézd, hogy kivel kezdesz összeesküvést.
Azzal a jó, becsületes Königseck összetépte a veszedelmes iratot, mely Frigyest könnyen a vesztőhelyre vihette volna.
Frigyes elkeseredett szivvel rohant a nagybátyjához a börtönbe. Alig talált szavakat elszörnyedésének kifejezésére ezen czudar árulás fölött.
Trenk Ferencz nagyokat nevetett az öcscse ekspektoráczióin.
– Látod, bikficz! Minek avatkozol az én dolgomba? Jobban tudom én azt, hogy mitől nyilik ki a zár az ajtón. Ki hitt ide?
– A becsületem és a te irántad való szeretet.
– Ilyen szamár sincs több a világon, a kiben még becsület van és szeretet. Hát igazán becsületes vagy és szeretsz engem?
Frigyes sirt az elkeseredés miatt.
– No most «eltörött a mécses cserép!» gunyolódék a nagybátya. No ne sirj kis fiacskám. Veszek neked csecse lovat, ha kimegyek a vásárba. Jaj, de nagy bolond fiu vagy! Kár volt még a mama szalüpje mellől elszakadnod. Hiszen megüzentem Königsecknek, mikor a plánumodat elküldtem neki, hogy tréfa volt közöttünk az egész. – A nélkül bizony nyakadra szorította volna a hurkot. No, hát most én avatlak be az én titkomba. Én a magam dolgát nem olyan buta módon igazítom el, mint te, a magadét. Én nem futok el a világba, mint te prédára hagyva az ellenségeimnek minden vagyonomat, elrontva az egész karrieremet. Én itt akarok maradni s folytatni akarom a pályámat, a min még több dicsőséget és vagyont akarok szerezni, mint eddig. Ennek csak egy módja van. Felvásárolni a birákat. Már nyélbe van sütve a dolog. Van egy jó barátom: báró Lopresti Alfonz. Ez a közbenjáró. Három asszeszor már meg van nyerve a részemre, és így a votansok többsége. Ezek megigérték, hogy egyenkint tizezer forintért kiadják az ellenem szóló aktákat, a mik legjobban terhelnek s akkor Löwenwalde uram maga esik a verembe. Hát nem okosabb dolog-e, ha így szabadulok ki innen, birói itélettel tisztára mosva? Akkor a te sorsodat is zöldágra vihetem: gyerek! No hát rossz bátyád vagyok?
Frigyes kibékülten borult Ferencz nyakába.
– De én is jó öcséd vagyok.
– Az már igaz. Hiszen azért avatlak bele a titkomba. Plutó küldött ide hozzám jó órában. Egy ilyen naiv, becsületes ficzkó hiányzott csak ehhez a czudar proczesszushoz, a hol minden ember, a birákon kezdve, pokoltűzre való gonosztevő: magamat is oda értve. Most is épen kapóra jöttél. Mint a hogy a lutrinál egy szűz gyereket alkalmaznak, hogy a szerencse kerekéből huzza ki a számokat. Vállalkozol-e rá?
– Ha be nem piszkolom vele a kezemet.
– Semmit se félj. A piszok már el van kenve. Csak a pénzt kell még átadni a piszkos tenyerekbe. Pénz van elég: bár hamarabb hozzá nyultam volna. Az elején tizenötezer forint is elég lett volna; s akkor még rendelkezésemre álltak Frigyes király haubiczai. De azokat már lefoglalta az aerárium, mint hadi zsákmányt. Elárulta a te ördöngős Mirandád. A birtokaimat szekvesztrum alá vetette Löwenwalde: minden ingó-bingóm az ő körme között van. De azért még van készpénzem elég. Annak a hollétét nem tudja senki. S ezt a titkot még Loprestinek, a legjobb barátomnak sem merem megmondani. Hiába! occasio facit furem. Sok pénzem van; nagyon sok. Olyan sok, hogy a legjobb barátom is ellenségemmé lehet, ha azt felfedezi. De te nem fogsz elárulni. Vérem vagy. Téged megbizhatlak vele, hogy attól az embertől, a kinél a pénzem le van téve, végy föl harminczezer forintot s azt vidd el Loprestinek. Egyéb járatod nem lesz ebben a fertelmes ügyben.
Frigyes elfogadta a megbizást: el tudta felejteni azt a hitetlenséget, a mivel őt ez órában kelepczébe ejté Ferencz. Szerette ezt a rettenetes szörnyet.
Ferencz átadott neki egy titkos jegyekkel irott levelet, mely egy Bécsben lakó pénzváltóhoz volt czímezve, a kinél Ferencz nagy összegei voltak, a miket összeharácsolt, megzsugorgatott.
Frigyes fölkereste a bankárt: az Trenk Ferencz levelére azonnal leszámlálta a kezébe a harminczezer forintot aranyakban.
Frigyes sietett a pénzzel Lopresti báróhoz. A báró adott neki róla elismervényt s másnapra odarendelte magához, a mikor a megvesztegetett biráktól elsikkasztandó periratokat át fogja neki adni.
Ezzel a bíztatással visszament Frigyes a nagybátyjához a börtönbe.
