(Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem.)
Ezt a jelszót irják a krónikások János király czímere körül. Maga a káplánja is ezt adja a király szájába, még erősebben kifejezve: «ha az ördögöket hozhatom is fel a pokolból, bizony fel fogom hozni!»
János király az iródeákja, Fekete János által magához hivatta Mehemet béget, a hitehagyott magyart, a kit mind ez ideig átallt elfogadni.
A pribék arra ösztökélte a Lengyelországba futott magyar urakat, hogy folyamodjanak a török szultán kegyelméhez.
A két ellenkirályon kívül még egy harmadik ura is volt Magyarországnak. Szolimán szultán.
«Mit czivakodtok a fölött, hogy melyiteké legyen Magyarország? Egyiteké sem az. A nagy úr birtoka az. A korona nem tesz királylyá senkit, hanem a szablya. A szultán elfoglalta Buda várát, meghált benne, sót, kenyeret evett benne, annálfogva Budavár az övé. Csak az ő palástjának az árnyéka alatt lehet valaki Magyarországon király, a ki a szultánnak hűséget esküszik, s meghódolásul évi adót tesz le a lábaihoz».
Rettenetes volt az a gondolat is!
Magyarország, mint hűbéres állam! A magyar király kengyeltartója a szultánnak! A szabad magyar nemzet adófizetője, hadkövető vazallja a mohamedán népnek!
Nem lehet egy igaz magyarnak ezzel a gondolattal elaludni s ezzel fölébredni.
És még is itt volt a vaskényszerüség, bele kellett törni a lelküket.
A török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot meggyógyítani.
Az akkori orvosi tudomány bizony megszokta a heroicus kurákat.
Hogy mit végeztek azon a titkos tanácskozmányon, melyet Sztrij várában zárt ajtók mögött tartott Zápolya legbizalmasabb hiveivel, abból nem szivároghatott ki semmi. Csak ketten voltak, Laszkó Jeromos, a lengyel főnemes és Fráter György. Még Verbőczyvel sem közölték a végzést. Nagyon lágy ember volt hozzá.
Még a király káplánja előtt is titokban tarták a dolgot. Pedig ez valóban meggyónni való volt. Szövetséget kötni a keresztyénség hatalmas ellenségével! Behivni az országba Szolimán szultánt, lófarkas zászlóival!
És ezt a «hét főbünök» koronáját még a gyóntató papnak sem volt szabad fülbesugni, még az apát úr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. Hisz úgy sem kaphatott volna erre absolutiót.
Ő is elfogadta ez eszmét.
Óh te rettenetes hazaszeretet! Hogy te még a valláson is uralkodol!
Mikor Fráter György a király belső szobájából kijött, meg kellett látszani az arczán lelke küzdelmének, a káplán megszólítá.
– Mi lelt, Fráter György? Miért vagy oly szomorú.
A megszólításra egyszerre összeszedte magát a szerzetes.
– Hogy ne volnék szomoru? mikor elvesztettem ő felsége bizalmát. Úgy látom, hogy kiestem a kegyéből.
– Csodálom, hogy eddig is részesültél benne. Ugyan mit tudott ő felsége ilyen simplex fráterrel tanakodni, mint atyaságod?
– Visszatérek a hazámba. Mást nem tehetek.
– S ugyan mit fog ott kezdeni atyaságod?
– Felkeresem ujra a kolostoromat.
– De azt ugyan keresheted már. Valamennyi pálos monostort mind tőből kiforgatott a török. A budai főapátságból istállót csináltak. A futaki, ujlaki, attyai kolostorok szét vannak rombolva. Csak a romjaikat találod már. Jobb lesz ha itt maradsz. Vesd le azt a csuhát. Tudjuk, hogy huszár voltál valamikor, káplár voltál, most hadnagy lehet belőled. Szólok melletted egy jó szót a királynak.
– No hát csak szólj.
Azzal beereszté a káplánt a királyhoz. Az pedig igen vig kedvében volt épen, azzal mulatta magát, hogy kézbe vette Mehemet bég tegzét és nyilait, s a törökkel és Laszkóval fogadásból czélba lövöldözött.
Nem is várta meg Fráter György a druszája visszatértét, hanem neki indult gyalog, egy bottal a kezében, egy darab kenyérrel a tarsolyában, meghódítani a magyar nemzet szivét János király számára.
A faczipős barát csuklyájában a királynak teljhatalmú megbizását vitte magával.
Háromszor tette meg ezt az utat keresztül-kasul széles e hazában.
Egyszerű szerzetes öltönye minden gyanut távol tartott tőle. Gyalog járt, senkinek sem tűnt fel. Kolduló barát volt, minden házhoz bekopogtathatott, főpapok székházába, főurak palotájába, barátok zárdáiba, katonák sátorába, polgárok lakásaiba egyaránt szabad járata volt. Az első tapogató szónál megtudta, ki a jó barát, ki az ellenség, emlékébe gyüjté a panaszokat, s abból volt elég, de ennél nem állt meg, biztatta a hiveket, megerősítette az ingadozókat; felkölté az alvó szenvedélyeket s egymagában, a nélkül, hogy valaki sejtené, összeboronálta az egész összeesküvést János király javára; másodszori utjában az egész hadjárati tervet elkészíté, megbizta a csapatok vezetésével a kiszemelt főkapitányokat. És mikor harmadszor is vissza jött Lengyelországból, akkor már magával hozta a felkelési riadót, János király betörésének hirét. És a Ferdinánd-párti főurak és főpapok még csak sejtelemmel sem birtak a felől, hogy egy mezitlábos barát jár itt szerteszét az országban, a ki felfordítja alattuk a nyugadalmas földet, elfoglalja a váraikat, üres tarsolylyal, egy bottal a kezében megveszi a hadaikat, letöri a zászlóikat. Nem úgy, a hogy eddig szokták a betörők, trombitásokat küldve maguk előtt, parádés szekéren ülve, zászlót vitetve maguk előtt, szórva a pénzt tele marokkal, hanem titokban, senkitől észre nem véve, egyedül a «szónak» a hatalmával.
Mikor János király a Kárpátok meredélyein lengyel ezredeivel aláereszkedett, (Verbőczy volt vele) már akkor Fráter György egy kész hadsereggel járt előtte, melyet Athinay Deák Simon és Kun Gothárd vezényeltek.
Ferdinánd dandárai eléjük siettek, Serédy Gáspár, Révay István és Lascano Tamás vezénylete alatt, s Sárospataknál utjokat állták. De e helyütt János király hivei kifenték a csorbát, derék ütközetben szétverték az ellenséget.
Fráter György e diadalhirrel tért vissza Zápolyához, s azzal az örvendetes jelentéssel, hogy Ferdinánd fővezére Kócziány nem tud a nagy sarak miatt Trencsén várából előre hatolni.
