The Project Gutenberg eBook of Koszorú a román népköltészet virágaiból, by Gergely Moldován

GRUIA.

… Az országot tüzzel-vassal
Három izben összedulta,
Novák vitéz fia Gruia!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Hadd az italt, hadd az álmot,
Rajtad ezek vernek lánczot, –
Kerüld el a korcsmákat,
Felejtsd el a sok babákat.
Annak a ki nappal-éjjel,
Tivornyázik szerte-széjjel,
És az üdvöt borban, lányban
Keresi csak és találja –
Üres lesz a tarisznyája…
Add sisakod két ökörér’,
A pallosod még kettőt ér…
Gruia, Gruia, édes fiam!
Ugyan mondd meg milelt téged?
A nősűlés vágya éget?
– A nősülés nem bánt engem,
Belgrád felé szállna lelkem!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Járj a merre neked tetszik,
Tégy azt, a mit akarsz, tetszik,
Csak kerüld a korcsomákat.
Bort ne igyál, lányt ne szeress,
Bortól, leánytól rettegj, reszkess…
Ne lépj Belgrád városába,
Belgrád vára szép a szemnek,
Van sok pénze, katonája.
Felült Gruia a lovára,
Előtte állt Belgrád vára;
Nem figyelt az atya-szóra,
Bement, betért vacsorára
A királyi fogadóba.
– Korcsmárosné, ha nem bánod
Bort előmbe, drága lélek,
Megfizetem hogyha élek.
… Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent, –
Elprédált már három hordót,
Fizetésre nem is gondolt.
A csaplárné ölt azonnal
Piros czizmát a lábára,
Fehér szoknyát derekára,
El is indult, elment nyomba’
Elérte a király házát
Nem telt bele tán egy óra.
– Korcsmárosné, virágszálom!
A mióta szolgálsz engem,
Három éve lesz a nyáron;
És te mégis soha, soha,
Nem is gondolsz az adóra!
– Oh, felséges nagy királyom!
Haragodat immár látom;
Nem fizetni adót jöttem…
A tegnap igy este tájba
Beszállott volt egy erdélyi,
A királyi korcsomába. –
S ezt mondotta első szóra:
– Korcsmárosné, ha nem bánod!
Bort előmbe drága lélek,
Megfizetem, hogyha élek.
Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent;
Elprédált már három hordót,
Fizetésre nem is gondolt. –
– Korcsmárosné, virágszálom!
Hü vagy hozzám immár látom!
Hanem az, ki este tájba,
Beült az én kocsomámba,
Nem más, mint a vitéz Gruia,
Ez országot tüzzel-vassal,
Három izben összedulta…
Hanem étesd, itasd ingyen,
Szép szemedbe, hadd tekintsen.
Gruia magát le is itta.
Ezt a török meg is tudta, –
Megfogták és megkötötték
Uj szijjúval, uj kötéllel;
Hét sing vassal és egy féllel,
Térdig vasra, lánczra verték.
El is vitték onnan nyomba,
Oda, hol a török császár
A rabokat tartni szokta, –
S mint felébredt est tájba,’
Magát térdig vasban látta.
… Betelt Isten akaratja…
Messzetájról repült rája
Holló madár fiókája.
– Holló madár fiókája!
Orrod hamar de megérzi,
Hogy van veszni való férfi…
Ide jöttél sebes szárnyon,
Tüskén, bokron vizen, árkon,
Tán husomat, hogy megedd,
Tán véremet, hogy megidd,
S életemet hogy elvidd!?
– Gruia, Gruia, Novák fia!
Sem megenni lágy husodat,
Sem meginni szép véredet,
Sem elvinni életedet,
Jöttem ide sebes szárnyon
Tüskén, bokron, vizen, árkon, –
Atyád küldött engem, mintha
Balsorsodat tudta volna. –
– Holló madár fiókája!
Azt izenem jó atyámnak,
Fia vagyok a halálnak;
Hanem mégis arra kérem,
Öltözzék fel, dúsan, szépen,
Kapja fel a buzogányát,
Nyergelje meg azt a sárga
Ifjukori paripáját.
… Betelt Isten akaratja, –
Holló madár sebes szárnyon
Repül, repül messze tájon.
Novák ezen gonosz hirre,
Dusan szépen felöltözve,
Felkapta nagy buzogányát,
Felnyergelte azt a sárga
Ifjukori paripáját. –
Meg sem állott Belgrád-várig
A királyi korcsomáig.
S a mint Novák közeljára,
Lova nyeritő hangjára
Gruia tisztul a sok láncztól!
– Gruia, Gruia, édes fiam!
A két oldal-szárnyat törjed
Hadd számomra a középet.
– S fordult Novák dühvel jobbra;
Hullt a török mint a gomba,
Fordult balra s egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa!
– Vágjunk, fiam, a mit vágunk,
Hagyjunk egyet hirmondónak;
S nézzünk széjjel, hol a lányunk,
Ilonádat vigyük haza,
Mert szeretőd, s szeret téged,
Legyen is a feleséged.