Másnap délben Lopresti báró egy czédulát küldött Trenk Ferencznek a börtönbe; ez volt a czédulára irva:
«A drága aloesed virágja kinyilt.»
Akkoriban kertészdivat volt aloesvirágzást produkálni.
Ez azt jelenté, hogy a birák meg vannak már vesztegetve, s a veszedelmes periratok biztos kézben.
– No, ezt jól csinálta a gyerek! Mondá Ferencz. Az a két katonatiszt volt épen nála, mikor az izenetet kapta, a kikkel a tőrvivásban szokta magát gyakorolni. A fogoly tiszteknek meg volt engedve, hogy a börtön folyosóján ilyen testgyakorló mozgást végezhessenek, a porkoláb felügyelete alatt.
A czédula elolvasása után Trenk Ferencz abba hagyta a mulatságot s behívta magához a két czimborát a börtönébe.
– No, pajtások, maholnap kiszabadulok innen, s akkor csapunk nagy dinomdánomot. A «pulya» megtette a kötelességét. De már most a pulya olyan titkaimat tudja, a mik nem válnak egy gyereknek egészségére. Különösen az a titok, hogy hol van elrejtve a pénzem. Ezzel a titokkal én holtomig adósa fogok lenni ennek a ficzkónak, a félkeze mindig az én zsebemben fog lenni. Nem tudnátok ezen valahogy segiteni? Nem sajnálnék érte ezer aranyat kiugratni.
Azok nem válaszoltak semmit: csak hunyorítással jelezték, hogy értik a czélzást.
Trenk Ferencz bérgyilkosokat fogadott fel az öcscse elpusztitására: azért, mert az birtokába jutott az ő készpénze titkának.
Milyen feneketlen örvénye az emberi rosszaságnak! Egy fenevad, a kit a csapdából kiszabadítanak, nem ölné meg a megszabadítóját.
Trenk Frigyes, midőn ujból meglátogatta Loprestit, már ott találta nála a birák által kiszolgáltatott hivatalos okiratokat. Valamennyit összekötötte s a dolmánya belső zsebébe dugta. Haza akarta azokat vinni a szállására s ott biztos helyre tenni.
A mint a zsidópiaczon végig ballagott, két szürke kabátos alak a nyomába hágott, a kik fenhangon beszéltek a szökevény porosz Trenkről, gunyos megjegyzésekkel. Trenk Frigyes visszafordult. Erre az egyik a spádéjával egy döfést intézett a mellére. Jó szerencse volt rá nézve, hogy a bátyja periratai épen oda voltak rejtve: a sok papiros felfogta a döfés élét.
Erre Frigyes is kirántotta a kardját, s kiütötte megtámadója kezéből a spádét. A másik vitéz azután megfutott; tele torokkal kiabálva «gyilkos». Frigyes utána futott, utólérte, földhöz csapta. Erre a rendőrség ott termett s kérdőre vette a dulakodókat.
A két megtámadó, kabátját szétnyitva, igazolta magát, hogy ők Kolowrat ezredbeli tisztek, a kiket az a csavargó megrohant, fegyveres kézzel.
Az lett belőle, hogy a rendőrség Trenk Frigyest tartóztatta le.
Frigyes nem védhette magát azzal, hogy ő kapta az első döfést orozva; mert akkor elő kellett volna mutatnia az okiratokat, a mik az orv-döfést felfogták, s abból még nagyobb veszedelem lett volna.
Azonban a két tisztnek szeme közé vágta a «gyáva pribék» czimet.
A térparancsnok azután hat napi fogságra büntette Frigyest, s mikor elbocsátotta, tartott neki kemény leczkét a tisztességről.
Alig ért haza Frigyes a szállására, három katonatiszt lépett be hozzá. Kettőben fölismerte a minapi utczai megtámadóit, a harmadikban egyikét azoknak a vivómestereknek, a kikkel Ferencz bátyja szokott kardgyakorlatokat tartani a börtön folyosóján.
Mind a hárman átadták a kartelljeiket: az egyik volt F..g hadnagy, a másik K..n hadnagy, a harmadik M.. főhadnagy.
Fegyveres elégtételt jöttek kérni, a szemükbe mondott «gyáva pribék» szó miatt.
Frigyes készséggel fogadta el a kihivást, a kihivóknak engedve át a fegyver-választást.
A találkozást a Schottenthor előtti bástya mellett határozták el, egy óra mulva.
Trenk Frigyes sietett a bátyját fölkeresni a fegyvertári börtönében. Pipázva találta a reggeli kávé mellett.
Elmondta neki, hogy milyen fatális galibába jutott. Két párbaj egy órában. Vagy őt ölik meg az ellenfelei, vagy ő veri le azokat. Ez esetben aztán futnia kell Bécsből, mert Mária Terézia szigorúan bünteti a párbajokat. Ő azonban eddigi bécsi időzése alatt minden magával hozott pénzből kifogyott: kéri a bátyját, hogy adjon száz aranyat, a mivel tovább futhasson, ha életben marad.
– Egy petákot sem én, öcsém! felelt dölyfösen kaczagva a nagybátyja. Ha te bolond fővel czivakodást kezdtél a tisztekkel, most idd meg a keserű levét. Hahaha! Bolond ficzkó!