János király ellenállás nélkül vonulhatott végig a magyar Alföldön egész Lippa váráig.
A török felé kellett neki tartania. Szolimán szultán már akkor szövetségese volt János királynak, ő parancsolta neki, hogy igyekezzék vele szembe találkozni, a ki egész haderejével megindult a segítségére.
A míg Fráter György a magyar hiveket nyerte meg János királynak, az alatt Laszkó Jeromos megszerezte számára a hitetlenek barátságát.
(Már tudniillik, hogy a keresztyének a törököket nevezik hitetleneknek, a törökök ellenben minket tisztelnek meg ezzel a czímmel.)
«Gyaur köpek!»
Laszkó Jeromos igen jól tudott törökül.
A török nyelv nagyon nehéz nyelv!
Mikor a gyaur odamegy Sztambulba a magas portához, valami instancziával, nem azt kérdezi tőle a török, hogy:
«Mit kivánsz?»
Hanem azt, hogy:
«Mit hoztál?»
Attól függ, a mit hoztál, hogy mit kivánhatsz?
Ha eleget hoztál, akkor minden ajtó kinyilik előtted, a hol csak kopogtatsz. Ha semmit sem hoztál, az is becsukódik mögötted, a melyiken nem kopogtattál. Gyaur köpek vagy. Bedugnak a Jedikulába: ott is felejtenek.
Laszkó Jeromos, mint tapasztalt országkupecz nagyon jól tudta már a leczkéjét. Sztambulba megérkezve, soha sem kereste a hivatalos kapukat a magas portához, hanem igyekezett a kis ajtón bejutni.
Felkereste legelőbb is a nagyvezér Ibrahim kegyenczét, Gritti Alajost, az olasz renegátot.
Fényes eredetü volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velenczei dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér szolgálatában.
A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Ő hozzá vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arravaló a kegyencz titkárja, Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan megosztozik a gazdájával.
Az ajándékokat meg felülmulják a fényes igéretek.
Laszkó Jeromos még azokban sem fukar.
Itt van előttünk most egy üres ország. Gazdag föld, arany, ezüstbányák, sóbányák, munkás jobbágyok, teherviselésre szoktatott baromnép. Ebből lehet kipréselni valamit.
Gritti Alajos jó lesz bele kormányzónak, időjártával majd királynak is. Ez a Zápolya Jankó öreg legény már, kalugyer, nincs felesége, semmi ijafija. Ha nagyon makacs az életben maradáshoz, egy kis olasz aqua toffanával lehet rajta segíteni. A magyarnak aztán mindegy. Eltüri, akárki legyen a királya. Csak magyar ne legyen, vagy német. Ezt a kettőt nem türi maga fölött.
Ezzel a kecsegtetéssel megnyerte Laszkó Grittit, Gritti Ibrahimot, s Ibrahim a szultánt.
Szolimán elfogadta ünnepélyes divánban János király követét, a ki lábaihoz tette a magyar király hódolatát.
A szultán kegyesen fogadta a követet.
– Eddig az enyim volt Magyarország. Most átruházom azt a te királyodra. Megvédelmezem őt minden ellensége ellen. Biztosan alhatik mind a két fülére. Ezt fogadom kardomra és a prófétára! S ha az egész hatalmam utána veszne is, megtartom őt az ő országában.
Ezzel bocsátá vissza Laszkót Zápolyához.
Azonban az ellenkirály sem volt rest. Ferdinánd megtudta a lengyel udvar által, hogy Zápolya a szultán szövetségét keresi.
Legegyenesebb lett volna ugyan ekkor az ellenkirálynak a keresztyén uralkodóknál szövetségest keresni a «hit» közös ellensége ellen. Hanem hát az ősi hiba megvolt, mindent utána csinálni az ellenségnek. Ferdinánd király oda futtattá a maga követét Sztambulba. Tudva volt előtte, hogy Zápolyának nincs több harminczezer aranyánál. Ferdinánd tehát a maga követének adott százezer aranyat. Ez aztán elég lesz a visszavágásnál!
Csak az az egy hiba történt, hogy nem jól volt megválasztva a követnek a személye Hobárdanácz kapitány uramban.
Ez a vitéz főúr már volt említve egyszer Fráter György történetében, s még egyszer hallatni fog magáról.
Franczia történelmi kutforrásunkban (Bechetnél) találjuk felőle azt az adatot, hogy boszniai kapitány volt, s nehéz harczokat vivott meg a törökökkel. Azoknak egy hirhedett vitéz vezére volt Kászon basa, a kivel sok csetepatéja volt Hobárdanácznak.
Egyszer aztán, ősi szokás szerint, a sok viszály eldöntése végett, csatatéri párbajra hivta ki Hobárdanácz Kászon basát.
A két hadrendbe felállított hadcsapat előtt ment végbe a két dalia küzdelme, karddal és háromszögletű tőrrel.
Négyszer rohantak egymásra, lóháton, a vezérek; mind a négyszer Hobárdanácz kapott sebet a török basa szablyájától.
Ekkor ötödször is összecsaptak, s ez utolsó viadalban oly szerencsésen csapott Hobárdanácz Kászon basa nyakához a pallosával, hogy annak a feje lerepült a lova elé.
A szultán megsiratta Kászon basában legjobb vitézeinek példáját.
S ennek a győztes megölőjét küldte el követül Ferdinánd Szolimánhoz.
Már maga a követnek a személye is gyülöletes volt a szultán előtt.
Hát még az a mód, a mivel a szultán trónja elé lépett.
Nagy hóbortos volt! A helyett, hogy a százezer aranyat Ibrahim nagyvezérnek adta volna, magát a szultánt akarta vele megvenni.
Azon kezdte, hogy a nagy summa pénzt felajánlva a szultánnak, követelte tőle ennek fejében, Nándorfehérvár, Szabács, Zalánkemény, Pétervárad, Ujlak, Szendrő és még tizenkét határvidéki várnak visszaadását.
A nagyvezér keserűn kiálta közbe:
– Ugyan csodálom, hogy magát Sztambult is nem követelitek magatoknak a százezer aranyatok árában.
A szultán pedig legmagasabb haragra gerjedve felelé:
– Uratok még eddig nem érezte a szomszédságunkat, majd ezután érezni fogja. Mondjátok meg neki, hogy majd személyesen jövök a látogatására, teljes erőmmel és hatalmammal, s majd odaadom neki a kivánt várakat! De jól elkészüljön a vendéglátásra, mert sokad magammal jövök!
Hobárdanácz erre is büszkén felelt meg: «ha mint jó barát jön a szultán, úgy fogadjuk, mint vendéget, ha mint ellenség jön, úgy állunk elébe, a hogy már ismeri a voltunkat».
S ezzel egészen elrontotta Ferdinándnak a dolgát a szultánnál. Szolimán János király ügyét tette magáévá.
