– Köszönöm, nem kell uborka! Azt akarom megtudni, hogy miért égették el a vármegye mappáit?
De már akkor minden embernek a tányérján volt a pulykapecsenye s erre olyan késvilla-koncert keletkezett, hogy a báró kérdése elveszett benne, azután pedig egy pár áldomás riadt bele az amabilis confusióba; de nem aféle személyes toasztok, mint a minőkkel a mai világ emberei teszik mind magukra, mind másokra nézve keservessé a lakomázást, hanem amolyan joviális rigmusok, a miknek előadásában különösen excellált a Duoduo.
Aztán csak egynek el kellett kezdeni s rögtön visszaechózott rá a másik:
– Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek neve Duna, a Dunában egy hal, melynek neve harcsa; – vicispányunk, vicispánynénk az Ur Isten tartsa!
Volt, a ki vissza tudott rá kontrázni, a vicefiskális.
– Adjon Isten minden jót, bort, pecsenyét, olcsó sót; a lengyelnek sok borsót, ellenségnek koporsót.
És így tovább.
A báró látta, hogy nem lesz ám ennek vége soha: kapta magát, ő is úgy tett, hogy fölugrott az asztal mellől, fölemelte a tele poharat, s egyenesen odaszólott a vicispánhoz:
– Uram, uram, Igriczy János vicispán uram, szólok az úrnak!
– Hallom a szép szót, antiphonált rá a vicispán.
De a mit a báró mondott, az semmiképen sem volt pohárköszöntő.
– Azt kérdem a vicispán úrtól, hogy miért égették el a vármegye mappáit?
Arra aztán a vicispán megfelelt neki egész méltósággal:
– Azért uram, mert azok a megkoronázatlan király törvénytelen factumai voltak.
Hát azt bizony csak az olyan vadember nem tudja, aki gyermekkora óta kinn lakott Párisban. Most azután épen semmit sem értett a dologból a báró.
A báró azonban olyan volt, mint a csuka: hogyha valamit megfogott, azt ki nem eresztette a fogai közül. Erővel praetendálta, hogy az egész vidám társaság a helyett, hogy a máslásos poharakat kocintaná össze, az ő dolgával foglalkozzék.
– De hát valami lajstromnak csak kell lenni, a melyben a vármegye helységei össze vannak írva! – szólt oda zordonan a megyei mathematicushoz, őt tartva ebben tudósnak. Az pedig épen a salátás tálat tartotta a kezében, azt hitte, hogy annak szól az interpellatio: «tetszik ebből az eczetes zöld paprikából? Mondhatom, hogy fölséges!»
– Eh! nem azt kértem.
– De egy csöppet sem csíp.
– No én most mindjárt harapok! Hol van a borsodi falvaknak az összeírása? Azt csak nem égették el?
No hát azért megint át kellett küldeni a jurátust a cancelláriába, a ki azután úgy állt boszút a többszöros háborgatásért, hogy nem került vissza, csak a mikor már az ebédnek vége volt; inkább a dorongos fánkot is otthagyta.
A közben egyre zajosabb lett a vendégségi jó kedv; a neki pirult arczú urak elkezdtek anekdotázni: csintalankodtak; a vicispánné maga is nevetett rajtuk egy kicsit; azután észrevétlenül elhagyta az asztalfőt. Ugy szokás, hogy a fekete kávét maga készítse el a háziasszony. Ezt mindenki tudja. Azért nem lett abból asztalbontás. Egy-kettő a vendég urak közül felkelt, átment az oldalszobába rágyujtani, a többi ott maradt, quaterkázni; a perceptor maga elé vette az egész csemegés tálat s abból a mogyorókat kiszedegetve, egyenkint feltörögette és megropogtatta.
Végre előkerült a jurátus a nagy lajstromozott könyvvel. Volt már hely az asztalon, a hova kiterjeszsze.
Az urak rögtön hozzáfogtak Barátfalva kereséséhez.
Nem volt szerencséjük benne, pedig a vicispán maga is segített már a munkában.
– Pedig itt kell neki lenni a Bükkben, Borsod közepén! – bizonyozott Kadarkuthy. – Hiszen csak nem lehet egy falut ellopni a vármegyéből.
– Van ám annak valami hübnere, báró úr, – magyarázá a vicispán. – Itt e vidéken, különösen a palócz meg a matyó nép között az a szokás, hogy egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csufondáros nótákat csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a boszantást, más nevet adnak a falujoknak; de azt rajtuk kivül senki sem követi. Igy lett Büdöskutból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az a neve, hogy «Kakastyúk», de a ki ezt a nevet mondja ki az odavalók előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hivatják a falujokat. Szent Istvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében Dorogma, a melynek a hány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be magát a miskolczi vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes, Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok megúnták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek s azt választották a helyébe, de még ezt a publicum nem acceptálta.
