Mikor Trenk Frigyest a kahlenbergi kolostor ajtaján kibocsátották, azzal a kötött utasítással, hogy huszonnégy óra alatt Bécs városát elhagyja: ott állt a világban, üres szívvel, üres fejjel és üres zsebbel, a mi legrosszabb.
A három spadaszinnal vivott párbajánál a kabátját leveté s oda dobta az inasának, annak a Jankónak, a kit lengyel Borussziából hozott magával. Annak a kabátnak az egyik zsebében volt az erszénye, ötven aranynyal, a másikban a drága két pisztolya. Mikor az ellenfelét keresztül szúrta, annyi ideje sem volt, hogy az inasát fölkeresse a kabátjáért: első dolga volt a futás. És a közben a kardot is eldobta. Egy futó embert, véres karddal a kezében, mindenki siet lefülelni. E szerint kabátja sem volt, meg fegyvere sem volt.
Elgondolkozott a világ állása felől. Filozofiát végzett: nagy hajlama volt a meditácziókra.
Ez a Bécs rossz iskola volt rá nézve, de a megelőző iskolái is előkészületi præparandiák voltak hozzá.
Itt az erény a bűn s a bűn az erény. Itt a rablót nem azért büntetik meg, mert rabolt, hanem azért, mert pénzt szerzett; a gyilkost, gyujtogatót nem azért üldözik, hogy ölt és égetett, hanem azért, hogy a hazájának jó szolgálatokat tett, s hogy a jutalmat megtakarítsák. Itt a jótettért hálátlanul, orgyilokkal fizetnek. A biró maga is veszteget s magát még inkább megvesztegetteti s ez a vesztegetés megy felfelé, magasba: az ember bele szédül! A bűnnek jó dolga van, az erény szenved.
Vagy ne mondjunk ilyen ostobaságokat: «bűn és erény!» hisz ez a megkülönböztetés már maga idealizmus. Nevezzük idealizmusnak és realizmusnak.
Trenk Frigyesnek módjában volt szépen distinguálni mind a kettőt a saját eddigi tapasztalataiból.
Hogy a királyát rajongón szerette, eszével, karjával védelmezte, az idealizmus volt; azért kapott sebeket, szenvedéseket, rágalmakat.
Hanem hogy a király szép hugát is szerette: az már realizmus volt; megcsalta a becsületes férjet, a csatamezők hős vezérét, botrányt csinált; ezért jutalmat kapott: édes pásztorórákat, pénzt bőséggel és pártfogást.
Hogy a beneschaui varázsló tündér édes ölelése között elfelejté katonai kötelességét, az realizmus volt. Azért jutalmat kapott. Katonai érdemrendet: «pour le mérite». Előléptetést, fejedelmi magasztalást.
Hanem, a midőn ugyanazon tündérnővel egyedül hagyták a király sátorában, hogy azt őrizze és mulattassa reggelig s akkor ő elfutott a szerelemszomjas hölgy elől, lóra kapott, a csatába rohant: hát ez idealizmus volt. Ezért aztán becsukták, megkínozták, megkergették.
Hogy menekülése közben a pajtását is a hátán czepelte, átusztatta a jeges folyón, védelmében embert ölt, táplálta, ápolta: hát ez idealizmus volt. Ezért kapott ütlegeket, éhezett, fázott, rongyoskodott; egyik veszedelemből a másikba esett. Büntetése lett.
Hanem, hogy a jóltevőjének a feleségét elcsábította, annál a régi szerelem emlékeit fölelevenítette: ez már realizmus volt. Ezért megkapta a jutalmát. Anyai szeretet, fejedelemnői kegy újra gavallérrá tette koldus csavargóból.
Folytathatta volna. Előtte volt a kitárt varázsmappa, a megjelölt úttal, a fényes állomásokkal. Degez erszénynyel áttérni a muszka czárnő seregébe, ott fényes állást foglalni. Magával szöktetni a csábító szép asszonyt, a ki más úton, de parallel irányban a kedvesével, szerez számára sikert, diadalokat: ez lett volna a realizmus. Ha ezt teszi, azóta ezredes volna Oroszországban, csillagot hordana a mellén – s a holdat még sem a homlokán. Az a férjé. Ez volna a realizmus.
E helyett ott hagyta a szép asszonyt az öreg férjének hűségesen, visszatért a sebesülten elhagyott barátjához, azzal megosztotta az erszénye felét: hát ez idealizmus volt. Ennek az lett a büntetése, hogy most itt áll az ég alatt, kabát nélkül, fegyver nélkül, egy garas nélkül.
Ez volt a præparandia!
Hát aztán a bécsi nagy univerzitás! Itt tanulhatta azután ki alaposan, hogy mi a külömbség a realizmus és az idealizmus között.
Azok a birák, a kik törvényt tartanak egy vádlott fölött, azért hogy annak a vagyonán megosztozzanak; azok a főurak, a kik bérbe adják a metreszeiket a törvényszéknek hamis tanukul; az a vádlott maga, a ki a birákat megvesztegeti, a védelmezője ellen orgyilkosokat fogad: az mind a valóságos realizmus tipikus alakja.
Hanem az a hóbortos szeleverdi, a ki az igazságot ki akarja deríteni, a nagybátyjának segítségére siet s ezzel magát ezer bajba keveri: ez az idealizmus kóbor lovagja. Ezt háromszor becsukják, négyszer meg akarják gyilkolni, s utoljára egy ingben dobják ki a város kapuján. Ez az idealizmus jutalma!
Hányszor volt alkalma a realizmus útjára megtérni!
Szép asszonyok, víg czimborák csalogatták a gyönyörűségek útjára. Magas urak, hatalmas emberek kinálták fényes katonai ranggal, a dicsőség útja is nyitva volt előtte. Okos emberek, törvénytudósok felfedezték előtte Trenk Ferencz apjának a végrendeletét, melyben az öreg magyar mágnás elzüllött, elátkozott fiát kitagadja minden vagyonából s összes magyarországi birtokaira nézve az unokaöcscsét, Trenk Frigyest teszi általános örökösévé. Ime itt van a gazdagság a kezében, törvényes alakban felkinálva. Nem kell érte senkit megcsalni, senkinek hízelkedni. Elég a magyar indigenátusért folyamodni s azzal a pergamennel együtt megkapja a nagybátyja várait, uradalmait, a miket Ferencz atyja végrendelete ellenére bitorol. Ez lett volna a realizmus.
A helyett Frigyes ennek a kitagadott nagybátyjának fogta pártját, annak a peres irataival zárkozott be egy szűk szobába, irt, dolgozott, kutatott: utazott az ország egyik szélétől a másikig, elköltötte annak az igazságára a saját vagyonát, elrontotta a saját hivatását. Ez volt az idealizmus. Ezért is megkapta a büntetését. A saját bátyja, védencze bérlett ellene orgyilkosokat s kiűzte a világba. Még megköszönhette, hogy nem a «világból»!
Rossz gondolatoktól üldözve bandukolt előre. Egy útfordulónál nyilást engedett a sűrű erdő, mely a hegyet fedi s ott látta maga előtt a nyugvó óriást: Bécs várost, zegzúgos veres bástyáival, közepéből kimagasló felséges tornyával. Visszaborzadt tőle. Neki ettől a jeltől, a mint meglátta a földhatáron, el kellett volna futni.
S most még egyszer bele menjen? Végig koldulni a kegyelmes patronusokat, s a kegyetlen jó barátokat? – Inkább hajót vontatni kötéllel napszámba!
A szép fasorok között kőpadok voltak. Ott látott magában üldögélni egy öreg urat, zöldbe csavarodó szőke parókában. Megszólította.
– Ugyan, édes úr, nem tudná ön nekem megmondani, merre találok én egy olyan útat, mely a Kahlenbergről a Spinnerin am Kreuzhoz vezet, a nélkül, hogy Bécsen keresztül kellene vándorolnom?
– Fiatal ember, mondá neki az öreg úr, üljön le ide mellém. No csak üljön le. Mert lássa, ön egészen tévúton jár. S én önnek a tévedését helyre akarom igazítani. Ön még fiatal: megjavulhat. A germán fajnak a sajátsága az, hogy fiatal korában hajlítható, vén korában merev. Tehát tanulja ön meg, hogy helytelenül ejti ön e hegynek a nevét Kahlenbergnek, épen úgy, mint az egész bécsi nép helytelenül ejti, mert az nem kopasz hegy: ellenben erdőkkel fedett. A régi okiratokban ezt úgy nevezik, hogy «Kallenberg». A «Kallen» régi germán szó; így nevezték az ős teutonok az ugatást; s mivel hogy itt volt a főherczegeknek s még mai nap is itt van a kutyásháza, tehát azoknak a «Kallen»-je, ugatása szerint neveztetett ez a hegy Kallenbergnek…
– Szent Isten! riadt fel Frigyes, hová jutottam? S azzal kettőt ugorva egy helyett, iparkodott a tudós filologus körme közül kiszabadulni. Csak akkor mert hátranézni, a mikor már nem láthatta.
