– Átadatik a magyar törvényhatóságnak! Lándory úr vegye őrizete alá.

Lándory az egész kedélyes tréfa alatt egy mellékasztalka mellett lapozgatott Godiva kisasszony rajzalbumaiban, s úgy tett, mint a ki oda sem ügyel. Mikor a nevét hallotta kimondatni, odalépett a mulatozó csoport közé.

– Parancsolnak velem?

– Ön is idézve van, komolykodék Godiva kisasszony. Még egy vádlevél van az urna fenekén. Ez önnek szól.

– E szerint nincs mit válogatnom. Kérem a bűnömet a fejemre olvastatni.

Godiva kigöngyölíté a czédulkát s teleszáj páthoszszal olvasá le róla:

«Betöréssel párosult rablás!»

Lándory meghajtá a fejét.

– Tetten kapattam. Betörtem e házba. Hiába minden tagadás.

– S mit akart ön innen elrabolni? Kérdé birói pedanssággal Godiva kisasszony.

Erre a kérdésre nagyot hallgatott Lándory; szemeiből, melyek Godiva tréfás arczára voltak fordítva, valami megnevezhetlen fájdalom beszélt, volt abban bánat, szemrehányás, szánalom: minek volt ezt a kérdést intézni hozzá?

Sokáig nem felelt; akadtak jámbor, jó szívű lelkek a társaságban, a kik azt hitték, hogy zavarban van, s sugták neki: «Godiva kisasszony albumait!» (ők persze, ha rabolnának, azokat vinnék el.)

Godiva elnevette magát. Talán hizelgett neki, hogy ezt a hires nevezetes inquisitort most ő hozta zavarba.

Erre az elnevetésre aztán megkapta a gyors választ.

– Én ezt a nevetést fogom ellopni a kisasszony arczáról.

Taps és kaczagás fogadta ezt a szót minden oldalról. «Ez igazán vakmerőség!» «Hamarább ellophatja a havat a Montblancról!» «Inkább a tüzet a Vezuvból.»

Maga Godiva is hangos kaczajra nyitotta ajkait.

– Nem! Nem, uram! Azt az egyet nem lehet ellopni. Az nekem elidegeníthetlen tulajdonom. Már gyermekkoromban úgy hittak, hogy a «kaczagó Gili» «die Lachtaube». Aztán mit csinálna ön vele, ha az én kaczagásomat ellophatná? Mire volna az önnek jó?

– Arra, hogy kegyednek apródonkint visszaadogassam.

– No a czél kimenti a gonosz szándékot, mint Szent Crispinnél a bőrlopást az, hogy a szegények számára czipőt varrt belőle.

A tribunált megzavarta a Péter azzal a jelentéssel, hogy az uzsonna fel van terítve a hársfák alatt.

Erre az egész társaság alászállt a veranda márvány lépcsőin, végigsétálva a rózsás kert pázsitos közepét elfoglaló hattyustó partján, melynek szélén egy kis szikla félsziget ormáról mesterséges patak zuhogott alá.

A gazdag ozsonna a nyolcz hárs által képezett árnyékos köröndben volt felterítve egy kerek asztalon; karcsú, aczélruganyos vasszékek, apró asztalkák mellett kinálkozva olyanok számára, a kik külön szeretnek ülni párosával.

Godiva odahivta maga mellé egy ilyen asztalkához Lándoryt. (Az újon jött vendégnek vannak előjogai.)

– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni. Büvészet ez?

– Nem. Jó részt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom, hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, a kiknek nagy okuk van azokat elrejtegetni. Olyan közönséges ügyesség ez, mint a prestidigitateur mesterfogása.

– Még is rendkívüli istenadomány kell hozzá.

– Szomorú adomány. Az ember nem lesz boldog az által, ha mindenkinek a gondolatját kitalálja: elkezdve a szép hölgyön, a ki szemrehányást tesz, hogy miért látogatjuk meg olyan ritkán, egész a pinczérig, a ki a borravalónkkal a markában, azt mondja, hogy legyen holnap is szerencséje hozzánk. Mikor az ember soha sem hiszi azt el, a mit hall.

– Hát azt kitalálja-e ön, a mit most én gondolok?

– Ki. Ön azt gondolja most, hogy ejnye mennyire csalatkozom én ebben a mi új vendégünkben. A hir után valami rendkívüli arczot véltem nála az albumom számára megszerezhetni, kegyetlen zöld szemekkel, most látok előttem egy semmit nem mondó lomha képet, mintha csak ő volna a jámbor «Trafiktürke» a dohányos bolt előtt.

Godiva felszökkent az ülőhelyéből.

– No de ez már boszorkányság. Egész a Trafiktürkéig. Hát belém lát ön?

– Nem. Csak az eszmeazonosság vezet rá. Az idevezető utcza szegletén van egy dohánytőzs, annak a czégtáblájára van festve egy nyugodalmas muzulmán, a ki veszedelmesen hasonlít hozzám. Gondolhattam, hogy kegyed is észrevette azt.

– Azért még is belekerül ön az albumomba.

– Nem, kisasszony; kegyed nem fogja az én arczomat az albumában megörökíteni.

– Hogyan? Ön megtiltja azt nekem, hogy én az ön arczát lerajzoljam?

– Nem tiltom meg: csak megjövendölöm.

– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, a mit ön megjósol? Hát ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?

– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és itélő tehetség. A mint egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre megmondhatjuk, hogy az előrelátott körülmények között mit fog tenni.

– Hát én rólam vett ön már fel jellemrajzot?

– Vettem. Nekem is van albumom, mint önnek; csakhogy abba mind az van levázolva, a mi láthatatlan.

– Szeretném az én láthatatlan «én»-emet látni az ön vázlatkönyvében.

– Megmutathatom. Mélyenérző, mélabús kedély, túlságosan erős hajlammal a mások megbirálására, még nagyobbal az önbirálatra. Elkényeztetve mindenkitől és abban unatkozva. Soha sem ismert semmit, a mi boldogtalanság, visszás érzés, balsors, és kiváncsi rá, hogy milyen lehet az. Szeretne daczolni a sorssal, mert elég erőt, büszkeséget érez magában hozzá; de nincs alkalma rá s ez boszantja. Ezért ingerel, kigunyol, kínoz mindenkit, a ki közelébe jön: szeretné, ha valakit meg tudna haragítani; de nem sikerül; csupa hódoló arczok veszik körül. Ez kínozza. Hejh milyen jól érezné magát, ha ezek a bókoló, édeskés arczok egyszerre mind haragos torzképekké idomulnának itt körülötte s a hogy epednek most egy mosolygásáért, úgy kiáltoznának rá: «mért nem sirsz?»

Godiva arczán az ámulat átszellemülése váltá fel az örök mosolygást. Öntudatlanul szorítá a két kezét a keblére. Nagyot fohászkodott. Bűvtükör volt az, a mit eléje tartottak.

Az általános pohárcsörgés szakítá félbe a beszélgetést. A nagy kerek asztalnál a szép vizsgáló biró egészségére ittak. A hódolatot fogadni kellett, kegyteljes leereszkedéssel.

Akkor egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Lándoryt:

– Nős ön?

