– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szivem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.

– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, a min kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt czinkostárs, miért ellene az a meggyalázó eljárás?

– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasuton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.

– Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, a mit az ő jóhiszeműsége okozott?

– Én ugy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja.

– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? a bünvizsgálatot?

– Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket érdekel, s a mi még tisztázva nincs.

– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, mely a vádoló követelésének megfelel?

Lándory most már kezdte kitalálni Godiva észjárását.

– Hol vennők azt az összeget?

– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy tőkepénzekről, a ki ingyen jegygyel, a mit egy vasutigazgató (régi jó barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.

– Hát rokonai?

– Rokonaim? kiálta fel csodálkozva a leány. Hát vannak egy bukott ember leányának rokonai? Azok félnek tőlem, mint a bélpoklostól. Nagynéném, a ki házunknál mint női családfő szerepelt, a mint a nagy szerencsétlenség hírét vette, összepakolt és haza futott. Mikor meglátogattam, látásomra elájult; mikor eltávoztam, akkor felocsudott s hallám az ajtón át, mikor a cselédnek kiadta az utasítást: «Ne ereszszétek be hozzám ezt a szerencsétlen leányt többé. Görcsöket kapok, ha meglátom». Miattam nem lesznek többé szívgörcsei. Szegény apám temetésénél egyedül voltam a gyászkiséret, – egész a kriptaajtóig. Azt az egy «birtokunkat», a hol atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ. – De nem jól mondám; – egy emberem mégis maradt: – az ön tilinkósa, Stauner ur. Ez a derék ember, mikor a palotánkban és a villánkban a szekrényeket és a szobaajtókat lepecsételték, volt olyan gondoskodó, hogy az én számomra nyitva hagyatott a badeni nyaralóban egy hajdani cselédszobát és oda áthordatta a saját garde de robeomat, a mi valószínüleg magántulajdonomat képezi, annak az értékesítéséből tudtam kifizetni a gyászruhámat s a temetési költségeket.

Itt megpihent a leány, mintha még egyszer végig gondolna azokon, a mik vele ama három szörnyű nap alatt történtek.

Azután összeszedte lelki erejét és tovább beszélt.

– Ez a derék férfiu azonban még valami mást is adott át, a miről azt mondá, hogy ez az atyám pénzszekrényében találtatva, mint engemet illető magántulajdon, nekem rögtön kiadatni rendeltetett. Egy életbiztosítási bárczát. Azt mondta, hogy azt jól megőrizzem, mert ez a jövendő sorsomat biztosítja. Tanácsolá, hogy legjobb lesz, ha rögtön megnevezek valakit, ismerőseim, rokonaim közül, a kit a gyámhatóság törvényes gondnokommá tegyen. Ismerősök? Rokonok? Hol keressem őket? – Bocsánat! Még egyet elfeledtem. A carricatura albumaimat is kiszolgáltatták. Hát hisz abban mind együtt vannak. Válogathatok közülök. Ott a képeik. A majmot? az elefántot? vagy a tigrist? – Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen van egy ismerősöm, a kinek a gúnyképe nem került a gyüjteménybe, a ki nekem azt előre megjósolta, hogy én őt nem fogom oda rajzolni. Önnek a nevét mondtam ki. A jeles férfiú azt felelte rá, hogy ennél okosabb választást nem is tehettem volna, s tanácsolá, hogy a mint ön a kinevezést elfogadja, azonnal siessek fel önhöz, s mutassam meg azt a polizze-ot önnek s hagyjam itten. Ime átadom.

Godiva az oldalán függő kis bőrtárczából kivette a biztosítási kötvényt, s átnyujtá Lándorynak.

– Ön ismerős e kötvény tartalmával? kérdé Godivától Lándory, miután átolvasta azt.

– Nem értek hozzá, de Stauner úr megmagyarázta a főbb ismerni valókat. E kötvény szerint, egy elsőrendű nagy biztosító társulattól 24 éves koromban kétszázezer ezüst forintot kell kapnom.

– Ön azonban most még csak husz éves.

– Igen. És e szerint most már csak két dolog között van választásom. Az egyik: stornirozni az egész biztosítást. Stauner úr azt nekem igen jól megmagyarázta. A biztosító társaság a kötvényemet a határidő letelte előtt is visszaváltja, a biztosított összeg egy harmadában. Ha akarom, most rögtön kaphatok érte hatvanhatezer hatszázhatvannyolcz forintot és egy huszast ezüstben. Ez eddig Stauner úr véleménye. A mi ezután következik, az a magamé. Én tehát választhatok két dolog között. Az egyik: felvenni a váltságdij összegét, s elmenni vele valahová, a hol nem ismernek, s a hol majd nagyhamar megismernek, s ott élni őrjöngő vigasság között, mint illik olyan némberhez, a kinek nincs joga azt kivánni, hogy becsüljék. S ha ez a pénz elfogy, majd gondoskodik másról az, a ki a mezők (és a boulevardok) liliomait ruházza!… Ön lesüti a szemeit? Ön elpirul helyettem. Jön a másik választás.

Bertalan ez alatt csendesen felállt s karjait összefonva nézett le az ülve beszélő leányra. Talán azért kellett a szempilláit lesülyesztenie.

– A másik alternativa pedig ez, – folytatá Godiva. – A biztosítási kötvény szerint az egész kétszázezer ezüst forintnyi összeg esedékessé lesz, ha én hamarább meghalok. S ebben az esetben az összeg az én természetes örökösömre száll át. Az én természetes örökösöm az atyám csődtömege. Fedezi ez az összeg azt a követelést, a mi az atyám becsületét eltakarja?

Ennél a kérdésnél a leány is fölkelt a helyéről s olyan közel lépett Bertalanhoz, hogy szavainak forró lehellete annak az arczát égeté.

– Mire gondol ön? kiálta rá Bertalan, megkapva a leány karját, mint a hogy visszarántanak egy meredély párkányáról alátekintőt.

A leány hideg nyugalommal felelt.

– Ne féltsen ön semmi meggondolatlan lépéstől. Én azt is megtanultam a biztosítási kötvényből, hogy az egész összeg elvész, ha a biztosított öngyilkossá lesz.

– Hát akkor minek volt az a kérdés?