Kadarkuthy mérges volt már, mint egy gyerek, a kinek a többi gyerekek nem akarják megmondani, hogy hová dugták el a sipkáját.
Ez alatt a perceptor ur szerencsésen elkészült az utolsó szem mogyoróval is s arra ő megszólalt. Eddig mind hallgatott.
– No hát urak, nekem vannak pozitiv documentumaim annak a bizonyságára, hogy Barátfalva a mi vármegyénkben fekszik.
– Hol vannak? – kérdé a vicispán.
– Hát a kéményben.
– A kéményben? kiáltának egyszerre valamennyien.
– Hát persze hogy a kéményben. Másutt csak nem tarthatom a farkasfüleket.
– Ah! Tehát farkasfülek?
– Mivelhogy a Bükkben nagyon elszaporodtak a farkasok, a tekintetes vármegye elrendelte, hogy minden elejtett farkasért tiz máriás fizettessék az illetőnek a domestika cassából. Azóta én nálam, több esztendőn keresztül, állandó rubricát képeznek a behozott farkasfülek, s azoknak a párja alá mindig ez van írva átvevőnek: a barátfalvi lévita.
Legjobban elbámult a báró.
– Ah! A barátfalvi levita farkasvadász?
– Az ám, – erősítette a perceptor. Egy télen át beküldöz tíz-tizenkét farkas-irhát a városba.
– Talán úgy fogja őket a farkasveremben?
– Nem az. A farkasok mind regulárisan lőve vannak: vagy a homlok közepén, vagy a fültövön keresztül. A szűcsmester, a ki a farkasbőrt megveszi, maga hozza azt oda a hivatalba, előttem metszi le a füleit, azoknak semmi keresetük a bundán. Aztán a szűcsmester is tiz máriást fizet a vadásznak. Szép jövedelem az! A hogy más eklézsiában a hivek bárányokban, gödölyékben adják ki a papnak meg a rectornak a deputátumát, aként a barátfalviak farkas irhákban róják le a dáciát; a hányat lelőhet a lévita, annyi húsz máriás üti a markát.
Kadarkuthynak magas véleménye kezdett lenni üldözőbe vett ellenfeléről. A ki egymagában farkasra vadászik, az hozzászokott, hogy az életével játszszék. S biztos kezének kell lenni. Az európai dúvadak közt a farkas veszedelmesebb, mint a medve, mert ez egyedül jár s a farkas csoportban; s a medve csak haragos, de a farkas éhes.
Ez a lévita nem lesz az a soványtermetű, gyerekeket virgácsoló anachoréta, a kinek chinai tussal szerecsenné lehet festeni a pofáját.
Annál jobb.
– De hát perceptor úr nem látta a lévitát soha?
– Nem jár föl a városba; mészégetők által küldi föl a vadász-zsákmányait a szűcshöz.
– Akkor egy ilyen mészégetőt kellene valahogy kézrekeríteni; az útba igazíthatna.
– Abszurdum! A hány mészégető, szénégető van a világon, az mind eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind ő rajtuk élesítik a nyelvüket; azt danolják: «Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.» A magyar paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon.
Most már a vicispánné is beleszólt a tanácskozásba. A kávét rendbehozván, ismét visszatért a társaságba.
– Mondok én kegyelmednek valamit, édes báró uram. Ha olyan nagyon fúrja az oldalát annak a megtudása, hogy hol lélekzik az a barátfalvi lévita: hát ennek a legbiztosabb kútforrása az, hogy sétáljon föl az Avasra, látogassa meg a kálvinista esperest, annak már csak bizonyosan tudni kell azt, hogy a tractusához tartozó egyházi személyek hol és merre laknak?
Ecce ni! Hisz ez valóságos Columbus tojása!
– Kisztihand gnädige! – mondá erre a báró. – Mindig azt mondtam én, hogy dámáknál van az igazi ész. Megyek a paphoz.
– De előbb fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, édes báró. Ez a mi papunk egy igen kegyes, jámbor ember. Ha ahhoz úgy ront be a báró, mint a ki boszúállásra keresi a maga lévitáját, az azt fogja mondani: «hallja kend, báró úr, én lelkipásztor vagyok, nem perzekutor hadnagy; ha gonosztevőt keres kend, menjen a szolgabíróhoz.»
– Hát mit csináljak, tekintetes asszonyom?
– Jöjjön, üljön ide mellém a kanapéra. Mára már úgy is későn esnék az esperes vizitájára menni. Este az idő, rövid a nap. A mi esperesünk a tyúkokkal nyugszik le s a kakasokkal kel föl. Külömben sem szokás gyertyagyujtat után hivatalos dolgokban alkalmatlankodni.
