Moncontour lovagot az 1777-ik év egy januári reggelén, hét és nyolc óra között, Méricourt grófné kastélyában fogták el.
A lovag már ébren volt s éppen öltözködött, amikor a váratlan vendégek dörömbölni kezdtek az ajtón s kivülről valaki bekiáltott a szobába:
– A király nevében parancsolom, nyissák föl!…
– Tyű, teringettét! – káromkodta el magát a lovag.
A grófnénak szeme-szája nyitva maradt ámulatában. Egy pillanatig nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Aztán a szeme megmerevedett a rémülettől; szólni akart, de a szó nem jött ki a torkán.
– Sebaj, édes Zsófiám, – szólt a lovag nyugodtan. – Valamelyik gazember elárulta, hogy a „Hollandi levelek“ irója én vagyok. Hát most le fognak tartóztatni és egy pár hónapra alighanem becsuknak. De ne félj, nem fognak fölakasztani! A könyvem ugyan egy cseppet sem tetszik az udvarnak… az is igaz, hogy van benne egy és más, ami veszedelmesen hasonlit a felségsértéshez… de nem azért van előkelő rokonságom, nem azért vannak barátaim, összeköttetéseim az udvarnál és különösen nem azért vannak derék, furfangos és pénzért serény ügyvéd-mesterek, hogy az afféle csipős kétértelmüségeket ki ne tudják magyarázni arra, amire akarják.
Odakünn másodszor is fölhangzott:
– A király parancsára!
– Várják meg, mig a grófné felöltözik, – kiáltott ki a lovag. – Becsületszavamat adom, hogy nem fogok megszökni.
A grófné ész nélkül kapkodott a ruhái után. A lovag segitségére sietett.
– Légy egészen nyugodt, – szólt gyöngéden, – olyan nyugodt, amilyen én vagyok! Esküszöm neked, nem lesz egyéb boszuságunk, csak az, hogy egy pár hétig nem láthatlak!
Ujra dörömbölés.
– Ha azonnal nem engedelmeskednek, – szólt a parancsoló hang, – betöretem az ajtót!
– Nincs rá szükség, – felelt a lovag. – Rendelkezésére állok.
Kinyitotta az ajtót; a tiszt és a katonák beléptek.
– Moncontour lovag, ön foglyom! – szólt a tiszt.
– Amint láthatja, nem ellenkezem, – felelt a lovag.
A tiszt bocsánatot kért a grófnétól, hogy őt is zavarnia kellett.
– Nem járhattam el másképpen, – mentegetőzött. – Határozott parancsom volt rá, hogy betörjek a grófnéhoz.
A grófné csak azt kérdezte tőle:
– Nem adhat egy pár percet?… egy negyedórát?… hogy elbucsuzzam a lovagtól!
– Egyetlenegy percet adhatok a grófnénak, – felelt a tiszt.
Megcsókolták és megölelték egymást, a tiszt és a katonák előtt, hosszan, amig egy egész perc tart. Aztán menni kellett.
– Sebaj! – biztatta kedvesét a lovag és csókot intett neki.
Levezették. De még az udvarból is fölkiáltott abba az ablakba, ahol a grófné sápadozott:
– A viszontlátásra!
Mialatt a grófnét bátoritotta, mintha még a bosszusága is elpárolgott volna. Szinte derülten kérdezte a tiszttől:
– Hová visznek?
A tiszt ridegen felelt:
– Nem azért vagyok itt, hogy önnel társalogjak, hanem azért, hogy a kötelességemet teljesitsem.
Ez egy kicsit sértette. Végre is nem tolvajt fogtak el benne; a tisztnek semmi oka rá, hogy ugy felelgessen neki, mint egy semmirekellőnek.
A harag elhallgattatta. De ha a tekintete elárulta, hogy szeretné levágni a tisztnek a fülét, azt már nem lehetett leolvasni az arcáról, mintha aggodalom vagy gond bántaná. Olyan nyugodtnak látszott, mintha bálba vagy csatába vitték volna.
Pedig mégis furdalhatta valami. Mert amikor Páris sorompóinak a közelébe értek, ujra megszólalt:
– Tiszt uram, ha ön nemes ember, ugy meghallgatja a kérésemet. Nem kérem öntől, hogy álljon szóba velem, csak azt, hogy hallgasson meg.
Mintha egy süketnémának szólt volna.