– Hm. – Különös dolog! – Az én koromban levő leányoknál olyan könnyen megy az. Nem kell azért a negyedik emeletről leugrani. Elég a negyedik emeletre felszaladgálni. Nem kellenek ahhoz sublimátok, nem kell a nagy Duna árja, egy pohár hideg viz is oda vezet.

– Én megtiltom önnek ezt a gondolatot! szólt nyers hangon Bertalan, erőszakosan átszorítva a leány kézcsuklóját.

– Hogyan? Ön megtiltja nekem még a gondolatot is a halálra. Hát van önnek hatalma én előttem becsukni a tulvilág ajtaját?

– Van! És én megakadályozom abban, hogy arra gondoljon. Üljön le és hallgassa csendesen, a mit mondok.

A leány daczosan veté hátra a fejét és nem ült le.

– Hát jól van. Maradjon állva! Csak egy szót mondok önnek. «Még most» egyetlen «bűn» vádja sem terheli az ön atyjának a lelkét oda fenn, az ő örök birája előtt.

– Tudom.

– Ne szóljon közbe! Ön azt nem tudja. Ön azt hiszi, hogy egy biztosító társaságot megcsalni nem bűn? Tán annak a pénztára a «cassa nemonis», a mibe orzó kézzel bele szabad nyulni? Hisz annak vagyona becsületes úton gyült s az is árvák és özvegyek örökét képezi. Ön meggondolt csalással akarja letörülni a homályt az apja nevéről, a mit még eddig arra csak a balszerencse vetett!

– Uram! – hebegé a leány megrendülve, s szemei bámulva meredtek a vele parancsolónak megigéző szemeibe.

– Még most az a tett, a mi önnek az atyját egy más életbe vezette át, csak félig bűn, a másik fele erény. Ön ki akarja azt egészíteni, hogy egészen bűn legyen?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy én nem hiszem, hogy Traumhold bankárt az inasa gyilkolta meg.

A leány e szóknál, nyitva maradt ajkakkal, elforduló szemekkel rogyott egyszerre térdre, igézője lábaihoz s megragadta annak a kezét, először a csókjaival, azután a könyjeivel árasztotta azt el.

Sirni megtanította már ez az ember.

Nagy nehezen tudott szavához jutni a zokogástól.

– Hát önnek «is» van hite emberi becsületességben? Hát ön is megtalálta azt a gondolatot, a mit én csak félve rebesgettem? Én! Én, és a végtelen szeretet volt az oka, hogy ez a rémtett megtörtént.

– Beszéljünk nyugodtan. Üljön le szépen.

– Nem. Nem. Jól van így. Imádkozom. Vezeklem. Gyónok. Addig maradjak így. Csak egy szót még. Hát ön azt hiszi, hogy az az ember, a ki önmagát e rémtettel vádolja, egy mesés önfeláldozást követett el?

– Kisasszony! Én vizsgáló biró vagyok. Engem nem kérdeznek ki.

És ebben az erőszakolt komolyságban annyi önkéntelen humor volt, hogy a leánynak a szemeiben, a könyeken keresztül megjelent az első mosoly!

– Parancsoljon velem. Engedelmeskedni fogok!

– Ön egykor azt kivánta tőlem, hogy ismertessem meg a saját jellemrajzával. Én akkor azt mondtam: mélyen érző, mélabús kedély, erős akarat. Unja a nagy jóllétet, bosszantja az örök hizelkedés. Vágyik a balsorsot megismerni, a mely küzdelmet ád, s kiváncsi rá, ha egyszer ezek a mosolyfinta arczok rögtön csufondáros torzképekké válnának körülötte és azt kiáltanának mind: mért nem sirsz hát? Hát az most mind előtte áll. Hajdani ismerősei meg is követelik, hogy a véletlen összetalálkozásnál agyonsirja magát; ha nem teszi, megneheztelnek érte.

– Mért nem vagyok férfi?

– Van valami a mi a nem külömbségét elenyészti. A genie. Kegyednek határozott tehetsége van a rajzoláshoz.

– Ön kezdi el a hizelkedést?

– Semmi hizelkedést sem mondtam. Csak tehetségről beszéltem, a mi még magában egy nagybecsü semmi. Sok tehetségből lett már himpellér, kontár. Ön még nem tud semmit. De ha mivelni fogja azt a tehetséget alapos tanulmánynyal, a mit a természettől kapott, ebben egy életfeladatot fog találni.

– Irtózom a női piktoroktól.

– Nem azoknak a phalanxát akarom én, hogy ön is szaporítsa, a kik kövér hentesnéket arczképeznek, s minden műtárlaton megdöbbentik a közönséget egy-egy lehetetlen compositióval, melynek aztán mæcenást kell keresni, a ki a falról eltávolítja. Az ön tehetsége önálló, független, dæmoni tulajdon, az emberi indulatok, szenvedélyek, gyarlóságok eltalálása. Önből arczképfestő nem lenne soha, mert azt nem köszönné meg senki. Önnek tanulni kell azoktól a nagy mesterektől, a kik ezt a nemet tökélyre emelték. Ebben fog ön találni foglalkozást, időjártával biztos kenyeret, és a mi legfőbb: nevet.

– Új nevet?

– Igen. A Traumhold névnek – egy ideig – szomorú hangzása fog lenni. Az albumában ezzel a névvel láttam önt szerepelni: «Schalkaug».

– Igen. Azt választottam tréfából.

– Hát most viselje komolyan. Ön el fog menni Münchenbe. Ott vannak jó barátaim az akademiai tanárok között. Azokhoz fogom önt ajánlani. Úgy fognak önnel bánni, mint testvérek. Szigoruak lesznek, és azt vegye tőlük jó néven. Egy fejbólintás azoknál már az elismerés netovábbja. Soha sem fog tőlük egy szót is hallani, a mi csak megközelítőleg is hasonlítana a bókhoz. Azután dolgozni fog ön, mint egy napszámos, a milyen hosszú csak a nap. Olvasni is kell mindent, a mi a művészet történetére vonatkozik. Egy új nagy világ fog ön előtt kitárulni, a hol csupa lángelmék laknak. Egy külön világtörténet, a melynek multja elhomályosítja a királyok és hadvezérek történetét. S a jelenje is fenséges ennek a külön világnak. Nincs összetartóbb, hivebb, önfeláldozóbb népe a földnek, mint a festőművészeké. A szobrászok már hidegebbek, elzártabbak. De a festőknél elenyészik minden, a mi válaszfalt képez a világon, ott nem ismernek különbséget fajok között, együtt fogja ön találni a lengyelt az oroszszal, a francziát a némettel, disputálnak mindig, de csak a művészetről, de össze nem vesznek soha. Ott egyenrangu a nő a férfival, sőt a mi képtelenség, még a nagy művész is a kis művészszel.

