– No majd én tőlem nézze meg!

S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, a minővel Minerva hitta versenyre Arachnét.

– Ott fogok lenni.

– A szinpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szivesen látom önöket egy «petit souper»-ra. Csak igen rövidre, mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe csavargatnak, mumia vagyok.

Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a bucsúzáskor.

– Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.

– No! És nekem semmit? mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni készül.

– Mit? Miért? kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.

– Hát legalább a sensáldijat, a miért önnek egy ötödrész papát idehoztam.

– Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három évig, a mig Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, a miért a szememet le kellett volna sütnöm.

– No hát kérem azt a megszolgált fricskát.

– Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonynyal.

Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüggönyei mögé.

– Valóságos «Sorcière!» mondá Alfréd a barátjának. Angyalbőrbe kötött diablesse. No hát nem megyünk a Pradoba, Rigolbochet élvezni?

Ez a hirdetett hölgy volt a párisi celebritások között a legmagasabb cancantánczosnő, a Prado «Star»-ja. Pesten is produkálta a virtusait.

– De már abból elég volt.

A «Brahma és bajader» csakugyan kedves kis operaballet. A tárgya az ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, a melyben Brahma égi malasztja megdicsőíti a «bűnös» szerelmet. Az indus főisten emberalakot öltve a földre száll, s utjában szállást nyer egy bajadernél, a ki belé szeret s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifju viszonszerelmeért. Ritkán kerül szinpadra a mind költői, mind zenei szépségekben gazdag darab, mert choreographiai tekintetben is úgy van megalkotva, hogy ahoz «két», egymással virtuositásban versenyezni képes ballerina assoluta szükséges, a ki tánczban, játékban, pantomimikában egymást felülmulni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, a melyik több érzéssel, æsthetikai izléssel, költői felfogással és plastikai formatökélylyel tudja a szerepét keresztül vinni. A puszta testi ügyesség, a stereotyp betanult gráczia ebben megbukik. Drámai művészet kell hozzá.

Maga a jelmez is valami eszményi szép. A himzett kebeltakaró s azon alul a test szabadon, fedetlen egész a csipőig, semmi vállfüző, maga az istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül merülne fel az, a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel, karcsu bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett haj, virágos folyondárral összetartva.

Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak tánczolni tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent, «egy istenbe lenni szerelmesnek!»

Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból, koszoruból; mikor elvégezte, typhonja keletkezett az enthusiasmusnak!

Előadás után felment Lándory a szinpadra, de L’Aisne Alfréd kalauzolása mellett. A foyer ajtón olvasható volt az utasitás: «Az urak tartoznak a szinpadon és foyerben kalapjaikat kezükben tartani!» (Tehát se feltenni, se letenni nem szabad.) Különben a tánczfoyer meg is érdemli a megtisztelést, a hajdani Hotel Choiseulnek a pompájával feldiszítve, tükrei, faragványai, pilasterei, mind historiai műkincsek, a közép fülkében a hirhedett Guimard kisasszony márvány-mellszobra.

Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók mindenféle fajától, voltak ott pézsmasphinxek, halálfej pillangók, aranyos papiliók, pávaszemek és «vacsoravesztő-pillék», a kik mind siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál. Hanem azért valamennyi szinházi mæcenás és páholy-lyon között is meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyujtva eléje a kezét, közös anyanyelvükön szólt hozzá:

– No hát hogy volt ön megelégedve a kis leányával?

– Büszke voltam önre. (Lándory francziául adta a választ).

– Voltam olyan, mint Grahn Lucile?

– Jobb volt.

Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.

A habituék siettek a magasztalást fokozni, egymás sarkára tapostak a glyceriádjaikkal.

«Ah! Tulszárnyalta Ceritot!»

«Isteni volt! Leverte Taglionit!»

«Úgy tánczolt, mint hajdan Elszler Fanny! koronázá be egy öreg börze-király, a legpompásabb orchidæa-csokrot nyujtva át a művésznőnek, a minőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor gyémántos karpereczczel volt összeszorítva.

Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni, hanem a mikor a fényes körön keresztül furakodott egy kis, félszegvállú, ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején, kezében a «rendező»-könyvvel s azt mondá a művésznőnek: «ön jól játszott, meg voltam a játékával elégedve», hát annak a nyakába borult Scilla kisasszony s megcsókolta a borostás arczát.

– Bolondos leány, hogy összemázolta a pofámat a carminnal! Dörmögé a vén rendező, a tarka gyapot-zsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók nyomát, nehogy a felesége számon kérje otthon.

– Aztán ott legyen egy óra mulva. Sugá Scilla Lándory fülébe. Csak mi hárman leszünk.

Azzal elmenekült az öltözőjébe.

– No ugy-e, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? Mondá Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. Most gyerünk elébb Tortonihoz, fogyaszszunk el egy tuczat osztrigát, meg egy beafsteket.

– Hiszen ő hozzá vagyunk hiva vacsorára.

– Épen azért! Ismerem már én az ő petit soupée-it, a miket ilyen nagy előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül. Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghivott vendége jó étvágygyal eszik abból, a mit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb lakni, mikor játék után «kis vacsorára» meginvitál.

Mikor egy óra mulva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a pofáján, a másikat a medaillonja revers oldalán tartva, annak a bizonyságául, hogy kézzel lábbal kapott utasítást. Belülről pedig hangzott az összetört porczellán csörömpölése s folyt az ékesszólás, a miben több volt a «fripon», «canaille», «animal», mint a verbum regens. Az ajtón benyitó előtt épen nem szinpadra való jelenet, egy szép megæra, a ki toporzékol, s egy inas, a ki az üres tálczával a két kezében, ijedten áll, reszkető térdekkel.

A mint aztán Scilla meglátta Bertalant, (Alfréd őtet tolta előre) egyszerre elnevette magát.

– No ez szép volt!

– Most jönne ide Brahma!

– Hát csak jöjjön, mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálczára, nyájasan beszélgetve hozzá: nem tesz semmit, jó Jean! ugyis más servicet akartam venni. Holnap Sévresbe megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sirjon. Ilyenkor a fejemben van a vér.

Azután felállt a puha szőnyegről s a míg nevetéstől vonaglottak a vállai, így szólt Lándoryhoz.

– No hát, haragszik rám Brahma?

Bertalan hátra fordult Alfrédhoz.

– Hallod? Hozzád szólnak.

Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:

– Uhm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás sugta önnek.

– Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor tetőtől-talpig veres kantus fedi?

Scillán az este chinai selyem japonika volt, lángszinű piros, melybe nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Valjon szándékosan vette ezt fel? Elhitte tán a spiritisták rossz szeméről hallott regét. Akkor az becsületére válik.

– Van ez alatt más is, mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni engedve a pompás valencienne csipke corsaget alatta. No hát üljünk asztalhoz.

S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, a hol hármukra már meg volt terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két karosszékben.

Iszonyú szeretetre méltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a tányérjára s mindent fölségesnek talált.

– Nem lehet ráismerni. Dörmögé Alfréd Bertalanhoz. A te párduczszelidítő szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett itt le senki egy piskotát sem ennél az asztalnál, kiátkoztatás nélkül.

Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak bámulni. Arcza megnyúlt, átszellemült.

– Miért ez a songeuse arcz? szólt hozzá Bertalan.

Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, a mitől a veres selyem kantusa elől kétfelé nyilt.

– Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én most?

– Ki is találom.

Erre Scilla megelevenült, s a szétnyilt kantust hirtelen összecsukva a keblén, kihivó daczczal mondá:

– No hát találja ki.

Lándorynak tetszett egy kis hókusz-pókuszt csinálni.

– Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szivben lakik, hanem a fejben.

Erre Scilla a haját lehuzta a homlokára.

– Már elolvastam, mondá Bertalan.

– No hát mi az?

– Nem mondhatom el Alfréd előtt, őt nyugtalanítaná.

– Hát mondja el magyarul.

– Ha Alfréd beleegyezik.

– Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó, mondá Alfréd.

