Szegény Magyarország! Nem volt elég, hogy Mohácsnál az oroszlán széttépte, még azt is meg kellett érnie, hogy a farkasok egyék meg.
És akkor, a midőn a két király nem tudta az országról elhárítani a mind a kettőjüktől fölidézett veszedelmet, előállt egy egyszerű nemes ember, a nagyváradi káptalan tiszttartója, Czibak Imre, összegyűjté a bihari nemességet és a hajduságot s e hirtelen szedett haddal rajta ütött a fekete czáron, mikor az jött vissza a Maros mentén zsákmánynyal megrakodva s úgy szétverte annak a győzelemittas hadait, hogy alig maradt belőlük valami.
A fekete czár agya-fejetörötten menekült Szegedre. A hátán össze volt tépve a szép skárlátszín császári palást, a mit Ferdinánd királytól kapott. Futó hada ki volt éhezve, fáradva halálig.
A szegedi polgárok pedig igen rossz kedvükben voltak. A futó czár közeledtére félreverték a harangokat, s fegyvert ragadva összegyültek a nagy piacz közepén levő Szilágyi-kastélyba.
Cserni Jován a megmenekült csapatjának élelmezésére gondolt, s legegyszerűbbnek találta e végből feltöretni Zákány István uramnak, a gazdag buzakereskedőnek a magtárát. Hívei neki álltak a kapu betörésének, faltörő kos gyanánt használva egy kutágasról leemelt gémgerendát.
Annak a magtárnak azonban volt egy sáfára, név szerint Vida Sebestyén. Annak volt egy jó öblös puskája, megtöltve vagdalt ólommal. Fiatal levén a legény, nem sokat tanakodott magában, fogta a puskáját s úgy hasba lőtte vele a fekete czárt, hogy az lefordult a lováról. Bajtársai felvették a földről, de úgy meg voltak már rémülve, hogy nem is gondoltak a boszúállásra, beburkolták a biborpalástjába, s a szegedi polgárok által üldöztetve, elrohantak vele a szomszéd faluba, Horgasra.
A félelmes fekete czár megsebesültének hirére aztán Török Bálint is vérszemet kapott, rajta ütött annak a vert hadain s azokat szétrobbantva, a már haldokló Cserni Jovánt lenyakaztatá. Levágott fejét elküldé Budára János királyhoz.
S erre tartottak nagy Te Deum Laudamust!
Még a krakkói franczia követ is, a ki Zápolya Jánosnak erősen jó barátja volt, ágyulövésekkel és viaszgyertyák sokaságának meggyujtatásával ünneplé meg a fekete czár legyőzetésének örömhirét.
Idebenn az országban örömtüzek gyujtattak szerte a hegytetőkön.
Annak a dicsőségére, hogy a delibácsi kecskepásztor fiát, a fekete czárt legyőzte a nagyváradi püspök tiszttartója, meg egy szegedi kereskedőlegény.
Hová jutott Magyarország!
Mindezen sulyos, válságos események alatt neszét sem lehetett venni Fráter Györgynek.
A mióta a hatvani országgyűlésből, jó tanácsának elvetése után, Zápolya János haza küldé a kolostorába, azóta a barát elő sem jött onnan. Csak ott a zárda rideg falai közt jegyezgeté fel a naplójába a napok tapasztalatait, a mikben semmi örvendetes nem volt.
Mint a szép gyümölcsben, melyet a féreg meglepett, látta terjedni a rohadást az egész nemzetben. Tán az almának a férge is azt hiszi magáról, hogy ő annak az almának a fejedelme?
Őt nem hitták elő a kolostorából, hogy dandárvezetést bizzanak rá, pedig több hadvezéri tehetsége volt, mint Tomorynak és egyéb püspököknek. Fráter György a maga hadi iskoláját a hős Corvin János alatt végezte. Azt már elfeledték.
Mikor Zápolya János Székesfehérvárott királylyá koronáztatta magát, akkor sem jutott eszébe a régi patronusának, hogy az egyetlen egy igaz hű emberét magához hivassa.
Pedig Fráter György meg tudta volna mondani Zápolyának előre, hogy kiben bízzék, kitől féljen.
Főurak, főpapok majd az egyik, majd a másik király pártjára állottak, ki többet igért nekik. Megadni egyik sem sietett. Egymásnak a birtokait bitangul adományoztatták maguknak s árulkodtak egymásra, hogy azokat elkoboztassák. A honfierény fehér holló volt már.
Minden levél, a mit a két királyhoz irtak, azon kezdődött, hogy «uram adj pénzt». S minden válasz, a mit a két király adott rájuk, azon végződött, hogy «nincs pénz».
Hadserege egyiknek sem volt számbavehető, s a mi volt, azt nem fizették. Zsoldba csak az idegen állt, nagynéha a paraszt, a nemesre nem lehetett számítani, mert az, ha megneheztelt, ha a tél következett hazament, elpárolgott.
Adót senki sem fizetett.
Templomba nem jártak, a papot nem becsülték, az új vallás terjedt rohamosan.
A török dúlás elől menekült bujdosókkal volt tele az ország.
Mikor János király végre rájött, hogy azt az egyetlen hű és eszes emberét felkeresse a sajóládi remeteségben, már akkor az ügye ez első fejezetében a királysága történetének menthetlenül el volt veszve.
Az Ausztriából betörő Ferdinánd király hadserege előtt mindenütt visszavonult János király serege. Egyenkint feladta Győrt, Tatát, Komáromot, Esztergomot, Visegrádot, utoljára magát Budavárát. Mikor Zápolya a maga seregével tábort ütött Sajólád alatt, s Fráter György végig járta a táborát, azt a tanácsot adta neki, hogy ezzel a sereggel ne álljon csatát Ferdinánd hadaival szemben, mert ebben nincs egyetértés, összefüggés, hadi rend.