Godivának a szemei kezdettek szokatlan fényben ragyogni.

– Ott majd «act»-okat is fog rajzolni. Ez az első hallásra összeborzongatja, ugy-e? Pedig a ki embert akar rajzolni, annak ismerni kell az embert. Ezt itthon nők nem tanulhatják. Mit mondanának hozzá a szent Bécsben, ha egy művésznő élő szobrokat rajzolna le? A vén István-torony is megcsóválná a fejét. Münchenben ezt rendes dolognak tartják. Egész néposztály abból él, hogy actot áll. És aztán meg fog ön még valamit ismerni, a miről soha fogalma nem volt. A koplalást. De milyen humorral tudják azt a festők élvezni. Egy knackwurst, a mit két szobatárs egymással megoszt, egy pár burgonya, a mit a vaskályhán megsütöttek, de aztán az az aranyos jó kedv hozzá! Belzazar lakomája szegénység a mellett. Vendégséget csapnak, de kevés a gulyáshus és sok a vendég, felszaporítják hát paprikával, hogy a vendégeknek a szája lángot vet tőle, és így aztán kifutja a lakoma. A derült kedélytől nektárrá változik maga a víz is.

– Én tudok rántott levest főzni! dicsekedék Godiva ennél a themánál, s valami gyönge mosolyforma ismét derengett az arczán.

– No erre legtöbb szükség lesz a művészi pálya kezdetén. Később aztán, majd ha egy pár sikerült rajz kerül ki az ön keze alól, annak a számára szerzünk rendes vevőt. Nem magas műbarátokat: fakó kiadókat, a kik nagyon szerény igények szerint díjaznak, de nem kell nekik azt mondani rá, hogy «kérem», vagy «köszönöm». Később majd ők fognak kérni, ha egyszer a Schalkaug név híre emelkedik. Akkor aztán terjeszkedünk. Nos hát elfogadja ön az én tervemet?

Godiva sietett a kezét nyujtani.

– Akkor hát térjünk át a dolog prózájára. Önnek természetesen pénze nincs?

– A mit az öltönyeim eladásából bevettem, azt mind elköltöttem a temetésre.

– Ajándékot pedig ön senkitől se nem várhat, se el nem fogadhat. Megálljunk csak, hátha találok valamit. A Péternél elkobzott értékek között találtatott egy ezüst szelencze, a miben pénz csörög. Ennek czímpaizsára ez a név van vésve: «Godiva» és egy évszám «1848.»

– Ez az én születésem éve. A perselyt a bank-igazgató keresztapámtól kaptam, a ki azóta minden évfordulónál tett bele egy arany koronát.

– Milyen szerencse, hogy azt is elrabolta a Péter, mert ha ott hagyja, azt is ott rekeszti az osztrák rendőrség. Így azonban az én kezembe kerülve, azt, mint önnek magántulajdonát, a saját felelősségemre kiadhatom.

Lándory előkereste a szekrényéből a mondott perselykét.

– Igen. Ez az. Jól ismerem, mondá Godiva.

– E szerint ebben kell lenni husz koronának. Ott a kulcs a persely füléhez kötve, nyissa ki.

Godiva felnyitá a perselyt s kiönté ölébe annak a tartalmát.

Csakugyan husz arany korona volt benne. Születésnapi ajándékok.

Godivának két nagy könycsepp hullott a szeméből az aranyakra.

Utolsó vagyona volt az! Megannyi emlék. Vigasság napjainak emléke egytől egyig.

Lándory elfordult tőle, hogy a börzeárfolyam lasjtromában keressen valamit.

– A koronának az ára most tizenhat és fél forint. Itt váltsa ön be, mert az szokatlan pénzfaj. Münchenben nem ismerik. A magyar leszámítoló banknál váltsa ön be, ott legkevesebbet vonnak le belőle. A perselyt tartsa meg emlékül.

– Úgy teszek.

– E szerint lesz most önnek háromszáz huszonnyolcz forintja. Huszonnyolczba fog kerülni az utazás Münchenig. Az egyedül utazáshoz hozzá kell önnek szokni. Önt nem fogja megsérteni senki.

– Már hozzá kezdtem.

– Marad azután még háromszáz forintja.

– Az nekem igen soká fog tartani.

– Azzal ne áltassa magát. Azt elhiszem, hogy ön képes lesz legszigorubb nélkülözéseket elvállalni, de vannak mulhatlan kiadások. Szállást nem fogadhat se messze a város központjától, se a negyedik emeleten, mert oda a tanárja el nem jár. Ateliert is kell tartania, még pedig a legalkalmasabbat. Azonkivül modelleket is kell fizetnie. Az a háromszáz forint a legfeszesebb számítás szerint alig fog önnek tovább tartani, mint az esztendő végeig. Addig kell önnek valamit szerezni.

– Képzeletem sincs róla, mi úton?

– Szeret ön kis gyermekeket rajzolni?

– Az kedvencz mulatságom.

– No hát csináljon ilyen rajzokat, s küldje el nekem. Én majd találok itten valami jámbor poétát, a ki önnek szöveget ír hozzá, s aztán majd akad kiadó elég, a ki azt megvásárolja. Ez a legkapósabb munka.

Godiva lehajtotta a fejét, s a mellett félig zárt szempillái alól olyan szomorú érzékenységgel nézett fel Lándory arczára, hogy az könnyen kiolvashatta e tekintetből a leány gondolatát.

«Te magad fogsz lenni az a poéta, te magad fogsz lenni az a kiadó!»

– Jól van, megrajzolom.

– Tehát a viszontlátásig – Schalkaug kisasszony!

Godiva még egy szót mondott Bertalannak az elválás pillanatában, két kezével megszorítva annak a kezét.

– Védelmezze ön meg az apám becsületét!

A KARÁCSONYFA ALATT.

A karácsonyest is elérkezett, a gyermekek örömünnepe. Sok vágy, öröm, kedves meglepetés éri az embert az életben, de azzal az áldott izgalommal egy sem ér föl, a mit gyermekkorunkban a Jézuska jövetele hozott.