De egy hasznát mégis vette a filologiko-archeologikus dissertátiónak. Azt, hogy a kutyaugatásra figyelmes lett. Az úttól kissé befelé esett egy sárgára festett ház, az volt a főherczeg kutyaistállója.
Itten megállt, azon gondolkozva, hogy bezörgessen-e? A kutyapeczérek emberséges emberek szoktak lenni.
De alig állt meg a ház előtt, a mint annak hirtelen kinyilt az ajtaja, s onnan egyszerre a nyakába esett – a jó bolond Jankó inas!
Ott volt az egyik kezében a felső kabát, a másikban a kard.
Sírt is, kaczagott is a bolond fiu, úgy ölelte, csókolta a gazdáját, majd megette.
No hát van mégis egy hű ember a világon!
– Csakhogy előkerültél gazdácskám! (a mazur mindenkit tegez). Futottam én utánad, a mikor a sánczból elszaladtál, de nem tudtalak utolérni; a klastromba meg nem eresztettek. Azóta folyvást itt leslek a kutyásházban, éjjel-nappal. Ide beszegődtem kutyaetetőnek, hogy rád várhassak.
Ez alatt feladta rá a kabátját, felkötötte a kardját.
– Aztán itt van a zsebemben az erszényed. Ötven arany van benne. Egy sem hiányzik. Dehogy nyultam volna hozzá! A pisztolyaid is itt vannak.
No hát van még egy becsületes ember is a világon!
– Ugy-e, nem megyünk többet vissza Bécsbe? Nem abba a tömlöczvárosba: a Flaschenträgerek közé. Úgy elmegyünk, hogy hátra sem nézünk, a míg a Szent-István tornya látszik.
– Szivemből beszélsz, szolgám. De hát merre? hová?
– Merre? Hová? Hát hogy kérdezheted. A honnan idejöttünk. Vissza a drága jó mamához, Danczkába, aztán meg Elbingbe, ahhoz a nyájas, jó indulatú szép menyecskéhez, a ki téged úgy szeretett, mintha édes testvére volnál. Sehol sem volt nekünk olyan jó dolgunk.
Ezzel most már útba volt igazítva Frigyes.
A bűbájos Miranda képe egyszerre, mint egy vezérnemtő lobbant fel előtte. A szenvedélyes hölgy, a ki mindent ád és mindent kiván.
Hiszen most már nem is volt semmi oka rá, hogy ezt a lángra lobbanó szenvedélyt gyanuval, gyűlölettel hűtögesse. Akár ő volt az a rejtélyes női tanu, a ki Frigyes király hírét rontotta, Trenk bátya becsületét eláztatta, akár nem ő volt: mi köze már ő neki Frigyes királyhoz és Trenk bátyjához?
Lengyel Borussiában találkozhatik az anyjával és testvéreivel és – Mirandával. Ezt jól mondá Jankó inas.
Tehát van még egy okos ember is a világon.
Jankó azonban még nem adta át az urának az erszényt az ötven aranynyal.
– Tudod uracskám; ha én ezt az ötven aranyat most mind neked adom, akkor ebből holnapután semmi sem marad, s mi mehetünk patrizálni: te hegedülsz, én furulyálok. Hanem azt teszszük, hogy kétfelé osztjuk. Huszonöt aranyat elsülyesztesz a zsebedbe, s azzal ficsurkodol, míg benne tart; a másik huszonötből pedig én ellátom az utazásunkat egész hazáig, kocsiról, lovakról gondoskodom, szállást, étkezést fizetek: neked semmire sem lesz gondod; a mit megtakarítok, az út végén kezedbe adom.
– Nagyon jó lesz, édes szolgám Jankó. Monda Frigyes, s szépen kétfelé osztotta a pénzét, felét átadta a buta Jankónak s azzal egészen meg volt nyugtatva a jövendője iránt.
Mert kell ahhoz bizonyos neme az áldott ostobaságnak, hogy az ember a pénzzel bánni tudjon.
No most aztán szépen bele volt igazítva megint az életszekere a realizmus vágányába: gondtalan napok, könnyelmű élet, szép asszony mosolygó arcza; semmi magas czél! Ez a szép élet.
Csak az az egy baj a realizmusban, hogy annak az életben van egy alkatrésze, a mi a költészetben romboló hatást gyakorol: ez a véletlen.
Hátha a realistikus hőst, mikor épen útban van egy realistikus hőstettet elkövetni, egy még realistikusabb ficzkó véletlenül főbe kollintja, mi lesz akkor a regényből? Pedig az életben ez így szokott lenni.
Egy ideig a véletlen szolgailag kezére játszott az ifju kalandornak.
Nürnbergbe megérkezve, ott találta az orosz hadsereg főhadiszállását, melyet Erzsébet czárnő Németországba – a békét helyreállítani – küldött. A parancsnok Liewen tábornok volt, Trenk Frigyesnek anyai részről közel rokona. Elébb egy jó pajtásával akadt össze, Butskow őrnagygyal, a kit bécsi orosz rezidens korából ismert. Ez bemutatta őt a tábornoknak. Liewen teljes rokoni szeretettel fogadta az ifjut: felszólítá, hogy lépjen orosz szolgálatba, a mihez annak különben is nagy kedve volt s azonnal kinevezte századosnak a tobolszki dragonyos ezredhez.
Volt tehát már rangja és egyenruhája. Az utóbbi ugyan nagyon megapasztá a Jankó erszényét, ámbár az orosz tisztek e tekintetben nem voltak olyan fényűzők, mint a burkusok. Kék kabátot viseltek rézgombokkal és szarvasbőr nadrágot.
Hanem hát még ez nem elég arra, hogy az ember egy szép asszonyt elszöktessen. Frigyesnek mindössze huszonkét arany ágaskodott a zsebében. A hópénze volt negyven rubel; de azt csak utólag fizették.
Hadakozásra nem került a dolog, egy kardcsapást sem mértek. A hadviselő felek megkötötték a békét s az orosz hadcsapatok visszasétáltak.
A morvaországi Prosznitzban téli szállást tartott az orosz fővezér, a hol Erzsébet czárnő trónralépésének évfordulóját nagy fénynyel megünnepelték. Liewen tábornok fényes bált adott a czárnő tiszteletére.
A táncz után következett a játék. A tábori főorvos fáró bankot adott a tiszt urak kedvéért.
Csaknem hihetetlen, de mégis igaz, hogy Trenk Frigyes ekkor látott először életében szerencsejátékot. Frigyes király tisztjeinek szigorúan meg volt tiltva a hazardjáték; a legkisebb áthágást várfogság, degradátió követte; Bécsben pedig ugyan nem volt alkalma rá. A börtönben csak társasjátékokat míveltek.
Itt most egyszerre garmadával látta maga előtt az aranyat. Az aranynak van a legnagyobb mágnes-ereje. Az asztalon csillogó arany képes odahúzni egy embert magához, a zsebében levő aranynál fogva.
Frigyes egyszer csak azon vette észre magát, hogy ő is ott ül a kártyázók között. Azt hitte, mint minden neofita kártyás, hogy Fortuna istenasszony örül, hogy szerencséje lehet egy új imádót tisztelhetni társaságában s siet szolgálatára lenni.
Rövid fél óra alatt elvesztette az utolsó aranyát is.
Vörösre pirulva a szégyentől és boszuságtól, kelt föl a kártyaasztaltól s hazatámolygott a szállására.
Az üres zseb teli van lelkiismeretfurdalással.
Még meg volt a két drága pisztolya. Azokért kinált már neki Vojcsikow tábornok húsz aranyat.
Arra gondolt, hogy most rögtön eladja a pisztolyait s aztán azoknak az árával visszamegy a bálba s erőszakolja a szerencsét.
Ezen a szent napon azonban az volt a jó orosz szokás, hogy minden ember, a kinek lőfegyvere volt, üdvlövéseket durrogatott az ablakából ki az utczára. Frigyest is magával ragadta ez a lövöldözési szenvedély. S ha már meg kellett válnia a szép pisztolyaitól, hát legalább a puskaporát el akarta lövöldözni a czárnő tiszteletére s elkezdett az ablakából durrogatni ki az utczára; a Jankó töltötte a pisztolyokat. Egyszer aztán az egyik pisztolynak a csöve szétszakadt a kezében s egy szilánkja a Jankónak a pofájába furódott, a másik a saját tenyerét sebzé meg.
A Jankó káromkodott; de még jobban Frigyes. Oda a húsz arany! Kevésbe mult, hogy azt a másik töltött pisztolyt a saját homloka ellen nem fordítá.
De mégis okosabb bolondot gondolt ki.