Ez az ördögi nevetés egyszerre rémvilágot gyujtott Frigyes előtt. Megtudta belőle, hogy épen a nagybátyja az, a ki azért a lényeges jó szolgálatért, a mivel a rossz ügyét fordulóra hozta, most ilyen apró pénzzel akar neki megfizetni. Nem szólt többet, megfordult; ment ki az ajtón.
Trenk Ferencz még utána kiáltott.
– No, ne félj! Azt megteszem, hogy az orrlapitót5) kifizetem a számodra.
A daemoni indulat annyira elvakítá Ferenczet, hogy elmulasztá megkérdezni Frigyestől, hogy hát a periratokkal mi lett?
Azokat a drága okmányokat Frigyes most is a zsebében hordá, de a szívtelen elutasítás után ő sem vesztegetett több szót a bátyjával. Futott Lopresti báróhoz; annak mondta el az egész ügyet. Lopresti gavallér ember volt; ezredes a lovasságnál. Adott Frigyesnek egy jó vivótőrt és egy pár damaszk pisztolyt a párbajhoz; és egy erszényt ötven aranynyal.
– Csak te bánj el az elleneiddel, aztán fuss, a merre látsz.
Az átadott iratokról az sem beszélt.
Frigyes sietett azután szekundánst keresni. Ismerőse nem volt a katonai körökben; a véletlen egy öreg invalidus tisztet hozott az utjába: Pereira kapitányt. A derék spanyol megértve a dolgot, egész nemes tüzzel ajánlkozott a segédkezésre s maga is kardot kötött s úgy kisérte Frigyest a schottenthori bástya mögötti glaszira.
Ott már egy egész csoport tiszt várt Frigyesre, a kik gyönyörködni jöttek abban a látványban, hogyan spékelik fel a szökevény Trenket.
A segédek vívótőrt választottak fegyverül. Elsőnek K..n hadnagy állt ki. Trenk Frigyes az első összetüzésnél keresztül szúrta ellenfele karját, a mire az vívásképtelen lett.
Ekkor a második ellenfél F..g rohant rá nagy káromkodással: ez aztán kapott nagy hirtelen egy szúrást a hasába, a mivel meg volt elégedve.
A lovagiasság szabályainak e szerint Trenk Frigyes eleget tőn. S ezzel minden rendes ügynél befejezettnek kell nyilatkoztatni a párbajt.
Azonban az egyik segéd, M..f, a hires vivómester, elkezdett kötelőzködni: hogy hiszen csak ő kaphatná kard hegyére az urfit, majd oda szögezné a faköpönyeghez, mint egy pillangót.
Erre a szóra előugrott Frigyes segéde, a rokkant vitéz spanyol s kihuzva hosszú toledói pallosát, odaállt a vívómester elé.
– Nem ugy uram! Trenk megvívott az ellenfeleivel vitézi szokás és regula szerint. Ha a szekundáns is verekedni akar, úgy annak a másik szekundáns felel meg. Ha az úr kihuzza a kardját, akkor velem gyülik meg a baja.
A néző tisztek kaczagtak e jeleneten. Az a kis tömzsi emberke, a kinek a feje is reszketett, hogy hadonázott annak a félelmes spadassinnak az orra előtt a hosszú kardjával, sűrű bozontos szemöldökeit mérgesen mozgatva.
Trenk Frigyes pedig nem szerette azt, hogy az ő rovására nevessenek.
– Hagyja el, vitéz kapitány uram, monda az öreg spanyolnak. A míg én a kardot birom emelni, ne védjen engem senki más. Ha olyan nagy kedve van ennek az úrnak velem megmérkőzni, kezdjen hozzá.
A veszedelmes vívó pihenni sem engedte Frigyest, azonnal támadott, és aztán tapasztalá, hogy magához méltó mestervívóra talált. Hasztalan vette elő minden cseleit és fintáit, a melyekkel rendesen győzni szokott: azokat mind el tudta hárítani Trenk Frigyes. S mikor az ellenfele egyikét a védhetetlen kvartszurásainak intézte feléje, azt olyan ügyesen fogta föl, hogy a támadó a saját tenyerét sebesíté meg a Trenk kardhegyében.
Erre a spadassin szertelen dűhbe jött s ordítva rohant az ifjura. Ez pedig ügyesen hátrálva, egész hidegvérrel fogta fel a döféseket. A hátrálás közben egész a silbak házikójáig jutott.
– Odaszegezlek a faköpönyeghez! Te macska! üvöltött a bérvívó.
Egyszer aztán Trenk Frigyes előre toppant s félrecsapva ellenfele kardját, a mellébe adott neki egy hatalmas döfést.
A spadassin, a mint a szúrást érezte, a dühtől és szégyentől elvakulva rohant előre. Azt akarta, hogy markolatig szaladjon ellenfele kardjába s akkor aztán ő is leszúrja azt, s magával vigye a halálba.
De Frigyes ekkor is megtartá bámulatos lélekéberségét. Hirtelen oldalt ugrott, kirántva a kardját ellenfele testéből, s azzal kiüté a kardot annak a kezéből s mikor az még harapni akart, a balkezével belekapott az üstökébe s hanyatt vágta a földre.