Godiva földszinti szállást kapott Münchenben, a hol a festőszoba mellett mindjárt egy háló kamrácska is volt, a miben alhatott, nem kellett hosszú utat tennie hazulról az atelierig. Festői czélból igen alkalmas hely volt. Nagy ablak, keresztfa nélkül, mely kertre nyilt, és északnak fordulva, jó világítást adott, hanem lakályosság szempontjából annál rosszabb. A földszintes szoba falai nyirkosak, padlata hideg, s a nagy ablak miatt a szoba, a mint a vaskályhában kialudt a tűz, egyszerre jégveremmé lett. Annálfogva a falakat, meg a padlót mind pokróczokkal kellett betakarni, s az ablak rámáját ruggyanta csövekkel leszorítani.

Godiva otthon töltötte a karácsonyestét. Ismeretségeket nem keresett még. Tanárának a neje ugyan meghívta magához, de ő valami ürügyet keresett, hogy ne fogadja el a meghivást. Gyalog a nagy hóban elegáns társaságba menni nem lehet, s a droschke sokba kerül. A pénzzel pedig nagyon gazdálkodni kell, mert fogytán jár. Eleinte nagyon könnyen költöttek, sokat kellett beszerezni, festékeket, festő állványt, pódiumot, fütő szereket, lámpást, thea-főzőt, spanyol falat, tükröt, tányért, evőeszközt, vizes kancsót és egy becsületes karos széket, a miben meg lehet pihenni a munka után. Az ember csak akkor tudja meg, mikor megpróbálta, hogy milyen nagy luxussal jár a szegénység.

A házmester szolgálta ki, mérsékelt havi díjért, de fűteni és a ruháit kitisztogatni, meg edényt elmosogatni, bizony magának kellett.

Még így is sok pénz fogyott el, pedig a legolcsóbb kocsmából hordatta az ételt, este csak theázott. S ha egyszer egy jó napot akart magának csinálni, akkor rántott levest főzött, habart tésztával, a mit úgy hínak nálunk, hogy «koldus leves». Nagyon jó az!

Karácsony-estére valami extra készült. Piritós kenyér, pariserrel. Otthon biz ezt a favágók eszik. De ha azoknak jól esik!

Vendége is volt hozzá. A kedvencz modellje. A házmester négy esztendős leánya, a kis Rieke, a ki az ő rajzaihoz pozirozni szokott, naponkint tiz pfenningért.

Godiva a kis gyermek örömére karácsonyfát is csinált, az is eredeti gondolat volt. Egy lombos fenyőfa a tél mezején, ágai tépett vattával beborítva, mintha hó nyomná le, s azokról üveggyöngyökből jégcsapok csüggnek alá, lefesteni való csendélet. A kis Riekét természetesen jobban érdeklik a czukorangyalkák és az ezüst fonálon csüggő datolyák. Egyre azt kérdi, hogy mikor lesz szabad azokat a fáról leszedni. Addig is meg kell elégednie azzal a piros harasz fejkötővel, a mit a Jézuska hozott neki.

Godiva elmélázva ül a karácsonyfa előtt. Viaszgyertyácskák helyett az egyetlen petróleum lámpa vet arra világosságot, de az is – festői ötlettel – hótakarta kunyhónak dekorálva.

Végig gondol azon a husz karácsonyfán, a mit életében látott. Elkezdve a másodikon (az elsőre nem emlékezhetett) a mikor egy jóságos anyai arcz szorítá az övét magához. Még most is emlékezik arra, hogy az ő arcza hideg volt, az anyjáé pedig forró.

És a legutolsó karácsonyfa. A tavalyi!

Husz villanylámpácska világította meg. Bámulva mosolygó arczok állták körül. Csillogó ékszerek, elmés meglepetések, ritkaságok körüle halmozva. Egy arany remontoir óra is volt az egyik ágon, a melyiknek a czédulájára «Péter» neve volt felirva. Hogy sírt az örömtől az öreg ficzkó, mikor azt átadták neki!

Selyemruhák suhogása suttogott körül. Dicsérő, hizelgő, magasztaló szavak. Epedő sovárgó, hódoló pillantások czikáztak. Ylangylang parfume-illat terjengett. Aztán szétnyilt az étterem szárnyajtaja:

«Madame, est servie.»

Igenis! A házmester meghozta papirba takarva a négy szelet pariser-hurkát, meg a két darab rozskenyeret.

– No kicsikém, hát már most pirítsuk meg a kenyeret.

Godiva odaszökött a kályhához, kinyitva annak az ajtaját, s a parázsnál elkezdte megpirítani a hosszunyelű villára szurt kenyérszeletet.

– Egy úr kérdezősködik Schalkaug kisasszony után odakinn, mondá a házmester.

– Valamelyik művész?

– Nem. Igen tisztességes ember; macskaprémes bundája van.

– Hát bejöhet; csak vendég ne legyen: mert nincs több két tányérunknál.

A házmester bebocsátotta az idegen urat.

Godiva majd kiejtette a láttára a kezéből a kenyérszeletet vasvillástul.

Lándory volt a Jézuska küldöttje…

– Ah! Lándory úr! kiálta fel meglepetten, felszökve térdeiről, s aztán az első gondja az volt, hogy egy félig kész női arczképet, mely a falnak volt támasztva, hirtelen a fal felé fordítson. Hát hogy kerül ön ide?

Azzal eléje sietett, kezet szorítani vele.

– Párisba van utam. Rosszúl választottam a vonatot. Itt tudtam meg, hogy az este kilenczkor érkezők csak éjfél után két órakor mehetnek tovább Strassburg felé. Azt gondoltam, hogy ezalatt felkeresem önt s itt töltök egypár órát.

– Hanem akkor ön nagyon szüken fog kijönni; mert nekünk igen sovány vacsoránk lesz, s már is ketten vagyunk hozzá.

– Oh annyira meggondolatlan nem vagyok. A pályafő restauratiójában összeszedtem a táskámba, a mi csak kapható volt; ma nagy lakomát fogunk csapni.

S azzal kinyitva a táskáját, egyenkint lámpafényre hozá a sok drágaságot, a mely a bajor főváros büszkeségét képezi: a füstölt libamellet, a pompás weiszwurstot; töredékét egy baumkuchennek; gorgonzolát; bécsi Kaisersemmelt, narancsokat, sőt még egy palaczk «mussirender Sektet» is. Azok mind helyet foglaltak a behavazott kunyhó előtt.

