Karácsony előtti pénteknap volt.
Ezt azon időkben nagyon megszokták ünnepelni Miskolcz városában.
A három római katholikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak az ájtatosságra hivogató harangok. Hogy a reformátusok és evangelikusok templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminczhárom okuk van. Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy van, fönn az Avas hegytetőn, régi erős építmény; nem messze tőle egy torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven esztendővel később épült az a mostani a város közepén.
De vármegyeháza már volt, szép emeletes épület, abban lakott az első alispán. A másod alispán a saját nemesi salva guardiájában rezideált.
Vározháza még nem volt. A biró a saját házában tartotta a hivatalát, a mire könnyű volt rátalálni az ajtaja mellé kitett kalodáról.
A vármegyeházánál kék mondúros hajdú strázsál kivont karddal, alá s föl sétálgatva a hosszú kapu alján végig nyújtott gyalogjárón. Valahányszor a kapuhoz kerül, kidugja rajta a fejét.
Mikor aztán egyszer megint kikukkant a kapuajtón, jó szerencse, hogy ki nem szúrta a szemét annak a belebotló alaknak, a kinek a háromszögletű kalapjával összeütötte a csákóját.
– Holberdó! Ki vagy, ha Istentől vagy?
A jövevény csakugyan megijedni való figura volt. Olyan magas, mint az ó-testamentomi góliát; a háromcsücskéjű kalap egész a szeméig lenyomva, a hosszú bő fekete köpönyeg pedig az orra hegyéig átvetve.
– Pardon! dörmögé az a köpönyeg alól.
– Semmi pardon! Mi van az alatt a köpönyeg alatt?
A magas urnak szét kellett tárnia a köpönyegét, hogy fölfedezze az alakját.
S a fegyveres őrnek bizony elég sok fölfedezésre méltója akadt.
– Micsoda haczuka! Milyen habdák! Pulider meg nincs? Hát ebben a bőrtokban mi van?
– Vadászpuska.
– Hát nem tudja az úr, hogy puskával nem szabad a vármegye házába belépni? Ide vele!
S a látogató urnak meg kellett engednie, hogy a strázsa elvegye a vállára akasztott puskát; akkor aztán a fegyverzet kiegészítő részét, a vadásztáskát is odaadta neki; de még a köpönyegét is rábizta; azokat mind egy szegre fölakasztá a rendnek éber őre.
Akkor kérdé, – hogy «hová igyekezik az úr?»
– A vicispánhoz. Hol a szállása?
– No né, a bolond? Hát már most én tudjam, hogy hol a vicispánnak a szállása?
– Hát nem tudja kend?
– Hiszen kettő van. Első vicispán, meg második vicispán, az egyik itt lakik, a másik amott.
– Hát az első vicispáné.
– No már azt megmondhatom. No hát úgy beszéljen az úr. Szóbúl ért az ember. Hát csak itt menjen be ezen a grádicson, azután végig a folyósón, mindjárt rátalál az ajtajára.
– Numeró hány?
– Nincs itt semmi numeró, csak a szag után induljon az úr; a mely szobaajtón keresztűl fenyőmag-füst illamlik kifelé, az az első vicispán kvártélya.
Az a fenyőmag-füst a parasztbűz elölésére való.
Az idegennek látszó s a kiejtéséről még inkább hallatszó uri ember sietett föl a lépcsőkön, két fokot lépve át egyszerre; csakugyan rátalált az igazi ajtóra, melyre kivülről a statárium volt kiszögezve. Benyitott rajta. Az előszobában nem talált sekit. Hosszú falóczák voltak a fal mellett, kikopva a rajta üléstől, a fal elég barna a hozzátámaszkodástól. Itt uralkodik a fenyőmag-füst illata.
Onnan benyitott egy másik szobába. Ott sem volt senki. Az ablaknál volt két iróasztal, négy székkel. Nagy ólom kalamárisok, fa porzótartókkal, nagy ollókkal, a mik lánczczal voltak odakötve az asztal korlátjához, hogy valaki el ne vihesse. A padló szép tarka a tintacsöppektől. Ezt a szobát dominálja a dohányfüst aromája.
Még beljebb hatolt egy harmadik szobába. Az már terem volt nyitott almáriumokkal, a mik tele voltak akták csomagaival, súlyos pandektákkal, középen egy hosszú zöld asztal, a mellett tizenhárom bőrös szék. Ebben a teremben az ócska papiros doha előkelősködött.
A harmadik teremben sem talált senkit.
No innen ugyan mindent ellophatnának.
Ha ugyan akadna olyan bolond tolvaj, a ki ezt a mindent ellopja.
A szomszédteremből végre emberjelző neszt hallott: tányércsörömpölést.
Oda is benyitott. Ott már kellemes illat fogadta: az eczettel volt kifüstölve.
A pohárszékek, almáriumok, tányértartók elárulták, hogy az az ebédlő. De még inkább a hosszú asztal a középen, mely végig volt terítve fehér sávolyos abroszszal, de teríték csak egyetlen egy volt rajta: az asztalfőn; két ezüsttányér egymásra téve, mellette ezüstnyelű kés, villa, kis kanál, nagy kanál, merőkanál, sótartó, borstartó és egy aranyozott ezüst pohár.
Az asztalnál egy hajdú serénykedett, kék mondurban, zöld zsinórral, sárga pitykékkel, piros nadrágban, sárga csizmában; a haja fekete volt, hátul czopfba fonva, a bajusza is fekete, hegyesen előre viaszkolva.
– Az első vicispán urat keresem! – sietett az idegen úr idejöttét igazolni a rábámuló hajdú előtt. – Jelentsen be nála!
– A tekintetes első vicispán úr templomban van áhitatoskodni.
– Hát a vicispánné?
– A tekintetes vicispánné asszony pedig nem lakik a vármegyeházán, hanem otthon a dominiumán a saját kastélyában.
– Valami kanczelistája vagy secretariusa csak van a vicispánnak, a kivel beszélni lehet.
– Igen is van négy patvaristája, de azoknak ma, ünnep lévén, vakácziójuk van, otthon ebédelnek a mámijaiknál.
– Hát akkor majd megvárom a vicispán urat, a míg a templomból haza jön.
Azzal nem várva a «tessék»-et, elhelyezé magát a nagy bőrkanapén, a két lábát szétnyújtva a kappenstiblikkel.
– Az én nevem báró Kadarkuthy Viktor.
– Az én nevem pedig János.
A hajdú azt hitte, hogy így illik az.
– Ne hát hallja kend, János, mindig ilyen átkozott hideg van a vicispánnak a szobáiban, mint most?
Azok még aznap nem voltak befütve s a báró sajnálta már nagyon, hogy a köpönyegét odalenn hagyta az őrszobában.
– De majd mindjárt meleg lesz itt, csak a rabok feljöjjenek.
S nem sokára hallatszott a csörömpölés, a mit a rabok a lábukra kovácsolt harminczhárom fontos vasakkal eszközölnek s az első dörömbölés az ebédlő kályhájában.
Kivülről fütöttek minden kályhát, kit a folyósóról, kit a konyhából, az volt az igazi uraság.
Az a kemencze valódi osgyáni gelencsérremek volt, felől nagy római urnával. Elfért benne egyszerre egy fertály öl fa.
A János hajdú elővett a szekrényből egy mázos fazekat, aztán meg egy czinkanalat.
Mingyárt megmagyarázta a dolgot a báró úrnak.
– Mert hát, tetszik tudni, ennek a kályhának az a virtusa, hogy a mikor belegyujtanak, akkor egy darabig füstöl, de csak addig, a míg a fa jól lángra nem kap. A tekintetes vicispán úr osztég nem szereti a kályhafüstöt. Azért nekem mindig ki kell ókumlálni, hogy melyik hasadékon füstöl a kályha, azt azután én nagy hirtelen bekenem ezzel a szilvalekvárral, ez arravaló. De hát minden fütésnél más-más hasadékon füstöl. Ahun van ni! Nem mondtam? Most meg épen a tetején füstöl.
Azt azután egy székre fölhágva kellett elfojtani, a mit János hajdú csakugyan a lekvárba mártott czinkanál nyelével eszközölt ki. Akkor aztán ropogott, pattogott a tűz a kályhában.
Egy kis füstszag mégis csak maradt a szobában.