– Nem vagyok az, s nem is szándékozom azzá lenni.

– Hogy lehet azt ilyen categorice kimondani?

– Birám kérdi, hát megvallom. Minden embernek a szívében van egy talány; férfiéban, nőében egyaránt. Száz ember közül kilenczven nem törődik ezzel a talánynyal: elveszi egymást a megoldatlan rébusszal együtt s édes tudatlanságban él holtig, s belefásul abba a bajba, a minek az okát nem érti; a tíz közül kilencz meg tudja oldani a talányt, s azt mondja rá: ez nem az én talányom és idején eltávozik; «egy», a ki a megoldott szívrejtélyben a saját titkára talált rá: «ez az én talányom!» Száz közül egy. De hát nagy öntúlbecslés volna tőlem, ha azt képzelném, hogy én vagyok az a századik.

– Pedig mindenki annak képzeli magát.

A Péter ismét megzavarta a társaságot azzal a jelentéssel, hogy a hintó be van fogva. A kik a hét órai vonattal akarnak Bécsbe menni, azoknak itt az ideje, hogy a vasúthoz induljanak.

A házi úr bocsánatot kért a vendégektől, hogy kénytelen őket elhagyni. Üzleti ügyben a fővárosba kell sietnie Lándory és Stauner urakkal. Nagynénje fogja vinni a háziasszonyi tisztet. Csak mulassanak. Kilenczkor ismét megy vonat Bécsbe. Szép holdvilág van.

Azzal megölelte a leányát, talán erősebben is szorítá karjai közé, mint máskor.

A két új vendég is búcsúzott. A tilinkós még késett; neki még volt egy bevégezni való adomája, s egy kiinni való pohár johannisbergere. Azt kár volna ott hagyni.

Könnyü szellő fuvallt végig a tó fölött, a hattyuk szárnyukat szétterjesztve vitorláztak benne; Godiva összeborzongott, mikor Lándory oldalán a tóparton végig haladt. Talán a szellőtől.

– Lássa ön: nekem úgy tetszik, hogy ön már eddig is elrabolta az arczomról a nevetést.

Lándory Bertalan nem mondott rá semmit. Hát komolyan vette?

– Fogom még önt látni? kérdé Bertalantól a búcsúkézszorításnál.

– Azt hiszem, hogy igen.

– Meg fog bennünket látogatni?

– Nem!

– Én mégis fogom látni?

– Mégis.

A hintók tova gördültek. Az egyikben a két vendég, a másikban Traumhold és Péter inas a bakon.

MONTEROSSO ÉS KOLACZIN.

A bécsi palotához megérkezve, Traumhold úr utasítást adott a komornyikjának, hogy a két velejött úr számára nyittassa fel a vendégszobákat, miután azok hosszabb ideig tartó üzleti foglalkozásban az éjt itt fogják tölteni. Az ilyen vendégmarasztás nem volt szokatlan a bankár házánál: az ő szakmájában a gyorsan végzés a főfeladat. Néha, midőn sietős végezni való volt, külföldi üzletszövetségesekkel, a virradat is ott lepte őket a dolgozó asztalnál. A munkát csak az éjfél után feladott vacsora szakítja félbe. Ezuttal a szakácsa kinn volt ugyan a Badeni-villában; de a «Muntsch»-szállodából lehetett hozatni.

Péternek meg lett az is mondva, hogy senkit se bocsásson be.

Az ajtókat mind bezárták: a három úr egyedül maradt a comptoirban.

Tizennyolcz évi üzleti könyveket átnézni nem tréfa dolog. Különösen a vizsgálóbiró szemeivel.

Tételről tételre át kellett olvasni a foliansok minden rovatát. A könyvek a legpontosabban voltak vezetve. Egy kiigazított szám, egy megkorrigált betűszár nem volt bennük felfedezhető. Semmi fingált tétel, semmi szemfényvesztő számjáték az egészben. Voltak az activák közt tételek, melyek kezdetben nagy összegekkel figuráltak. Aztán évről-évre mindig kevesebb lett a czímük alatt fölvéve, míg utoljára a százezer forintos tétel helyén az állt «egy krajczár». Pontos üzletember az egészen kárbaveszett követelést sem törli ki főkönyvéből; egy krajczár értékkel ott kell annak figurálni örökké. Hátha valamikor actualis értéke lesz megint.

Semmi restelni, takargatni való nem volt az üzleti könyvekben. A nyereség rendes uton származott. Szédelgési vállalatok nem fordultak elő. Sem «alapítási költségek» szemérmes czíme alá takart vesztegetési kiadások. Uzsoráskodásnak nyoma sem volt. Syndicatusi nyereségek csak olyan vállalatoknál, melyeknek részvényei folyton emelkedőben maradtak. Az összeköttetetések egészen honnettek.

A depot-üzletnél is a legszigorubb rendet constatálták; a léteményezett és ismét túladott részvényeknek, állampapiroknak, sorsjegyeknek, prioritásoknak fel volt jegyezve a sorszáma, sőt még a készpénzül letett ezres és százas bankjegyeknek a számai is be voltak jegyezve; franc, lira, sterling, márka, rubel, piaszter, s ugyanannak az osztrák értékű forint szerinti megnevezése.

Mikor négy évfolyam üzleti könyveit átnézték, akkor azt a kérdést intézte Lándory Traumholdhoz:

– Nem sziveskednék ön nekem megmondani, hogy ki az a Monterosso úr, a kinek a neve több izben előfordul e könyvekben, mint letéteményező, és ki az a Kolaczin úr, a kinek későbben, néha félév mulva ugyanezek a letétemények elküldetnek?

Erre a kérdésre elsápadt a bankár.

Összeszedte magát s nyugodtan válaszolt.

– Politikai ügyekben való vizsgálatra is ki vannak önök küldetve?

– Arra nem vagyunk.

– Akkor kérném, hogy Stauner úr hagyna bennünket egyedül; mert erre a kérdésre csupán magyar vizsgáló birónak felelhetek.

– Nincs ellene kifogásom.

– Kérem tehát Stauner urat, legyen szives átmenni a billardterembe, s mulassa magát egy kis carambol partieval, a míg utána megyünk. Nem sokára vacsorálunk aztán.

Traumhold egészen hitte azt, hogy ő még ma együtt fog tekézni és vacsorálni a két vendégével.

Stauner úr felkelt és kiment a szobából.

A bankár némi izgatottságtól reszkető hangon kezdé.

– Uram, ön patriota volt «ezekben az években.»

– Most is az vagyok.

– Azt értem alatta, hogy azon hazafiak közé tartozott, a kik készek voltak a legszélsőbb eszközökhöz is hozzá nyulni azért, hogy hazájuk alkotmányát visszavívják.

– Köztük voltam.

– Akkor önre nézve nem lesz meglepetés, ha felfedezem, miszerint Monterosso egy turini bankár, a ki egyenes összeköttetésben állt Napoleon Jerome herczeggel és Cavourral. Az a Kolaczin pedig egy varsói bankár, a ki Langiewicznek a megbizottja volt. Ha még egy évfolyammal tovább fogja ön átvizsgálni a könyveimet, majd fog ön tételekre akadni, Monterosso neve alatt, a melyek áthelyezésüket Budapest felé vették s az ottani patrioták bankárjánál találtak elszámolásra. Én a fejemmel játszottam az önök szabadságának az ügyeért. Most, ha tetszik, vegye ön el a fejemet.