Szolimán arra utasítá Ferdinánd követeit, hogy várják meg, a míg a levelét megirja az urukhoz. Négy hónapig kellett nekik a levélre várni, s akkor kaptak egy olyan irást, a mit senki sem tudott Bécsben elolvasni és lefordítani.
S ez alatt Zápolya megfészkelhette magát Magyarországon.
Télre fordult az idő. «Itten van már Simon Judás: Jaj te neked inges-gatyás!» Azt tartja a magyar közmondás. János királynak a hadai nagyon megcsappantak. Hóban, sárban nem szeretnek verekedni. Annyi fegyveres népe volt csak, a mennyivel Lippa várát megvédelmezhette. A lengyel segédcsapatok száma is leolvadt háromszázra. Mivelhogy a lengyelek többnyire az asszonyaikat is magukkal hordták a hadjáratba: ott ült az asszony az ura mögött hátul a nyeregben; asszony nélkül ők el nem lehettek; tehát ha az asszony haza kivánkozott, annak a szava bizony erősebb, mint a kapitányé: hát csak meg kellett fogadni.
Volt ugyan még egy dandára János királynak Nagyváradon, a hűségben megmaradt Czibak Imre alatt. Czibak Imre hatalmas egy vezér volt, a minek mértékét adja az a róla feljegyzett adat, hogy mikor a király asztalára tizenhat sült kappant felhoztak, abból Czibak Imre maga nyolczat meg tudott enni. Nem mindennapi ember volt!
Csak az volt a nagy baj, hogy Lippa és Nagyvárad között esett Világosvár. Azt pedig Balika rácz vezér tartá megszállva. Ez viszont Ferdinánd király híve volt. Ez által János király és Czibak Imre egymástól el voltak zárva.
Bevenni az ellenséges várat, ostromló sereg kellett volna: meg ágyú.
Ágyút ugyan kapott Zápolya Lippa várában hat darabot, de azokkal senki sem tudott bánni.
Hát a mit ágyúval, hadsereggel ki nem lehetett vívni, azt elvégezte Fráter György papokkal és asszonyokkal.
Világosnak csak azt a várat nevezték, mely a meredek hegytetőn épült: a hegy lábánál elterülő város neve volt «Siri».
A várat bevehetlenné tették a természetalkotta meredek sziklafalak; a sziklába vágott alagút vezetett fel egész a kapujáig; a külső tekervényes útat mély árok zárta el a kapunál s ahhoz egy felvonó híd vezetett, a kapu bástya lőrései csatakigyókkal és szakállas puskákkal voltak megrakva.
Mikor Czibak Imre a fekete czárt tönkre verte a Maros mellett, annak egyik alvezére, Balika, ide menekült Világosvárba, a Cserni Jován által összerabolt erdélyi kincsekkel együtt. A sok ezüst, arany marhán kivül, még több száz szép fiatal özvegyasszonyt is hurczolt magával a fekete czár, a kiknek a férjeit útközben leölette. Ezeket is oda vitte magával Balika. Papot, urat megöletlen, templomot kifosztatlan nem hagyott Balika, a meddig a keze elért. A Siri város templomában sem maradt meg más, mint egy Péter nevű kántor. Ez énekelt, imádkozott a nép előtt; de egyéb szertartásokat nem végezhetett. Pedig a jobbágynépnek nagy óhajtása volt az egyházi malaszt után, mely nélkül ember nem élhet.
Balika nagy szolgaságban tartá a jobbágyakat. A mit termesztettek, annak a javát elvette tőlük s felhordatta a várába; ott a buzát a száraz malomban ő velük őröltette meg, s éjjel-nappal ötven jobbágynak kellett hajtani a taposó-malmot, mely a száz ölnyi mély várkútból a vizet felhajtotta; s azoknak is maguknak kellett a saját élelmükről gondoskodni.
Fráter György, kitanulván ezeket az állapotokat, azt fundálta ki, hogy János király által kineveztetett egy Mihály nevű papot az üresen levő siri-i eklézsiába plébánosnak. Ezer forint lett igérve a papnak, meg a gyulafehérvári prépostság, ha a tervet szerencsésen dülőre viszi.
Ez a Mihály pap legelőször is maga körül gyüjté a város presbitereit, s elmondatá az ő sűrű panaszaikat a sok nyomorgatások felett, melyeket a Balikától s az ő martalóczaitól el kell szenvedniök. Se marha, se szép leány nincs biztosságban tőlük; de még az oltári szentség sincs.
– No látjátok: ennek mind a Báthory István az okozója, a ki Ferdinánd királynak a nádorispánja, Világos várának pedig földesura. Ő küldte ide a Balikát. Ha ti a János király hűségére térnétek át, akkor a Balikától megszabadulnátok; jó kegyelmes várurat kapnátok.
A vének bevették a jó szót s hűséget esküdtek János királynak.
Ekkor Mihály pap meghuzatta a toronyban a harangokat, s felküldé a várba Pétert, a kántort, izenettel Balikához.
A várbeliek elcsodálkoztak a szokatlan harangszón s kérdezék a kántortól, hogy mit jelent az?
– Holnap Mária havának az ünnepe lesz; új pap jött a templomba. Misét fog mondani s Úr vacsoráját oszt a hiveknek; azt jelenti az esteli harangozás.
Erre a sok özvegyasszony odasereglett a Balikához, hogy őket bocsássa le holnap a templomba, Siribe, hadd részesüljenek az Úr vacsorájában, a mit már három év óta hasztalan áhítanak.
– Jól van, mondá a Balika. De nehogy aztán elszökjetek, majd mi is veletek megyünk.
S azzal visszaküldé Mihály paphoz a Péter kántort, hogy csak a Balikáék számára készítse el az Úr vacsoráját, mert ők áhítoznak utána.
Hát hiszen erre számítottak épen.
Másnap az első «készülő» harangszóra lejövének az asszonyok a várból csapatostól; utánuk a Balika martalóczai vezérestől: állig felfegyverkezve. A várban csak gyönge őrséget hagytak.
Szemben találkoztak az úton azzal az ötven jobbágygyal, a kik hétről-hétre fel szokták váltani a várban robotolókat a malmoknál. Mindegyiknek a vállán volt egy félig tölt zsák általvetve; a kezében meg egy bot.
– Mit visztek abban a zsákban? kiálta rájuk Balika.
– Kölest viszünk a magunk élelmére.
– Minek nektek olyan sok köles egy hétre?
– Azt hallottuk, hogy jön János király a törökökkel, megszállja a várat, hát hogy éhen ne veszszünk odafenn.
Balika ráhagyta.
A parasztoknak a zsákjában pedig a köles közé egy-egy jó éles fejsze volt elrejtve. A mint azok a várba felérkezének, elővették a fejszéiket, ráhúzták a botként hozott nyelekre; megrohanták az álmos várőrséget, leverték valamennyit s elszedték a puskáikat. Akkor aztán ők voltak a kerten belül.