Ezen pedig akép segített a János, hogy egy megtüzesített vaslapátot hozott be s arra porrátört czukrot hintett: azzal tömjénezte be az ebédlőt.
A báró kezdte már érteni, hogy miért kell az első vicispán lakására a szagáról rátalálni.
– No most mindjárt jön a tekintetes vicispán úr a templomból, mondá János. Hallom a minoriták kis tornyából a csengetyűszót. Vége lesz a misének. Csak tessék addig itt mulatozni.
Azzal kivitte a vaslapátot, az a konyhába való s magára hagyta a látogatót.
A báró följegyezte magának azt a nagy bizalmat a cseléd részéről, a ki őt, az először látott idegent magára meri hagyni ennyi ezüstnemüvel.
Ebbeli büszkeségében aztán egészen elbizta magát. Megnőtt a taraja, a hogy a német szólásmód tartja.
Odaállt az ebédlői nagy tükör elé, a minek a rámája is csupa tükör volt, csupa köszörült üvegből s végig nézte magát.
Igazán volt miben gyönyörködnie!
Ha egy kicsinyt meggörbítette a nyakát, hát még az arczát is megláthatta a tükörben, külömben az arcza már a tükörráma czikornyái között sokszorozódott.
A pofa impertinens szőke volt, olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy azt hátul sehogy sem lehetett becsületes czopfba csavarintani, mindenfelé álltak ki a szálak a hajtáskából, úgy végződvén a záró máslinál, mint egy elnyűtt meszelő; a két halántékot fedő hajbodrok pedig, a miket úgy híttak, hogy «vuklik», valószinűleg régen nem lévén fölsütve, kiegyenesültek és meredtek szerteszélyel. Az arcza rosszul volt borotválva és összemetélve; ez bizonyosan saját munkája volt, hanem egy nagy vágás a szem végétől a száj szegletéig, az idegen manupropria lehetett rajta. A világos szőke hajszínnel disharmoniában álltak a szúros fekete szemek, szőke pillákkal környezve s lilaszín karikákkal körülfogva. Bajusza egy csöpp sem volt, a mire pedig nagy szüksége lett volna vastag, duzzadt ajkainak, a mik valóságos vadállati kifejezést adtak az arczának. Az álla messze előre nyúlt, két szakaszra válva s az egyik részéből nagy bibircsó meredt elő, az az egy volt szakállal ellátva.
S ennek a fizimiskának a kiegészítéseül még valami olyan idegen szabásu öltözetet viselt, a milyent soha a magyarok nem láttak sem itthon, sem Bécsben, a hová nagyon sokat jártak. Valamikor meggyszínű bársonykabát, nagy lapos arany gombokkal, megkopva, megtükrösödve, szinehagyott tarka himzésekkel az elején; mellénye czombig érő, virágos selyem, elől kiforduló drága, de bepiszkolt csipkefodrokkal. Valamikor sárga szarvasbőr nadrágján sötét zsirfoltok. A francziák ez időben buggyos, sok ránczú «culotteot» viseltek, a lábszáron selyemharisnyát, és csattos czipőt. Ez pedig végezte mindezt egy lovászmesterre szabott türt szárú lovagcsizmával, a mire hosszúnyelű sarkantyuk voltak szíjjal fölkötve.
Félrehúzta a száját a tükörbe nézve.
– Elég czudar vagy, úgy-e? dörmögé. Az a jó.
Nagyon meg volt elégedve magával.
Egyedűl maradván, elkezdett alá s föl sétálgatni a teremben. Végtül végig mérte nagy léptekkel.
Az első sétánál tizenhárom volt a lépés a terem egyik ajtajától a másikig; az utolsónál már csak tíz. Minden tournál belenézett a tükörbe.
Egyszer aztán azon kezdte magát észrevenni, hogy izzad a homloka.
A nemrég oly farkasordító módon hideg terem kegyetlenűl be volt fütve. A rabok ugyancsak bepörnyeztettek.
Ez meg már nagyon is sok a jóból.
A János hajdú mondhatná már nekik, hogy ne fütsenek többet.
Hanem a János hajdú nem mutatta többé magát.
S a rabok még egyre zuhogtatták onnan kívülről a hasáb fákat a kályha oldalához.
A báró rászánta a fejét, hogy maga megy ki a folyósóra, ráparancsolni a rabokra, hogy hagyják már abba a pokolban teljesítendő munkájukat.
Az ebédlő ajtaján kimehetett, hanem a tanácsterem ajtaját már alaposan bezárva találta maga előtt.
Ahá! A János hajdú nem olyan együgyű ficzkó, mint a milyennek látszik; ha a vad idegen látogatót egyedül hagyta az étkező-teremben azzal a sok ezüstneművel, volt ahoz való esze, hogy a következő szobának az ajtajában kétszer ráfordítsa a kulcsot, hogy az el ne illanhasson onnan.
Ez már aztán dühbe hozta a bárót.
Hogy őt a hajdú ide bezárta. Hát fölteszi róla, hogy ő tolvaj. El kezdett az ajtón dörömbözni a két öklével, meg a sarkaival. Mind hiába. Még két szoba volt azontúl, senki sem hallotta sem a zuhogást, sem a káromkodást. Az ablakok a rabok udvarára nyiltak, s azok annál jobban fütöttek, minél inkább kiabált rájuk az ablakon keresztűl.
Az ablakokat pedig nem lehetett kinyitni, mert azok kulcsra jártak.
A szobák levegője a gözfürdő hőmérsékével kezdett vetekedni.
A báró kinjában minden okiratos almáriomot fölnyitogatott, hogy azokból csaljon elő egy kis hideg levegőt. Az ugyan dohos volt, de még is enyhített. Aztán egynémely aktának a czímzetéből megtanulta, hogy az első viczispánnak a neve Thomasius de Dédes, de eadem et Sajó-Balaton; a czíme pedig «perillustris et generosus vice comes.» (A mit eddig nem tudott.)
Azután levetette a bársony frakkját, meg a hosszú selyem mellényét, hogy a hőséget elviselhesse. Olyan veres volt már az arcza, mint a főtt rák.
Végre kulcsot hall nyikorogni az ajtózárban.
Odarohant dühösen, elszánva, hogy a János hajdút menten agyonüti, a mint keze ügyébe kerül.
Nagyot bámult aztán, mikor az ajtó kinyilt s nem a Jánost látta maga előtt, hanem egy másik hajdút. Amannak fekete volt a haja, hegyes a bajusza, ennek meg fehér a haja, csavarintott a bajusza; de sürű fekete szemöldökű, hosszúkás, csutoraalakú ábrázatja.
– Hát kend nem a János?
– Nem ám. Én a Tamás vagyok. De hát az úr kicsoda? Hogy kerül ide?
– Én báró Kadarkuthy vagyok. A viczispán urat keresem, s a gazember hajdu, a János, rám zárta az ajtót s rám fűttette a kályhát.
– Az ám. A János a fűttető hajdu, én meg a szellőztető hajdu.
– No hát szellőztesse ki iziben ezt a Sidrák-Mizsák-Abednegó kemenczéjét.
Tamás megcselekedte, nála volt az ablakzár generáliskulcsa. Kitárta az ablakokat. A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre hókristálylyá alakult.
A báró odaállt az ablakba azon nekivetkőzötten.
– Ne álljon az úr az ablakba, mert csúzt kap.
– Nem kell locsogni. Én jeges vízben fürdöm. Nem árt meg semmi.
Hát a Tamás hajdu nem szólt többet; hanem átment az ebédlőből, a többi szobákban is kinyitogatni az ablakokat. Itt ez a szokás. Először kegyetlenül befűtenek, azután kinyitogatják az ablakokat. Van a vármegyének fája elég.
Ekkor azután jól kihűtőzvén, eszébe jutott a bárónak, hogy felöltse ismét a levetett öltönydarabjait; a mellénynyel hamar elkészült; hanem annak az átkozott bársony szárduthnak olyan szűkek az ujjai, hogy annak a fölhúzásához segítség kell, hogy az ember a csipkefodros karelőjét keresztül fúrhassa rajtuk.
– Héj, Tamás! – kiabált a báró.
Nyilt az ajtó, belépett rajta valaki.
– Adja kend föl rám azt a szárduthot.
Megtették neki ezt a szivességet.