A hajdú már hozta a szép máramarosi vasgyertyatartókat az erdélyi kecskefaggyú gyertyákkal, kettőt az asztalra, a mi nagy luxus volt!
A báró hát leült a vicispánné mellé a pamlagra, az urak mentek a pipatoriumba, vagy folytatták az asztalnál a kvaterkázást.
– Hát lássa, édes báró, – szólt az alispánné csöndes halk hangon, – én nem azt mondanám az esperesnek a kelmed helyében, hogy a Guthay papfiút, a barátfalvi lévitát keserű boszúállás végett keresem, hanem azt mondanám neki, hogy megszántam szegény nyomorultat, hisz eléggé megbűnhődött már azért, a mit bűnül elkövetett, ne szenvedjen többet. Ellenben azért akarom őt feltalálni, hogy elmondjam neki: ne bujdokoljon, tovább nem üldözi senki; én, a kit oly nagyon megbántott, megbocsátok neki; apja a halálos ágyán áldását adta rá, kit élőnek tudott még: jöjjön elő a világba; ha a papi pályán akar maradni, tegye le az exament, szenteltesse föl magát, megválasztják a szép talentumáért egy jó eklézsiába.
– Ezt hazudjam én az esperesnek? – kérdé a báró hüledezve.
– Nem! Igazán mondja.
A báró a hozzábeszélő asszonyság szemébe nézett. Soha sem szokott szembe tekinteni, mintha attól félne, hogy valaki meglát valami titkot a szemében. Erre a szóra kénytelen volt az alispánné szemeibe nézni.
Olyan csodálatos szemek voltak azok: nagyok, világoskékek, nyugodtak.
Valami varázslat ömlött ki belőlük, a mi a fenevadakat megszelidíti.
Kadarkuthy érezte a varázslat hatását.
– No hát én erről a thémáról még többet is tudnék mesélni az esperesnek.
– Azaz hogy igazat mondani.
– Valóságot mondani. Fölfedezhetném előtte, hogy erre a gézengúzra (t. i. a lévitára) nagy világi szerencse vár. Egy gazdag úr, a vele elszökött alispánleánynak a nagybátyja, a leány atyjával összeveszve, azt kitagadta az örökségéből s szép vagyonát mind ez elszökött unokahugának testálta s ha az tíz esztendeig az ő holta után nem fog jelentkezni a massáért, akkor az egész birtoka szálljon a városi ispitályra. Csak jelentkezni kell a feleségének az új vicispánnál (a ki úgy tudom, csizmadia czéhmester volt a városban) s ők azonnal tehetős emberek lesznek, a kik nem szorulnak többé a paraszthordta lukmára, kongesztre, dáciára.3)
– No lássa, édes báró! Ez az igazi ember! Az igaz keresztyén ember. Igy szeretem magát. No hát Isten áldása kísérje minden jártában-keltében! Tudtam én, hogy a báró derék ember. Hát már most igérje meg, hogy ha jó szerencsével fog járni, ha azt a szegény bujdokló ifjút elátkozott sorsából kiszabadítja, hát visszatérőben megint bejön hozzánk, fölkeres, s én nekem elmondja mindazt, a mit Istennek tetsző dolgot végzett, hogy én is hadd örüljek együtt az örvendezőkkel.
– Ugyan visszajövök! – fogadá Kadarkuthy, szépen kezet csókolva búcsuzás fejében a vicispánnénak s azután, a mint megszabadult e varázslatos anyai arcz bűbájos tekintetétől, megint rátalált a maga daemonára.
«Ah! hát ti engemet mindenütt arra tanítgattok, hogy hogyan hazudjam mást meg mást izibe! No hát most jó tanitványra találtok bennem!»
No ugyan jó helyre küldte a viczispánné asszonyság Kadarkuthy bárót a miskolczi kálvinista espereshez.
Volt annak a tudós férfiúnak igen szép rendes prædicatumos neve, a min titulálták, ha levelet irtak hozzá; de szóközben csak úgy hitta azt mindenki, hogy a «Lavater.»
Azokban az években uralkodott egész európaszerte a «lavaterismus.»
Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a rendszeres tudománynak, mely szerint az arczvonásokból, a szemöldökből, szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arczredőkből biztosan meg lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a legtitkosabb indulatait; azok az arczvonások rávallanak a gyilkosra, a gonosztevőre, a kéjenczre, a boszúállóra.