Ezzel aztán vége volt a viadalnak.
A spadassin nem tudott többé fölállni a lábára; mellén kapott sebéből, mint a szökőkút, lövellt magasra a vér s a szájából is vér ömlött ki. Trenk Frigyes látta, hogy ez az ember meg van ölve.
Eldobta kezéből a vívókardot s futott a kahlenbergi kolostorba. Az volt a II. Lipót által betelepített «Discalcialtok» (csizmátlan barátok) zárdája; ez a hely különös menedékjoggal volt felruházva: arról is hires, hogy a főrendü családok ennek a templomában szokták esküvőiket tartani.
Az üldözéstől meg volt mentve ebben a kolostorban, de annak a kapuján ki nem léphetett, mert éjjel-nappal ott olálkodtak a fogdmegek, hogy elcsipjék.
Báró Lopresti azonnal meglátogatta a menedékében, a mint megtudta hollétét s azt a hirt hozá neki, hogy az egyik ellenfele M..f, a spadassin, a kapott sebében meg fog halni s ez most közelgő halálát érezve, veszedelmes vallomásokat tett hiteles személyek előtt. Jó lesz Frigyesnek el nem hagyni a menedékét.
Nehány nap mulva ismét egy hordszekér érkezett a kolostor elé, hat alabárdos kiséretében s abból egy paszomántos ur szállt ki, Trenk Frigyes után tudakozódva. Bevezették Trenk Frigyes czellájába.
Maga a haditörvényszék elnöke, Löwenwalde tábornok volt a látogató.
Frigyes többször találkozott már vele, de ilyen közelből és egyedül még nem találkoztak egymással.
– Báró úr! kezdé Löwenwalde, én azért jöttem önhöz, hogy mindenek előtt őszinte sajnálatomat fejezzem a fölött, hogy ön ott nem veszett a glatzi börtönben, hogy ki nem törte a nyakát, mikor a bástyáról leugrott, hogy bele nem fulladt a Neisseba, mikor át uszott rajta, hogy a thorni verbungosok agyon nem ütötték és hogy, a mi leggonoszabb lett volna önre nézve, hogy Miranda asszonynyal el nem szökött a világba.
– Köszönöm az őszinte sajnálkozást.
– Igazán őszinte. Mondhatom, hogy annyi galibát nem csinált senki a bécsi kormánynak, senki, mint a báró úr. Ugyan mondja ön, mi oka van önnek azt az elátkozott Trenk Ferenczet kiszabadítani?
– Az, hogy neki igazsága van.
– Hja! Ha az igazság volna a politika! Tehát tudja meg ön, hogy ennek a Trenk Ferencznek el kell tünni a világra nézve. Akár élve, akár halva. Ez ki van törölve az emberek sorából: magasabb politikai tekintetek miatt.
– És a felhalmozott kincsei miatt.
– Az is meglehet: «male parta, male dilabuntur.» Ebül gyült szerdéknek ebül kell elveszni. Már ki volt a fejére mondva az itélet. A hazaárulás díja a vesztőhely. Ki volt tüzve a nap, a melyen a fejét leüttetjük. A mikor a császár és Károly herczeg kirándulnak Holicsra vadászatokra. Ekkor a báró úr idecseppenik az égből. Megtudja a tervünket az udvari frajok szájából; nosza stafétát futtat a legmagasabb uraságokhoz: azok épen a tizenkettedik óraban megérkeznek s felfüggesztik az itéletet, revizió alá vétetik a hazaárulási pert a báró úr feljelentése nyomán s azzal nekünk kiesik a falat a szánkból.
– Hisz én nem is láttam ezt a pert.
– Nem ám, mert azt követelte ön, hogy konfrontáljuk azzal a bizonyos Sch..in grófnővel, a ki Trenk Ferencz ellen tanuskodott. Azt pedig báró ur tudja jobban, hogy miért nem állíthatjuk mi önnel szembe azt a tanút? Utoljára is kénytelen volt azt mondani a biróság, hogy Sch..in grófnő megőrült, azután meg, hogy a bolondok házából megszökött. Véges-végül, a báró úr izgága fellépése következtében, el kellett ejtenünk az egész hazaárulási vádat.
– Hát akkor miért nem bocsátották szabadon Trenk Ferenczet?
– Jött ellene egy másik főben járó vád. Todbitter tanuskodása szerint a pandurvezér egy kitünő, derék vitéz, magyar nemesi családból származott huszárt, névszerint Diák Pált, ezer botütésre itélt, a mely kegyetlenkedéstől az illető a halál martaléka lett. El is lehet hinni. Ezer botütés. Egy bivalynak is sok. Örök sánczrabságot diktál erre a törvény. És ekkor a báró úr, kapja magát, a saját költségét nem kimélve, leutazik Magyarországba, fölkeresi valahol a Bánságban annak a Diák Pálnak a familiáját: ott találja élő testben a holtnak deklarált Diák Pált s felhozza magával Bécsbe. S oda állítja a törvényszék elé. Megint porba ejti a pecsenyénket.
– Nagyon meg vagyok magammal elégedve.