Mégis elfogadta az ütközetet, meg is verték. Tokaj alól alig tudott elmenekülni a Tiszán át Salm, Ferdinándpárti fövezér elől, s Erdélyig meg sem állt. A rácz ezredek, vezérükkel együtt átpártoltak tőle Ferdinándhoz. De átmentek a magyarok jelesei is, kik eddig János király támaszai voltak, köztük Török Bálint és Perényi Péter a korona őre. Ez még a koronát is átvitte Ferdinándhoz.
És akkor ugyanezzel a koronával, ugyanabban a székesfehérvári főegyházban, ugyanaz a Podmaniczky István püspök koronázta meg Ferdinándot, a ki egy évvel elébb Zápolya Jánost kente fel királynak, ugyanaz a Bakics vitte előtte az ország zászlóját a koronázási dombig a négy kardvágáshoz.
Zápolya János még egyszer megkisérté a hadi szerencsét, Erdélyben új hadakat gyüjtött s azokkal egész Mezőkeresztesig hatolt. Két hű, derék hadvezére volt még, az egyik Bodó Ferencz, a budai néplázadás győztes leverője.
Zápolya egy éjjel ismét megjelent a sajóládi kolostorban.
– Futásban vagyok! Mondá Fráter Györgynek. Nincs már se országom, se hadseregem, se koronám. Magam futok, a merre szabad még az ut. Te rád bizom, hogy rejtsd el a kolostorod pinczéiben a kincseimet.
Zápolya nagy társzekerekkel vitette maga után hirhedett kincstárát.
– Nem úgy uram, mondá Fráter György. A kincseket nem rejtjük el, hanem haszonra fordítjuk. Nem futsz egyedül a hazából, én is veled megyek. S lesz még országod, hadsereged, koronád. Hanem most már én cselekszem!
S e naptól fogva kezdődik Utyessenovich Martinuzzi Györgynek fényes élettörténete.
E naptól fogva ő volt Magyarországnak a vezére, a többi mind csak eszköz a kezében. Maga a király is.
Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb ellensége volt saját maga magának, – ki tud a magyar békülni mindennel, de magával nem.
Az alatt a rövid pár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a szent István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János udvarában látjuk. «Ki ád többet?» Az a jelszó. Pénzt, a míg van, ha az elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik király elkobozza a másik király hiveinek az uradalmait, várait s kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő hiveivel, mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az elajándékozott birtokát, akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harminczadbérlete a kivánt jutalom, ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg élelmezése, várak ellátása biztos koncz. Hadserege nem kap élelmet, vár nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik, fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség, kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancznak, a ki soha pap nem volt, a credot sem tudja elmondani, püspökséget adnak. A ki sok katonát hoz magával, az természetesen generális rangot kap. – S még a kik ugyanazon asztalnál ülnek s a királylyal együtt koczintanak, azok is fejenkint mind ellenségei egymásnak s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el valamit az átellenesük tányérjából?
A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a toronyból, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz? tudja, hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőbe, a nádasba, hajtja előle a lábas jószágát, akár török, akár német, akár magyar, akár rácz, mind egy ördög. – Még a lengyel is, a ki segíteni jött, csak azt nézi, mit szedjen fel a nyergébe s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bir el többet a lova, akkor hazamegy a táborból.
S a miben aztán a versengő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást felülmulni, azok a nagy igéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek, a ki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök üdvösség, paradicsom itt a földön és a másvilágon s végül a zsidók kiűzetése, – ez mind a két pártnak a programmja.
Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ocsárolják, gúnyczímekkel emlegetik.
Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János pártiak úgy hiják a Ferdinánd pártiakat, hogy «német», amazok meg «törököknek» csufolják a testvéreiket.
Kivételt csak János király képez. Az «tót». Minthogy szepesi főúr. Még pedig nem is tót király, hanem – «slavus pes non mordet». (Tót kutya nem harap.)
Ferdinánd király komoly ember, nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és szerfölött józan, nem talál bele a «sirva vigadó» magyar életmódjába. Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a «widerkom»-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a példát, mulatozása a dévajságig, az izetlenségig megy. Sok embert, a ki a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.
Igy volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.
Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült fekete czárt lenyakaztatá, a levágott főt, diadaljelül felvitték Budára János királyhoz.
Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére s az asztalra épen magával szemben odahelyezteté egy ezüst tálra a levágott főt. S aztán valahányszor egy áldomást ivott, egy pálczával ráütött a halott fejre.
Török Bálint kicsufolta érte. (A hogy érdemlé.)
– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, a mikor még eleven volt!
– Bizony te is csak akkor vágattad le, a mikor már más lelőtte.
Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettől a látványtól s ott hagyta a király asztalát.
Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De ott hagyta a terített csataterét Tokajnál s elvitte a dandárát az ütközetből s e miatt veszté el a király a csatát.
Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, a melyet Várday, az esztergomi primás tiszteletére adott.
Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom, Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.
A király előtt ismeretes volt a primásnak az a gyöngéje, hogy nem szereti a sertéshust. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát tartani.
A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték végesvégig, legfelül a király, jobbján az érsekprimás.
A legelső étekfogás volt a czifrán feldiszített vadkanfej.
A primás ehez hozzá sem nyult.
Azután hozták a bocskoros levest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel, májával, jól megborsolva.
A primás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.
Akkor következett a töltött káposzta kalbászszal, sertésfarkakkal.
A primás azt is elutasította.
Azután hozták a sült malaczot.
Ez sem neki való volt.
Következett a «lengyel nyelv» mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe sem mártotta bele a kanalát a primás.
A «bundás zsemlyéhez» sem nyult hozzá, mert az meg disznóvelővel volt töltve.
Majd meg «rácz pitét» hoztak, de azon is megérzé a sertéshús vagdalékot s érintetlen hagyta.
