Ha a lányok, mint a bárány,
Hegyoldalon legelnének,
Juhász lennék s furulyámon
Éjszakán át szólna ének.

S midőn küzd a nap az éjjel,
Piros hajnal hasadtával,
Behajtanám kis kertünkbe
S betakarnám a subámmal.

Anyámnál a midőn voltam,
Ha dolgoztam, vagy ha ültem,
Anyám előtt kedves voltam…
A mióta férjhez mentem,
Rabszolgája másnak lettem.

Jókor reggel házat seprek,
Tüzet rakok, ágyat vetek;
És teritek asztalt nyomba,
Friss reggeli párolg róla;
És kifutok a forrásra,
Rokkámat nem hagyom másra,
Hozok tiszta forrásvizet,
Megmosdatom gyermekimet;
Csecsemőmet megszoptatom,
Gédelgetem, elaltatom;
És megfejem a tehenet,
A mi keskeny kapunk mellett;
És igy telik napom, éjem,
Nincs ki engem megkiméljen…
– Dorbézoló férjem, drága,
A dolog igy rosszul járja…
Választok egy szép barátot,
Osszon nekem igazságot.

A kis kakuk repül, repül…
Három napja ágon nem ül;
Hegyen, völgyön, vizen, árkon,
Csak repülni, szállni látom.

Kakuk madár! bár leszállna,
Közel hozzám, a zöld ágra,
S énekelne reggel, estve,
A bánatom ugy engedne.

Ha a kakuk ifju volna,
Én elfognám szegényt nyomba!
Szőnék neki finom inget,
Tartanám, mint szeretőmet…

Ha a kakuk vitéz volna,
Elüzhetné búmat nyomba!…
Hej, de ő egy szabad madár,
Zöld erdőkön, lombok közt jár,
Énekelni leszáll ágra:
Búmat nem is veszi számba.

Anyám, anyám, ne adj férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez;
Mert az öreg nem is csoda,
Kimegy reggel aratóba,
Estve eljő, lába gyenge,
Egyre baktat ide-oda…
És ha hivom vacsorára,
Nem eszik csak sóhajt rája;
S ha megvetem ágya helyét,
Gyenge hangon azt feleli:
Kössem be a fájó fejét…

Anyám, anyám, ne adj férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez:
Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy
Jó reggel az aratóba,
Estve eljő fütyürészve,
Nem baktat ő ide-oda;
Ha elhivom vacsorára,
Mosolyogva mondja rája:
– Étel, ital nem kell nekem,
Egy édes csók százszor jobb lesz,
Édes, kedves feleségem!

Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
A küszöbig. – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol;
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik, –
Két pisztoly van két lábánál,
Fejtől töltött puskája áll.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!

És az asszony kijött erre,
Övnél fogva felragadta:
Széles – mondá – lovam nyerge!
… Közepében az erdőnek,
Hol a „Holló“ vize vagyon,
Elfáradva leülének.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe’…
S puha keze babrált fején…
Látott bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
S szép szemének könye árja
Lefoly Toma arczájára…
– Mit akartál, mit müveltél?
Megforráztál, megperzseltél?
Vagy szemeddel megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is sirtam
Láttam bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomban párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan tehát,
Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
Menjünk haza éjszakára!…

Megérkeztek a kis házhoz,
A kis háznak ablakához
– Aludj, aludj árva kincsem,
Atyád van, de anyád nincsen,
Nincs a török hálójába, –
Tomával ment a világba.
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából,
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol.
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden…
Beszól Toma a szobába:
– Visszaveszed nődet bátya?
– Hogy ne venném, jámbor ember,
Igy magamra ég és föld ver!

S beugrott a nő a házba,
Megszoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De a férj a pallost vette,
És a nőnek fejét vette!
… Aludj, aludj árva kincsem!
Atyád van, de anyád nincsen,
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából;
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol;
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden!…
Hanem atyád boldogsága
Oda lett… lehullt virága! –

Mán ablaka előtt állva,
Beszól Toma a szobába:
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek.
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol,
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen;
Nyikorog is a ház ajtó,
Künn az ebem, a haragvó.
– Anna, Anna, drága lélek
Jöjj ki hozzám arra kérlek,
Tüzet lehet eloltani, –
A gyermeket elaltatni, –
Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
A kutyádat tarsd kenyérrel.
– Nem mehetek ki a házból
Nem lehetek ma már távol, –
Itt a férjem, alszik, szegény,
Töltött puska pihen mellén,
És két pisztoly a lábánál
Pallos fekszik oldalánál.
Ha mozdulok: puska ropog,
Ha felkelek: halva rogyok.
– Anna, Anna drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
Kis ideig leszünk távol.
… És az aszszony kijött erre,
Fel is kapta a nyeregbe;
Mentek nem is nézve hátra,
El is vitte messze tájra:
Zöld erdőnek közepébe,
Csergő patak közelébe,
Vastag fának árnyékába.
Itt leültek megpihentek.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejemben…
S puha keze babrált fején…
Látott gerlét, a mint várja,
Merről? honnan? jő a párja;
Messzebb ismét, benn az erdőn,
Látott bárányt puha emlőn
S rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit; –
Látta kedves csecsemőjét,
Szép szemében drága könnyét,
Csendes szellő fuvalmában,
Gyermek sirást hall magában.
… Anna erre, a kést vette,
És Tomának fejét vette.

