A mi az állatszelidítő a fenevadak ketreczében, a mi a hindu kigyóbűvölő a csúszó-mászói között, a mi a ló-idomár a fék-nemszokta szilaj ménnel szemben: az a «lélekidomár» a lelkes állatok világában.
Új szó, rossz szó, de nincs más.
Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni.
Egy közönséges ember, a kinek nincs a kezében sem Mózes varázspálczája, sem villanyütésű Cagliostro-bot, még csak egy csendbiztosi korbács sem, a ki nem rendelkezik Monte Christo-i mesés kincsekkel, nem hoz magával hódító külsőt, a ki nem művész, nem költő, nem hős, még csak nem is politikai celebritás.
És mégis csodákat tud tenni.
Kitalálja annak a gondolatját, a kivel beszél, azt a gondolatot, a mit az elmondott szó gondosan rejteget.
Eléje kerül a szándéknak s kihallgatja a titkos vágyakat.
Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst, éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz.
A kétségbeesettet, a ki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.
Lát szivet és lelket, a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.
Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepett is egyszerre otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuoz a hegedűn.
Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelidíteni.
A hű czimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét és védeni tudja magát messze időre tervezett kelepczéi ellen.
A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.
Kiszemel száz életfogytig elitélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé, a kire minden nap rábizza az életét.
Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kaczérság mintaképét.
És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: «a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát».
És ez az ember a mellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem önfeláldozó martir, nem megváltó szent, hanem rendes, közönséges észjárású ember, a kinek minden vágya, öröme, fájdalma, olyan mint más emberé szokott lenni: a ki épen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája, de egész ember.
Azért idomár a lelkek fölött.
Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.
Az első csárdásnak vége volt, czigányok húzták a kopogóst; huszonnégy pár tánczolta egész tűzzel: «három a táncz!» volt a jelszó, szokás szerint.
Ebben csak az a nevezetes, hogy mind ez a budai királyi várpalota termében történt: ugyanabban a teremben, a melyben a trónbeszédet olvassa fel a király mind a két «ház» előtt.
A koronázási tánczestély volt ez.
A csárdás után szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két koronás fő folytatni fogja a cerclet. Most egy órára a legmagasabb urak is a theázó-termekbe vonulnak vissza.
A bálteremből pedig tódul a fiatalság a buffetbe.
Minden ember fiatal «ma». Húsz esztendő ki lett törülve életéből a mai nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogy ne lett volna fiatal minden ember?
Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő, bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a pengő sarkantyúk, az arany czafrangos nyakkendők, mind fiatalítanak, még a kinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg épen nagyon hozzá illik a magyar ruhához.
A gazdag buffetben negyven udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a vendégeknek. Maguk az inasok is tekintélyes egyéniségek. Egynek a melléről sem hiányzik valamely érdemrend. Némelyiké egészen válláig végig van rakva keresztekkel és medaillokkal. Világos sárga frakkjuk van, fekete, kétfejű sasos bordürrel, oldalukon vékony koszperd. A vendég uraknak még most nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap óta miniszterek.
Még tegnapelőtt azzal köszöntöttük őket, hogy «servus pajtás», s ma már, «hogy állok a grácziádban, kegyelmes uram?»
A buffet melletti kék teremben vannak kisebb kerek asztalok, a melyek mellett (kerek asztalok szokása szerint) rendesen még egygyel több ember elfér, mint a mennyi már körül ülte.
A kiknek elég praktikus eszük van, nem tapostatják le a sarkantyuikat a buffetben, hanem igyekeznek egy ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt aztán nincs pártkülömbség.
Minden ujon letelepülő hoz magával valami uj anekdotát a bálteremből. Gyönyörű calembourgok! A távollevők rovására nevetni mindig egészséges. Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem győzi mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik a mit mondott. Egész legenda támad körüle.
Nagy későre érkezik a teremből a lakomázók közé az ujdonat belügyminiszter.
A legtökéletesebb gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a hölgyeknek, a veres frakkban veszedelme a rókáknak, a nemzeti viseletben pedig közszeretet tárgya.
Milyen jókat mondott annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa jó emlékezet.
– Ez volt a meleg nap! Száz kitünő hazafit egyenkint bemutatni!
– Ide kegyelmes uram! Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt és fajdsültet?
– Köszönöm! Én csak teázom.
– Itt van az én helyem. Átengedem, szól felkelve a helyéről, egy Zrinyinek öltözött balközépi képviselő.
– Ne félj tőlem, tigris, nem foglak el.
– Azt ki tudja? A helyemre ülhetsz bátran. Nem fogsz rebellis lenni tőle.
(«Tigriseknek» hítták azon időben a Tiszapárt szónokait: nem azért, mintha ennek a nagy macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna magukat félelmessé, hanem azért, mert a Tigris-vendéglőben tartották a gyűléseiket.)
A tigris átadta a helyét a miniszternek s kicsörtetett a tánczterembe, az ott maradt hölgyek közül valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor csendesen kezet szorított a szomszédjával, a ki ülve maradt.
Ez egy magas, széles vállú férfi, a kinek halavány arczát csaknem arab metszésű vonások teszik feltünővé: a szakállal összefolyó bajusz szénfekete és ritka, az ajkak vékonyak, az orr hajlott, a szemöldöke egyenesek, a homlok kétfelé osztott, külön domborodva, s hanyagul lehajló üstöktől árnyalva. Csak az az egy veszi el az arcz keleties typusát, hogy a hosszu, sötét pilláktól környezett szemek zöldes-kékek.
A sokféle változatú magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a legegyszerűbbnek, mente és attila egyformán fekete szövetből, asztrakán prémmel, kard, gombok, mentekötő oxydált ezüst, csak a menteláncz csatját képező onyx Medusa-fő a megnézni való rajta. Szakértők szerint ez egy muzeumba való példány.
A magyar udvari estélyeken az is az exotikus élvezetek közé tartozik, egymásnak a mentekötőjét, kalpagforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket ér forintokban, némelyiknek története is van, a mely Zsigmond királynál kezdődik, némelyiknek meg olyan története van, a mi a zálogházban végződik.
A fekete ruhás összébb húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a miniszternek; egy sárga frakkos rögtön hozta a kegyelmes úr számára a pekkót, rum nélkül, czukor nélkül. Így szereti. Ezek a derék emberek nagy tapintattal birnak az ilyenben!