– Mennyi pénz maradt még a zsebedben? kérdé a jajgató inastól.
– Három arany.
– Ide vele!
Elvette tőle az utolsó három aranyat s azonmódon, vértől csepegő tenyérrel, visszarohant a bálba – kártyázni.
S úgy látszik, hogy a véres kézben van valami babona.
Nem vesztett már. – Rövid perczek alatt visszanyerte a húsz aranyat. Azt azután, mint bölcs, takarékos gazda, eldugta a zsebébe: a fölösleggel tovább játszott. Egy óra mulva felrobbantotta a doktor bankját: az arany garmada ő eléje halmozódott. Akkor másik bankadó jött: azzal is tusára kelt. Azt is levetkőztette tisztára. Reggel felé az egész társaság pénzét mind összeseperte. Mikor a játékot abbahagyták, hatszáz arany hevert előtte.
Ez volt Frigyesnek az első és utolsó szerencsejátéka életében!
Hatszáz arany már pénz! Azzal már lehet kalandra kiindulni.
Trenk Frigyes e hatszáz aranyas játéksikere után egy igazán megható dissertatiót irt a játékszenvedély ellen, melyben inti az ifju nemzedéket, hogy őrizze meg magát e romboló démon incselkedései ellen. Igaz ugyan, hogy valami harmincz évvel később irta ezt a kegyes értekezést a megtörtént esemény után; de a mi annak ethikai értékéből semmit sem von le.
Akkor hevenyébe nem igen jutottak eszébe ezek az erkölcsnemesítő contemplatiók.
Ellenben (német frázist használva) szertelenül magasra duzzadt a kakastaréja vakmerő vállalkozásokra.
A mint az idő kinyilt, az orosz hadsereg hazájába térésre készült. Száznegyven maródi volt közöttük, a kik nem tudtak a maguk lábán masirozni.
Trenk Frigyes azt a gratiát kérte ki a nagybátyjától, a fővezértől, hogy bizza ezeknek a Lázároknak a haza szállítását ő reá; ő különösen szereti az ispitályosokat ápolni.
No, majd meglátjuk ennek a szamaritánusságnak a minőségét!
Megkapta a kommissziót.
Akkor aztán Krakkótól kezdve a Visztulán vitte magával hajókon a beteg orosz katonákat Danckáig. Annak a kikötőjéből azokat Rigába kellett szállítani a tengeren át.
Danczkában pedig akkoriban épen nem volt orosz hajó. E szerint várni kellett, a míg a sors intézkedése egyet oda hoz.
Ebbe egy kis idő beletelt; s ennek a haladéka alatt Trenk Frigyes ráért – volna Elbingben kellemetes meglepetést okozni megjelenésével a szép Mirandának.
El is indult lóháton, a Jankó inasával – a kommandót átruházva Platen hadnagyra – az ermelandi püspökmegyébe, a hol egy faluban megállapítá a légyott szinhelyét.
Ő ugyan Liewen tábornok előtt azzal indokolta ezt a félreugrást, hogy az édes anyjával, a hugával és az öcscsével akar találkozni, a kik mind ezen a tájékon laknak. Az előzményeket tekintve azonban, több mint bizonyos, hogy Miranda circei alakja volt az, a mi őt ide csalogatta.
Ekkor vágott közbe aztán az a még realistikusabb véletlen, a mit fentebb jeleztünk.
Mikor már Frigyes a Jankóval együtt szépen megérkezék abba a faluba, a hol Mirandával kellett találkoznia, a fátum arra vette, hogy a szállását elhagyva, áttekintsen a szemközt fekvő korcsmába, a hol parasztlegények tánczoltak nagy trombitaszó mellett.
Abban a faluban pedig az történt, hogy épen a megelőző napokban jártak ott porosz verbunkosok s azok egy jómódu mazurnak a fiát ravaszul leitatták s aztán részeg fővel elvitték magukkal burkus rekrutának. E miatt a polyák fiatalság fel volt dühödve az idegen katonák ellen. Mikor Frigyes belépett a kocsma-udvarra, azt hitték (a szarvasbőr nadrágjáról), hogy ez az a burkus toborzó tiszt s nosza neki estek fütykösökkel, a nélkül, hogy szót váltanának vele.
Trenk Frigyes kettőt nyakon kapott közülök s ezeknek a fejét odaverte a falhoz; de a többi ütötte, a hol érte.
A Jankó inas ijedtében bebujt a sütőkemenczébe. A két pisztoly is a táskájában volt.
Jó szerencsére maga a korcsmáros, meg egy vadászlegény segélyére rohant Trenknek: ő is egy dorongot kapva a kezébe, egyesült erővel szétverték a garázda ficzkókat s urai maradtak a csatatérnek. Azonban Trenk Frigyes úgy össze-vissza volt agyabugyálva (az orrát is betörték), hogy alig maradt rajta emberi ábrázat.
Vérben fagyban hagyva, nehogy a többi parasztok agyonverjék, hirtelen felkapott a lovára. S a kályhából előkerült Jankó inas támogatása mellett, valahogy megmenekült ebből a kelletlen mulatságból s nagy nehezen eljutott egy olyan helységbe, a hol kirurgust talált, a ki a sebeit bekötözze. Ezt a tréfát azonban nyolcz napig megfeküdte: a nyaka, a karja össze volt zúzva. Gyökeresen ki volt gyógyítva a szerelmes kalandvágyból.
Ilyenek ám a véletlenek, a mik a realisztikus regényeket tönkre silányítják.
Azt mondja Frigyes úrfi, hogy ezen baleset miatt nem találkozhatott a találkozóra siető édes anyjával. Az meg útközben felfordult a hintajával s karját törte. A hugának meg az anyját kellett ápolni. Ezért nem találkozhatott velük össze soha többé.
Hogy Miranda asszonynak mije tört el? Azt nem jegyezte fel a naplójába.
A nesszeli parasztlegények fütykösei alaposan elrontották az idyllt: Frigyesnek, a mint sebeiből kiépült, sietnie kellett Danczkába, a betegszállítmányához. Orosz hajó még mindig nem vetődött a kikötőbe.
Danczka határváros a Visztula torkolatánál lengyel részről, a mint a város kapuján kilép az ember, már az út tulsó oldalán a fehér-fekete határczölöpöt látja, a porosz egyfejű fekete sassal; az útfélen fekvő korcsma már Burkusországban van.
Trenk Frigyes annyira elbizta magát a muszka egyenruhájában, hogy mindenféle válogatott henczegést mert elkövetni. Az orosz rezidens által adott bálban elvitte mazurkatánczba a porosz rezidens feleségét s a férj szeme láttára körömszakadtig udvarolt neki.
Az orosz rezidens volt Scheerer úr, a porosz pedig Reimer úr: mind a kettő a saját országának a képviselője lengyel földön.
Ez még nem volt elég a pajkoskodásból; de még a porosz rezidens mellé sorolt katonai attaché-val is barátságot kötött, holott jól sejthette, hogy az is udvarol a szép rezidensnének. Hisz azért attaché.
Ennek az úrnak a nevét csak egy N. betűvel találjuk jelezve.
Derék legény volt; egyike azoknak a katonáknak, a kiket olyan helyre küldenek, a hol nem lehet ellenségbe botlani.
Hogy mit tudott barátkozni ezzel a pipogya emberrel Trenk Frigyes? azt nehéz kitalálni. Tetszett neki, hogy van egy bolondja, a kit leitathat, a kinek az élményeivel eldicsekedhetik, a kinek pénzt kölcsönözhet.
A legveszedelmesebb játékot űzte!
Jó szerencséje volt, hogy az ő nagy zsenialitását ellensulyozta az inasának az ostobasága.
Jankó inas, a gazdája példája után, N. kapitány szolgájával kötött czimboraságot. – S az inasok között még létezik igaz barátság. Soha sem hallotta még a világ, hogy két inas párbajt vívott volna.
Egy este, mikor az urának a csizmáit lehúzta, azt mondta a Jankó:
– Kapitánykám! Ugyan vigyázz ám ezekre a szép bagaria csizmáidra, hogy be ne sározd burkus földdel. Tu dod-e, hogy a te kedves czimborád, N. kapitány, téged el akar fogatni s lánczraverve elvinni Frigyes királyhoz? Most beszélte nekem az inasa.
Trenk Frigyes meghökkent erre a szóra.
– Végy ki négy aranyat a zsebemből, vidd el annak az inasnak, mulassatok egyet. Aztán igérd meg neki, hogy ha a gazdája elcsapja (az éhenkórász), én magamhoz fogadom s gondoskodom a sorsáról.
A Jankó úgy tett: elvitte magával a korcsmába a pajtását, vígan mulattak; reggelre kivette belőle az egész kabalát.
