– No látjátok, hogy nem veszett ez az eb!

A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott s elkezdett vígan csaholni, s maga-magával kergetőzni, utóljára odafeküdt a gazdája lábához, s elnyult a földön aludni.

A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták, de gondolataik találkoztak: egy kutyát nem enged megöletni, a kinek veszett nevét kiáltják az emberek!

Godivának feltünt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory gazdaságán, a kertben, a szérün, a magtárak körül mindenütt találkozik velük, egyforma kék öltözetük van, mindig dologban vannak, tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kiséri Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor templomba harangoztak, együtt látta valamennyit, huszan voltak, egy értelmes kinézésű fiatal ember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők is mentek a templomba, legelől a legkisebbek, a kik még legfeljebb öt évesek lehettek.

Egyszerre kitalálta, hogy mik ezek a gyermekek.

Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban elporolt előttük.

– Ezek «azoknak» gyermekei, ugy-e? rebegé halkan Godiva.

– Igenis, «azokéi». A kiknek a neve keresztül van húzva az emberi társadalom nagy indexkönyvében, a kik nem számítanak a népszámláláskor, a kikre nézve megszünt ez a szó «enyim» fogalom lenni. A mindennapi kenyerük, a ruha, a mit viselnek, a fekhely, a min alusznak, a levegő, a mit beszívnak, az mind az államé, a nagy gondviselésé.

Hát a kinek gyermeke is «volt?»

Az meg a senkié.

Ezeket a «senki» gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. Hozatott a számukra tanítót, s oda járatta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.

Ő volt az apjuk.

Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiuval találkozott Godiva, mindig ő köszönt neki előbb: hiszen collegák vagyunk!

A mint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak. Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből. Járatta a Revue des deux mondes-ot, a német illustrált hetilapokat, a Timest és a magyar hivatalos lapot.

Országos dolgokról nem beszéltek soha.

Annál többet művészetről, zenéről, irodalomról.

Wagner genieje akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén. Bertalan épen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként találkozott az izlésük a költészet világában is. Heine volt mindkettőjüknek a kedvencz költője. Annak minden versét tudták idézni. S a Heine költeményeihez írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán. Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a Schubert-dal szövegét, «Die zwei Grenadiere». Kemény, recsegő hangja volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő költeménynél, mely oly híven adja vissza a franczia közkatona Napoleon-cultusát a visszatérő végsoroknál: «Der Kaiser, der Kaiser ist gefangen!» s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány Marseillaise riadójába, a midőn a vén granátos fogadja, hogy még a túlvilágról is visszatér: «a császárt, a császárt megvédeni!» akkor egészen átváltozott Bertalannak az arcza, mintha nem is az az ember volna, a ki hideg apathiájával halottnak vallja magát a világon.

A dal már sokszor lett árulója a szívnek!

Godiva igen keveset rajzolt ittléte alatt, még kevesebbet festett.

A míg az ember mint dilettans foglalkozik a művészettel, addig minden nap, minden órában képes a szenet a kezébe venni s vázlatokat szórni minden eléje kerülő üres lapra, még a fenyőfaasztalra és a tányér megfordított fenekére is; de mikor már hozzá kezdett azt hivatásul venni, akkor vagy inspiratio, vagy iskolai kényszermunka adja csak kezébe a «gyűlölve imádott» rajzónt, de nem a mulatság többé.

Közelgett a szüret is.

Godiva példálózni kezdett már az elutazásáról, de Sarolta mindig bevágta az útját, a szüretet még itt kell tölteni. Bertalan is igyekezett lebeszélni. Október közepe előtt az akademiai rajztanárok nem térnek vissza nyaralóikból Münchenbe, ott nincs mit kezdeni.

Tehát még meg hagyta magát marasztalni.

Egyszer aztán az történt, hogy Sarolta megszünt hazudni, egészen igaz lett.

Éjjel történt. Épen az örvendve várt szüret előtti nap éjszakáján.

Godiva hálószobájának az ajtaja átellenben volt Saroltáéval. A kettőt egy közbeeső folyosó választotta el.

Éjfél után egy heves ajtónyitás verte fel Godivát az álmából.

Az előszobájában alvó szobaleányt felkölté (az nem ébredt fel a zörgésre) s kérte, hogy nézze meg, mi zaj van odakinn?

A szobaleány visszajött azzal a hirrel, hogy Sarolta kisasszony nagyon rosszul van, Lándory úr ott van mellette, orvosért küldtek.

Godiva hirtelen felszedte a ruháit s maga is átsietett Sarolta szobájába.

Már akkor egészen «igaz» volt a leány. Nem fájt neki semmi.

Úgy feküdt ott a fehér vánkosán, mint egy alvó. Alvó, a ki nem akar fölébredni többé.

S az a nagy, hatalmas férfi, ott térdelt az ágya előtt és sírt.

Hevesen zokogva, szivének teljes keserűségéből sírt, azt a hideg, átlátszó, viasz-fehér kezet csókolva, nevezte mindenféle beczéző éd-névvel «egyetlenét» s beszélt hozzá olyan ostobaságokat, a mik miatt igazán szégyelheti magát egy okos ember, hogy «ne hagyja őt még itt!» hogy «térjen ismét vissza!» «Nem szabad még meghalnia!»

Godiva szinte megszánta őt. Hát ennek is fáj valami?

– Talán él még? Talán csak elájult? suttogá Bertalannak.

Bertalan csak akkor vette észre, hogy Godiva is ott van.

Akkor aztán egyszerre, mintha ketté vágták volna a zokogását, elhallgatott, felállt s aztán megfogva Godiva kezét, oda tette azt Sarolta szive fölé s ott tartá hosszasan.

S csak a szemeivel kérdezé: hát dobog-e még?

Godiva fejének csendes ingatásával válaszolt: «nem többé».

Akkor aztán elfordult s kirohant a szobából.

Godiva egyedül maradt a halottal, addig az időközig, a míg a bátorszivű asszonyok előjönnek a cselédszobából. A leánycseléd fél.

És elnézte merengve azt a megdicsőült arczot. Egy martyrnak az arczát, a ki egész életén át csak szenvedett, a nélkül, hogy tudta volna, miért?

S azt gondolá magában, hogy milyen jó volna annak a helyén feküdni.

Még éjszaka volt. De alvásra gondolni sem lehetett többé. Godivának nem volt maradása a szobájában, melynek ajtaja szembenyilt a Saroltáéval. Mikor látja a halottat, akkor nem fél tőle, de mikor nem látja, de tudja, hogy itt van a közelében, akkor fél. Beburkolta magát a shawljába s a hátsó lépcsőn leosont a kertbe. Aztán végtül végig járta azokat az utakat, a miken annyiszor barangoltak együtt párosával, ő és az a másik leány.

Ma már halott.

Milyen könnyen adják a halált.

Talán senki sem félt tőle olyan nagyon, mint Sarolta, talán senkivel sem tett olyan jót, mint ő vele.

Sokszor előhozta azt Godivának, hogy milyen nagyon retteg a halálra gondolni. De nem magáért, hanem a fivéreért. Ki lesz akkor a kerek világon, a ki az ő testvérét szeresse? Elmondá, hogy ő harminczhat éves, két évvel idősebb Bertalannál.

S egész életében nem volt egyéb öröme, mint az, hogy az «öcscsét» beczézze. Elkezdve attól az időtől, a mikor az még járni tanult és gagyogni kezdett, ő pedig már komoly, meglett, négy esztendős matrona volt, egész addig, a mikor az már, mint hirhedett nagy ember olyan szívdobogást okozott minden gonoszoknak, mint a minő «coqueluche»-t az ő korában a középen kétfelé választott haju dandyk a szépségeknek. Sarolta pedig megmaradt kis leánynak. Akkor is ő volt ennek a nagy embernek a gondviselője.

Egy egész élet, a mely letelt az örömök ismerete nélkül.