Hiszen még alig mult ennek száz esztendeje, hogy a Lavater «Phragmente über Physiognomie» czimű munkája az egész mívelt társadalomban valóságos fanaticus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az emberi lélek.4)
Ha az avasi nagytiszteletű valamely társaságba betoppant, egyszerre üdvös megszeppenés szállta meg a kebleket. Minden ember iparkodott az arczvonásainak olyan kifejezést adni, a mely a titkos erényeket tüntesse elő, jól tudva, hogy ez a lavateri férfiú kiolvassa az embernek a két szemöldöke hajlásából, az orrczimpáinak a fintorodásából a legféltettebb rossz szándékait s azokat följegyzi magának.
Az ilyen jegyzetekkel teli vannak otthon a fiókjai. Azokat ő systematice osztályozza, mint Linné a növényeket s rémséges sok árkus papirost teleírt már velük. Jaj lesz Borsodnak, Abaujnak, de még Hevesnek is, ha azokat egyszer kinyomtatja.
Ha pedig valaki látogatóba ment hozzá, az meg épen kész préda volt a számára.
Azt a nagytiszteletű úr az utczai szobájában fogadta, bő beszéddel ellátta; úgy ültette magával szembe, hogy profilban legyen fordulva az ablak irányában.
Az ablak előtti emelvényen ugyanis a nagytiszteletű úr kisasszonya ült és rámánál himezett, a ki aztán az alatt, a mig a látogató hallgatott vagy beszélt, vagy épen nevetett: azon módon kinyirta a kis ollójával egy darab fekete papiroslapból a konterfáját, úgy, hogy ráismert arra minden ember. Ezt a művészi ágat úgy hitták akkor, hogy «silhouette.» Ez is általános divat volt akkoriban. Silhouette nélkül egy úri ház sem szűkölködött. Ott láttuk az ágy fölött fekete rámában nagy apánkat a vuklis hajával, a máslis czofjával és nagy anyánkat, magasra tupirozott hajával, táritoppos főkötőjével, bodros krézlijével és kettős tokájával; még a szempillák is hiven megtartattak a fekete árnyékrajzokon, a miket müvészolló hozott létre.
Ebbe a veszedelembe ugratta bele a jó viczispánné az ártatlan mitsem sejtő bárót.
Hiszen a mint belépett és bemutatta magát a nagytiszteletű úrnál, a mint az egyszer az arczába bepillantott, már el volt árulva minden, a mi jellemét képezé.
Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjenczséget hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság symboluma; a kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik.
A báró elmondta az esperesnek idejövetele okát, czélját, úgy, a hogy azt az alispánné tanácsolta neki. Azt hitte, hogy már nagyon jól megtanult hazudni.
Hazudni! Lavater előtt! Nevetséges dolog.
Az esperes engedte neki kibeszélni magát.
Pedig milyen mézédes tudott lenni! Hogy forgatta szemeit az ég felé, hogy nyomkodta a tenyerét a mellére, hogy vékonyította hangját a szelid sápogásig. (Hiszen ezt mind tanulta ő a komédiások közt hajdan.)
Mikor aztán a kérdés föl volt téve, hogy no hát hol található a balsorsából megváltandó barátfalvi lévita ebben a nagy erdőben: a nagytiszteletű úr összefonta a két karját a mellén s így szólt:
– A báró úr tudja, úgy-e bár, hogy mi az a logica?
A bárónak már a nyelve hegyén volt, hogy «tudja a kakuk!» de csak visszaszívta.
– Miért vannak léviták? és miért vannak eklézsiák, a melyek lévitákat tartanak? «Az ok megelőzi az okozatot.» Ez egy logicai maxima. Úgy-e bár, hogy az?
– Az.
– Tehát az ok az eklézsia. Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras; szegény emberek: rusticusok, szénégetők, a kik között egy potior sem találtatik, sem pedig Melchizédech, a ki őket szárnyaik alá fogadja. Ellenben az áhítat megszállja lelkeiket, valaminthogy megszállja a lélek nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemüléket az az instinctus, hogy énekeljenek.
– Kérem a macskákat is odaszámítani.
– Tehát énekelni óhajtanának, de nincs, a ki őket arra megtanítsa. Ellenben gyermekeik is vannak, a kikre szintén ráférne az ábéce –
– Meg a skutika.
– De nincsen, a ki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy a helybenlakó más vallásuak, vagy a szomszéd falvak harangszavából; de nincs, a ki e szent napon előttük a szentírást magyarázhatná. Vannak szülötteik, azokat nincs, a ki megkeresztelje; vannak szerető párjaik, azokat nincs, a ki összeadja; a halottjaikat nincs, a ki elbúcsúztassa. Most jön a hysteron-proteron.
A báró szétnézett: mi lehet az? úgy hangzik, mint a szitakötő.