A KORCSMÁKAT…

A korcsmákat, az ut mellett,
Nem csinálták bolondságból,
De csinálták okosságból…
Sok embernek sok a gondja,
Sok embernek szivét, lelkét
Súlyos bánat fekszi, nyomja.
Betér… iszik, és a gondja,
A bánatja, oszlik nyomba.

GYÓNNI MENTEM…

Gyónni mentem én is egyszer,
Rózsámat a mezőn lelém,
Mit sugott? de én a gyónást
Isten ugyse’ elfelejtém!

ÉLETEM VIRÁGA…

Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád!
Mert anyám megtudta,
Hogy kitől, nem mondta:
Hogy van neked otthon,
Sok tehened bornyas,
Sok szép juhad gyapjas,
Fonni kell majd s fejni,
Sok dolgom fog lenni.

– Ilona szép lányom,
Üdvöm és világom!
Jősz-e hozzám nőül?
Kedved ha lesz fejni,
Kis kezed fog fejni.
A mi megmaradna,
Bornyamnak maradna!
Kedved ha lesz fonni,
Szerzek neked nyomba
Rokkát diófából,
Orsót ezüstszálból.

– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád,
Mert anyám megtudta,
Hogy kitől, nem mondta:
Hogy a belső házba,
Gyolcsból készült inggel
Tele van hét láda.
És azt a szabadban,
A tiszta patakban,
– Szekeren kitólni –
Kell majd kisujkolni,

– Ilona! szép lányom,
Üdvöm és világom!
Ha akarsz sujkolni,
Ott künn a szabadban,
Szerzek neked sujkot,
Szépet, kőrisfából,
A nyele lágy fából –
Mosni fogsz, a mennyit,
És a többit rendre –
– Mély a patak medre –
Ereszd a haboknak.

– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád!
S én nem megyek hozzád;
És előled, leszek
Virág a határon,
Harmat a virágon.

– Ilona! szép lányom,
Üdvöm és világom!
Én meg, leszek pásztor,
Báránybőr sipkával,
S leszakasztalak,
Reá akgatlak,
Haza viszlek s leszesz,
Jó anyámnak lánya,
Ékesség a házba!

NINCSEN ÖRÖM…

Nincsen öröm üröm nélkül,
Nincs szerelem bánat nélkül…
Patakként foly drága könyem,
És a bánat, a búbánat
A lelkem gyötri szörnyen.
… Midőn elment, igy biztatott:
– Mint a többit, ha elmentem,
Elfelejtesz százszor engem!

… Akkor foglak felejteni,
Hogyha a föld lesz csillagos,
És fenn az ég tüskés, bokros;
Ha az ember szárnyat öltve,
A felhőket járja össze;
És a madár a világot,
Gyalog járja vesztve szárnyat;
Ha a világ felfordulna…
A szerelem a szivemből
Nem pusztul ki soha, soha!