– No ma nálamnál csak egy ember boldogabb a két magyar hazában, s az Rózsa Sándor, mondá a miniszter.
– Hát kiszabadult?
– A holnapi hivatalos lap hozza az általános amnestiát minden politikai elitéltnek. Én már ma kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábiztam a Lászlóra, hogy vigye el magával a kedvencz korcsmájába, a «kis pipá»-ba, traktálja meg az én rovásomra.
Ezt a Lászlót is jól ismerte mindenki. A gentleman miniszternek vígjátékba való komornyikja volt.
– Karikás uram a magas vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a korcsmájában, s az ó-budai dalárda hangversenynyel örvendezteti meg. Mert hát vannak nekünk hires embereink, politikusok, költők, muzsikusok, de csak legnépszerűbb azért mégis a betyár.
– Hát Rózsa Sándor politikai elitélt?
– Legalább a birái azzal indokolták a húsz esztendei fogságát.
– E szerint most már egy fogoly sincs a váczi börtönben?
– De egy még ott maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen kivel tarklizni, hanem azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy esztendeje van leülni való.
– Kalondi?
– Igen. Szegény Kalondi, olyan tisztességes úr volt valaha!
– És én azt mondom neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha azt a postakirablót bocsátod szabadon, mert az a politikai elitélt, s Rózsa Sándort tartod meg a porkoláb számára piketpartienak, mert ez egy közönséges zsivány.
(Ilyen szabadon szoktak a magyarok a minisztereikkel beszélni.)
– És te ezt honnan tanultad?
– Az ábrázatjaikból. Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben. Beszéltem is velük.
– Hahaha! Hát te vagy az a hires Lavater?
Az egész asztal átvette a kaczagást.
A halványképűnek egy arczvonása sem mozdult.
– Hát én ajánlok neked egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled arra, hogy te három nap alatt szabadon fogod bocsátani azt a benntartott postakirablót, s három hét mulva egy regement katonát fogsz kiküldeni, hogy fogja el neked megint a népdalok hősét, a dicső Rózsa Sándort.
– Tartom a fogadást! Mit adok, ha vesztek?
– Akkor adsz nekem valamit, a mi neked semmibe sem kerül, én nekem semmit sem használ.
– Ha pedig te veszted a fogadást, akkor te adsz nekem valamit, a mivel te is nyersz, én is nyerek, az ország is nyer.
– Áll!
Kezet adtak rá. Senki sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak külön-külön, kiki a magáét.
A halványképű aztán felkelt a kerek asztaltól s elhagyta a termet. Tapasztalt ember, mikor látja, hogy egy társaságban az ő rovására akarnak mulatni, azt teszi, hogy felkerekedik, s átengedi a tért a mulatni vágyóknak.
– Furcsa ember ez a mi Lándorynk, mondá egy öreg mágnás, a ki már eddig is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a bölcselkedőnek. Mindenféle bogarai vannak!
– A börtönöket tanulmányozza, magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári jelölt az igazságügy-miniszteriumnál.
– Furcsa egy passio!
– Tiszta bolonság! Német tudóshoz illő foglalkozás! mondogatták innen is, onnan is.
A miniszter védelme alá vette a megtámadottat.
– De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvencz eszméje, a minek az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, a ki csupa madártojásokat gyűjt; megvan neki minden species: a strúcztól elkezdve a kinai fán termő, virágból kikelő kacsatojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis tojását hajhászsza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, a ki meg csupa pókokat gyűjt, az egész életét a pókoknak szenteli s valamennyinek tudja az egész genealogiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, a ki meg a koponyákat tanulmányozza. A kit csak megkaphat, leültethet, megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal, adja neki a koponyáját, annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak azok érdeklik, a kik tíz esztendőn felül vannak elitélve. Ezeknél kezdődik nála a «báró». Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a gyilkosok physiognomiáját. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy könyvet fog róla írni.
No már ez csakugyan elég ok volt az általános derültségre.
Ez alatt egy fiatal úr, a kezében egy hosszú, elefántcsont fogantyús pálczával, odasugott egy szót a kegyelmes úr fülébe, mire az, ott hagyva a teáját, rögtön kisietett a tánczterembe.
A zenekar tagjai (katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem jöttek vissza a terembe.
Az átjárót egy szűkebb szoba képezi a buffetből.
Itt útját állta a miniszternek az a bizonyos tigris, abban a Zrinyi-jelmezben.
– Azt mondtad az imént, hogy «ne félj tigris, nem foglak el». Hát én azt mondom neked, hogy fogass el rögtön.
– Mi jóért?
– Megmondom. Holnap ki lesz hirdetve az általános amnestia minden politikai elitéltre.
– Már eddig valamennyi szabadon van.
– De egy benn maradt: Kalondi.
– Az közönséges postarabló.
– Nem az. Elfogta a postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek «mi ránk» veszedelmet tartalmaznak. Felismerték, elfogták, a birák előtt közönséges rablónak vallotta magát, hogy szövetségeseit, a kik a merénylettel megbizták, bele ne keverje.
– S kik voltak a szövetségesei?
– Ma együtt teáztál velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy tizenöt évre elitéljék, mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre. Vagy őt is bocsáttasd szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.
– Jelentést fogok tenni, mondá a miniszter s azzal eltünt a «fehér terem» ajtaján.
A Zrinyi-dolmányos ott maradt, azon a helyen, a melyen elhagyta.
Néhány percz mulva visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában valamit rejtegetett. Oda sietett a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a kalpagjában. Egy távirat.
– Meg vagy elégedve?
– Köszönöm.
A miniszter az elfogadóterem felé sietett, a hol a szolgálattevő hivatalnokok voltak. Útjában összekerült a fekete ruhással.
– No a fogadás első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel hazaeresztik.
– Jó volna, ha a második felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az igazi rablót még most megkaphatnád a «kis pipá»-ban.
– Azt már nem teszem.
(Nem is volt az már akkor ott!)
Ez a kis intermezzo, mint a futó tűz, terjedt el egyszerre a fényes társaságban. Mikor a felséges pár a fehér teremből kijött, már minden beavatott ember tudta, a ki csak valaha magyar politikával foglalkozott.