– Ugyanekkor támad egy peregrinus: egy afféle iskolából eliminált studiosus, a kit consilium abeundival az alma mater kapuin kivül rekesztettek, a kinek «hátán háza, kebelében kenyere», nincs testének, lelkének hová lenni: az odavetődik az általam körülírt nostrasok közé; azok kapva-kapnak rajta, ott marasztják; adnak neki lakást, konvencziót, mensa ambulatoriát; ez azután elvégez mindent, a mit pap, kántor és rektor szokott teljesíteni; beharangoz, beénekel, prédikál: gyerekeket tanít, keresztel, kopulál, búcsúztat, a mihez mind ért, mert az ilyen peregrinusok rendesen quadriennis theologusokból szoktak válni, a kik valamelyes kánoni hiba miatt pappá föl nem szentelődhettek. Tetszik érteni?
– Tökéletesen értem.
– Már mostan a logica regulái szerint mi a conclusio? Az ilyen lévitás eklézsiának igen nagy oka van a maga existentiáját sub rosa folytatni; de még nagyobb oka van magának a lévitának arra, hogy az esperes házának a falára föl ne firkálja a nevét; mert a mint a tractualis consistoriumnak tudomására jut, hogy valahol a kebelében egy ilyen lévitás eklézsia latitál, az azt rögtön transformálja filiává, a lévitát a törvénytelenül bitorolt functióktól eltiltja, s azontúl a községnek kötelessége lesz a hozzá legközelebb eső anyaeklézsiának fizetni a papbért, oda járni föl ájtatoskodásra, onnan hozatni el a papot a szertartásokra, oda járatni a gyermekeit iskolába. A mi aztán nagy angária! Hát ezekből már most mi a logikai concatenatio? Az, hogy ha posito, empyrice existál és subsistál valahol egy barátfalvi lévita, annak a létezéséről hamarább lehet tudomása a Klimius Miklós holdban lakozó embereinek, vagy a Gulliver liliputi lakosainak, mint a borsodi református tractus esperesének.
– E szerint az úr sem akar róla tudni semmit, hogy hol kapható meg az a gézengúz barátfalvi lévita! – kiálta föl Kadarkuthy, mérgesen ugorva föl a helyéről. Hisz itt, úgy látom, hogy minden ember összeesküdött ennek a gonosztevőnek a rejtegetésére.
– Kérem, kérem, csak tessék még ülve maradni – szólt az esperes, a bárót vállára tett kezével a székre visszahanyatlani kényszerítve. (Valami elektricitásnak kellett az ujjaiban lenni, az is nagy divat volt a mesmerismus korszakában.) Tehát az elsőt concedálom, hogy nem tudom, hol van az a barátfalvi lévita? de a másodikat negálom, mintha nem akarnám tudni. Sőt most, a báró úr denunciatiója után egyenesen kötelességemmé van téve, hogy ezen clandestinus abusus kideríttessék. Azért én utbaigazítást adok a báró úrnak, hogy mely úton nyomozza ki egész biztossággal ennek a charádának a titkát.
– No már azt meghallgatom.
– A báró úrnak egyenesen a miskolczi biróhoz kellett volna menni, a kinek minden bizonynyal tudósnak kell lenni valamennyi a Bükkben létező falvak neveiről; mert hiszen az ő fürmendere szedi be a hetivásárra feljövő jobbágyoktól a helypénzt, azoknak czédulákat oszt s a czédulára fölírja a falúnak a nevét. Querczina András uram minden bizonynyal fölvilágosítást fog adni a báró úrnak.
– Querczina András! Querczina András – ismételgette a furcsa nevet a báró.
– Ha el tetszenék felejteni a nevet, könnyen rátalálhat a kalodáról, a mi a háza elé ki van téve; ott van a Pecze-partján.
– Köszönöm. Megyek Querczina András uramhoz.
– Még egy tanácsot tessék tőlem bevenni. Ha Querczina András uram elé fog járulni a báró úr, a világ sűrű kincseért elő ne hordja neki azokat a bölcs dolgokat, a miket én előttem közrebocsátott, mert a mint az ezt a szót meghallja: «testamentum», az egyszerre nem tud más nyelven, csak tótul, de abból is nagyot hall. Kiabálhat aztán annak a fülébe akár tubuson keresztül, abból ki nem vesz egyéb szót, mint azt, hogy «nye rozumim». Mivelhogy olyan messze esik ő a törvénytudománytól, mint Makó Jeruzsálemtől. Azért Querczina András uram előtt egy szót se szóljon azokból a larvatusokból, processusokból, testamentumokból, a miket előttem produkált.
– Hát mit hazudjak neki?
– Sőt inkább egészen igazat mondjon neki. Kezdje azon, hogy «no Querczina uram, mennyiért csinálna nekem egy ilyen jó termetemre való kosokot farkasbőrből?»
– No igen; mert ha azt mondja neki, hogy «bekecset», azt nem érti meg; hanem ha azt mondja: «kosokot» azt megérti, mert az tótul is kosuch.