De jöjjenek szentelt papok,
Kik kezében kereszt ragyog,
S legyen bármily szent az ének,
Legyen bármily szent az ima,
Hő szerelmem a szivemből,
Nem pusztul ki soha, soha!

És hozzanak kuruzslókat,
Kik kezében a kő olvad;
De szedjenek százegy fáról
Famagokat, – és hozzanak
Gyógyfüveket hét határról;
Füves vizben füröszszenek,
Famagokkal füstöljenek, –
S legyen bármily szent az ének,
Legyen bármily szent az ima,
Hő szerelmem a szivemből
Nem pusztul ki soha, soha!

ERDÉLYI ANNA.

Barna kövü oszlop alól
Igy kiált Erdélyi Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
– Nem veszlek én el tégedet,
Mig a te kis testvéredet,
A kis hős, bár még fiatal,
Meg nem ölöd méreg által.
Viselete s minden szava
Kitünőbb, mint az enyém, ma. –
– Megmérgezném, de hát mivel? –
– Egy szentséges vasárnapon,
Ha a pap templomban vagyon,
Menj házatok kis kertjébe,
Ott egy csohány kis bokrában
Lelsz egy kigyót, csúfat élve.
A pikkelye aranyszinü,
Tajték foly a csúf szájából,
Méreg csepeg a farkából…
Végy egy pohárt s támaszd hozzá,
És a mérget fogd fel benne,
Testvéredet öld meg vele.
Kaszálóból haza, ha jön,
Add: ígyék hogy erősbüljön,
Hogy ha jön a forgatásból:
Add, hogy igyék szomjuságból…
S a mint haza megérkezett,
Anna ép ugy cselekedett.
– Igyál, igyál öcsém, lelkem!
Piros bor ez, szép Brassóból
A te kedves barátodtól.
Ajakához nem is tette,
S már a méreg meggyult benne!

Másodszor is kiált Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
A mint mondád, ugy van minden.
– Bizony lelkem, el nem veszlek,
Mert ha reám megharagszol,
Ezt teszed majd, hejh, tudom jól.

A GYŰRÜ ÉS A KESZKENŐ.

I.

Volt egyszer egy királyfiu,
Súgár, magas, erős fiu,
Mint a fenyő az erdőben,
Ott a havas tetejében.
Meg is nősült, mert ő látott
Egy falusi szép virágot;
Román lányka, szelid lányka,
Minden szomszéd előtt drága.
Az ő arcza vonzó, édes
És a teste gyönge, kényes,
Mint a mező violája,
Uszva a nap sugarába’.
Levél jő és el kell menni
Katonának is kell lenni.
Megszorul a szivnek mélye
És az ifju igy beszéle:

– Drága nőm, oh drága lelkem!
Itt a levél, el kell mennem,
Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra,
Nézd meg sokszor, nézd meg ujra;
Ha e gyűrüt rozsda éri,
A te férjed nem fog élni.
– Búban hagyod ifju nődet?
Vedd magadhoz keszkenőmet,
Aranyos a szegély rajta,
Az arany, ha majd elolvad,
Drága nőd is meg lesz halva.

II.

Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messze tájra;
De egy erdő közepében,
Hol a patak folyik csöndben,
Ime, hamar nagy tüz támad,
Szilaj dühe ki nem fárad.
S keze a kebelre ére,
Rátekint a keszkenőre,
S szive csakhogy meg nem hasad.

– Kedveseim, hű bajtársak!
Itt az idő hogy megálljak.
E zöld fának árnyékába’,
Enyhül az ut fáradsága…
Buzogányom, zöld asztalon,
Otthon hagytam, visszatérek,
Hiszen korán visszaérek.
Visszatért s a mint ment volna,
Ráakadt egy utazóra.