Csak azután, hogy belevonaglotta magát a szűk felöltőjébe, kezdte kontemplálni, hogy ez az ember megint nem az előbbeni ember. Az arcza ugyan nagyon hasonlít amazéhoz, csakhogy a megcsavart bajusz helyett ennek kurtára nyirott bajusza van; aztán nem is aranypitykés kék mondurt vísel, hanem skófiummal kivarrott, rókamálas kanczamentét és zöld csizmát.
– Nem a Tamás? hebegé zavarodottan.
– De Tamás vagyok. Dédesy Tamás viczispán, szolgálatjára.
– Ah! Mille pardon! Én stokfis! A nevem báró Kadarkuthy Viktor. De hogy engedhettem meg, hogy a kabátomat fölsegítse?
– Örültem, hogy szolgálatjára lehettem a báró úrnak.
– Ördög vigye ezt a nagy hasonlatosságot! Nem fogok sokáig alkalmatlankodni. Csak egy kérdést akarok intézni a tekintetes viczispán úrhoz.
– Ex offo?
– Igen is. Hivatalos kérdést.
– Akkor tessék azt elhalasztani. Ma szent karácsony péntekje van s ezen a napon délelőtt semmiféle hivatalos aktusra nem reflektálok.
Kadarkuthy Viktor bosszús gesztusokat csinált kezével lábával:
– Ezt én nem értem! Igazán nem értem.
– Keresztény római katholikus az úr? – kérdé komoly benevolizáló arczczal a viczispán.
– Mit tudom én? Azt sem tudom, az apám megkereszteltetett-e? Az apám atheista volt: – manichéus.
– Ismertem.
– No, akkor engem is ismer a viczispán úr. Én pedig szabadkőmüves vagyok.
– És így meg sincs bérmálva a báró úr?
– Az már igen; valahány pap kezeügyébe kaphatott, az mind pofonütött s elnevezett Cacusnak, Lycaonnak, Senakáribnek.
– És így meg sem gyónt a báró úr soha.
– Ugyan mit gyóntam volna meg? Hisz nekem az egész tízparancsolat absurdum. Soha meg nem tudom bocsátani a kereszténységnek, hogy a szép Vénus-szobrokat eltávolította az oltárokról s mást tett a helyükbe.
– Ne beszéljünk hát erről; mondá a viczispán. Kettőnk között ég és pokol a külömbség. Minthogy azonban én igazhitű keresztény katholikus vagyok, a kinek a vallási konvikciója tiltja, hogy nagy ünnepnap délelőttjén hivatalos kauzában korrespondeáljon, de a mellett az ős magyar regulát is tartom, melynél fogva ebéd idején érkezett vendéget megmarasztalni kötelesség: annál fogva meginvitálom a báró urat, hogy foglaljon helyet az asztalomnál; vegyen részt frugális ebédemben s asztal felett mondja el előttem az egész kauzát, melyben intervenciómat kivánja; ebéd után majdan megadom rá az indorzátát.
Kadarkuthy Viktor meghajtotta magát, elfogadta a meghivást.
A viczispán intett a Tamás hajdunak, a ki már az ura szemöldökének a beszédjét is értette, sietett a viczispán terítéke mellé még hasonló ezüsttányérokat elhelyezni a többi szükséges étszerekkel. Az mind ősökről maradt antik volt.
– Még egy besteket tegyen kend oda az asztal végére.
– Ezüstöt?
– Nem. Jó mély cseréptányért tegyen neki; mert annak a vendégnek jó appetitusa fog lenni.
Ez alatt a másik hajdu is bejött; az meg a szalvétákból kétlábú csókákat formált ki, s minden tányér mellé egy formásan összefonott süteményt helyezett el, a mit a magyarok perecznek hívnak, a németek pedig heilige striclinek. Kemény az, mint az elefántcsont.
Az asztal körüli szolgálatot állandóan két hajdu teljesité, pedig csak két úr volt. De jött egy harmadik is.
– Hivja kend be a Matust, mondá a viczispán a Tamás hajdunak, mig a János hajdu kivitte a levesestálat a konyhába.
Az öreg hajdu behozta az új vendéget. Egy kicsit taszigálni kellett az öklével hátba, mert nem akarózott neki a lépegetés.
A Matus jámbor szűcslegény volt; arról lehetett megismerni, hogy hiuzprémes dolmánya volt. Más nem viseli a hiuzbőrt, mert tarka. A mellénye piros volt, ólomgombokkal; azon alul pedig csizmaszárig érő fehér gyolcs öltözet lobogott, a mit a régi magyarok úgy hittak, hogy «gatya». A mi deczember vége felé igazán parádés viselet.
A legény hórihorgas termet volt, fakó ábrázatján a bámulat és rettegés kifejezésével; nagy harcsaszája két szegletében holmi kezdetleges kisérlete a savószinű bajusznak; a tétovázás kifejezését segített kiegészíteni a kiülő szempár s a hátranyomott rövid áll. A vén hajdu fogta hátul a mentéje vitézkötését, nehogy meg találjon futamodni.
– Ne félj fiam, Matus, – biztatá a remegő vendéget a viczispán.
– Fia? – kérdé bámulva Kadarkuthy Viktor; nem tudta, hogy a magyaroknál ez a megszólítás a bizalom kifejezése. «Fiam»-nak nevezi a férj a feleségét s a feleség az urát. Persze! Ő neki még az apja sem mondta azt soha, hogy «fiam.»
– Ma velem ebédelsz, – mondá a viczispán. Odaülsz az asztal végére.
A szücslegény lehúzta a fejét a válla közé; sehogy sem értette a dolgot.
A János hajdu hozta a leveses tálat.
– Placeat magnifice domine: – kinálta a viczispán a bárót a mellette való székkel, a mire az rögtön letette magát. A viczispán azonban előbb az asztaláldást végzé el, két kezét összetéve a karosszéke támlányán; az asztal tulsó végén hasonló szertartást végzett a szücslegény.
A báró boszúsan feszengett.
– De viczispán úr, ennyi cseléd és idegen pofa előtt én nem adhatom elő az én ügyeimet.
A viczispán fejét csóválta s nem hagyta magát megzavartatni az ájtatosságában; keresztet vetett igaz lélek módjára s csak azután, hogy maga is elhelyezkedék, felelt meg a bárónak.
– Ha scrupulusai vannak báró úrnak a profanum vulgus miatt, hát hiszen konverzálhatunk diákul.
– De én egy kukkot sem tudok diákul.
A viczispán elszörnyedt.
– Hogyan? A báró úr magyar ember s nem tud diákul? Hisz a magyar nyelv a lingva materna; de a diák a lingva paterna minálunk.
– Nem hát! Hisz azért csaptak ki hét iskolából, mert nem vette be a gyomrom a kutya hic-hæc-hocot.
– No hát majd előadhatja a báró úr ebéd vége felé, a mikor egyedül maradunk. Különben is azt tartja Galenus, hogy az emotio árt a concoctiónak.
– Ellenben beszélhetek francziául.
– Úgy meg én nem értek.
– Én pedig szétpukkanok, mint egy bomba, ha el nem mondhatom, a miért ide jöttem.
– Hát akkor én majd kiküldöm a szobából a hajdukat, a mint egy tálat körülhordtak s azok csak akkor jönnek be, a mikor csengetek nekik. A szücslegény felől beszélhet a báró úr, mert az nem hall más nyelven, csak tótul.
E közben az öreg hajdu körülhordozta a levesestálat. Először is megkinálta vele a vendégurat. Valami furcsa áporodott savanyú illat szállt föl a tálból.
– Ez cibereleves – mondá az alispán. Ez az a hires leves, melyet a lakedemoniak mindennap osztogattak.
(Tudva van, hogy a czibere nyolcz napig posajtott korpa levéből készül.)
Kadarkuthy nem érezte magát eléggé spártainak, hogy belekóstoljon.
– Mi párisiak nem szoktunk levest enni.
Maradt fogyasztónak a bőjtös leveshez a viczispán és az átellenes vendége.
A mint a hajdu kiment a leveses tállal, a báró hozzákezdett az ügyének előadásához.