A kis Rieke tapsolt örömében.

– Ez lesz aztán karácsony!

– No ez nagyon szép öntől, hogy így megemlékezett rólam, monda Godiva, lesegítve Bertalanról az uti felöltőjét. Üljön le ide a karszékbe.

Még azonkívül volt két szék a szobában. Az egyik a művész, a másik a modell számára.

Godiva már most abba hagyta a kenyérpirítást, s hozzálátott inkább a felterítéshez, a mi nagy körültekintést igényelt, mert csak egy asztal volt, s azon állt a karácsonyfa: azt pedig megbolygatni nem lehet, mert a vatta-hó mind lehull róla.

– Hagyja csak, kisasszony. A művészek kezükből is tudnak enni.

– Kivált, ha van mit. De nagy hiba a karácsonytól, hogy deczember 25-ikére esik. Ön bizonyosan hallotta azt a diák-bonmot-t, mikor a tanár azt kérdezte a studiótól: «mikor vannak a legrövidebb napok?» «Rendesen a hónap végén». Lássa ön; már egészen «étudiante» lettem.

– Annak örülök. Sejtem, hogy önnél is rövidülnek a napok.

– Nagyon.

– Egyrészt azért is jöttem ide. Ezt ugyan elvégezhettem volna levél utján is; de most egy útban ezen is átesünk. Hát a «Kis emberek»-re kaptam már kiadót.

– Ah! Godiva kétkedve tekinte rá.

Bertalan elérté a kétkedő tekintetet.

– Nagyon megtetszettek neki a képek is, meg a szöveg is, a mit ön maga írt. Kész szerződést adott át, a mit önnek alá kell írni, ha elfogadja.

– Ha elfogadom-e?

– Az első kiadásért ád ötszáz forintot; s azután minden újabb kiadásért háromszázötvenet.

Godiva nem akart hinni a mondottaknak, gépiesen ismételte a hallott szavakat.

Bertalan eléje tette a szerződést.

Csakugyan élő szemeivel olvashatá Godiva, hogy az egy valóságos komoly egyezség, egy kiadó, meg egy szerző között. Nem tréfa.

– No hát aláírja? Van irószere? Festőknek nem szokott kalamárisuk lenni.

– Az önhöz írott leveleimből tudhatja ön, hogy nekem van. Hanem a kis hálókamrámban áll.

– Hát halaszszuk az irást a vacsora utánra. Melyiken kezdjük?

– Hát a theán. Már meggyujtottam a spiritust.

– Vigyázzon, hogy meg ne gyujtsa magát a spiritusszal.

Bertalan addig felnyitotta a sectes palaczkot, s a habzó édes borral teletöltött három poharat. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kis Rieke leszürcsöli a maga poharáról a túlömlő habot.

– Az első kiadásnak a tiszteletdíját már át is adta nekem a kiadó, beszélt csak amúgy félvállról odavetve Lándory, s a közben tanulmányozta Godiva arczvonásait.

A szemöldökei öszehuzódtak a leánynak, s a szemei kerekre felnyiltak.

(Ez most azt gondolja, hogy az egész kiadói szerződés csak egy kegyes mese, s az az ötszáz forint tisztességes ürügybe burkolt ajándék.)

Lándory elővette a tárczáját, s kivette belőle az ötszáz forintot.

– A szerződésben egyuttal ez is nyugtatványozva lesz.

– Én úgy értettem a szerződésből, mondá a leány büszkén és gyanakodóan, hogy a tiszteletdíjat a kiadó akkor fizeti, a mikor a munka megjelent.

– Hát hiszen már megjelent; azt is elhoztam, mondá Lándory, s ekkor meg az oldalzsebéből huzott ki valamit. Az egy szépen bekötött füzet volt.

– Ah! kiálta fel Godiva, a meglepetés sikoltó hangján. Ezt bizonyára nem lehet rossz néven venni egy kezdő szerzőnek, a ki a legelső munkáját nyomtatásban megjelenni látja. Olyan nagy volt a megzavarodása, hogy a theafőzőt a kezéből az ablak hidjára dobta, s ez által az égő spiritus elől a keblére locscsant.

Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen oda ugrott s a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit megégette a tenyerét; de azért nem lehetett panasza.

– Mondtam úgy-e, hogy vigyázzon azzal a spirituszszal!

Godiva zavarban volt és elpirulva: az a mysteriosus kis könyv jó volt azt elpalástolni; a kezébe kapta s felnyitá kiváncsian.

Díszes kis gyémántkiadás volt, olifant papiron; a képek az Angerer-féle cinkographiával, a szöveg elzevir betűkkel. Maga is nagyon meg volt a kiállítással elégedve.

Tehát még is igaz. Ez az ember nem csal. Még jótettképen sem követ el csalást.

– De ön igazán rossz ember. Duzzogott Godiva Bertalanra. Kezdi a «geräucherte Gänsebruston» s utoljára hagyja ezt, a mi a fődolog.

Nem birta elrejteni az örömét. Mi a hadvezérek diadala a hadi troféumok láttára ehhez az elégtételhez képest?

– Hát hiszen én is tudom, mi a hatáskiszámítás.

Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. «Ez sikerült! No ez jobban is üthetett volna ki.»

– Kár, hogy a szövegét nem értem. Ki fordította magyarra?

– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadás számra. Erre azonban nem válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kinál.

– El kell fogadni! kapott rajta Godiva. De rögtön elkomolyult megint.

Bertalan ismét leolvasta az arczáról azt a gyanakvó sejtelmet.

– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom nem volna továbbra is az «ehrlicher Makler» szerepét játszani.

Godiva arczán ismét bizalom derengett.

– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni, talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Úgy-e Rieke, a füstölt libamell csak jobb, mint a képes könyv?

– Ez az úr jól mondja.

Godiva tehát hozzáfogott a házi asszonyi tiszthez, felszeletelte a körömfaladékokat, legelőször a kis leánynak adott mindenből, aztán maga is hozzá látott. Még a borból is ivott. Ez ugyan nem a Mumm grand vinje, mint a tavalyi; de talán jobban izlett.

A mit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a derült hangulatot.

– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, a mint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon jól tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: a ki a «kis embereket» szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az ön «albumait.» Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendantul a «kis emberek»-hez, e czím alatt «nagy gyerekek», annak lenne ám még csak kelete! Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem tanácsolnám: a «kis emberek» a naiv, kedélyes közönség számára vannak teremtve, a «nagy gyerekek» pedig a pikáns satyrikus genre publikumára számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön «kis emberei»-ről mind igen kedvező birálatokat hoztak, egyuttal kibeszélték, hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, a kinek egyéniségét, mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi high-life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a «nagy gyermekek»-ről; melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk megismerni. No iszen megindult erre minden oldalról a nagy «tintamarre.» Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a karrikatur gyűjteményben megjelenni? Én kaptam e tárgyban legalább ötven levelet, a melyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e merényletről? szándékozom-e azt megakadályozni? akad olyan ember is, a ki «Erpressungsversuchot» emleget. És mind valamennyi önnek az adressét kéri tőlem.

– Felelt ön nekik?

– Igen. A következő sorokat, a miket hektograf utján sokszorozva küldék meg valamennyinek: «Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt aláhuzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.» Bizonyos vagyok felőle, hogy mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, a melynek a czímén az ön keze irását megismerték. Úgy-e nem kapott tőlük levelet?

– Egytől sem.

– Hát csak hadd kalimpázzanak.

Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arczán egy-egy perczben át is villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az, mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a felhő. Édes malicia, jól eső keserűség volt az arczán. Az is elmult rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a többinél.

Lándory azt is kiolvasta az arczból.

(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, a mit elválásunkkor, utolsó szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)

Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az utiböröndjéhez ment: (az volt a szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A karrikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.

– Tessék! Tegyen ön velük, a mit akar.

Ez a daczoló tekintet, ez a keserü hang olyan mély bepillantást engedett a leány lelkébe. Ez végkép szakítani akar azzal a világgal, a mely őt kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, a mik oda vezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.

– Magamhoz veszem őket, mondá Bertalan, s azt fogom tenni velük, a mit jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.

– De szabad választás utján.

A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory észrevette azt s fölkelt a karszékből, odaültette a kis lányt, ő maga ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kis leány aztán a karácsonyfa czukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá s a karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajjon mit beszéltek neki azok az angyalkák?)

– Most azonban azokat a megírni és aláirni valókat rendezzük el; mondá Lándory, a pompás lakoma befejeztével.

– Fogalmaznom is kell valamit? kérdé Godiva.

– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.

– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos irást el se tudok kezdeni.

– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom önnek.

– Akkor át kell mennünk a kis kamrába; ott vannak az irószereim.

Azzal gyertyát gyujtott egy kis antikutánzat tartóban s maga elől ment a háló szobába.

Akkora volt az csak épen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya előtt állt egy picziny kis asztal, azon voltak az irószerek és egy kitárt könyv. A ki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett pamlagul használni.

Godiva, elől menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni s a fali fülkébe, több könyv közé bedugni.

– Micsoda könyv volt az? kérdé Bertalan.

– Az én olvasmányom. Egy regény.

– Ejh! Godiva kisasszony. Hát előttem akar hazudni? Az egy nyelvtan volt.

– Ejnye, de gyors szemei vannak. Hát nyelvtan. Oroszul tanulok.

– Az sem igaz. Az egy magyar nyelvtan.

Godiva arcza lángvörös lett.

– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.

– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen szivesen fogja önt látni.

– No hát, mondja ön a tollam alá, mit írjak?

Godiva leült az ágy szélére.

Bertalan lediktálta neki a meghatalmazást.

– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már bőkezübben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, a mi szükséges. Most már nem kell önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják. Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.

Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg arcz volt.

Visszatértek az atelierbe.

Bertalan megnézte az óráját. Féltizenkettőre volt.

– Én nem tartok órát, mondá Godiva; átellenben épen a torony. Annak az órájáról mindig meghallom, mennyi az idő.

Így beszélnek a művészek, a kiknek az órája német szón van. Lándory kászolódni kezdett.

– Mit csinálna ön még az indóházban? szólt Godiva. Maradjon még. Majd készítek punchot.

Godivánál volt rhumos palaczk. (E nélkül művész-atelier nem is képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.

A punch elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a tanulmányait, a miket idejövetele óta készített; Bertalan végignézegette azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kivánságait. A kis Rieke ezalatt hiven aludt a karszékben.

Egyszer aztán megkondult a harang az átelleni toronyban.

Itt az éjféli misének a készülője!

– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek, mondá Lándory, prémes kabátját felöltve.

Godiva csendes szemrehányással állt előtte, mintha azt mondaná:

– Hát semmi egyéb mondanivalód sincs hozzám?

Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá, nagy halkan:

– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az atyjának az ügyében hozott itélete a törvényszéknek, mely szerint Traumhold bankár, az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett teljesen feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.

E szókkal a hiteles másolatban kiadott itéletet odatette Godiva kezébe.

Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva s elkezdett hangosan zokogni.

Bertalan odahajolt hozzá, engesztelve, kérlelve, hogy felemelje.

A hangos sírásra felébredt a kis Rieke.

Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, oda rohant Lándoryhoz, megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva, elkezdte a hátát püfölni.

– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te «Schweinehund!» Hagysz neki mindjárt békét?

Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, a ki a maga apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utóljára Godivára is elhatott ez a derültség, ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettejük között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta Bertalan orczáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállczibálással. Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül czepperlpolkát tánczolni, nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kaczagott.

Nagy merénylet! Münchenben! Éjfélután, egy fertály egyre!

A házmester bejött s elvitte a kis Riekét aludni.

Akkor aztán Lándory is búcsuzott.

– Isten önnel. Sietek a vasuthoz.

– Várjon, szólt Godiva, én is önnel megyek.

– Hová? kérdé Bertalan elbámulva.

– Én? Bécsbe.

– Minek?

Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő itéletet a keblébe dugva, így szólt:

– Oda akarom tenni ezt az itéletet, egy immortelle koszorúba kötve, az apám sírjára.

– Már én megtettem azt, mondá Bertalan.

Godiva megdöbbenve nézett reá. Tekintete azt mondá:

«Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember vagy-e te?»

Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!

– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva, szólt Bertalan a baráti kézszorításnál.

– Mondja meg.

– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból, mert ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?

Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: «Gyógyíthatatlan mellbajt? akkor itt maradok».

Lándory búcsuzott és tovább ment.

