AZ ŐRÜLT.

„Hittem, pedig szentül hittem,
 Hogy te lész a feleségem!“
 „Nem gondoltam soha másra,
 Lelkemet az isten lássa!“
 „Mondtam: ne hordj piros tollat!“
 „Csak kedvedért viselem azt!“
 „Ünnepnapon mentél tánczba
 Nagy czifrán felpántlikázva;
 Piros csizma arcz kifestve –“
 „Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
 „A legények vittek tánczba,
 Te szoknyádat szedéd ránczba,
 Ráborultál a legényre,
 És a táncznak nem volt vége…
 Olyan hévvel lejtél tova,
 Mintha ott se lettem volna;
 S meg forgattak, sokan, rendre…“
 „Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
 „Átnyult a táncz sötét éjbe,
 De még akkor sem volt vége, –
 Minden legény s leány járta,
 Csak én voltam köztük árva;
 Hitét csak a mátkám szegte!“
 „Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
 – Esküdözött, kezdett kérni,
 Hogy nem tudtam hinni néki!…
 Felvettem őt az ölembe,
 Levittem a kicsiny kertbe,
 Rátettem a halmaz fára…
 Megkötöttem a nagy fához;
 – De hiába, hogy kiáltoz!
 És a fát, a mint meggyujtám,
 Terjedt a láng, mint a hullám;
 Füst kavarog, szellő hajtja,
 Most is éget gondolatja…
 Puha melle kezdett égni, –
 Hogy nem tudtam hinni néki!…
 Hallék, a mint egyre lángolt,
 Épületes imádságot,
 Siró sohajt, kérést, fohászt,
 Szemeimbe könyet fakaszt, –
 Oh, de nagyok az ő vétki,
 Hogy nem tudtam hinni néki!…
 Felcsapott a láng az arczba,
 – De szép is volt az ő arcza!
 A mint piros ajka égett,
 Gondolatja most is éget,
 Sulyos átok jött a lángból,
 Tüzes nyelvként felém lángol,
 Meggyujtá a vért az érben,
 Agyvelőmet fenn a főben,
 Látó szemem megvakitja!
 Az átoknak nem volt vége;
 Futni kezdék – utólére;
 Rám tekint, ha visszanézek;
 Lefekszem?… csak olyat érzek.
 Felébreszt, ha elszunyadok –
 … Rám fér, bolond, őrült vagyok!

MIKOR LELKEM…

Mikor, lelkem, reád néztem,
 Gyakran történt régen, régen; –
 Szemeidet lesütötted,
 Föld göröngyét merőn nézted.
Midőn megfogám a kezed
 S érzéd, hogy az enyém reszket,
 Mint a rózsa, ugy pirultál,
 Adni hangot, de nem tudtál.
Midőn elmondottam neked,
 Hogy a szivem érted eped,
 Mint a viasz halvány lettél,
 Néma voltál, szót nem ejtél.
Mind a ketten egyetérténk,
 S még is egyre szint cserélénk;
 Elsárgultam, midőn látám,
 A halvány pirt a két orczán.
Már ezeknek vége, vége,
 Boldog napok szép emléke;
 Veszt az élet kecsben, szinben,
 Ha nem forrong vér a szivben.

ANYÁM LELKEM…

Anyám lelkem, mondd meg: vajjon
 Mért őszültem meg oly nagyon?
 Lelkem nyarat nem is láta
 S mind fehér a hajam szála…
 Megőszültem a szabadban,
 Szép mezőn, vagy erdő aljban
 Őrizve a kecske-nyájat?
 Oh, hisz ebben nincsen bánat!
Vagy talán a hegyek csucsán
 Játszadozva kis furulyán?
 Játszva éjjel, csendes estve,
 A nap első pirját lesve,
 S ott a hegyek ormán várva,
 Hogy letünjék koronája?
 Vetni aztán virág-ágyat? –
 Oh, hisz ebben sincsen bánat!
Vagy tán nézve, a mint várja
 Ott a gerlét, hol jő párja?
 És szeretve, mint tán senki,
 Azt, ki akar s tud szeretni; –
 Lesve szavát, szemét, ajkát,
 Látva azt, mit más szem nem lát;
 Kutatva, hogy merre járhat?
 Oh, hisz ebben sincsen bánat!
S igy szeretve, mint tán senki,
 A nap minden perczét lesni;
 Mérni azt a távolságot,
 A hol engem egyszer várt volt;
 És azóta egyre járni;
 Szép alakját soh’sem látni,
 Nem tudni, hogy ő hol járhat:
 Ez őszitett, ez a bánat!