Lándory nehezet sóhajtott. Hivatalos feladatának egész alpes-súlya még így nem nyomta a keblét, mint most.

– Hát most én mondom meg önnek, hogy ki az a signore Monterosso. Az egy legelső minőségü szélhámos: egy egész internatiolis rablóbandának a vezére, a kit szerencsém volt röptében elfoghatni, mikor épen egy új rablási merényletet tervezett Budapesten. Nála találtam meg az adatokat, a melyek önhöz vezettek. A gonosztevőknek nem volt ideje azokat megsemmisíteni.

– Uram! szólt Traumhold felháborodva, s most sötétvörös lett az arcza a nehéz indulattól. Én teljes jóhiszeműleg cselekedtem: én azt hittem, hogy egy magas nagy eszmének szolgálok. Én az önök hazájáért, a magyarokért, meg a lengyelekért rajongtam. Lelkemben a népszabadság hive voltam.

– Önt megcsalta a lelkesedése. Megbizói mind tolvajok voltak; Turinban épen úgy, mint Varsóban és Budapesten.

– De hiszen itt vannak nálam az ajánló leveleik, a melyeket a varsói forradalmi kormánytól, a pesti hazafiak vezérférfiaitól, a magyar emigratió főnökeitől kaptak. Itt vannak Cavour és Pietri, a párisi rendőrminiszter credentionálisai.

S ezeket mondva, egy titkos rugót nyomott meg iróasztalán, melyre egy rejtek fiók tolódott elő s abból marokkal szórta elő az iratokat, a mikre hivatkozott.

Lándory egyenkint szemügyre vette azokat.

– Egytől-egyig mind hamisítványok. Sem a magyar pártvezéreknek, sem a franczia és piemonti kormányoknak, sem a lengyel forradalom dictátorának, sem az emigratio főnökeinek nincs azokhoz semmi köze. Irás, pecsét, stampiglia minden hamisítva van rajtuk.

Traumhold szédülten rogyott székébe vissza.

– Ezek a gonosztevők önnel átkozott játékot üztek; mondá Lándory. Önt közvetítőnek használták. S a politikai összeesküvés tisztességes titoktartásába burkolták cselszövényüket. Elrablott állampapirok, nagyobb összegről szóló bankjegyek, check-ek, elárulják a közvetlen tettest, a mint az túl akar rajtuk adni; ha idegen ember nagy pénzösszeget mutogat egy európai nagy városban, egyszerre gyanut költ, nyakára megy a rendőrség, vallatóra fogja. De ha az elorzott papirokat leteszik egy közhitelben álló bécsi bankárnál, azután ott hagyják heverni fél esztendeig, s akkor elküldetik egy varsói czéghez, ez senkinek sem tünik fel. Az, a franczia, osztrák, vagy angol papirokat szépen értékesíti a varsói és szentpétervári piaczokon, és megfordítva. Kevés üzletember olvassa az orosz lapokat Milanóban. Hogy a titokban közvetített összegek csakugyan rendeltetésük helyére jutottak: azt igazolják Monterosso és Kolaczin urak, a magyar és lengyel patriota celebritások leveleivel, a miket igen könnyű utánozni. A hires emberek nagyon adakozók az autogrammjaikkal. Egész határozottan mondhatom önnek, hogy a hol magyar hazafinak, emigransnak a neve fordul elő önnek az okirataiban, az mind hamisítás. S kétségtelen, hogy a lengyelekkel is így van. Sőt olyantól is találok itten levelet, a ki már akkor nem is élt, a mikor ez a levél iródott.

A bankár arczán egy-egy galváni rángás vonaglott végig.

A zöld szemek igézete alatt állt.

Lándory folytatá egész csendes hidegvérrel.

– De ha még csak ezzel a két imposztorral lett volna önnek dolga! Azonban a gubanczot még jobban összekuszálja az, hogy a mi nagyobbszerű rablás csak Magyarországon végbement, egy évtized alatt, azoknak az értéke mind keresztül vándorolt az ön számlakönyvein. Ön mind azokat átvette, mint hazafiui adományokat titkos czélokra, költött nevek alatt szereplő emissariusoktól; azután utasítás szerint megint elküldötte más megnevezett bizományosoknak, politikai mozgalom szükségleteire. Az ön emissariusai mind egy igen jól szervezett rablószövetségnek a tagjai voltak. Ilyenformán soha elrablott kincsnek nyomára nem lehetett jutni. A gazemberek kiválasztottak maguknak egy becsületes embert orgazdául.

– Orgazda! Én? hördült fel Traumhold. Úgy érzé, mintha azok a nagy könyvek egyszerre koporsófödelekké válnának előtte.

– Hozzátettem, hogy becsületes ember.

– Lehet valaki a kettő együtt?

– Kétségtelen, hogy tudtán kivül volt az egyik. Hogy meggyőzzem önt felállított combinatióm alaposságáról, megmutatom önnek a jegyzeteimet. S a nálam levő jegyzetek nyomán, az ön számlakönyveinek akármelyik évfolyamából rányitok egyszerre arra a lapra, a mely az adataimmal correspondeál. Ezen év, és hó ezen napján történt Budapesten a hirhedett pánczélos pénztár elrablása, nyisson ön rá az ön főkönyvében a három nappal későbbi lapra, ott fogja találni vagy Szentzsófiai, vagy Törökváry nevét, ugyanazzal az összeggel, a melyet én a magam jegyzetében megmutatok.

A bankár gépszerüleg lapozott a diariumában a mondott nap paginájáig, s mint egy álomjáró a hypnotizáló orvosa parancsára, olvasá fel a megtalált adatot.

A Szentzsófiai neve volt benne.

– Más nevén «Wasserpirat.»

Azután mondott Traumholdnak egy másik évből való adatot.

A bankár utána nézett a diariumában.

Rátalált a Törökváryra.

És így sorba. Egy egész litániát! Pokolbeli litániát. Csupa ördögök neveiből sorba füzve.

Mikor már nagyon sok volt, egyszer csak felugrott a bankár a helyéből és elkezdett hahotával kaczagni.

Hahaha!

Azután letörülte az izzadságot a homlokáról s azt mondá a vendégének:

– Azt ne higyje ön, hogy megbolondultam. Nem. A tréfa, a mit velem eljátszottak, olyan sikerült, hogy nevetnem kell rajta. Egy «Localposse», a miben a póruljáratott, buta Buffalmaccon senki sem sajnálkozik; de mindenki kaczag.

– Hiszen magam is hajlandó volnék a derültségre, ha a dolognak igen komoly folytatása nem volna.