A terv a porosz rezidens tudtával kovácsoltatott:
Trenk Frigyes a porosz kapitánynyal naponkint szokott sétalovaglást tenni Danczka elővárosába, melynek «Langfuhr» a neve. Gyönyörű egy utcza, két oldalt százados terebély hársfákkal szegélyezve, melyeken túl kőpartú árok fut végig a házak előtt, azon pedig kőhidak vezetnek a házak kapuihoz; az épületek erkélyformán nyulnak ki az emeleteikkel az utczára, s ezeknek az ablakaiból csinos nőarczok mosolyognak alá. Kellemes sétány.
Ha két lovas tiszt végig sétál ezen a hársfás úton, lehetetlen, hogy szép asszonyokról ne beszéljen egymással.
Csakhogy azokat nagyon őrzik!
A legközelebbi séta alkalmával azt fogja mondani (a terv szerint) a porosz kapitány Frigyesnek: «Tudok én egy szép menyecskét, a kit nem őriznek lakat alatt. A szép korcsmárosné Darinka. Az asszony szép, a férje okos. Itt van a korcsmája a kapun kívül, mindjárt az út mellett.»
Trenk Frigyes kapni fog rajta. Hevesvérű a legény! Bomlik a szép asszonyokért. Nem lesz nehéz rávenni, hogy leszálljon a lováról a kapu előtt, s aztán a barátjával karöltve átsétáljon a határ-úton a vendéglőig. Ott pedig már lesbe van állítva nyolcz burkus káplár, a verbunkos osztályból. Azok a vendéglőbe belépő Trenk Frigyest egyszerre megrohanják, megkötözik, a száját betömik, aztán bedobják egy zárt hintóba s lovas katonák fedezete alatt elvágtatnak vele. Az inasát is lefülelik, hogy lármát ne csaphasson a városban.
Hát ha Trenk Frigyes csak az édes eszétől kért volna tanácsot, az azt mondta volna neki: «Kelepczét készítettek a számodra? Ergo: ne menj bele». – S ezzel vége lett volna a tréfának. De Frigyest gyakran elragadta a szenvedély hippogrifja.
«No megállj, bruder!»
A mint másnap odajött hozzá N. kapitány, a délutáni sétát proponálni a Langfuhron végig, azt mondta, hogy vállalkozik rá, de csak holnap: ma inspekcziója van. – Aztán rögtön felment az orosz rezidenshez, s elmondta neki az egész cselszövényt, közölve vele a saját tervét, mely szerint ő viszont ma éjjel hat katonát a saját orosz csapatjából el fog rejteni az út melletti vendéglő közelében levő rozsföld mögé, s azok abban a pillanatban, a mikor őt a burkusok el akarják fogni, egy pisztolylövés jeladására előrohannak fegyveresen, s akkor ő fogja el a burkusokat.
A derék Scheerer úr mind a két tenyerével befogta a füleit.
– Nekem ne mondj ilyen bolondokat! Tedd, a mit akarsz; de én nem tudok felőle semmit.
Trenk Frigyesnek már eddig is elég sok volt a rováson. De ő azt soha életében nem akarta észrevenni, hogy vétett valamit. Tökéletes macska volt, a ki megeszi a kanári madarat s aztán bámul rajta, hogy már most miért üldözik őtet? hisz a kanári madár jó volt.
Először a tilos szerelmeskedésével meggyalázza a király családját, azután a Mirandávali kalandjával nevetséges hírbe hozza magát a királyt. Majd meg kitör a börtönéből s csuffá teszi az egész katonai apparatust, fügét mutat a zsarnoki hatalomnak. Ez még mind hagyján, de azt a «jó szolgálatot» nem bocsáthatta meg neki a király, hogy ő irányában a nagylelkűt játszotta, hogy Bécsbe ment tisztára mosni a királyt. Az ilyen védelemért szoktak legjobban megharagudni azok, a kik olyan magasan érzik magukat, hogy hozzájuk a rágalom föl nem ér.
Most még ezzel a keresett kalanddal is meg kellett tetéznie a terhei lajstromát. Abban a muszka egyenruhában kell valami babonának lenni! Hogy a ki azt felvette, a lelkületet is suggerálta vele.
A porosz rezidens, Reimer úr, már korán reggel kikocsikázott az útféli vendéglőhöz. Frigyes a kémei által azt is megtudta.
N. kapitány hat órakor odajött hozzá lóháton s aztán ketten együtt kilovagoltak a Langfuhrra, lovászaik kiséretében.
No ez az N. kapitány is együgyű fráter lehetett! Hogy nem szúrt nála szemet az a nagy készület, a mivel Trenk Frigyes a kalandnak neki indult. Két pisztoly az övébe dugva, görbe kard az oldalán! Így nem szoktak szép asszony látogatására felkészülni. Mirevalók a városon végig lovagláshoz a pisztolyok!
A sétány végén felszólítá a burkus kapitány Frigyest, hogy szálljanak le a lovaikról, vezettessék azokat a lovászaikkal maguk után s aztán sétáljanak a vendéglőig gyalog.
A két jó barát ballagott karöltve a vendéglő felé.
Az emeleti ablakban könyökölt a rezidens, Reimer úr, pipázva.
– Jó reggelt, kapitány úr! Jó reggelt! Tessék csak feljönni. Itt vár a jó früstök! Itt van a szép asszony.
Erre Trenk Frigyes mérgesen felelt neki vissza:
– No ha az úr már elfoglalta a szép korcsmárosnénál az én helyemet, akkor én megyek vissza az úrnak a feleségéhez s elfoglalom önnek a helyét.
S megfordult, hogy a lovához visszasiessen.
A porosz czimbora azonban most már belekapaszkodott a karjába s erővel be akarta húzni-vonni a csárda kapuján.
Frigyes azután adott neki egy olyan pofont, hogy felbukott tőle.
Erre rögtön előrohantak a lesben álló porosz verbunkosok, kurta kardjaikat kirántva s megtámadták Trenket.
A jeladó pisztolylövésre azonban hirtelen felugráltak a rozsvetésből a muszka katonák, puskával kezükben, s csunya nagy káromkodással vetették magukat a burkusokra, a kiknél nem volt semmi lőfegyver. Futottak is a jámborok, a merre tág volt a világ. De négyet elfogtak közülök az oroszok.
Trenk Frigyes azokat menten lehúzatta az útszéli garádra, s ötven botot veretett rájuk. Egy zászlótartónak megkegyelmezett, a ki megnevezte magát s elmondta, hogy iskolatársa volt Trenk öcscsének.
N. kapitány, a kaland gonosz fordulatát látva, futott vissza a lovához; de Frigyes utána szaladt, utolérte, lehúzta a nyeregből.
– No, te áruló, most húzz kardot és vívj meg velem, ha ember vagy.
De hát az nem volt arra való ember. Hiszen ha jó katona lett volna, nem küldte volna Frigyes király Danczigba. Reszketve húzta ki a kardját s kétszer ki hagyta ütni a kezéből. Harmadszor aztán Trenk Frigyes kikapta a muszka káplár kezéből a pálczát, azzal verte végig az ellenfelét, a ki sírva, kezeit kulcsolva rimánkodott neki, hogy őtet ne bántsa; hiszen nem ő a hibás, hanem a rezidens úr: az csinálta ezt a komplotot.
– No hát, ficzkó, mondd el otthon, hogyan szokott Trenk Frigyes az utonállókkal elbánni!
Azzal sietett vissza a vendéglőhöz, a bottal a kezében.
Ezt az egész tragédiát onnan az ablakból nézte a rezidens.
– No, most a mi scénánk következik, méltóságos uram! kiálta Trenk a pálczát suhogtatva.
De biz ennek a jelenetnek nem állt helyt a rezidens úr, hanem a korcsma hátulsó ajtaján kiszaladt, belevágta magát a készen álló bricskájába s elvágtatott a maga hazájába. Trenk Frigyes csak a czopfját kaphatta meg; de az a markában maradt. Paróka volt az.
S aztán még Frigyes azt a tréfát is megtette, hogy az elrabolt parókát haza vitte a rezidens feleségéhez, férjének üdvözletével, a ki e becses emléket küldi ő általa.
Valami hallatlan botrány volt ez!
A danczkai polgármester meghagyta a cenzoroknak, hogy a német és lengyel hirlapokból minden ide vonatkozó hírt irgalom nélkül kitörüljenek.
De azért Frigyes királynak mégis tudomására esett az egész inzultus. A hazamenekült rezidens, mint szemtanú, elbeszélt mindent. Frigyes király haragját ez az eset az engesztelhetlen kegyetlenségig fokozta. S ez szolgál alapjául Trenk Frigyes életéből a legviszontagságosabb évtizednek. Azokért a botütésekért rettenetes lett a boszúállás.