– De hát mi a patvar szükségem van nekem egy kosokra?
– Nagyon nagy szüksége van rá a bárónak. Lássa a báró, ha ebben a külföldi habitusban barangolja keresztül-kasul a vidéket, híre futamodik, minden ember szájróladja tovább, hogy itt jár a «csuma!» Nem kinálták még meg valahol aludt tejjel? Azzal szokták a garabonczás diákot megengesztelni. Az, a kit meg akar találni, jó eleve neszét veszi, odább áll egy vármegyével; mire a báró rátalál a rejtekére, már csak a hült fészke lesz ott. Azért tanácsos lesz a bárónak, ha e mostani ornátus helyébe, a mi lehet módi-ruha Versaillesben, de minálunk maskara, valami olyan öltözetet vesz föl, a minőt a külső emberek széltében viselnek.
– Köszönöm a tanácsát, elfogadom. Ezt bizony magamtól is fölérhettem volna ököllel. Hát aztán a miskolczi biró fog nekem varrni ilyen öltözetet?
– Mivelhogy ő signaturájára nézve szűcsmester.
– Hol lőtték ezt a birót?
– Nem lőtték ezt, kérem alásan, mert ezt úgy választották.
– De hát az ördögök ültek a miskolcziak nyakára, hogy egy szűcsmestert, egy tót embert választottak meg birájuknak?
– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról. A legimpossibilisebb factumoknak is meg van a maga rátiója. Rövideden elmondom a dolgot.
Erre csakugyan kiváncsi volt a báró. Ismét ülő poziturába tette magát, a mi a házi kisasszonynak alkalmat adott a silhouettejének tökéletes kinyirogatására.
– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot, – beszél az esperes, – hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolcz, melynek lakosságát jó részben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet választott birája egy törvénytudatlan személy; egy kézimunkával foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek a mi nevezetes városunknak a rendkivüli viszontagságai. Mert nevezetesnek bizvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád fejedelem hadai már itt találták Miskolcz várost s pihenőt tartottak benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték s nagy privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű veszedelmekkel látogatta meg a várost. Biráit a basák elhurczolták s egy esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurczolták magukkal.
– Ahá! Hát ezért nem szeretnek az urak miskolczi biróságot vállalni.
– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kurucz-labancz világ alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgy, hogy volt idő, a mikor minden igavonó marhától megfosztatva, kapával mívelték a lakosok a szántóföldeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett birót kapni Miskolczon, úgy, hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy a mely polgár a biróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, a ki pedig a biróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.
– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy nyereghez kötve szalajtassanak Egerig? Magam is azt tettem volna.
– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolcz város áttért a református hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak, lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István templomának hivatott. Szent István király volt a város védszentje. A város pecsétjén is Szent István alakja volt a czímer: fején koronával, jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország aranyalmájával. Az ideig «királyi város» volt Miskolcz, czime: «civitas regia». A nagy változás után azt mondta a cœtus, mit nekünk ez a királyi czifraság, a mi annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb czímet: legyünk «oppidum», s az akkori biró rendeletére a régi czímert is elhagytuk, vésettünk a királyi alak helyébe egy kurucz hajdút, csákós kalpaggal, a ki az egyik kezében három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart s lábait verbunkos tánczra igazítja.
Hej de nagyot kaczagott erre a szóra Kadarkuthy.
– No, ez igazán remek gondolat volt!
– Dehogy volt az. Ebből a czímerből megint csak azt eszelte ki minden ellenségünk, hogy hej de sok buzája, bora lehet Miskolcz városának, hogy úgy kérkedik vele az a czímerbeli hajdu! s még jobban megsarczoltak bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kuruczok, elmúltak a törökök.
– Hát ekkor csak megpihentek a miskolcziak?
– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolcziak negyvenezer forintot vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a királynénak, a ki azért negyven esztendei háborítatlanságot engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ez alatt a kamarai direktor, herczeg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki, hogy a miskolczi nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok magukra maradtak, a kik között nincs törvénytudó ember. Most azután ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló birónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herczeg, az omnipotens director cameralis.
– Hát azért választottak olyan birót, a ki mindezekhez semmit sem ért?
– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával jobban meg fogja védelmezni a város igazait, mint kilencz prókátor a maga tudákosságával. Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja mondani odafönn Budán: «nye rozumim» (nem értem), akkor odafönn Budán fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: «já rozumim» (igen is értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven botot.
– És így biró uram horoscopja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a báró, a ki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.
Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató árnyképével, még a szétálló czopfja is hiven ki volt faragva.
A báró előhúzta a kalapját a hóna alól s úri fejbólintással rekomendálta magát.