– Jól van! De még harmincz különféle bűnvád volt Trenk Ferencz ellen támasztva. Akkor a báró úr megvesztegeti a törvényszéki birákat, hogy az összes vádiratokat juttassák a kezére.
Trenk Frigyes felpattant erre a szóra.
– Ki mer ezzel engem vádolni?
– Ki? Hát maga a Trenk Ferencz ügyvédje, a ki a birákat informálta. Mikor aztán azok a veszedelmes iratokat kiszolgáltatták, az ügyvéd kérte az igért honoráriumát Trenk Ferencztől: kétezer aranyat. Az pedig kinevette vele s adott neki százat. Ezért aztán bosszúból az ügyvéd elárulta nekem az egész megvesztegetést.
Frigyes a fogait csikorgatta elfojtott dühében. Nagybátyja fösvénységi őrjöngésében megint saját maga alatt vágja le a fát. Hisz az már a bolondok nagy Mogulja, a ki meg akarja csalni a prókátort! És még a saját prókátorát!
Löwenwalde gyönyörködött a hatásban, melyet fölfedezéseivel előidézett. Az ifju arczvonásai nem tudtak titkot tartani.
Folytatá:
– Azt már tehát tudjuk, hogy a votánsok közül három meg van vesztegetve. Azt is tudjuk, hogy a pénzt báró Lopresti adta át nekik. Azt is tudjuk, hogy azt a pénzt ön vitte el hozzá. A birák átadták a terhelő okiratokat Loprestinek. Ő azokat önre bizta. Most még csak azt kellene megtudni, hogy hol vette ön azt a pénzt? És hogy hová tette ön azokat az iratokat?
Frigyes a szeme közé nevetett az elnök urnak.
– Nagyon kiváncsi az elnök úr ugyebár, ezeket a hézagokat kipótolni?
– Idejövetelem tanuskodik róla. Azt mondtam: minek menjek én a detály-kereskedőkhöz, mikor az angrosszistánál vásálhatok?…
– Tehát vásárra méltóztatott jönni?
– Clara pacta, boni amici! Nem jöttem üres kézzel. Jól értesültem róla, hogy a báró úr, midőn a kettős párbaja előtt állt, száz aranyat kért a nagybátyjától gyors utazási költségül (mert a saját pénzét mind kiadta már az ő perére), hogy ha valamelyik kihivóját meg találja ölni, szaladhasson külföldre. A két kihivó nem sebesült meg halálosan, hanem a harmadik, a segédül szerepelt vivómester, az belehalt a kapott sebbe.
– Ő rohant rám fegyverrel, én csak védelmeztem magamat.
– Jól tette ön, hogy megölte. Földterhe volt. E miatt nem fogja önt senki sem üldözni. Mehet szabadon. Itt a zsebemben a menedéklevele, utlevele: és utiköltségül ezer arany. Trenk Ferencztől százat kért ön, én ezer aranyat kinálok.
S azzal kihuzta a zsebéből a piros selyem erszényt, melynek fonál halózata közül fényesen ragyogtak elő a szép körmöcziek.
– És mindezért nem kivánok báró urtól egyebet, mint annak a bankárnak a nevét, a kinél Trenk Ferencz pénzei le vannak téve és azokat a hivatalos iratokat, a miket Lopresti átadott önnek. Lopresti maga is meggyülölte már Trenk Ferenczet s felmondta neki a barátságot. Én ezer aranyat hoztam önnek azokért az iratokért.
Trenk Frigyes a kabátja zsebéből előhuzta a keresett iratokat. Eléje volt téve azoknak a váltságdija az asztalra. Semmi oka sem volt azokat rejtegetni. Egyenkint mindegyik hazugság, rágalom, hamis tanubizonyság! A kinek a vesztére azok kikoholtattak, egy hálátlan kutya! Egy ördög!
De a mi mellette szól, az az igazság.
Még egy harapós kutyát sem szabad agyonütni; még egy ördögöt sem pokolra küldeni, ha annak igaza van!
Trenk Frigyes fogta az egész drága iratcsomagot, melynek minden levele keresztül volt szurva attól az orgyiloktól, melyet a nagybátyja bérelt fel ellene; s valamennyit beledobta a kandallóba. S aztán maga oda állt a kandalló elé összefont karokkal.
– Ez a válaszom a tábornok úr ajánlatára.
– Jól van fiatal ember! Önök rosszul osztozott atyafiak. A nagybátyjának jutott minden hitszegés, gonoszkodás, ármány, önnek a nagylelküség, hűség, az önfeláldozás. De ön ezzel a mostani áldozatával semmit sem változtat a dolgon. Trenk Ferencznek el kell itéltetni! Érti ön? «Kell!» Hogyha harmincz vádat tüzbe dobott ön: itt van nálam a harminczegyedik, aztán meg a harminczkettedik s következik számára az új per. Hát csak fütsön ön be a drága iratokkal. Én visszasülyesztem a zsebembe az ezer aranyat. De azért én Trenk Ferencznek fogom a nyakát. Itt van egy új vád ellene. Elmondhatom önnek, Mathes Zsuzsánna, boroszlói molnár leánya, lép föl vádlóul Trenk Ferencz ellen, hogy a sziléziai hadjárat alatt őt erőszakkal megfosztotta a pártájától. Tanubizonyságul szolgál neki Manstein őrnagy a pandurezrednél.