SZÁNDU LÁNYA.

Felfelé a Niszter partján,
 Ama fényes palotában,
 Mesebeli tündért láttam; –
 Ama fényes palotába’
 Nem tündér az, Szándu lánya.
Zöldlevelü almafácska,
 Szándunak volt egy leánya.
 Szép volt, mint a rózsa: estve,
 Dokiczának keresztelve.
 Olyan munkás volt e lányka,
 Hogy a nap nem érte ágyba’ –
 Jókor felkelt, arczát szépen,
 Megmozsdatá harmat-vizben;
Szent kép előtt imádkozván,
 Tiszta köntöst öltött aztán…
 Tisztitott a palotába’
 Segély nélkül csak magára.
 Aztán korsót vett a kézbe,
 Sietett a folyóvizre,
 És vitt haza tisztavizet,
 Melyet senki sem érintett.
 – A törökök ezt megtudván
 Leskelődtek a lány után.

*

Másnap felkél a lány ujra,
 Kisiet a nagy folyóra,
 A Niszter folyóhoz érve,
 Nézett fel a folyóvizre.
 S a mint állott, a mint nézett,
 Kinozta egy előérzet…
 Zöldfenyőket, mintha látna,
 Hol mozogva, hol megállva.
 Hol előtte, hol utánna,
 Ámde azok nem is fenyők:
 Hanem csapat gonosz török…
A lány őket nézte, nézte,
 S a mint tisztán megismerte,
 Hogy az nem a fenyők sorja,
 Hanem gonosz törökcsorda,
 Nagy ijedség szállta nyomba’
A korsóját földre dobta –
 S haza futott az anyjához.
 „Anyám, anyám, lelkem anyám!
 Mit láttam a folyó partján?
 A törököt… elrabol ma…
 Kedves anyám, ne adj oda.
 Szabadulni hogyan tudjak,
 Mondd meg anyám, hova bujjak?“
 „Eredj lánykám le a kertbe,
 Csipke-bokor árnya fed be;
 Még tovább a galagonya,
 Menhelyet ad, siess oda.
 Hogyha jőnek, meg nem kapnak,
 S a Niszteren elhaladnak.“

*

Jőtt a török kiabálva:
 „Szándu asszony! hol a lányod?
 Senki olyant még nem látott!“
 „Jó uraim! meghalt régen,
 Eltemetém szegényt mélyen
 Ház előtt, az ablak alatt,
 Feltörve a kemény falat…
 Szép virág volt, nem volt párja…
 Azért vagyok talpig gyászba’.

*

A sok török kiment tehát
 Felkeresni a lány sirját…
 Az ablaknál ástak, ástak,
 A holttestre nem találtak.
 Felbőszülve visszamentek,
 És az asszonyt elővették,
 Oszlopfához megkötötték, –
 S elkinozták szegényt szörnyen.
„Szándu asszony! – mondák egyre,
 A mint verték a nőt rendre, –
 Mondd meg nekünk, hol a lányod,
 Senki olyant még nem látott!“
 „Oldjatok fel, szól az asszony!
 Megmondom már, hol a lányom.
 Menjetek csak a kis kertbe,
 Bokor alatt van elrejtve!“

*

És a lánykát ott meglelték, –
 Kivonszolták, megkötötték,
 Orczájára fátyolt téve,
 Feldobták volt a szekérre.
 Elvágtattak messze, messze!
 A Niszterhez, a mint értek,
 Hallatszik egy fájó ének:
 „Pogány török, gonosz lélek!
 Ellensége kereszténynek!
 Old ki, old ki kezeimet,
 Hogy bontsam ki fürtjeimet,
 Hogy legyintsem két orczámat,
 Hogy elmondjam kis imámat.“
 És a török hajtott erre…
„Mint töröké, legyen zultán,
 Inkább nyeljen el a hulám!
 Inkább legyek rákok fészke,
 Inkább legyek halak étke…
 Inkább kövön veres rozsda!“
 És a mint ezt eldalolta, –
 Beugrott a nagy folyóba,
 És a hullám elsodorta!