A porosz miniszter, Holz úr, nem is késett a danczkai eset miatt panaszt emelni az orosz kanczellár Bestuseff gróf előtt, s elégtételt követelni; az orosz udvari körökben azonban olyan igazi oroszosnak találták Trenk Frigyes elbánását, hogy nemcsak semmi fegyelmi eljárást nem indítottak meg ellene, hanem még nagy érdeklődéssel várták a híressé lett kalandor megérkezését, a ki az orosz katonai pályát ilyen sokat igérő vitéz tettel nyitotta meg.
Annyi bizonyos, hogy ezzel egyszerre felszállt a csillaga.
Ha szándékosan tette volna, okosságnak kellene nevezni a közberontását.
– De már most, édes kapitányom, hordjanak el a szelek innen Danczkából! szólt Frigyesnek e kaland után a jámbor Scheerer úr, az orosz rezidens. Itt a gályád a kikötőben, pakold fel a maródiaidat, aztán eredj Isten hírével a tengerre. A te szerencséd lesz, ha bele nem fulsz.
Frigyes még egy bucsulakomát adott a danckai czimboráinak, a hol jól ettek, ittak, a mi mind nem szükséges előkészület a tengeri utazáshoz.
A nagy dáridó következései nem is maradtak el; a mint a Visztula-torkolatból a sík tengerre kieveztek s ott a vitorlákat kifeszíték, erős nyugati szél kezdett fujni, a tenger felduzzadt, a hajót egyik oldalról a másikra dobálta. Trenk Frigyes is tapasztalá, a miről már híres nagy hősök tanuskodnak, hogy a tengeren megszünik minden vitézi indulat.
Trenknek most már két inasa volt: a Jankó mellé most még a Brankót is elhozta, N. kapitány hátrahagyott inasát, a ki iránt hálára volt lekötelezve a felfedett cselszövényért. Ez a két fiu szerencséjére tengerálló volt: nem kapták meg a hajón a nehéz nyavalyát. Nem úgy a gazdájuk, a kit azonnal elővett a tengeri betegség, a mint a hajót lóbálni kezdték a hullámok.
Éjfél felé azonban, mikor legkeservesebben nyavalygott a függő ágyában, odajött hozzá a Jankó s ijedt képpel mondá:
– Uram! Nagy baj van!
– Tudom, fajankó! ha nem jelented is. Elsülyedünk.
– Az még kismiska, hogy elsülyedünk. Nagyobb baj van.
– Neked kismiska, mert te nem fulladsz a vízbe, akasztófa kandidátusa. Hát mi az a nagyobb baj?
– Az, hogy a kormányos a pillaui kikötő felé irányozza a hajót, oda akar a szélvész elől bemenekülni.
– A pillaui kikötőbe! riadt fel Frigyes s úgy elfelejtette egyszerre a tengeri betegséget, hogy kiugrott a hamakból. A nagy rémület heroikus kurát vitt rajta véghez. Akkor oda vagyunk falustól! Pillau porosz kikötő: ott engem minden tiszt ismer. Ha odamegyünk, nyakon fognak s majd lesz nekem a langfuhri dinomdánomért.
Azzal hirtelen felöltözött, övébe dugta a pisztolyait, az inasait is fölfegyverzé s rohant föl a fedélzetre.
– Hova igyekszünk? kérdezé a hajós patróntól.
– A pillaui kikötőbe.
– Megtiltom önnek, hogy az egyenes irányból eltérjen.
– Én nem térek el; de a szél visz oda.
Erre nem vesztegetett több szót, hanem felrohant a kormánypadra.
– Fordítod mindjárt a hajót a szél ellenében? kiálta a kormányosra.
– Nem bolondultam meg. Ki parancsol nekem?
– Ez a pisztolyszáj ni!
S azzal a kormányos homlokának szegzé a pisztolyt.
Annak válogatása volt a bizonyos halál, meg a lehetséges halál között.
Azzal a két inas is belekapaszkodott a timon-rudba s a kormányost erőnek erejével kényszeríték a hajó irányát megváltoztatni s a magas tengerre visszavezetni.
A százötven maródi katona a hajó mélyében khorust üvöltött a kínok s a kétségbeesés gyötrelmei között; de százötven beteg embernek összevéve sincs annyi bátorsága, hogy egyetlen vakmerő emberrel szembeszálljon.
A hajót az egekig dobálta a hullám.
Jó szerencse, hogy csak egy futó zivatar volt. Hajnal előtt felszakadtak a felhők, kiderült az ég, a tenger lassankint lecsendesedett; a vitorlákat ismét fel lehetett feszíteni s azután kedvező széllel haladt a hajó Rigáig s szerencsésen befutott a kikötőbe.
Trenk Frigyes a rábizott százötven ispitályost partra szállítá s beszámolt velük a rigai kormányzónak, De Lacy tábornagynak.
Azonban a hajós patron is ott jött a sarkában, előadva a keserves panaszát a mult éjszakai hatalmaskodásért.
A tábornagy kérdőre fogta Trenket, hogy merte koczkáztatni százötven ember életét ily vakmerő módon.
– Uram! felelt Frigyes. Nekem parancsom volt Lieven tábornoktól, hogy én százötven katonát hajóháton Rigába hozzak. Úgy tanultam, hogy az orosz katonáknak nem szabad az utakban és módokban válogatni, hanem menni kell egyenes irányban, a hová küldik. A katonákat elhoztam: itt vannak épkézláb. A magam élete csak olyan veszélyben forgott, mint az övék. Azt hiszem, hogy ez egészen oroszosan volt végrehajtva.
– Még valamivel oroszosabban is a kelleténél, mondá de Lacy (francziául). Aztán a hajós patronra mordult: «Elmehet kend! Nincs semmi keresete».
Hanem aztán négy szem között előfogta a kormányzó Trenket, hogy már most, mint fiu az apjának, mondja meg igazán, hogy mi indította erre a heroizmusra.
Trenk Frigyes aztán megmagyarázta neki a dolgát.
«Jobban félek a poroszok börtönétől, mint a tenger fenekétől!»
De Lacy igazat adott neki, s kedvező értesítéssel bocsátá el Moszkvába.
Trenk Frigyes megérkeztét megelőzte a híre: egy hős, a ki még a viharos tengerrel is daczol és hős marad!
A czárnő udvara Moszkvában volt. Frigyesnek oda kellett vinni az ajánló leveleit, melyeket nagybátyjától, Liewen tábornoktól kapott. Két uti társa volt: Oettinger és Weisman. Amaz alezredes, ez hadnagy. Mind a kettő német. Ezek már ismerősök voltak az orosz udvarnál, s előre tudtak értesítéseket adni az új embernek.
Oettinger házibarát volt a kanczellárnál, Bestuseffnél. A kanczellárné büszke szépség. No, csak úgy a megjelenésére nézve büszke. Frigyes megigérte, hogy respektálni fogja az anciennitás jogait s hors concours marad.
Oettinger maga vezette be Frigyest Bestuseff kanczellárhoz, a ki a házibarát ajánlatára igen szivesen fogadta az ifju urat.
Moszkva hemzsegett akkoriban az idegen tisztektől.
Alig kóborolt végig az utczán Frigyes, már ismerősre talált, gróf Hamiltonra, a kit Bécsből ismert. Az megint elvezette gróf Berneshez, az osztrák nagykövethez. Ez is kedélyes czimbora volt: kapitányból lett nagykövet. Ismerte híréből Trenket. Ezt is, meg a bátyját is. Meghívta magához ebédre. – Ott ismét egy régi ismerőssel került össze: az angol nagykövettel.
Ugyanaz a lord Hyndtforth volt az, a ki előtt Frigyes király úgy feldicsérte Frigyest a beneschaui híres széna-szalma hódítójárat után a tábori sátorában.
Lord Hyndtforth nevetve üdvözlé Frigyest, mikor meglátta.
– Ah! C’ est un matador de ma jeunesse!
– Tempi passati! mondá Frigyes. A min aztán mind nagyot nevettek. Úgy látszott, hogy közpletyka volt már az ő eddigi kalandos élete.
Az osztrák nagykövet lakomájából lord Hyndtforth magához vitte Frigyes úrfit s atyai gondoskodással vallatóra fogta.
– Hát mi hozott tégedet ide, fiacskám?
– Ide jöttem kenyeret és becsületet keresni; mindkettőt elvesztettem Poroszországban, a nélkül, hogy valami bűnöm lett volna.
– Hagyd el, fiacskám! Tudom én jól, hogy mi bűnöd volt, a miért odahaza üldözőbe vettek. No hát itt Moszkvában csak szedd elő azt a bűnödet, mert azt itt az erények közé számítják. Van-e sok pénzed?
– Mindössze harmincz aranyam van.
– Hiszen nemrég hatszáz aranyat nyertél Liewen lakomáján. Megetted már?
– Én nem. Hanem az a százötven ispitás, a kiket rám biztak. Nem birtam elnézni, hogy a nyomorultak a száraz kétszersültet egyék, mindennap stsi-levest csináltattam a számukra, hogy skorbutot ne kapjanak.