– Jó napot! – szólt ő hozzája –
Mi hir van e szép hazába’?

– Hirt ha akarsz tudni, uram,
Kedves lehet másra nézve,
De tégedet bánat ére;
Atyád tábort hivott össze,
S mig rátalált ifju nődre,
Rommá tette ez országot…
És szép nődet be is dobta,
Nézd ott… ama tiszta tóba…

– Itt a lovam, a szép sárga,
Vezesd apám udvarába;
Ha megkérdi, hová lettem,
Mondd meg neki, útra keltem,
Fölfelé itt a tó partján…
Csend honol a tiszta tóban,
Feleségem vár rám ottan.

III.

Atyja tábort hivott össze,
Kiszárad a mély tó vize…
Aranyszinü lágy iszapon
Rátalál a két ifjúra.
Egymásba van kezük fonva…
Arczuk szelid, olyan sima,
Mintha bennük élet volna.
A királyt mély bánat szállja,
Selyem közé bepólálja
És beviszi a templomba,
Elhelyezi koporsókba.
A királyok szép nyugágya,
Latin betü vésve rája.
A szép ifjut elhelyezte
Az oltárhoz napkeletre;
És a nőt a sekrestyébe,
Hová a nap estve ére…
S tudod mi lett az ifjuból?
Zöld levelü fenyő fája,
A templomra hajolt ága!
Futóvirág lett a nőből,
Mely kikelt a kemény kőből,
Reggel kelt ki, és már estve
Össze vala ölelkezve
Templomtetőn a fenyővel.

* * *

Oh! ég dörögj s sujtsad agyon,
Kiben olyan rosz sziv vagyon,
Hogy megront egy hű szerelmet,
Pusztává tesz két életet!

NYILÓ VIRÁG…

Nyiló virág zöld fa alatt…
Ugy szeretnék, de nem szabad.
Itt a szivben sok a kincsem,
Van szeretőm és még sincsen.

Ugy szeretnék, de nem szabad…
Gyengébb vagyok, mint a harmat;
Titkos tüzem pusztit szörnyen,
Meg is ől tán szenvedésem.

Van szeretőm és még sincsen,
Nem szabad, hogy rám tekintsen;
Nem szabad, hogy felsohajtson,
Hogy engemet megohajtson.

A ki mást ront, vedd el uram,
Nyugodalmát az ágyából,
Hogy ne legyen nyugovása,
Puha ágyban álmodása!

HOGYHA VAGYOK…

Ide-oda már egy éve,
Hogy valamit mondnom kéne,
Hordom azóta a lángot,
Élvezem a boldogságot.

Hogyha vagyok veled szembe,
Semmi sem jut az eszembe.
De azt érzem, tudom, látom,
Hogy te vagy az én világom.

MIG A LEÁNY…

Mig a leány nagy-lány kort él,
Szép hajával játszik a szél,
És nem tudja, mi a bánat…
De ha a lány férjhez megy, már
Kalitkában elzárt madár, –
Akkor tudja, mi a bánat.

Istenem! az én arczom,
Nem gondoltam, hogy köny folyjon…
De nem gondolok a könynyel,
Mert letörlöm keszkenőmmel, –
Sajnálom két szép orczámat,
Hogy elhervasztja a bánat.

SZÜRKE TOLLU…

„Szürke tollu kakuk madár,
Szépen dalolsz, ha itt a nyár!
Eltartalak piros borral,
Szép buzából lágy czipóval;
Leszesz lelkem drágasága:
Csak jőjj s dalolj palotámba’.“
»Méreg legyen hordód leve,
Czipódat a penész egye;
Inkább szállok ágról-ágra:
Ez lelkemnek szabadsága!«