– Azt mondta a viczispán úr, hogy jól ismerte az apámat, a mire én azt feleltem, hogy akkor hát engemet is kell, hogy ismerjen, mert tele van a tekintetes vármegyének az archivuma a mi kölcsönös kriminális pereinkkel. Már gyermekkoromban kurrentáltatott az apám, mint megszökött csavargót, gyújtogatót. Mivelhogy egyszer a kovácsnak a házát, a hová az apám inasnak beadott (nem akartam tanulni), szépen fölgyújtottam, aztán világgá szaladtam; majd meg Bécsbe küldött, beadott egy klastromba novitiusnak; onnan is megszöktem; eladtam a reverendámat, beálltam egy komédiásnak a truppjába s ott játszottam az orangutangot.
A viczispán fölszisszent. Más ember fölkaczagott volna rá.
A báró vette észre, hogy kellemetlen hatása volt a revelatiójának. Azt szerette. Folytatta a thémát.
– Kitünő majom voltam. A lábam ujjával meg tudtam vakarni a fülemet.
A viczispán megszólaltatá a csengetyűt.
Tamás hajdú új fogás ételt hozott. Ezüst tálban főtt tojás, csak úgy héjában.
A báró megrőkönyödött, mikor megkinálták vele.
– Mi párisiak soha sem eszünk tojást héjában.
– Ez pedig királyi comedentia – bizonyítá a viczispán. Mathias Corvinus deliciája, a hogy a krónika mondja: «hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.» (Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást). Latinul nem tudó vendége kedveért a magyar fordítást is hozzátette.
A szücslegény azonban többet értett meg a latinból; ő is Mathias s a «sex» tótul is «seszt.» Kivett magának hatot a tojásból.
A báró elnevette magát.
A viczispán sietett egy klasszikus czitátummal a vendégét rehabilitálni.
«Regis ad exemplum totus componitur orbis.» (Példát ád a király s a világ mind indul utána.)
Ezzel nagy filologi tehetségét is ragyogtatta.
A báró nem kérdezte a viczispántól, hogy micsoda jogon ül az ő úri asztalánál az a gatyás mesterlegény? Gondolta, ez valami kegyes fogadás teljesítése az áhítatos dignitarius részéről; szegényeket megvendégelni.
Legalább addig, a mig a Matyus a hat tojást lehámozgatja, időt nyer a curriculum vitæjének folytatására, a hajdu eltávoztával.
– A vége az lett a művészi pályámnak, hogy elszerettem a Herkules leányát, a kötéltánczosnét, vagy az engem; nem tudom bizonyosan. S aztán volt dinomdánom; találtunk Sadduceusokat, a kik pénzt adtak obligátiókra, a mikre az apám neve volt irva.
– Tehát falsificátióra? – szólt a viczispán szigorú tekintettel.
– Hát az apám nevére csak szabad volt falsificálnom vagy mi?
Ezen fölfogás ellen nem lehet vitatkozni.
– Hanem az öreg is abban a hitben élt, hogy az ő nevére nem szabad pénzt fölszedegetnem. Pörre vitte a dolgot, prókátor kezébe adta. Akkor aztán én is prókátorhoz fordultam. Azt már aztán elképzelheti a viczispán úr, hogy mi támad abból, mikor két olyan ember, mint én meg az apám, két prókátort ültet föl a nyakába s úgy produkálja a vitézi turnirt. Ha az ő fiskálisa egész litániáját hozta föl ellenem a válogatott istentelenségeknek: csinált az enyim két akkora rovást az öregem elvádolására; larvatus, stellionatus, perduellio volt rábizonyítva, a miknek én az értelmét sem tudom; az atheista volt és manichæus, ezt már értem. Én szöktem egyik országból a másikba, nem birtak elcsipni; de az öregemre annyi mindenféle bolondság kibizonyult, hogy a nemes vármegye sequestrum alá vette s tútort rendelt a számára. Az öreg két esztendeig állta a rendes életet, akkor megunta a dolgot: kibocsátotta a kezéből az anyai örökségemet, pedig még csak tizennyolcz esztendős voltam. Azzal én kimentem Párisba s azontúl azután csak úgy messziről boszantottuk egymást a hóbortos ficzánkolásaink hirével.
Ez alatt a Mathiás megette a hat tojást: a viczispán csöngetett.
A vén hajdu harmadik étekfogásnak ezúttal kétfülü porcellán tálban hozott föl valamit, a mi messziről látva igen hasonlít, de közelből nézve még jobban hasonlít egy fészek kurtakigyóhoz, lében uszó széna közé elhelyezve.
Ilyet sem látott Párisban a báró soha.
– Mi ez, kérem? – kérdezé gyanakodva a házi gazdától.
– Ez csíkos káposzta.
A báró éhes volt már; kivett két darabot azokból a fekete kígyó formákból: egy nagyot, meg egy kicsinyt.
Valami jónak kell annak lenni, mert az asztal végén ülő vendég a két tenyerére támaszkodva emelkedett föl az üléséből, a szemei még jobban kidülledtek, a szája gyönyör előérzetével nyilt széles mosolygásra; ki is pakolt abból a drága comedenciából egy teletetéz tányérral, mikor hozzá került a tál.
A báró egészen rajta felejtette a szemét.
Látta, hogy a Matus hogy bánik el a csíkkal. Megfogja a farkát, fölemeli magasra; aztán – fejével előre bocsátva, leereszti a szájába, egy percz alatt úgy csúszik az le a torkán, mintha a vármegye csináltatta volna az útját.
Azt hitte a báró, hogy azt ő is megtudja tenni. Nyelt ő már valamikor késeket is. Megfogta a kisebbik csíkot s elsülyeszté a szájába. De ő nem volt ura ennek a tudománynak. Az a halforma állat fönnakadt a torkán; elkezdett tőle fulladozni, czikákolni, az arcza elvörösödött.
A viczispán odakiáltott gyorsan a szűcslegénynek:
– Matus! Zabi do chrbat!
A Matus rögtön megmagyarázta e mondat értelmét; fölugrott a székről, odarohant a báróhoz és súlyos nagy paraszt öklével olyat ütött neki a háta közepére, hogy a felakadt csik menten lecsúszott a maga helyére. (Ezt jelenti a «zabi do chrbat.»)
A báró aztán nem tudta, hogy megköszönje-e a hátbaütést vagy megharagudjék érte.
A viczispán ismét egy új klasszikus mondással vigasztalta meg a vendégét, egyúttal egy ezüst kancsóból töltve tele az ezüst poharát. (Arra jó ez az ezüst ivószer, hogy az ember nem tudja előre, mit fog inni.)
– Maledictus piscis in tertia aqua. (Átkozott a hal a harmadik vízben).
A báró elértette a szép mondatot s nagyot húzott a pohárból.
Hanem a hosszú korty után rimánkodó tekintettel nézett a Matusra, a ki már a helyén ült ismét, mintha arra kérné, hogy: no még egyszer «zabi do chrbat!»
– Mi ez az ital, kérem? – rebegé torkát köszörülve.
– Ez az én saját magam termesztette valódi almabor.
Hát biz a bőjtös ebédhez almabor járja.
Más bortól csak berug az ember; de az almabortól kirug.
A báró most már dühös kezdett lenni.
Ez épen összetaláló hangulat volt ahhoz, a mit el akart mondani.
– Az öreg Kadarkuthy (már nem is az «öregem») erre azt találta ki, hogy elfogott valahol egy kicsapott kálvinista diákot, s azt adta ki helyettem a fiának. Könnyű volt neki elbolondítani az egész világot. Engem kölyökkorom óta nem látott senki az apai háznál. Azt a ficzkót hordta magával faluról falura, czifrán öltöztetve, pénzzel ellátva s beleheczczelte a legveszettebb kalandokba, mind az én rovásomra, míg egyszer csak hírét hallom Párisban, (majd azt is elmondom, hogy ki értesített) hogy a mig én odakinn iparkodom a Kadarkuthy nevet híressé tenni: azalatt idehaza valami álorczás ficzkó még nagyobb bolondságokkal ékesíti föl a biografiámat és hogy legközelebb feleségűl fogja venni egy alispánnak a kisasszonyát, s azt viszi haza a vén Kadarkuthy kastélyába. – Ejh, hogy karmolja a torkomat ez az átkozott almabor!
A viczispán megint félbeszakítá az előadást a csengetyűszóval.
Ezúttal a Tamás hajdu egy czifravirágú lapos kőedény tálat hozott be, a minek a tartalma végkép elbusítá a vendégbárót.