– Itt van ni! A régi bolondság! A közkatonákat traktálja stsi-levessel! Más tiszt hagyta volna a Lázárok felét elhalni skorbutban, s a ranzionjukat zsebre vágta volna. No hát ide hallgass. Szerénységgel, virtusokkal ebben az országban semmire sem mégy. A magasabb körökben a koldulás tiltatik. Neked egyszerre nagy feltünéssel kell a fényes társaságokba betoppannod: nem könyörögve, hanem hódítva. Ahhoz fényes egyenruha kell, szép paripák, gyémántos gyűrűk, bőkezű borravalók.
– Ahhoz én mind értettem néha napján. De hogy telik ez ki harmincz aranyból?
– Hát nincs-e nagy neved? Egy báró Trenk! egyenes örököse a híres Trenk pandurvezérnek, a kit a napokban fognak lefejezni, s akkor egyszerre sokszoros milliomossá fogsz lenni. Erre kapsz hitelt. Hogy mekkora uzsorára, azt ne kérdezd.
– De egyszer mégis csak vissza kell fizetnem a kölcsönt, s akkor a becsületem forog veszendőben.
– Ne búsulj! Addig rád talál a szerencse. Aztán a végső esetben én is itt leszek, meg a többi barátaid: nem hagyunk elmerülni.
Trenk Frigyes megfogadta a jó tanácsot s beszerzett minden pompát, egyenruhát, paripát «hozom»-ra. S a délczeg gavallér előtt két szárnyával tárult ki minden ajtó; nevét aureolával vette körül az a kettős czím: «a pandurvezér Trenk örököse; Amália herczegnő kegyencze, a kire a porosz király haragszik». Amaz a férfiakat, ez a hölgyeket igézte meg.
Egy este egész felhevülten, szinte elfulladva rohant fel lord Hyndtforthhoz Frigyes.
– No mi baj, fiacskám?
– Engedje meg mylord, hogy hálámat elrebegjem.
– Miért?
– Mylord engem nagy zavarból segített ki. Holnap fizetnem kellett volna s egy rubelnek sem voltam ura. Ebben az órában kopogtat be hozzám egy bankügynök s prezentál egy váltót, melyre nekem ezer aranyat fog azonnal leszámlálni. Le is számlálta.
– S hogy kerülök én ebbe az ügybe?
– Én azt hittem, hogy mylord volt olyan kegyes.
Lord Hyndtforth nagyot nevetett.
– Nem, fiacskám! Annyira nem vagyok beléd szerelmes! Keresd más függöny alatt titkos jóltevődet. – Nem nézted meg annak a kifizetett váltónak a keletét?
– De igen. Berlin volt fölül felirva.
– S olyan gyönge fantáziád volna (hogy ne mondjam: memoriád), hogy nem tudnád kitalálni, vajjon ki lehet az a jóltevő tündér, a ki a hajadba markol s kihúz a vízből, ha Berlin van a váltójára irva?
– Megvallom, hogy nem mertem ő rá gondolni. Azt hittem, hogy végképen megfeledkezett rólam. Utolsó levelét és nemes részvéte jelét Elbingben létem alatt kaptam, fogságból kiszabadulásom után. Azóta nem irt hozzám levelet; pedig én többször irtam neki Bécsből: választ sem adott.
Lord Hyndtforth komoly hangra fordította a beszédét.
– Lásd édes fiam, te neked elég szép eszed volna, ha a bolondságaid az egyensúlyt ingadozásba nem hoznák. Te csodálkozol azon, hogy Amália herczegnő a te bécsi leveleidre még választ sem adott. Hát mit csináltál te Bécsben? Állj csak a tükör elé és kérdezd meg magadtól. Segítségére futottál annak a Trenknek, a pandurvezérnek, a kinek a neve a leggyűlöletesebb egész Németországban, a ki romokat és temetőket hagyott maga után mindenütt, a hol rabló hordáival megjelent; a ki tönkre silányította ördögi kalandozásaival Frigyes királynak egy hadjáratát, elrabolta a kincseit, s dicsekedett velük; a kinek a nevét meggyalázó, nevetséges összeköttetésbe hozták Frigyes királyéval. S mikor ezt a mindenkitől gyűlölt és rettegett dæmont végre a saját kormánya bele akarja fojtani a vízbe, sárba: akkor te odarohansz, kiemeled a vízből, megtisztítod a sártól, míg ez ostoba szolgálat közben ő buktat tégedet alá, hogy a hátadon kimászszon. Hát azt gondolod, hogy téged ezért Berlinben megszerettek?
– De mikor igazsága volt!
– Az is helytelen felfogás! Igazsága lehetett azokkal a vádakkal szemben, a miket a birák ellene kikoholtak; de el volt itélve a közvélemény által. A víziszonyos állattal is igaztalanságot követnek el, mikor főbelövik. Megölik, hogy ne harapjon. Hidd el nekem, hogy a te buzgó törekvésed Bécsben nagybátyád kiszabadítására nagyobb elkeseredést okozott ellened Berlinben minden egyéb szeleburdiságodnál. A herczegnő is ezért nem válaszolt a leveleidre. – Most már újra feléd fordítja a régi kegyességét. Ezt a pénzt ő tőle kaptad. Ha ő maga nem tehet boldoggá, azt akarja, hogy másnál találd fel a boldogságodat.
Lord Hyndtforth ettől kezdve valóságos iskolázás alá fogta a védenczét. Frigyesnek naponkint el kellett járnia hozzá néhány órára s ezalatt annyi nagybecsű adatot közölt vele az európai udvarok belső életéről, az uralkodók és vezérlő államférfiak szokásairól, gyöngeségeiről, a versenytársak cselszövényeiről, nagy mozzanatoknak apró személyes indító okairól, hogy Frigyes lassankint tisztán kezdett maga körül látni s a többi halandók fölé emelkedni.
Mindjárt eleve figyelmeztette a mylord a fiatal seladont, hogy itt Moszkvában az előkelő világ két pártra van oszolva. Az egyik a most kormányon levő Bestuseff pereputyja, a másik az őt megbuktatni akaró Woronzoffé. A czárnő nagy udvari estélyein mind a két pártbeli nemességet együtt fogja találni Frigyes: de ugyan őrizkedjék a Woronzoff-párti úrfiakkal összebarátkozni, vagy a hölgyeikkel tánczolni, ha a szerencséjét koczkáztatni nem akarja. A kerülendő főnemesek neveivel is megismerteté, még pedig nagyon authentikus forrás után. Valahányszor egy külhatalom nagykövete tánczestélyt adott a palotájában, elébb a meghivandó vendégek névsorát elkérte tőle az orosz kanczellár. Mikor aztán visszaküldte a lajstromot, azon a Bestuseff-párthoz tartozó nevek veres plajbászszal voltak megjelölve, a Woronzoffiak pedig kékkel. Ezeket nem kell meghívni. Trenk Frigyes egy olvasásra megtanulta, hogy az orosz udvarnál ki előtt kell bókot csinálni, kinek kell hátat fordítani, melyik grófné sleppjét kell ügyetlenül letaposni, melyiknek a legyezőjét ügyesen felvenni, ha elejti? – S ez igen hasznos tudomány!
Rövid időn elkövetkezett ismét a czárnő trónra lépésének évfordulója.
Tavaly ilyenkor is megünnepelte azt Trenk Frigyes, pisztolydurrogatással: a tenyere bánta meg. Ezúttal okosabb módját találta a hódolatnyilvánításnak. – Lord Hyndtforth ösztönzésére egy szép névnapi ódát irt franczia nyelven a czárnőhöz s ezt a nagykövet Bestuseff révén a czárnő kezéhez juttatá.
Erzsébet czárnőnek nagyon megtetszett a szép onomasztikon: bemutattatá magának a költemény szerzőjét. Az még jobban megtetszett neki. A czárnő meg tudta becsülni egy hat láb magas kapitány értékét.
Frigyes ez alkalommal csak annyit jegyez föl, hogy a czárnő e költeményeért egy aranyos kardot ajándékozott neki, melynek értéke ezer rubel volt; azonban az imitt-amott elszórt feljegyzéseiből össze lehet állítani, hogy ezer rubeles kardot csak a gárda-vértesek viseltek s ezeknek a kapitányai a hadseregben őrnagyi ranggal voltak felruházva s ezredesi fizetést húztak.
A czárnő kitüntetése után már Frigyesnek kezdtek el udvarolni a magas társaságokban.
Trenk Frigyes maga bevallja őszintén hátrahagyott irataiban, hogy a hölgyek kegye volt hódításainak legmagasabb czélja s azok között is mindig a legbájolóbb, a legnemesebb, a legszebb alakokat választá.