Hja! Furcsa az a magyar politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik oldala éles, a másik tompa és sima, és mégis ugyanaz a kard.
És a király, közbámulatra a kör-fogadást (cercle) megkezdve, azt a Zrinyi-jelmezes képviselőt tüntette ki megszólításával, a kiről e perczben jelenték fel neki, hogy ő volt annak a kardnak az éle.
– Ma nagyon szép napunk volt.
– De az «éjszakája» még szebb, fölség!
A király kezét nyujtá a megszólítottnak.
A teremben, mint egy csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen «Éljen a király».
A kik értették, hogy mi történt? nagyot gondolkoztak utána.
… Szent-Istvánnak nemcsak a koronája ereklye, hanem a jobb keze is az.
*
A fekete ruhásnak a részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a jövendőben és a gondolatokban.
Hogy a fogadásának az első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó volt, de annál rosszabb az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, a mint haza szabadult az alföldi pusztára, csakugyan ott kezdte, a hol elhagyá. Első dolga az volt, hogy valamennyi hajdani czimboráját mind összegyűjté s azokat, a kik elárulták, statárium elé állítá, főbe lövette, börtönben rekedt czinkostársakat kiszabadított, s réme lett az egész alföldnek. Kétségtelen, hogy sok rablókaland lett az ő nymbusának a takarója alatt elkövetve: minden futó betyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző kurrensben a Rózsa Sándor czimborájaként lett a fejére díj kitűzve.
A hogy Szegedre hazaérkezve legelőször lóra tett szert, az egészen humoros ötlet volt tőle. Lovat venni nem volt neki szabad, lovat lopni pedig még kevésbbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártól. Mikor azt megkapta, felült rá, utána eredt a csiszárnak, azt megállította az úton s visszavette tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott érte, s a pénzt sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a zsiványlogika.
Még sokkal nevezetesebb volt az, a hogy egy vén czinkostársa szerzett magának «alkalmatosságot». Ott volt bezárva a szegedi várban, sokszoros rablógyilkosságért. A mint a rabtelegraf útján értesült a vén rabló a «vezér» kiszabadulásáról, természetesen ő is kötelességének tartotta a tömlöczből megszökni, épen heti vásár volt, a vidékről jött szekerek ott álltak sorban a piaczon, azok közül kiszemelt egyet, a melyen senki sem ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s az egész vásáros népen keresztül elvágtatott, a hídnál egy vámszedő, meg egy csendőr fel akarta tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával egymásután leütötte, s aztán keresztül hajtott a hidon, nyomába sem értek. (Az idén lőtték agyon üldözés közben.)
Ilyen vakmerő ficzkókból állt a hirhedett rablóvezér gárdája, a kikkel bekóborolta az egész Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten már a Krasznánál beszéltek a viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga terepének a viszonyairól. Tudta, melyik bérlő mikor ad el nagyobb mennyiségű búzát, s a pénzt otthon tartja bérletfizetésre. Azt azután megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a pénzt kínzással kicsikarni, ez volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról hazatérő egész kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az elsőtől az utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az pedig, hogy egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, a miknek soha senki nyomába nem akadt többé, ez meg már épen a hőstettek számába ment.
Valószínű, hogy a rablókalandokat nem is mind a hirhedett rablóvezér intézkedésére követték el. A példa ragadós. Azután bementek azok a városokba is, s bezárt falak közül elemelték a legnehezebb Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni, mint a hogy a szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból kilő, s aztán egy tojáshéjból húz elő. Csak hogy a tisztelt hatóság azt a tojást nem találta sehol, melybe egész gulyák és vas szekrények el lettek dugva.
Valami mesemondáshoz hajló csoda testierő híre járt a rablókkal. S ez valóban igaz volt. Tanuskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim pánczélos szekrény, melyet (üresen) ott hagytak egy mocsárban, úgy összetörve, mint egy gyermekjátékot. Egyike a rémhírű rablóknak, (valami «Farkas» nevű) akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a börtönéből: holmi ringy-rongy húsz fontos lánczot összetörni, keresztvasakat kifacsarni gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy olyan börtönbe dugták, a melynek nem volt ablaka, s a láncza végére egy százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el ne futhasson. És ő azzal a nehéz vasgolyóval keresztül törte a börtöne alatti vastag téglaboltozatot, s a bombával együtt odább állt.
Egy másik sokat emlegetett rabló, mikor kézrekerült, azt az alibit hozta fel, hogy ő egy vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló kétségbe vonta. Ekkor a vádlott, hogy állítását bebizonyítsa, megkapta a fogaival a nehéz iróasztalt, mely a vallató biró előtt állt, hogy a levegőbe emelje. (A kezei össze voltak bilincselve.) A bíró észrevéve a vádlott szándékát, hirtelen felugrott az asztalra. Hát aztán a vádlott felemelte az asztalt a bíróval együtt a levegőbe az állkapczájában. Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.
S a megdöbbentő merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon: felhatoltak magasabb körökbe is.
Egy napon az előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában hires kardvívó. A szabadságharcz alatt egy csodával határos hadi tett hőse. A konspiracziók korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap mulva egy Dunaszigetnél fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát annak micsoda vasgyúró mesehősnek kellett lenni, a ki ezt az athletát meg tudta fojtani, mint egy gyermeket! Egy erdélyi mágnási családnak okozott akkor nagy nyugtalanságot egy ilyen kivételes testi erővel felruházott alak, a ki sok furfanggal és ügyességgel, hamissággal, mint törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanuba véve a forradalmi vezér eltüntetésével.
Itt már a regényes rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb családi élet, s a politikai zűrzavarok rejtélyeibe.
Majd hozzá szegődtek a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, a ki orosz herczegnőnek nevezte magát, kezdett feltünni a fővárosban, nyilt házat tartott, szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltünt. Élettörténetét a moszkvai törvényszék írhatná le, ha az is tudná egészen.