Azt pedig a tudományos házigazda ismét be tudta rekomendálni egy klasszikus mondattal:
– Ez az a mythologikus eledel, a mivel Philemon és Baucis az incognito utazó Jupitert megvendégelte: «Mellaque et frugesque et lactis massa coacti» – «Mézzel trágyázott1) lakodalmas kása tejekkel».
Nem kellett az a bárónak se diákúl, se magyarúl.
De biz a házigazdának sem kellett.
– Vigye kend a Matusnak, tegye elébe az egész tálat.
Hát ennek meg a Matus örült meg nagyon. Egy egész tál mézeskása! Hisz ez maga a paradicsom! Neki is feküdt azonnal. Csak az volt a baja, hogy a kanala nem volt elég nagy. – Ekkora kásához és ekkora szájhoz!
Legalább addig, a míg a kásában tart, egészen elmondhatja a maga viszontagságait a báró.
– Én rögtön rohantam extrapostával Párisból Magyarországra, ezt a gyalázatos intrikát megakadályozni; egyenesen az öreg kastélyába siettem. Tíz esztendő óta nem láttuk már egymást. Hát a mint betoppanok a szobájába, azzal a szóval, hogy én vagyok Kadarkuthy Viktor: az öreg gyilkost, rablót kiált, összeröffenti a hajduit: «fogjátok meg a rablót, ez az a híres Schinderhannes!» engem megkötöztet, fölvitet Kassára, becsukat a tömlöczbe, egy komisz nyirkos oduba: s én ott ülök kenyéren, vizen, mint a híres rablóvezér Schinderhannes, a míg az öreg az alterégómat összeházasítja az én nevemben a Csallóköz legszebb kisasszonyával. Hát nem rettenetes injuria ez?
– Fatalis qui pro quo!
– Még most is ott ülnék s most is veszekednének a würtembergi svábok, meg az abauji magyarok, hogy melyik torturáztasson meg; ha annak a pseudo-Kadarkuthynak az apja, egy hugonotta prédikátor, olyan ostoba nem lett volna, hogy a fiát a fényes lakodalom közepett demaszkirozza, fogságra vigye s azután a csalárdságot deklarálva, az én fogságomnak véget vessen.
– Az a pap nem ostoba volt, hanem igazi puritán kharakter.
– Bánom is én. A gézengúz fiúról aztán elhiresztelték, hogy az a Dunába ugrott, a menyasszonya pedig utána ugrott. Egyszerre eltüntek mind a ketten. De engem nem lehet ám olyan könnyen bolonddá tenni. Tudtam én jól, hogy ez csak finész. A szerelmes couple megszökött együtt s most játszsza a cache-cachet. Tudom magamról, én is így tettem, mikor a komédiás Colombináját elszöktettem. Azok egyenesen az öregemhez menekültek s az eldugta őket valahová. Vannak neki olyan birtokai, a mikbe kocsiút sem vezet. De másodszor nem mentem az öregemhez, hogy még egyszer lefüleltessen. Van én nekem eszem! Hanem megszorítottam a csalónak az apját, a papot s mikor az már látta, hogy nincs menekülés tőlem, előadta az igazat. Itt van a levél, tessék elolvasni: az öregem levele. Ebből világosan megérthető, hogy az országcsaló él, felesége, kis fia van. Itt rejtőzik a borsódi Bükkben; ő a barátfalvi lévita. Ez hozott ide engem. Meg akarom találni azt az embert.
A viczispán átolvasta az öreg Kadarkuthy levelét, mely a haldokló Gutay Thaddeus előtt a mennyországot megnyitotta s visszadta azt a vendégének.
– S aztán ha megtalálja a báró úr, mit fog tenni?
– Hát megölöm, – szólt hideg vérrel Kadarkuthy Viktor, két nagy tenyerét culottja zsebeibe mélyesztve.
Az alispán még komolyabb ránczokba szedte az arczát, mint eddig.
– Homicidium? Báró úr! Nem tetszett olvasni az ajtómra kiszögezett «Statarium»-ot. A gyilkosságért statarium elé állítják a reust s három nap alatt «amice pendebis».
Ezt megértette a báró; a «pendu» francziául is ugyan azt a függő helyzetet jelenti.
– Hiszen nem gyilkos módon akarom én őt megölni, hanem párbajban.
– Mi az? duellum? Hiszen a perdöntő páros bajvívást még Corvinus Mátyás királyunk aboleálta; egyébfajta duellumok pedig csak a csatatéren szokásosak, a milyenek voltak a vak Bottyán és Ocskay László, a török Kubát és a magyar Balázs, a krimiai Buzdorgán murza és Damokos Tamás között megvivottak; de más külömben verekedni csak a parasztok szoktak; nemes ember, ha injuria esik rajta, viszi az ügyét a törvényes birája elé s megitélteti az emendam capitis-t.
A báró nem akart recipiscálni.
– Soha! A mi ügyünket biró nem döntheti el. Én gavallér ember vagyok. Meg fogom ölni az antagonistámat, a ki miatt a börtönben penészedtem – s az jó lesz neki.
– De hátha az öli meg a báró urat?
– Az meg jó lesz nekem.
Ez alatt a Matus elkészült háromnegyedrészben az isteneknek tetsző mézeskásával; úgy látszott, hogy a többit meg akarja hagyni «móres»-nek.
A viczispán oda szólt neki.
– No Matus, úgy látom, jóllaktál; most már fölkelhetsz, a «poszpász»-ból nem szükség részesülnöd.
Erre a Matus egy könyörgő tekintetet mosolygott az alispánra, azután meg az előtte való tálra, a mit az alispán elértett s kezével intett felé: «no hát csak végezd el a maradékot is». A szűcslegény aztán még a megkegyelmezett mézeskása birtokbavételéhez is neki fohászkodott; miközben a két hajdu fölhordta ezüst tálczákon azt, a mit a régi magyarok poszpásznak hittak.
A báró holmi süteményféléket képzelt alatta.
Aztán az egyik hajdu hozott a tálczán egy nagy fekete retket, meg egy tányér diót; a másik pedig kevélyen mutogatott egy egész jól kinőtt ostyepkát.
Ez utóbbit nem kisértjük meg leirni, mert úgy is tudja minden ember, hogy mi az? aztán meg nem is tudnánk hozzá.
A viczispán nagyon bőkezű volt a klasszikus mondásaival; a fekete retket meghámozta egy olyan furfangos masinával, mely azt egyúttal vékony szeletekre felaprózza.
«Omnia cum sale, raphanum sine sale comede.» (Mindent sóval egyél, de a retket sótalanul fald).
A bárónak nem kellett az sem sóval, sem só nélkül.
A míg pediglen a diót feltörte a viczispán egy furfangos csavarvégű géppel:
«Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est.» (Jó a dió egyben, kettő árt, harmadik öl már).
A báró mindjárt az elsőnél el kezdte az életét védelmezni.
A szerencsétlen ostyepkával pedig nem tudta, hogy mit csináljon. Fejszével ütik ezt agyon vagy kuglizni fognak vele?
Pedig a viczispán olyan szépen beajánlotta azt e sorral:
«Caseus et panis sunt optima fercula sanis». (Jó a kenyér és sajt annak, ki nem ismeri a bajt.)
Kadarkuthy Viktor boldognak érezte magát, hogy vége van a viczispáni ebédnek.
– Talán ki lehetne ezeket a szájtátókat küldeni, – mondá a viczispánnak.
– Illico, illico. Maradjatok még egy momentumig, szolgáim.
A viczispán fölállt a székéről; elmondta az asztal utáni hálaadást, a miben az asztal tulsó végén levő szűcslegény is követte.
A báró ellenben ülve maradt és nem hálálkodott.
Magára vessen, ha éhen maradt; előtte volt minden; ugyan kinálták.
A viczispán ünnepélyes állást foglalt az asztalfőn s oda inté maga elé Matust.
A szűcslegénynek az arcza sugárzott a megelégedéstől.
– Jól laktál, Matus? – kérdé az alispán szarmata nyelven.
– Jaki pispek (mint a püspök) – volt rá a hálateljes felelet.