A mint a külső ajtót is betette maga után, (kis városainkban – nagy okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást) az esperes kisasszonya leszállt az ablak előtti pódiumról s odavitte az atyjához a kész silhouttet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.
És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos foliánst, mely már csaknem meg volt töltve hasonló arczmásolatokkal; az új silhouettet egy üres lapra gummi arabicummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri megjegyzéseket irta:
«engesztelhetlen bosszúállás»,
«alattomos incselkedés»,
«telhetetlen luxuries»,
«raptusos dementia»,
«gyilkolási mánia».
Ezek mind olvashatók a kitárt arczvonásokból, a lavateri systema szerint.
Hajh bizony nem is a mostani Miskolcz városa volt ám az a száz és egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, szinházas, városházas metropolis, a ki két képviselőt küld az országgyülésre.
Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a «papszer» házai maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává. Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása, a minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is mutogatnak belőle a muzeumban.
A mult századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utczasort, hanem mindenik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal megerősítve: ez az árviz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak, boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt. Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt kitalálva.5)
Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolcz városát tövissel kell körülkeríteni a kurucz portyázók betörései ellen való biztosságul, azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kuruczok, hanem a labanczok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön, szőlőkben, beszáguldoztak s végig rabolták a várost.
Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pecze között Quercina András biró uram. A biróságát jelképezte a kapuja mellé nyujtóztatott kaloda; a mesterségének pedig ott lógott a czímere, a házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján kellett bemenni; a műhely ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesíté az ajtóra kiszegezett farkas-irha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt. Fülei hiányzottak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház kéményében.
A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy trabális erős alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a kezében tartá, azután egy fehér-piros csíkos zubbonyból, ökölnyi czinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.
Ezt meg sem látta a báró. Méltóságán alul volt, hogy észrevegye.
Hanem a műhelyt kétfelé osztó «pudli» mögött már egy régi ismerősre talált.
Ez volt a tegnapi asztaltárs, a derék Matus.
Ezuttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt ingujjakban parádézott.
De a mint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, utczu neki, vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen odavezetett föl a műhelyből.
A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt concludálta, hogy ő a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, a miért oly nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a biróhoz panaszra s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga kutyaporczióját, a hogy dukál.
Dejsz a Matust manapság marczafánkkal sem fogják lecsalogatni a bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy nádpálczával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni (ahogy ez a molyok végett szükséges), úgy, hogy a nagy püföléstől egy szót sem lehetett hallani.
Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az első viczispán tót nyelvtudása, a ki a helyett, hogy «uder», a mi megütést jelent, azt parancsolta, hogy «zabi», a mi pedig jelent agyonütést.
Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó s kilépett rajta egy megtekintésre méltó alak, a kiről az első tekintetre föl lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.
Elől-hátul púpos volt, a két löcslába térdeivel befelé görbülve, a tenyerei a térdein alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek, mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe kard csüngött alá, a mi megjelenését annál félelmesebbé tette.
A belső szobából ez a parancshangú utasítás hangzott elő:
– Zavolaty toje prkoprczár.
A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. Ő az imént, a hogy bement a biróhoz jelentést tenni, csak egy instanst hagyott idekinn és most itt van kettő.
Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be biró uramnak, hogy «povrazolezecz», a mi jelent kötélentánczolót.
És most biró uram azt parancsolja, hogy hívja be a «prkoprczárt», a ki nem más, mint bukfenczhányó.
Biró uram előtt ugyanis kötélentánczoló vagy bukfenczhányó mindegy s lehet, hogy igaza is van.
Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni, hogy ez a másik a bukfenczhányó. Pojáczának elég pojácza volt.
Intett a bárónak, hogy jőjjön a biró uram szine elé.
Biró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes arczú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanell ujjakba rejtett karok nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.
– No, frisko! frisko! Spjevácz! Muzsikácz! kiáltá a belépő báróra.
A báró nem értett a hallott szóból.
A drabant aztán megmagyarázta neki a dolgot.
– Biró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és muzsikálni?
– Sehogy sem tudunk.
Biró uram erre türelmetlen lett, rárivallt kategoricze a báróra:
– Csi znacze, csi nye znacze, ale spjevacze, muzsikacze!
(Akár tudtok, akár nem tudtok, azért énekeljetek, muzsikáljatok.)
A báró most már nevetett.
– Ugyan mi az ördöggel muzsikáljak?
Biró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte, abban valami fagót van.
A báró aztán kihúzta a bőrtokból a szép lazzarino csövű duplapuskát.
– Ojoj! mondá biró uram. Puska? (Ez tótul is puska.)
A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé hült pofával a bárótól:
– Hát az úr nem bukfenczhányó komédiás?