Azután megjelent a fővárosban egy pár magasrangú franczia gavallér, fényes nevű urak, vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak Párisból, magától az osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz. Finom, elegáns társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket. Egy éjjel aztán azok is eltüntek «hopp hirével». A legveszedelmesebb szélhámosok voltak, a kiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már. Ajánló leveleik, érdemrendeik mind hamisak. Itt jártuk összeköttetésbe volt hozva egy hires ékszer- és értékpapirrablással, a mi egy külföldi főuri kastélyban ment végbe azon időtájott. Mért huzódtak ezek mind ide?
Világítsunk bele egy kissé e zűrzavarba.
Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot, a melyben az államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak.
A szabadságharcz korszaka után idegen tisztviselőket, birákat, s azoknak a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba. Ezeknek is elébbvaló dolguk volt inkább azokat üldözni, a kik a politikai rendszer, mint a kik a társadalmi rend ellen vétenek. Az egész társadalom, úr és paraszt az üldözötteknek fogta pártját. Az idegen hivatalnokot és az ő szuronyosait megtréfálni, rászedni, a bujdoklót elmenekültetni volt a legszebb virtus. Tanuja a korszaknak az a népdal, mely a zsandárokról szól, ezzel a refrainenel: «Dárum madárum! Agyonverünk a nyáron!» A «futóbetyár», a «szegény legény», meg a «bujdosó guerilla» körülbelül egy fogalommá vált. A franczia-olasz hadjárat után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot. Olyanformán gyökeresen, hogy ugyanazt a fát, a gyökereivel fölfelé, s az ágaival lefelé ültették el a földbe. Egy esztendeig a «hajdani», a 48 előtti «hazafiak» kormányoztak. Ezeknek meg épen nem lehetett a népszerűség ellen véteni azzal, hogy a törvényen kívül álló embereket hajszolják, hisz akkor meg épen azt énekelte a nóta, hogy majd jön Türr és Garibaldi, s hoz kardot-puskát. Azután jött megint egy más változás. A tekintélyes, a népszerű, a jóbirtokú és tanult hazafiak egyszerre mind leköszöntek a hivatalaikról, a hivatalviselés megbélyegző stigma lett. Az üres bureaukat azonban ismét be kellett tölteni. Az egyszer eltávolított idegeneket nem lehetett ujra visszahozni, tehát odaültették, a ki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim elvállal, kétes hirű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű, de hazai szülötteket. No ezekkel meg aztán épen paradicsomi élete volt a törvények ellen vétőnek. Hisz az a biró volt maga a társadalom üldözöttje, a ki tudta jól, hogy őtet a saját pandurja is lenézi.
E mellett az általános politikai helyzet egyre elviselhetlenebbé lett. Az egész nemzet forrongásban volt. Minden eszköz jónak látszott már. A ki az állami rendnek, a kormányzatnak, a társadalomnak ellensége volt, az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s az a mágnás, a kinek a pusztáját az bekalandozza, mind egy «követ fujt», összezavarodtak a fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emissariust alig lehetett megkülömböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól. Mind a kettő ugyanazon éj takarója alatt járt.
Ezt a «kedvező» helyzetet használta fel az internationalis kalandorság, a maga mesterségének czéljaira.
Volt egy ország, a hol a rendőrségnek a működését megbénítja az egész társadalom ellenszenve, a hol a biró tehetetlen, bátortalan, a csendőr ügyetlen, a detektiv maga is czinkostárs, a hol a haditörvényszék elé nem állítanak mást, mint ujságírót.
A kinek valami oka volt Páris, London, Berlin vagy Szent-Pétervár rendőrségének a kiváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a partraszálláskor elfogják, hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét, csak arra vigyázzon, hogy valami politikai gyanuba ne keverje magát. Ha pedig megszorítják, menekülhet könnyű szerrel, akár Bukarest, akár Belgrád felé, vagy épen az olasz határon át, nyitva minden ajtó.
Ezt az állapotot kapta örökségbe az uj «alkotmányos magyar kormány».
A mint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.
Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéseül, felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió kehely nincs már meg, hanem a vérben egyesülés most is megvan.
Az emigransok visszatértek, képviselőkké lettek, a nemzeti hadsereg kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak, a király és királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a szabadságharcz sebesült vitézei közt oszták ki, a négy vágással ott a királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.
Hanem azért még jó idő telt bele, a míg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentul nem azok a jó hazafiak, a kiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, a kiket tömlöczbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti legendák hőse.
Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött maga a nymbus környezte rablóvezér.
Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító rablásokat követett el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.
Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, a midőn a Tisza áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sujtó nagy elemi csapást, csónakra kelt a rablóbandájával s egy földbirtokosnak a kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta, s az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerítette pénzének előadására, a midőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek s azoknak a helységből a segítségükre senki nem mehetett.
Ez a czudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett, a kit most már nem a félős pandurok, hanem maga a nép kerget határról határra.
Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a nemzeti kaszinóban összetalálkozik Lándoryval s diadalmas tekintettel mondja neki:
– No a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement katonát Rózsa Sándor ellen, mégis elfogattam.
– Tudom. Egy rokona lepte meg a mezőn, a mikor mélyen aludt.
– Hát már ezt is tudod?
– Hiszen én vettem ki a hollétének a titkát a «selyem ángyó»-ból.
(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland történetben. Szegeden lakott, a rablóvezér asszonya volt.)
– E szerint a fogadást én nyertem meg.
– Még nem. A rablóvezért még csak megfogtad, de el nem fogtad.
– Hogyan érted ezt?
– Úgy, hogy:… Láttál már rókát vadászni agárral?
– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár, meglapul s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik, meg-meg felver egy nyulat a fektéből, maga belefekszik annak a helyére s aztán engedi az agarat a nyul után szaladni.
– Hát épen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi birádat, csendbiztosodat, ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak összeszedni, more patrio, kisebb-nagyobb fokú kínzással, hamis vallomásra birni, úgy hogy utoljára, ártatlan nyulat eleget, de a ravasz rókát nem fogják el a te agaraid.
– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a «run»-hoz egy nagyon hozzáértő «falka-nagy»-ra van szükségem, a kinek rendkívüli hatalommal kellene felruházva lenni, hogy minden birósági és közigazgatási közeg a rendelkezésére álljon, s a kinek az a vállára teszi a kezét, s azt mondja neki «kövess», úr, vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.
– S van ilyen embered?
– Igen. Te vagy az.
– Én?