A SÓLYOM ÉS A SZEDERVIRÁG

Egykor a sólyom leszálla
A havasi fenyőfára.
Merőn tekint fel a napba,
Szárnyaival csattogtatva.
Lenn a fenyőfa tövében
Szedervirág nyilik szépen,
Napvilágra nincs szüksége,
Oda simul a fatőre.
– Jó illatu virágocska,
Én vagyok az erdők sólyma;
Ki az árnyból, napvilágra,
Hadd tekintsek szép orczádra!
Szeretnélek szárnyra venni,
S a világba elrepitni;
Járni veled napsugárban,
A nap körül, a fényárban.
Virágoznál velem, nálam,
A nap körül a fényárban.
– Sólyom madár, szép szólással!
Mindenki bir hivatással.
Te birsz sebesröptü szárnynyal,
Én enyelgek itt az árnynyal;
Te fenröpülsz a magasban,
Én világom itt alant van;
Szárnyaiddal játszik a szél,
Én virágzom a fatőnél.
Menj csak el, ne bolygasd álmom’.
Elfér benne: nagy a világ –
Egy sólyom s egy szedervirág!

A HÁROM RABLÓ.

Megy az uton legény, három,
Erdély fia mind a három;
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból.
… Összejárták a világot,
Dultak, a mit szemök látott.
– Többek közt igy este tájba’
Beülének egy csárdába,
A királyi korcsomába.

– Csaplárosné, virágszálom!
Van vendéged ime három…
Bort mindenik asztalára,
Megfizetjük, mi az ára?
… Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha az asszony árát kérte,
Gúnyolódtak egyre véle.
Elrémült e tolvajságra,
Tolvajságra, prédaságra;
S ládájából öltött nyomba,
Fehér szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára;
Fekete volt főkötője,
Fekete a hajban tője…
S elindult az asszony nyomba’,
Elérte a király házát,
Nem telt bele tán egy óra.
Letérdelt a király előtt
És könyörgött, kulcsolt kézzel,
Hallgassa ki a király őt…
– Korcsmárosné, rózsaszálom!
Mondd meg, mi bajodot látom?
Nincs tán több bor a hordóban?
Vagy a gyertyád van fogyóban?

– A borod is, a gyertyád is
Mind elfogyott, drága uram!
Mert hozzám jött legény, három,
Erdély fia mind a három,
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból;
Három nap és három éjjel
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha talán az árát kértem,
Gúnyolódtak egyre vélem.

– Menj békével, térj csak vissza,
A boromat a pinczéből
Ez a három mind megissza.
Jól ismerem mind a hármat,
Arczaikat most is látom:
Hegedüssel Mircsát, Topreát,
Utonálló mind a három.
Hisz hozzám is eljövének,
Körülvettek bár legények,
S bár üldözték – mind hiában!
Menekültek a vásárba;
S a vásár hol legszebb vala,
Elvonultak mind rabolva;
A sátrakat felperzselték,
– Hajamat is megtépdesték.

MOGOS.

Bukarest szép városába’
Hét férfiu jár állingálva.
Nem győzi az ember nézni,
Sárkány-szülött e hét férfi, –
Mintha hét fenyőszál volna,
Mind a hét Mogos sógorja…
Ott a tágas utcza végen,
Nézve át a járó népen –
Várják drága nővérüket,
S nővérüknek hites társát,
Mogost, a ki szép és gazdag,
Jó élczei mindig vannak.
Az árnyékba leülének,
Esznek, isznak, szól az ének, –
A kulacs is járja rendre,
Öt veder s egy oka benne;
A belgrádi vedret értve,
Király által erősitve.
A nagyobbik feláll közben,
– Mert habár nagy, esze nincsen, –
Lenéz messze, le az utra,
S rekedt hangon imigy szóla:
– Látjátok őt, mint én látom,
Ott jő Mogos, jő lóháton…
Ott jő Mogos, mint egy sárkány,
Ugy ül lován, a szép sárgán.
Mind felállnak a testvérek,
A mezőkön által néznek,
S ime, látták szinről-szinre,
Mint jő Mogos lovát ütve…
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
– Fogadj Isten, sógor uram!
Hogy ma megjősz, nem is tudtam.
De hol van a feleséged?
A nővérünk mért nem követ?
Vagy a midőn hozzánk jöttél,
Midőn Stancát nőül vetted,
Arról is megfelejtkeztél,
Hogy elhozd egy télen hétszer,
Mert ilyenkor több az ünnep;
Nyáron által csak is négyszer,
Mert ilyenkor nincs sok ünnep!
– Arról meg nem felejtkeztem,
Midőn Stancát nőül vettem,
Most is vele keltem utra,
Hogy elhozzam vigalomba, –
De utközben, puszta uton,
Török, tatár értek utól,
És elvitték fele utról…
– Nővérünket elragadták?
És te Mogos megszaladtál?
Nem volt erő a szivedbe’
A törökkel szállni szembe?
S nem üldözted hét éven át,
Hogy leöld a török, tatárt?
Halj meg tehát elátkozva!
Nem volt ugy elrendelve, hogy
E fiuknak légy sógorja!
Kik Stancával mind testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek.