– Hát elmondom. Kezdé magyar nyelven Bertalan. Ön most azon ábrándozik, hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, a ki önt fénynyel, pompával környezi, de a kit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy másikkal, a ki kevesebbet tud adni, de a kiért ön rajong.

No ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!

«Régi kedves, a kit nem szeret, egy másik, a kiért rajong». Lehet, hogy talál! De még is így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat. Scilla arczáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát elvonta, s aztán csendesen ingatta a fejét, mintha mondaná, hogy ez nincs eltalálva.

Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb gyönyörködjék a hypnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.

– De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.

– Tőlem megnevezheti őket. Halljam.

– Hát a régi szerető neve «Terpsychore», az újé pedig «Melpomene».

E két szóra, mint a kit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyilt szemekkel tekintve reá.

– Hát ön csakugyan büvész? Hogy meglátja a szivem fenekén, a mit gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balletet, s szeretnék drámai szinésznő lenni?

S mintha capitulálna a hódító előtt, félre simítá egészen a szép homlokáról a hajtincseket s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös köntöst egész a kebléig. «Ez» ellen nem védnek meg az amuletek.

– Nos? Nos? Hát kitalálta? zaklatódék Alfréd.

– Csendesen. Csitítá Scilla. Még beszédünk van egymással (s újra magyarul szólt). Hát hogy találta ön ezt ki?

– Nincs benne semmi büvészet. Önt ma látni kellett, mikor azoknak a hódolatát fogadta, a kik önt az első világhírű ballerinák fölé emelték, s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy «jól játszott».

– Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy valaha drámai szinésznő lehetnék. Titokban Phædrát tanulom. Akarja ön meghallani, hogyan szavalom Phædrát? hogyan játszom el? Igen? Akkor jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, a kiért rajongok?

– Eljövök.

– De már elég legyen a chaldæai discursusból, förmedt fel Alfréd, a kinek sehogy sem tetszett mind az, a mit Scilla arczából leolvasott. Mi az ördögről tudnak önök olyan nagy animoval értekezni?

Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje s kész volt a válaszával.

– Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy a mire most gondolék, a mi úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt velem, hogy sikereimnek örülhetnének.

– Ühm! Dörmögé Alfréd. Soha sem tudtam, hogy önnek az apját Terpsychorenak, s az anyját Melpomenénak hiják.

Lándory másnap addig kutatott a passagé de L’opera és a Palais Royal könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Páris minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyüjtve találni. Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, a melyben most Scilla kisasszony lakik. Valamikor Soubise herczeg építteté azt Guimard kisasszony számára, a ki lábai hegyével az operát hirhedetté, a herczeget pedig tönkre tette, a dicsőséges Phryne halála után a palotát kisorsolták, s aztán folyvást egyik kézről a másikra került, hirhedett bankárok, herczegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel, a kiket mind ugyanaz a végzet ért utol, a mi első megalkotóját. De L’Aisne Alfréd örökség utján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is. Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól).

Lándory mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, a mikor ő ennek a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.

De hát van-e a szivben is «tabula Cebethis?»

Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú hirrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migraineben szenved, senkit sem fogad ma. Átadta neki hát a látogató jegyét. A mint aztán az inas a nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arcza.

– Ah! A monsieur számára nincs migraineje a kisasszonynak. Tessék besétálni.

Lándory gondolta magában, «ha én ilyen gyorsan tudnék migrainet gyógyítani, gazdagabb lennék mint Pereire».

Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az irószobába. Ott várt rá Scilla.

A legszigorubb toilettje volt: állig érő kashmir ruha; a haja egyszerűen felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.

Kezét nyujtá az érkezőnek.

– Ön pontosan megérkezett!

– Ebédelt ön már? kérdezé Lándory.

– Igen. Az olympi ebédet.

– Milyen az?

– Négy lat félig nyers hús és egy darab pirítottkenyérhéj.

– Ah! Így élnek az istenasszonyok?

– Igen. Mikor nagy szerepük van.

– Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?

– Nézze ön, szólt Scilla, az iróasztalához vezetve Lándoryt. Egész napomat tanulmányokkal töltöttem.

Az asztala tele volt birálatokkal, essayekkel, arczképekkel és costumerajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, külömböző görög ruhákban.

– Melyiket tartja ön ezek közül Phædra szerepéhez a legalkalmasabbnak?

Lándory egy zuzmó-zöld peplumba burkolt alakra mutatott: «ez a legjobb».

Scillának nagyot villant a szeme.

– No lám! Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a név volt vésve: «Phædra». Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt válasszuk. Öt percz mulva készen leszek.

– Jelmezben akarja ön a próbát tenni?

– Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, a miben a karomat nem birom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. A míg átöltözöm, addig lépjen ön be kis szinházamba, érdemes lesz benne körülnézni.

Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise herczeg, baroque stilben szinházul építtetett, a hol hirhedett művészek és művésznők énekeltek, tánczoltak, zenéztek, egyedül az ő és Guimard kisasszony mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó, zománczozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek műpompával tuldiszítésében.

Csak egy háromágú kandelaber terjesztett világosságot a muzsák templomában.

– Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság, mondá Scilla, s egy látszólag antik óra mutatóját előre tolva, egyszerre kigyulladt tizenkét villanylámpa a prosceniumon: akkor még Párisban is újdonság.

Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek decorativ művészet összhatását.

Valóban nem telt bele több öt percznél, hogy Scilla visszajött az öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre.

Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán. Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.

– Meg van ön elégedve a jelmezzel? kérdé Scilla, körül fordulva elötte, hogy minden oldalról szemle alá vehesse.

– Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba burkolva.

– Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonázni a két karommal. Jobb ha az egyik némileg akadályozva van.

A vékony öltöny, festői ránczaival takarta és elárulta a test szépségeit.

– Mit kiván ön, hogy elszavaljak?

– Azt a jelenetet, a midőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.

Scilla fölment a kis szinpadra, melynek tündéri diszletei közé tökéletesen odaillett a megjelenése.

Elkezdett szavalni.

Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, a minőt e szerep világhírű személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös szenvedélyeket fejez ki.

Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.

– Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját oszsza be nagyobb mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a más nyomain győztes utánzat.

– Nem rítt ki belőlem a balettánczosnő?

– Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.

– Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszonszerelemre?

– Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomene konyhája szegény.

– Azt gondolja ön, hogy mikor balletet tánczolok, szabad még annyit is ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget, hogy porczellánt vágok-e az inasomnak a fejéhez, vagy cseréptányért?

– Hát halljuk most a második felvonást. Phædrának a jelenetét Hyppolittal.

– Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül.

– Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.

– Ah! ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.

– Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.

– Csak olvassa a verset és marquirozzon.

Bertalan fölment Scillához a szinpadra s megkezdődött a jelenet.

Igen szépen összement az egész.

Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.

– Hisz ön kitünően adja Hyppolitot.

– Hát a milyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni. Hanem már most lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. Phædra kétségbeesik a fölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét, odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit, a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a kardját ugyan viszi ám magával a mama. De hát ha én vagyok Hyppolit, az én velem nem fog menni, mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a kardomat, hanem meg fogom a két kezét s azt mondom neki, hogy «hohó, édes! az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat». Egyszóval, szeretném én látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?

Scilla nevetésre fakadt.

– Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki valami lehetőséget, a mi elhihetővé teszi ezt a jelenést.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Hát én így terveztem azt ki. Phædra, szerelmi dühében odarohan Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni. Hyppolit szüzies iszonyattal fordítja félre a fejét s két ellenző kezével visszatiltólag takarja el az arczát. Ekkor rántja ki orozva a kardját hüvelyéből Phædra, a kit aztán magával hurczol a dajka. Hyppolit folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phædra elment.

– No ez megkisérelhető.

– Próbáljuk meg. Ez a hajamból hihúzott arany nyíl legyen a kard, ezt ide dugjuk az ön habitjának3) a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom. Leteheti a könyvet, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.

S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phædra erőszakkal át akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az ölelés ellen, mi közben Phædra elragadja a kardját.

Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. Akkor aztán féktelen nevetésben tört ki s elkezdett tapsolni, ő tapsolt Lándorynak:

– Hahaha! Bravo! bravo! ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az életben is valódi képmása Hyppolitnak?

S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.

A PUSZTAI RÓZSA.

Csak ketten voltak egyedül: a férfi és a nő.

Ennek minden íze, mozdulatja csáb: ajkán gyönyörre hivó gúnymosoly; szemében holtakat feltámasztó láng, suttogó szava elandalító, kaczagása észvesztő; szobor alakján könnyű csalán szövet, mely alatt a szivdobogást lehet látni, egész megjelenése igézetet, varázst terjeszt maga körül.

De ha a férfi egy sovár tekintettel, egy téveteg ujjhegy érintésével elárulja, hogy e varázs bűvkörébe jutott, akkor el van veszve. Ki fogják nevetni. «Te is olyan vagy, mint a többi».

– Tegezzen engem! szól megragadva forró kezével Lándory kezét. Tudja, miként hajdan, mikor kis lóti-futi leányka voltam. Senki a világon önön kívül nem mondja nekem azt, hogy «te!»

– Jól van, kis Katiczám! Hát ülj ide mellém. Zsémbelni fogok veled, miként hajdan. Megbirállak.

– Reszketek előtte.

– Mikor ballettet tánczolsz, akkor valóban drámai művésznő vagy; hanem mikor drámát szavalsz, akkor ballerina vagy.

Scilla pajkosan mosolygott. «Ez» most védi magát. Birálni egy művésznőt, annyi mint jéghegyeket rakni kettőjük közé.

– Nem játszottam elég szenvedélylyel? kérdezé, két kezét Bertalan vállára téve, s az arczát arra fektetve.

– Nagyon is sokkal. Elfelejtetted, hogy a szerelmi vallomást egy anya teszi; kinek az indulat kitörései közt elárult szenvedélyétől magának is vissza kell ijedni, a ki megretten attól, a mit kimondott, s jéggé fagyni érzi ereiben a vért, midőn fiának az arczán az iszony kifejezését meglátja. A vak indulat, s az ösztönszerű, a soha meg nem ölhető szemérem küzd egymással szivében, s azt visszatükrözni az arcznak, ezt tolmácsolni a hangnak: ez a művészi feladat. S ezt nem oldottad meg. Olyan szerelmes voltál, a milyennek lenni szabad. Igaz, hogy csak magadban játsztál, mert én sem voltam az igazi Hyppolit.

– Nagyon is igazi volt ön. Önnek a szíve a Lethe vizébe van mártva, úgy-e?

Lándory elnevette magát.

– Ki mondta ezt neked? Azok az ismerőseid úgy-e? a kik velem el szoktak járni azokba a zajos mulatságokba, a hol minden szabad. Hát mondok én neked egy adomát, talán ismered is, magyar emberrel történt. Feljött Párisba, beült a vendéglőbe. Hozatott magának pezsgőt. Mindjárt egyszerre négy palaczkkal. Azután egy vedret kért, felnyittatta mind a négy üveget s beleöntötte a pezsgőt. Akkor azután előhozatta a magával hozott pinczetokot, abból kivette a tokaji boros palaczkot, s beléállította a pezsgős vederbe: «a ti pezsgőtök csak hűtőnek jó az én boromhoz!»

– Ah! És ön is tartogat ilyen nektárt?

– Hát, ha akarod, elmondok neked egy kis történetet. Ez ugyan eltér azoknak a mulatságoknak a tenorától, a hol a hölgyek az asztalra föltett lábaikkal dobolnak, s a pezsgő közzé essbouquet-t töltenek; hanem annál több nádzizegés, kuvikhang és békavartyogás van benne, s jó lesz, ha a palástodat a vállad körül burkolod, mert meg fogsz fázni tőle.

– Oh én imádom a nádast! Olyan történet lesz ez, a hol a nádsuhogás között szeretnek?

Azzal odakuporodott a persa szőnyegre Bertalan lába elé, s a két térdét a kezei közé fogva, áhítattal hallgatott a meséjére.

– Mikor abban a hirhedett rémbűnperben vizsgáló biró voltam, egy rendkívüli eset adta elő magát. Egyikét a leg- veszedelmesebb rablóhősöknek semmi módon nem sikerült kézrekeríteni. Ez nem volt semmi bandának vezére, egyedül dolgozott. Nem tartott czimborákat, a kik elárulhatnák, a kik tanuskodhatnának ellene, maga járt mindig. Gyors futó paripáján ott jelent meg, a hol nem várták, s különösen utazó kereskedőket szeretett kifosztogatni. Kegyetlenkedett is, gyilkolt és az alvókra rágyujtotta a házat boszuból. A hatóságok mindent elkövettek, hogy elfogják, de nem mentek semmire. Ha üldözőbe vették pandurokkal, katonákkal, bevette magát az ingoványok berkeibe s oda menjen utána, a ki az életét megunta! A nádasok tekervényes utain csak egyesével lehet előre haladni, s a rabló biztos lövő volt. A repülő kócsagot lelőtte egyes golyóval. Ezt a fenhéjázó nevet adta magának: «Oroszlán Gabi». Az ecsedi láp volt az ő birodalma, ott bujdogált télen nyáron, hozzá edzve minden zegernye időhöz, mint egy vadember. Volt a nádasban öt-hat sátora, hol az egyikben, hol a másikban tanyázott. Azokhoz pedig veszedelmes volt közelíteni, mert még a gyermeket sem kimélte, ha az bibicztojás szedés közben a tanyájára talált bukkanni. A paripája is egyetértett vele. A betyár az igazi megtestesült Centaur; a mi lélek van benne, az megoszlik közte és a ménje között. Ez is tudja, hogy nekik «kettőjüknek» ellensége az egész emberi társaság. Mikor a gazdája alszik, ő ébren van; s ha meghallja nagy távolban a dobogást, nagyot nyerít, fölébreszti. Még azonkívül volt egy állat, a ki a külvilággal fentartá a postajárást Oroszlán Gabinál. Embernek nem mondhatom, daczára, hogy két lábon jár s késsel eszi a szalonnát: egy kis nyomorék czigány; félnederes és néma. De nem süket, csak beszélni nem tud. Állatoknak, madaraknak a hangját tudja utánozni: ez az ő titkos beszéde. S Oroszlán Gabi érti e beszédet. Mert közel jönni a Vidrának sem szabad hozzá. Csak a nádas bozótjából füttyönget madarak szavával, kutya, farkas vonítással, röfögéssel, nyerítéssel, kecske mekegéssel arra felé, a honnan a füstöt felszállni látja. Arra aztán válaszol neki a rabló puskalövésekkel. A hány lövés, annyi óra. A «Vidra» megviszi az órák számát oda, a honnan küldték. A sárgarigó-fütty azt jelenti: «jöhetsz, nincs semmi veszedelem;» a sirály-sivítás azt mondja: «ki ne jőjj, veszély van!» a nádiveréb furcsa éneklése azt jelenti: «most jőjj ki, mert veszély van». S a ki ezeket az üzeneteket küldi, az a «pusztai rózsa».

– Ah! szólalt meg érdeklődve Scilla, karját Bertalan térdére nyugtatva. Ön látta őt?

– Így hevert az is egyszer a lábam előtt, s hallgatta, hogy mit mesélek?

– Szép volt-e? Hogy találkozott vele?