– Nem szeretném, – folytatta a lovag, – ha mindenki megtudná, hogy ön engem a Méricourt grófné kastélyában fogott el. A grófné özvegy, független, ura a tetteinek; nem róla van szó. Hanem nekem fiatal feleségem van, aki nemsokára anya lesz. A feleségem szeret; nem is álmodja, hogy megcsaltam, azt hiszi, Hollandiában járok. Le fogja sujtani, ha megtudja az igazat. És éppen abban az időben van, amikor a lelki megrázkódtatás testi veszedelemmel jár. A gyermekre is végzetes lehet ez. És az első gyermekét várja; még nincs egy esztendeje, hogy a feleségem. Láthatja, tiszt uram, hogy nemcsak a nemességére hivatkozom, hanem az emberiességére is. Önnek módjában lesz ugy intézni a dolgot, hogy a feleségem soha se tudhassa meg, hol fogtak el. Csak ezt akartam mondani.
– Hazugság volna, – felelte a tiszt, – ha azt mondanám, hogy sajnálom önt. Én Choiseul de Meuse vagyok és egy Choiseul de Meuse soha semmiért se hazudik.
Vagy ugy? Ez az a Choiseul de Meuse, akit Moncontour lovag felesége, amikor még d’Ormesson kisasszony volt, kétszer is kikosarazott?! Az már más!
– Sebaj! – szólt magában a lovag.
Egy megvető pillantás után, amelyre Choiseul de Meuse hasonlóval felelt, hátat forditott a tisztnek. Többet nem szóltak egymáshoz.
Az előkelő rokonok, a jóbarátok és az ügyvédmesterek megtették, ami tőlük telt, de az itélet mégis szigorubban hangzott, mint a lovag várta. Ugy szólt, hogy hat esztendőt kell eltöltenie a vincennesi Toronyban.
És ez még csak a kisebbik baj volt.
Mert az emberséges Choiseul de Meuse mindent elkövetett ugyan, hogy titokban maradjon, hol fogta el Moncontour lovagot, de hiába fáradozott, esdeklett, sőt hazudott is, ahol lehetett, – a dolognak ki kellett tudódnia.
Pedig Choiseul de Meuse még a hamis eskütől se riadt visza, hogy megkimélje a fájdalomtól és a veszedelemtől azt az asszonyt, akit szeretett. Megesküdött előtte, az oltári szentségre, hogy a hollandiai határon fogta el a lovagot és hogy merő hazugság, amit az udvarnál fecsegnek. A katonái is befogták a szájukat, mert szerették a tisztet és féltek tőle. De a lovag birái, akik előtt Choiseul de Meuse nem hazudhatott, s akik alig várták, hogy boszut állhassanak a „Hollandiai levelek“ gonosz tréfáiért, nem voltak olyan kiméletesek, mint Choiseul de Meuse. Minden fáradság kárba veszett; s a hamis eskü nemkülönben.
Egy héttel azután, hogy a lovagot átszállitották a vincennesi Toronyba, Le Noir, a várparancsnok, aki régi jó embere volt, közölte a fogolylyal, hogy Moncontourné asszony beszélni kiván vele.
– Megengedték, hogy találkozhassunk? – álmélkodott a lovag.
– Ugy látszik, – felelt Le Noir, – az ön ellenségei nem voltak elkészülve rá, hogy a felesége fölkeresheti, mert eddig nem kaptam utasitást, hogy senkivel se beszélhet. Az ilyen esetekben pedig magam is megengedhetem a találkozást. Hát csak éljen az alkalommal, mert lehet, hogy holnaptól fogva senkit se bocsáthatok önhöz.
– Eljött! – szólt magában a lovag, mialatt őrei közt lehaladt a lépcsőn. – Nem tudna semmit?!…
A csodálkozása nagyobb volt, mint a megilletődése. Meg volt győződve róla, hogy Choiseul de Meuse el fogja árulni; s a grófnét várta, nem a feleségét.
Hanem, amikor a látogató-szobában megpillantotta a kisirt szemü asszonyt, akit már csak néhány nap választott el az anyaságtól, olyan meghatottságot érzett, amilyet még soha.
Az asszony a nyakába borult és azt mondta neki:
– Mindent tudok. Megbocsátok neked. Nagyon szeretlek.
– Milyen jóságos vagy te, édes Juliám! – szólt a lovag, egy kissé elérzékenyedve.
Most tegezte életében először.
Soha se idegenkedett a feleségétől. Őszinte vonzalomból vette el és nemcsak azért, mert látta, hogy szerelmet keltett szegénykében. Megbecsülte sok kitünő tulajdonságát, s szeretettel, igaz barátsággal volt iránta. Elnézte neki, – hiszen nem tehet róla! – hogy nem tudta fölébreszteni benne azt a szenvedélyt, amelyet nem egészen félesztendővel a házassága után a szép grófné keltett benne életre. Talán akkor nem is vette volna el, ha olyannak látja, mint a grófnét… amaz szeretőnek, ez feleségnek való.
