MEGMONDANÁM…

Megmondanám, de nem lehet,
 Hogy szivem mily nagyon szeret.
 Néma vagyok, ha rád nézek,
 Bámulástól rá nem érek.
És ez igy mind jól is volna;
 Hogyha mégis baj nem volna;
 Nem csókolhatom meg szádat,
 A mig ki nem nyitom számat.

DRÁGA JANKÓM…

Drága Jankóm, arra kérlek,
 Hajts utczánkba, drága lélek!
 Tégy csengettyüt ökreidre,
 Ostorodra selyem-csapót,
 Hogy halljam a drága hangot!
 Beteg vagyok, fekszem ágyon,
 Meg is öl tán kinom, vágyom!
 Hogyha eljösz, lásd, megkérem
 Anyámat, hogy nyissa szépen,
 Nyissa ki az ablak-táblát,
 Hogy tekintsek ki azon át,
 Hogy a képed megszemléljem,
 Hogy a szivem megenyhüljen.

AZ ÁRGESI ZÁRDA.

Az Árges vizén le,
 Amott a parton le,
 Halad Negru vajda,
 Vele kilencz mester,
 Mind kőmives ember,
 És Mánoli a fő,
 Ő közöttük a fő.
 A völgyben haladtak,
 Helyet keresgélnek
 A fényes klastomnak,
 Örök emlékének,
 Vajda dicsőségnek!
 És a mint haladtak,
 Utközben akadtak
 Egy juhász legényre,
 Furulya kezébe’;
 És a mint meglátta,
 Szól az ur hozzája:
 – Hé te fürge juhász!
 Oly ügyes furulyás!
 Az Árges vizén le,
 Juhnyájad legele;
 Az Árges vizén fel,
 Juhnyájad hajtád el,
 Mondd csak te nem láttál,
 Szerte a mint jártál,
 Egy elhagyott falat,
 Bevégzetlen falat,
 Annak a tetője,
 Fűvel van benőve.
 – De uram én láttam,
 A mint oda jártam,
 Egy elhagyott falat,
 Bevégzetlen falat;
 Kutyám, a mint látta,
 Futott is hozzája
 És meg is ugatta,
 Rosszát jósolgatta…
 Az ur örült ennek,
 Ennek a beszédnek;
 S indult is lefelé,
 Ama kőfal felé,
 A kilencz mesterrel,
 Kőmives emberrel,
 Köztük Mánol a fő,
 Ő közöttük a fő.
 – Ime az én falom,
 E helyet választom,
 A zárda helyéül,
 Örökös emlékül.
 Hanem ti mesterek,
 Kömives emberek,
 Csak fogjatok hozzá,
 Kezdjétek a munkát.
 S nekem épitsetek,
 E helytt emeljetek,
 Egy oly magas zárdát,
 Hogy ne lássam párját.
 Kincset adok nektek,
 Bojárokká teszlek,
 De ha nem lesz olyan,
 Megmondom komolyan,
 Mind befalaztatlak,
 Alapba rakatlak!

* * *

A sok mester siet,
 Nyujtják a zsineget,
 Megmérik a földet,
 Sánczot ásnak, szélest.
 Mindegyre dolgoznak,
 Nyulnak már a falak,
 De a mit épitnek,
 A falak ledőlnek;
 Másodnapra ismét,
 Harmadnapra ismét, –
 Negyedik nap rája,
 Dolgoznak hiába.
 Bámul Negru vajda,
 Méregbe jő rajta,
 Szidja a sok mestert,
 Sok kőmives embert,
 És ő be akarja,
 Falazni a falba.
 És a sok nagy mester,
 Jó kőmives ember,
 Ugy félnek mindegyre,
 Dolgoznak remegve,
 Hosszu nyári napon,
 Reggeltől estvélig,
 Dolgukban nincs haszon!
 De Mánoli rája,
 Nem is megy munkába;
 Lefeküdt az ágyba…
 S álmot lát álmába, –
 És a mint felébredt,
 Kezdé a beszédet:
 – Héj ti kilencz mester,
 Mind kőmives ember!
 A mint elaludtam,
 Ezeket álmodtam:
 Egy hang szólott hozzám,
 Mely megmondta tisztán,
 Hogy kezünk munkája,
 Ledől éjszakára,
 Mig elhatározzuk,
 Hogy mi befalazzuk,
 A feleségünket,
 Vagy a nővérünket,
 A ki holnap reggel,
 Legkorábban jő el,
 Hozván finom étket, –
 Férjnek vagy fivérnek.
 Akarjátok tehát
 Végezni e munkát,
 Az isten szent helyét,
 A vajda emlékét, –
 Jertek fogjunk hozzá,
 Esküdjünk meg reá,
 És ezen eskünket,
 Tartsuk meg, mint szentet,
 Hogy feleségünket,
 Avagy nővérünket,
 A ki holnap reggel
 Legkorábban jő el,
 Azt mi feláldozzuk,
 A falba falazzuk.