Tűzbe jőnek, lángra gyúlnak,
A pallósok messze nyulnak…
E közben az idősb testvér
– Ennek esze poltrát sem ér –
A nagy pallóst megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
De a pallós nem ért szivbe,
Suhogott a levegőbe;
Megütődve egy kőfalba,
Onnan ismét megfordula,
S Mogos mellett le is esett;
Leesett a puha földre,
S markolatig ment a földbe…
A kisebbik is felálla,
– Kicsiny, de nagy bátorsága –
A pallósát megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
Szivéig ért markolatja…

De ki jöhet amott szembe,
Nem is hisznek már a szemnek!
Egy taliga mozog elől,
Kiczifrázva kivül-belől, –
Tizenkét öszvér befogva,
A sörényük jól befonva.
A nővérük ott ül benne,
Egészségnek örvendezve.
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
A sógortok hol van? halljam!
Drága férjem köztetek van?
– Elküldöttük a pokolba,
Szivébe hét pallóst nyomva…
Nem érdemes, hogy itt éljen,
Hogy közöttünk még beszéljen,
A kinek nincs bátorsága,
Hogy a török utját állja,
És megvédje drága nejét!…
– Mit tettetek? jaj én nékem,
Mogos tréfált jó kedvében,
Midőn rólam szólt eképpen!
Alig, hogy a nő igy szólott,
Szemeiből a köny csorgott…
Mogos mellé hullt a földre,
Két karjával átölelte –
Drága szókat ott rebegvén,
Férje testén mult ki szegény…
Ott a tágas utcza végén
Annyi ember búsan nézvén.

PÉTER.

Tova, messze, a hegy alatt,
Hol a zugó csermely fakad, –
Égő tűznél, néma éjben,
Éjfél tájban, vajj’ ki légyen…
Péter vasal hátas lovat,
Szép patkóval, sárga rézből,
Jó szegekkel, lágy ezüstből. –
De hát ki ül Péter mellett?
… Péter anyja, öreg asszony,
Foly a köny a ránczos arczon,
Bánatában ily szót ejtett:
Péter fiam, Péter lelkem!
Mért vasalod sárga lovad,
Szép patkóval, sárga rézből,
Fehér szeggel, lágy ezüstből?
Mért titkolod bánatodat?…
– Ránk ütött a török, tatár!
Pusztit, rombol, mint a vizár;
Letiporja vetésinket,
Megmérgezi vizeinket,
Lánczra fűzi lányainkat,
Felkonczolja ifjainkat.
Szép szó elől ki nem állnak…
Megyek anyám katonának!…
Ha vágyni fogsz engem látni,
Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, –
Nézz meredten fel a hegyre…
Fiad lova felnyergelve,
Nyargalni fog bokron, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon;
Szikrázni fog a patkója,
Lángot bocsát majd az orra; –
Te meg igy szólj szelid hangon:
– Megállj, megállj szelid állat!
Fiam, urad, merre vagyon?
Elesett tán török kéztől,
Hosszu, véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre!
S aztán járd össze a völgyet,
Szedj számomra gyógyfüveket,
Kötözzem be sebeimet. –