– Manstein! Kiálta fel indulatosan Trenk Frigyes. A Ferencz anyjának a testvére!
– Ugyan az. Épen olyan közel rokon hozzá, mint a báró úr.
– Ugyan mit fizettek önök ennek a derék embernek a tanubizonyságért?
– Semmit! Bizonyára semmit. Hanem ez az úr volt Trenk Ferencznek a főhadiszállásmestere, a ki nyolczvannégy ezer forintról tartoznék neki számot adni, ha valaha kiszabadulna a börtönből. Értheti ön a többit.
– Hallatlan gazság! Hisz az a boroszlói molnárleány már egy év óta szeretője volt Mansteinnak, mielőtt Trenk Ferencz szeme elé került volt.
– Az bizony meg lehet. Szólt nevetve Löwenwalde. Hanem a casus már így van infilálva. S azt tudja ön, hogy erényes uralkodónőnk semmit sem büntet oly szigoruan, mint a katonák erőszakoskodásait a női erkölcsök ellen.
– De én be fogom bizonyítani, hogy az a vesztaszűz egy kurtizán!
– Fiatal ember! Hogy bizonyíthatná ezt ön be? Hisz ön maga is vád alatt áll. Megölt egy katonatisztet párbajban. Itt van az elfogatási parancs a zsebemben. Egymás mellett vannak a menlevelével. Kiván ön egy börtönben lakni a nagybátyjával?
Trenk Frigyes csüggedten adta meg magát a sorsának.
Löwenwalde, mikor látta, hogy ugyancsak puhára főzte már meg az emberét, elkezdett protektori hangon beszélni hozzá.
– Lássa, lássa báró úr! Ön maga valóban mythologiába illő csodája a nagylelküségnek, a nagybátyja ellenben épen olyan mesebeli chimaera: a feje oroszlán, a dereka bakkecske, a farka kigyó. A mig a báró úr nagy önfeláldozással fut, fárad egy országból a másikba, hogy kedves rokonát kiszabadítsa, az alatt ez a drágalátos atyafi azon töri a fejét, hogy ezt a kedves öcscsét elpusztítsa a világról.
– A bátyám?
– No, hát nem emlékszik ön rá, hogy ez előtt két héttel a zsidópiaczon megtámadta önt két bravó, belékötött s az egyik orozva le akarta önt szurni? Hát azok Trenk Ferencz által voltak felbérelve.
– Ilyen mesékkel nem hagyom magam felingerelni.
– Mesék? No hát mutatok önnek valamit. Itt van nálam, felmutathatom: a birói hiteles fölvétel a haldokló M..f vallomásairól. Ezekben elmondatik, hogy Trenk Ferencz bérelte fel M..f hadnagyot, hogy önt tegye el láb alól. Az igért dij ezer arany volt. M..f ráállt, mert fülig uszott az adósságokban. Előbb orozva akarták önt leszurni, mérgezett hegyü dákossal. Ez csoda módon nem sikerült.
– Mérgezett volt a dákos? A mérget ezek az iratok fogták fel, a mik most a kandallóban égnek.
– Valamint a bekövetkezett párbajnál is meg voltak mérgezve a dákosok hegyei. Ha ön csak egy karczolást kapott volna is, most a férgek jóltevője volna.
Trenk Frigyesnek minden tagján végig futott a borzadás.
– És ezt a csodamérget is Trenk Ferencz szolgáltatta a czimboráinak.
– De hát miért tette ezt? Hisz én voltam a megszabadítója.
– Hát épen azért. Ő már kiszabadítva látta magát, az ön közbenjárása által: nem volt önre szüksége többé. Rábizta önre legjobban féltett titkait s azokat el akarta temetni. Azt mondta M.. F.-nek: «Ez a ficzkó ezen nagy szolgálatok után folyvást az én zsebemben fogja tartani a kezét».
– Lehetetlen! Ilyen ördögi szív képtelenség!
– Még azt is mondá M.. F.-nek: «Én pedig nem adok ennek a kölyöknek egy batkát sem, de még az orrlapitójának az árát kifizetem».
Ez a szó legyőzte Frigyes ellenállását.
Nagyot orditott s eltakarta az arczát a kezeivel.
– Én Istenem. Ennyi gonosz indulat!
Zokogni kezdett.
Most aztán már Löwenwalde úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.
– Hát lássa, báró úr, ön eldobott magától ezer aranyat, azért, hogy ezt az embert elimádkozhatatlan balsorsától megmentse. Érti ön, mi az? elimádkozhatatlan! Látott ön már vadkanvadászatot? Alkusznak a kopók a vadkannal, mikor lefülelik? Alkuszik vele a vadász, mikor a késébe futtatja? Talán azért hajszolják, talán azért késelik le, mert csunya képü, gonosz állat, büntetésre érdemes? Dehogy is! Azért, mert szalonnája van! Ez a pandurvezér összezsákmányolt két milliót. Ezen mi meg akarunk osztozni! Nagy emberek, kicsiny emberek: kaliberünk szerint. Rablott jószág, fiskusnak való. Akar ön velünk osztozni?