Ha nevetni akart, azt mondták neki: ne kaczagj, mert szívdobogást kapsz. Ha elővette a dallási vágy, azt mondták neki: ne énekelj, mert megárt, s ha egy eszménykép, egy nyájas ifju arcz közelített felé, azt mondták neki: «ne nézz rá, mert meghalsz».

Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot vél látni. A megszokott esti csillagzatok már letűntek, egész mások jöttek fel helyükbe, a miket kevés ember szokott látni, olyankor alszunk; maga a nagy gönczöl a kerékcsillagaival fölfelé áll az égen, s a plejádok a zenithen ragyognak.

Hát kétféle arczulatja van-e még az égnek is? kérdé magában Godiva. És aztán a legközelebbi napra gondolt. Mit kell most ő neki tennie?

Mint a talány megoldása, állt eléje egyszerre egy férfi alak. A csillagfénynél csak a sötét silhouettejét látta, mégis ráismert, Bertalan volt.

Azt is ugyanaz a szívgyöngeség űzte ki a szabadba, a mi őt.

Nem is voltak meglepetve, hogy egymással itt találkoznak.

Semmi nesz sem volt a parkban, lépteik hangján kívül. Szüret táján hallgat már minden énekes madár.

– Ön is azon gondolkozik ugy-e, mondá Bertalan, hogy milyen különböző az éjfélutáni csillagos ég az estelitől? Annak a csillagaiban még a reménység, ezében a kétségbeesés. Milyen végnélküli hosszú lesz ez a mai nap!

– A következő még hosszabb, mondá Godiva. Sajnálom, hogy annak a terheit nem oszthatom meg önnel.

– Ön el akar utazni.

– Előbb, mint a gyászszertartás meglesz. Önnek a kastélya meg fog telni távolról jött rokonokkal, tisztelőkkel. Itt házi asszony nincs többé. Mi czímen ismertet ön meg annyi vendéggel? Vagy eltitkolja előttük ittlétemet? Hogy egy idegen leány van a háznál?

– Kedves Godiva, gyászszertartásnál nem szokás a megjelenők kölcsönös bemutogatása. Még csak azt sem árulja el senki, hogy ismeri egymást.

Ezt a szokást Godiva nem tudhatá, hisz az ő nagy gyászesetén nem volt kit bemutogatni egymásnak.

– A mi pedig önt illeti, önnek van czíme az én házamnál: gyámleányom. S a hol ön megjelen, ott ön a tiszteletet nem kéri, de parancsolja. Velem nagy jót tenne ön, ha itt maradna a temetés végeig. Én most nem tudom rendbeszedni a gondolataimat. Azt sem tudom, mihez kezdjek?

– Én már tudom. Mert próbáltam. Hát legelőször is leveleket irni a rokonoknak, a magas állású ismerősöknek. Ezt én elvégzem: leszek önnek titkára, egy napig, csak a czímeket jegyezze fel. Tudok igen hidegen és szárazon irni. Beletanultam.

– Én azt gondoltam, hogy elébbvaló volna a halotti köntös végett intézkedni. A koporsó… Itt ismét elfojtotta a szavát a zokogás, nem tudta tovább mondani.

– Ejh, ejh! uram! Hát ön olyan gondatlannak tartja a jó nénjét, hogy ő előre el ne látta volna magát, ismerve a fivér gyámoltalanságát? Régen kihimezte ő szépen a maga nászútjára a hozzávaló köntöst, arafátyolt. Megvan minden. Nekem megmutatta ő azt darabonkint, s eltanakodtunk rajta, a hogy két leány szokott a báli toiletteje felől értekezni a farsang közeledténél, milyen koszorú, milyen szalagcsokor jöjjön ide.

Bertalan egy mohos faderéknak támaszkodott a homlokával.

Godiva folytatá.

– Hányszor megcsalta önt, mikor ön azt kérdezte: mire lesz az a szép himzés? mire készül ez a mesterséges csipke? Milyen tréfás válaszokat kapott: «Ebben megyek a te esküvődre!» Ön talált egyszer a kiadásai rovatában, a mit ő vezetett, egy tételt: egy sandoline Saroltának s ön helyeselte a kiadást. Jót fog tenni neki, hogyha a halas tavon egy kis testmozgást tesz. Hanem aztán soha sem talált a tavon sandolinet. Ön többször kérdezte, hol van hát az a csónak? itt van az ő ruhatárában. Az a csónak, a min a túlvilágra eveznek: a minek a nevét ön nem tudta kimondani zokogás nélkül.

A szegény leány évek óta készen tartá a temetéséhez való egész pompát: mint más «várt» leány a kelengyéjét.

– S még vannak emberek, a kik azt hiszik magukról, hogy ők nagy lelkek. Sóhajta fel Bertalan.

– Én tehát itt maradok a temetésig, mondá Godiva. Akkor aztán visszatérek az én kis modelljeimhez a festő műhelyembe.

– Az ég áldja meg önt érte!

A csillagok sápadozni kezdtek, az udvar megelevenült, a szüretelők csoportja dalolva jött a park útján a majorlak felé: hajnalodott már. A távol templomban megcsendült a lélekharang. A míg az szólt, elhallgatott a leányok víg danája: «vajjon ki halt meg?»

Godiva és Bertalan visszatértek a kastélyba.

Aztán lefolyt az a két keserves hosszú nap, a mit egy halottnak engednek a bucsúvételre.

Godiva egész nap el volt foglalva levélirással és levelek felbontásával. Olyan nagyon hasonlított az irása Saroltáéhoz, hogy a kik a leveleit kapták, könnyen azt hihették, hogy maga a halott hivogatja őket a temetésére.

S a hány levél ma elment, holnap ugyanannyi visszaérkezett. Azokat is mind Godiva bontogatta föl, s jelentést tett a tartalmukról Bertalannak.

«Mélyen érezzük a lesujtó csapást… et caetera… et caetera… vigasztalhatlanok vagyunk, hogy…

– Hanem annyit dicséretükre mondhatok, hogy egy és ugyanazon ürügyet az elmaradásra ketten nem használták fel.

A temetés napján is csak ketten ültek egyedül az asztalnál, Godiva és Bertalan, végig nézve a felhordott étekfogásokat, a miket a szakács legalább is negyven úri vendég számára készített. Jó volt az mind a «senki» fiainak.

Egy rokon, egy ismerős sem jött el Sarolta temetésére. Részvéttanusító levél volt egész kazallal.

– Látja ön, így szeretnek engem!

Épen mint Traumhold temetésénél.

Hanem azért volt elég számos halotti kiséret. Igazi siratók! Azok a senki gyermekei, a kik jóltevő őrangyalukat vesztették el a jó Sarolta kisasszonyban, a falu leányai, a kik csupa jót tanultak tőle. A koporsóját is a leányok vitték a vállaikon egész a sirboltig, az árva gyermekek énekelték a gyász-zsolozsmát.

Lándory protestáns volt. Ez ugyan nem tartozik a jellemrajzhoz, de mégis felemlítendő mellékkörülmény. Kivált temetés alkalmával. Kevés ott a szertartás. A gyermekek énekelnek, a lelkész imát mond, a néptanító bucsuztatót. Az már ujabbkori engedmény a kálvinistáknál, hogy a viaszfáklyákat meggyujtva viszik a koporsó mellett. Még ötven év előtt meggyujtatlan vitték.

Gyalog haladt az egész gyászmenet a sirboltig. Elől az éneklő gyermekek, azután a pap meg a rektor, azután egy hajadon leány, fehér vánkoson a myrtuskoszorúval, azután a koporsót emelő leányok, nyomban Bertalan, Godivát vezetvén a karján, utána a gazdasági tisztek, a falubeli honoratiorok, férfi, asszony külön.

Nem messze volt a kastélytól a sirbolt, egy kis gömbölyű halom oldalában. Azt a helyet Lándory atyja alakítá át végnyugalom helyéül, akkor, midőn ez a puszta domb a tagosztályban az ő birtokába jutott. A sirbolt kapuzata, egyptomi csonka kúp alakban, a domb oldalából fehérlik elő, a hová pázsitos út vezet. Eleven fenyősövény veszi az egész dombocskát körül. A portale homlokán e szavak fekete betükkel: «Quies vera.»