– Hadd folytassam a mesét rendén. Ő volt a betyár szeretője. A pusztai csárdás leánya. A nagy sziksós pusztán nem volt más ház, csak az a csárda. A mióta vasút szeli át a vidéket, nagyon alászállt a dolga, alig van vendége. Hanem azért a csárdás leánya suhogó selyemben jár, s arany lánczot hord a nyakán, drága csipkéből van a köténye fodra. A legkonokabb rablók is rendesen a szeretőjük révén esnek a kelepczébe. De a csalányosi csárdás Éviczája nem volt semmi pénzen megvehető, hogy a kedvesét elárulja. Hiába csörgették ez előtt az aranynyal telt erszényt, hiába ropogtatták előtte a bankót, nem akart tudni az Oroszlán Gabiról. Ellenben ha a pandurok nagy erővel jöttek s lesbe bujtak el a csárda padlásán, a buczkák között; akkor ott süthették a makkot hetedhét számra, az Oroszlán Gabinak színe világát sem látta senki. Hirül adta neki a madárszó! «Ki ne jőjj, mert veszély van.» Ha pedig csak hárman-négyen jöttek, álruhában, eldugott fegyverekkel, akkor az Évicza jól megvendégelte őket, ott marasztá vacsorára, sütött, főzött, a legjobb borát hozta fel, tizenkét gyertyát rakott fel az asztalra, míg egyszer úgy éjféltájon belövöldöztek az ablakon: akkor aztán «ki le a pinczébe! ki fel a kéménybe!» menekült, ki merre látott, s jó szerencse volt, ha az Oroszlán Gabi csak a lovaikat vitte el magával. Ekkor mondta az a madár: «jőjj ki, mert veszély van!» Az oroszlán Gabi aztán bejött; előhúzta fülénél fogva az elbujt üldözőit, oda ültette őket az asztalhoz, bort hozatott nekik: s azoknak dalolni kellett az ő nótáját, a míg ő az Éviczával járta a kopogóst: egyik kezében a dupla puska, a másikban a boros palaczk. Néha megtette azt, hogy a puskája csövét töltette meg borral, s abból kellett kiinni az áldomást az üldözőjének, halálrettegés közt, a míg Évicza dalolta hozzá, hogy «arany itcze, réz a messző; azért járok olyan késő, angyalom, kicsikém, tehozzád».

– Ez aztán másforma figura, mint a Closerie de Lilas cancan tánczosnői, mondá Scilla: csakúgy nyelve az elbeszélést.

– Hát az Oroszlán Gabit csak nem tudta elfogni, a hogy a nóta mondja: «sem a Jászság, sem a Kunság, sem az apáti biróság!» Kincseket igértek már az Éviczának, hogy legyen árulójává; de az nem adta el a szeretőjét pénzért. Ha nem adja a pusztai rózsa a maga rózsáját aranyért, gyémántért, majd odaadja egy külömb rózsáért. De ki áll ki erre a rózsaversenyre? Száz lelke legyen, mint száz levele az igazi rózsának, s tövise is legyen, hogy azt is megszúrja, a kit szeret, azt is, a kit nem szeret. Hát csak nem akart ilyen legény lenni senki. Pedig más mód nem volt, a rablót megejteni. Engem nem hagyott aludni a szégyen, a boszuság, hogy egyetlen vakmerő kalandor daczolhat az egész társadalommal, s megmarad a kitépett méregfa bennszakadt gyökerének, a miből az újra kisarjadjon. Gondoltam valamit. Nem szóltam felőle senkinek. Előhozattam azt a jó betyárparipát, a min egykor Rózsa Sándor barangolta be az egész alföldi pusztákat. Ez is olyan lelkes állat, mint az Oroszlán Gabié. Soha el nem fárad, soha meg nem botlik. Oda lehet neki dobni a kantárszárat, tudja merre az út? mikor mind a két kézre szükség van a puskával czélzáshoz. Mikor meg vissza kell fordulni és az üldözőkkel szembeszállni, s a puskák ropognak, olyan jól érti a tánczot, jobbra-balra finczol, hogy nehéz legyen találni; mikor aztán a lovagjára kerül a lövés sora, egy térdszorítás, s a mén megáll, mereven, mintha érczből volna öntve; bevárja, míg a két lövés eldördül, akkor aztán villámsebesen megfordul és vágtat előre, egérutat nyerni a gazdájának, hogy újra tölthesse a fegyverét.

Scilla úgy didergett, úgy borzongott: az arcza is elkékült-zöldült.

– Ezt a lovat adattam magam alá. S ez nem tűr el mindenféle embert a hátán, ha csak azt nem érzi, hogy emberére akadt. Elébb kipróbálja a lovasát. Oldalt ugrik, ágoskodik, ijedezik, a fejét felhányja, hogy majd orron üti vele a nyeregben ülőt; megmerevíti a nyakát, hogy se jobbra, se balra kormányozni nem lehet; sebes futtában hirtelen megtorpan: azt várva, hogy a lovagja a fején keresztül repüljön, csak akkor aztán, mikor a zablát tartó kéz és a sarkantyú tudatta vele, hogy méltó urára talált, akkor megadja magát, s azontúl aztán olyan mint a kezes bárány, vagy a tüzes sárkány, a hogy szólnak hozzá.

Most meg már melege kezd lenni Scillának.

– Tehát először is a betyár lovát kellett meghódítanom. Mert az híve marad a volt gazdájának, mikor az már a börtönben ül is. Ha pandur alá adják, megteszi, hogy akkor rázkódik meg alatta, mikor az épen lőni készül. Mikor ezzel elkészültem, akkor pitykés dolmányt, czifra szürt vettem fel, mind olyat, a mit már betyár viselt: tömlöczszag érzett rajta. A darutollas kalapomon két oldalt is lyuk volt, a hogy a golyó átütötte a Bogár Jancsi fején.

Scilla egész testén bizsergő csiklandás futott végig; nevetett, mint a gyerek féltében.

– Egy éjjel aztán felkaptam a paripára, s neki indultam a pusztának. Nem vittem magammal mást, mint a medvelövő fegyveremet.

– Ön lőni is tud?

– Egész életünkben azt tanuljuk. Holdvilágos éj volt, mikor a Csalányosi csárda udvarára értem. Itt éjjel mindig ébren vannak. Azt sem tudni, mikor alhatnak. A lovamat felnyergelten oda kötöttem a cserény czölöpéhez s bementem a csárdába. Az ivó szobában csak a Vidra czigány volt, az is aludt a kuczkóban, vagy legalább úgy tett; erősen meg kellett rugdalnom, hogy fölébredjen. – «Költsd fel a korcsmárost, hozzon a legjobb borából! s ha van szép leánya, küldje inkább attól.» Azzal levágtam magam a lóczára, a kétcsövű puskámat az asztalra csapva. – Rövid időn előjött a leány. Én az asztalra dőltem, félkönyökre, kalapomat a szemembe húzva s úgy tettem, mintha rá se néznék. Nem volt egészen felöltözve, csak a fehér alsószoknya volt rajta s a derekán egy tarka cziczkendő átkötve; a feje borzas, hanyagul burkolva egy rózsaszínű selyem kendőbe. Mikor elém tette a boros üveget meg a poharat, rárivaltam; «még öt palaczkkal hozz! nem iszom én a bort findzsából!» s azzal ledobtam az asztalról a poharat. Az első palaczkot aztán kiittam «könyv nélkül» egy hajtókába. A leány elhozta a másik öt palaczkot s betyár emberséggel mindegyikhez egy égő gyertyát tett. «Vidd innen nekem ezt a sok zsidósábeszt!» mordultam én rá. – «Hát kend nem szereti a szépet?» veté oda félvállról. (Annak mondják ezt, a kinek nem kell az égő gyertya.) – «Van rajtad mit nézni! Vidd innen! Most is annak vagyok a koldusa!» – Azzal a másik palaczkot kezembe véve, azt mondám, «héjh te leány: kóstold meg elébb ezt a bort, nem tettél-e bele valamit?»