«Elsőrendű hölgyek idomítottak, mint ifjut, az ő szerelmük tartott vissza a kicsapongásoktól. Nők tanítottak férfiui erkölcsökre, finomított ízlésben. Nők segítettek balsorsomban. Életemnek kevés boldog napját mind nőknek köszönhetem. S még most is, éltem alkonyán, a szép és vidám hölgyek képesek feléleszteni, öregségtől, világgyűlölettől, búskomorságtól lankadó lelkemet».
Egy fényes ebédnél, melyet lord Hyndtforth adott a diplomácziai kar tiszteletére, Trenk Frigyes is hivatalos volt.
Egyenkint ismert már mindenkit: a nagyköveteket és feleségeiket, az orosz minisztereket, az udvari főméltóságokat, ifju és vén életpárjaikkal. (Pardon! az asszonyok soha sem vének: csak hosszantartó ifjak.) Csak egy garçon volt a miniszterek között: a tengerészet főnöke, herczeg P...ff. – No, ennek jobb is volt már nőtlen fővel maradni. Úgy meg volt hízva, hogy az asztalnál külön vasszéket kellett alája tolni: minden más összetörött volna alatta. Köztudomású volt az a különczsége, hogy hajóskapitány korából annyira hozzászokott a hajó hánykodásához, hogy nem tudott másként elaludni, mint egy szánkós zsellyében ülve, melyet egy gépezet folytonos ringó mozgásban tartott. – Aztán túl is volt már a hatvanon, akárhogy festette is feketére a bajuszát meg a szemöldökét.
Kollégái állandóan tréfáltak vele: «mikor házasodol már meg?» – «Még nagyon gyönge vagyok hozzá!»
Még egy kellemes tulajdonsága volt a miniszternek: az, hogy rendkívül nagyot hallott. Ezt a fogyatkozását azonban pótolta a megfigyelő tehetségével. A szemeivel tudott hallani. A szájára nézett az embernek, s annak a mozdulataiból találta ki, hogy mit beszél, úgy, hogy gyakran a szinházban az átelleni páholyban ülőknek a beszélgetését kihallgatta – a szemeivel. Ez a tudománya természetesen kárba veszett, hogy ha ismeretlen nyelven beszéltek, például angolul.
A nagykövet vendégeit a gyülekező teremben az udvarmester fogadta, ki a férfi vendégeknek egy aranyos bilétet adott át, melynek egyik oldalára a saját nevét találta kiki felirva, a másikra pedig az asztalnál szomszédjául kijelölt úrhölgy nevét, a kit megelőzőleg is kötelessége volt karnyujtva az asztalhoz vezetni.
Trenk Frigyes levélkéjére ez a név volt irva: «Asturovna Jelvira».
Még eddig nem hallotta ezt a nevet.
Asturov: nem hangzik oroszosan. Elvira sem található a görög naptárban. Az oroszok a lágy magánhangzón kezdődő neveket szeretik egy Jottával megtoldani: Jelizabet, Jeugén. Így lett Jelvira.
– Kinek a neje ez a hölgy? kérdezé az udvarmestertől.
– Nem tudom. Princessz.
Nemsokára megtudta hát.
A keleti fénynyel és angol komforttal ellátott társalgóteremben lady Hyndtforthot kézcsókkal üdvözölte Frigyes s átadta neki a magával hozott bukétot. Milady rögtön karonfogta s odavezette a kereveten ülő kanczellárnéhoz. Az már régi ismerős volt.
A herczegnő kerevete oldalán azonban «állt» egy hölgy. Mit? hölgy? Egy tünemény! Hogy állt és nem foglalt helyet, abból lehetett tudni, hogy még leány.
De hát hogy kerül egy hajadon egy diplomácziai ebédhez? csupa miniszterek és nagykövetek feleségei közé?
Karcsú, gyönyörű termetű leány volt, fényes, délorosz nemzeti viseletben: vállfűzője drágakövekkel hímzett, ingvállának a boglárja gyémántrózsa, a nyakát ölelő násfa igazgyöngy. Arcza halvány, rejtett pirral, gömbölyű ajkai sokatmondó hallgatásra nyilva, nagy fekete szemeiben szétsugárzó igézet, szénfekete haja, mint egy korona, a feje körül csavarva, átfonva gyöngyfüzérekkel, melyekről a ferronière karbunkulusa a domború homlokra csüng alá.
Lady Hyndtforth bemutatta a leánynak is Trenk Frigyest.
– Az ön cavalièr servantja az asztalnál.
Tehát ez a Jelvira? Ez a tündér?
Trenk észrevette, hogy a halvány arcz elpirul, az ajkak valami suttogó szóra nyilnak s az a szó angolul van mondva.
De tovább nem találgathatta azt a rejtélyt, mert egyszerre eltakarta a napját egy közbetolakodó sötét tömeg: P...ff miniszter rengeteg alakja.
Csak annyit láthatott, hogy a nagy hájkolossz egy rózsacsokrot nyujt át a szép tündérnek, a mit az balkézzel elfogad, s a jobbkezét olyanformán meghajlítva emeli fel, mint a ki kézcsókot provokál. És a miniszter valóban kezet csókol a leánykának.
Frigyes egyszerre olyan ostoba lett, mikor ezt meglátta.
Nem birta a felindulását eltitkolni.
– A herczegnő a miniszternek a menyasszonya? súgá a kanczellárnőnek.
A magas úrnő hideg, változatlan arczot mutatott.
– Igen. A czárnő kivánja ezt a házasságot.
Frigyes látta, hogy sietnek kezet szorítani a magas uraságok s gratulálni a boldog vőlegénynek, míg az triumfáló arczczal fogadja az üdvkivánatokat.
– No eredj, gratulálj te is a vőlegénynek. Mondá lord Hyndtforth a támolygó ifjunak.
– Szeretnék neki gratulálni – a kardommal a hasába… dörmögé a fogai közül Frigyes.
– Legyen eszed! Hiszen nem neked baj az, hanem neki. Hát mióta járnak a farkasok vadászati engedélyért?
A major domus jelenté, hogy az ebéd kezdődik. Minden úr sietett a hölgyét felkeresni, s az udvari etikett rendje szerint az étkező terembe vezetni.
Az asztalnál azonban ez a rang szerinti sorrend merészen meg lett változtatva. Trenk Frigyesnek, a kapitánynak, valahol az asztal végén lett volna helye. Semmi jogczíme nem volt hozzá, hogy negyedik helyen üljön a kettős elnökségtől, melyet lady Hyndtforth és Bestuseffné képezett. Látszott, hogy őtet nem tekintik valóságos orosz tisztnek; mert így nem ülhetne szemközt egy admiralissal; hanem a czárnő kegyenczének. Ezen a jogon kerülhetett a szép menyasszony oldalára, átellenben annak a vőlegényével.
A kövér csoda, a míg evett, ivott (pedig nagyon sokat) szüntelen a két szemközt ülő ajkait leste, kiülő czápa szemei folyvást – hallgatóztak reájuk.
Csakhogy ezek még tudtak színjátszani.
Ez a kis fiatal tündér, a tizenhat éves princessz, jól tudva azt, hogy vőlegénye nem ért angolul, folyvást ezen a nyelven beszélt Frigyessel. A miniszter szemei semmit sem tudtak meg a szájmozdulatokból. S nehogy az arczkifejezésekből lehessen neki valamit megsejteni, a mondott szavakkal egészen ellenkező arczkifejezést mutatott. Mikor a szomszédja által tele töltött tokaji boros poharat ajkához emelte, azt mondá Frigyesnek:
«Bár volna méreg ebben a pohárban, hogy szabadulnék meg egyszerre ettől a szörnyetegtől.»
De a szavak alatt igéző mosolylyal fordult a vőlegényéhez, a félig kiszürcsölt poharat annak nyujtva át, hogy a maradék bort az hörpintse ki. S azzal együtt a menyasszonya szerelmét.
– Kétségbe vagyok esve, mondá Jelvira Frigyesnek. A czárnő kényszerít. Atyám Szibériába van száműzve. Attól függ a megkegyelmeztetése, hogy én e borzasztó embernek feleségévé legyek. Fejedelmi vagyon birtokosa vagyok; de azt csak akkor kapom meg, a mikor az oltártól visszatérek ezzel a hippopotamussal.
S ez alatt dévaj kaczérkodással hajigált kenyérgalacsinokat a kedves jövendőbelije rézveres pofája felé.
A vőlegényi rózsacsokorról egy levél leesett. Azt Frigyes felkapta. Jelvira visszakövetelte. Arra Frigyes a rózsalevelet a szájába vette. Jelvira erre méltóságteljes arczot csinált, szemöldeit összehúzta s kemény, parancsoló hangon mondá Frigyesnek:
– Adja ön vissza azt a rózsalevelet azonnal. Holnap délután jőjjön el Poklonnája-Sórán levő nyári kastélyomba: ott megkapja az egész bukétot.