A viczispán arra kihuzott egy kötött selyemerszényt a nadrág hasítékból. (Az volt a régi magyaroknál a zseb.) Azt szétnyitva, kivett belőle egy viselt ezüst máriást, melyen a fejedelmi arczkép pirulni látszott a fölött, hogy nagyon sok réztartalma van az ezüst pénznek.
Azt odanyújtá a legénynek.
– Fogjad ezt fiam, te becsületes szűcslegény s tartsd meg örök emlékűl erre a mai szent napra, a melyen viczispánod asztalánál ebédelhettél egy báró társaságában.
A szűcslegény szomjas tekintettel nézett a tenyerébe ejtett máriásra, arra gondolva, hogy ez az örökemlék épen jó lesz két pint idei karczosra, mert az almabor őtet sem elégítette ki nagyon. Arra sarkantyút kell verni.
Addig is azonban elhelyezé a kapott drága emléket a csizmaszárába (a parasztnál meg az az erszény.) E végett föl kellett húznia az egyik gatyaszárat. Nem vette észre, hogy annak a rojtja fönnakadt a csizmaszár rózsáján.
– És most ide hallgassatok, ti istentelenek! szólt a viczispán, a két hajdúhoz intézve a szót. Tudjátok meg, hogy mi okból invitáltam én meg a mai ünnepi ebédemhez ezen jámbor istenfélő ifjút. Ugy-e, mikor ti velem jöttök a templomba, engemet kísérve, a világért le nem térdepelnétek hamarább, mint mikor a szent mise végén a ministrans az inclangoríumot megcsendíti, akkor is ugyan keresitek a kényes térdeitek számára a genuflexióra alkalmatos deszkákat. Ime ez a kegyes ifjú legény, a mint a szentegyházba belépett, egyenesen odajárult az oltár elé s ebben a vékony vászon perizomában rögtön letérdelt a hideg márványkőre, s úgy ájtatoskodta végig az egész szent czeremóniát az én szemeim láttára. Ezért ültettem én őt az én úri asztalomhoz, a jámbor publikánust, míg tinektek, paniperda liktoroknak, szolgálnotok kellett körülötte. Tanuljatok az ő példájából igaz ájtatosságot.
Ezen kenetteljes beszédnek ugyan ellenkező hatása volt a két hajdúra, mint a minőt a vicispán várt tőle. A János hajdú a markába nevetett, a Tamás hajdú ellenben még a tenyerét sem tette a szája elé, úgy röhögött.
– No ugyan szép példa! vagdalt vissza gorombán a tekintetes urának: hiszen a gyolcs gatya alatt kecskebőr nadrágot visel a szűcslegény! s odamutatott a csizmaszár rózsáján fennakadt patyolatra, mely alól kilátszott a bőrnadrág.
A viczispán elképedve ütött öklével az asztalra.
– Canis tota mater! Portat braccas caprinas sub perizomate! Fogjátok meg a pernahajdert, vigyétek ki s verjetek rá viginti quinque solidos!
A két hajdú megkapta a Matust két karjánál fogva s vitték le a rabok udvarára egzekucióra.
A jámbor szűcslegény soha e világi életében meg nem tudta, hogy miért kapott ő egy emlékezetes pénteki napon egy pompás viczispáni ebédet, annak a végén egy ezüst máriást s in fine finali huszonöt mogyoróhájjal megkenegettetést?
Csak a báró volt nagyon megelégedve az exodussal. A ravasz ficzkó visszakapja kamatostul azt a hátbaütést, a mit az ő bárói testén el mert követni.
– No most már vége van az ebédnek, remélem? Már most lehet officiosus dologra áttérni? Monda a viczispánnak.
– Állok szolgálatjára a báró úrnak, monda a viczispán, a gyöngyös hüvelyű fogpiszkálót szájába dugva.
– Hát nem akarok én a vicispán úrnak egyébbel alkalmatlankodni, mint csupán annak a fölfedezésével, hogy hol találom én meg ebben a vármegyében Barátfalva helységét. Ezzel sem jöttem volna ide kellemetlenkedni; de már eddig bejártam a vármegyét keresztben hosszában, gyalog és szekéren, a merre csak utak visznek, de sehol ilyen nevű falut nem birtam találni, úgy jöttem a viczispán úrhoz, ezzel a rövid kérdéssel: hol találom meg Barátfalvát?
A vicispán kivette a szájából a fogpiszkálót s kegyetlen flegmával válaszolt.
– Tudhatja báró úr, hogy én, mint primus vicecomes, exclusive in politicis fungálok. Önnek a causája pedig az adminisratio resszortjába tartozik. Erre a kérdésére tehátlan directe a második viczispán úr adhat competens inviatiót.
Hej, de mérgesen rúgta ki maga alul a széket a nemes báró erre a válaszra.
– Hát nem tudta ezt nekem az úr mingyárt az elején megmondani? Hát ezért kellett nekem végignéznem egy ebédet? Ezért kellett darabonkint elmondanom az egész bolond historiámat, hogy most rukkol ki vele, hogy ez nem az első viczispán dolga!
De azt sem mondta, hogy «servus humillimus». Kapta a háromszögletű fedőjét s nagy lépésekkel indult az ajtó felé.
– Megálljon csak még egy szóra, domine magnifice báró! szólt a viczispán, még van valami informatióm, ami a báró urat proxime interessálni fogja. Én jó keresztény vagyok s most manifesztálni akarom, hogy a keresztényi indulat még a szabadkömivesek irányában is indulgentiát contestál. – Hallgassa meg az informatiómat. – A báró úr most a második viczispán urat fogja meglátogatni. Az épen ebben az órában ebédel. A báró urat bizonyosan ott fogja marasztalni a lakomáján. Az aztán másforma convivium lesz, mint a minőt a báró úr itt nálam contemplált. Három disznót öltek ma reggel. A második viczispán úr konyhája híres. Annyi válogatott étekfogás lesz ott, hogy a közben a báró úr az egész gravamináit végig historizálhatja. Hanem bona fide rekomendálom, hogy ne ugyanazt a peripetiát kövesse ott, a mit én nálam.
– Hát mit?
– Hát exempli gratia ne mondja előtte azt, hogy az üldözött emberét duellumra akarja torqueálni és mactálni; mert épen úgy jár vele, mint a szűcs legény járt velem, hogy a lucullusi lakoma végével a viczispán úr a báró urat vasra vereti s felküldi Budára a Locumtenenshez, mint «nobilis duellum provocanst». S mondhatom, hogy a budai csonkatorony semmivel sem amoenusabb hely a kassai bástya-áristomnál.
Ettől csakugyan megszeppent a báró.
– Hát mit csináljak?
– Mondám, hogy én igaz keresztény vagyok, a ki még a hitetlenek romlását sem kívánom. Mint igaz keresztény azt tanácsolom a báró úrnak, hogy használjon egy kis pia fraust: a féle mendacium opportunumot.
A báró a fejét rázta: nem értett a diák szavakból semmit.
– Tetesse magát okos embernek.
– Ahá! Hazudjak?
– Csak rendes normális észjárású embernek simulálja magát báró úr. A sérelmes ügyet előadva, arra kérje fel a viczispán urat, hogy exmittáljon a criminális causájában egy judex nobiliumot, az ebéden assistáló vicefiskálist pedig plenipotentiázza meg a processusa levátájával: az incattus domiciliumát eruálni azután majd a juratus tabulae regiae notarius exmissiója fog lenni.
Azt sem mondta erre a báró, hogy «Deo gratias».
Felszakítá az ajtót, felcsapta a kalapját s keresztülrontva az üres szobán, lerohant a lépcsőn. Csak azután gondolta meg a dolgot. Hisz az első viczispán tanácsa egészen jó neki. Az a processus-indítás csak pia fraus. Csak egyszer a juratus rátaláljon arra a mesés Barátfalvára, majd nem kell ő neki se judicium, se vicefiskális.
A mint Kadarkuthy Viktor kirohant a vármegyeház kapuján, utját állta egy hajdú, a ki, úgy látszik, hogy reá lesett. – No még egy hajdú!
– Hát kendnek mi a baja?
– Köszönöm kérdésit, nekem, hála Istennek, semmi bajom. Hanem a tekintetes második vicispán úr köszönteti a nagyságos báró Kadarkúthy urat.
– Hát hogy tudja kend, hogy én vagyok az a báró?