Az anya halálakor ültették ide mind a fákat. A bejárat jobbján egy magasra felnyult virginiai boróka (juniperus virginiana), mely tele rakva égszinkék bogyókkal, úgy tünik fel, mint egy roppant nefelejtsbokor; a másik oldalon egy fává izmosult kecskerágó, (evonymus) tele rózsaszín csillagokkal. Hátul pedig egy magasra kiemelkedő, ezüstlevelű hársfa, mely sűrű lombjaival sátort borít a kőemlék fölé. Ezeket mind kegyelet ültette. De hozzájárult aztán a feldiszítéshez maga a vad természet, a tövises szederinda felkapaszkodott a fal tetejére, s hosszú füzéreit, miken együtt van a veres és zöld szeder a fehér virággal, lengetegen ereszti alá a vas rácsajtó elé, míg a komló befutotta a kecskerágó fát, s aranyszínű barkatobozaival tele tarkítja annak a piros korszovátás sötétzöld lombjait. A terebély hársfa ágairól pedig kalapnagyságú gömbök csüggnek alá, mint megannyi kinai lampionok: ezek az ős építőmester, a darázs fészkei, miket e megszentelt helyen nem háborgat senki. S maga a sirbolt belseje sem néptelen. Nagy abban az élet. A belső boltozatról egy lánczon remekművű érczkoszorú csügg alá. Ennek keretéhez építette hozzá a maga sejtházát egy elvadult méhraj, melynek boldog lakói döngve repkednek ki és be a rácsajtón keresztül s egyre hordják a mézet és virágport a halottak házába.

S mikor a gyászmenet közelít, egyszerre előjön a sirbolti méhköpűnek s a darázsfészkeknek minden szárnyas lakója, (bizony nem kegyeletből, hanem a viaszfáklyák szagától ösztönözve), s azoknak az egyesült döngése, a mint a koporsó fölött összeverődnek a naptól aranyozott porködben odafenn, olyannak tetszik, mintha valami túlvilági karoknak zöngése zendülne meg a kitalálhatlan magasságban.

– Oh, hogy irigylem én ezt a szép helyet tetőled! rebegé Godiva, a koporsóra borulva, melyet ott az ajtó előtt a Szent Mihály lovával együtt letettek.

Elébb a szederindákat félre kellett hárítani az ajtó elől, azután meg a sok csillagvirágos szulákot lebontogatni, mely a rács czifrázatait össze-vissza fonta. Bertalan nem engedte, hogy egy szálat is letépjenek abból a vadgazból.

«Quies vera. Quies vera» suttogá magában Godiva, a homlokzat feliratát emlékébe edzve.

. . . . . . . . . . .

Hát aztán csak otthagyták Saroltát, a hol hallgathatja a méhek döngését, a míg a föld az Isten planétája marad. A méh előbb élt, mint az ember. S tovább fog élni, mint az ember.

. . . . . . . . . . . .

– Én még ma este elutazom. Mondá Godiva, mikor az utolsó sopánkodó falusi honoratior is kihuzta a lábát a teremből.

– A kocsi készen áll, mondá Bertalan.

Aztán kiadta a rendeletet, hogy vigyék le a hintóhoz a kisasszony úti málháit, az útravaló elemózsiás kosarkával együtt, meg a festőszeres ládikót.

Mikor aztán már fel volt minden pakolva, a lovak nyugtalanul kapálták a kavicsot odalenn az udvaron: Godiva, fátyolos utazó kalapjával a fején, esőköpenyét felöltve, kézitáskáját a derekára övezve, bejött Lándoryhoz búcsút venni.

Kezeiket nyujták egymásnak, és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy szót sem szóltak.

Dehogy nem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, a mely egyik szemnek a sugarán át a másikba átfolyt, a minden természeti csodaelemek legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a hangnál, a fénynél. Együtt egy maga mind a négy. Hol az a természettudós, a ki azt meg tudja nevezni?

A hosszú, néma szembenézés után, végre Bertalan mélyen reszkető hangja szólalt meg.

– Ha ön úgy tudna olvasni az én gondolataimban, mint én az önéiben.

– Tudok, susogá Godiva, ön azt gondolja: «ne menj el, maradj itt örökre!»

Az volt.

– És ön azt gondolja rá vissza, szólt Bertalan, «örömest maradnék, mert megszántalak, de nem maradhatok, mert szánlak.»

– Valóban igaz.

– Még az eszmejárását is tudom önnek követni. Ön azt gondolja: te szeretnéd, ha én itt maradnék, ha Traumhold árvájának, ki földönfutóvá lett, a te megjelenésed napján, ezzel új menhelyet adnál, apa helyett apát, vagy még annál többet: élettársat. Ez a te lelkednek meghozná a nyugalmát.

Godiva arcza még halaványabb lett ezen szavak alatt. Engedte, hogy ez az ember olvassa ki a szivéből a legtitkosabb gondolatait.

– S erre ön azt mondja: még sem tehetem azt, mert azzal, hogyha én a magam sorsát a tiedhez hozzákötném, kizárnálak téged a világból.

A leány most már ijedten kapott mind a két kezével a kebléhez. Hát ez előtt nincsen semmi titok?

– Lássa ön, hogy kitalálom önnek a gondolatját. Monda diadalmasan Bertalan. S már most még azt is kitalálom, hogy micsoda választ vél ön az én szivemből kiolvasni. Ugyebár azt, hogy «Mit törődöm én az egész világgal! Hisz én magam is számüzöttje vagyok a társadalomnak. Engem a nagy érdemeim tettek azzá. A nagy hirem emberfutamító! Szigetlakó vagyok, magánykereső, vadember. Nekem Isten kegyelme az, hogy egy második élő lelket találok a földön, a kit emlékei, indulatai épen úgy kiűznek az emberlakta földről, mint magamat, s azzal együtt egy boldog otthont alkothatok magamnak.» Ezt olvassa ön az én szivemből, ugy-e?

E szóknál erősen megszorítá a leánynak mind a két kezét, s kényszeríté azt, hogy a szemeibe nézzen.

Godiva zavarodottan meredt Bertalan tekintetébe. Most már nem értette azt. Ezek a zöld szemek, a szikrát hányók, a titokteljesek, a behatolhatlanok. Értelmetlen volt előttük azoknak a beszéde.

– Hát lássa ön, nincs igaza, szólt Bertalan, mosolyra szelidülve. Én nem gondolok arra, hogy örök időkre kizárjam magamat a világból. Pár év mulva az én viselt dolgaimról nem beszél többé senki. Nagy világesemények elmossák az apró harczok történetét. Nekem még lesz dolgom az emberek között. S a Traumhold nevén ejtett homály sem marad ott örökre. Annak, erős hitem, hogy el kell tisztulni végkép. Nem a gyász, nem a bánat, nem a léleknyugtalanság az, a mi engem arra készt, hogy azt a kezet, a mit kezemben tartok, el ne bocsássam, hanem valami más! Emlékezni fog ön arra, a mit első beszélgetésünk alatt mondtam önnek. «Minden embernek a szivében van egy talány, férfiéban, nőében egyaránt. Száz közül egy az, a ki a megoldott talányban a saját titkára talált rá.» Ez a századik én vagyok. Én megkérem önt, mert szeretem! Mert lelkem jobb felét találom önnél. Hát ön megtalálja-e azt nálam?

Godiva a megdicsőülés kábulatával rogyott Bertalan karjai közé.

Aztán szépen lement a nap, a hold szépen feljött, a személyvonat szépen fütyülhetett az indóháznál, tovább is roboghatott. A befogott paripák még ott kapáltak a patkóikkal a lépcsőjárat előtt.

EGY CSEPP VÉR. – EGY CSEPP MÉREG.

A nagy boldogság is megöl.

Ez is paradoxon; pedig igaz. Egészen realisztikus igazság.