– Igen. Abban a pillanatban, a mikor azt mondád, hogy összetévesztettem a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, a mivel küzködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A konspiratiókat betakarja ama «multakra vetett fátyol». De a gonosztettekre büntetés vár. Ki bir azzal a tehetséggel, hogy az egyik füvet a másiktól meg tudja külömböztetni? Neked kell vele birnod. Ha az «akárki»-re bizom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt hagyja ott, mert félti a kezét a csipésétől. De te botanikusa voltál az emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét. A mit a fogadásunk dijául feltettem, ez volt: «én is nyerek vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele». Vállald el e rendkívüli megbizatást.
– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.
Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész Decameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.
Egy rémséges chaos volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, a melyen lángész kellett, hogy keresztül világítson.
Ez lett feltalálva Lándory személyében.
Nem fogjuk részletezni a bűnpör lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely e kisértettábort megfékezni birta. Ez különb bűvész volt, mint Faust, vagy Manfréd, mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni s nem ragadták el, – ő ragadta el azokat.
Ilyen tömeginquisitio Arbuez kora óta nem volt a világon.
Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamarák. Egy korbácsütés sem érte ő alatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós részére a sziveiknek s annál ragadta meg őket és vitte oda, a hová akarta.
Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsirát, azt kihajtásra birta, bűnbánóvá tette. Majd drasticus lélektani kényszert alkalmazott, s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján birája elé kivánkozzék, töredelmes szivvel megvallani tanutalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, a honnan áldozata kisérteni feljár.
A mint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.
Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.
Százával voltak azok a várban, de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarczot viselt. A melyikre kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarcz alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.
A társadalom minden osztályából voltak ottan.
Gyakran éjfélek után hivatta fel magához egyiket, vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.
Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, a mi a vétkest megigézte. Könyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rázta, a hőség veritékezteté, a kinek a lelkére beszélt.
S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen népismei combinatiókból tervezett furfangja, hogy fel birta szarvazni a hetvenkedés ördögét a «magyar» kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó czimborával, annak is ráolvasta a fejére, a miket róla tudott, s erre megint az elárult czimbora tromfból visszavallott, úgy, hogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.
Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.
Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől, oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesülyeszté nagy sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tüntek fel, mint a tenger mélysége s az embernek a szive megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.
E munka irója több év előtt látta az elitélt Rózsa Sándort a szamosujvári állami fegyházban. A hirhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött, a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katona-nadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnestiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha czimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnestiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:
– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?
– Dejszen, nem ülnék én itt, felelé a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna! de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok, pokolba visznek, ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok: s aztán mikor azt mondta, hogy «no, hát igyunk egyet Sándor, aztán beszélgessünk», hát akkor mindent elmondtam neki, a mit csak kérdezett. Hisz úgy is belém lát. Aztán mikor azt mondta, hogy «nem szégyenled magad Sándor, vitéz hős létedre, úgy hazudni, mint egy kapczabetyár?» hát akkor csak kénytelen voltam elmondani a dolgaimat.
– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.
– Én máskép akartam. Felajánlottam magamat persekutor-hadnagynak, hogy ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.
Voltak azonban olyan szereplői is a rémpörnek, a kik nem álltak a biró elé, akiket sem pandur, sem lovaskatona nem birt kézrekeríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, a kik üldözőiket mindig felcsufolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy csárdai virágszál, selyemkendős, aranyfüggős csapláros leány.
Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyilásra birni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dűhében rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuczkák közt; mindketten lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharcz, a minek a vége az volt, hogy a betyár halva maradt.
Csak ő maga tudná azt ugy elmondani, a hogy az megtörtént. Csakhogy «szép ember» legyen az, a ki előtt Lándorynak a szája megnyilik, hogy a saját viselt dolgairól beszéljen.
Talán majd akad egyszer ilyen «szép ember».
Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.
Hanem ez csak egy része volt a bünpör adathalmazának.
Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt sensatios bűnesetekre, s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden metropolisába. Nem volt raffinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, a mi szerepet nem játszott volna benne; rémséges prospectust mutatott ez a pör annak a társadalomnak a szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül annak romlására, annak megellenzésére létezik, egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint a minőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni birnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, a melyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet, kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt elkövetni, a mit a tízparancsolat tilalmaz, egymást segíteni, védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett igéretet megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet, iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és herczegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak biráik és törvényszékeik. Van catechismusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek, egy elpusztíthatatlan államot, a tolvajok köztársaságát.
A szegedi rémpör ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.
Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbus támadni körüle.
A hová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták. Hogyne? Egy olyan embert, a kinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, a ki ha a szemébe néz az embernek s azt kérdi: «loptál? gyilkoltál?» – az ember kénytelen megvallani, hogy «igenis, loptam, gyilkoltam!» – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.
De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, a mi nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:
– És még sem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak, de hová lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, a ki az egészet fűti. De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll, de még is megfogom.
A ki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt, emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban, szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már sokszor változtatta a tulajdonosát, mindegyik veszteséggel adott túl rajta. Pedig nem jár benne kisértet, – csakhogy épen a belefektetett vételár egyszerre «negativ capitálissá» válik, nem hogy kamatot hozna, de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a téli kert sok költségbe kerül.
Az első tulajdonos, a ki a kéjlakot a hatvanas években építteté, Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényüzést. Jó hírben álló czég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.
Télen a termeiben, nyáron a bádeni villájában szokott nála összegyülekezni a «créme de la créme», a hogy jargonunkban nevezzük azokat, a kik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasuti vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat, híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni, vagy cochinchinai követség járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem kalpagosan) De a kiket legszivesebben látott magánál, azok a művészek voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász, szinész, énekes, férfi- és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó virtuózok meghivottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és élvezni tudó baráti kör várta.
Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. «Közöttünk geniek között» nincs rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga cziterájával csak olyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.
Nem is ad jogot más czím a Traumhold salonjaiban megjelenhetésre, mint ez a szó: «celebritas».
Csakhogy ennél a genre-nél épen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben a genre-ban a charlatan, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt sokkal jobban tud pozirozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülömböztetni az igazi aranytól.
S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe, valódi ostrom alá vette a Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.