– Etetőt talán csak nem. – «Nem ám, de itatót, a mitől utánad szaladok.» – «Ne féljen kend: nem vagyok én dáma!» – «Ha vagy, se nekem vagy.» Azzal félig kiittam a második palaczkot. Az asztalra is öntöttem belőle s abból a borfoltból az ujammal elkezdtem szamarat rajzolni, négy lábbal, két füllel. Ehez is értek. «Tán bizony megcsalta kendet a babája?» kérdé tőlem a lány a szemembe iparkodva nézni. Én leráztam őt a nyakamról gorombán, hanem aztán annál nyájasabb voltam a kis vakarcs czigányhoz: «eredj édes szógám, adj szénát a lovamnak; de ne kösd be az istállóba, még ma hajnal előtt odább megyek rajta.» – «Ejh hová menne kend? mondá a leány. Nézze, hogy villámlik: idejön a fergeteg.» – «Mosott az már meg engemet máskor is.» – «No csak maradjon itt, vetve a jó paplanos ágy.» Erre készen volt a nótám: «nem fekszem én az ágyadra; mert elalszom éjszakára!» a végét aztán ő dalolta el: «ne félj, majd felköltlek jókor, éjfél után két órakor.» – A nótáról eszembe jutott más. «Hej te czigány! Nem tudod a szárazfát ríkatni?» a kis gnom vigyorogva mutatta, hogy kész rá, s előszedve a zabos ládából egy törött oldalú hegedűt, oda ált elém, hogy hát melyik az én nótám? «Volt nekem egy daru szőrű paripám!» A czigány húzta, én meg daloltam. «Majd én addig megitatom kendnek a lovát,» monda a leány és kisietett az ivószobából. Mind a lóról, mind a szerszámról meggyőződhetett, hogy az igazi szegénylegény készség. Ekkor aztán meg is becsült. Bement a belső szobába, s parádéba tette magát. Mikor a nótám az utolsó versét járta: «Volt szeretőm: esztendeig sirattam. Ő volt az én mindennapi halottam. Most is meg van a hűtelen; de másnál. Hej de hiszen több is veszett Mohácsnál» már akkor ő utánam dalolta odabenn; s mikor ujra bejött, úgy ki volt nyalva, mint egy kisasszony. Tarka selyem viganója, körül csipkefodorral, kifűzött pruszlikja, patyolat dudoros ingujjal; csipkekendővel a nyaka és keble átkötve. Most mutatta aztán meg, hogy kicsoda ő? Aranyzománczba játszó barnapiros arcza, két nagy parázsszeme, sugár szemöldöke, cseresznye ajkai, s az a göndör, szénfekete haja, mely egyetlen varkocsba fonva, pántlikacsokrával a viganója szélét verte. S hozzá milyen termet! Csak a nemes paripával lehet azt méltán összehasonlítani. Mikor az emberhez közel jött, úgy érezte, mintha égő tűz közelednék felé. – Oda ült mellém a lóczára: a vállamhoz simult, átkarolta a nyakamat. – Éppen úgy, mint te most. Hanem én eltoltam őt szépen magamtól; épen így: mert nem hagytam magamat elámíttatni. Csak azért borult rám, hogy kitanulja, milyen inget hordok a pruszlikom alatt? Arra is volt gondom; igazi háziszövésű gyolcs volt az, nem gyári szövet; hanem a kezemet nem hagytam neki megfogdosni. Az nem volt elég kérges. – Híven adtam az elbúsult betyárt. S az egy szál czigány mellett eldaloltam azt a betyár nótát, amit még akkor nem ismertek, csak az ecsedi láp körül.

– Eldanolná ön az én kedvemért is? szólt kezeit könyörgésre összetéve Scilla.

– El biz én. Ha az Évicza kedvéért megtettem, mért ne tenném meg a tiedért is.

Bertalannak gyönyörű szép bariton hangja volt, s az elénekelt dal egyike azoknak a melodia-gazdag betyár nótáknak, a mikben a puszta egész regényessége ki van fejezve, a távol hangzó pásztor tilinkóval, s a vihar süvöltésével.

Scilla végig nyult hanyatt a szönyegen; két karját a feje alá téve, s úgy itta, lehelte, szívta magába a mámorító dalt, mely könnyeket csal annak a szemébe, a ki azt hallja, a nélkül, hogy tudná miért?

– Mikor vége volt nótának, ott ült a leány az ölemben; nagy volt a zivatar odakünn; nem lehetett odább mennem hajnalban.

De még másnap hajnalban sem. A szép leány le nem szakadt a nyakamból. Ha én elhagytam, a lovamat csókolta összevisza. S mivel vettem meg a szívét a pusztai rózsának olyan nagyon? Talán leginkább azokkal a mesékkel, a miket az emlékezetembe égetett rémper kalandjai adtak a kezemre. Magam lettem volna azoknak a hőse. Este azokon a regéken aludt el, hajnalban azokra ébredt; még álmában is tovább szőtte, fonta. Vetélytársa lettem Oroszlán Gabinak! Csak az volt a kérdés, hogy melyikünket hagyja élve a puszták rózsája? Mert hogy egyikünket meg fog ölni, az már bizonyos volt. Talán épen azt, a melyiket jobban megszeretett? Mert soha sem lehet tudni azt a leánynál, hogy mikor válik a szerelme gyilokká? Most is megkap a láz, mikor visszagondolok rá. Nap nappal, hold éjjel se kelt, se nyugodott: nem volt nekünk idő! Egy darab ellopott örökkévalóság! Csak egy imádsága volt: «együtt kárhozzunk el!»

Scilla maga sem tudta, mit csinál: odakúszott Bertalan lábához s az elkapott kezének minden ujját egyenkint akarta eltördelni.

Az pedig folytatta a mesét.

– A harmadik nap hajnala is ott virradt rám. Még a napot is ott töltém. A korcsmárost tartottam pénzzel, az kis istennek nevezett. A leány szidta az apját, hogy minek veszi el tőlem a pénzt? Felakasztják érte. Tizszer is fel akartam ülni a lovamra, meg lehuzott a kengyelből, fülembe dalolva: «Maradj még! Ne menj el! Ne vidd a nyugalmam el! Nem birok a szivemmel!» Az nap délután a Vidra czigány eltünt a csárdából, a kit én mindég szemmel tartottam. Estére megint visszakerült. Csak az ujjaival mutogatott valamit a leánynak, a mit én nem értettem meg. Késő éjig el nem távozott a leány mellőlem. A földön hentergett előttem, sirt és átkozta magát. Aztán megint danolt és kaczagott. Odáig még azt sem kérdezte tőlem, hogy hínak? Neki csak «angyalom» voltam. Észrevettem rajta, hogy valahányszor a fali óra üt, felrezzen: az ablakra tekint, aztán megint átölel, ott maraszt. A mint aztán az éjfélt elütötte az óra, akkor megragadja a vállamat s azt súgja a fülembe: «most már fuss! az Oroszlán Gabi jön! Itt ne találjon, mert meghalsz!»

Scilla összerázkódott, mintha villanyütés érte volna.

– Tehát nem engem árult el hanem a rablót! Az én rózsám lett a nyertes! – Én fölkeltem csendesen, a puskámat felvéve, indultam kifelé. – «Nem veszed fel a szűröd?» kérdé a leány, a fogasra akasztott tulipános szűröm után nyúlva. «Csak hadd lógjon ottan, mondám neki: visszajövök érte.» – «Te visszajösz?» kérdé nagy szemlobbanással, hogy szinte világosabb lett a szoba a szeme villanásától. – «Ugyan visszajövök! Mert ha ő az Oroszlán Gabi, én meg vagyok, a ki vagyok: a Villám Bandi! Szemközt megyek rája: s vagy ő esz meg engem, vagy én sujtom őtet agyon.»

Scilla térdre állt s kezeit imára kulcsolta.

– Az is így térdepelt elém. Megfogta a kezem. Én kiszakítottam magamat a keze közül s kimentem az udvarra. A lovam ott állt felnyergelve. Megvizsgáltam rajta mindent: nincs-e megeresztve a terhelője? nem dugtak-e taplót a fülébe? A leány oda is utánam jött s fülembe súgott, «nézd meg a puskád csövét, nem tömtek-e bele földet? a czigány az ő embere!»

Megköszöntem a figyelmeztetést, s új töltényt tettem a puskámba.