Az emberi organizmus nincs az absolut boldogság számára alkotva…

Milyen nagy bölcs volt az, a ki a farsangot a tél végére tette, a mikor folyvást rövidülnek az éjszakák, és nem a nyár végére, a mikor folyvást hosszabbodnak…

Csináljunk approximativ budgetet az «egészen rendes» férjnek az idejéből, hogy mennyi marad annak a huszonnégy órájából a nő boldogítása számára?

Marad az asszony számára netto 60 percz egy napra.

S ezek még mind csak himnemű, és nem nélküli osztozók, de hát ha még nőneműek is előjönnek!

Azonban ez egészen rendes állapot. A 99 úr és 99 asszonyság megszokja ezt szépen.

De hát az a századik, a ki a maga talányát kitalálta! A kinek a nap feljöttétől a nap lementéig, s holdkeltétől holdszálltáig minden percze azé, a kié minden gondolatja?

Pedig ilyen furcsa emberek is akadnak a világon.

Mikor egyszer egy hosszú, szenvedélyes csók után, Godiva megtörülte az ajkát, a fehér zsebkendőjén egy vércseppet talált.

Milyen sebesen elkezd dobogni a szív, mikor ez a kis vércsepp megjelenik!

Mi van abban? A túlvilág pecsétje, mely az örömök privilegiumát lezárja.

Godiva megrettent. Bertalan igyekezett őt megnyugtatni; hogy ennek, nőknél, nincs semmi aggasztó jelentősége: előhordott neki nagyszámú példákat ismerősei köréből, s tartott neki egy pathologiai értekezést; csakhogy a szemei elárulták a belső rettegést.

Másnap «véletlenül» látogatója akadt.

Első látogató, megnősülése óta. Az is csak oly véletlenül jött. Egy hires fővárosi orvos. Nagyon régi jó barát! Régen nem látták egymást! No de hisz az a jó, mikor az ember egy «orvos» jó barátot sok ideig nem lát! Tréfás is volt minden beszélgetésük. Szó sem volt a gyógyászati dolgokról. Itt is az a regula, hogy a ki a maga mesterségéről beszél, birságot fizet.

Az orvos nem is kérdezősködött Godiva hogylétéről; inkább bókokat mondott neki: úgy néz ki, mint az élet! S a kezét is csak azért fogta a kezébe, hogy tiszteletteljesen megcsókolja; alig tévedt az ujja az üterére.

De azért nem lehetett ezt az asszonyt megcsalni! Úgy megtanította őt már a férje gondolatokban olvasni, és még valami más: tán a balsors?

Tudta már jól, hogy ez védelmi készület. Meg van izenve a harcz attól a vaskezű hatalomtól, a ki nem enged magával daczolni! S az emberek mégis egyre védik magukat ellene és azokat, a kiket szeretnek. Bertalan készül a hadjáratra.

Az első előkészület elfutni, az embernek: saját maga elől. Azt hiszi az ember, hogy az lehet! Más ég alatt azt mondhatja: hiszen nem én vagyok!

Az orvos eltávozta után nehány napra megjelent az első köd a vidéken. Ez a hideg pokol, a mi az eget elzárja az embertől.

Bertalan elkezdett Godivának panaszkodni a ködre. Hogy az őt megöli. Azt mondta, hogy asthmája van. Ő neki van asthmája! Szükségét érzi enyhébb égalj alá vándorlásnak. Ő simulálta a betegséget. S egyszerre nyügös lett. Panaszkodott szédülésről, fejfájásról, rheumatismusokról. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy a telet töltse Nápoly vidékén: Sorrentóban, vagy Capri szigetén. Olyan jól játszotta a hypochondrát.

Godiva mindezekre csak az ő szokott mélabús mosolyával felelt. Bertalannak rosszúl sikerült a tettetés. Godiva tudta azt már jól, hogy ő az, a kinek Capriba kell menni, védelmezni ezt a földi életet. Belenyugodott. Hisz ott is együtt lesznek.

Bertalan még egy kis világfájdalmat is affectált. Európában akkor volt készülőben az a végzetes nagy harcz a két leghatalmasabb ország között, melynek utófájdalmait még most is érzi az egész világrész; mint a hogy egy ember, a kinek a karját amputálták, minden időváltozásnál azt érzi, hogy a kezének az ujjai fájnak: a mik már nincsenek. A németek és a francziák készültek egymást vérbe fojtani.

– Megyek én ebből az őrült világból oda, a hová hír nem jön utánam. A világ két legmíveltebb nemzete, a kiknek az emberiséget az isteni tökélyhez kellene vezetni, rohan egymásra, mint Tamerlan és Bajazid. Elmegyek oda, a hová hírlap se jön utánam!

És felkészíté az utra a feleségét.

Ő már bejárta Olaszországot előbb, ismerte az ottani égalj és időjárás jó és rossz oldalait.

Egy derült őszi napot választott ki az elutazásra, az egész elutazási tervet előre megállapítva Godivával. Az volt a terv, hogy Bécsen és Münchenen keresztül utaznak, éjjelenkint pihenőt tartva mind a két városban, onnan azután Tirolon keresztül Lombardiába s aztán egyenesen Rómába, ott ismét megpihennek. A Nápolyig tartó uthoz előre meg kell aczélozni az ideget, mert ez éppen csak a testvéröcscse annak a methodusnak, a mivel Chinában a halálraitéltet kivégzik: hogy két ember folyvást rázza és nem engedi elaludni, míg bele nem hal.

Budapesten Lándory (a kinek az a jó szokása volt, hogy az indulási időnél mindig egy órával hamarább ment ki az indóházba) egy kényelmesen ellátott sleeping-cart bérelt ki Godiva számára, a hová őt előre elhelyezé; helyébe küldve a vacsorát. Godivának az orvos látogatása óta igen véresre sült beafsteaket kellett minden nap elköltenie és tokaji bort inni utána. A kalauz aztán bezárta a coupét. Bertalan azt mondá Godivának, hogy csak nyugodjék szép csendesen: ő maga átmegy szivarozni a szélső félcoupéba. Majd ha Érsekujvárra megérkeznek, a hol a permanens czigányzene úgy is felkölti az alvókat, ő is át fog jönni hozzá az alvó szakaszba pihenni.

Godiva azonban nem tudott aludni addig, a míg a vonat el nem indul. Hallotta, hogy több férfiutazó szállt be abba a waggonba, a melyben ők voltak, s azok mind oda telepednek le a szomszéd szakaszba; bőröndjeikkel, utitáskáikkal.

A vasúti kocsik közfalainak deszkája oly vékony, hogy azon minden beszéd áthallatszik.

Godiva hallhatá jól az újon érkezett urak beszédjét. Magas, orrhangon ejtett szavaik sejtették, hogy előkelő urak.

Először nagyon örültek egymásnak, hogy itt találkoznak.

Aztán mindjárt megczáfolták ezt az örömet azzal az észrevétellel, hogy «kissé nagyon is sokan vagyunk itt!»

Egyik azt kérdezé: «Nem üres a félcoupé?»

Egy másik azt mondá: «Lándoryt látom benne ülni.»

– Egyedül? kérdé egy harmadik.

– Igen. Magában, felelt az előbbi.

– Akkor csak inkább szoruljunk itten össze.

Erre általános, csendes nevetgélés következett, elvegyülve lassú összevissza beszélgetés morajába, a minek a tartalmát a waggonfalon keresztül kivenni nem lehet.

De kitalálni lehet.

A discursust félbeszakítá a kalauz közbejötte, a ki a meneti jegyeket jött hitelesíteni.

Azután jött még egy pár veszekedő utas, a ki a kalauzzal hatalmaskodott, hogy neki nyisson más kocsiszakaszt, mert ő a pipafüstöt nem tűri. Pedig csak abban a pillanatban dobta el a szivarcsutakot a szájából.

Majd megindult a vonat, s a zakatoló robajban elveszett az emberi beszéd értelme, a szomszéd szakaszok lakóira nézve.

Azután csak az egyes állomásoknál állt be egy kis csendes időköz, mely alkalmat adott Godivának arra, hogy a mellék coupéban mondottakat élvezhesse: Vácz, Nagy-Maros még semmi aggasztó felfedezést nem hozott.