Nagy szencséje volt az inasában. A derék «Pétert» ismerte minden ember, a ki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nem hiába nevezték Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be. Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. «Inasszerep!» Ezzel van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy tudomány! A ki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Ő nála nem használt tengeri vidraprémes felső kabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfumözött bankjegy borravaló. Ő azért megsugta a gazdájának: «Ez az úr szélhámos; őrízzük tőle ezüstünket!» Hosszú haj, manchettákból kilógó kezek, rosszúl felkötött nyakravaló nem csalta meg: «Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrízzük tőle a füleinket.» S akárhányszor jöttek oda délczegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában; a kiknek a czímeres névjegyét mikor az ezüst tálczán átnyujtá az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:
– Tolvaj. Őrízzük tőle a kisasszonyunkat.
A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold salonokban mindenesetre maga a házi kisasszony, a szép Godiva, vagy a hogy a bécsiek hivták: «a nevető kisasszony».
Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is elfogjuk ismerni, hogy teljes joga volt ehhez a czímhez, mert a természet már külsőleg is úgy alkotta meg egész lényét, arczvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig nevetni kellett, de azonkívül kedélye is mindig olyan volt, eleven és fogékony. A mellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt bármely gyászoló gyülekezetet, még egy «liquidáló consortiumot» is megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Ugy, hogy veszedelmes volt őt a szinházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban a páholyban, a hol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.
Féltek is tőle!
Mert a ki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a gyönge oldalát: a hiuságát, a félszegségét, a veszszőparipáját s nem irgalmazott senkinek.
S nemcsak a szavaknál maradt, hanem még tettekre is vetemedett.
Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! a miket mind megtöltött a szeme elé került alakok karikaturáival.
Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karrikatura rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert, hogy mindenki ráismert és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a megtisztelt is.
Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyüjteménye is, melyet csak a maga gyönyörüségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő állatképekkel voltak felruházva s még – így is rájuk lehetett ismerni. A sentimentalis oroszlánban s a dühöngő leveli békában a legismertebb typicus alakjait láttuk az akkori high lifenak.
«Láttuk?» – Hát ennek is van története. Majd később.
Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt együtt a bankárnál. Szép derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert felé forduló oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta a chinai glycine és a pompás virágu clematis; az ezernyi thea- és remontant-rózsa illata még a billardterem leeresztett japáni függönyein is keresztül szürődött.
A villa tulsó oldalán volt az udvar.
Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a házi urat, hogy új vendég érkezett.
Arra ő kiment a tekéző terembe, hogy az érkezőt fogadja.
Rövid vártatva belépett Péter, az ezüst tálczával, azon két látogató-jegy.
A míg Traumhold úr az orrcsiptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a maga véleményét a két új vendég felől.
– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a kisebbik meg, a kinek jegyén az áll, hogy «tilinko művész», nekem sehogy sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az előszobából?
A bankár elolvasta a neveket, s azután azt mondá:
– Vezesd be az urakat a dolgozószobámba.
Mikor egyedül maradt, néhány perczig úgy állt, mint egy szobor. Akkor nagyot sóhajtott s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.
A magasabb alkatú vendég bemutatta magát és társát.
– Én vagyok Lándory Bertalan, barátom Stauner Gottfried.
A bankár megtisztelő mosolygással nyujtá kezét mind a két vendégének.
– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, a kiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a kitüntető látogatást.
A kis termetű úr a zsebébe nyult s egy levelet vett elő.
– Nincs szükség semmi ajánlólevélre, mondá a bankár. «Lándory úr barátja», ez a legjobb czím előttem.
– Mégis kérném, hogy ezt az én levelemet kegyeskednék ön elolvasni.
A bankár átvette a levelet és elolvasta.
Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak vonaglása valamit el ne áruljon abból, a mi odabenn folyik.
Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivánatához képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet nyújtson, erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectiv ügynöke.
– Az én házamnál kivánnak önök vizsgálatot tartani? kérdé akkor Lándoryhoz fordulva.
– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évről 1867-ig.
– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kivánják önök, hogy rögtön oda menjünk?
– Nem. A feltünést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negativ eredménye is. Kérem önt, hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a családja tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasut dolgában járok, mint érdekelt fél, melynél ön «financirozó», s nehány napi szórakozást keresek Badenben fáradalmaim után, a mik mindenki előtt ismeretesek, a barátom pedig felvidéki tillinkóművész, a ki előkelő társaságokban produkálni szokta magát, különben vízmű-mérnök.
– Elhozta az instrumentumát?
– Itt van a mellényzsebemben.
– Tehát legyen szerencsém uraim.
Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a szobák mind kiváló műizléssel voltak butorozva, az egyik keleti, a másik renaissance, a harmadik ó-német stilusban. Correct, hangulatszerű minden. Egy pár látogató, a ki még új ember volt itt, ott mutogatta egymásnak a butorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem volt szabad elárulni az érdektelenséget, a két komor látogatónak is meg kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a «Kaába», melyen a szultán est-imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét rámában, a melyből egy fél emberpofa világít elő, miért Kranach Lukács remekműve és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk csatlakoztak s együtt mentek ki a nyilt verandára, a hol a társaság zöme mulatozott.
A vendégek közt volt egy czímzetes püspök, nagy tanulmányozója a festészeti műremekeknek és az egyházi ötvös művészetnek; egy fiatal ezredes, a ki viszont a zene és költészet világában járatos, egy characterszinész, a ki a szinpadon komoly hős, azonkívül pedig felségesen tudja a többi collégáját dalban és szavalatban parodiázni; egy hegedűvirtuoz, a ki a legtapasztaltabb tourista, s elkezdve Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden népismét fölszedett magába; egy a «bacillus»-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan cziterázik és jodliroz, meg egy bankigazgató, a ki a kisujjában hordja a kerek föld botanikáját.
Ezekkel és a «jobb» tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti meg az új vendégeket.
– Ezt azért kell önöknek megtudni, mert itt a mi házunknál van egy sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos «én»-jét s ide csak a kedvesebbik «én»-jét szabad behozni. Látják önök azt a nagy perselyt ott a szegletben. A ki itt e helyen a saját mesterségéről kezd el beszélni, rögtön elitéltetik egy forint birságra. Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle.