No, de jó, hogy van Isten az égben és van háziúr az emeleten. Reggel korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes férfiu nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, a ki éjszaka «orgiákat» rendez az atelierjében.

A VILÁGON KÍVÜL.

Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.

Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti szellem, az uralkodók közt egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva: még azok a bizonyos «fekete pontok» sem látszanak az ég alján. S az általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas buzaárak. Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. Mindenki meg volt elégedve. «Deák-párt» és «ellenzék» csak a plastront ütögette egymáson. A pénzügyminiszternek nem volt deficzitje.

A nagy rémpör is be volt fejezve: a rabló-czimboraság kiirtva. Nem volt többé összeesküvő, sem futó betyár az országban, ha volt: elhallgatott.

Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, a mit ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.

Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a buzának, a mi tegnap még a lábán állt: egy hét mulva már a stettini piaczon kell állni.

Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra várt Lándory az állomáson: az érkeztét igérő gabonaűzér helyett egy ismerős hölgyarczot látott a waggonablakból kikandítani. – Godiva vala.

Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.

A leány egy egészséges «adjon Isten jó napot» szóval üdvözlé őt magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehibbant.

– Kegyed megtartá a szavát.

– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt: egész a szüretig.

– Az nagyon jó lesz.

– Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.

– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő is komolyan várt önre.

– Hogyan, komolyan?

– Hát úgy, hogy a mint ön egy levélben megigérte, hogy meglátogat bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul az ön kedvéért.

– Hát az ön nővére nem tud németül? Csak francziául?

– Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.

– Hát az hogy lehet? ön hét nyelven beszél.

– Mert én az egész világot beutaztam.

– És a nővére?

– Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.

Ezen aztán nagyot bámult Godiva, s találgatta magában, hogy mi oka lehet annak? Talán púpos, vagy himlőhelyes? hogy úgy elzárkózott a világtól.

Lándory csak egy «Sandlaufer»-en jött ki a vasuthoz. Maga hajtotta a lovakat. Godivának mellette kellett ülni.

A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A mult nyár óta nem ült kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.

– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni? kiváncsiaskodék Godiva, ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?

– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud egymás nyelvén.

(Tehát a néne még leány.)

– Aztán, folytatá Lándory, az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, a miket akkor tanul. Micsoda gyönyörű sottiseokat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak a fölött nevetni.

(Tehát a néne szokott nevetni.)

– Azonban egy különös szivességre kérem önt, szólt Godiva, mikor már a falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély tetejét kiemelkedni. Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek, a mikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol valami félreeső szobában.

Az óhajtás igen természetes volt. «Traumhold bankár leánya» nem az a czím, a mit emlegetni szabad idegenek előtt.

Godiva azonban más okot akart ennek a kivánságának adni.

– Lássa ön, nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete. Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy terra di Siena folt, a mi nem akar belőle kimenni.

– Jól van. Lesz önnek egy kis atelierje, a hol rajzolhat és pamacsolhat egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Puzzuole-pecsétet is, senki sem látja meg.

– De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.

– Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.

S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át Lándory arczán.

Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett parkútba, s nemsokára berobogott a Sandlaufer a kastély udvarára.

Kisszerű, de szilárd ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny ablakokkal, elől kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a széles pinczeajtó.

A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét tudta már Godiva Lándory leveléből.)

Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.

Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, a milyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg arczú teremtés, úgy hogy Lándory nem nénjének, hanem leányának mutathatta volna őt be.

Nem kellett őket egymásnak bemutatni. A mint Sarolta meglátta Godivát, már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta, az viszont őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten elkezdtek nevetni.

Lándory egymásra bizta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak; s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban működött, két megrakott asztag között.

Csak a vacsorához került megint vissza.

Már akkor a két leány per tu volt egymással.

A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem értette, a mit a másik beszél Lándoryhoz.

Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében találni, olyankor, a mikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.

Lándory csendesen mosolygott hozzá.

Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van (pathologiai értelemben.) Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy. Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.

Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, a nélkül, hogy egyszer is kénytelen lett volna a magánszobájában maradni, akkor ezt kérdezé tőle:

– De hát senki se jár önhöz látogatóba?

– Soha, senki.

– Hogy lehet az?

– Mint a hogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.

– Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?

– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden ember.

– Önt kerülik? kérdezé a leány elbámulva. Én azt hittem, hogy önt ünneplik.

– Irásban és hivatalos alakban igen, de a társaságban senki sem örömest találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem felejti el, hogy évekig voltam az az ember, a kinek az a kivételes hatalom volt a kezébe adva, hogy a kinek e szót súgom a fülébe: «kövess!» annak jönni kell velem oda, a hová én kivánom és felelni a kérdéseimre. Magyarországon van egy gúnynév, a mire nincs is magyar szó: «Spitzli» – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy «nagy» vagyok, de csak «nagy kutya». Ugyan ki látogatna meg engem?

Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra. – Elérté ő e néma beszédet.

– Ön azt gondolja e perczben: ha «én» – Traumhold leánya, itt lehetek most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?

– Ön nem oka az én atyám halálának! vágott bele a szavába hirtelen Godiva.

Bertalan nagyot sóhajtott.

– Ön kivételes lény, Godiva; ezt én önnek a legelső találkozásunk órájában megmondtam. Nem ilyen arczokat láttam én már magam előtt megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg anyákat, a kik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek, kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s utóljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja: «te nem vagy oka az én balsorsomnak: nézd! idehoztam a gyászruhámat, nem félek tőle, hogy kisértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete öltönyt meglátod»: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mind azok között, a kiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arcza egyedül az, a ki megdöbbent, mikor felidézem.

– Ah! ön nem ölt embert! szólt, tiltó szót emelve Godiva, a ki azt hitte, hogy az csak tropusi hasonlat.

– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Biró és hóhér voltam egy személyben. Egy hirhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buczkák között. Ő lőtt én rám. Én ő reá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.

– Hogyan történt az? kérdé Godiva természetes kiváncsisággal.

– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor mesélhetném el, ha egy hetærára akadnék, a ki már mindent tud, s azt akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.

– Ez hát csak lovagias párbaj volt.

– Nem is ez kisért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, a kik minden reggel fölébrednek, még sem élnek. Vannak közöttük, kik holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, a kik ártatlanul vannak eltemetve!

Godivának a vér fejébe szökött.