*

A törökök összefutnak:
 Lent a Nisztert ketté vágták,
 De a leányt nem találták.

MIDŐN OSZTÁK…

Midőn oszták a szerelmet
 Legeltetém tehenemet,
 Ördög tudja, mint osztatott,
 Mert részembe mi sem jutott.
Midőn oszták az unalmat,
 Künn voltam az erdő alatt;
 Nem tudom én, hogy osztották?
 Az egészet ide adták!
El is kerülnek lányok,
 Jó szivvel, a kiket látok;
 Utánnam csak azok járnak,
 A kik vének, vagy nem látnak!

SÁRGA RIGÓ…

Sárga rigó fiókája,
 Repülj el csak messze tájra;
 Repüld át az erdőt, mezőt; –
 Szeld át gyorsan a világot,
 Mig szereted a világot.
 Szállj bokorba, csermely mellé,
 Vastag árnyék, virág felé,
 Fel az égre, le a földre,
 A mig jut a kedvből többre.
 Mert eljőhet nemsokára,
 A bánatnak éjszakája,
 Bár föld alá menekülj te,
 Nem fordithatsz neki hátat:
 Elér oda is a bánat.

A SZIV VÁGYA.

A sziv vágya kit nem éget,
 Nem is tudja, mi az élet!
 Nem is tudja, mi az éjjel,
 A holdvilág mikor jő fel;
 Mikor megy le? mi az óra?
 Mi az a percz, mi a hónap?
 Mi az év és mi az idő?
De ha szeretsz s szived epeszt,
 Olvasod a folyó perczet,
 Megcsinálod majd az órát,
 Órából a napot-éjet,
 Napokból az esztendőket!
 Minden percznek meg van kinja,
 Minden nap az erőt szivja,
 S ha igy élsz egy esztendőbe’
 Kivisznek a temetőbe!

MÉRT TARTOTTÁL…

Mért tartottál szóval, drága?
 Ha nem voltam neked drága!
 Mért vezettél az oltárhoz,
 Ha most ajkad egyre átkoz!
 Az a sok hang, édes beszéd,
 Mely zavarja a lány eszét,
 Hová lett oly frissen, nyomban?
 – Én az vagyok, a ki voltam.
Látod most már annak vége,
 Jóvá legyen lelked vétke…
 A szivemet, ha kivájod,
 Talán el lehetne válnod;
 De üldözzél tüzzel, vassal,
 Nem lesz már belőlem angyal; –
 A mit alkotál egy szóval,
 Le nem rontod száz békóval;
 A mit gyujtál könnyüszerrel,
 El nem oltod egy tengerrel.

A NAP ÉS A HOLD.