A kisebbik úr úgy tett, mintha mind ez csupa ujság volna rá nézve. (A legjáratosabb detectivje volt a bécsi rendőrségnek, ismerte jobban a bemutatottakat, mint a házikisasszony).
– Én, a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok, hivatalosan pedig vízmű-mérnök.
– Vigyázzon hát magára, hogy a vizes palaczkhoz ne találjon nyulni, mert az már a mesterségébe vág.
– Tartani fogom magam a boros palaczkhoz.
– És ön uram, szólt arczát nevetésre készítve elő Godiva, a hirhedett inquisitor, ön, ugy-e bár jobb óráiban költő, a ki verseket szokott irni?
– Azt hiszem, hogy az vagyok, mondá Lándory. Még ugyan nem próbáltam. De szivesen megteszem, hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat, csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak.
– Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk «takart verseket» irni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát mondja meg a szomszédjának s az talál rá rímet és ahhoz ír egy másik sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a foglalkozástól, a mi által hirhedetté lett. Ez önt tán kínozza? No hát én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot.
– Mulatságot? A bűnvizsgálásban?
– A hogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke? A hányan vannak, annyi czédulára felirunk egy-egy gonosztettet, azután kalapba dobjuk, s kiki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a vizsgálóbiró, a ki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön, milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek. Tanulni fog tőlem.
Godiva folyvást kaczagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész társaság tetszését egyszerre megnyeré. Az bizony nagyon derék lesz. Vádlott bűnösként állani a biró elé, olyan vétek miatt, a miről az embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi Hogarth-képet mutatott az egész társaság.
Komoly csak Lándory arcza maradt. Mélabúsan nézett a kaczagó leányra.
Olyan jól illett annak az elevenség.
Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, a miknek a rózsaszinhegyű ujjai visszahajlottak. Arczán igen kevés pirosság, olyan, mint a testszin thearózsáé, annál jobban illett neki a kaczagás. A kis, fölvetett pisze orr, a lüktető czimpáival, az égő parázsszemek, a vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arcz és áll szerelemgödröcskéi, mind úgy disponálva voltak a derültséghez. S mikor kaczagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott gesztenyeszin haja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, a mikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek a fejükön – nem is a saját terményüket.
Hirtelen oda hozták eléje az iróasztalkát, ő felkapta a tollat, s elkezdte a schédákat megirni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne lássanak, egyszer-egyszer csendes kunczogást fojtott vissza bezárt ajkaival, valami furcsa ötletnél. Azalatt, a míg ezt a munkát végezte, a társaság üres idejét kitölté Stauner úr a tilinkóművész.
Bámulni való az a kis zeneszer, a magyar puszták fából faragott pacsirtája; alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S a legábrándosabb dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok alatt.
Nagy tetszést aratott vele a kis emberke.
– Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! kiáltá oda tetsző véleményét Godiva kisasszony, az iróasztaltól.
– Azon gondolkozom épen, felelt az alacsony termetü.
Hogy nevettek rajta!
Godiva kisasszony elkészült a schédáival: azokat összesodorták s egy khinai bronz vederkébe halmozva, kitették egy kis asztalra, melynek egyetlen lábát egy hosszúnyaku gém képezte, abból kellett kinek-kinek a maga terhelő vádját kihúzni.
Elsőrendű vádlott volt az ezredes.
A bűnvád, a mit a kihúzott czéduláról magára olvasott, volt «az uzsoráskodás vétsége».
Az egész társaság felkaczagott, de Godiva kisasszony meg tudta tartani birói komolyságát, s ez erőltetett ünnepélyesség még jobban növelte a tréfát.
Az ezredesről mindenki tudta, hogy azt a bűnt csak passiv minőségében ismeri.
És a mellett komolyan kellett védekeznie a biró faggatásaira, hol és mikor találkozott a «Bärele»-vel? hát a «Meerengel»-lel, meg a «schmierminidan»-nal? hogyan fonta be őket? hány perczenttel kezdte az uzsorát, s hogyan csavarta fel magasabbra? Az ezredes értette a tréfát. A hét gyermekének az üdvösségére esküdött, (egy sem volt neki), hogy soha ötös kamatnál többre nem adott pénzt, soha paraplémagazint nem adott pénz helyett az adósnak, sülyedjen el a házzal együtt, ha valaha nagyobb összegről állíttatott ki váltót, mint a mekkorát leszámlált. Godiva kisasszony a vizsgálóbiró, tanukat állított vele szembe. Azokat kifogásolta, mint rovott előéletű egyéniségeket. Majd sirva fakadt. És utoljára felajánlotta a tisztító esküt. Úgy, hogy elvégre a biró kénytelen volt őt bizonyítékok hiányában szabadon bocsátani, üdvös leczkét tartva neki a megjavulásra.
Kevésbbé simán szabadult meg a hegedűművész, a ki a kihúzott czéduláról a «csempészet» bűnét olvasta le a saját fejére. Ez olyan naiv ember volt, a ki azt hitte, hogy a kit vádolnak, annak rögtön meg kell mondani az igazat.
– Kérem, szabadkozék, én csak egy csomó szivart csempésztem be, a mennyi a hegedűm tokjába belefért.
Erre rögtön esküdtszékké alakult át az egész társaság, s egyhangulag kiáltá ki a verdictet: «egy forint birság, a miért hegedűről beszélt!»
A művész fizetett s örült, hogy ilyen olcsón szabadult ki a kriminálból.
Következett a szinész.
Ennek az jutott, hogy «parasztfogás» (Bauernfängerei).
– Meri ön tagadni? Nem adja ki magát egyszer grófnak, másszor királynak, majd meg molnárnak, hogy a szegény parasztoktól elszedje a pénzüket? Álszakált, álhajat tesz föl, így ámítja el az áldozatait.
Hasztalan volt minden tagadás. Nagyon sok esetet hoztak fel ellene. A nyomtatott szinlapok bizonyítványul szolgáltak. Vádlott a sugóra hivatkozott, hogy az veszi őt rá mindezen kihágásokra. Nem használt semmit: – elitéltetett száz szinpadi meghalásra. – Nem volt vele megelégedve.
– Keveslem ezt a büntetést! Felebbezek!
Ez után a bankigazgatónak kellett a vádlottak padjára ülni. Ő azt a bűnt szerezte meg, hogy kis gyermekeket csalogat be az utczáról, s azokat kifosztogatja.