De még titkot kellett tartaniok, hogy Mihály papot és az asszonyokat is megszabadíthassák.
A mise és az úrvacsorája végeztével Balika harczosai megint visszaterelték a fogoly asszonyaikat a várba. Azok ájtatos zsolozsmákat énekelve bandukoltak az úton fölfelé; templomi zászlót vitetvén maguk előtt. Közepettük járult Mihály pap, Péter kántorral. Mögöttük jött Balika lóháton, nyomában a sok vitéz fegyveres.
Az asszonyok, a pappal és a kántorral szépen átsétáltak a felvonó hidon. De midőn a Balika is rá akart léptetni a hidra, a lova egyszerre csak megbokrosodott. S arra igen jó oka volt, mert a csapóhid elkezdett fölemelkedni, s ment fel a lánczain vontatva a vezér orra előtt.
– Mit csináltok? gazemberek! ordítá dühösen a vezér. Ereszszétek le tüstént a hidat!
A helyett pedig egészen felvontatták, míg teljesen elzárta a kapuboltot.
A toronyablakban pedig megjelent Mihály pap s kenetteljes hangon mondá:
– Menj el már békével, Balika, e helyről. Itt már eleget garázdálkodtál.
Ekkor vette észre Balika, hogy milyen pórul járt.
Dühös volt, fenyegetődzött: «No megállj, Miska pap! Ha megkaplak, lehúzom rólad a reverendát, bőröstül együtt.»
A parasztok aztán nem szántak a fali puskákból oda lövöldözni közéjük. Erre a martalóczok letakarodtak a hegyről, azzal a szándékkal, hogy megszállják a várat s kiéheztetik belőle a parasztokat.
Csakhamar azonban előjött Fráter György a magyarádi hegyek mögül Czibak Imre hajduival s kiverte Balika martalócz hadát még Siri városából is; az elbujdosott az erdélyi havasok közé.
Ilyen szépen foglalta el Fráter György Báthory István erős várát asszonyok és papok által.
A várban felhalmozott kincseket aztán szétosztá a nemeseknek, polgároknak és templomoknak, a kiktől el lettek rabolva; a fogoly asszonyokat is haza bocsátá a családaikhoz; a hű vitéz parasztokat megjutalmazta, s az olcsón kivivott diadal hirével tért meg János királyhoz.
És ez az egész diadal nem került egy halottjába sem a János király seregének.
Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle.
Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán kivül, a kik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánynyal két oldalt, hogy alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, a kik naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és dzsiridhajításban; egy csomó rácz martalócza is volt; de magyar katonája mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül kevesebben nyikorogtatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.
Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhir, hogy Török Bálint (a Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a megtámadására. Már itt táboroz Debreczenben.
János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter vajda rögtön felkerekedett s a «senki tartományán», Erdélyen keresztül, eléje került Török Bálintnak s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.
De azért János királynak volt oka Te Deum laudamust tartani Lippa várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták, még egy-két hétig ott maradni mellette.
Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes levéllel, két török bombárdás kiséretében.
A levelet elolvasva, a király rögtön utasítást adott a két török pattantyusnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után sütögessék ki.
A mi megtörténvén, a nélkül, hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a pattantyusokat agyonütötte volna, a király mellett levő főurak ugyan kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogatás. Mire János király nagy bizalmasan megsugdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki, miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.
Ez ugyan nagy öröm volt. – Jön a török!
János király egy kora reggel titokban kiosont Lippa várából; csak a legbizalmasabb hivei kiséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba, Csanádból Becsébe. Sehol meg nem pihent.
A míg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a kisérőinek, hogy hová igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, a hol sátort ütének, mondá el a velejötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való találkozásra sietnek, a ki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.
Hej gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra, mint három év előtt!
A míg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak Imre, Verbőczy István, meg három pap: az udvari káplány, Ferencz barát, meg Fráter György.
Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Mehmet bég, a magyar-török, elbámulva monda a királynak: «ej ha! Felséged kiséretében három pap van s csak két katona.»
– Van katonám elég, felelt János király; de nem hisznek a törökben. Csak a pap mer a martyrhalállal szembeszállni.
Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég nagy számmal, lovászai és hajdui és három négyesfogatu szekere.
Eközben megérkeztek a török szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a tulsó partra János királyt kiséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.
Ugyanazon a téren, a melyen négy év előtt a magyar nemzet szine-virágát porba gázolta.
A király egyedül jött.
Mondhatta-e: «ha Isten velem, ki van ellenem?»
Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyiló virág ezen a nagy rónán: «te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem jöttél, most minek jösz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?»
Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.
Arról a kocsiról leszállt egy serdülő ifju, szép, mint Absolon, tarka selyem köntösbe öltözve; fején biborszinű süveg, lábain sárga szattyán csizma; süvegéről hosszu fátyol csüggött alá; kezében arany tálat hozott s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak felajánlott.
Ez az ifju volt Szolimán kegyencze.
Itt leszállt a király a szekeréről s felült a lovára, melyet két kulák vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kisérői gyalog követték nyomban.
Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsár had között ment végbe a felvonulás; az út végtőlvégig tarka és piros szőnyegekkel volt beterítve.
Ilyen tisztességet adott a török szultán a magyar királynak.
A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota ragyogott elő a szultán sátora, bibor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felül az arany félholddal.
De még elébb következett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával feldiszítve.
Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán kegyencze s bevezeté őt a basához.
Itt a basa parancsára, leölték a királyról a magán hozott mentét, dolmányt s felöltöztették himzett török bársony fosztányba, derekára becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi öltönyeit az udvarnokára bizták.
A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezették Ibrahim basához.
Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott díszruhákat s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága prémmel szegélyzettet, boglárokkal végig rakottat s amazt odaadták a királyt kisérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.
Itt ismét lóra ültették Zápolyát s úgy vezették a szultán sátora felé, előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet tartva a bámuló besliák között.
Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti kárpitokkal.
A szultán ott ült, szétnyitott sátorának mennyezete alatt, szinaranyból készült trónusán; gyöngyöktől és drágakövektől ragyogó öltözetében.
Itt leszállt János király lováról s a szultán kegyencze által neki felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a növendék ujjáról levont egy rendkivüli ragyogású gyémántgyűrűt s azt tevé az arany tálra, melylyel az ifjucska menten a szultán sátorába futott s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.
Szolimán is felhúzta János király gyűrűjét az ujjára.
János király a pribék Mehemet kiséretében sietett a szultán sátora felé.
Szolimán, a mint a király leszállt a lováról, fölkelt a trónról s gyors léptekkel jött eléje s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat, egymást átölelték s kétszer megcsókolták. («Miként Judás Krisztust», irja a kisérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt volna a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.
Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kivánva neki hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat; megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segitségére jött hatalmas hadseregével.
A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját mellére téve, melyet hosszú ragyogó szakálla takart.
A tolmács szerint ez volt a szultán mondása:
«Ugy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, a milyen kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba, Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És a mig engem Allah életben tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, a mig csak egy szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát én bennem bizzál!»
Ezzel megfogta a király kezét, balfelől bocsátva őt maga mellett, a mi török szokás szerint megtisztelés, s ugy vezette be a sátorába.
A király kisérőinek is szabad volt belépni a «nagyúr» sátorába. Ezek voltak, a három pap, Fráter György, Frangepán Ferencz és Szerémi György; a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos a «mindenes».
A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt, minden szavát a szultánnak pergamenen megörökíteni.
A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét diszíté. A kárpitok arany virágokkal áttört nehéz selyemből valának, a szőnyegek drága persa szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant királytigrisnek a bőre; szines strucztollakból volt a trón baldakinja. Maga a trón tiszta szinaranyból, kirakva virágmódra szines drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függő lámpa hegykristály csészéjéről rubint és smaragdcsapok csüngtek alá; a kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt rakva, gyöngyház csigákból és zöld és veres arany ragyogásu kinai tengeri fülekből (halyotys).
A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbüvölő pompa fölött, s azt szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.
De ő is tudta azt viszonozni.
– Valamennyi drágaköveknél, a miket itt szemlélsz, becsesebb az, a melyet te ajándékoztál nekem a gyürűdben. Már rég kivántam egy ilyen szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg, atyámfia, hogyan jutottál ehez a drágakőhöz?
A mire János király ezt felelte:
– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadyé. Annak pedig az én apám volt a kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő az apámnál.
(Szerzési jog! – De hát koronát lehetett venni rajta.)
Ekkor a török szultán azt kérdezte a magyar királytól:
– Vajjon mennyit érhet, mire becsülöd, ez a drágakő?
Felelé a király:
– Minálunk megér ötvenezer márkát.
– No, minálunk megérne százötvenezer márkát.
Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt, melynek minden perczre fordulót képezett egy ország történetében.
Fráter György nem állhatott ellent a szivének. Megszólalt. A királynak szólt: halkan, de elhatározottan.
– Király! Beszélj a császárral az ország dolgairól.
Az elszörnyedés felhördülése tört ki minden ajkról.
Hogy egy halandó – egy rabszolga – egy pap meg mer szólalni kérdezetlen a nagyúr szine előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak, a magyar urak halálra ijedtek, maga János király is elsápadt.
A szultán büszkén fölemelte fejét.
– Mit mondott az a barát? Kérdezé a tolmácstól.
A tolmács megérteté a szót.
– A barátnak igaza van.
A magyar urak föllélekzettek.
– Mi a neve annak a barátnak? Kérdezé a nagyúr.
– «Fráter György.»
– Nem fog nálam feledékenységbe menni.
A magyar urak irigykedve néztek Fráter Györgyre.
Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort valamennyien. Mind kimentek s a sátornyilás nehéz függönyeit is leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki előtt.
A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthuzására s arra a királyt, annak jobbját mind két kezében tartva, kivezeté a sátorából s búcsut vett tőle.
Mikor János király felült a paripájára, a szultán azt mondá neki:
– Ejnye atyámfia: de szép lovad van! Hogy hiják?
– «Kopott»-nak.
Az a ló «szepe» ló volt (szürke veres szeplőkkel).
– Hol tudtad ezt szerezni? Nekem nincs ilyen szép paripám.
János király rögtön leszállt a lováról s felajánlotta azt a szultánnak, a mi annak nagy örömet okozott.
(Még a szultánt is meg lehet vesztegetni.)
– De már most nézd meg te az én lovaimat; monda a szultán, s a hogy magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a királyt az istállóiba s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott a számára hármat viszonajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint János királynak.
A kisérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán bámulatát fejezte ki a fölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap valamikor lovas katona volt, vitéz harczos. A min fölöttébb bámult a szultán; a kinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól megválni?
A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kisérő uraknak is külön sátorokat adtak s diszőrséget rendeltek melléjük.
Ettől fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak utitársa volt: – vendége: – foglya.
A török müezzimek a déli szurát énekelték, mi alatt a szultán imaszőnyegére leborulva végezte ájtatosságát. János is csendes misét tartatott a sátorában Szerémi Györgygyel.
Történt pedig ez a hétországra szóló találkozás «Sarlós Boldogasszonynak» az ő napján, mely napot száz év előtt Orbán pápa az ünnepek közé emelt annak a fogadásául, hogy a törökök Európából kiűzessenek. Valamint ugyanezen napot a régi rómaiak is ünnepül avatták fel annak az emlékére, hogy e napon fordította el Coriolánnak az anyja társnőivel együtt azt a veszedelmet Rómáról, hogy saját fia, az örök ellenség hadait vezetve, a hét halom városát elpusztítsa. A quiritesek e dicső tett emlékére építették fel a «templum fortunæ muliebris»-t (asszonyi szerencse templomát), melynek oltárán a római matronák szerencséjét képviselő rézszobor felavatásakor megszólalt: «rite me matronæ dedicastis!» – «Jól szenteltetek engem az asszonynak.» Hajh hogy János királynak nem élt anyja! – A magyarok Coriolánjának nem volt Volumniája!… A magyarok királyának arczán meglátszott a szomorúság, midőn hiveinek sátorait körüljárta. Maga a káplánja «taborunculának» nevezi azt. Ezen a táborocskán túl, mely maroknyi hű társain kivül csak zsoldosaiból és cselédjeiből állt, bárhová tekintett, egy roppant néptömeget látott maga előtt, melynek arcza, beszédje, viselete idegen, vallási szertartásai pedig annyival megdöbbentőbbek, hogy a muzulmán fegyveres a szent neveket mindig emlegeti ugyan, de olyankor arczra borul és nem fenyegetőzik az öklével az ég felé, a hogy a mi magyarjaink teszik.
Mikor igy egy dombon állva, szomorkodni látta őt Fráter György, odament hozzá és megszólítá.
– Uram király. Te most azon elmélkedel magadban bizonynyal, hogy ime itt volnál már az országod közepén és még senki sincs itt a hiveid közül, a kik hiva-hivtak, a kik a lengyel határon riadva üdvözöltek; a kik fegyveres kézzel utat törtek a számodra, a kik az ellenkirály seregét megüzték.
– Valóban kitaláltad a gondolataim járását, monda János király. Hol van Athinay Simon? Hol az Artándyak? Hol Homonnay, a Drugethek, hol a legközelebbi atyámfia jó Petrovich Péter? És az ő vitézlő dandáraik? Senki sem jön hozzám.