Jár a szép nap széjjel-szerte,
 Házassághoz volna kedve.
 Kilencz éven,
 Kilencz ménen,
 Eget földet összejárt ő,
 Mint a nyil és mint a szellő.
 Kilencz lova, mind elfáradt,
 Még sem talált olyan lányat,
 Mint nővére Iliána,
 Iliána Cosinzána!
 Tél közepén üde virág,
 Sötét éjjen fényes világ!
 „Kedves nővér Iliána,
 Iliána Cosinzána,
 Szeressünk mi, oh, ne távozz,
 Hasonlitunk mi egymáshoz,
 Ugy az arczra, mint a hajra,
 Kiejtésre, gondolatra…
 Fényes az én hajam fodra,
 Tied uszik arany porba;
 Az én arczom tüzes, éget,
 Üdeség vesz körül téged“.
 „Mit beszélsz, én jó testvérem?
 Hisz vétkeznénk ezzel szörnyen!
 Nem volt eset arra soh’se,
 Hogy két testvér keljen össze…
 Maradok itt, te maradj fenn,
 Igy rendezte a jó isten!
 … Beborul a szép nap arcza,
 Istenhez megy nagy panaszra.
 Térdet hajtott ő előtte,
 Aztán mondta, aztán kezdte:
 „Szentséges ur, én jó atyám!
 Az az idő elérkezett,
 Hogy én lánynyal fogjak kezet,
 De én olyant nem találtam,
 Mint nővérem Iliána,
 Iliána Cosinzana!“
Az Ur végig kihallgatta,
 Azután meg kézen fogta;
 Pokolt vele össze járja,
 Ijeszteni akart rája.
 És beviszi őt a mennybe,
 Hátha ehez volna kedve.
 Végre az Ur hangot adott,
 Midőn az Ur szólni kezdett,
 Minden világ ébredezett;
 Mig az egek fényben usztak,
 A fellegek elpusztultak:
 „Te nap, az ég fényes képe!
 Lelkedhez bün nem fért még be,
 A poklokat végig jártad,
 És a mennyet is megláttad.
 Gondolatod most már halljam!“
 „Inkább élve a pokolba, –
 Mint egyedül bujdokolva!
 Legyen enyém Iliána,
 Iliána Cosinzána!“
Ezzel a nap földre szállott,
 Ilonáig meg sem állott…
 Készül minden menyegzőre,
 Ilona is kész előre!
 Menyasszonyi pántlikával,
 Királynői koronával;
 Rajt’ a köntös nincs kiszőve,
 Drága kőből van kinőve.
 … Mogy ez kész volt, reá nyomba’
 Elmenének a templomba,
 Az esküvő, midőn folyna,
 – Oh, bár meg se történt volna! –
 Égő lámpák kialudnak,
 A harangok meghuzódnak,
 Az angyalok arczot rejtnek,
 A nagy papok térdre esnek!
 Félelem a lányt megszállja,
 Ime egy kéz nyult utánna,
 A magasba felemelte,
 Behajtotta a tengerbe,
 Ezüst habok rá zajongtak! –
 A mint usznék a habokban,
 Aranyháló lön legottan; –
 A nap pedig felszállt erre,
 Napnyugatra tartva egyre,
 És elmerült a tengerbe’, –
 A hol vala Iliána,
 Iliána Cosinzána!
A szentséges atya erre,
 Nagy a földön, nagy a menybe’! –
 Kezét mártja a habokba,
 És a hálót kirántotta;
 Felhajtotta a nagy égre,
 Ime a hold lett belőle…
 Végre az ur hangot adott;
 Midőn az ur szólni kezdett,
 Még a fűszáll is reszketett,
 A tengerek összefolytak,
 A havasok megmozdultak;
 És sötétség lön a földön.
 „Te nap! az ég fényes képe!
 Lelkedhez bün még nem fére,
 Te Ilána Cosinzána!
 Ám járjatok egymást látva,
 De örökre úgy elválva;
 Nap és éjjel tele vágygyal,
 Szivetekben égő lánggal,
 Lépten-nyomon egymást űzve,
 A kék éget megkerülve,
 A nagy földet melegitve!“

SZÉP NŐ…

Szép nő, te kert éke
 Mint napsugár fénye!
 S mint eper, oly érett,
 Mondd meg van-e férjed?
 Mert hogyha tán nincsen,
 Ifjad leszek, kincsem;
 Egymás mellé állunk,
 Egymással sétálunk,
 Nyiló virágárban,
 Kis kertünk aljában.
 Csevegünk majd szépen;
 Te jársz az ösvényen,
 Hogy harmat ne érjen,
 Megóvlak a széltől…
 Mint árnyék a testet,
 Ugy követem lépted,
 S elfelejted kincsem,
 Hogy hitvesed nincsen!

HOVÁ MÉGYSZ…

Hóvá mégysz, te, báránykám?
 – Az erdőre, uracskám!
 – Mit csinálsz ott báránykám?
 – Legelek ott, uracskám
 – Ki vert meg báránykám?
 – Az az erdősz, uracskám!
 – Mivel vert meg, báránykám?
 – Lágy veszszővel, uracskám!
 – És hogy sirtál báránykám?
 – Behehe! jó uracskám!

ZÖLD LEVELÜ ALMAFÁCSKA…

Zöldlevelü almafácska,
 Elmegyek egy szebb országba…
 Hozok édes bort te néked,
 Sok keleti ékességet,
 Javát, lelkét a gyümölcsnek,
 Hogy győződj meg, hogy szeretlek!
 Hogyha kimégysz ez országból,
 Kérlek, soká ne légy távol!
 Nem tudok én sokat várni…
 Szeretnélek mindig látni!
 Hogyha eljutsz Odobeszkba,
 Soká, kérlek, ne légy oda.
 Ha egy hóig leszesz távol,
 Őrülté tesz majd a távol;
 Mezőn járnék, erdőn kelnék
 Mind egy nevet emlegetnék.
 – Hogyha őszig lennél oda,
 Elhervadnék mint a rózsa.
 Ha egy évig ott maradnál,
 Társul venne majd a halál;
 S ha még tovább lennél oda…
 Jöjj könyezni a siromra…
 Piros virág nyiland rajta,
 Jó szivemből kifakadva!
 A siromhoz fogsz kijárni…
 Égő könytől nem fogsz látni.
 S ha lelkedet adnád oda,
 Nem látsz többé soha, soha!