– Mi komoly folytatása lehetne? szólt a szobájában fel s alá járkálva a bankár. Bűnrészesség vádját emelni ellenem ezen az alapon nem lehet. Kárpótlási igényt hamarább. Ezt azonban be sem várom. A mint velem hivatalosan tudatják, hogy a nálam letett s általam tovább adott értékek provenientiája bűneredetü volt, én kötelességemnek tartom e «bona fidessel» átvett összegeket birói kézbe letenni. Az ez évi mérlegemet nagy veszteséggel fogom bezárni. Ez bizonyos. Megesett már rajtam máskor is. De a becsületem fogyatlanul marad.

– Magam is ezen a nézeten volnék, ha egy legujabban történt szenzácziós bűntény nem képezne szomorú utójátékot ehez a mondjuk hát «Localposséhoz.» Olvasta ön ugyebár a lapokban, hogy Páristól nem messze, egy különczségéről hirhedett franczia vicomte kastélyába betörtek, s onnan nagy összeget képviselő családi ékszereket, értékpapirokat elraboltak. Hogyne olvasta volna? Hetekig kisértett a lapok ujdonság rovataiban ez az eset.

– Ismerem, a Lisblanc vicomte esete.

– A tolvajság raffinált furfanggal ment végbe. A gonosztevők, kiszámítva, kikémlelve választák tettük végrehajtására azt az időközt, a midőn a gróf meghalt; de még a pompás katafalk nem készült el, a maire lepecsételi éjszakára a szobákat, a rokonok, a vélhető örökösök még távol vannak. A tolvajok még a pecséteket sem szakgatták le az ajtókról és ablakokról, azon a titkos sülyesztőn keresztül hatoltak be a szobába, a melyen a gróf az ételeit szokta a konyhából felszállíttatni. Ott, a pánczéllal ellátott vasszekrényt keresztül fúrták és fürészelték olyan gépekkel, a minőket csak Amerikában készítenek, egyenesen ilyen czélokra. Azután kitakarítottak belőle mindent, s a milyen észrevétlenül jöttek, olyan titokzatosan el is tűntek, semmi nyomukra nem lehetett találni. Csak másnap, mikor a rokonok jelenlétében felnyitották a szobát, jöttek rá a betörésre. A távirda rögtön működésbe lett hozva, a kastély cselédsége biró elé állítva, franczia, német, spanyol, belga rendőrség fellármázva, a tengeri kikötőkbe utasítások küldve, a vasuti állomások detektivekkel elárasztva, gyanusképü utazók megmotozva. Nem találtak meg semmit. Az örökösök huszezer frank jutalmat tűztek ki annak, a ki az elrablott kincsek nyomára vezet. Nem jelentkezett senki. Pedig európai hajtóvadászat kelt ki belőle. Azt persze senki sem tartotta lehetőnek, hogy legyenek, a kik lóháton, negyvennyolcz óra alatt elvágtatnak egyfolytában a Rajnától a Fehér Kárpátokig. Harmadnapra a hirhedett ékszerrablás után Monte Rosso úr ott volt Budapesten. Pedig nem villámvonaton jött.

– Monte Rosso?

– Igen. Az ön Monterossoja. Ott csak egy napot pihent. Elolvasta a hirlapokból a táviratokat, melyek a seigniersi rablás felfedezőinek egy egész vagyont igérnek, aztán megengedett magának egy kis kéjutazást a regényes Vág völgyében, (a melynek a vasutját épen most financirozzuk, mi együtt! Milyen satyra!) Onnan megkönnyebbülve visszatért megint Budapestre. Ott az összeköttetéseinél fogva megtudva, hogy egy bánsági földes úr épen nagy birtokvásárlásra készül s másfél milliót tartogat odahaza, ezt is bevonta működései körébe. Csak úgy «en passant», vendégszereplésképen, a hogy szoktak hirhedett virtuózok Szentpétervárra utaztukban kegyesen nálunk is egy concertet adni. S az intézkedések személyes vezetése végett lerándult Szegedre. Ott azután beleakadt az én tőrömbe. Eleinte nagyon hetvenkedett, angol lordnak adta ki magát s D’Izrælivel fenyegetőzött, meg lord Loftussal. Azután megkisérlette kétszer a megszökést a várból, először mesés vesztegetéssel, azután még mesésebb salto mortaléval, egy a lába közé szorított seprűt feszítve a sima bástyának s úgy csúszva le rajta. Rendkivüli ereje van, öt hat embert legyűrt, feltaszigált, míg el birták nyomni. Nehány nap mulva aztán kénytelen volt velem szemben felvenni az igazi ábrázatját, s kivallani, hogy ki volt és miket tett.

– E szerint a főczinkos kézre került. S az rám nézve annál jobb, mert engemet leginkább tisztára moshatnak az ő vallomásai.

– Ez eddig úgy volna. Hogy ezt a rejtélyes vezetőjét az internationális rablószövetségnek elfogtuk, az egész bűnügyre nézve mindenesetre csak szerencse; mert az összekötő csomóját találtuk meg benne egy mindenfelé szétágazó bűnszövetségnek. Ez az ember, (az igazi nevét most sem tudom megmondani), valóságos lángész a magasabb szélhámosság világában. Eleinte egész knownothingnak játszotta magát. Nem akart más nyelven tudni, csak angolul. Hanem azután, hogy sikerült a Budapesten, álnév alatt hátrahagyott bőröndjét kézre kerítenünk, s abban minden iratait megtaláltuk, egyszerre felhagyott a tagadási rendszerével s azután vallott. Még olyan dolgokat is kivallott, a miket nem kérdeztem tőle. Értem a czélját. Azt akarja, hogy mentül hamarább el legyen itélve s az állami fogházba bezárva. A tolvaj uraknak legkellemetlenebb a vizsgálati fogság. Ellenben az állandó lakhelyen kedvező chance-aik vannak a kiszabadulásra, ha idekünn még hatalmas czinkosszövetség működik az érdekükben. Az én emberem tehát egészen beszédessé lett, a mint a merev tagadás lehetetlenségéről meggyőződött. Öt európai nyelven tud folyékonyan beszélni, még pedig annak a városnak a tájkiejtésével, a melyben állítólag lakott. Az olaszt a lombardi, a francziát a párisi, az angolt a londoni accentussal beszéli. Még magyarul is tökéletesen beszél, s kiejtése trencsénvármegyei, úgy, hogy a legkedélyesebb tótmagyar földesurat játszhatja vele. Sőt lengyel, orosz, szerb és román nyelven is ért, s levelei között a tolvajok jargonján a «ladino» nyelven irottakra is találtam. Neve annyiféle van, a hány országban megfordult s a felesége, a különböző meridianusok szerint hol «mylady», hol «signora», hol «marquise». Érdemrende is van elég. Azok közül azonban útközben viselésre csak a becsületrend szalagját használja. Útlevelei, követségek által láttamozva, többféle nevekre szólók, ajánló levelei pedig a legelső, legünnepeltebb férfiaitól a continensnek, és Albionnak. A mellett aztán pecsétnyomók és stampigliák és blanquettek, még esetleg szükségeseknek az előállítására.

A bankár közbeszólt.

– Ha ez a szélhámos magát először angol lordnak adta ki, hogyan lehetett benne kegyednek Monterossot, az olasz bankárt felismerni?