– Hagyjon ön magamra, uram! Émelygek. Hányni fogok!
– Jól van! Nem akar. Ez esetben hát, ha nem akar ön a sinkorán lenni, a ki a vadkant lefüleli, lesz ön a kelevéz a vadász kezében, a melylyel leszurják. Ez a vallomása a haldokló vivómesternek oly nehéz vád Trenk Ferencz ellen, mely őt a vesztőhelyre viszi. És ugyanezt a vallomást önnek másik két ellenfele is megerősíti. Azok már gyógyulófélben vannak a kapott sebeikből. Trenk Ferencz azoknak sem adott semmit fájdalomdijul. Azt vágta nekik oda, hogy nem teljesítették a rájuk bizott feladatot. Azok most dühösek rá, s mindent kivallanak. Ön pedig báró úr, mint vádló fel fog állani a nagybátyjával szemben: mint kiszemelt áldozat, a kit a hadbiró akarja, nem akarja a vádlott ellen fordít.
– Tábornok úr! lihegé Frigyes. Adja ide azt a menlevelet, hadd fussak innen. Elmegyek! Úgy elmegyek Bécsből, hogy még álmomban sem jövök ide vissza.
Löwenwalde mosolygott.
– Jól van, fiatal ember. Magam is így gondoltam. Itt van a császári menlevél, és itt a passzus. Már vizálva is van; a szekér a kolostor előtt áll, mely elviszi önt Krakkóig. Sajnálom, hogy az utiköltséget nem fogadta ön el. Én ide tettem az asztalára.
– Uram! Én nem vagyok vadászeb, a ki az elejtett vad zsigereiből részt kap!
… Trenk Frigyes még abban az órában elhagyta Bécs városát s vissza sem fordítá a fejét, a míg a Szent István tornya látható volt a földhatáron.
Trenk Ferenczet csakugyan elitélte a főhaditörvényszék életfogytig tartó fogságra.
Miért? Talán a kegyetlenkedéseiért, miket a háboruban védtelen lakosokon elkövetett? Talán a kirabolt templomokért? a legyilkolt tisztekért? Talán a saját felesége megöléseért? Talán az ördög-imádásért? a vallás kicsufolásáért? Talán az orgyilkosságért? Nem! Ezek mind pehely könnyü bünök voltak a bécsi törvényszék aranymérlegén. Elitélték Trenk Ferenczet a sziléziai molnárleánynyal eltöltött pásztoróráért örök fogságra, a kvalifikált ártatlanságnak fizetendő nyolczezer forint birságra s az invalidus alapítványt öregbítő tizenötezer forintnyi váltságdijra.
Appellálni csak a királynőhöz lehetett. Mária Terézia pedig el volt fogulva a gyóntató papja informácziója által, a ki Trenk Ferenczet egy uj pokolschizma prófétájaként mutatta be (talán nem is alaptalanul). A királyné helybenhagyta az itéletet. Csak egy pontot törölt ki belőle: a vagyonelkobzást.
Az éleseszü uralkodónő keresztül látott az egész cselszövényen, szigorubban elitélte a birákat, mint a bünöst.
Pedig ez által azoknak porba esett a pecsenyéjük!
Hiszen nem az ellen a sántalábu, feketeképü emberi szörnyeteg ellen volt intézve az ő egész hajszájuk; hanem annak a felgarmadolt kincsei ellen. S a királyné kegyes jobbja ezt a prédát ütötte ki a kezükből. Trenk Ferenczet elvitték Spielbergbe, várfogságra; de az egész vagyonát birtokában hagyták: rendelkezhetett, intézkedhetett a nagy birtokairól tetszése szerint.
Löwenwaldéknak koppant a szája az elesett zsákmány után.
Ekkor aztán uj methodust kezdtek a prédaszomjasok. A polgári per utján fosztani ki a foglyot.
A mi furfangot csak megenged a magyar és osztrák magánjog (pedig sokat megenged) a világos birtokviszonyok összezavarására, azt mind alkalmazásba vették. Hamis hitelezők, áladományozások, költött inskripcziók, elévült kötelezettségek, bolond fogadások, koholt szerződések, becsempészett végrendeletek, kodiczillusok, ismeretlen emberek követelései, kezességi jótállások, kegyes legátumok úgy nőttek fel ellene, mint eső után a gomba a harasztból. Rövid időn Trenk Ferencz a harmincznyolcz bünvádi per helyébe kapott hatvanöt polgári proczesszust.
És az mind hamisság volt!
De ez a sokszoros hamisság úgy össze volt szőve, fonva, gubanczolva, hogy nem birt kiszabadulni belőle. Egy szegény bezárt rab, a ki nem járhat a megczáfoló bizonyítványok után. A gonosz hinár felnőtt az ajka széléig. Fuldokolt bele.
Ekkor aztán, mikor érezte, hogy a viz fenekére huzzák, egy ötlete támadt: emberfölötti, ördögökkel atyafias terv.