Visszaindult haza felé, –
Megérkezett a kis házhoz,
A kis háznak ablakához,
S benézett a nő a házba:
Látta férjét vacsorálva,
És anyosát rongyot kötni,
Csecsemővel bibelődni
És altatva drága szóval:
– Aludj, aludj, árva gyermek,
Lefektetni nem is merlek,
Mert mióta anyád nincsen,
Jó éjszakád, álmod sincsen;
Két szép szemed, két nap óta,
Nem volt soha becsukódva;
Nem is szoptál édes tejet,
Nem is fogtál puha kezet,
Nem csókoltál édes ajkat,
Nem volt soha nyugodalmad,
Nem figyeltél anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek, néked,
Csupa sirás volt az élet…

Beszól a nő a szobába;
– Feleséged, ha megjönne,
Mit csinálnál vele bátya?
– Meg se sütném, meg se verném,
Rút szavakkal sem illetném;
Meg se kérdném: merre jártál,
Annyi időt hol töltöttél,
Kivel voltál, mit csináltál?
Csak az volna kivánságom,
A mig magam vacsorálok
Legyen gyertyám, mécs-világom…
Bement a nő a szobába,
Meg szoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De Mán erre mitsem szólott,
A ládához ment, s belőle
Vett ki puha, fejér gyolcsot.
S betekerte a nőt vele,
És szurokkal csepegtette,
S meggyujtotta és világolt,
Mig maga Mán vacsorázott.

Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas völgybe’,
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája!
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.
Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyermeket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája! –

---

De kik jőnek amott szembe,
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Aranyhajtól tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zöld erdőben – –

---

Erdő mélyben, a hegy alatt,
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája,
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya! –
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Friss erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –

---

És az ifju figyel erre,
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha rosszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Mig végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csoda szállja. – –

---

Nemsokára a szép ifju,
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a városban,
Tapsolnak is tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta…
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A menyköve esnék rája – –

---

– Hé, hegedüs! mi a neved?
Elfelejtém a nevedet,
Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kicsavarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kellnek, ki-ki járja,
… Ime más hurt érint ujja,
Elnémulnak a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –

---

Kézbeveszi a hegedüt,
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazit a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –

---

Áll az asszony megnémulva, –
Élettelen földre hulla!
És ez asszony, szegény Anna,
A hegedüs édes anyja.

A nagy leány kérdést teszen:
– Édes anyám mondd meg nekem,
Midőn csendes idő vagyon,
Mért suttog a szellő, vajjon?
Virágimat nappal lengi,
Ablakomat éjjel veri.

– A mit hallasz, kedves lányka,
Nem a szellő suttogása,
A szép ifjak lágy beszéde,
Nem térhetek ki előle…
Jönnek egyre s nőül kérnek,
Hanem veled sokat kérnek,
Vasas ekét hat ökörrel,
Vasas szekért nyolcz tehénnel
És a lovat felnyergelve,
Aranypénzzel megterhelve.

– Ha még egyszer erre járnak,
Küld csak vissza, én még várok,
A mig tavasz leszen ujra,
Mig a virág kihajt ujra;
Csinálok majd egy kis kertet,
Hegy alatt a patak mellett,
És ültetek szép virágot,
Milyent eddig egy sem látott;
Felékitem magam azzal,
Birni fogok derült arczczal,
És elmegyek majd a tánczba,
Hárman-négyen kérnek tánczra,
Megforgatnak lassan, jobban,
Érző szivök fel-feldobban
Ha meglátják szemeimet,
Elfelejtik ökreidet;
Nézve ajkam szép pirjára,
Nem gondolnak a bárányra,
Pénzt és lovat majd nem kérnek,
Szép hajamra ha ránéznek.

A bojárok kérdik egyre:
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a közepe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatba, hétbe’,
Hajad közé virág téve…

Ezüst fényü a két szemem?
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fénytől rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele lépek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő csak nappal járja,
Szivem holtig őt imádja:
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.

Reggel a hajnalba
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni,
A lányok egyike
Elment a tengerre;
Közbelső elméne
Parton fel, a kertbe;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig –
Elér nemsokára
A Cserna partjára.
A leánykák után
Sok szép ifju ment ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.

De im egy kapitán,
A derék Erkulán,
Előjő a ködből
És a parthoz érve,
Csernához beszéle:
– Tiszta futó habok!
Ám ne szaladjatok,
Lányok hová lettek,
Reggel utra keltek?
– A lányok egyike,
Elment a tengerre,
Fel a Duna partján
Van illatos virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe szálla;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklákban
Sirdogál az árnyban.