– Mindjárt rájövök. Az átkutatott iratai között találtam egy postai szállító levélre, melyen a feladó Monterossonak volt megnevezve, a szállítmány pedig az ön firmájának czímezve. Kérdésemre egészen nyiltan elmondá, hogy ez több százezer franc értékü franczia állampapirokat tartalmaz, melyek a seigniersi rablásból erednek.

– Mikorról van a szállító levél keltezve? szólt izgatottan a bankár.

– Épen három hete. Nyisson ön rá a főkönyvének a megfelelő lapjára.

Ott volt.

– Megengedi ön, uram, hogy utána nézzek a letétszekrényemben, nincsenek-e még itt az értékpapirok?

– Ön úr a saját házánál.

Traumhold egy vasajtót nyitott fel, titkos rugó segélyével, azon belül volt a pánczélozott Wertheim-féle szekrény, mely nagyobb volt, mint a vasajtó. (A falat és ajtót azután csinálták oda, mikor már a szekrény ott állt).

Az egymásra halmozott értékpapirok garmadáján mindjárt legfeljül feküdt a keresett csomag.

– Megvan! kiáltá örömmel a bankár, visszatérve a vasajtón s magával hozva a lepecsételt s szállító levéllel ellátott csomagot, a mit reszkető kézzel letett az asztalra Lándory elé. Már útban volt Varsó felé. Ügyvezetőm czímezte Kolaczinnak. Jó szerencse, hogy ma ünnep van, délután a pénzposta zárva van nálunk. Ezt a tételt röptében fogtuk el, különben ez is az én terhemre esik. Én önnek hálával tartozom uram, a mai idejöveteleért.

– Ne előlegezze ön a hálálkodást. Nincs oka rá. Vágja ön fel a csomag borítékát. Nézzük meg a tartalmát.

Traumhold levagdalta a viaszkos vásznat, a pecsétes zsinórokat a csomagról, s aztán egyenkint előszedte belőle az értékpapirokat, azok mind megegyeztek a depotkönyvben feljegyzettekkel.

– Az egész értékösszeg itt van.

– Nincs semmi más irat köztük?

– Semmi.

– Ez a baj. Jobb lett volna önre nézve, ha ezt az egész összeget elveszni látja, mint hogy azt az egy iratot nem találja benne, a mely a rablás alkalmával közötte volt.

– Mi volt az?

– A megholt Lisblanc grófnak a végrendeleti codicillusa. Az öreg úr viszályban élt a feleségével és fiával. Az utóbbit egy végrendeletében kitagadta, s az unokaöcscsét, marquis de l’Aisne Alfrédet tette általános örökösévé. Halála előtt kevés idővel azonban sikerült Lisblanc grófnőnek a férjét gyóntatója, a seigniersi prépost által annyira megengesztelni, hogy egy codicillusban visszavonja az unokaöcscsét általános örökössé tevő végrendeletet, s Lyonelt, a fiát, helyezze be öröklési jogaiba. Az első végrendelet öt tanu által van aláirva, valamennyinek a pecsétjével megerősítve, a közjegyző által hitelesítve, s három példányban kiállítva. A codicillus azonban, mely szintén törvény előtti érvényességgel bír, zárt levélbe van foglalva, a tartalma a hagyományozó által sajátkezüleg írva, de a tanúk előtt ismeretlen. Azok csak az öt pecséttel lezárt levél borítékjára irták fel a neveiket, azzal a bizonysággal, hogy ez ő nekik, mint végrendeletet tartalmazó levél lett bemutatva. Ez a levél is el lett orozva. De, hogy valóban létezett, és ott volt a szekrényben és a tartalma Lyonel javára szólt, azt bizonyítja a prépost, a ki a levelet maga tette vissza a szekrénybe a gróf halála napján. Ő maga mondta toll alá az öreg grófnak, hogy hagyományát miféle kikötésekkel zárolja körül. Lyonel huszonnégy éves koráig a mostoha anyja gondnoksága alatt álljon. (Még most csak húsz éves a fiu, de már mintaképe a gommeuxnek). Azután ha valamikor a katholikus hitet elhagyná, azonnal veszítse el az atyai örökséget s az De L’Aisne Alfrédre szálljon. Ellenben, ha valamely egyházi rendbe lépne be, például a maltai lovagok rendébe, nőtlenségi fogadalommal, azon esetben rögtön átvehesse a vagyonát még a huszonnégy éves kor betöltése előtt is.

Lándory ez elbeszélés alatt azt olvasta ki a bankár szeméből, hogy ez egy kis csendes ásítási hajlamot fojtogat el magában.

– Kérem, csak ásítson ön bátran, ha untatja ez a dolog, majd mindjárt jön ennek olyan része is, a mely önt érdekelni fogja.

– Figyelemmel hallgatok.

– Képzelheti ön, hogy egy ilyen iratnak a megtalálása mennyire érdekében áll az egyik félnek, Lisblanc grófnénak és a fiának. Hogy a családi gyémántokat is elrabolták, az nem fáj nekik, csak ez a kis darabka papir.

– S mit mond az ön foglya, hová lett ez az irat?

– Ő azt mondja, hogy a többi értékpapirokkal együtt elküldte önnek.

– De ez nem igaz. Ha elküldte volna, itt lenne.

– A gyémántokra pedig azt mondta, hogy azokat a táskával együtt ellopták tőle, mikor a kárpáti erdőutakon átjött. Én nem hittem el neki sem egyiket, sem a másikat. Ellenben a fejére olvastam, hogy «ön ezen s ezen a napon járt az oroszlánkői várromok közt, ezen napon a beczkói várromon, ismét másnap a temetvényi düledékek között, majd odább a lietavai romerősségben, utoljára fölkereste a trencséni elhagyott várat. Mindenütt, mint utazó dilettans, aki festői vázlatokat vesz föl. Rajzmappát is vitt magával. Kitünően tud rajzolni. Ön a lopott gyémántokat és a keresett codicillust egyikében ezeknek a várromoknak rejtette el.»

– Az nagyon valószinü.

– Persze, hogy valószinü, csakhogy a saját sejtelmemet nem tehetem a vizsgálati jegyzőkönyvbe, mint adatot.

– S mit felelt rá a tolvaj?

– Nagyot nevetett a szemem közé. Azzal az impertinentiával, a mi valami keveréke a grandseigneuri fitymálásnak, s a zsebmetszői akasztófa humornak. Én ebből a nevetésből ugyan rögtön a fejére olvastam, hogy mit gondol ő ebben a pillanatban, «ön azt hiszi, ugye, hogy csak legyen egyszer elitélve rendes fogságra, onnan majd az ön gondja lesz minél hamarább bucsúvétel nélkül odább állni, s akkor aztán felkeresheti az eldugott kincseket, a pótvégrendeletet pedig még azoknál is jobban értékesítheti, felhasználva azt archimedesi csavarul vagy De L’aisne vagy a Lisblanc grófoknál, a melyik többet igér érte».

– Az a legvalószinübb! mondá a bankár.