A hajdú bölcs szemhunyorítással válaszolt, meghúzva a két ujjával a báró kabátjának egyik leffentyűjét:
– Hát erről a haczukáról.
A báró nem értette a dolgot. Hisz abban a világban, a melyből ő most idecseppent, minden ember ilyen haczukát visel; még Bécsben is ez a divat.
Az ám! Bécsben!
– No hát mi kell velem a vicispán úrnak?
– Hát instáltatja egy kis barátságos disznótoros ebédre magához.
– Hiszen épen most jövök az első vicispán úr ebédjéről.
– A felől bátran végig ebédelhet a nagyságos úr egy másodikat. Ilyenkor ott bőjtös ebéd szokott lenni.
– Hát a kend urasága nem bőjtöl?
– Nem. Mink más eklézsiához tartozunk.
– No hát ugy is oda indultam.
Tekintetes Igriczy János másod-vicispán úr portáján azután egészen más világ volt, mint odaát az első vicispán rezidenciáján. A saját nemesi telkén, saját házában lakott, a hol tiz vendég fogatai számára volt istálló és félszer; a sok kifelé forgatott rúd bizonyítá, hogy azok most épen tele vannak.
A hajdu vezette a vendég urat a pipatóriumba, a hol már a többi uraságok összegyülekezének; még most nem pipáztak, hanem az ebéd-előkészítő domitorium járta.
Nem is kellett a vendég úrnak bemutatás. A mint belépett az ajtón, egyszerre minden ember ráismert: «áh, itt a báró!» A házi úr eléje jött. «Szervusz bárócskám!» a tenyerébe csapott, «hozta Isten!» s azzal vezette az asztalhoz, a hol a szilvóriumos palaczk mellett ott állt a pompás miskolczi czipó s azzal «domitorium praecedit!» egy kupica szilvapálinkát belediktált, a mi a bárónak nem is esett rosszul; azt a lenyelt szóló csíkot legalább elpihentette a gyomrában.
Azután pedig sorba bemutogatá neki a többi tekintetes convivákat, a kiknek csak a titulusa maradt meg a báró fejében: protonotarius, – vicenotarius, – fiskalis, – vicefiscalis, – judex nobilium, – jurassor, – assessor, – archivarius, – perceptor, protomedikus, – hites mathematicus, – egyszóval az egész vármegye.
De azok közül is a vele egykorúnak látszó urak mind azzal a jucundus ábrázattal fogadták a közéjük lépő jövevényt, mint – a kiről épen most anekdotázik az egész frequentia.
Azok mind azt allegálták, hogy együtt jártak vele iskolába, a mi lehető is volt, mert Viktort valami hét iskolából csapták ki s azután emlékeztették vidám hahotázás közben az itt meg amott történt kalandjaira, a miknek fele sem volt igaz, a másik fele pedig nem volt dícséretes; de hát a gyerekkori csinytevésekre embernyi fővel visszatekinteni csupa gyönyörűség. – Kadarkuthy Viktor vehette észre, hogy őt már az itteni társaságban egész legenda kör veszi körül; ismerik már jobban is, mint kellene.
Aztán, a mint körül nézett, az is világos lett előtte, hogy miért találják ki az ő signalementját a külsejéről, még az ostoba hajduk is? Nem viseli ezt a divatot már senki idehaza. Vége már a kalapos király epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették vagy kapczának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben pompázik s ha azok között az ő condamnált gúnyája megjelenik, mindenki egyszerre rámutat: «az ott a báró!» s jó ha még valami epithetont is nem tesz hozzá.
A barátságos hajdú azonban új fordulatot ad a társalgásnak, azzal a tudósítással lepve meg az uraságokat, hogy «az asztalon a leves.»
A szétnyilt ebédlő-ajtón aztán a vendég urak, egymást rangfokozat szerint előbbre taszigálva, átszivárognak.
Legelsőnek tolták előre a bárót. Ő volt az egyedüli mágnás a társaságban, s a mágnásoknak mindig nagy praerogativájuk volt a régi magyarok között.
A nagy ebédlőben már akkor jelen volt a háziasszony, a vicispánné. Ketten együtt a férjével képviselték külső megjelenésükkel a megtestesült allegoriáját annak az örök szép mondásnak, hogy «extra Hungariam non est vita.»
(Héj gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok (nem is apáitok) föltámadnak a sírból s főzőkanállal vernek benneteket agyon?)
Hogy mi volt egy magyar lakoma a régi jó időkben (pedig most is ugyanaz), azt leirta a jó Szirmai Antal kapitális versekben.2)
Nem csak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen izlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után, úgy, hogy az elköltött étel valósággal kivánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, a mire azt kell mondani, hogy «de már ebből eszünk!»
A vicispánné az asztalfőt foglalta el, jobbról ültetve maga mellé bárói vendégét. Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát degradálva az által, hogy az utolsó helyre jutott; de a hogy némelyek emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsirozni ott az asztalon, a miket nagy fatálra téve eléje hoztak, derék két ágú villával s hatalmas szeletelő késsel, a nyulnál kétfogantyús vágó bárdot is mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje.
A báró eleinte szabadkozott, hogy ő már egyszer megebédelt, hanem aztán mikor azt a jó disznótoros levest hozták, egyszerre megjött a kedve a másodszori megebédeléshez. A leves után fánkot hoztak, attól a báró megijedt; azt gondolta, valami hajigálni való golyóbis, míg a háziasszony rá nem biztatta, hogy csak kóstolja meg. Aztán az is megtetszett neki. Nagy búzditására szolgált a túlsó félen ülő jurassor, a kit úgy hittak az urak egymás között, hogy «Duoduo», azért, mert a fánkból és a töltött káposztából kétszerkettőt szokott mindjárt kivenni s azokat egészben rakta be a szájába.
A fánkevés hosszabb időt foglal le, mert azt mindenki megrepetálja, a Duoduo pláne megquadruplázza; ez alatt a vicispánnét ölte a kiváncsiság, hogy milyen lehetett az első vicispán ebédje, a mit magnificus vendége, a báró, végig élvezett.
Kadarkuthy elmondta azt elejétől végig, úgy, a hogy átszenvedte.
De ezzel az előadásával egyszerre úgy fölcsapta az «égót» az egész uri asztal előtt, hogy mindenki az ő szájából leste a szót. Minden ujabb ételfogása a böjti ebédnek általános kaczajkitöréseket idézett elő. Kadarkuthy azon percztől fogva fidélis czimborának vált be. A ki a társaságot meg tudja nevettetni, az halhatatlan ember! Hozzájárult a sikerhez az is, hogy az első vicispán volt az egész vármegyének a «ginyó»-ja. Így hitták azt, a kinek a rovására (a háta mögött) a többiek dévajkodni szoktak.
Az a bizonyos «zabi do chrbat!» épen repülőszónak maradt fönn a társaságban. A mint a Duoduo egy egész fánkot vagy szármát (káposztatöltelék) begyürt a szájába, a convivák chorusban kiáltották rá: «zabi do chrbat» s arra a szomszédjai jókat ütögettek az esküdt hátára, hogy meg ne fulladjon a nagy falattól.
A Duoduo aztán ezért a bűnbakká tételért aként állt boszút a bárón, hogy fölhordta neki a tiz-tizenőt év előtti csintalan casusait, a mik szintén hálás auditoriumra találtak.
Ezt meg a báró sokalta meg. Egy-egy csinytétel fölemlitésénél fölugrott a székéről és protestált.
– Azt nem én követtem el, hanem az a másik, a pseudo Kadarkuthy Viktor, a ki miatt engem az apám tömlöczbe csukatott, mint rablóvezért.
Ez már nem volt tréfa. Egy börtönbe zárt nemes ember.
A vicispán complanálta a dolgot.
– Habet rectum. Magam is emlékszem a casusra. Az idősb Kadarkuthy bárónak sokféle processusa volt a surculus masculusával; némelyik előttünk jött levatába, másokban mint delegatum judicium voltunk exmittálva; az öreg báró aztán egyszer azt a tromfot találta ki, hogy egy kicsapott diákot fogott el, azt adta ki az egyetlen fiának; roppant sok mórióskodást elkövetett vele. De mi is lett abból a pernahajderből azután? Egyszerre csak hire szakadt.