És így a vendégül hivott egyházfejedelem a király asztalánál egészen éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a primás számára s aként békítse ki. De ezt elmulasztotta a király s nagyon jól mulatott az egész asztaltársasággal a fölött, hogy a primás éhen maradt.
Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghivott vendégét.
Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a primás és az egész papság barátságát.
Hítta aztán ismét ebédre magához a primást, jóvá akarta tenni a rosz tréfát, de a főpap azt felelte neki:
«Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjum, tyukom elég, hogy tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.»
Erre Zápolya azt a dölyfös észrevételt küldé a primásnak:
«No már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már, mert azok irtóznak a sertéshustól».
A mire a primás még gorombább levelet küldött Zápolyának.
«Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy, mert az szereti úgy a malaczot!»
Igy csinálják az ellenségeket.
A keresztesi ütközetben, a hol a hű vitéz Bodó Ferencz, Zápolya legjobb alvezére megkisérté a hadi szerencsét megfordítani János király javára, a Zápolya elleni harag lett a győztes.
Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt, az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a magyaroknál «Kóczány») Ferdinánd-párti vezér seregét.
Megfordítva esett le a koczka.
Török Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár nem török volt már, hanem német.
Bodó Ferencz maga került két tűz közé.
Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját s megadta magát kényre kegyre.
A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előre rugtatott, elvitték a német táborba. Nagyon szép társaságot talált ott már együtt. Csupa magyarból állt a német. Ott volt már Pekri Lőrincz is, a másik János párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, a ki az ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás napján. Ez is elhozta a ráczait. Azokat ráczoknak hitták, akármelyik táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!
– Hozott Isten, pajtás! Kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. «Csakhogy megint összekerültünk!»
Bakics szaporítá a kaczagást.
– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.
S mindjárt előhuzta a tarsolyából a német kártyát, a mit a magyarok harminczkét leveles bibliának hinak. (A brandenburgi ismertette meg a magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első «ferblinél» «blindre» «hozom»-oztak?! – Mingyárt a millénium utáni esztendőben lesz!)
Bodó Ferencz azt mondá a kaczagva fogadó czimboráknak, hogy:
– Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkináltok egy kupa borral, azt is megiszom az egészségetekre, – meg a magam kontentumára, – de egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János királynak tettem le a parolámat s én meg nem rágom a szijat.
Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.
– Ugyan mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak olyan «magagyütt» király, senki se hivta. «Elmehet kend, a hogy jött kend.» – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá? Mindjárt «volt-nincs» lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.
– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is kitérjek németnek, akkor inkább veressetek lánczra, zárjatok börtönbe, mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.
– No hát pajtás, lánczra sem verünk, tömlöczbe sem zárunk, meg se keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében. Mondá neki Török Bálint. Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk el nem szököl, magadat hadi fogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat, lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.
Bodó Ferencz ráállt az ajánlott kapituláczióra, s mind a három kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéseül.
Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülömb legény közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzüket a durnyin. Az egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori székről, (a rácz Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg székely volt) odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.
– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink fel vannak nyergelve. Most már «illa berek! nádak, erek!» arra futhatunk el, a merre akarunk.
Bodó Ferencznek magának is nehéz volt a feje, azt se tudta már, hogy égen jár-e, vagy a földön? Engedé magát a szolgája által a nyeregbe feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapiczányon vezettetni.
Észrevétlenül kijutottak a labancz táborból. A magyaroknak nem szokásuk előőrsöket felállítani. Túzokoknak való az, a kik félnek a puskástól.
A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, neki ereszték a kantárszárát s vágtattak csillagirányában a Tisza felé.
A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifujta a vezér fejéből a mámort. Csak egy kamuka dolmány volt rajta, a jó medvebőr kaczagányát leveté mulatozás közben, az ott maradt a sátorban, a vágtató nyargalástól megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. A gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem csak iszik s attól aztán még rebellisebb lesz a belső része.
– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni, mondá a csatlósnak.
– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.
Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu, ajtó, be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is beköthetik a lovaikat, üres az egészen.
A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyumécses égett, az öreg a mellett ült, előtte egy könyv, tán a «Szentek hegedűje».
Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.
Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, ráczul, «adjon Istennel», «zbogommal».
– Van-e itt valami harapni való? kérdezé az alvezér.
– Van… Mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, a mi sehogy sem szép.
– De nem kivánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany.
– Akkor van posajtott káposzta.
– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.
– Akkor szalonna is lesz.
– Aztán ha tüzet rakna kend s megfőzné hevenyén a káposztát a szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.
Arra aztán tüzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá s megfőzte a «korhelyleves»-t.
Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba s adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.
A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferencz csak úgy foghegyen szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.
– Min búslakodol, vitéz uram? szólítá meg az öreg gazda. Midet hagytad el?
– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborából, hitemet adtam rá, ezért meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom is, de nincs becsületem.
– A bizony nagy veszteség.
– Mit mond kend erre öreg?
– Hát én azt mondom, hogy a ki magyar, megtartja a szavát, a kinek pedig hite nincs, annak Istene sincs.
Bodó levette a süvegét s keresztet vetett magára.
– No kapitány uram, futhatunk már odább, mondá jól bepofázva a szalonnás káposztából, a csatlós.
– Te futhatsz, mondá Bodó Ferencz, mert te paraszt vagy, de én nemes vagyok, engem visszavisz az adott szavam, a honnan elszöktem.
Azzal kiment, paripájára ült s visszatért az ellenséghez.
Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe. Odáig kellett Bodó Ferencznek őket követni.
Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piacz közepén nagy sokadalom volt. Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó oda rugtatott a közelébe.