– Ide hiába is várod őket. Hogy remélhetnéd azt, hogy a magyar urak ide gyülekezzenek fel hozzád; meg a nemes vitézek, százával, ezrével, a hol elvesznek a félelmes török had tengerében. Hisz azok rettegnek a töröktől, az ős ellenségtől. S bár arról bizonyos vagyok, hogy a mit a szultán te neked fogadott kardmarkolatjára, szakállára tett kézzel, azt ő te irántad meg is fogja tartani: de ki áll jót arról a baromsokaságról, mely martalócz módra kalandoz a tábor szélein, a sok gyülevészről, a ki nem ismer se Istent, se embert, hogy az fel nem konczolja az ide vetődő magyar zászlóaljakat? A magyar nép inkább előled fut, mint hogy eléd jőne.
– Igazad van. Hát mi tanácsot adsz?
– Szólj a nagyvezérrel, hogy szállíttasson át bennünket, csekély, néhány százból álló fegyveres csapattal a Duna pesti partjára. A mig a szultán roppant tábora a budai oldalon vonul fölfelé, mi a balparton tartunk vele egyenlő járást. Akkor azután utunkba eső magyar helységekben magunkhoz vonhatjuk a hiveinket: nem fognak félni a török sokaságtól.
Jó tanács volt. A király megfogadta. A negyvezér átszállíttatá a királyt és kiséretét a Duna balpartjára s eként a Dunát közbehagyva, vonult Zápolya táborkája a szultánéval együtt fölfelé. Ilyenformán egy-egy csapat magyar csakugyan összeverődött János király körül; de még mind hadnagyok nélkül; fiatal emberek, kalandor leventék csatlakoztak hozzá; azok közül, a kinek jobb lova, fegyverzete volt, azt mindjárt kinevezték hadnagynak. Fővezér is támadt közöttük, Szokoli Bencze személyében. Elébb Czibak Imrét kinálták meg vele; de ő csekélylette ezt a tisztességet.
Pedig idő ugyan lett volna a megmozdulásra. Sarlós Boldogasszony napjától Lőrincz vértanu napjáig tartott a török tábor és vele együtt János király felvonulása az apostagi révig. Itt a révnél egy karaván kalmárral találkozék össze a király dandára, a kik Kecskemét tájékáról élelmi szereket szállítának, jó nyereség reményében.
A pihenő napon a szabad ég alatt isteni tiszteletet tartatott a király a káplánjával, sátorban rögtönzött oltár előtt s azon kalmárok is megjelentek, térden állva ájtatoskodni.
A káplán beszéli, hogy a tulsó parton volt felállítva a szultán nagyszerü sátora, félholdragyogtató aranyos kupolájával.
Forró déli napsütéssel rendkivüli tünemény támadt az égen: a mit a természettudósok manapság «álnapnak» («halo») neveznek.
Megdöbbentő annak valóban a látása; életemben én is csak egyszer láttam azt: 1849-ben, azt is Lőrincz nap tájékán. Az igazi nap elhomályosodik, olyan halavány lesz, mind a hold, körülötte egy nagy fényudvar támad, mely a fél eget nyalábolja; s a fényes szérü tetején és alján egy-egy álnap támad, egészen hasonló az igazi naphoz, mig a két oldalán kisebb félnapok pilácsolnak. És aztán a három egymás fölött álló napkisértetet egy fénykorong köti össze. Az egész ég maga sápadt és szintelen.
Ezt a fénytüneményt a magyarok bámulták az apostagi pusztáról.
Az egész ott látszott függeni a törökök tábora fölött, melynek közepén kimagaslott a szultán sátora.
A kalmárok fürmendere, egy kegyes férfiu, névszerint Kalomán Detrik, azt kérdezé a király udvari papjától, a ki a misét végezte:
– Mit jelentsen ez a csoda odafenn az égen, uram?
Szerémy György serény volt és tudós a dologban, hogy azt mindenkinek megmagyarázza.
– Ez az égi csoda azt jelenti, hogy nem jól fog sétálni törökök császárja ezen a mostani bécsi utján.
(Azt már elmondta a hiveinek Zápolya, hogy a szultán Bécset akarja elfoglalni.)
– Hogyhogy tudod te ezt György atya?
– Hát nézzétek ezt az égi látmányt. Ottan áll egy király a nap fölött, fején az angyali korona (Szent Istváné), két kezében tart két fényes kardot, melyek hegyeikkel összeérnek; a lábai alatt, fejjel lefelé fordulva egy másik koronás király. Ez a jel a török szultán sátora felett függ s bizony azt jelenti, hogy a keresztyének királya a pogányok fejedelmét ezuttal a lába alá fogja gázolni.
Most már mindenki megérté a természeti tüneményt s ugy látta, a hogy azt a káplán megmagyarázá.
– Hej, hej! Monda a kalmár, nem is tudom én se felfogni, se kitalálni, hogy bizhatik János király a törökök császárjában.
Mire az udvari pap azt mondá, idézve a szentirás szavait:
– Valóban «átkozott az, a ki a királyokban bizik, az emberek fiaiban.»
Szép világosságot vet ez a szó arra a lélekhangulatra, mely János király legközelebbi környezetében uralkodott.
Mikor Ráczkevi alá érkezett a király, itt jött eléje a legelső hódoló küldöttség. Ezek voltak a szigetlakó ráczok. Ajándékot hoztak s szépen könyörögtek, hogy csak attól a kegyetlen Török Bálinttól védelmezze meg őket. János király aztán megvigasztalta a ráczokat: ne féljenek semmit. Török Bálint seregét szétverte már Péter vajda.
Itt egy csausz érkezett át a Dunán dereglyével, a szultán parancsát hozva a királyhoz, hogy most már gyorsított menetben siessen Pest felé: a török tábor indul Buda alá.
Mikor a gubacsi pusztára elérkezett János király s ott éjszakai állomásra felütteté a sátorait, jelenték a felállított őrök, hogy a Dunán négy evezős bárkával közelít a part mentében egy magyar öltözetü főúr.
Sisak volt a fején, pánczéling a dolmánya fölött; másodmagával jött lóháton. A másik lovas egy fehér zászlót vitt előtte, s trombitaszóval adott jelt. Mind a zászló, mind a trombitajel ellenség táborából érkező követet hirdetett.
Nagy volt a bámulása a királynak, mikor a sátorába belépő követben magát Nádasdy Tamást ismeré fel: Budavár főparancsnokát.
Első indulata a harag volt.
Nádasdy Tamás a legválságosabb időben hagyta el János királyt, átpártolva Ferdinándhoz. Ő volt az ellenkirály legeszesebb tanácsadója.
Nádasdy mellén keresztbe tett kézzel közelített János király felé; de Zápolya tiltó mozdulattal tartá vissza, rákiáltva: «hogy mersz elém kerülni, áruló?»