Folyvást Lándoryról folyt a beszéd. Úgy látszik, hogy ez kifogyhatatlan thema. De még eddig csak csoda dolgokat tudtak felőle elmondani. Nagyszerű mesterfogásait a bűnök kiderítésében; ügyességét a gonosztevők vallatásánál. Egyik utazó annak a kalandjának az elmeséléséhez is hozzá fogott, melyben Lándory a puszták legfélelmesebb zsivány hősét személyes bátorságával, igaz magyar módra törte le, felkeresve őt a pusztai csárdában, s belevonva a cselszövénybe a betyár szeretőjét, a csaplár világszép leányát. (Erre a történetre mondta azt Bertalan Godivának, hogy azt csak egy hetærának mesélhetné el, ha azt akarná, hogy «az» belészeressen. Hát «ő neki» nem is mondta el soha.)

Godiva mohó kiváncsisággal hallgatózott e mesére.

De csak odáig hallhatá, hogy Lándory egyszer lóra ült, a legjobb viharszokta betyár-paripára, s kétcsövű fegyverét magához véve, egyes egyedül elindult a «puszták rózsájának» a látogatására, télen, hóviharban.

Mikor a legérdekesebb része következett volna a mesének, akkor a vonat megindult s a zuhogástól nem lehetett belőle többet hallani.

Az esztergom-nánai állomáson már egészen más tárgyról folyt a beszéd. Csak a tárgy volt más, a személy még mindig ugyanaz; a félelmes utitárs, Lándory.

A kalauz tíz percznyi vonatkésést jelentett: a bécsi szembejövő gyorsvonatnak valami akadálya volt utközben.

Tíz percz alatt aztán sok szépet lehet elbeszélgetni.

– De hát annyi dicsőség után, hogy lehet az, hogy Lándory mégis úgy félrevonul a világtól? kérdezé egy lágy, fuvolázó hang.

– Talán inkább a világ ő tőle? felelt rá egy ráspolyéles hang.

– Dehogy! Állítá egy gordonka-bassus; ő valóságos kedélybeteg. Aligha a Lipótmezőre nem kerül.

Ekkor aztán túlharsogta valamennyit egy éles, francziásan hadaró organum.

– Ez mind nem az igazi ok! Lándoryt kizárja a világból egyenesen az, hogy megházasodott!

– Tán mesalliance-t csinált? tudakolá a fuvolahang.

– Rosszabbat annál. Elvette a nagy internationális rablóbanda bankárjának a leányát, a ki orgazdája volt a többieknek.

Godiva felszökött az ágyáról. A szíve elkezdett lázasan verni. Úgy jött neki, hogy megverje ököllel a waggon közfalát s átkiáltson: «Ne rágalmazzátok az én halottamat!»

Hanem aztán lecsillapodott, mert a gordonka hang ellenmondott a hadaró kelepnek s védelmébe vette Traumholdot.

– Az nem áll. Traumhold tudtán kívül kezelte a rablott pénzeket: azt hitte, hogy azok forradalmi czélokra szolgálnak. A politika áldozata volt.

– Hát akkor mért lett öngyilkossá? kérdezé a szelelőrosta hang.

– Nem is lett azzá. Az inasa gyilkolta meg! szólt közbe a ráspoly hang. Az egy rémséges gonosztevő. Én olvastam az egész történetet; benne volt a «Pester Journal»-ban. El is csipték a gazembert; elitélték husz esztendei fogságra.

Most meg már a Pétert szidják. Az is fájt Godivának.

– De hát azért mért kellett a bankár leányát elvennie Lándorynak? Tudakolá a lágyhangú.

– Vádolta a lelkiismeret; magyarázá a mélyhang. Nem tudott többé aludni, mióta a bankár meghalt. Mindig annak az alakja jelent meg előtte éjszaka. Őt okolta a haláláért és háza bukásáért. Vezeklésből vette el aztán a bankár leányát.

– Mind rosszul vagytok értesülve! rikácsolt közbe a ráspolyéles. A mi Lándory barátunk nagy astronomus. Előre lát! Speculátióból vette el a bankár leányát.

– Hogyan? hogyan? kiáltanak közbe mind a hárman.

– Úgy, hogy ő, ki az aktákba belenézett, rájött, hogy ha Traumhold vagyonából mind azt a kárt megtérítik is, a miért felelőssé tehető, a végleszámolásnál még mindig marad a bankár leányára egy kerek millió.

«Egy millió! Ah, ez már valami!»

Ezt az indokot úgy látszik, hogy mindenki bevehetőnek találta.

Godivát most már a hideg rázta: a férjét rágalmazzák a legundokabb gyanusítással! Ne zörgessen-e még át hozzájuk?

Nyugalmat erőszakolt fájó idegeire s tovább hallgatózott, hátha még «jobb» is jön?

Jött.

– No már én azért a millióért sem vettem volna el azt a leányt: orrhangzott fel a sebesen beszélő véleménye.

– Miért nem?

– Nagyon furcsa hirek keringenek róla. Egész Bécs beszéli, még a saját rokonai is. Hirhedett volt a könnyű erkölcseiről már Bécsben is. Mindig körül volt véve imádóktól, s azokat úgy tudta bolonddá tartani, hogy mindenik azt hitte, hogy ő az igazi. Most aztán mindent kibeszélnek róla. Hogy csak egy adatot hozzak fel. Atyja halála után a genialis kisasszony kiment Münchenbe act rajzolást tanulni! Tudjátok? S ott oly scandalosusan viselte magát, hogy egyszer a háziura felmondta neki a szállást, éppen karácsonyestén tartott botrányos orgia miatt.

Godiva összetette a kezeit: azon imádkozott, hogy miért nem hoz az Isten most egy vasuti összeütközést létre, a melyben legyenek összemorzsolva a vádlók és vádlottak egy salaktömeggé?

Mennyivel jobb volna úgy meghalni, mint így!

A szembejövő vonatnak azonban még csak a távoli jeladó fütyülése hangzott s odáig Godivának még sok hallani valója volt.

– Ez az oka, vevé át a szót a sebesen hadaró hang, hogy Lándory úgy kerüli a világot; mert olyan nőt vett el, a kit nem vihet társaságokba. Hiszen kinálta őt már a kormány magas hivatalokkal, államtitkár, főispán lehetne, de egyiket sem fogadhatja el, mert ez a fatális házassága útjában van. Se nem viheti a feleségét a salonokba, se maga salont nem nyithat: nem koczkáztathatja, hogy nők nem mennek el az estélyére. Valóságos szerencsétlenség szegény Lándoryra!

Végre berobogott az állomásra a bécsi vonat s a várakozó vonat tovább indulhatott.

Godiva bámult azon, hogy ő még mindig él!

Hát nem elég ennyi mérgezett nyíl egy emberi szívnek, hogy abba hagyja a mechanikus működését?

Minek is él ő ezen a világon?

Hogy nyűge legyen egy kiváló alaknak, a ki férfikora virágában kénytelen magát eltemetni felesége miatt egy tengeri szigetre? A kitől senki sem kérdezi, hogy van a feleséged? a ki senki előtt e szót ki nem ejtheti: «a hitvesem».

Milyen jó volna meghalni.

Úgy jött neki az egész, mint egy álom.

Azonban alig indult meg a vonat, léptek közeledtek a waggonfolyosón az ő coupéja felé. Már a lépteit is ismerte. Bertalan jött hozzá.

Godiva igyekezett nyugalmat erőszakolni magára, felső öltönyét, vállfűzőjét levetette: úgy tett, mintha aludnék. Azt hitte, hogy jól tud majd tettetni.

Csak hogy az ereiben lázasan lüktető vér elárulta.

– Átjöttem hozzád, mondá Bertalan, gondosan becsukva maga után a coupé ajtaját. Azt hittem, hogy ez a sok külső lárma, kocsifütty, felzavart az álmodból.

– Igen. Aludtam, mondá Godiva.

Hanem a keze mást mondott Bertalan kezének.

– Neked lázad van? mondá a férje megijedve.