«Ő kegyelme Török Bálint ezredes kapitány uram hirdeti a lakosságnak, hogy a fogoly Bodó Ferencz, János király kapitánya megszegte az adott szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…
– Hazug vagy beste lélek! ordítá közbe Bodó Ferencz, hazug a gazdád is, beste lélek az is! Itt van Bodó Ferencz! Nem szökött sehova!
Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.
– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!
Úgy is tettek. Lánczraverték, elküldték a bécsujhelyi börtönbe.
Sokszor megkisérté Ferdinánd király ezt a vitézt a maga pártjához édesgetni. Nem hajolt rá, mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is halt meg, nyolcz esztendő múlva.
Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak, mikor már nem volt több.
Az elpártolt hivek nem csak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel is harczoltak János király ellen.
Elnevezték őt egymás között «Katalin királynak». Azt jelezték vele, hogy egészen elpuhult, elasszonyosodott, czifra öltözetekben hiu, apróságokkal bibelődő; szürkülő haját ólomfésüvel feketíti s a fogait kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja s evés után kiöblíti a száját. Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! egy hadvezérnél! egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor a kenyérmezei diadal után foga közé ragadta a törököt s úgy tánczolt vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres kézzel, lőporfüsttől fekete orczával!
Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.
E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt s futott tovább Bátta felé.
A vert had többi része is arra felé igyekezett, csakhogy a nagy felhőszakadásban egymást nem láthatták.
Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult s a holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyült már össze az utczákon, a kiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.
Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a török ágyugolyóktól, az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory érseket, a mióta a csuhát felvette, Cseri-basának nevezték széltében furcsa törökös viselete miatt.
Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüst sisakjának koronás tarajáról messziről ráismert.
De kevés vártatva egy még nagyobb lovas csapat érkezett vágtatva a faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben.
Ekkor azt mondá Zápolya György a királynak:
– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva, megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé megvacsorálsz.
A király ráhagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, a hol a szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.
Tomory Pál elvállalta, hogy addig, a míg a király vacsorál, a hadi rendbe állított csapatjával őrt állat a piaczon, nehogy az üldöző török rajtuk üssön.
Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő az alatt ott marad a király mellett a plébániában.
A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, a kik a templom sekrestyéjében voltak sorba fektetve.
A király mellett ott volt még a két apródja, egyik Czettricz Ulrik, a másiknak a nevét nem jegyzék fel.
A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse le a nehéz fegyverzetét, a mi alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király ráhagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik, meg a másik apród lecsatolták róla a vértezetet, úgy, hogy a királyon nem maradt más, mint az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével himezte a Jagellók czimerét.
Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik apródnak:
– Eredj ki fiam a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királylyal tovább futhassunk.
Csak Czettricz Ulrik maradt még a szobában.
De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, a midőn a vajda öcscse gorombán rá támadt:
– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te fosztottad meg az én családomat Lőrincz bátyám örökségétől! Most bizony meghalsz!
Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát s a királyra rohant vele.
Czettricz Ulrik, a helyett, hogy kardot rántott volna a király védelmére, rémülten rohant az ajtónak, ott szemben találkozott a másik apróddal, a ki meg befelé rohant, majd feltaszították egymást.
«Jön a török!» kiáltá az egyik.
«Odabenn gyilkolják a királyt!» ordítá a másik.
Azzal mind a ketten futottak Tomoryhoz a rémhirrel.
Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon pánczélosan kivont karddal rohant a plébániára, berúgva az ajtót.
De már későn jött. Az ifju király ott vonaglott a földön három szúrástól halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a kezében.
Tomory Pál elszörnyedve kiálta: «vessz meg, te harapós haramia!» s egy csapással ketté hasítá Zápolya György fejét.
Erre megint a Zápolya huszárjai rohantak a Cseri Basára s felkonczolták kegyetlenül.
Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra hányva.
Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták, a király holttetemét pedig elásták a partba.
Czettricz Ulrik, a ki e vértettnek szemmellátott tanuja volt, a tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá, s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte, mert a királyné azon való haragjában, hogy az apród cserben hagyta a királyt s nem tudta megvédelmezni, lánczra verette a hír hozóját, s a németek csunya halállal végezték ki.
S ezt a mesét széltére beszélték az országban és hitték.
Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét s azt Székesfehérvárra vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el, azt követelte, hogy adják át ő neki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa el lengyel őseihez, de Zápolya nem hajtott a szavára.
A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a három szúrás helye látható az arany köntösön, a hogy a háromélű dákos által lyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bibor halotti köntöst huzatott rá, s a fejére arany koronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a készen tartott márvány koporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a számára, a szerint, a hogy növekedett, egy új márványkoporsót, ha a kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak róla.
Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából? annak Isten a birája! De hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, tovább adták, azt bizonyítja, hogy a régi magyarok is értették az ellenséges nagy emberek erkölcsi megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a hiresztelés többet ártott minden vesztett ütközetnél.
János király, országát elhagyva, Lengyelországba menekült. Tarnov várában szíves fogadtatásra talált, régi barátjánál Tarnovszky herczegnél, Halics főkapitányánál.
A határon túl már csak lengyelekből állt a hadkisérete, a magyar hadak a Kárpátoknál mind visszafordultak és hazamentek. Csak a fegyveres cselédsége volt magyar, kocsisai, hajdui, belső szolgái, azonkívül egy csoport nemes ifju testőr, azután az udvari káplánja Szerémi György, a ki mind azt a sok érdekes mendemondát följegyezte (gyönyörű scytha-latin nyelven), a melyek a király körül történtek. Volt egy Fekete nevű diákja is a fejedelemnek, a kinek a képe is fekete és aztán a «fehér barát», Fráter György, a kinek a neve, mely alatt egymás közt emlegették «Csontfülű» volt. Mindenkinek volt valami gúnyneve a magyaroknál.
A kimenekülése után nyolcz hónapot tarisznyázott el János király Tarnov várában.