Mire a főúr, fejét mélyen meghajtva, rebegé:
«Királyom! Megbocsáss!»
Zápolya érzékeny szivü volt, lágy ember; könnyen állt nála a kiengesztelés, csufolták is érte: «a tótnak vaczkor a fügéje».
Nádasdy a leggyöngébb oldaláról kerülte meg János királyt: az ellenkirályra panaszkodott, annak a hibáit halmozta egymásra. Mert az is kedves ugyan a híres nagy emberek előtt, ha őket hizelegve dicsérik, magasztalják, de még sokszorta kedvesebb, ha a vetélytársukat ócsárolják.
«Ferdinánd király sokat igért, semmit sem váltott be: az országot is itt hagyta, feléje sem jött többet; az országgyülést nem hivta össze, hadainak nem fizeti a zsoldot, azok is rablásból élnek, a helyett, hogy a török ellen készülne, a protestáns fejedelmekkel küzködik: a király helyett Budán a nádor, Báthory István kormányozott volna, ha tudott volna hozzá. De az is, a mint hirét vette, hogy Szolimán jön Buda felé, ugy elszaladt, hogy azt sem mondta meg hova bujik? Budavár védelmét Nádasdyra bizta. De annak nincs védelemhez több ereje kétezer német katonánál s huszonnégy ágyunál. Besserer uram, a katonai főparancsnok, a mint a török Tolnáig jött, maga is kereket oldott: itt hagyta a várat, seregestül. S a nagy zürzavar hegyébe még Ferdinánd király egy fennhéjázó levelet bocsátott ki, a minek kópiáját a várkapura kiszegezték, a melyben ugyancsak nyálazza a markát, hogy igy meg amugy kikergeti a törököt Magyarországból; de sőt még Jeruzsálemet is elveszi tőle. Nem elég, hogy megsiratnak, még ki is nevetnek bennünket.»
Mind ezt nagy kedvére vált hallani Zápolyának. A Ferdinánd-párti magyarok panasza volt az ő legerősebb védelme. Két rosz közül az öregebb jóvá teszi a kisebbet.
Hanem azért még sem fogadta el Nádasdynak a kapituláczióját. Pedig az a süvegében hozta eléje, úgy kinálta Budavárát. Jöjjön minél előbb János király a maga magyar csapataival s nyilt kapukat talál.
– Tudod, Tamás, nem lehet az, hogy én most Budavárát egy ágyúlövés nélkül elfoglaljam, mert azzal megsérteném a hatalmas török szultán büszkeségét, a ki a diadalai sorába kivánja iktatni Budavárának ostrommal elfoglalását, s ha abban én őt megelőzném, én rám bizonynyal megharagudnék. Azért csak eredj te vissza Budára és várd el, a míg a szultán megszállja a várat; engedj a bástyáid oldalába egy pár rést lövetni s akkor tűzd ki a fehér zászlót s aztán kösd meg a szultánnal a kapitulácziót. A szultán nagylelkü: a mit megfogad, azt meg is tartja.
Ezzel a jó utasitással visszabocsátá János király az ellenséges várparancsnokot Budára.
Mikor Nádasdy eltávozott, a király mellett levő magyar urak sopánkodának, hogy még is kár volt a felajánlott kapitulácziót el nem fogadni s a nyitott kapun be nem sétálni a várba.
A király bölcsen megnyugtatá őket.
– Bemenni könnyű Buda várába, de kijönni nehéz. Ha mi, kétszáz magyarok most bevonulunk a várba, az a kétezer német, a ki benn van, minket könnyen elfoghat. Hátha a ravasz Nádasdynak csak az a praktikája, hogy engem és titeket becsaljon az egérfogóba? Akkor egy pallos csapással ugyan hamar véget vethetne az én királyságomnak.
Ezt az okot mindenki helyesnek találta. És e szerint János királyból ezuttal a félelem nagy diplomatát csinált.
E közben a budai oldalon előnyomult a török derék sereg. A szultán a Kelenföldén ütteté fel a sátorát, s parancsot adott az ostrom megkezdésére. A Dunán felszállított ágyuit felállíttatá a várral szemben. A várvédők egy ágyulövéssel sem háboríták az előkészületet.
Az első lövésekre nagy rés törött az István tornyon, a második a középbástyát rongálta meg, a harmadikat nem várta be Nádasdy; de gyorsan kitüzette a fehér zászlót.
A mint meghallotta a szultán, hogy Budavára feladta magát, azonnal sietett, azt saját személyében átvenni.
S minthogy a lövések által a kapu bejárata betemetődött, lóháton nem mehetvén fel a várba, a szultán leszállt a nyeregből, s a fedett lépcsőn gyalog ment fel, nem sajnálva az «arany csizmáit».
Mikor ezt látták odafenn a várban, hogy a szultán gyalog jön fel, arany csizmákban, nagy lett a polgárság között a felindulás. Az utczákon sár volt. A német polgármester, Wolfgang, posztónyiró volt. Nagyhamar kiteríté a posztóit az utczák mentében, s minthogy mind az nem volt elég, a házakból a vánkosokat és párnákat hajigálták le az utczára, hogy a szultán be ne sározza az arany csizmáit.
Nádasdy azonban nem várta be a szultánt, hanem a mint az a keleti fedett lépcsőn felfelé lépegetett, ő az alatt a rejtett lépcsőn Pest felé leballagott, s csónakon átkelt János király kisjenői táborába.
A szultánt a királyi várban csak Szente uram fogadta, az öreg várnagy, a ki minden viszontagságban hiven megmaradt a helyén. Másodizben is végig járta a török császár Hunyady Mátyás pompás vártermeit, s azzal parancsot adott a jancsár agának, hogy rögtön siessen egy zászló janicsárral és tíz zulákkal a pesti oldalon táborozó János királyhoz, s azt minden magyar kiséretével együtt hozza ide, s bánjon el vele utasítása szerint.
Azután a polgármestert és a notáriust hivatta maga elé, s tolmács által tudatta velük rendeletét, mely szerint mindenkinek, a ki Budavárában és városában lakik, életét, vagyonát és szabadságát biztosítja, s az összes török katonáknak, halálbüntetés alatt megtiltja a legcsekélyebb kihágást is a lakosság és a kapitulált katonaság ellenében.
S az ilyen rendeleteknél a szultán szigorusága ismeretes volt. Egyszer egy zászlóalj spáhit megtizedeltetett, azért, hogy parancsa ellenére a buzavetéseket legázoltatták.
Azzal a szultán ugyanazon az uton, a melyen jött, visszatért Kelenföldi táborába. Még az éjszakát sem tölté Buda várában. Az a magyar királynak volt átengedve egészen.