– Nem. Nem. Semmi bajom sincs.

– Akor más történhetett veled. Ezek az emberek ideát valamit beszélhettek, s te ezt kihallgattad.

– Nem! Nem! sietett tiltakozni Godiva. Semmit sem hallottam.

– Az üteredről érzem, hogy «igen». Ez nem láz, ez lelki felindulás. Én rólam beszéltek, meg te rólad. Mindenféle rosszat.

Godiva most rémülten kapta meg mind a két kezével Bertalan karját, mintha erővel vissza akarná őt tartóztatni. S ezzel árulta el éppen a lelke háborgását.

– Te hallottad? kérdé suttogva.

– Nem én. Még egy coupé választott el bennünket. De azért mégis tudom, hogy rólad beszéltek, meg én rólam; valószinüleg az atyádról is. No ne remegj. Ebből nem lesz semmi affaire. A kitalált és falon keresztül hallott sértésekért nem szokás elégtételt «kérni». – «Venni» igen: annak idején. – Csakhogy az egyének arra sem érdemesek. Az egyiket, a hadarót, úgy hivják a casinóban, hogy «a pletyka Napoleon.» Az az éles ráspolyhangu pedig a «salon-hyæna». – Rágalmaznak ezek mindenkit; bibornokot, királyt, saját szűzleánytestvérüket és az édesanyjukat is. Nem esnek beszámítás alá. Egyszer egy hirhedett országos nagy hazafinak a temetésén voltam velük egy csoportban; az alatt, a mig a pap beszentelte a halottat, a mikor még annak a bebalzsamozott orczája be sem volt takarva a szemfödéllel, a szent zsolozsma hangjai alatt: et lux perpetua luceat ei! annyi őrült rágalmat anecdotáltak el a megdicsőült felől, hogy én csak azt vártam, hogy mikor ugrik fel egyszer a halott a ravataláról s vagdalja a fejéhez a gyászoló kiséretnek a koporsójára rakott koszorukat. – Azért salon-hyaena a nevük.

Godivának kezdett az ideges reszketése elcsillapulni.

Bertalan nagyot nevetett, olyan hangosan, hogy a szomszéd coupéban is meghallhatták.

– Akarod, hogy elismételjem, mit hallottál tőlük a deszkán keresztül? Először boszankodtál rajta, másodszor mulattatni fog. Úgy-e elmondták, hogy én kerülöm a világot, a mióta megházasodtam, mert a feleségemet nem vihetem társaságokba. Egy hirhedett orgazda leányát! Úgy-e így nevezték atyádat? ösztönükben van. Erre aztán valaki védelmébe vette a megholtat, s kiderítette, hogy nem az volt a gazember, hanem én, a ki tudom, hogy ártatlanul lett áldozattá, s előre látva, hogy vagyonának nagy része megmarad, arra speculáltam, mikor az árva leányát behálóztam s elvettem.

Ezt oly ős-humorral adta elő Bertalan, hogy Godivát csiklandós nevetésre kényszeríté vele. Milyen tréfásan hangzik az ő szájából ez az utolsó rágalom.

– Bizonyosan azt is elmondták, hogy én a biztosító társaságtól is nagy összeget kaptam kelengyéül veled.

– Nem! Nem! Azt nem mondták, tiltakozék Godiva: elárulva vele, hogy az előbbieket mégis csak kitalálta Bertalan.

– De azt csak elbeszélték, hogy én a kárvallott felekkel kiegyeztem a Traumhold vagyonából megtérített kárpótlás felett, s felét megtartottam magamnak. Abból vettem egy palotát Budapesten.

Godiva szeretett volna kaczagni is, mérgelődni is.

– Nem! Nem. Egy szót sem.

– Bizonyosan mondták. Csak te nem hallottad a kocsirobajtól.

S aztán addig nevetett Bertalan, a míg Godivára is elragadt a nevetés.

Hanem azért az a fellázadt ütér még egyre verte az alarmot.

Hiszen nem az a fájó pont, hogy e képtelenségeket beszélik, hanem hogy ennek a beszédnek hatása van! Azért e sok rettenetes mende-mondának mégis az az eredménye, hogy Lándory Bertalan nem teheti fel a koszorúit, mert fáj tőlük a feje.

Bertalan tovább hüvelyezte a boszorkányborsókat.

– Úgy-e, azt beszélték, hogy én nem mehetek a feleségemmel sehová, mert attól tarthatok, hogy visszautasításra találok? Még te rólad is beszéltek? Ah! A sok megrémült bécsi ismerős és jó rokon bizonyára elég sok pikáns történetkét hozhatott felőled forgalomba, hogy a jó viszony megszakítását igazolja vele. Müncheni aktrajzolás! Karácsonyéji orgia! Háziur által kiűzetés!

Godiva most görcsös nevetéssel ölelte át erőszakosan Bertalan fejét.

– Hát ezt honnan tudod?

– Bizony nem gondolatolvasás útján. Igen egyszerű a dolog. Mikor ki voltunk hirdetve, mint jegyesek, az esküvő napjáig csak ugy özönlött hozzám az anonym-levél. Mindnyájan jól voltak értesülve.

– S te egy arczvonással sem árultad ezt el én előttem.

– Dehogy nem! Hányszor kérdezted tőlem, miért van olyan szertelen jó kedvem?

– És ez ellen nincs oltalom?

– De van. Mikor a szemetet fölkavarja a szél, akkor ott találunk egy gyöngyszemet, mely nem repült a többivel az arczunkba. Ez az oltalom! Ha ezer száj köpködi felém mérges tajtékát, olyan emberektől, a kiket nem becsülök, egyetlen szó megtisztít tőle, a mely olyan embertől jön, a kit tisztelek. S ilyen ember is van a világon.

– Szeretném én azt megismerni.

Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymásután húzta ki csendesen a tőröket neje szivéből. De a méregcsepp mégis ott maradt.

A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, a ki miatt a férjek legjobbikát, a hirhedett nagy embert számkivetik a világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.

Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a csepp méreg? Talán még az előbbi enged alkudni magával?

Ez az utóbbi nem.

Elszánta rá magát, hogy hozzányul ehhez a gyógyszerhez.

Elővette a tárczáját s kivett belőle egy aranyszegélyű meghívójegyet.

– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a szószátyárkodásnak, mintha «te» volnál az útjában annak, hogy én a világban megjelenjek, tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és királyné hívják meg fejedelmi várlakukba tánczestélyre Lándory Bertalant, nejével együtt.

Godiva reszkető kézzel vette át a meghívó jegyet.

– S miért nem mondtad ezt meg otthon énnekem, kérdé Godiva, elernyedve, elbúsultan?

Mit mondjon neki? Hogy rejtse el szavai közé, a mit érez?

– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: «menjünk el!» hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagy asszonynak, a ki téged az egész világ rágalmával szemben fölemel, s a ki bizonyára oly követelő a női erényben, hogy ha herczegi koronát viselnél is a fejeden, de ha egy lehelletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem léphetnéd át soha.

Godiva még mindig nem látott tisztán.

– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari bálba elmenjek?

Bertalan huzódozott a választól.

– Azért, mert oda – kivágott ruhában kell menni.

Godiva arczán negédes mosoly vonult át.

– Hát nem vagyok én elég szép decolletálva?

Most is úgy volt.

Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére ölelte a nejét.

Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy arczvonásaiban olvassanak, de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.

Ezt a forró vízcseppet nevezik az emberek könycseppnek is.

Ez aztán megsúgta azt a nehéz titkot Godivának.

Odafonta a karjait Bertalan nyaka körül és suttogva beszélt hozzá.

– Nekem nem szabad bálba mennem többé, úgy-e? Nagy beteg vagyok? Nem te érted kell Capriba utaznunk, hanem én végettem?

Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát nem.

A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé megölni: csak az a csepp vér – talán…

– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked, hogy eddig én mind azt tettem, a mi az életet megrontja: ha valamire azt mondták, ez egészségtelen, ez halálos! csak azért is tettem. Ezentúl őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyúlni. Élni akarok! Te veled sokáig élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.