Mulatni jól lehetett a lengyeleknél, ez tudva van. A király szekerei a kincsein kívül jó tokaji borokat is hoztak ki Magyarországból, a melyek nagyon izlettek a lengyeleknek. Csak azt panaszolták, hogy nagyon sok komló van ebben a magyar «serben». Az ő italuk ser lévén, a bort is sernek tartották s azt kifogásolták benne, hogy a míg a rendes seritaltól az ember hátrafelé tántorog s estében a tarkóját üti meg, a magyar italtól előre esik s az orrát töri be.
Hogy Zápolya János miért nem ment egyenesen Krakkóba, midőn Lengyelországba menekült, annak kétféle oka is volt. Az egyik a saját keserűsége Zsigmond király ellen, ki előbb a hugát nőül vette s aztán hazaküldé. Borbálának a titokteljes halála mély árkot vont közöttük.
De még nyomatékosabb ok volt János királyra nézve Zsigmond királyt föl nem keresni az, hogy ez is elzárkózott előle.
A lengyel király, a mint hirét vette, hogy Zápolyát tönkre verte Koczián vezér Szina alatt s az fut Lengyelország felé, rögtön felkerekedett egész udvarostúl, odahagyta Krakkót, bezárkózott Litva várába s az alatt az ürügy alatt, hogy nagyon fél a pestistől, senkit a várba be nem bocsáttatott, a ki Tarnov tájékáról jött levéllel vagy izenettel.
S erre a nagy óvatosságra egészen elfogadható oka volt a lengyel királynak.
Fráter György egy tivornya alkalmával, melyben ő maga részt nem vett, azt mondá a királynak:
– Engedd meg, uram, hogy egy lengyel legendát, a melyet most hallottam jártomban-keltemben, elregéljek neked, a lengyel fehér asszonyról.
– Azt mondd meg, hogy szép-e? S nem fél-e a csóktól?
– Azt mondhatom, hogy szép s más féljen a ő csókjától. Tudva van, hogy lengyelek fehér asszonynak híják az aféle özvegyet, a kinek az uborkafáról esett le az ura s ott törte a nyakát, minthogy az eféle menyecskéknek megkülömböztetés végett fehér kantusban és viganóban kell járni. Történt egyszer, hogy az ifju kameniczi herczeg, Kazimir behivta a fehér asszonyt a házába, a kinek fehér fátyol volt a fején. Azt kérdezte tőle, szép vagy-e te fehér asszony? Arra az leveté a fátyolát. Pirosfehér arcza, tűz szemei, fekete haja, mosolygó ajkai voltak. «Még nem tudom, hogy szép vagy-e? mondá Kazimir, hanem vesd le előttem a testi ruháidat». Erre a fehér asszony elkezdte levetni egyenkint a köntösét, a míg semmi sem marad rajta s folyvást kérdezé, hogy «szép vagyok-e? szép vagyok-e»? S mikor aztán mindent levetett magáról, még akkor sem állt meg a vetkőzéssel, hanem tovább vetkőzött. Tudvalevő: «hét bőre van az asszonynak». Egymásután levetette, míg utoljára csak a csontváz maradt, a meztelen koponyával: «no hát elég szép vagyok-e már herczegem?» S akkor átölelte a két csont karjával, s addig ölelte, a míg a herczeg a lelkét kiadta. Eszetekbe jusson ez a mese, uraim, a mikor a lengyel fehér asszonytól meg akarjátok kérdezni: «Szép vagy-e»?
Zápolyának hideg borzongás futott végig a hátán.
– Ejnye György barát, de átkozott rossz mesét tálaltál fel nekünk mostan. Egészen lehűtötted vele a lángomat.
Szándékosan hozta elő ezt a mesét Fráter György. Messzelátó terve volt azzal, hogy János király tiszta erkölcsét megőrizze épen itt Lengyelországban. Otthon Magyarországban tehet a mit kiván. Ott van a szép Kardosné asszonyom Debreczenben, a kinél legszebb idejét el szokta tölteni, de Lengyelországban hagyja hátra jó hirét.
Azt is tudta, hogy Zápolya nagyon babonás, egy ily kisértetes história megfekszi a lelkét, egy hamar nem fog asszony körül legyeskedni.
Kevésbbé hatott a szivére ez a legenda a király ifjú testőreinek.
Heten ez ifjak közül elkérezkedtek a királytól, hogy bocsássa el őket a czensztochovai apátságba, a csodatevő Boldogságos Szűz képéhez búcsújárásra. A király melléjük rendelé felvigyázónak a testőrhadnagyot, Tornai Jakabot, meg az udvari káplánt.
Az ájtatoskodás után az ifjak betértek egy csárdába, s bőjtös nap lévén, csukát főzettek maguknak tormás lével, magyarosan. A mellett erősen fogyasztották a sört s dalolták a régi nótát: «Fürdik a kácsa Fekete tóba, Készül anyjához Lengyelországba!»
A vidám éneklés hangjára odakerült a csárdába egy fehér ruhás asszony, azt oda ültették maguk közé s belevonták a bratinázásba.
Az pedig nem is nagyon kérdeztette magától: Szép vagy-e? Inkább ő magasztalá a magyar ifjakat: «nem adnék egy magyar legényt tiz lengyelért!» A káplán hiába mondogatta nekik: «pomále! pomále!» azok csak nem hallgattak rá. Csupán egy a hét közül tette meg, hogy felkelt az asztaltól s félrevonult a tűzhely mellé a káplánnal. A többi hat ott mulatott virradatig a fehér asszonynyal, a mikor az megint felvette a fátyolát s odább ment.
A mint a nap besütött az ablakon, a káplán elijedve mondá:
– Mi lelt benneteket, ifju legénykék? Olyanok vagytok, mint a kiket sírból huztak ki!