Erre válaszképen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A biróra pedig ráordított a báró tele torokkal:
– Én báró Kadarkuthy vagyok, földes úr! Atta teremtette!
Ez egyszerre nagyot változtatott a situatión. Hát persze, hogy azon kellett volna kezdeni, hogy «atta teremtette!» Szóból értik meg a magyart.
Biró uram hirtelen lekapta a macskabőr-süveget a fejéről s azt mondá: «mi tetszik, kérem alásan?» Tudott már magyarul is.
A mint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a műhelyből nyiló ajtón át bedugta a fejét az a másik és sietett a tévedést fölvilágosítani.
– Én vagyok a komédiás.
Erre biró uram végképen elszörnyedt.
– Óh te stariospicza! rivallt a drabantra s a másik még immunis arczfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére csúszott vissza. Hozod be mingyárt az igazi komédiást!
Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: «mit tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?»
– Hát én egy derék farkasbőr kosokot akarok magánál megrendelni.
– Zsinórral vagy szironynyal?
– Ahogy szokás. Aztán meg egy ilyen prémes süveget, mint biró uramé.
– Aha. Diva kocskabőrből. Az nagyon szép.
– Aztán meg egy olyan kecskebőr nadrágot, a milyen a Matusnak van.
– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a koza-ircha-nohaviczádat!
De a mint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy «nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.
– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a padlásról.
A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a Matust lefülelni.
– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál fogva előre lódítva a rendnek őrét, te meg, komédiás, mulattasd addig a méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!
A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki németül:
«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus geheissen?»
Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt, a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor Frater Seraphinusnak.
De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet. Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»
– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A kinél én majomember voltam.
– S a kinek a Colombináját elszöktette a majomember.
– Hát aztán mi lett a Colombinából?
– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.
– De hát hogy ismert rám Sámson mester?
– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név után.
– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor együtt bolondoztunk.
– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro tanítványa volt, Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva, elszédültem.
– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem akrobata is?)
– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem emlékszik rá?
– Hogyne emlékezném!
– S meg sem köszöni?
– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a szivességért.
– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy: «Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már jól tudom, hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.
– Hát ezt honnan tudja a mester?
– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»
– Ah! E szerint engem szándékosan bolonddá tartott eddig minden ember?
– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli: «ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott lakik Muszkaországban.»
– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?
– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.
– Kenddel, hej?
– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni, mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam, előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?»
– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a bőrének.
A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a hogy bánt a czifra vőlegénynyel!
Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:
– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.
– No, már hagysz, – dörmögé vissza a Sámson.
S aztán mind a kettő magának tartotta, a mit gondolt.
A discursust németül folytatták.
Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene meg belőle semmit.
De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első «teremtettére.»
Nyitotta már az ajtót.
Querczina uram jött elől, mögötte a drabant.
A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából, a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.
A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes süvegeket.
A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába. Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.
A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?
– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete farkasbőr.
– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? – mondá a báró.
– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.
– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a farkasirhát a barátfalvi lévitától.
– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!
– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.
– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy ismerem, hogy vlkójáger.
– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.
– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban, a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a legszebb farkasok.
A két kuncsaft összenézett.
– Hab isz nid xagt? – motyogá a Sámson németül.
A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget, meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt bele is pánczélozta magát.
– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a biró a komédiásra.
– Concessa kell piaczi productióra.
– Aztán mit tudsz?
– Sámson vagyok.
– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?
Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.
Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a fogaival.
– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?
Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta, hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a padlásról. A nádpálczát is hozta.
A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a magazinba.
A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön értük egyszer, (ha visszajöhet).
A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette volna.
Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról, magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»
– Hát te sibenyecz! mért nem jöttél, mikor hittalak?
– Nem hallottam a porolástól.
– De már most «ezt» meghallottad?
– De legalább kitöltöttem a boszúmat!
S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.
A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.
A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek öltözve), meg a komédiás.
– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utczán külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.
– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.
(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)
– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a süvegét.
Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy rangbeli urasággal beszél.
– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!
– Pedig az már régen volt.
A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezésitervét.
A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»
A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét, valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt. Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül azt, a melyiknek a neve Barátfalva.
Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon, annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven mondják).
Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető kemenczékről. A terv beválik.
Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig.
– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja. Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.
Fittyet hányt erre a scrupulusra a komédiás.
– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.
– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk erdőséget?
– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.
Tudta is a báró, hogy mi az a gubics?
Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák nem élhetnek.
Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).
Ez még most csak a gubicson kezdte.
A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem mézből támad.)
Ez alatt a két görög nyélbe sütötte a tervet.
Két körmöczi arany a díja a vezetői szolgálatnak.
A terv pedig ebből áll.
A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.
– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? – kérdezé a báró.
– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.
Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.
(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem örökítenék.)