E szigorú rendreutasítás után Frigyes előadta a rózsalevelet, bocsánatot kért s aztán egy szót sem szóltak többet egymáshoz. Láthatta mindenki, hogy a fiatal herczegnő szigorúan tudja fentartani a tekintélyét.
A boldog vőlegény teljesen meg lévén nyugtatva a látottak által menyasszonyának szigorú elvei felől, egész igyekezettel láthatott a gastronomiai tanulmányai után. Más rendes embernél is élvezet számba megy az étkezés; de ő nála ez valódi tanulmány volt. A világ minden nemzetének kedvencz ételeit ő honosította meg az orosz szakácsműtermekben.
Az orosz lakomákat befejező spiritista charadák is az admirális herczeg szerzőségével dicsekednek. Spirituszról lévén szó, distingválni kell azon spirituszok között, a melyeket a lélekidézők és azok között, a melyeket a dugóhúzók idéznek elő rejtekeikből. Ez utóbbi spirituszokból telt ki a charáda, olyan formán, hogy egy hosszú nyakú, át nem látszó pohárba többféle likőröket töltöttek gondos lassusággal, hogy össze ne keveredjenek. Azokat aztán a kihörpintőnek ki kellett találni az izük, zamatjuk aromájuk után, hogy melyik micsoda? s végül a kitalált neveknek az előbetűiből összekerült egy szót készen perdülő nyelvvel kimondani.
Ebben volt P...ff herczeg virtuóz.
Mikor a hosszú poharat a körömpróbáig kiszürcsölte, rögtön kiteremtette utána a kitalált betűrejtvényt.
«Chragamabár!»
«Bravo, bravisszimo!» hangzott az asztaltársaság tapskisérte riadala. – Helyes a megoldás.
| Ch | artreuse | ⎫ | |
| R | hum | ⎪ | |
| A | bsinth | ⎪ | |
| G | in | ⎪ | |
| A | nisette | ⎬ | együtt |
| M | arasquino | ⎪ | «Chragamabár» |
| A | rac | ⎪ | |
| B | orovicska | ⎪ | |
| A | llasch | ⎪ | |
| R | ostopschin | ⎭ |
Mikor már erre került a sor, a hölgyek odahagyták az asztalt s kivonultak a házi asszony theázó termébe. Oda pedig, orosz etikette szerint, férfiaknak nem volt szabad belépni. Ezt a szokást még nem ismerte Frigyes s azt gondolta, hogy a szomszédnéját, a hogy karján vezette az étkezőbe, akként kell innen kieskortálni is; de a miniszter rákiáltott:
– Ülve maradni! A ki legény, annak az asztal mellett a helye – vagy az asztal alatt!
Trenk Frigyes ezt a kihivást is elfogadta s szembeszállt az orosz lakomák minden hőstetteivel.
A vitézi tornának az lett a vége, hogy P...ff herczeget nyomta el a buzgóság, azt kellett négy inasnak karszékestül kiczepelni az étkezőből; Frigyes (annyi elhullott hős között) fejjel maradt az ég felé s vezető nélkül talált ki a vestibulba, a hol a kardját, meg a sisakját letette.
A sok bor és pálinka nem ment a fejébe. Hanem annak az egy rózsalevélnek az illata, a mit a szájába vett, az megrészegíté.
A hölgyek már mind hazamentek; meg lehetett tudni a kapu alatt végig gördülő hintók morajából.
Mikor a sisakját fel akarta tenni Frigyes, olyan öröm lepte meg, hogy megijedt bele. Az a rózsacsokor oda volt téve a sisak belsejébe.
Ez kegyelemdöfés volt a józan észnek! A mit a borszeszek meg nem tudtak tenni, megtették a rózsák.
Frigyes rohant egyenesen az istállóba a lovához. Mind a Jankó, mind a Brankó holt részegen feküdt az alomszalmán. Magának kellett a paripáját felszerszámozni. Felkapott a nyeregbe, vágtatott ki az utczára.
Még ma fel akarta keresni a Poklonnája Górát.
Moszkva pedig nem olyan város, a hol könnyű volna az idegennek, kalauz nélkül, tájékozni magát.
Azonban volt egy térképe a nagy város helyrajzáról, melyet maga másolt le, barátja, Oettinger eredetijéről. Ennek a révén indult el keresni azt a kastélyt, a mely után fenhangon nem volt szabad kérdezősködnie.
Moszkva még akkor az egész barbár pompájában fennállt, görbe utczái, festett, aranyozott úri palotáikkal s mohos tetejű házikóikkal csodás összeillésben sorakoztak a szokatlan építészetű őstemplomok mellé, melyeknek négy, öt, hat tornya van, egymás fölé emelkedő, jácinthagyma alakú kupolákkal, melyek közül az egyik veresre, a másik zöldre van festve, a kék zománczú arany csillagokkal behintve, a másik ezüst kagylókból felhalmozva, a legmagasabb csupa arany! Egy templom teteje olyan, mintha ötven oltár volna egymás mellé rakva három emeletben. A piaczokon a nemzeti hősök, dicső czárok ősemlékei. És maga a dicsőséges Kremlin! Egy város – csupa tornyokból, palotákból, emlékekből: egy nagy nemzet történetének kőből és aranyból alkotott könyve!
Az idegen elszédül ennyi őspompa közepett, melyet megszakítanak a tömör bástyák, melyeknek körvonala jelzi a város fejlődését: minden kapujok egy hőskölteménynek a táblája. A népajk maga elbeszéli, hogy ennél a kapunál esett el sebektől elborítva a hős Bojávszky, Moszkvát védelmezve a hódítók ellen. De megint föltámadt halottaiból s azon a másik kapun kergette ki a hódítókat a szent városból.
A míg a népmondákat hallgatta Frigyes, lassankint feltisztult az agya a mámorból s a szerelem varázsköde is kezdett oszladozni belőle. Oroszországban oroszul kell élni.
Itt rövid a nyár; de annál forróbb. A napok hosszúk. A hajnal és az alkony csaknem összetalálkozik. Itt gyorsan kell használni a nyarat és a szerelmet.
Még egészen világos volt, a mikor a Poklonnaja Gora halmos tájékára eljutott. Ez volt még a napoleoni nagy hadjárat előtt az orosz-bojár családoknak kiváltságos nyaraló-helye; itt volt a hires Troiczka-kert is, melyben az örök fenyőfákon kívül még délszaki fák is díszlettek, a miket télire faházakkal takartak be, alájuk fűtve.
A kert ajtajánál le kellett szállni a lóról: a fő úton csak hintóval, az útvesztőkön gyalog, vagy zsellyében volt szabad járni. Trenk kérdezősködés nélkül rátalált a kastélyra.
Ott az útját álló udvarnoknak átadta a rózsacsokrot azzal az izenettel, hogy ezt a miniszter úr küldi a menyasszonyának.
Trenk Frigyes élt azzal az elővigyázattal, hogy a fényes tiszti egyenruhája fölé a lovásza zubbonyát ölté fel s a sisakja helyett hegyes süveget viselt. Cselédnek nézték. A bukétot közvetítő udvarnok rövid időn visszakerült egy papirba takart tallérral, mint borravalóval.
Frigyes, midőn a kastélyt elhagyta, kibontá a papirt s e szavakat találta benne, angol nyelven:
«Holnap, mikor besötétedik, a kertben.»
A kastély azonban köröskörül volt véve czirkáló őrökkel s minden padnak a végén ott bóbiskolt egy rendőrkém.
Milyen hosszú volt az a következő nap.
Ezuttal gyalog sétált ki a Troiczka-kertbe, egy nagy könyvvel a hóna alatt: az egyetemi diákok jelmezét viselte, a bő talárral, a hátracsüggő zacskós süveggel. A Troicka-kert tekervényes útjai különösen alkalmasok voltak arra, hogy az examenre készülő diákok, azokon végig bandukolva, penzumaikat fenhangon bemagolják.
A leskelődő rendőrkémek mondogaták magukban: «No ez ugyan szorgalmatos egy diák! Mind megeszi azt a kutyabőrös könyvet!»
A míg a görög szavak peregtek a nyelvén, szivében ezer indulat váltakozott. Átkozta ezt a hosszú napot. Hogy olyan soká akar besötétedni! Még tíz óra után is nappali világosság, még mindig látni a betüket a könyvben. Egyszer aztán még is csak elkezdett egy-egy csillag felragyogni a sárga égen s a betük elhomályosultak. Az esteli pillangók is megjelentek: azok is, a kik a levegőben repkednek, azok is, a kik az útvesztőn sétálnak. A diák most már betett könyvét hátratéve, hadarta a görög penzumot. Egyszer aztán egy afféle szfinksz útját állta, azzal szóba állt s aztán karonfogva eltüntek együtt a bokrok sűrűjében.