* * *

Másnap reggel korán
 Fel is ébredett Mán,
 S nyomba fel is méne
 Vessző-keritésre
 És lenézett róla,
 A kanyargós útra.
 De kit veszen észre?
 Ki tart ott feléje?
 Az ő hites társa,
 A mező virága!
 Közeledik egyre,
 Hozván a kezébe’
 Bort, hogy igyék férje, –
 Párolog az étke!
 A mint ő meglátta,
 Szivét a kín szállta,
 És ekép beszéle;
 – Isten a nagy égbe!
 Esőt küldj a földre,
 Hogy a patak folyjon,
 A viz ugy omoljon,
 Nőjjenek a vizek,
 Őtet állitsák meg,
 Állitsák meg útba’,
 Hogy térhessen vissza!
 Isten meghallgatta
 A szép imát, s nyomba
 Felhőket hoz össze,
 Sötét lesz, mint östve,
 Az eső megeredt
 És nagy eső esett,
 A patakok folytak,
 A vizek omlottak.
 A viz bármint áradt,
 A nő meg nem állott, –
 Hanem csak jő egyre,
 Egyre közeledve.
 És Mán a mint látta,
 Köny folyt az arczára,
 Térdre hullott ujra,
 Ekép imádkozva:
 – Hozz istenem szelet,
 Hadd fujja a földet,
 Hogy fenyőt letőrjen,
 Tölgyfa meggörbüljen,
 Havas leszakadjon,
 Ember hogy megálljon!
 Állitsa őt utba,
 Hogy térhessen vissza.
 Isten meghallgatta
 A szép imát, s nyomba
 A földre eresztett
 Kemény, hideg szelet,
 A fenyőt letőrte,
 Halomra döntötte,
 A havas leszakadt,
 A nő meg nem állott,
 Hanem csak jött egyre.
 És elért a férjhez,
 Jó Isten kegyelmezz!

* * *

A sok mesterember,
 Mind kőmives ember,
 Őt a mint meglátta,
 Őket öröm szállta;
 De Mánt kín gyötörte,
 Nejét megölelte,
 Ölébe felvette,
 Derekára tette,
 S feltette a falra,
 Tréfálkozott rajta:
 – Megállj édes lelkem!
 Ne félj senkitől sem,
 Az egész csak tréfa,
 Berakunk a falba.
 Anna hitt a szónak,
 Ajkai mosolygtak;
 De Mán csak sóhajtott,
 És hozzá is fogott
 A fal felrakáshoz…
 Be is telt az álom!
 A fal már nőtt egyre,
 Már-már körülvette,
 Fehér lába sarkát,
 Fehér bokacsontját;
 Szegény asszony erre,
 Nevetni nincs kedve…
 Hanem egyre mondja:
 – Manoli, Manoli!
 Nagymester Manoli!
 Ne tréfálkozz’ férjem,
 Magam nem jól érzem!
 Manoli, Manoli,
 Nagymester Manoli!
 A fal szorit engem,
 Már fáj is a testem!
 De Mán nem szól – hallgat,
 Csak rakja a falat,
 A fal már nő egyre,
 Emelkedik rendre,
 A lába sarkáig,
 A boka-csontjáig,
 Vékony oldalcsontig!
 S jaj a szegény asszony,
 Foly a köny az arczon,
 Csak ezeket mondja:
 – Manoli, Manoli,
 Nagymester Manoli!
 Szorit a fal engem,
 Szorul tőle keblem!
 A testemet nyomja!
 A férj sirva fakad…
 De rakja a falat,
 A fal már nő egyre,
 Emelkedik rendre,
 Az oldalcsontjáig,
 Egész ajakáig,
 Szemevilágáig!
 Az asszonyt, jaj neki!
 Már nem látja senki!
 A falból ezt mondja:
 – Manoli, Manoli,
 Nagymester Manoli!
 Szorit a fal engem,
 Meg is halok lelkem!…