MIORA.

A hegy oldalánál,
 A menny kapujánál,
 Ime összejöve,
 Lefelé a völgybe
 Kövér juhnyáj, három,
 Velök három pásztor.
 Az első Moldován,
 Második Ungurán.
 A harmadik Vracsán.
 A második pásztor,
 S a harmadik pásztor,
 Beszélgetnek nagyba,
 Tanácskoznak rajta,
 Ha a nap leszálla,
 Küldjék más világra
 A moldvai pásztort,
 Mert rászedte párszor,
 És szebb is a nyája,
 Kővér a báránya.
 Ügyes ebe, lova,
 Jól kitanitotta!…
 De a szép Miora,
 Ékes gyapja fodra,
 Három napon innen,
 Ugy jajgat szünetlen,
 Nem eszik füvet sem.
 – Kis szőke Miorám,
 Drága kis Miorám!
 Három napon innen,
 Csak jajgatsz szünetlen,
 Nem szeretsz már füvet…
 Tested beteg volna!
 Te drága Miora!
 – A juhnyájt hajtsd össze,
 Ide a fris zöldbe, –
 Mert mienk a jó fű,
 Tietek az árnyék, –
 Drága gazdám, drága,
 Hivd el jó kutyádat!
 Legjobbik kutyádat!
 Az éj el fog jönni.
 Meg akarnak ölni,
 Az erdélyi pásztor,
 És a másik pásztor…
 – Drága, kis báránykám!
 Jövendőlöm talán,
 Hogyha megvan irva,
 Hogy tegyenek sirba,
 Mondd meg nekik tisztán,
 Temessenek ők el,
 Itt valahol közel,
 A tanyán, köztetek,
 Hogy veled lehessek, –
 Ott a hol a halom,
 Ebemet meghallom.
 Mond meg nekik azt is,
 Tegyenek fejfámra,
 Furulyát tölgyfából,
 Öröm jő hangjából;
 Kis furulyát csontból,
 Bánat szól a hangból:
 Bodzafa tilinkót,
 Ez nagy tüzzel sikolt! –
 Ha a szellő támad,
 Közöttük elárad,
 Összejő a nyájam
 És véres könnyekkel,
 Megsirat majd engem. –
 De hogy én meghaltam,
 Ne szóljon az ajkad,
 Mond meg nekik aztán,
 Hogy én összekeltem,
 Hogy én megesküdtem,
 Egy szép királynéval,
 Világ-menyasszonyal.
 Népes esküvőmnél
 Csillag hult az égről.
 A fényes nap s a hold
 Zöld koronát tartott;
 Fenyők: a vőfélyek,
 Nyirfák: a vendégek:
 Papok: a havasok.
 Éneklők: szárnyasok;
 Repdeső madárkák,
 S csillagok a fáklyák…
 De te ha meglátod,
 Utközben találod
 Az édes anyámat,
 Szivében mély bánat –,
 És szemében könynyel,
 Járva szerte-széjjel,
 Mindenkit megkérdve,
 És ekép beszélve:
 – Vajjon ki járt véle,
 A karcsu pásztorral?
 Olyan az ő képe,
 Mint a jó tej fénye,
 És ajkán a bajsza,
 A buza kalásza;
 És hajának fodra,
 A hollónak tolla;
 Égető két szeme,
 A mezőnek szedre;
 Te kedves Miora,
 Könyörülj meg rajta;
 Mond meg neki tisztán,
 Hogy én megesküdtem,
 Hogy összekeltem
 Egy gyönyörü völgyben,
 Szép király-leánynyal.
 S ha te megtalálod,
 Ne mond meg anyámnak,
 Hogy az esküvőmnél,
 Csillag hullt az égről,
 S fenyők a vőfélyek,
 Nyirfák a vendégek,
 Papok a havasok,
 Éneklők, szárnyasok,
 S hogy a kis madárkák
 A fáklyákat tarták!