«Én is tudok egy olyant», gondolá magában.

– Ki a csalhatatlan az emberek között? fakadt ki keserűn Bertalan. Volt egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy rendkívül bátor pandurhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a gyilkosokkal, az apját védelmezve s beleharapott az egyiknek a karjába. Másnap elfogtak egy legényt, a ki haragosa volt a hadnagynak. A leány felismeré benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás okozta sebet. Minden körülmény ellene tanuskodott. Világosan rá lett bizonyítva a bűntény. Elitélték húsz esztendei nehéz fogságra. És most nehány nap előtt előáll az igazi gyilkos, a kit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részletével. Az elitélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta. Hányan lehetnek így? A kik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a lánczot. Néha úgy jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból, egy rablóbandát szervezzek; rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elitélt rabot s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – ezek – ezek gyakran meglátogatnak engem.

– És ön sem jár sehová a világba? kérdezé Godiva.

– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans, sem a protektor. Mintha minden ember vallató biró, s minden ember vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy mechanismushoz, a minek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs gondviselés egy jóltevő olajat, a mi nélkül a gép önmagát elpusztítaná. Ez az olaj a «hazudás». Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a háboru állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden utczán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi társaságot. A találgatás kifáraszt, a kitalálás lever. Valahányszor kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos vagyok s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint a ki minden vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.

– No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.

– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem azért az is megcsal, az is mindig hazudik.

– Mit mond ön?

– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.

Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könycsepp magyarázta meg Bertalan szemében.

– Az Isten őrizzen meg attól bennünket, mondá Godiva e baljóslatra. Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.

– Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen (akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy a mikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül a magunké! Kívül a világon. Robinson-szigetén. Itt nem köt ki hajó soha. Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott a Lándory kastélya! A lovai közé csördít és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem remél, nem kiván semmit. Sem kérdezni, sem mondani valója nincs hozzánk senkinek.

– Egy ilyen hely az én eszményem, suttogá Godiva; hisz Bertalan úgy is olvas az arczokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, a ki tud «nemhazudni».

Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány, aludt tejet és szamóczát. Volt egy kis filagoria a hársak között, befuttatva virágzó bércsével. (Ugyanaz a clematisfaj, a mely a badeni villa verandáját beárnyékozta, csakhogy ez vad, nem emlékezteti Godivát a «multra».) Az előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel. Nyirfagalyakból összetákolt székeken ültek a leányok, Bertalan egy levágott hársfának a mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a kezében, melynek a fogantyuja kampót képezett, a végin pedig volt egy kis ásó, a mivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás vize csergedezett alá.

– Lát ön engemet ottan? mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát találta abban, hogy az egyik fától a másikig vándorló hangyák közé kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön kettő-három az égből hullott zsákmányt!

– Hol? kérdezé Godiva elbámulva.

– Az vagyok én ott, az a bogár, mondá Bertalan, egy rovarra mutatva, mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és szárnya van. Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy hivják, hogy «futrinka».

Ez a bogár épen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb, csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt s aztán köröskörül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes czikornyáit.

– Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlen egy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig, mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa ízék, a mit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka rá les, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával s elővonszolja az odujából, akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel korcsolyázni a porondon, folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát. Kivallatja: betörtél? gyilkoltál? raboltál? Elitéli. Meghalsz! Lássa, már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti, utoljára apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta, eltemette. Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a fejét a két elsővel s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek «ha» van fogalma. Megbizója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szunyognak, a dongónak, hogy lételét hirdesse vele.

A két leány ezt a természetrajzi allegoriát közelebbről nézni letelepedett a földre, a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétük a maga hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől.

A porond árnyékban nedves szokott lenni, egyéb szőnyeg nem volt, Bertalan leveté a kabátját s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne hűtse magát a puszta homokon. Igy aztán mellényben és ingujjban nem igen volt az ettiquettenek megfelelő jelenség.

Megzavarta ezt az idyllt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez, mely a falu felé vezetett s a platánfák összeboruló zöld boltozata a szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni. Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek össze, s ez a lárma egyenesen erre felé látszott tartani.

Nemsokára megtudták az okát.

Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony és gyermekhad kiabált a nyomukban: «veszett kutya! fussanak a veszett kutya elől!»

Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be akarták oda vonni magukkal.

– Az Istenért! A veszett eb elől térjen ön ki! kiálta Godiva.

– De hátha nem az? mondá Bertalan.

– Ön csak nem akar vizsgálatot tartani a fölött, hogy dühös-e az az eb, a mit kergetnek, vagy nem az?

– De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett az eb, akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal s vége van.

Ez alatt az üldözött állat olyan közel ért, hogy Lándory ráismert.

– Hisz ez az én Káró kutyám, a kit tegnap óta nem találnak! Le ne üssétek! kiáltá a dorongos emberekre.

Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, hasa alá behuzott farkkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál alá leffegnek, hegyesre voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett ebhez.

Bertalan rákiáltott a kutyára s ugyanakkor a kabátját eléje hajította.

S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant, de a helyett, hogy az eléje vetett tárgyat marczangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé, csak a nyitott, véres, tajtékos szája, meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő tanujelek.

– Káró! – szólt Bertalan, kezével füttyöt vetve a kutyának.

Az még közelebb csúszott hozzá.

– Az égre! Bertalan! hozzá ne nyulj! rimánkodék a kerti lak ajtajából nővére.

Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát s pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé nézett neki.

S az állat olyan könyörögve tudott rá visszanézni!

Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat szájába, hogy a torkába nézhessen.

– Hát nem mondtam? Egy hegyes csont furódott a nyomorult állatnak a szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!

Már most csak azt a csontot kellett volna hát onnan kihúzni.

Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított botot. Ki jön hát segíteni?

Volt ott legalább húsz férfi, a ki az alatt oda csődült. Bátor, erős emberek. De a veszett kutya szájába belenyulni! Már ahhoz egynek sem volt erős szive.

– Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat szájában, a míg én megszabadítom a bajától?

De nem bizony.

– No hát majd merek én! mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból, odasietett Bertalanhoz.

Bertalan szelid mosolylyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat szájában. Akkor aztán maga szépen csendesen megszabadítá a kutyát a veszedelmétől.

Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt a magasra felemelt farkát billegette, mint a hogy szokta a vizsla a vadat «állni».