– Hát hiszen épen abban járok én itt most Borsodban, hogy az uraktól előkérjem azt a gézengúzt, a ki itt rejtőzködik álnév alatt. Mert nagyon rosszul ismernek, a kik azt hiszik, hogy én valaha egy rajtam elkövetett infámiát lenyelek.
– Mint a csikot… szólt közbe a jurassor.
Megint nagy nevetés hangzott föl.
De a kaczajchoruson keresztűl recsegett a báró hangja.
– Hát hiszen ha mind azt a sok schabernakot pardoniroznám is a friponnak, a miket a nevemben elkövetett, hogy helyettem megházasodott, elvette a legszebb vicispánkisasszonyt Csalóközben, azzal világgá szökött: de azt csak nem amnestiázhatom meg, hogy engem, magyar nemest, miatta börtönbe vetettek, egy esztendeig zárva tartottak! Micsoda?
Ez a mondás egyszerre nagy komolyságot idézett elő az asztaltársaságban.
– Ez már serio-dolog, mondá a vicispán. Ezt csakugyan ex officio kell persequalnunk. Főfiscalis úr! Melyik articulus szól erről a criminalitásról?
– Mit mond a törvény a larvatusról?
A főfiscus intett az asztal vége felé ülő juratusának, az előhozta a kanczelláriából a Corpus juris II-ik kötetét. A nagy foliókönyv nem fért el az asztalon a tányéroktól, poharaktól, a juratusnak kellett hozzá eleven pulpitusul szolgálni.
– Larvatus, mondá a főfiscális, rátalálva az indexben, 1723:46. paragraphus.
– Az nem illik rá! kiáltott közbe a szemközt ülő vicefiscalis. (Neki, mint fiatalabbnak ezt jobban kellett tudni). Ennek a delictumnak a qualificatiója «stellionatus».
– A stellionatusnak hire sincsen Verbőczyben, veté oda lesujtó flegmával a főfiscalis.
– Hát az Verbőczynek a hibája, pökhendiskedék a vice, a franczia törvényhozás ismeri ezt. Stellionak nevezik azt a gyikot, a melyik a szinét elváltoztatja, innen stellionatus annak a vétsége, a ki álnév alatt grassál. S minthogy a báró úr Francziaországban lakik, a franczia törvény szerint allegálhat.
– Ne disputáljanak az urak, kérem, azon, hogy mi a neve annak az impostorságnak, kiáltott közbe Kadarkuthy, hanem azt mondják meg, hogy mi a büntetése?
A főfiscalis aztán rá olvasta a törvény sanctióját: «a larvatus, convincáltatván, annak, a kinek a kárára elkövette az álorczásságot, holtig való rabszolgaságra odaitéltetik; annak szolgálni tartozik; gazdája csupán arra köteleztetvén, hogy élelemmel és ruházattal ellássa».
– Hisz ez pompás egy törvény! kiáltá föl a báró, kinek gyilkolási kedvét a jó ételek és a bőségesen töltögetett ürmös bor erősen lelohasztották. Hisz ez még annál is derekasabb satisfactio, mintha az ember duellumban lelövi a megsértőjét. Hát igazán nekem fogja itélni a törvényszék a gézengúz személyét rabszolgául? oda kell neki menni, a hová én megyek? a székem mögött állni, ha leülök? s a batyumat utánam hordani?
– Úgy van! úgy van! helyeslék mindnyájan a jogtudósok.
– Aztán olyan ruhába kell neki járni, a milyenbe én öltöztetem? Török mameluknak fogom adjusztirozni. Nem! Nem! Inkább szerecsennek. Befestetem a pofáját chinai tussal, a mit a szappan nem visz le. Láttam én már ilyen megfestett szerecsent egy komédiás truppnál. (Majd kivakkantotta: «a minek magam is tagja voltam.»)
Mindenki azt mondta rá, hogy teljes joggal fogja mind ezt elkövetni a neki itélendő rabszolgával. Ha viselte a báró képét, viselje a Mungóét is.
Ez a szép kilátás teljesen megnyerte Kadarkuthy tetszését.
– No hát alig várom, hogy ezt a ficzkót a kezem közé kaphassam s körülhozdozhassam az egész országban világcsudájára.
A vicispán egy kicsit lehütötte a heveskedését.
– Hanem erre valamicskét várni kell a báró úrnak, a míg a larvatus processusa a maga forumait megjárja s az itélet in optima forma ratificáltatik és promulgáltatik.
– S meddig fog ez eltartani? kérdé a báró, gonoszakat sejtve.
– Hát, hogy accuratus legyek, felelt meg rá a vicispán, épen a pulykatrancsirozás levén hivatala, mely alatt ráért a juridicai praxisból informatiokat szolgáltatni a cliensének, tehát a prima instantiánál az edictalis citatio, currentatio, desertio után következnek az inquisitiók, a mik több vármegyékre kiterjednek, a præsidialisok, a confrontatiók, benevolisatiók, authenticatiók, a replicák, a duplicák és triplicák, az exceptivák, az ubicatiók, az alibik, a juramentumok, a juridicus disputák a competentia fori fölött, azután következnek az appellaták törvényszék, curia, tabula septemvirálishoz, accidentaliter a novisatio, eventualiter a suprema gratia, hát ez mind összevéve eltarthat úgy huszonöt-harmincz esztendeig.
Ebből a diákszózuhanyból csak az utolsó szavakat értette meg a báró.
– Harmincz esztendeig? Én addig perlekedjem?
– Hanem időközben a perköltségeket előre compensálja az actor.
– Akkor süssétek meg az egész törvényteket! kiáltá föl a báró feldühödve s majd kiütötte haragjában az egész pulykapecsenyét a hajdú kezéből.
Kaczagni nem próbáltak rajta, csak úgy csendesen befelé nevetett mindenki magában.
– De hát majd megrövidítem én ezt a processust, harsogott a báró, csak az urak mondják meg nekem a rejtekhelyét, a hová elbujt a csalafinta. Hol van az a Barátfalva?
Az urak egymás szemébe néztek: «Barátfalva?» motyogta valamennyi s a fejét rázta hozzá.
«Soha sem hallottam!» volt az általános viszonzás.
– No már pedig itt kell neki lenni! bizonyozott Kadarkuthy, előrántva az apja levelét, a mit az a gézengúz apjához, Guthay Thaddeus uramhoz irt, a ki a fiát holtnak hitte, a Duna fenekén eltemetettnek vélte.
Ez világos documentum.
– Már pedig a nürnbergi codex szerint egy tolvajt sem szabad addig felakasztatni, a míg el nincs fogva: véleményezé a judex nobilium, a kinek ez a causa legcompetensebb módon a peripheriájába tartozott.
– Hát nincs egy mappa a világon? – okvetetlenkedék a báró.
– Mappa? Hogy ne volna? – szólt az alispán s azonnal riasztá a jurátust a kanczelláriába.
Az nemsokára visszatért egy óriási pandektával, a mit alig bírt a két karjával átölelni.
– Itt van a «Cosmographia».
Az is volt az! Cosmographia. Az egész világ leirása, fölséges fametszésekkel és térképekkel földíszítve. Csak a mult században jelent meg, 1629-ben. De tökéletes mű volt az. Voltak abban kétfejű emberek is, meg repülő krokodilusok. – Benne volt abban Magyarország is, de nem mint önálló királyság, hanem mint alkatrésze (nem Ausztriának) hanem Sarmatiának: összekötve Lengyel- és Csehországgal s megtalálható volt abban Misceutz város is; de azonkívül semmi emberlakta hely Borsod vármegyében.
– Hát nincs ennél ujabb mappája Magyarországnak? kiabált veszekedő hangon a báró. Hiszen azóta csak fölmérték Magyarországot.
– Az a baj, hogy fölmérték… dörmögé az asztalnál egyik uraság.
A bárónak erős memoriája volt; emlékezett rá, hogy ezt az urat «hites mathematikusnak» mutatták be, a mi annyit jelent magyarul, hogy «indzsellér.»
– Tán épen az úr mérte föl?
– Procul absit! A német mérte föl: a bécsi német.
– Hát aztán hol van a fölmérés?
– Hamuvá lett.
– Mért lett hamuvá?
– Mert megégettetett.
A báró már az öklével kezdte ütögetni az asztalt.
– Hát miért égették meg?
– Nem tetszik ebből a fáin jó eczetes uborkából? – kinálgatá a vicispánné.