Azzal nyeregbe vetettem magamat s kivágtattam a fenyérre. A hold épen akkor jött fel: fogytán volt már; egész vörösen támadt elő a mocsár ködéből. Egy falka vadlúd repült végig az égen nagy gágogva. Nagy éjmadarak suhogtak körülöttem, alant járó röpttel. – A távolból milliónyi béka brekegése hangzott, közbe a mocsári gázló, a bölömbika mély búgása. A hold még semmi világot sem adott, csak a láthatár gőzkörét festé izzó rézszínűre, csupán a csillagfénynél kellett magamat tájékoznom. – A puszta széles világ, s a betyár nem keresi az utat. – Legelőször is felkaptattam egy magasabb buczkára, jól vigyázva, hogy az útba eső tömpölyökbe, «angyalhullásokba» bele ne zuhanjak a lovammal. A buczka tetején levő nyirfák és ezüstlevelű nyárbokrok elég jól elrejtettek, míg én jól láthattam, midőn szemeim hozzá élesedtek az éjjeli világításhoz. A mocsár tájékán fehér köd lapult a rónára, melyből csak a nádkupaczok üstökei látszottak elő; balról mellettem csupa apró buczkák, csivatag bokrokkal benőve, a mik között könnyű elbujdokolni, a sík rónán végig egy hosszú csőrszárka, mocsár levezető, mely most ki volt száradva. Azon is könnyen végig haladhat egy lovas, észrevehetlenül. Hanem a légáramlat szembe jött s az felém hozta a szimatot. Az én betyár paripám hamarább meg fogja érezni a betyár közeledtét, mint azé az enyémet.

Scilla még a lélekzetét is visszatartotta, úgy hallgatott rá.

Messze nem mehettem a csárdától, mert nem tudhattam, hogy merről fog jönni az ellenfelem. A csárda ablakában égett addig a gyertya, a míg én a buczkára fellovagoltam; akkor egyszerre kialudt. Évicza nem ad jelt Oroszlán Gabinak. Engem pártol. Hanem annál inkább híve maradt a czigány. Nemsokára világító fényt látok felfelé emelkedni a csárda udvarán. Lámpást akasztottak a kútgém kankalékjára, az mutatja a jelt. – Már most aztán én is tudom, hogy mely oldalról kell őt várnom. – A távolban három pásztortűz pilácsol, s idáig révedez valami szomorú nótának a hangja, a mit álmatlan oláh pakulár billeget a furulyáján. A falevél sem mozdul, olyan csend van ide alant; csak az égen fut alá egy-egy fényes csillag. – Hanem a mint a hold kiemelkedik a sűrű lilaszín gőzkörből s bevilágítja a tájat, akkor egyszerre feltámad a puszták szele, mely a hold feljövetelét üdvözölni szokta, mintha egy álmából ébredő világ sóhajtása volna, a nádas megszólal, a nyirfabozót zengésnek ered, s a mocsár százezernyi szárnyasai egyszerre nekiriadnak, és ekkor a szél felgöngyölíti a rónán fekvő lenge ködöt s arra én egyszerre magam előtt látom azt, a kire várok.

Scilla felállt és támaszt keresett a kezével. A másik kezével a szíve dobogását akarta csillapítani.

– A lovam elébb megérezte a közeledtét s jelezte a fülének előre hegyezésével s tudatta velem csendes röhögéssel s elkezdett türelmetlenül kapálózni. A közelítő lovas azonban még messze volt; a rónán csalékony a távol számítása, kivált holdfény mellett. Én eléje lovagoltam, hogy ne a csárda közelében legyen a találkozásunk. – Hát mégis csak sikerült! – A kit három vármegye minden fegyverese ki nem birt verni a bozót várából, előhozta a szerelemféltés. Meghallotta, hogy «új legény» dőzsöl a csárdában: egyedül párjával. Ez a szó kiugratta. Tudtam én azt.

Lándory sem tudott már ülve maradni, fölállt, járkálni kezdett; Scilla sem fázott már, inkább melege volt; odaakasztá magát a karjába s úgy leste a mesemondás végét.

– A betyár is meglátott engem, a mint a rekettyésből előkerültem, s arra egyszerre megváltoztatta az irányát. Eddig világirányában haladt a jeladó lámpás felé, árkon-bokron keresztül, most aztán felém fordult s elkezdett vágtatva közeledni. Nekem előnyesebb lett volna az ellenfelemet ott várnom be a buczkák csalitjai között, a mik engem elrejtve tartottak. Nem fogadtam el ezt az előnyt. Lesből vadász lő dúvadra; nem gavallér ember a vetélytársára. – Ha érdemesnek tartottam elvenni a rózsádat, akkor «gyepre bajszos!» Én is eléje vágtattam. Egy szép nagy kerek mező terült el közöttünk, tele őszi kökörcsinnel, azt választottuk ki a halálos baj színteréül.

Scilla kaczagott már!

– Mikor közel száz lépésnyire értünk egymáshoz, mind a ketten felemeltük a puskát az arczunkhoz jobbkézzel. A betyár erre, szokott tempója szerint, elkezdte a lovát oldalt finczoltatni, maga is jobbra-balra hajladozott rajta, a hogy szokott a csikós a lóhátán. A ki nem tudja, hogy hozzá van nőve a paripájához, azt hiszi, hogy mindjárt le fog róla esni; pedig csak negédeskedik. Én pedig egy szoritást adtam térdemmel a lovamnak, a mire az megállt mereven. – A mint aztán a betyár azt látta, hogy nem csinálom utána a lótánczoltatást, hanem szembe állok vele: egyszerre dühösen az arczához kapta a fegyverét mind két kézzel s mind a két csövét gyorsan egymás után reám süté. Az egyik golyó azt a már egyszer keresztül lőtt kalapot hordta le a fejemről, a másik a dolmányomat szakítá keresztül, de csak könnyű surlódást hagyott hátra.

Scilla elkezdett görcsösen sírni, hüvelyk ujjait az öklébe szorítva. Lándory leültette őt a görög kerevetre s folytatá.

– Én aztán a puskámat kapóra rásütém. Csak egyszer lőttem. A betyár a fejéhez kapott mind a két kezével, azzal hanyatt dült a nyergében, puskáját messze eldobva magától. A megriadt paripa kiugrott alóla; a legény leesett holtan a gyepre. Mikor odalovagoltam hozzá, már akkor ott feküdt szépen hanyatt; a fényes holdvilágba nézve a szemeivel. A homloka közepén volt egy veres kis sebhely; nem nagyobb egy karika-gyűrűnél, a mit a szerelmes leány az ujjára fölhúz. Derék, szép legény volt. Kár érte!

Scilla arczczal feküdt a szőnyegen, úgy zokogott.

Bertalan még aztán folytatta a mesét.

– Én magamhoz vettem a megölt rabló puskáját, s aztán csendesen ügettem vissza a csárda felé. – A rabló lova ösztönszerűleg szintén a csárdához nyargalt a gazdája nélkül; hamarább odaért, mint én. Az udvarra bevágtató gazdátlan mén előre hírül hozta, hogy a kettő közül az egyik meghalt. De valjon melyik? A mint a paripa az egyik kapun bevágtatott, nem állt meg: hanem a másikon megint kinyargalt, s aztán elkezdett körben futtatni a csárda körül, nyiharászva, fujtatva. Nem lehetett megismerni, hogy melyiknek a paripája? – Az Évicza kinn állt a folyosó tornáczán, ottan várta az élve megérkezőt. Mikor aztán én beléptettem az udvarra, s leszálltam a nyeregből, a két puskát a folyosó padkájára dobva: akkor odarohant hozzám, a nyakamba ugrott, átölelt, majd megfojtott, s nem szólt semmit, nem szólhatott a forró csókoktól.

Scilla magánkivül ugrott föl fektéből, arcza, szemei extazisban ragyogtak, minden tagja reszketett az emberfölötti kéjtől.

«Mért nincs nekem egy zsiványom, a kit eláruljak érted?»

Ez volt az a mese, a mit Bertalan nem akart elmondani Godivának soha. Scillának elmondhatta.