* * *

Elment Péter a csatába,
Török, tatár csorda ellen,
Hogy a magva is elveszszen!
… De az anya nemsokára,
Péter fiát látni vágyta,
Ki is állott a küszöbre,
Felnézett a magas hegyre,
Látta fia lovát futni,
Tüskén, bokron, vizen, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon!
Szikrázik is a patkója,
Lángot bocsát, fú az orra.
És igy szólott szelid hangon:
– Megállj, megállj nemes állat!
Fiam, urad, merre vagyon!
Elesett tán török kéztől,
Hosszu véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre?
S összejárta a szép völgyet,
Sok gyógyfüvet összeszedett
Fia vérző sebeire…
Ezzel gyorsan haza tartott,
De Péter az ajtóban volt:
– Kivertük a török, tatárt,
Megmentettük a dús határt;
Kimentettük lányainkat,
Megmentettük ifjainkat; –
Im itt vagyok ujra épen,
Az Istennek hála légyen!

ÉRJEN TÉGED…

Érjen téged, rózsám, érjen
Az a vágy, a mely űz éngem;
A szerelem vágya érjen;
– Egész nap ülj a töltésen…
Jókor, – később, ozsonára,
Hogy égj, mint a gyertya lángja,
És azután este felé,
Mint a viasz, olvadj belé;
Aztán a nagy vacsorára
Aludj ki, mint gyertya lángja!
Hogy a midőn éjfél lészen,
Halálverejték emészszen;
És a midőn hajnal leszen,
Életednek vége legyen;
Hogy a napnak áldott arcza,
Süssön rád a koporsóba;
– Mert te rútul megcsaltál,
Nem tudom, mit gondoltál!

MIT VÉTHETTEM…

Mit vétettem neked bánat?
Hogy megkötve tartasz folyton,
Mint a lopott portékákat.
Mit vétettem neked bánat?
Hogy ugy kergetsz, mint a szélvész
A fáról leszakadt ágat…
Lefekszem, hogy erőt nyerjek,
Testem, lelkem olyan fáradt;
S egy percz alatt felébredek:
Felébreszt a gond, a bánat!

A JEGYES LEVELE.

Levelet ir a leányka.
Jegyesének van az szánva,
A szép ifjut rég nem látta.

„Legyen oly jó vőlegényem,
Jőjjön hozzám, arra kérem,
De ne jőjjön a havason,
Erdejében farkas vagyon;
Hozz’ magaddal lovast, ötvent,
Gyaloglegényt számra többet.

„Legyen oly jó vőlegényem,
Jőjjön hozzám, arra kérem,
Be se nézzen a berekbe,
Sok a tüske, bokor benne,
Csal a berkek hüvös árnya,
S rá léphetnél a virágra…
Hozz’ magaddal lovast, ötöt,
És gyalogost tizenkettőt.

„Legyen oly jó vőlegényem,
Jőjjön hozzám, arra kérem,
Még is jőjjön csak magára.
Ne üljön fel a lovára,
Mert nem tudnám megitatni,
A patakra kihajtani,
Szénát tennék majd elébe,
Megsértene a sörénye.

„Legyen oly jó vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra kérem,
De ne jőjjön az esőben,
Mert a ruha ázik könnyen,
Gyenge vagyok én még arra,
Hogy kivigyem a patakra,
Kifacsarjam, kiteritsem,
Erre nekem erőm nincsen.
Gyere hozzám szép időben,
Mint a sas a levegőben,
Szép koszorút, nekem fonva,
Akkorát, mint az ég holdja,
Gyere hozzám, tedd fejemre,
Jegy-gyürümet adom érte.