Ez is nagyon «ad hominem» volt. Úgy volt ismeretes a vádlott, mint a szegények jóltevője.
– Nem tagadom, hogy azt szoktam tenni. Minden tél kezdetén odacsalogatom a gyerekeket az utczáról a házamba: a rongyos ruháikat levettetem velük s uj ruhát adatok rájuk.
– Hányra megy az áldozatainak a száma? kérdezé a biró.
– Körülbelül százra.
– Igéri ön, hogy felhágy e gonosz üzletével?
– Nem tehetem, mert már hozzá vagyok szokva.
– Tehát elitéltetik szokásos gonosztettének megkétszerezésére.
Eddig tréfásan ment a játék, de a mint a «bacillusok» nagy mestere, a kis doktor kibontotta a maga czéduláját, nagyon hosszú képet csinált hozzá.
– Kérem, én azzal vádoltatom, hogy kuruzsolok.
Lett rá nagy nevetés! Még Godiva kisasszony is kiesett a szerepéből s teljesen visszahelyezé nevetésre kész arczát a maga előjogaiba.
A doktor szabadkozott.
– Kérem! Ez nem járja! Itt az embernek, ha a saját mesterségéről beszél, minden szóért egy forintot kell fizetni. Nekem most a betegeim mind a fürdőkön vannak, a bacillusaim nem működnek. Én ez alatt a vallatás alatt ruinált ember leszek!
Godiva kisasszony ismét komoly arczkifejezést erőszakolt.
– Hát mire való a tagadás? – Hát nekem, a vizsgáló birónak kell önt megtanítanom arra, hogy miként védje magát?
– Ezt a prophilaxist csakugyan nem ismerem még.
– Egy forint birság a prophilaxisért! hangzott fel egyszerre az esküdtszék khorusa.
– Egy műszó nem fogja elhagyni az ajkaimat többé.
– Hol kapta ön a diplomáját? vallatá Godiva.
– Nem tudom, mi az az állat.
– Tehát diploma nélkül gyakorolja az orvoslást?
– Tagadom. Van egy bizonyítványom a tavalyi Narrenabendről.
– Tehát mi önnek a keresetmódja?
– Verseket irok. Azoknak a honoráriumából élek.
– Miféle verseket?
– Szerelmes verseket.
– A szerelem: betegség; a ki szerelmes verseket ir, a legveszedelmesebb kuruzsló. Vádlott saját vallomása alapján elitéltetik örök szívfájdalomra.
Az elitélt úgy tett, mintha vigasztalhatatlan volna.
Nagyon mulatságos volt ez a tréfa, és a mellett egészen ártatlan.
A főtisztelendő úrnak sem lehetett magát belőle kihúzni. Mikor kibontotta a véletlenül kihúzott czédulát, azt olvasta le róla:
«Boszuállás szerelemféltésből.»
Minden ember a szájához kapott, hogy a nevetését elfojtsa. Godiva kisasszony arcza pedig egyszerre fülig piros lett. Ezuttal a biró volt erősen kelepczébe szorítva. Minő kérdéseket koczkáztasson ő püspökségéhez a felvetett théma értelmében?
Jó szerencse, hogy a főpap nagy szellemnyugalommal volt megáldva. Egy pillanatra sem jött zavarba, kezét mellére téve, kenetteljesen mondá:
– Igenis, elismerem. Szerelemféltő vagyok és boszuálló. Szeretem és féltem az én mennybeli menyasszonyomat, s azokat, a kik őt tagadják vagy nem tisztelik, irgalom nélkül a pokolra vetem.
– Felmentünk tégedet, zendült rá Godiva kisasszony szava s utána az egész társaságé.
Csak egy chorus-zavaró hang tört ki a többi közül: «Kár volt!» (Ez bizonyosan valami titkos szabadkőműves.)
A tilinkóvirtuózra következett a sor.
No ez járt szépen.
Az volt az ellene emelt vád, hogy párbajban megölte az ellenfelét.
Csak rá kellett nézni erre a kicsiny, vézna alakra, hogy az ember nagyot nevessen erre a vádra. Elég lett volna neki annyit mondani: «nézzetek rám és azután itéljetek».
Stauner úr azonban meg akarta mutatni, hogy milyen fából van faragva az igazi gonosztevő, a ki érti a maga tudományát. Belement a mulatságba s elfogadta a neki szánt szerepet. Egész vakmerőséggel fordult a biró felé.
– Hogyan hivták az ellenfelemet, a kit megöltem?
– Müllernek.
– Hát én hozok ide tizenkét élő Müllert, a kik tanuskodni fognak mellettem, hogy nem öltem meg őket.
– No ez a tizenharmadik Müller volt, mondá rá komolyan Godiva kisasszony.
– S mikor történt az, hogy a Müller család részletes kiirtásában részt vettem? hetvenkedék a vádlott.
– 1868-iki márczius 31-én.
– Orvosi és hatósági bizonyítványnyal fogom igazolni, hogy én azon a napon Temesváron feküdtem betegen, sem kezemet, sem lábamat nem tudtam megmozdítani.
– Álmentség! itt van a megölt ellenfél két secundánsa.
Godiva kisasszony felhivására azonnal vállalkozott két úr, a ki kész volt bizonyítani, hogy ők segédkeztek annál a párbajnál, a melyben Stauner úr a szerencsétlen Müllert lekaszabolta.
– Kifogást teszek a tanuk ellen, az egyik hamis kártyás, a másik csendes őrült.
Hallatlan nagyot kaczagtak a sikeres védelmen.
De Godiva kisasszony sem maradt adós, felhivására a jelenlevő bankigazgató bizonyságot tett, hogy az első tanu nem kártyás, csupán «kibicz», míg a másiknak a doktor kiadta a hivatalos parerét, miszerint annak volt ugyan valamikor delirium tremense, de már teljesen kigyógyult belőle. Vádlott számára nem maradt menekülés.
– Nos és hátha bebizonyul rám, hogy párbajban embert öltem, mi baj aztán? Én magyarországi honpolgár vagyok s az én hazámban a párbaj halálos kimeneteleért a győztest államtitkárnak nevezik ki. (Hasonló eset épen akkor történt.)