De ha máskor is ragaszkodott hozzá, igy még soha se szerette, mint ebben a percben, amikor, szegény, formátlanabb volt, mint valaha.
Vigasztalni kezdte:
– Ej, hat év nem olyan nagy idő! Még fiatalok vagyunk mind a ketten. Hat év hamar elmulik. És meglásd, milyen hálás leszek azért, hogy most ilyen jó vagy hozzám!… Majd meglátod, milyen boldogok leszünk még!
Őszintén gondolta.
– Hat évig nálad nélkül! – sirdogált az asszony. – És hat évig folyton arra gondolnom, hogy te a börtönben vagy!
– Ej, ez a börtön nem lesz olyan rettenetes, mint képzeled. Csak hogy éppen nem járhatok szabadon. De itt, a várban, kedvemre sétálgathatok; a cellám pedig tágas, szép szoba. A derék Le Noir minden kedvezést megadott, ami megkönnyitheti a fogságomat. Olvashatok, irhatok; megkapom a könyveimet, levelezhetek barátaimmal… Sokat fogok irni, még többet tanulni; igyekszem tökéletességre vinni a latin, a görög és az angol nyelvben. És munkaközben olyan hamar elmulik a nap, hogy az ember észre se veszi. Időnkint látni foglak… Ha most találkozhattunk, találkozhatunk később is. Eljösz, talán minden hónapban és elhozod a gyermekünket… Hat év! Nem olyan nagy idő az! És a gondolataink mindennap együtt lesznek néhány óráig, amig levelet irunk egymásnak. Hat év! Hamar elmulik az! Sokat fogsz foglalkozni a gyermekünkkel s hamar elröppen a nap. Amikor nem láthatjuk egymást, szórakozni fogsz. Talán többet fogsz szórakozni, mint ma gondolod…
Már féltéssel gondolt Choiseul de Meusere.
A kisirt szemü asszony kitalálta ezt a gondolatot s végre elmosolyodott.
A lovag egészen őszintén beszélt; csak nem mondott el mindent.
Nem mondta el, hogy nagyon várja a grófnét.
De hiába várta.
Az ellenségei nem feledkeztek meg róla, hogy a boszujok még nem tökéletes. Három nap se mult el s Le Noir már megkapta az utasitást, hogy Moncontour lovag senkivel se beszélhet.
Erre már nem mondta a lovag, hogy:
– Sebaj!
De erős akaratu legény volt, akit a balszerencse nem egykönnyen vert le a lábáról.
Reménykedett benne, hogy ha a felesége nem tudja kikönyörögni, a grófné módját fogja ejteni, hogy visszavonják a tilalmat. Elég összeköttetése van hozzá.
De addig se adta át magát a szomoruságnak. Szórakozást keresett és talált a munkában.
Tanult, olvasott, irt; dolgozni kezdett egy uj könyvön, s amikor ezt befejezte, még egy másikon is. Mindennap hoszu leveleket irt; gyöngédeket a feleségének és szenvedélyes hanguakat a grófnénak. És boldogan olvasta a hozzá érkezett leveleket. Ugy a grófné, mint a felesége leveleit. Ezek mindannyian szenvedélyes hanguak voltak.
És eleinte csakugyan gyorsan multak a napjai. Akárhányszor annyira belefelejtkezett a munkába, hogy csak éjszaka hagyta abba, mintha sietnie kellene.
Néha nevetett magában:
– Az ostobák! Nem jutott eszükbe, hogy könyv és irószerszám is van a világon! Nem gondoltak rá, hogy aki levelezhet a szeretteivel, nincs egészen elzárva tőlük! És igy nem tudták megboszulni magukat, az ostobák!
Hanem annyi eszük mégis volt, hogy a tilalmat nem vonták vissza. Hasztalan könyörgött a feleség, hiába ravszkodott a szerető, nem segitett az előkelő rokonság pártfogása s kárbaveszett a jóbarátok minden erőfeszitése.
A grófnét nem engedték hozzá; a feleségét se láthatta többé és nem mutathatták meg neki a gyermekét.