– Csakhogy én a magam gondolat olvasását nem irhatom fel tanuvallomásul. Én csak azt jegyezhetem be, hogy a «vádlott nevet». Ekkor aztán szigoruan fogtam a vallatást, fenyegettem az embert, hogy sötét magányzárkába fogom csukatni, kemény bőjt mellett a hol napot sem lát, s tudni fogom őt kényszeríteni az őszinteségre. Erre a ficzkó elfintorította az arczát, s azt mondá: «nem tud az úr olyan dolgot, a mi nekem ujdonság volna! Voltam én már a bagnóban is!» s olyan tökéletes kánkán figurát csinált hozzá, a milyen csak egy kiszolgált gályarabtól kitelik. Akkor aztán megint előkelő positurába helyezte magát. A jobb kezével leereszkedő tenyérhajlítást tett felém (oda volt az csatolva békóval a balkezéhez, de ez őt nem zsenirozta) s azt mondá:

– Én határozott választ adtam. Mást egy év mulva sem adhatok, s ha mindjárt az ispaháni kullancsverembe zárnak is önök. A gyémántokat ellopták tőlem s az ötpecsétes levél ott volt a többi értékpapirok között, melyeket Traumhold bankárhoz utasítottam. Ha nem hiszik önök, szedjék széjjel, követ kő után, Trencsén, Beczkó, Temetvény, Lietava és Oroszlánkő várát és Traumhold bankárnak a palotáját. – Ez jött a vallatási jegyzőkönyvbe.

Ezzel felállt a helyéről Lándory. Traumhold, mint a gutaütött maradt összeroskadva a karszékében.

– Most már tudja ön, uram, hogy mi actualis vonatkozása van annak a regényes históriának az ön üzletéhez. A néhai Lisblanc gróf örökösei nem fognak azzal megelégedni, hogy ön a feltartóztatott értékpapirokat birói kézhez leteszi, hanem követelni fogják azt az okiratot, mely nekik jogot ad ahhoz, a több millióra menő fekvő birtokhoz is, melynek tulajdona most perre megy közöttük. Ebből önre nézve olyan zaklatás fog támadni, a mitől ön pusztán pénzáldozattal meg nem válthatja magát. Én küldetésemet bevégeztem.

Az irodai óra egyet ütött éjfél után.

– Menjünk vacsorázni, mondá a bankár, székéből felállva.

– Nem zárja ön be a depot vasajtaját? figyelmezteté Lándory.

– Majd visszajövök még.

Lándory szomorúan ingatta a fejét.

(Szegény ember! Azt hiszi, hogy még ő ide vacsora után visszajön!)

EGY MESÉS JELLEM.

Stauner úr átadta a dákót Lándorynak. A míg a Péter elhozatja a megrendelt vacsorát, az alatt a két úr kijátszhat egy partiet. Hozzá is fogtak. A bankár kitünő tekejátszó volt, egy lökést sem hibázott el.

Mikor Stauner és Lándory a tekebotot adták-vették, az egyik úr csak ennyit hallatott: «Mhm», a mire a másik azt válaszolta: «hmh».

A mint egyszer a bankár egy különösen szép carambole-t csinált, Stauner úr kiment a billardszobából. Nem kérdezték tőle, hová megy.

Mire a partienek vége volt (a bankár diadalával), a vacsora fel volt szolgáltatva; Péter bejelenté; akkorra Stauner úr is visszakerült. Nem kérdezték tőle, hol járt.

De Péter annyit sugott az urának a fülébe, «micsoda spanyolviaszkszagot hozott ez az úr magával a szobába».

A bankár valami titkos lázt érzett végig borzongani a testén. Vannak olyan ellenszenves szagok, melyek nem kellemetlenek, mégis felháborítják az idegeket. Például, ha az ember a gyaluforgácsnak a szagát megérzi, mindig a koporsók jutnak az eszébe, a miknek a fenekét ezzel szokták megtölteni. Ilyen szag a spanyolviaszké is.

És aztán még le kellett ülni vacsorálni a két kedves vendéggel és enni minden ételből, és inni minden palaczkból, nehogy azok azt higyjék, hogy megmérgezi őket valaki. Még azután a jó szokás kedvéért koczintani is kellett velük, a mit azok viszonoztak a házigazda egészségére; a koczintásról áttért a beszéd a borra, a borról a phylloxerára, a phylloxeráról a fuxinra; utoljára olyan szakdisputa keletkezett a műborgyártásról, mintha mind a három úrnak ez volna a mestersége.

A vacsora után még egy szivart is ki kellett szívni, azután a vendégek kezet szorítottak a házigazdával s jó éjt kivántak egymásnak: a Péter vezette őket a vendégszobákba.

Alig tették be azok maguk után az ajtót, Traumhold sietett egy karos gyertyatartóval a kezében a comptoirjába. Eszébe jutott, hogy a depot vasajtaját nyitva hagyta. Odáig három sötét szobán kellett keresztül mennie, az utolsó volt a könyvvivőjének a dolgozószobája; a hány ajtót kinyitott, mindegyiknél úgy tetszett neki, mintha valami kisértő lélek fuvallata érné, mely gyertyáit ki akarja oltani.

Az igazi kisértet csak a harmadik szobában várt reá.

Itt volt érezhető még most is az a spanyolviaszkillat.

Koporsószag!

A mint e szobába belépett, majd ledobbant a földre.

Annak az ajtónak a zára fölött, mely a comptoirjába vezetett, két széles papirszelet volt keresztben egymás fölött, az ajtóra és a küszöbre pecsételve.

Ez volt Stauner úrnak a feladata az alatt, a míg a bankár a másik vendégével oda át carambolet játszott.

Nem akart hinni a szemeinek. Érzékkáprázat ez!

Közel ment a rémhez, odavilágított rá a gyertyával.

Valóban két keresztbefektetett papirszelet volt ott, az osztrák rendőrség kétfejű sasos négy pecsétjével a végein.

A Golgothának minden keresztjei nem rettenetesebbek ennél a szomorú keresztnél! Erre van a kalmárnak a becsülete, a hitele fölfeszítve!

Mi a szívbe ütött dárda öklelése ehhez a döféshez képest!

Lepecsételve az üzletszoba, hatóságilag!

Hisz ez az üzletszoba az a kalmárnak, a mi az emberősnek a paradicsom volt!

Szédelegve ment ki onnan, aztán végig valamennyi szobáin, minden ajtót nyitva hagyott maga után. Annyira el volt csábulva, hogy nem talált rá a hálószobájára. Eltévedt a saját lakásában, bujósdit játszott saját magával, mintha valami útvesztőben bolyongna, míg egyszer ismét ugyanabban a szobában találta magát, a hol az a lepecsételt ajtó állja az útját.

Azt hitte, hogy rögtön szélhüdés fogja érni. Lerogyott arra a székre, a melyen hű hivatalnoka, az öreg könyvvezető szokott ülni. Huszonöt év óta üli már azt a széket: ezüstlakodalmát ülhetné meg vele, ha még három napot megélhetne.

De ilyen három nap nincs.

A mai zárköve valamennyinek.

Keze önkéntelen a villamos csengetyű gombjára tévedt. A csengetésre odajött Péter.

– Mit akarsz? kérdezé tőle a bankár, rámeredve.

– Ön csengetett.

– Hát nem álmodtam? Hát ébren vagyok? Nézz oda, mi az?

– Az ajtó lepecsételve! hördült fel Péter.