Mind a hatra elragadt a pestis a fehér asszony ölelésétől. Mire visszaértek Tarnovba, egyszerre mind ágynak estek. S egynap egyik, másnap másik, sorban meghalt mind a hat, György káplán temette el őket egyenkint. Csak a hetedik maradt meg, a ki nem ölelte meg a fehér asszonyt.
Ezt cselekvé a «wlcana» (a hogy Szerémi czímezi szlávdiákul a fehér asszonyt, talán «farkasnőt» jelent.)
Ez a rémeset oly hatással volt János királyra, hogy ettől fogva bezárkózott a szobájába, oda adatta be magának az ételét az ablakon át, egész nap eczetben mosdott, kámforral füstölte a szobáját, s ha valami követ jött hozzá, a kivel beszélni kellett, annak kívül kellett maradni az ajtón, a küszöbre pedig odatettek egy medencze parazsat, arra fenyőmagot hintettek s ennek a füstjén keresztül beszéltek egymással.
Ezzel a félelemmel aztán ő maga adott igazságot a lengyel királynak, hogy viszont az is elzárkózzék ő előle és az általa küldött kengyelfutók elől. De még a vidám bratankik is mind elszeleltek Tarnovból, a házigazdával együtt a pestis hirére. Maga Zápolya is menekülni készült, ha lett volna, hová?
Ezt a kis bajt is hamar elfelejtették. A pestis megszünt. A házi gazda, a vígczimborák visszatértek s velük együtt a jó kedv és tivornyázás. Lassankint szállingóztak Zápolya után magyarországi hivek is. Odavetődött Verbőczy István, a hajdani nádorispán. Ez ugyan unalmas egy czimbora volt. Mindig lamentált, pityergett, egyre sírt a haza sorsán, meg a saját magáén, hiába biztatta Zápolya, hogy ne vegye olyan igen szivére ezt a mostani állapotot. «Lám én mennyit elvesztettem! Koronámat, birtokaimat, még is nevetem az egész bolondságot.» Azért Verbőczy csak sirdogált. Utoljára János király odarendelt melléje egy apródot, hogy egy kendővel törülgesse a könyhullatásban telhetetlen főúrnak a szemeit.
Majd meg Pozsonyból vetődött oda egy régi katonája, a Bodó Ferencz harczosai közül. Attól kérdezé János király, hogy mit beszélnek a «német magyarok» ő felőle.
– Megmondhatom, a mit magam fülével hallottam Báthory István szájából: elment Zápolya Lengyelországba, beállt a krakkói kollégiumba diáknak, hogy tanuljon valamit, megunta a magyar bort, egy kis lengyel sörre vágyott.
– No hát ha visszamégy, mondd meg az uraknak, hogy igen is tanultam már annyit a lengyel iskolában, hogy nem sokára visszatérek s leteszem az egzámentet az ő hátukon, hogy jajgatnak bele, a lengyel sörből is eleget ittam már, s majd a söprüjét ő alájuk öntöm.
De nagyon csalatkozott János király, a mikor azt hitte, hogy ő már eleget tanult Lengyelországban! Még csak a kezdetén volt a studiumának.
Fráter György nógatására, hogy tenni is kellene már valamit s nem várni poharazás közben, hogy mikor nyitja meg Zsigmond király Litva vár ajtaját a «ci devant» sógor vendéglátására, rászánta magát Zápolya, hogy tesz egy lépést országának visszafoglalása ügyében. Írt a szász nagyfedelemnek, ki azon időben ellenséges lábon állt Ferdinánddal, kérve tőle fegyveres segélyt és hadviselésre való pénzt. Ezzel a levéllel útnak indította egy kengyelfutóját Szászországba.
Arra nem is gondolt János király, hogy valamennyi lengyel szolgája mind titkos zsoldosa Bona királynénak.
S a lengyel királyné a legkegyetlenebb szivű ellensége volt Zápolyának.
Ha gondolkozott volna rajta, magától is rájöhetett volna, hogy mi okból ungorkodik ellene Sforza Bona?
Fráter György tudta azt jól, de neki zár volt a száján.
A kengyelfutó, a kire János királynak a szász fejedelemhez irott levele bizatott, elébb odavitte azt Litva várába a királynéhoz.
Bona királyné egy krakkói aranyművest hivatott magához s azzal egy tökéletesen hasonló pecsétnyomót vésetett, a minőt Zápolya használt, annak a czímerével és köriratával. Ezzel a praktikával fel lehetett bontani János király levelét s ismét lepecsételni.
A levelet elolvasták s aztán utjára eresztették.
A rendes időben, a mi alatt oda, vissza lehet jönni, megérkezett e kengyelfutó a szász fejedelem levelével, melyben ő felsége értesíti felséges kollegáját, hogy nagyon örül, hogy szolgálhat neki. Rögtön küld a segítségére tizenkétezer harczost s a hadviselés költségeire negyvenezer aranyat.
Ez örömhír fölött nagy volt a jubiláté János király környezetében.
A futár ismét nyargalt oda vissza, azzal a magyar szóval, hogy «adjad Uram Isten, de mindjárt!»
A visszatérő futár aztán még jobb hireket hozott.
A szász sereg meg is indult, még pedig Slézián keresztül. Minthogy pedig a sziléziták, mint Ferdinánd király hivei nem akarták megengedni az átkelést, fegyverrel törtek maguknak utat s ostrommal foglalták el Olomoch városát (melyet bajos dolog megtalálni a térképen), s e városon tizennyolczezer márkát vettek hadisarczban, azt is a többi pénzhez csatolták s küldik János királynak. Itt van már a határon, csak érte kell menni.
Ez a hír még nagyobb örömöt támasztott. János király rögtön társzekereket fogadott, mert ennyi hordó pénznek az elszállítására az kell; arra felültette Fráter Györgyöt, meg a káplánt, mint két legbiztosabb hivét, hogy menjenek eléje a pénzthozó követeknek.