Még az első esztendő se mult el, amikor egyszer felötlött neki, hogy a grófné ritkábban ir és már nem olyan lángoló hangon, mint előbb. Olyan lassu volt ez a változás, olyan nehezen észrevehető, hogy amikor ujra elolvasta a régibb leveleit, már ezekben is talált valami hüvösséget, ami előbb nem tünt föl neki. Az is csak most keltette föl a figyelmét, hogy a grófnénak mindig kitünő oka volt rá, ha valamelyik napról elmaradt a levele, de ezek a kitünő okok egy idő óta mind jobban szaporodtak.
Ez a fölfedezés majdnem fájdalmat okozott neki, mert gyanitotta s talán kitalálta a magyarázatot. Izgatott hangon irt a grófnénak ezekről a rossz sejtelmeiről; kedvese kissé ingerülten felelt s szemére vetette oktalan félténykedését; aztán egy kicsit összekaptak a leveleikben; éles megjegyzéseket tettek egymás türelmetlenségére, hálátlanságára, önzésére, szeretetlenségére; utóbb már gunyos elmésségekkel is boszantották egymást; majd, ismét elkomolyodva, kissé elérzékenyedve, egymást megsajnálva, megint más hurokat kezdtek pengetni és kibékültek; de a régi hangot soha se találták meg többé, a neheztelésükből valami továbbra is megmaradt, mind gyakrabban tüztek össze s mind kicsinyesebb okokból, a kibékülésben egyre kevesebb volt a lázas öröm, a szenvedély hangjai mind több helyet engedtek a barátság hangjainak, s ha néha-néha még a régi szólamokat használták, az iró is, az olvasó is érezte, hogy mindez kissé hamisan hangzik.
A lovag eleinte szinte szenvedett e miatt, de rossz érzését nagyon enyhitette a folytonos munka, a megszokott szórakozás, a magánosság csöndje, a béke, amelybe börtönében beleélte magát.
Utóbb már nem tudott neheztelni a grófnéra, mert észrevette, hogy ő maga is meghüvösödött.
Hat év fiatalembereknek nem nagy idő; de a negyedik évtől fogva egyre kevesebbet irtak egymásnak, s a hatodik évben Moncontour lovag csak igen ritkán gondolt a szép grófnéra.
Nagy változás ment benne végbe ez alatt a hat esztendő alatt.
A felesége pontosan irt és az ő leveleinek a hangja mindig egyforma maradt. Ez az egyformaság nagyon megnyugtatta a lovagot. Az első esztendőben még el-elkomorodott, ha eszébe jutott Choiseul de Meuse; de később már soha se gondolt rá, máson járt az esze.
A felesége leveleiben egyre több szó volt a gyermekükről. És ő is mind gyakraban gondolt a kis fiára. Megkapta az arcképét; mindennap olvasott róla, mit csinál, hogyan erősödik. Tudta, mit gügyögött először, mikor tanult járni, mivel szeret játszani, hova vitték, mit mondott. A hatodik esztendő elején már irni tanitották és az első betüit elküldték az apjának.
A hatodik esztendőben már nem volt egyéb gondolata, csak a kis fia – és hogy milyen lassan mulnak a napok.
Türelmetlenül számlálta előbb a heteket, aztán a napokat, végül az órákat.
Egy héttel a kiszabadulása előtt egyszerre csak elmaradtak a felesége levelei. Moncontour lovag azt hitte, hogy neki meg kell őrülnie, mert ez a hét soha se mulik el.
Mikor Moncontour lovag otthon megtudta, hogy a kis fia egy héttel ezelőtt meghalt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki hátulról, orozva, egy iszonyu doronggal rácsapott volna a koponyájára.
Nem akarta megérteni, mi történt. Kábultan bámult az emberekre.
Hosszu idő telt bele, amig egészen magához tért.
Körülnézett. Ahányszor egy uj tárgyat pillantott meg, mintha mindannyiszor összefacsarták volna a szivét.
Itt élt a kis fia. Ezeket a tárgyakat látta. Egyikkel-másikkal játszott is; rajtuk van a kis keze érintése. Ott nevetgélt a napfényen. És csacsogott, kedves hangon, – amelyet ő nem hallott soha.
Egy egész élet mult el. Egy világ van oda. Itt valaki járt-kelt, futkosott, mosolygott, nevetgélt, pajkoskodott, lármázott, betüket vetett a papirosra, beszélgetett a vincennesi Torony lakójáról, csókra nyujtotta a száját… ez a valaki ő volt, testestül-lelkestül ő maga!… és ezt a valakit, – nem látta soha!
Azt mondta a kisirt szemü asszonynak:
– Nagyot vétettem ellened, de nagyon megbűnhödtem.