S azzal engedte, hogy lefektessék, betakargassák.

– Aludjál csendesen.

Még egy dolog jutott eszébe.

– Úgy-e, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót váltani?

– Ne tarts tőle. Ezek Pozsonynál ki fognak szállni.

– De én hallottam, hogy Bécsig mennek.

– Érsekujváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a coupéban itt «én» vagyok feleségestől, s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. – Valami még mindig vagyok. A «nagy kutya», a kit jó kikerülni.

Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben, hogy a halál szigora elől oda menekülnek?

Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi, hogy az a paradicsom. Pedig épen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök egyforma virány. Soha sem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezü tündér jégvirágaival, az örökké járó tenger soha sem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem kérdezhetjük meg a föld alól kibuvó első jáczintcsirától: minő az álom oda alant?

S az örökzöld virányban nincs énekes madár. Azoknak a fáin hernyó nem élődik, s a nélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg összefogja az olasz, s megeszi polentával.

Capri bizonyára csak olyan embereknek való, a kik el akarják magukkal feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; a kiket nem érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a multból, s egy remény a jövőben.

Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Czélt ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.

Vajjon «ki», «hol» fog feltámadni közülük?

A KÉT HAJÓ.

Az egyik volt ő felsége, az olasz király hadihajója, a Fulminante, melynek kapitánya szivességből felvette Lándory Bertalant, hogy Genuába szállítsa; külömben napokig kellett volna várnia, pedig sürgetős útja volt.

A másik hajó pedig volt egy ólomkoporsó, ugyanarra a hajóra felvéve. Ebben pedig utazott Godiva – haza – ahhoz a kis otthonhoz, a melynek az ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.

A búcsú-lövéseket sokszorosan visszahangzotta a nápolyi várfok, aztán a Castello d’ovo bástyái, majd a sorrentói sziklák; a hajó két fehér kéményéből felgomolygó fekete füst, mint egy óriási gyászfátyol vonult el mögötte. A tenger egyik fele ezüsttől csillogó zöld volt, a másik fele pedig élesen elmetszve, fekete, mint a tinta. S e tintaoceán határán égett egy hosszú tűzvonal, a felhőkárpit és a tengerszín között, a leáldozott nap utófénye. A lángvonal között, mint egy tengerbe épített gula, meredt föl Capri sziklaszigete.

Lándory összefont karokkal, mélyen lehajtott fővel támaszkodott az árbocznak. Tekintete az előtte keresztben fekvő ólomkoporsó fölött a távolba tévedezett. A mint aztán lassankint alább-alább sülyedt a szigetorom a tengerhatárba, a mint annak az utolsó csúcsa is elmerült a sötétségbe, a mit a tengerrel összeborúló felhő képezett, a téveteg tekintet visszakerült az előtte fekvő tárgyhoz. Ahhoz a túlvilágra vivő hajóhoz.

Tehát csak álom volt mind ez? Egy két esztendeig tartó varázs-álom. Annyi ideje mult, hogy Godiva kitalálta azt a gondolatját: «ne menj el! maradj itt örökre!»

Hát ez az «örökre!»

Hát csak álom volt az egész boldogság? Azok az édes napok, a miknek minden órájában hajnal volt, azok a perczek, a miknek vége nem akart lenni?

Az is mind álom, hogy ott jártak kéz kézben a sorrentói narancserdők között, s dobálták egymást lehullott narancscsal, mint két pajkos gyermek? Az mind álom, hogy ott nézték a cocumellai tengerparton, hogy jön hullám hullám után zúgva, ágaskodva, aztán elterül sisteregve, s a mint visszavonul, már le van törülve a fövénybe írt szó: «Godiva, Bertalan: szeretlek?»

Az is álom, hogy együtt látták egymást, szellemmé dicsőülve a tündérfényű azurbarlangban, hogy együtt keresték az arbutusok közt a virágzó cyclament, s milyen örömük volt, ha egyet találtak? Álom volt a tengeren látott szivárvány, mely a víztükrébe nézve teljes körré egészült ki, átölelve a közötte vitorlázó halászbárkákat? A hosszú, magányos séták a langy-meleg estéken, s a jövendőről mondott mesék? Két embernek kölcsönös egymást imádása, a kiknek a lelke egymásba elveszett, s magában gondolkodni sem tud.

Hát az édes csókok? Az ébresztő, az elaltató csók? «Ha meghalok is: szeretlek!» Drága csókok! A mikért meg kell fizetni. Talán annyi nappal tovább tartott volna az élet, a hány csók el lett pazarolva. – Ez is álom?

Minden álom volt!

Csak egy nem volt.

Az a véghagyomány, a mit utolsó óráiban suttogott szerelmesének, a mikor már tudta, hogy válniok kell.

– Úgy-e bár, szerelmem, ha egykor atyám nevéről elmulik a homály, megmaradt vagyona a te kezedbe jut, te abból egy alapítványt fogsz tenni szerencsétlen árvaleányok megmentésére, s ez az atyám nevét fogja viselni?

Fogadást tett rá, hogy úgy tesz. Ez már nem álom. Ez igaz.

Aztán még valamit akart mondani a haldokló. De már nem volt ereje, nem volt hangja hozzá.

Hanem ő kitalálta, hogy mit akar még mondani. S ő mondta el neki:

Van egy ember, a ki «mi miattunk» ártatlanul szenved, te azt nehéz fogságából ki fogod szabadítani!

Az az üdvözült mosolygás, mely a haldokló arczát átvilágítá, válaszolta, hogy el van találva az utolsó ohajtása. Csak ez az egy nehéz teher kötötte még a lelkét a földhöz. A mint attól megszabadult, repülhetett.

Ha azt hinné, hogy az is álom, a halott felemelné azt a leforrasztott ólomfödelet szellemkezével s elmondaná neki: «úgy van!»

Mély elmerengéséből a hajóskapitány szava verte fel.

– Nehéz felejteni, uram, úgy-e?

– Ha nehéz volna, még lehetséges volna, felelt rá Bertalan.

– Megjön az. A feledés, mondá a kapitány. Én tudom mi az, a mit ön szenved, mert én is vesztettem el egy hitvest, a ki szép, kedves, fiatal volt: együtt járt velem a tengeren. Útközben halt meg. Az utolsó öt perczben, a mikor az ágya mellett ültem, elkezdett énekelni: olyan hangon, a minőt én soha nem hallottam. Egy dal volt a meghalása. Én azt hittem, hogy ezt a dalt soha el nem fogom felejteni: hogy megőrülök bele.

– És el tudta ön felejteni?

– El ám.

– Tán újra megnősült?

– Soha többet. Ez nem tengerésznek való. Lássa ön: még ön szerencsés. Szépen hazaviszi a halottját, otthon lefekteti a családi sírboltjába. Eljárhat hozzá, vihet neki virágokat. De én nekem a tengerbe kellett eltemetni a halottamat. Látnom kellett azt az örvényt, a mi a hullámba temetett kedvesem után támad, az izenethozó buborékokat, a mik az örvényből feljönnek. S aztán az átlátszó sírdombot, a mi föléje hömpölyödik. Önök, a szárazföld boldog lakói, ha a temetést elvégezték, haza mennek a sírkertből s nem látják azt maguk előtt; de a tengerészszel együtt jár a temető. Képzelje ön, ha önnek éjjel-nappal egyik sírdombról a másikra kellene lépdelni, mint a hogy járok én egyik sírhalomról a másikra. Azt hittem, hogy nem tudok a tengeren maradni többé. Egész monomania lepett meg ettől a gondolattól.

– És kigyógyult ön belőle?