Egyszerre elkezdett a börtönében pietista lenni: kegyességet negélyezett; a brünni barátokat hivatta magához, azokkal imádkozott, pénzt adott nekik kápolna-építésre.
Mikor aztán híre futamodott, hogy Trenk Ferencz megtért, akkor folyamodott a királynőhöz, hogy engedje meg neki, miszerint végrendeletet tehessen. A királynő beleegyezését adta s Trenk Ferencz a kiküldött hivatalos közegek előtt lediktálta a végrendeletét, melyben Frigyes unokaöcscsét nevezé meg általános örököséül.
A végrendelet aláiratott, megpecsételtetett, az archivumba letétetett.
– No most hagytam az öcsémnek valamit, mondá Trenk Ferencz, a mivel halálom után is és az ő holta napjáig boszanthatom.
De még egyebet is elért vele. Azt, hogy a kapzsi ellenségeinek maga helyett, a ki négy fal közé van szorítva, adott olyan küzdő felet, a ki őket porig tudja majd verni.
Mert Trenk Ferencz elhatározta, hogy meghal.
De nem úgy, a hogy más rendes ember szokott meghalni, a kiről két napig a temetés után beszélnek, akkor elfelejtik. Ő úgy készült meghalni, hogy a ki a nevét meghallja, az vagy a lelke üdvösségeért fakadjon buzgó imára, vagy elkezdjen káromkodni.
Egy reggel azt mondá az asztaltársainak: (az is a halálérzetét jelezte, hogy traktált; minden ebédhez meghivta a garnizon tisztjeit.)
– Czimborák. Nekem már lőttek! Az éjjel álmomban megjelent Assisi Szent Ferencz s tudtomra adá, hogy a nevem napján, a mely ő neki is névnapja, pontban tizenkét órakor délben meg fogok halni. Hivassátok nekem ide a brünni gvárdiánt: hadd gyónjak meg neki.
A tisztek nagyot nevettek ezen a beszéden. Trenk Ferencz olyan egészséges volt, mint Sámson. Hanem azért elhívatták hozzá a gvárdiánt.
Trenk Ferencz meggyónt a papnak, aztán együtt ebédelt vele, ugyanazon pohárból itatva a gyóntatóját, a miből maga ivott. És akkor átadott neki kétszázezer forintra szóló utalványokat a titkos bankárjához, melyek jótékony alapítványokra voltak szánva.
Ez már komoly dolog volt.
A másnapi ebédnél azt mondá az asztaltársainak Trenk Ferencz:
– No, már most bizonyos, hogy elmegyek az örök boldogságba. Az éjjel megjelent előttem a gyóntató atyám, jelentve, hogy ő már előre ment a boldogultak világába s ott fog reám várni a mennyország kapujában.
Ezen megint nagyot nevettek a tiszt urak.
Harmadnap azonban hirül hozta a staféta, hogy a brünni gvárdián, a mint átadta Károly herczegnek a levelet a jótékony czélra hagyott adományokkal, egyszerre rosszul lett s mielőtt orvost hivathattak volna, meghalt.
Ekkor aztán kezdtek az emberek borzadozni.
Trenk Ferencz szent ábrázatot meresztett: «most már én következem!» Azzal lenyiratta a haját, a fején kerek pilist borotváltatott, felöltötte a kapuczinus csuhát; elmondta a hiszekegyet, megbánta a büneit s aztán tartott egy nagy prédikácziót, egy óra hosszáig, mindenkit a kegyes életre és a jótékonyság gyakorlására intve. Azzal lefeküdt és csendesen elaludt.
Másnap volt Szent Ferencz napja. A déli lakomához mind felgyültek ismét a tiszt urak, a kik között az ünnepelt Trenk a kapuczinus csuhában jelent meg. Azok sokat tréfálkoztak vele, ő pedig komolyan vette a dolgát.
Délfelé leültek az asztalhoz, Trenk Ferencz kivette az óráját, megnézte.
«Dicsértessék az Ur neve! Az én időm eljött».
A tisztek nevettek rajta.
És a midőn a toronyban elkezdtek délre harangozni, a vendégtársak elrémülve látták, hogy Trenk Ferencz arczának a baloldala halálsápadtra válik; a két kezét összekulcsolja, a feje hátrahanyatlik, a szemei kinyilva merednek fölfelé; szólítják: nem felel, meg van halva.
– Mirákulum! Mirákulum! Kiálta minden ember, a ki a jelenetnek tanuja volt s az előzményeit ismeré.
S ezzel a meghalással Trenk Ferencz magát a csodatevő szentek közé emelte.
Ez volt a kicsinált terve.
Jól kiszámította a dolgát. Birtokában volt a rejtélyes aqua toffanának, melynek méreghatását napjára ki tudták számítani; a gyóntatójának és magának olyan adagokban mérte azt ki, hogy egymást kétnapi időközökben követték a másvilágba.
És ezzel elérte azt, hogy az ellenségein boszut állt, azokat megfosztotta fáradsággal szerzett prédájuktól; magát pedig fölemelte a kegy alakjai közé, a kinek a sirjához, mint csodatevő helyhez, búcsujárással tódul a nép közelből, messziről, s a kigyógyult sánták oda támasztják a mankóikat a síremléke párkányához6).