A jancsárok és zulákok jöttek nagy sietve a pesti oldalról Buda várába. Hozták magukkal a magyar királyt és fegyveres kiséretét. Olyan sietve hajszolták őket, hogy a legtöbben azt hitték, hogy most veszteni viszik. A fehérvári kapun át hozták fel a királyt a várba, egyenesen a királyi palotába.
Ott a hajdani trónteremben felállították a trónt, mely egészen török mintára készült, pompás baldakinnal és kerevettel, rendkivül becses és drága trón volt!
Ekkor a csausz-vajda azt kérdé a királytól:
– János király, látod-e ezt a széket?
– Látom.
– Ülj bele a székbe, a hogy az én uram, a szultán megparancsolá, hogy veled cselekedjünk.
S azzal a vajda egy intésére négy csausz megkapta a királyt, kettő könyökénél, kettő a térdeinél fogva, s a levegőbe fölemelve beleültették a trónba. Aztán ismét, meg ismét fölemelték, háromszor behelyezék a kerevetbe. Ez volt a trón elfoglalás czeremoniája török szokás szerint.
Ez megtörténvén, a csausz-vajda következő beiktatási beszédet tartá János királyhoz, még pedig, hogy az ünnepség tökéletes legyen, tót nyelven («Slavonica lingua», valószinüleg bolgárul).
«A legmagasabb Isten megadta neked a szerencsét és hatalmat, hogy a te Magyarországodon uralkodjál, és más tartományokat is meghódíthass. Élj a te hatalmaddal.»
Erre valamennyi csausz, zulák és janicsár három izben arczra borult a király előtt, ezen kiáltással:
«A legmagasabb Isten engedje, hogy mindnyájan meghalhassunk a te lovadnak a lábai alatt.»
Erre ismét felugrának, s hangosan üvölték háromszor:
«Allah! Allah! Allah! Hői!»
S erre valamennyien felkerekedének s gyors iramodással futottak ki a királyi palotából, onnan végig az utczán, ki a várkapun, se jobbra, se balra nem néztek, a hogy nekik meg volt parancsolva.
Nehány percz mulva nem volt egy török sem Buda várában. Zápolya és hivei egyedül voltak Mátyás király dicsőséges palotájában.
Így ment végbe János király trónfoglalása.
Zápolya elérte hát, a miről annyit álmodott, s a mit Fráter György Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában, a királyi székben.
Hajh mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos király idejében látott!
Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A nádor, primás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai elpusztultak, az utczákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a hordozó zsellyéket nem követte a hajdusereg, semmi kengyelfutó, apród, alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból betelepült német iparosok, a nemesi czimerek fölé ki volt függesztve az olló, a csizma, a perecz, a posztónyiró, a kulcs, a patkó. A hajdani magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj. Szekeret sem lehetett látni a piaczon, a szamár volt az egyedüli teherhordó állat.
Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma a miatt, hogy Buda várában egy csoport német rontja a levegőt, a magyar nemesség törvényt hozott, hogy azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden, a viselet, a beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy ezeket a németeket rábirja szép szóval, maradjanak itten, mert külömben üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.
Élelmi szer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy huszezer emberre számított s féléves ostromra, ahoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott kétezer embert, s tartott a várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt, szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett szétosztani.
A király magával hordta a szakácsát, az elkészíté az ebédet az udvariak számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó czimborák) a várost körülsétálván az urak asztalhoz ülének s hozzáláttak az étkezéshez.
A hosszu asztal nagy sávolyos abroszszal volt leterítve egész az asztal hidjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a kinyujtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak megparancsolá, hogy nézze meg, mi az? és távolítsa el onnan.
Az étekfogó bebujt az asztal alá, s mikor ismét előhuzta a fejét az abrosz alul, sápadt volt az arcza, egész halálfia lett ijedtében.
– Jézus Mária! Fölséges uram!
– No, mit láttál?
– Nem merem megmondani.
– Mondd meg bátran!
– Egy koporsó van itt az asztal alatt.
Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről, csak a király maradt ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kaczagni.
– Ne ijedjetek meg urak! Monda a volt várkormányzó. Tréfa van ebben a castrumdolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá magának, a kit Ferdinánd király Budavára fővezéréül ide küldött. Megesküvék, hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a legelső, a ki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vizen. Én aztán megtartottam a butordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat elrejteni benne.
Azzal nagy nevetés között előhuzták a csodálatos bortartó ládát az asztal alól. Szép gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst szegekkel «Besserer Szigfrid» neve, a felemelt teteje alatt pedig a boros átalagok.
Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási utjában.
Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám hangulatot.
A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé s ott sorakozva, követeik által tudatták a királylyal, hogy ők nem maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.
Mind a király, mind a kisérő urak váltig biztatták és rémítgették őket, hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbiró, Wolfgang posztónyiró is velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.
A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem engedelmeskedtek, nekik nem vezérük többé! Tehát elkellett őket bocsátani.
Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári út felé. A mint azonban a logodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az erdőből a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak s a körülfogott csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német katonák közül.
A várban maradottak onnan nézték a bástyafokról a kétségbeesett küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.
A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának bevezető lapja.
… Így adja elő a napok történetét a legközelebbről látott szemtanu, Szerémi György káplán.
Mást énekelnek azonban a magyar hegedüsök, s megint mást a török krónikások.
Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás végső lehelletéig védte Buda várát, s a török sereg első rohamát vitézül visszaverte. De miután a törökök egy tüzakna felrobbantása által a várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre, megkötözték s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak s átadták a várost a töröknek.
A győzelmes basák ott találták Nádasdyt a börtönben meglánczolva. Menten a szultán elé czepelték, a ki elmondatta magának a magyar vezérrel a várvédelem történetét. E fölött a szultán haragba jött s azt parancsolá, hogy Nádasdyt foglyul kell küldeni Sztambulba. Vitték rögtön a hajókhoz. Mikor azonban a Dunaparton a csónakokhoz értek, Nádasdy kiszabadítá magát az őrei kezéből s egy csónakba beleugorva, az egész török hajóhad szeme láttára átevezett egyedül a Dunán, s János király táborába menekült. Ekkor megint a németekre haragudott meg a szultán a vezérükön elkövetett árulásért s mint áruló hitszegőket méltán és érdemük szerint konczoltatá fel szeme láttára.
Hát így sokkal szebb a történet, s a magyar vezér vitézségének és a török szultán nagylelkűségének öregbítésére szolgál. Magam is elismerem, hogy mint költőnek, inkább ezt a mesét kellett volna igaz történetül elfogadnom, mint az igazat elmesélnem. Mégis az utóbbit választottam, mert magyar hegedűsök, török krónikások az ő uraik asztaláról duskálkodtak, azoknak hizelkedtek, de a szegény káplán együtt koplalt a királyával, s soha sem hizelkedett neki.