LENN A ZÖLD ERDŐK…

Lenn a zöld erdők mentében
 Két csillag támadt az égen,
 De tán azok nem csillagok:
 Fényök bágyadt, nem is ragyog.
 Két nővér az két anyától,
 Két anyától, egy atyától.
 Az egyiknek arcza halvány,
 Lángpiros a másik leány,
 Az egyik sir, jajgat mélyen;
 És a másik mosolyg, nevet,
 Mert nem érez bút szivében…
 A ki mosolyg, ezt hallatja:
 „Ne sirj kedves, kis nővérem!
 Atyám, anyám azt mondotta,
 Téged férjhez adnak nyomba,
 Éjszak felé, messze, messze,
 Hol a háznak nincs eresze, –
 És a napnak nincsen fénye;
 Hol a buza nem is terem,
 A hol nincsen kenyér-falat,
 S a virágon ezüst-harmat;
 Hol a madár nem is dalol,
 Szép éneket reggel, estve;
 Gyümölcs alatt ág nem hajol;
 A hol nincsen piros hajnal,
 Csak is átok, földön, vizen,
 Fán, virágon, levegőben…
 Engem pedig férjhez adnak
 Kelet felé, messze, messze,
 Hol a háznak van eresze;
 A hol a nap szebben ragyog;
 Gazdag kalász a határon,
 Kövér száron kettő, három;
 A hol vagyon kenyér-falat,
 S a virágon ezüst-harmat;
 Hol a madár szebben dalol,
 Szép éneket reggel, estve;
 Gyümölcs alatt az ág hajol…
 A hol vagyon piros hajnal…
 Hol áldás van minden ágon,
 Vizen, földön és virágon…“

A FALEVÉL MIT SEM ÉREZ…

A falevél mit sem érez –
 Olyan korán adtak férjhez;
 És elvittek oly anyához,
 Ki szüntelen engem átkoz;
 A csalogány nincs felkelve,
 S a hajnalpir elterjedve,
 Már elküld az aratóba,
 Férjem nélkül, a mostoha!
 Látom, miként jő a nap fel,
 S egy kis madárt, mint repül el,
 Rárepült a barázdámra,
 S dalolt lelkem fájdalmára…
 Hallgas, hallgas, gerle-madár!
 Ne énekelj, hallgas el már,
 Inkább irj egy kis levelet,
 Egy pár sorból, csak rövidet,
 Hogy elküldjem jó anyámnak,
 Hadd, hogy hiddje, hadd, hogy lássa,
 Mily szomoru az ő lánya,
 Mily fekete az én szivem,
 Mint a sár a falu végen,
 Mit a szekér tapos össze,
 A falunak sok juhnyája.
 S a királynak katonája.

SOKAT FAGGAT…

Sokat faggat érző szivem…
 Gyakran kérdez, mi fáj nékem?
 S én esküszöm egyre-másra…
 Nincsen gondom senki másra!
 De hát van lény a föld hátán,
 Mely ne vágyjék egy név után?
 Hogy egy szivet ne szeressen?
 A miként én, árva lelkem!
… De megintém kis szivemet,
 Ne faggason, hogyha szeret, –
 Mert ha égek, ha nem égek,
 Nem mondhatom mindenkinek;
 Ha szeretek hiven, nagyon,
 Egy falunak nem mondhatom…
 – Az áldott nap fenn az égen,
 Megesküszik százszor értem;
 De már aztán a teli hold,
Soha értem nem állna jót!
 Az estve is látott engem,
 Mit csináltam? hová mentem?
 Az ő halvány világánál,
 Rózsám kertje ajtajánál,
 Lovam kantárszárát fogva,
 Szép rózsámat átkarolva…
 – Csak a hold s egy csillag tudja,
 Kis szivemben hány az óra!

SZÉP TAVASZSZAL…

Szép tavaszszal, május felé
 Megindultam a menny felé,
 A mennyország be volt zárva,
 Egy tövisből volt a zárja…
 Oda léptem és eltörtem,
 S mindjárt is a mennybe léptem.
Azonban a mennyországban
 Én jóformán meg se álltam, –
 Nem ülhettem ott sokáig,
 A sok papi olvasástól,
 A koldusok lármájától,
 A sok kigyó-sziszegéstől
 És a vadak hidegétől.