* * *

Az Árges vizén le,
 Ott a szép parton le,
 Negru vajda megyen,
 Hogy imát rebegjen,
 Ama szép klastromba, –
 Amott áll a zárda,
 Melynek nincsen párja.
 És a mint ránézett,
 Nagy örömet érzett,
 És imigyen szólott:
 – Ti hires mesterek,
 Kőmives emberek,
 Mondjátok meg tisztán,
 Lélekre gondolván,
 Van-e tudománytok,
 Épitni tudnátok
 Egy más zárdát nekem,
 Legyen nagy emlékem!
 Fényesebbet ennél!
 Sokkal szebbet ennél!
 És a kilencz mester,
 Mind kőmives ember,
 A zárda tetején,
 A zárda fedelén
 Mind egymásra nézve,
 Mosolygtak rajta,
 És feleltek arra:
 – Mi hires emberek,
 Kőmives emberek,
 Nincs a földön párunk,
 Csak egyedül állunk, –
 Mi bármikor tudnánk
 Épitni ily zárdát,
 Ennél sokkal szebbet,
 Sokkal fényesebbet! –
 Az ur figyel erre,
 Gondolkodik egyre,
 S aztán parancsolta,
 Hogy szedjék le nyomba,
 A nagy lajtorjákat,
 A nagy állás-fákat…
 Hogy a nagy mesterek,
 Kőmives emberek
 Ott fenn maradjanak,
 Ott fenn pusztuljanak
 A zárda fedelén,
 A zárda tetején.
 De a nagy mesterek
 Szárnyat készitettek,
 Könnyü a szárny röpte,
 Zsendelyből készitve…
 Kiterjesztik gyorsan
 S elrepülnek onnan…
 De a földre esnek,
 Százba megy a testek.
 A szegény Manoli,
 A mint megpróbálta,
 Hogy kelljen már szárnyra.
 Ime egy hangot hall,
 Mintha szólna a fal, –
 Siró fojtott hangot,
 Egy oly kedves hangot,
 Mely a falból nyögve,
 Ezeket beszélte:
 – Manoli, Manoli!
 Szorit a fal engem,
 Sir belé a lelkem,
 Mellemet ugy nyomja,
 Életemet oltja.
 Ennek hallatára,
 Mán keblét kín szállta
 Szeme forgott szörnyen,
 A felhők az égen,
 És a föld mellette,
 Mind forogni kezde.
 Zárda fedeléről,
 Zárda tetejéről
 Hallva hullt a földre!
 De mi lett a helylyel,
 Hová Mán esett el?
 – Csergő patak támadt,
 Kevés vize árad,
 Sós a patak vize,
 Könytől jő az ize.

AZ ÁRVA MADÁR.

Sok madara van az égnek, –
 Szárnyra kelnek vigan élnek;
 Előttük a jó kitárva,
 Csak én vagyok szegény-árva!
 Se ételem, se italom,
 De bár volna nyugodalmom!
 Az út mellett áll a fészkem,
 Száraz ágon, összetörten!
 A hány ember jő-megy erre,
 Mind bedobál a fészekbe.
 Mondják, menjek gyorsan innen,
 Mert fészkemtől nyugtok nincsen.
 … De a fészkem nem bolygatom!
 Dobálják is bármily nagyon…
 Oly kicsik, még pelyhök sincsen,
 Mi lesz, ha elhordom innen?…
 Akkor, hogyha lesznek nagyok,
 Ép, erősek, szép tollasok,
 Ha képesek lesznek szállni,
 A hideget is kiállni;
 Majd, ha étel után látnak,
 És magukra útra szállnak,
 Én szállok majd a fészekre,
 És kicsalom, esdve, kérve!
 … Még a biró is üldözne,
 Irás által kiüldözne…
 Még igy kiált a goromba:
 „Hord el magad gyorsan innen!
 A mig elmehettek épen!“
 Biró uram! no csak lassan!
 Sem nem öltem, sem em loptam;
 Fiókáim sirnak rendre,
 Ne hozz szégyent a fejemre!
 Oh, ne csinálj irást nékem,
 Megöl tőle a nagy szégyen!
 Ha elitélsz erre engem,
 Haragomtól isten mentsen!
 A mért csupa gőg vagy, látod,
 Világithat még a házod;
 A hol kamarádat látom,
 Nehogy ott a világ járjon!

A JEGYES IFJÚ.