– Ki ám. Kár, hogy azt a radikalis curát, a min én átestem, önnek fel nem ajánlhatom, mert az nem kapható mindennap. Fél év telt már bele, hogy a nőmet elvesztém, s azt a dalt, a miben a lelkét kilehellte, még mindig egyre hallám, nem a fülemmel, de az egész lelkemmel. Ekkor ütött ki a háboru, poroszok, olaszok és osztrákok között. Én ott voltam a lissai tengeri ütközetben, mint hajóhadnagy, a «Ré d’Italia» födélzetén. Abban a végzetes perczben, a midőn az osztrák hadihajó orrával a «Ré d’Italia» derekába furódott, én fenn voltam az árboczkötélzeten. Az iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a tulsó oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási æol-hárfa zendült meg bele. Ez volt a zene, uram! A következő perczben már sülyedt a hajó; az osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez elkezdett megfordulni. Én az árboczkötélzetről egyenesen leugrottam a tengerbe. A kardom és revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az oldalamról az övemet s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva, elkezdtem magamat a tenger felszinére felküzdeni. Már ekkor az egész hajó sülyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer embernek a halálordítása, melyben utolsó lélekzetét kiadja, megzendült ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási hangszer viszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel magamat a vízszínére. Az óriási hajó akkor sülyedt el épen a víz alá. Az utolsó árbocza, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben, mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a szökőkút lövelltek fölfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára, felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviathán messzire, mint a hogy egy békát kifúj az orrán a czethal. Ekkor aztán már csak az ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! az után a hang után, a mit oda lenn a tenger produkált… Ettől a naptól fogva aztán nem kisértett többé sem ébren, sem álmomban a haldokló feleségem hattyudala.

– Hanem az a tengerfenéki kardal?

– Igenis az; a járókelő hullámokon sem láttam többé az ő domborodó sírját; csak azt a nagy örvényt amott!

– Ez erős gyógyrendszer volt. Kár, hogy nekem hasonlóra nincsenek kilátásaim.

– Ki tudhatja azt, uram. Férfi soha sem bizonyos a sorsa felől. Manfredet nem tudták kigyógyítani a szellemek a búskomorságból: ment volna csak emberek közé veszekedni, azok majd kikurálták volna becsületesen.

Reggelre Civita Vecchia elé ért a hajó: ott a kapitány pihenőt tartott, hogy a Rómából küldött hivatalos sürgönyöket átvegye. Azokkal együtt a napilapokat is meghozták.

A mint a legelsőt felnyitotta a kapitány, annak mindjárt az elején egy kövér betükkel nyomtatott táviratot pillanta meg, mely még az ő olasz temperamentumát is fel tudta fokozni.

Nem tagadhatta meg magától, hogy a hirlappal a kezében be ne rontson Lándory szobájába, a ki még akkor aludt.

– Nézze ön! A németek csakugyan bevonultak Párisba.

– Miféle németek? kérdé Lándory elbámulva.

– Miféle németek? Hát Moltke, meg Bismark.

– Hát mit akarnak azok Párisban?

– Uram! Engem választott ön ki tréfálkozása tárgyának, vagy nincs még egészen ébren?

Lándory biztosítá a kapitányt, hogy soha sem szokott tréfálkozni, s mind az öt érzékének teljes használatában érzi magát.

– Hát ön talán semmit sem tud arról, hogy a németek és francziák között háboru folyik?

– De igen, a mult tavaszszal akadt egy lap a kezembe, melyből azt olvastam, hogy a francziák átkeltek a Rajnán három helyen. De ez a hír annyira izgatólag hatott a nőmre, hogy lázba esett tőle. E naptól fogva aztán többé nem bontottam fel a lapokat, a miket utánam küldtek.

– Hogyan? ön a mult esztendei tavasz óta nem olvasott ujságot?

– Nem. Ha olvastam volna: a nőm észrevette volna az arczomról, a mit megtudtam.

– És így ön a Saarbrück és Saarlouis melletti csetepaték óta nem bír semmiről tudomással?

– Azt tudom, hogy akkor a németek hátrányban voltak.

A kapitány kaczagott és mérgelődött egy hujjában.

– Hisz ez unicum! Ön pénzért mutogathatná magát. Hát ön nem tud semmit a wörthi ütközetről, a gravelotti nagy mészárlásról? Nem tudja, hogy Sedánnál elfogták Napoleon császárt egész seregével? Nem tudja, hogy Bazaine Metzet föladta százötvenezernyi seregével? Nem tudja, hogy Párist ostromolták? Nem tudja, hogy mi az a commune? Nem tudja, hogy a Tuilleriákat felgyujtották a forradalmárok? Sejtelme sincs a petroleurökről? Csak úgy egyszerre esik ön bele a párisi capitulatióba?

Bertalan azt a zengő tengert vélte hallani a füle körül, melynek ezer halálordítás ad élő hangot. Mi az ő szelid fájdalma ez irtóztató csapásokhoz képest?

Hiszen, ha azt irja valaki, hogy egy szép asszony nászútra kelt a férjével, vidáman, szerelmesen, s azután a másik fejezetét a mesének azon kezdi: két év mulva utazott haza ólomkoporsóban, arra is azt mondja, a ki ezt olvassa: «hisz ez kegyetlenség!» Hát még ha azt irják, hogy egy hatalmas, dicsőséges nemzet elindult a maga világverő vezérével a diadalútra: s aztán elforgatják két esztendő történetlapjait, s folytatják e szóval: «e szép nagy nemzetet legázolva, összetörve, most teszik a koporsóba!»

Olyan borzadály lett egyszerre úrrá minden idege fölött, a minőt nem érzett, midőn kedves halottjának a kezét jéggé fagyni érzé a kezében.

– És ön meg tudta tagadni magától, hogy másfél évig hirlapot ne olvasson? Ez nagyobb lemondás, mint mikor én egy évig letettem a szivarozásról, hogy a beteg nőmet ne boszantsam vele.

A két férfi kezét nyujtá egymásnak.

(Nem hiszik ám ezt el, a kik nem próbálták, hogy mire képes egy férfi, a ki igazán szeret?)

– No, önnek akkor most pokolbeli nagy élvezete lesz! Ha mind meg vannak azok a hirlapjai, a miket a keresztkötésből ki nem bontott. Mi csak poharankint nyeltük e csodákat, ön egyszerre úszhatik bennük. Én azt tanácsolnám önnek, hogy hátulról kezdje az olvasást, mert különben valami még eddig az orvosok által nem ismert betegséget kap tőle, a mi csakugyan méltó volna egy olyan kivételes lényhez, mint ön.

– Ugy teszek, hátulról visszafelé fogom olvasni a történetet.

– Önnél nagyobbszerű abstinentiát csak Nordenskjöld svéd kollegámtól hallottam, a ki az északi Jeges-tengernek egy végerődjében, valahol a Jugor-Scharon túl, talált egy orosz kormányzót, a kit minden évben egyszer szokott meglátogatni: az elviszi a számára az egész lefolyt évben megjelent hirlapokat. S ez a becsületes ember nem hogy a legújabb hirekre volna kiváncsi, de elteszi szépen az egész csomagot s naponkint a sorbakövetkezőket leszedi belőle s olvassa 1870 junius 30-ikán, hogy mi történik 1869. junius hasonló napján?

Ennek a jó adomának csak maga nevetett a kapitány.

Bertalan feje körül már zúgott az a tenger, mely örvénylő tölcsérébe egyre sodorja alá az emberek miriádjait, országok jólétét, anyák reménységét, nemzedékek vívmányát, s melynek sötét fenekén nem tudni, mi lakik?

A míg a hajóút tartott, azalatt csak önmagával volt dolga, annak az átálmodott két évnek a története olyan volt rá nézve, mint az Apocalypsis könyve. A mint azonban a hajó a genuai kikötőbe ért s kezdődött a szárazföld, egyszerre vége lett a boldog világonkívülélésnek. Az ember nem mehetett olyan helyre, a hol Elsass-Lotharingiáról, meg az öt milliárdról ne beszéltek volna. A véres drámának csak az utójátéka folyt már, a hol franczia küzd a franczia ellen, a communardokat lövik csoportostul főbe.

A világtól elmaradt utazó minden lépten-nyomon beleütközik az ő tudta nélkül megváltozott világrendbe. A facchino, a ki a málháját kiczepeli az avisogőzösről, a szeme közé nevet, mikor a borravalót a kezébe nyomja.