Azokkal szépen össze is találkozának, de egyebet, mint jajveszékelést, nem találtak náluk. Útközben a gonosz hajdemákok, a veres inges haramiák megrohanták őket, a pénzt mind elrabolták.
Ezzel a keserves hirrel tértek vissza János királyhoz.
Nagy volt a keserűsége és boszúsága e miatt Zápolyának, de hát látott ő már ennél több kincset is elveszni néhanapján. Csak elnyögte a veszteséget. Ellenben ismét levelet írt a szász fejedelemhez, sürgetően kérve, hogy noha a küldött pénz sárba esett, de legalább a hadsereget küldje gyorsan, hogy még idején betörhessen vele jó Magyarországba.
Ezt a levelét is elvitte a kengyelfutója elébb Litva várába.
Bona királyné aztán e sürgető levél helyett iratott egy másikat János király nevében, a melyben ez arra kéri a szász fejedelmet, hogy őszre fordulván az idő, ez évre már elkésett a hadmivelés. A magyar felkelő hadak nem szeretnek télvizben táborozni. Azért jobb lesz, ha a szász segélyhad nem jön be az idén.
Ezt a levelet vitte el a futár a szász fejedelemhez.
A szász fejedelem aztán erre a levélre megint egy keserű és fanyar választ adott János királynak: «hogy ha te magad is félsz a téli háborútól s előre fázol a vizben hóban czafolástól, akkor én is megyek haza a téli szállásomra s várhatsz rám, a míg megmelegszem».
Zápolyát majd a guta ütötte meg haragjában, mikor azt a levelet olvasta! Hisz ő épen az ellenkezőt irta a szövetségesének. Rögtön keresteté a levélhozó fullajtárt, de már az akkorra úgy elszelelt, hogy nem lehetett megtalálni.
Most már aztán Zápolya is versenyt lamentált Verbőczyvel.
Ki nem birta találni, hogy ki az, a ki ő vele azt a kegyetlen játékot űzi.
Fráter György tudta azt jól.
– Én rablókkal és hamisítókkal vagyok itt körülvéve! zugolódott a király s felkerekedett egész kiséretével, otthagyta Tarnov várát s megszállt egy közeli kis városban. Ott pedig az első éjjel felgyujták a feje fölött a házat, a melyben megszállt, a király utoljára is kénytelen volt valamennyi szekerével együtt a körülkerített templom udvarán letelepedni s maga ott hált a czinteremben.
S még most sem vette észre, hogy ez mind terv szerinti «hozott Isten!»
Ez mind Sforza Bona praktikája.
János király úgy tett, mint a szenvedélyes lutrijátékos, a ki a számait minden lutriba berakja, a hol csak húznak, abban a hitben, hogy valamelyiken csak kihúzzák. Elküldözte a követeit a franczia, angol, portugál királyokhoz, a velenczei dózséhoz, segélyt esedezve, de bizony a számai csak nem jöttek ki sehol.
A szász fejedelemmel való felsülése után néhány napra megérkezett Francziaországból a követe László Jeromos, egy egész hosszú litaniáját hozva magával I. Ferencz király szövetségi pontozatainak, melyekben elmondatik, hogy mit tegyen János király I. Ferencz kedvére, Ferdinánd és Károly császár kárára, hogyan verje meg őket, hogyan foglalja el s ha meghal, kire hagyja az országot? s akkor aztán a franczia király fog neki hadisegély fejében küldeni havonkint 20 ezer livert s egyszer mindenkorra egy királykisasszonyt hitves társul. De mind ezt tartsa titokban, mert Ferencz királynak fiai túszul vannak Károly császárnál, a hova cserében kerültek a csatában elfogott atyjukért. Ezuttal azonban pénzt nem küldött ő francziasága.
Tehát «nesze semmi, fogd meg jól! Ne szólj semmit, de még azt is lassan mondd».
– Felséges uram! Mondá ekkor Fráter György Zápolyának, azt látom én, hogy mink Verbőczy uram könyhullatásaival s a külső fejedelmek biztatásaival soha sem foglaljuk el Magyarországot.
– Hát kire támaszkodjam?
– Én ismerek egy derék embert, a kinek minden meg van adva Istentől, hogy Magyarországot meghódítsa, csak akarja.
– Hol van az az ember?
– Itt áll velem szemközt. Te vagy az magad János király.
– S hol vegyem a hadsereget?
– A magyaroknál. Saját hazádfiainál.
– S hol vegyem a hadiköltséget?
– Azt is magadnál találod. Szekereid vannak megterhelve arany, ezüst marhával. Holt kincs, a minek nem veszed se hasznát, se dicsőségét. Ezekre a kincseidre, ha zálogba tennéd, kaphatnál harmincz-negyvenezer aranyat.
– Kinek van Lengyelországban negyvenezer aranya zálogra kölcsönadni való?
– Zsigmond királynak van.
– Az igaz. De ki tud Zsigmond királyhoz férkőzni, hogy vele beszéljen?
– Beszélek én.
– Nem bocsát senkit magához, a ki tőlem visz követséget.
– Engem be fog bocsátani.
– Nagy fába vágod a fejszét, lelked rajta.
A barát utra kelt, minden kiséret nélkül, egyes egyedül.
Jól ismerte az emberi sziveket. A mint megérkezett Litva várába, csak a nevét kellett kimondania a major domus előtt, azonnal megnyilt előtte minden ajtó.
A czensztochovai apáturnak éjjel-nappal szabad bejárása van Zsigmond király palotájába.
A király belső szobájában fogadta a barátot, a hová még udvarnagyai sem voltak járatosak. Kezét nyujtá neki s magával szemközt leülteté.