GYORS FORDULATOK.

Lándory, a midőn megtudta, hogy hosszabb ideig lesz kénytelen Párisban időzni, felhozatta az otthon hagyott naplóit, a miket a rémper lefolyása alatt irt, s azokból dolgozott ki valamit, a mi a rendes kriminal-történetek szinvonalán felül emelkedik, a nélkül, hogy a regény felhőiben veszne el. Csak a maga számára irta azt meg, a nélkül, hogy arra gondolt volna, hogy ezt a meghatározhatlan genret a közönség olvasmányává tegye valamikor. Vannak emberek, a kiknek az ilyen munka a legkedvesebb mulatság.

Épen e mulatság közepett lepte meg az ő kedves barátja Alfréd, egy délután. Már három nap óta nem élvezte kellemetes társaságát.

Valami külső jel mindig elárulta Alfréd kedélyállapotját. Nagyon igyekezett mosolyogni, hanem a mellett a homlokán veres foltok tüntek elő, a visszafojtott boszú bélyegei.

– Ah! Azt hittem már Párisban sem talállak: előre mentél? Ezzel köszöntött be Lándoryhoz.

– Én? Hová?

– Hát haza Magyarországba.

– Búcsúvétel nélkül nem hagynám itt az ismerőseimet.

– Van rá eset, mikor az ember megteszi. Egyébiránt gratulálok.

– Mihez?

– A nagyszerű diadalhoz.

– Hogyan? Én vettem volna be Tashkendet?

– Azt nem, hanem Scillának a szivét.

– Ah. Arról a drámai próbatétről beszélsz, Phædrából? A mit a jelenlétedben terveztünk ki. Hiszen tudod, hogy én voltam «Hyppolit».

– Sőt azt is tudom már, hogy ki az a Terpsychore és Melpomene. Hát Terpsychore úr vagyok én, monsieur Melpomene pedig vagy te.

Bertalan elnevette magát.

– A calembourg nem rossz. Csak az a kár, hogy nem talál.

– Kedves barátom, mondá Alfréd, végig heveredve egy long-chaise-en. Scilla kisasszonynál nem szükség azt a titoktartást őrizgetni, a mit más hölgyek irányában minden igaz gentleman kötelességének tart. Tudhatod, mint grand inquisiteur, hogy a bűnösnek az absolut tagadás csak akkor segítség, ha bűntársa nincs. A te bűntársad maga mindent kibeszél. Azon kezdte velem, hogy kidobott az ajtón, s minden összeköttetést merőben megszakított. Az arczképeimet mind visszaküldte, még pedig a rámáikkal együtt. S egyenesen a szemembe mondta, hogy nem akar többé az árnyékomban megpihenni. Nos, hát! fog-e vallani a vádlott? mi?

Lándory nem akarta engedni, hogy ez az ember még fölényt kapjon vele szemben.

– Hát jól van, barátom, ha te kivánod, hogy igazat mondjak, megteszem. Scilla kisszivű. Ő nekem azon a találkozáson, a melyre te annyi gyanút alapítasz, mindent elmondott. Hiszen egy ötödrész apja vagyok. Mikor te veled összeköttetést kezdett, te akkor épen a roppant Lis Blanc-féle örökséget kaptad meg. A Lepelletier-utczai palota tanuskodik róla, hogy annak igen jó hasznát tudtad venni. Most ez a nagy úri vagyon ismét gazdát cserélt; neked az ősi birtokod marad. Az a serénység, a melylyel Seigniersben a neked hagyományozott száznyolczvanezer frankot megmenteni siettél, elárulja, hogy neked erre az összegre is szükséged van. Tudod? Ne vedd tőlem rossz néven, hogy ilyen őszintén beszélek! Te kényszerítesz rá. Scilla kisasszony nem akarja a lelkére venni, hogy tégedet teljesen tönkre tegyen.

– Nemes lélek! szólt ironiás nevetéssel Alfréd. És te kegyes gyámatyja a gyémántszívű áldozathozónak! Tehát engem azért dobnak ki a hajóból, nehogy el találjak sülyedni a hajóval együtt. Örök hálára érzem magamat lekötelezve. Ime a kapandó száznyolczvanezer frankon nem fogok tehát Scilla kisasszonynak gyémántokat venni, hanem birkákat és igás ökröket a jószágom számára. Ez hát jó nekem. De mit szólsz ahhoz, hogy nem csak engemet dobtak ki az ajtón, hanem a nagy vasutkirályt, Maltout urat is, a ki rögtön kész volt az üresen maradt helyemet elfoglalni? Már attól csak nem tart a nemesszívű angyal, hogy annak a százmilliói is elolvadnak az ő szép szemei tüzénél? Nem is titkolt előtte semmit, mikor a Croesus fényes ajánlatait eléje terjeszté. Havonkint új equipage, mint hajdan Arnould Zsófinak. Végig se hagyta beszélni. Elmondta őszintén, hogy mióta téged megismert, azóta nem tart férfinak senkit. Elmondott neki mindent, tudod? mindent! A pusztai rózsa történetén elkezdve. Elvetted az eszét, őrjöng utánad! Itt hagyta Párist. Felmondta a szerződést az operánál. Fizeti a bánatpénzt. Oda dobja a palotáját a hitelezőinek. Szalad utánad a ti fővárostokba: Moszkvába, oda szerződött.

– Hiszen nekem nem fővárosom Moszkva. Én Magyarországon lakom. Az meg Oroszországban van.

– Hát az «más?» No de még is közel van hozzátok?

– Kétszáz mértföldnyire tőlünk. Hál’ Istennek!

– No én hát nem bánom. Én geographiát fiatal koromban sem tanultam, vénségemre nem tanulok. No hát egyszóval együtt laktok valahol a tatárok között, a kik hosszúszárú csizmában járnak: s szakállukat hagyják szakállnak. Az mindegy. Oda fog menni Scilla, már el is szerződött, két-három nap alatt indul.

– De már ezt csak nem én értem teszi. Hiszen tudod, hogy nekem itt kell maradnom Párisban.

– Már nem kell itt maradnod. Hisz ez adja meg a kellő világítást a képnek. Lyonelt már utólérték valahol Egyptomban, megjött a hivatalos és nem hivatalos levele is Lis Blanc-ékhoz, a gyámi hatalom autorizálva van, te megkapod a per-beszüntető okiratot, azután mehetsz, semmi sem tart tovább itten.

– No ez igazán kedves hir rám nézve.

– Valamint a többi is az volt. Hát hiszen én csak arra való vagyok a világon, hogy neked kellemetes hireket hordjak. Elvetted tőlem az örökségemet, elvetted tőlem a szeretőmet. Hanem azért jó barátok maradunk. Most csak azt szeretném még, ha elvennéd még Medeát is. Hanem kérlek nagyon, hogy siess vele, mert a visszautasított pénzkirály rettentő boszut esküdött ellened; fel fogadta, hogy oda fog menni Lis Blanc-ékhoz, s elbeszéli nekik az egész pusztai rózsa históriáját. Akkor lásd meg aztán, hogy micsoda szemeket forgat majd reád alá felé, az én istenasszonyom!

– Úgy? Azzal fenyegetett a Croesus? Hát akkor megvárom, míg elmondja. S majd csak azután megyek a Lis Blanc palotába.

– Hát nem is vagy kiváncsi a hirekre, a melyek a te kedves védenczed, Lyonel úrfi felől érkeztek? Értem! értem! Mindent értek. Nem tudom, jól tanultam-e a mythologiából, hogy egyszer Vulkanus olyan finom lánczot kovácsolt, a mivel Marst és Venust együtt összekötözte, hogy aztán nem tudtak belőle kibontakozni. Nagyon jól van. Mielőtt elutaznál, remélem, hogy a búcsúlakomát «en famille» megüljük.

Lándory meg volt felőle győződve, hogy ez az ő kedves barátja a legnagyobb hideg vérrel tudná ő vele megitatni egy ilyen búcsú lakomán az aqua tofanát.