Kérdezik a lovas ifjut:
 „Mond meg nekünk, mért oly izzadt,
 Mért oly fáradt fakó lovad?
 A sarkantyud összetörve,
 Kalapodon a toll görbe!“
 „Vadásztam a zöld erdőben,
 Három nap és három éjen…
 Üldöztem a szarvasgimet,
 Aranyszarvból aranyt hintett.
 A Kárpátok alján kezdém,
 A nagy Oltig üldöztem én!
 Elmerült az Olt vizében, –
 Tul meg eltünt szük ösvényen.
 Ott voltam én mindütt nyomban
 Azért fáradt el a lovam!“
Meghallja ezt egy leányka,
 És szó nélkül ki nem állja:
 „Ne hidjetek, arra kérlek,
 Mert ez ifjú hazug lélek;
 Kedvese van eljegyezve,
 Már husz napja elhelyezte,
 Gyurgyevoba, Argis mellett,
 Itt vallotta a szerelmet.
 Kilencz nap kell ilyen útra,
 Kettő alatt ő megfutja;
 Kilencz napig ül ott nála,
 Gyönyörködni a mátkába.
 Harmadik nap készül útra!
 Kedveséhez vágtat ujra!
 Szép is a lány kit ő szeret,
 Villám lakja a két szemet,
 Arcza fehér, maga szende,
 Mint a harmat olyan gyenge!
 A fülében drága ékszer,
 Nyakán gyöngysor füzve kétszer,
 Oly hajlékony csontja, izma,
 Még egy gyürün is átbujna!“
 „Hallgass! – szólt az ifju erre,
 Meghazudtolsz szemtől-szembe?
 Neked rosszul esik látom,
 Hogy nem te lész az én párom!“

KÁROLINA.

„Károlina drága,
 Kert nyiló virága!
 Gyere haza szépen,
 Ne csinálj te szégyent;
 Elfelejtéd, látom
 A nagy sietségben,
 Keszkenőd az ágyon,
 Gyöngyöd a gerendán,
 Engemet a konyhán.
 Siethettél nagyon,
 Kis gyürüd itt vagyon,
 Kisebbik ujjamon!“
„Nem felejtém, látod,
 Én magam hagyám ott;
 A pusztaság verje;
 A tüz lángja nyelje;
 Nincs többé rá gondom…
 Van még olyan otthon.
 A gyürü is szebb ám,
 Mint az ott az ujján,
 Ha van rá szükséged,
 S ujjadon nem éget,
 Tartsd szerencsepénznek:
 Én vissza nem térek!“

A BÜSZKE LEÁNY.

A piacz közepén állva
 Igy kiált a német lánya:
 „Nincsen sehol olyan férfi,
 Ki szemembe merne nézni!
 S ki kezemet megcsókolná…
 Annak kezem odaadnám!“
Ezt elvitte a hir szárnya.
 A törökök táborába.
 Péter hamar meg is tudta,
 De azt hamar ki nem tudta,
 Ezt a dolgot, mint csinálja!
 Gondolkozott aztán mélyen…
 Szép szemébe miként nézne,
 S nyomná csókját puha kézre?
 … Felült sárga ménlovára,
 Elszáguldott messzetájra,
 Édes anyja lakására.
 „Péter, Péter édes fiam!
 Mért vagy barna, mint a sár?
 Mért vagy olyan zöld, mint a fű?
 Mért oly sárga, mint a viasz?“.
 „Arra kérlek anyám, hadd el,
 Ne faggas oly kérdésekkel,
 Inkább tanits engem erre:
 Mint gyulasztnám szerelemre?“.
 „Péter, Péter édes fiam!
 Nem tudom a dolog mint van,
 Hanem eredj nővéredhez,
 Jobban ért ő mindezekhez!“
Felült sárga mén lovára,
 S megérkezett este tájba,
 A nővére lakására.
 „Péter, Péter szép testvérem!
 Mért vagy barna, mint a sár?
 Mért vagy oly zöld, mint a fű?
 Mért oly sárga, mint a viasz?“
 „Arra kérlek nővér, hadd el,
 Ne faggass oly kérdésekkel,
 Inkább tanits engem erre:
 Mint gyúlasztnám szerelemre?“
 „Vesd le ezt a férfi ruhát,
 És öltözzél nőibe át…
 Hogyha oda el fogsz érni,
 Ne szólj ugy, mint szól a férfi,
 Hanem beszélj női hangon,
 Mondd, hogy megvert urad nagyon!“
„Anna, Anna drága lélek!
 Eressz be a házba kérlek!
 Mert én lakom innen messze,
 Esik eső, dörög nagyon,
 S a házadnak nincs eresze.“
 „Nem eresztlek be a házba,
 Mert a ruhád, habár női,
 Ugy szólsz mégis, mint egy férfi!“
 „Megvert tegnap uram nagyon,
 Megváltozott női hangom!“
Beereszté őt a házba.
 És a mint belép a házba
 Betekinte szép szemébe,
 Csókot nyomott puha kézre.
 Anna hamar észrevette,
 Hogy valaki őt rászedte, –
 Szabadkozott, de hát végre
 Házasság lett mégis vége.