A deli kapitán
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part megszólal;
És imigy repülve,
A sziklához ére.
– Jöjj ki szép leányka!
Tekintsek arczádra.
– Nem mehetek innen,
Tiszta ruhám nincsen,
És a naptól félek,
Én az árnyban élek.
– Ne félj kis tündérem,
Nem bánthat senki sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is oltalmazlak,
Széltől, napsugártól
És azok csókjától.
– Szép ifju, galambom!
Hogyha szeretsz nagyon
S nőül akasz venni,
Hozzád fogok menni! –
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek téged.

Az ifju kapitán
Átugrik a sziklán.
Ime, nemsokára
Kijő a világra,
Egy lebegő tündér,
– A világgal felér, –
Gyönyörü s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra omlik;
– Mert ilyent nem látott –
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.

A deli kapitán
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez szoritja,
Lágy térdén ringatja.
Csinált neki fészket,
Hol a nap nem éget;
Csillagfénynél támadt
Virágból nyugágyat.

Török tábor közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák, ugy volt minden:
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.

Bement nyomba a klastromba,
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imígy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.
A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyü a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’,
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza, drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram, már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábomon,
S a kit érek, levagdalom.
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéveszámra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török ráismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba!
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéveszámra,
Elhelyezte kalangyába…

Márk a nejét haza vitte;
Nem a török táborában:
Otthon éltek boldogságban.

Fényes drága kastélyában,
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett,
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott neje,
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett;
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére, mi tűz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám, de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem,
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.

Felült sárga ménlovára,
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’,
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt, neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom:
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallósával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:

– Három arany a bor ára!
A háromért gondolj Márkra.

S kilépett az ajtón nyomba,
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a földre.

Anyám, anyám, lelkem anyám,
Neked is szép volt az élet,
S ha gyönyörködtetett téged –
Ne tanits az unalomra…
Mert veszett eb az unalom,
– Minden estve nálad vagyon,
Melletted ül: – ott pipázik,
A sok könytől arczod ázik.
Egy hajlékot lakván véle,
Nevetni sem lehet tőle: –
S aztán ott ül a kuczkóban,
Azt sem tudod eszed hol van?
Mint vele lakni egy házban,
Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
Betegségből, gyógyszerével,
Engem anyám kigyógyithat,
Unalomból csak a sirhant.

Édes rózsám, édes lelkem –
Késő éjjel, éjfél tájba’,
Midőn alszik a madárka
És a hold a tiszta égen
Csillagok közt úszik fényben,
Ablakodhoz vágyott lelkem,
Oda vágytam, oda mentem.
… Fontál kerek guzsaly mellett.
Könyben úszott drága szemed;
De hallottam mostohádat,
A mint szidott s szórt rád átkot,
A mért forrón szeretsz engem.

Pedig már az mind hiába!
Mert ha három éjjen által
Eresz alatt térden állva,
Habzó ajkról, vérző szivből
Szakad is ránk szitka, átka, –
Hogy ha misét mondat, hetvent,
S kalácsot süt egyszáz hetvent
Egymástól mi puszta szóra,
El nem válunk soha, soha.

Nem, mig anyád meg nem tudja,
Leveleit egy tölgyfának
És füszálát egy határnak;
A mig tisztán meg nem tudja
Szőrszálait száz egérnek,
Virágait egy mezőnek;
Mig a bükk nem terem körtét
S a füzfán megygy nem lesz nőve,
Hogy egyék anyád belőle.

Mért nem nősülsz ifju, vajjon,
Midőn annyi virág vagyon?
Tán szülőid nem egyeznek,
Vagy a lányok nem szeretnek?
– A szülőim egyeznének,
A leányok szeretnének, –
És üldöznek is a vágyak,
Mégis sugják, hogy csak várjak,
A mig ujra tavasz leszen,
Hátha eljő uj kedvesem…
Csinálok én akkor kertet,
A kis törpe kunyhóm mellett,
Virágim közt ülök, járok,
Nézni jőnek majd a lányok…
Ki is ülök a töltésre,
A lánykákkal összejőve,
Nyujtok nekik szép virágot,
Olyan szépet egy sem látott, –
De ha eljő a galambom,
A legszebbet neki adom, –
Ott nyilik az ablakomban,
Nőm számára azt ápoltam.

– Mondd meg milyen, mondd meg várjuk?
Ismerjük meg, ha meglátjuk…

– Könnyü zerge,
Nagyon fürge;
Gerle madár,
Repül, nem jár;

Az ő teste,
Sugár gyenge;
És az arcza
Rózsás, barna;

Szép hajában
Nyilt virág van;
Fürteibe
Virág hintve;

Szemét nézve,
Megigézne;
Ajakában
Egy világ van.