A király mellett, egyenlő magas faragott támlájú karszékben ült Bona királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsu, nyulánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki a keresztapja lenni. Nagy sötétkék szemei elárulták ábrándos lelki világát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére nyugtatva s arczát kezére fektetve.
A barát nem várt a felhivásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.
És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, a ki egyedül van Istentől küldve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni. Leirta daliás alakját, harczban rettenhetetlen bátorságát, önfeláldozó hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetetlen vidám lelkületét.
Addig festé lángszinekkel a védenczét, a míg az ifju királyleány szemei megteltek könynyel. Felemelé az arczát a királyhoz s azt kérdé rebegő szóval:
– Ő az én bátyám, úgy-e?
(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a huga volt az ő atyjának az első felesége.)
A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rácz, negyedik az új vallás, a reformáczió és ellenében a túlsoron a vakbuzgó erkölcstelen főpapok, s a ki a legrosszabb ellenség, maga a két pártra szakadt magyar: itt kurucz, ott labancz. Hét ellenség van most az országban!
– S te neked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? kérdé a király.
– Hiszem.
– Ki által?
– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezni össze, s mikor az megverte ellenesét, akkor a vert félnek fogni pártját s azt keríteni a győztes fölé, kettőt a harmadik ellen egyesíteni, egyikkel sem rontani el végképen a dolgot, s a közben a hivek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint magunkban letörni mindent, a ki nem szövetségesünk. Csak két ezredem volna, melylyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzávaló költség, megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a sikra leér. Még van a magyar vérben őserő, mely a nemzetet újjá teremti. S ha végig pusztította az országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld s visszaadja az elvesztett kincseket.
Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a prémes kaftánjába huzta a nyakát és hallgatott. A királyné arcza fagyasztó tilalommal fordult feléje, összehuzott szemöldökei, ajkai, szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.
– Igen sajnáljuk, tisztelendő szent atyám, hogy rokonunkon, János királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására. Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy tallért sem az ország kincstárából.
– Hát adok én! kiáltá fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja lába mellől.
Olyan volt az alakja, mint egy mentő tündéré, a ki a fuldoklót kiemeli a habokból.
– Te? szólt a királyné epés nevetéssel, hát hol veszed te a katonákat?
– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok, meg a vértes muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek, mint ezredtulajdonosukat. A mi az enyém, azzal csak rendelkezhetem.
Azzal hizelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével czirogatva az orczáját.
– No ugy-e megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János bácsikámnak, szegénynek, a kinek nincs katonája, hogy visszaszerezze vele az országát?
Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kinálná ajándékba, dobozostól, az ólom katonáit.
– De leánykám! Ez nem tréfa dolog. Szabódék a király.
– Sőt nagyon komoly, szólt Izabella. Ha nem engeded meg, – akkor én meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de nem lesz kis leányod.
Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a szeszélyes kivánságait.
Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a hármon.
Zsigmond király ölébe vette a makranczos gyermeket, s okosan beszélt hozzá:
– De látod leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János bátyádnak oda ajándékozod a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig a János bácsinak nincs.
– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!
– No ugyan már mi pénzt adhatnál te neki?
– Hát negyvenezer aranyat.
A király elbámult.
– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?
A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a hajszalagját rágva, kisüté:
– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.
– Negyvenezer arany gombostű pénz? Bóna?
A királyné arcza elsárgult, szemei mereven néztek Fráter György arczába.
A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a királyné felé nyujtva, sugá:
– A szász fejedelem aranyai!
A királyné összerázkodott, s fátyolát az arcza elé huzta.
A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:
– Azt vissza kell neki adni!
(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadi költséget; hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)
A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobából, s nem sokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, a mikbe a negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi czímer.
«Minő zűrzavar ez?» dörmögé bosszúsan a király nejéhez fordulva.
A «csontfülü» meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát elhárítani.
– Óh felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére, mint ajándékot, csupán mint kölcsön adott összeget, a melyért zálogban átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.
– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?
– Itt van nálam János király carta biancaja.
S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt, minden irószerszámot magával hordott, s megirta a záloglevelet a király nevében.
– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné ő felsége. Monda a barát alázatos ironiával.
(– Ördög vagy, nem barát! Suga fülébe a királyné.)
(– Gyónás után megadom rá az absolucziót.)
A király nagyon megszerette a barátot.
– Hát már most elviheti kegyelmed magával a leányom «tűpénzét».
– Nem egészen, csak háromnegyedrészben. Egyikét a hordóknak, tízezer aranynyal itt szeretném hagyni.
– Minő czímen?
– Mint jegypénzt. Mint Izabella herczegnő kelengyéjét. Én, János király teljhatalmu megbizottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára hitvestársul Izabella királykisasszonyt.
A nyulánk gyermek lángoló arczát atyja palástjába temette e szavakra.
– Kegyelmed kifoszt bennünket! Kiálta fel a királyné. Mit gondol? Izabella még gyermek.
– És János király még földönfutó! Mondá a király. Majd ha János király Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a válaszunkért.
– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegypénz. A jegygyűrűt csak a koronával egy vánkoson fogom a felséges uram kezeibe letenni.
Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza Zápolyához és három hordó aranynyal.
– Ime királyom, itt van az első csapatod, a melylyel Magyarországra betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom én. Itt van a hadi költség is. Harminczezer arany, zálogkölcsönül a családi kincseidre. Jó kézben lesznek, a királyéban. Negyvenezeret kaptam, de tízezeret ott hagytam belőle, jegypénzül a királyleány számára, a kit számodra megkértem feleségül. Odaigérték, de csak akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad azt az egy embert, a ki segít rajtad, saját magadat. Kövesd a lelkedet!
János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orczáit jobról-balról kétszer.
– Te vagy az én egyetlenegy igaz hivem!1)