A MAROS NAGY…

A Maros nagy, elzúg halad,
 Búbánatom el nem marad.
A Maros nagy, lassul, enged,
 Búbánatom nem ád enyhet.
Sirok, de senki sem látja,
 A bánat szivemet bántja.
Sirok, de senki sem hallja,
 A bánat jajom visszhangja!

SOK LEÁNYNAK…

Sok leánynak uram, uram!
 Ne adj uram egészséget!
 Megcsufoltak, tönkretettek,
 Nincs már bennem egy csepp élet.
 Két szememet nem bántották,
 – Igaz, igaz, mit beszélek!
 Ebből látszik, tisztán látszik,
 Talán bennök is van lélek!?
 Nem bántották két szememet,
 Meghagyták két mécsvilágnak,
 Hogy ne essem kertelésnek,
 Hogy ne verjem magam oda,
 Ajtajához jó anyámnak!

A GALACZI VÁSÁR.

Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
 Csütörtökön, e szép napon,
 Hires vásár van Galaczon.
 … Mosolyg az asszony kilépve,
 Ha bejön, köny ül szemébe.
 – Mi dolog az hites társam,
 Mondd csak, mért mégysz ki nevetve,
 S ha bejösz, köny ül szemedbe?…
 – Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
 Csütörtökön, e szép napon,
 Hires vásár van Galaczon.
 Mindenki hajt ökröt, juhot;
 Az én dolgom csak nem halad…
 Csak nekem nincs a mit hajtsak.
 – Ne vedd számba, kedves férjem,
 Felöltözöm én is szépen,
 Alól, mint az urnők szoktak,
 S arczom olyan ékes lészen,
 Mint a nap a magas égen!
A szép asszonyt fogva kézen,
 Indulásra voltak készen.
 … Összejárták a szép vásárt.
 Mindenkinek helyét, sátrát,
 S leültek a sátrak végén,
 Vizet ittak, megpihenvén.
 Jön egy czigány, mint a holló,
 – Eladod tán ezt a szép nőt?
 – Nem tarthatom eladom őt…
 De nem azért, mert rest, tunya,
 S férje mellett magát unja;
 Hanem anyám faggat engem,
 Oly szegény nőt, hogy vehettem!
 – Hogy adod el? mi az ára? –
 – Száz öt lé, meg annyi apró,
 Egy kendőbe leszámlálva,
 Annyi rézpénzt hozzátéve:
 Azt hiszem, hogy nem lesz drága…
 … Köpenyét a földre tárta,
 És a készpénzt leszámlálta.
 – Vén czigány! mit adsz pénzt érttem?
 Nem élnél te soha vélem…
Vitte tovább a szép asszonyt…
 Összejárták a nagy vásárt,
 Mindenkinek helyét, sátrát,
 S leültek a sátrak végén,
 Vizet ittak, megpihenvén.
S ime jött egy deli hadfi,
 – Eladod tán ezt a szép nőt?
 – Nem tarthatom, – eladom őt…
 De nem azért, mert rest, tunya,
 S férje mellett magát unja,
 Hannem anyám faggat engem,
 Oly szegény nőt, hogy vehettem? –
 – Hogy adod el, mi az ára?
 – Száz öt lé, meg annyi apró,
 Egy kendőbe leszámlálva,
 Annyi rézpénzt hozzátéve.
 Azt hiszem, hogy nem lesz drága!
 … Köpenyét a földre tárta
 És a készpénzt leszámlálta.
A szép asszonyt kézen fogta,
 S beültek egy fogadóba.
 Három napig ettek, ittak,
 De egymásról mit se tudtak:
 Ki micsoda, hová való? –
 És a hadfi igy beszéle:
 – Eszünk, iszunk három napja,
 De közülünk egy sem tudja:
 Ki micsoda, hová való?
 – Nevem Anna, – a „bán“ lánya,
 Hátszeg-vidék királyának
 Oldalágon unokája.
 És a hadfi igy beszéle:
 – Fia vagyok én a „bán“-nak,
 Nevem János, unokája
 Hátszeg-vidék királyának…
 S im, megtudták, hogy testvérek…
 S kézenfogva a szép asszonyt,
 Visszavitte őt férjének…
 – Itt van hölgyed, sógor lelkem,
 Ne árulgasd, – kimélj engem;
 Hogy ha ujra elfogy pénzed,
 Teletöltöm én erszényed,
 – Egy csókért, a mit nőd adott,
 Ad a pap is bocsánatot.