Lis Blanc Lyonel az Alfréd által említett magánlevelet Hermione kisasszonynak irta. Ragyogó tollal rajzolá élményeit, tapasztalatait a Faraok hazájában, a veszélyes vadászkalandokat, vad törzsek általi megtámadtatását, a homok sivatagon kiállt szenvedéseit, a fojtó Samumot, s végül beszélt a szíve világáról, melyben még nagyobb vihar dul. A régi és örök szenvedélye még jobban kínozza, mint valaha. Az az őrült vágy az elérhetetlen ideál után, mely eddigi bolondságainak okozója volt, mely lelkét a végletekbe vadítá, a távolban még jobban emészti. Ez kergeti őt a halálba, de a halál fut előle. És így tovább!

Ezt a levelet Hermione kisasszony természetesen átadta Sidonie grófnőnek, Sidonie pedig felolvasta azt Medea előtt.

Medea nem szólt reá semmit.

Az anyja elkezdett sopánkodni, a bujdosó fölött.

– Ez nem Francziaország számüzötte, hanem a tied.

Medea közel volt hozzá, hogy kitörjön. De félbeszakítá a jelenetet az inas, ki azzal lépett be, hogy itt van Maltout bankár úr.

– Vezesd ide. Én kérettem őt hozzánk.

A bankár belépett, helyet foglalt.

– Maradj itt. Mondá Sidonia a leányának, a ki távozni akart. Téged is érdekel az ügy. Megbocsát uram, hogy ide fárasztottam.

– Régi hódolója vagyok a grófnőnek.

– Nem bízhatom az ügyemet másra, csak önre. Én el akarom adni a Lis Blanc-féle gyémántokat, minden feltünés nélkül.

– Rossz időben grófnő. A köztársasági kormány épen most árverezteti a koronagyémántokat.

– Azt hiszem, hogy épen azért lesz most több vevő a piaczon. Egyébiránt nem támasztok tulzott igényeket az árak dolgában.

– Fel van ön hatalmazva e családi kincsek eladására, grófnő?

– Teljhatalmat ád férjem végrendelete minden adásvevésre.

– S mit akar ön a gyémántok árával kezdeni?

– Itt ismét az ön közvetítéséhez kell fordulnom. Erdélyben tudok egy birtokot, mely a leányom, atyjáról örökölt, jószágával határos. Roppant nagy erdőségek, hatalmas vadászterület. Azt szeretném megszerezni.

– S mit akar ön egy ilyen nagy erdővel, grófnő, a miben nem terem más, mint medve és vadkan?

– Épen az kell nekem. A birtokot a fiam, Lis Blanc Lyonel számára akarom megvenni és az ő nevére iratni. Őszintén megvallom önnek a szándékomat. Én ezt az új világot itt Francziaországban nem tudom megszokni. Vallásos érzületem fel van háborodva mindazok felett, a mik itt történnek. Vissza akarok költözködni a leányommal együtt Erdélybe, a hol már egyszer laktam. S óhajtanám, hogy ha a mostoha fiammal is megkedveltethetném azt a kedves, szép országot. Ő szenvedélyes vadász. Itt bennünket gyűlölnek azért, mert gazdagok vagyunk, a magyaroknál ünnepelni fognak.

Medea közbe szólt hevesen.

– Egy dologról elfeledkeztél! Hogy a commune vezéreire nézve minden európai ország megtagadta a menedékjogot.

Sidonia bámulva nézett rá.

– Hát te azt honnan tudod?

– Minden hirlapban olvasható.

– Hát mit tartozik ez ránk? Lis Blanc Lyonel gróf nem volt petroleur.

– De volt Raoul Ripaille.

– De ezt nem tudja senki Magyarországon.

– Egy ember lesz, a ki tudni fogja; Lándory. S annak csak egy szavába kerül, hogy Lyonelt az országból kitiltsák.

E szavaknál egészen felhevült az arcza Medeának.

– De Lándory nem fogja azt az áruló szót kimondani, szól halkan Sidonie, mert annak a kedélyállapota azt nem engedi.

Sidonie grófnő előtt a nemes jellem, a becsületérzés, a nagylelkűség csak «kedélyállapot».

E névre a bankár is felvillanyozódott.

– Ah! Az a monsieur Lándory! No ennek a kedélyállapotjáról én is tudok egy mesét mondani. Lehet Medea grófnő előtt valami Scilla kisasszonyról beszélni?

– Oh kérem! szólt Medea daczos nevetéssel. A férjem, Alfréd marquis az alatt a hat óra alatt, a míg férjem volt, beszélt nekem Scilla kisasszonyról annyit, hogy ön nem mondhat felőle valami ujat.

– No ez pedig valami új lesz. Tehát, a gyémántok eladása perfekt dolog, az erdélyi birtokvevés fait accompli. Bizza reám mind a kettőt a grófnő. És most hadd mondjam el a pusztai rózsának a történetét.

Még azon a napon meghivót kapott Lándory a másnapi estélyre, Lis Blanc grófnőhöz. A meghivó sajátkezűleg volt irva, mentségül az idő sürgős rövidségére.

Lándory tudta, hogy no most kezdődik a harczjáték.

Ezuttal a szokottnál is fényesebb társaság gyült össze a Lis Blanc palota disztermeiben. Az elfogadó terem egész az ajtajáig tömve volt, s az urak közt lehetett látni olyanokat is, a kiknek a gomblyuka piros szalaggal volt ellátva. A hajdan itt fényeskedett rendcsillagok, sajnos, hogy most is eclypsisben voltak.

A belépésnél Sidonia grófnő, szokott előkelő grácziával nyujtá kezét Lándorynak; Medea grófnő egy csoport öreg úrral beszélt a terem egyik arkádja alatt. Lándorynak alkalma nyilt több rendbeli ismerős úrral üdvözleteket cserélhetni, s néhány ismeretlen úrnak bemutattatni, kölcsönös szerencsének tartva a megismerkedést, míg végre odajuthatott, hogy Medeával találkozzék.

Minő találkozás volt az!

A «leány» elpirult és lesütötte a szemeit, mikor Bertalan megszólítá. Eddig «asszony» volt, elvált nő; hideg, lenéző, csufondáros, most egyszerre «hajadon» lett, szüzies, elfogódott. Mint egy új leány, a kit most vezetnek be először a társaságba.

Hová lettek azok a lefelé forgatott szemek? a mikből csak úgy sugárzott ki a negativ polus visszataszító deleje. Most félénken lecsukott szempillák alá lezárva, a mik csak néha-néha emelkednek fel, félig, a lopva leső szemcsillagok fölül, s a mint egy harmadperczre a férfi szemével összetalálkoznak, félénken lecsukódnak megint.

A hangja is reszketett. Nem disputált már, minden szót ráhagyott, csupa engedelmesség lett, s milyen könnyű volt megnevettetni! Háladatos volt a mondott tréfákért, s jóizűn kaczagott rajtuk.

Aztán jött egy más udvarló. Lándory visszalépett. S akkor Medea ismét egyszerre a régi lett, a hideg, lymphatikus, szenv nélküli szépség.

Sidonia grófnő oda lépett Bertalanhoz, s elmondá neki, hogy a mai estély azért volt ily sietősen rendezve, minden etiquette szabályok ellenére, egyik napról a másikra, mert a mai nappal lép hatályba az ő gondnoksága, a mi egyuttal Lándorynak az itteni működését kivánt czélhoz vezeti. A hivatalos teendőket majd holnap a déli órákban elintézhetik.

Lándory nem késett legmélyebb háláját kifejezni a grófnő iránt, hogy az ő kedvéért ily rendkivüli módszereket vett alkalmazásba.

Ott volt Alfréd marquis is, aztán meg Maltout bankár, a kik kiváló nyájasságaikkal tüntették ki Lándoryt. Általában az egész társaság, férfi, nő arczán mind azt olvashatá, hogy őt most mind olyan szemmel nézik, mintha ő foglalta volna el Tashkendet.