– Hát te is látod azt ott? Ennél a szónál elfojtotta a szavát a zokogás; a könyei elboríták az arczát.

Péternek minden tagja elkezdett reszketni, sűrű haja szétborzadt az ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta; oda akart rohanni az ajtóhoz, hogy letépje róla azt a pecsétes keresztet.

A bankár utána ugrott s megragadta a karját.

– Mit akarsz? őrült! Becsuknak érte, ha leszakítod!

– Bánom is én!

– Nem téged, de engem.

– Hát minek akkor ez az élet? Hogy tehették ezt?

– Joguk volt hozzá.

– Csak joguk?

– Okuk is volt rá.

– Az már veszedelem, mondá Péter elcsüggedten. Tehát csakugyan azok voltak, a kiknek én tartottam őket.

– Vizsgálóbiró és detektiv.

– A mi házunknál!

– Jer innen. Mert itten megfuladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok oda. Vetkőztess le; azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: tudod? csendesen.

A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.

Odáig nem beszéltek semmit.

Traumhold bankárt valósággal a láz törte, a míg az inasa ruháit lebontotta róla, s az ágyba fekteté.

A nagy, antik fali óra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, három negyedet ütött háromra. Lassudott kongása elárulá, hogy súlyláncza végét járja már. Péter újból fel akarta húzni.

– Ne húzd fel! mondá a bankár.

Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve a mellé, megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az forró volt, annál melengeté.

– Oh, édes jó uram! Hogy ezt kellett megérnem.

A bankár a másik kezét is odaadta neki.

– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig, mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd, «uram, nem jó emberek ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk». Te figyelmeztettél számtalanszor, hogy ne higyjek az olyan embereknek, a kik késő este jönnek hozzám üzleti ügyben, a kik a felső kabátjukon is érdemrendet hordanak; a kik a keztyüt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: ezek nem igazi urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. Most benne vagyok a veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája voltam.

Erre a szóra Péter elkezdett kaczagni. Igazán, szíve szerint, hahotával kaczagott.

– No már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, a ki azt elhiszi? Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.

– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a franczia közmondás: «c’est plus, qu’un crime: c’est une faute».

– S nem lehetne e hibát megcorrigálni? kérdé az inas.

– Arról akarok beszélni veled. Én e percztől fogva rendőri felügyelet alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.

– Uram!

– Nagyon valószinű. Igaz ugyan, hogy egy nehány nap mulva az első kihallgatás után szabadon bocsátanak, biztosíték mellett. De mikor hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb itél, mint a biró. A biró még föl is menthet, a világ nem. Soha sem fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá irtam.

– Abban a hitben, hogy azok politikai emissáriusok s forradalmi pénzek.

– Ez csak sulyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat, gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat védeni.

– Hát leengedi magát mészároltatni?

– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rá megy is. És még az sem ment meg. A mit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem birom előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a butoraimat, felhányni a bádeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait laponként át fogják vizsgálni. Oh, minő gondolat ez!

– Ne siessek ki hozzá Bádenbe?

– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne hozzám, s akadályozna…

Itt elszakítá a mondatot.

– Miben?

Kétszer is ismétlé az inas: «miben?» mit akar ön?

Kis vártatva azt kérdé a bankár:

– Itt van a leányomnak a fényképészeti szekrénye?

– Igen.

– Nálad a kulcsa?

– Nálam van. Megparancsolta, hogy soha se adjam ki a kezemből, mert abban mérgek is vannak.

– Csendesen!

– Hiszen senki sincs a közelben.

– Láttad, milyen jó kedve volt ma?

– Ki nem fogyott a nevetésből.

– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az arczáról.

– Talán még sem.

– De megteszi. Szállítsd ide nekem azt a szekrényt.

– Uram. Mire gondol ön?

– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, a melyben ezt a vádat egy sensatiohajhász karzat előtt a fejemre olvassák?

– A vád még nem itélet.

– De én magam itéltem el magamat, s magamtól kihez appelláljak?

– Leánya atyjához. Ön atya is!

A bankár nagyot sóhajtott.

– Igaz. Szegény gyermek. Őt is meggyalázom.

– És azonfölül nyomorba taszítja.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre, hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a fölösleges gondoskodás, a mire ön azt felelte: «hagyd el Péter: egy bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. De hát az lehetetlen».

– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem fogtam, a mi becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!

– Akkor a kisasszony nemcsak árvaságra jut, hanem a végső nyomorba is.

– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, a miből meg lehet élni, még csak az embereknek hizelkedni sem.

– Még csak magát piperézni sem.

– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, a kik eljőjjenek, mikor valaki nagyon hivja őket? Hány embert ért rögtöni halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy egyszer egy rögtöni szívszélhüdés fog megölni. Hát kell még ennek a nyomorult szivnek ennél nagyobb fájdalom is!

– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik szobába is áthallik, a mit ön beszél. Mondja csak, azon esetben, ha valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?

– Áldott volna az orgyilkos, a ki azt megtenné!

Péter odatette az urának a kezét a fejére.

– Hova gondolsz? riadt föl a bankár.

Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s nemsokára ismét visszatért azzal a kis vasszekrénynyel a kezében, a melyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra. Beledugta a zárjába a kulcsot.

Aztán menni készült.

– Jó éjszakát, uram.

A bankár visszakiáltá.

– Maradj itt. Jöjj az ágyamhoz. Mire gondolsz?

– Arra az áldásra, a mit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: «Ki tette ezt?» előállok, s azt mondom: «én tettem!»

– Őrjöngsz te! Hát mi okát tudnád adni annak?

– Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt; lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról; összeszedtem a szekrényekből a mi értékest találtam, s aztán odább futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.

A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi hű cselédnek, a keblére.

– Mit tennél! Te régi hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy olyan rémtett volna, a miért életfogytiglani börtönre itélnének.

– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának itt Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik ajtóról a másikhoz kéredzkedő elzűllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból, kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép nyugalmas Illaván, csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, a miből eleget adnak a raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal, nem szidják, nem csufolják. Aztán olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kiváncsiságból. Akkor szerettem meg.

– Ne mondd tovább!

– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó kisasszonyomnak a sorsát? A kit én kis gyerek korában karomon hordoztam, a kitől soha sem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést, a ki nekem olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! Minek beszélünk erről többet?

– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt s más bűnhödik meg érte miattam.

Péter felállt, kiegyenesedett.

– Tegye ön, a mit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit teszek ezután? az az én gondom. Egy óra mulva visszajövök ide s megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek ajánlom! Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult. Hanem ha még egyszer visszatérek, akkor már kést is hozok magammal.

Azzal kiment s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó fölébredhetett a házban.

NEM NEVET MÁR.

Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott. Lándory még akkor is aludt.

– Uram. Már nyolcz óra elmult.

Lándory felugrott az ágyból. Boszus volt magára.

– Hogy tudtam ennyi ideig elaludni?

– Esős idő van, s az ablaktáblák be voltak téve.

– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy a Péter majd bejön, s kinyitja az ablaktáblákat.

Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az ablaküvegeken.

– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanúl. A Péter nem fog azokért bejönni, mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, feltörte a lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényből és megszökött velük.

Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a szeméből.

– A Péter! kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. A hű, öreg cseléd!

– Igen. A Péter, mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szuró szemei csaknem gunyosan néztek féloldalt Lándory arczára, mintha azt mondanák: «látod? Téged az meglep, engemet nem».

– De hát bizonyos az? kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen felszedve magára.

– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam be minden ajtót.

Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, midőn a két úr Staunerrel együtt a corridoron végig haladt. Aztán együtt mentek a bankár hálószobájába.

Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra emelve, kezét ökölre szorítva, míg a másik kezével a torkához látszott kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé fordulva; arczán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a tegnapi arczra.

Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma foltot hagyott a szőrmén.

Az orvos megállapította, hogy cyankali mérgezés esete forog fenn.

A helyszini vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett mikép lett végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti szekrényét, abból a cyankali jegygyel bélyegzett üveg ki volt véve s az asztalon eldobva, egy kifacsart czitrom héjával együtt.

A további vizsgálat még halmozta a bűntanujeleket. A hivatalos pecsétek a comptoir-ajtóról le voltak szakgatva; a Wertheim-szekrények ajtai feltárva, a kulcscsomag a tresor závárába dugva. Bankjegycsomagok, aranypénzgöngyölegek mind eltüntek. Egy göngyöleg, a miben husz krajczárosok voltak, ketté volt törve s aztán a földre dobva.

Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű chiffoniére, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni az öreg hivatalnok utiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak. Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livreére, mit Péter tegnap este viselt.

A kapusné azt mondá, hogy ő reggel hajnal előtt, mikor még sötét volt, csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, a kit ő a könyvvezetőnek nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a szeméig lenyomva, kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a könyvvezető. A jó reggel kivánásra épen úgy mordulta el poroszos kiejtéssel a szokásos «morjen»-t, a hogy máskor. Odakinn az utczán rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öreg úr szavajárásával mormogva «Hundewetter!» azután tovább czammogott, épen olyan koszrogó léptekkel, a hogy az öreg úr szokott.

Ekkor Lándoryt kérdezte ki a rendőrbiztos.

– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?

– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak bonyolultabbá teszi. Felvilágításokat csak ő maga adhat. A becsülete hozzá volt kötve az életéhez.

(Most az egyszer ő is tévedt!)

Most Stauner úr adta elő a tapasztalatait.

– Én az éjjel vacsora után, a mint a gyertyát eloltottam, felöltözve maradtam, csak a czipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s czipő nélkül odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek. Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Ébren figyeltem minden neszre. Hallottam, hogy ujra nyilik egy belső ajtó, nagyon csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban küzdőé; azután elcsendesült minden.

– Mennyi időköz lehetett az ajtónyilás hangja és a hördülés között? kérdezé a biztos.

– Talán öt percz. Külömben feszült, válságos helyzetben az időszámítás csalhat. Azt azonban már minutányi pontossággal megmondhatom, hogy mikor mit észleltem ettől fogva, mert az órámat oda tettem magam elé. Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja van. Beletelt húsz percz, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasuthoz vivő omnibus gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki. Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az utczára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibus elé, bal kezében egy bőröndöt vitt. Az utczának mind a két szegletén volt felállítva egy detectivem, azzal az utasítással, hogy a ki csak az éjjel a Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról-nyomra kisérje s ha utra kel, utazzék vele együtt s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön ide a palotába. Az omnibus kétszer állt meg ez utczában. Hét órakor az emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kisért alak személyleirásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első osztályu jegyet. Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam őt, a hogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen átsiettem a mellékszobákba s felfedeztem a pecsétek erőszakos felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az ablakból a második detectivnek s táviratot küldtem általa a pozsonyi, érsekujvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleirás szerint felismerendő utazót tartóztassák le.

– Sietek a vasuthoz! mondá Lándory a tudósítás után.

– A nyolcz órai vonat is elment már.

– Külön vonatot rendelek.

– Kár lesz önnek magát fárasztani és költségbe verni, mondá önérzetes nyugodtsággal Stauner ur. Itt van már a zsebemben a második távirat a detectivemtől: Pozsonyban kelt: «Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála».

Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a «kezdő» pályatárssal, mintha mondaná magában:

– «Igy szoktuk «mink» elfogni a tolvajt, röptiben.

Lándory olvasva e gondolatot a kis ur arczán, magában gondolhatott rá vissza ilyesmit: «a ki maga is el akarja magát fogatni».

Az elfogott inast is a nagy rémpör többi sorsosai közé szállíták. Ennek már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolni valója nem volt.

Az itéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnpör számára alkottak.

Lándory az alatt, míg a biróság az óriási vizsgálati adathalmazzal küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, a kik az ál-Monterossot a Vág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kiséretében fölkereste mind azokat a helyeket, a melyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása történt: hol pihent meg? hol rajzolt az albumába? hol tartott falatozást? minő táskát hordott magával?

Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a mit soha sem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral reteszelte el, a minőt az orosz utazók hordanak magukkal s mely minden ajtóra alkalmazható.

E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pinczéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Lándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha hire futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.

Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az administrativ közegek intézkedése alá került. A megholt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták s ellene a kártérítési keresetet megindították.

Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az ujabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.

Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól?

Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát?

Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba dönté s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a bizalma hozzá? Vagy valami dæmoni boszuállása egy eltiport teremtésnek: «ha elrontottad a sorsomat; már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agoniámat»?

Gyávaságot nem tételezhetett föl arról a leányról.

Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: «még látni fogjuk egymást; – és ugy, hogy nem én jövök el önhöz».

Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá.

A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kiván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad.

Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a gyámságot.

Másnap ott volt a lakásán Godiva.

Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, a kire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arczczal.

– Vártam önre, mondá neki.

Hát ráismert? A sűrű fátyolon keresztül.

A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arczáról.

Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, a mi az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámlobbanás fényétől átvilágítva.

El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna.

Ugyan miért jött?

Talán azt az igéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset apródonkint fogja neki egykor visszaadni, a ki elrabolta?

Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá.

A leány, a mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta a kezét, s e szókat mondá, mély heves hangon:

– Uram! Gazember volt-e az én apám?

Lándory visszadöbbent e hangtól, e szótól.

A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még határozottabban ismétlé a kérdést.

– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a ki legjobban tudja, gazember volt-e az én apám?

– Nem!

Lándory épen olyan hevesen adta meg a választ.

A leány még mindig nem eresztette el a kezét.

– Igaz lelkére mondja ön ezt?

– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta, becsületes ember volt.

A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba borult fejét.

– Mégis meg kellett neki halni! suttogá alig hallhatóan.

Lándorynak az ajkán volt már a vígasz, «hiszen meggyilkolta a saját szolgája». – Banalis phrasis. Elhallgatott vele.

– Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben.

– Az, hogy az apám meghalt, rebegé a leány, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, a ki nem volt szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinok, a kik csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak s mindig csak jót tegyenek; az az ember, a ki engem úgy szeretett – nem mint egy jó ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért? Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akart vele tenni? Ez a gondolat megőrjit. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá!