A mellékszobából hangzott a sipszó. Ismételve hangzott.

– Ejh nó! De rá ért valamelyik princzeszre a sipolás! Dörmögé durczásan a fraj, s keresztül rontott a spanyolfalon, mérgében tárva, nyitva hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva lenni.

György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor már a tüzet lobogásra birta.

Az egész női szobán végig láthatott.

A mit látott, az csupa mysterium volt ő előtte.

A tizenhatodik század pompája az első magyar főur várában összegyüjtve. Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont diszítéseikkel, a damaszkozott aczél szekrények, arany és ezüst szobrocskáikkal; a nagy velenczei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa alakok környezik; a czímeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, a nyitott pohárszékek megrakva arany és ezüst edényekkel, serlegekkel, a réz állványokon nyugvó kandelaberek; a drágaköves mozaikkal kirakott asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága szönyegek, melyeken egész mythoszi csoportok vannak szőve, festve, vagy himezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvös remekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel, zománczfestésű szent képével; és az a nagy álló óra, melynek csak fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak meg rajta az angyalalakok s kalapácsaikkal ütik az ezüst harangon az órát; a tűzmadár pedig az alatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy sötét rámából kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábitó hölgy, fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.

Györgynek minden érzéke szenvedett ettől a látványtól. Neki fájt ez az érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.

Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt s egy ujabb álmában ismét visszatalálna ide.

A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek; melyek az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvola hangja volt, a másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az álló vízbe. Egy arany szelenczéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott elő; minden tolla zománczragyogásu; az is elkezdett énekelni, mint a fülemüle, s a közben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait összeverte s a farkát pávamódra szétterjesztgeté.

Ugy gyönyörködött benne, mint egy gyermek.

Ő is ilyenekkel venné magát körül.

Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyilt. Onnan nem jött be világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha virágeső hullott volna.

A puha szőnyegen nem hallatszottak a léptek.

György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már előtte állt.

Igazán tünemény volt.

Egy gyermeteg hajadon, karcsu és sugár, hosszan leeresztett aranysárga hajjal. E tündérpaláston kivül még csak egy patyolat lepel fedezte a termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt oda tapadt az idomaihoz. Most szállt ki a fürdőből.

Ez volt Zápolya Borbála herczegkisasszony.

Biri leányasszony kiséretében jött elő a szobából.

Györgynek legelső érzése az ijedtség volt.

Neki nem volna itt szabad látni.

De hát ő nem tehet róla, hogy a spanyolfal szét van tárva.

Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tüzkotró vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.

E neszre a fraj odatekintett, s elkiáltá magát.

– Herczegnő! Egy férfi van a kandallónál!

A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy sötét pilláit alig emelte fel a szeméről, parányi gömbölyü piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán hidegen mondá:

– «Nem férfi az; csak egy inas.»

S azzal lasankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először csak csipőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még oda állt a földig érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta dusgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.

– Hát nem leszek-e szép királyné? kérdezé a frajtól.

– Bizony királyné kegyelmed most is. Hizelkedék a fehércseléd.

György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrud megtüzesedett már és sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy a tüzes vasat eldobassa vele.

Hogyan jutott ki a herczegnő szobájából, maga sem tudta.

Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.

Minő álmai lehettek? minő látomásai? minő bűvkáprázatai?

A mint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt és lement a szük czellába, a hol a fehér barát éjszakázott.

Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kisértőt. Bevallotta szivének minden legtitkosabb gondolatját.

– Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, a ki az előtt voltam. – Mint a kit a vipera megcsipett; idegen méreg lángol minden eremben. – Azt látom, a mi nincs, s nem látom, a mi előttem áll. – Nem tudok megszabadulni a kisértettől, a ki a szivemet megszállta, a kiért vágyom, és kit gyülölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszivni, és aztán összetépni. Rém gondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam: tüzzel játszom, tüzben dolgozok; tüz lesz a fegyverem. – Felgyujtom ezt a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, a hol a rettenetes hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első, kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; tulteszek az istentelenségben valamennyi harámbasán s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi haramiának, akkor érte jövök: «No ha királyné akartál lenni, itt vagyok én, leszek királyod!» – Ezekkel küzködtem éjfélig; nézd, hogy összeharapdáltam a karjaimat kinomban. – Azután megint megszállta a lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. – Pöröltem az Istennel! – Mért adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha nem tudok látni az elmémmel?

– Bizonyára ördög szállta meg a testedet.

– Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sirva fakaszt, a másik kaczagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták: ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam tudni, mi van hát ott a napban? ha mingyárt megvakulok is utána. – Ah, nem a láng fáj jobban, a mitől meggyulladtam, a miben égek; hanem az a jég, a mitől megfagyok. – A mikor azt mondta: «hiszen nem férfi ez, csak cseléd.» Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem férfi, csak egy cseléd!

S azzal egyenesen, a hogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.

A fehér barát felemelte őt a földről, s letörlé homlokáról a vért.

– Atyám! Rebegé György. Engem az Isten nem azzá teremtett, a mi vagyok. – Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod, belőlem uj embert teremteni? Uj embert, a milyen én akarok lenni. Ha van rá hatalmad, tégy velem a te bölcseséged szerint, mert ha nincs, én ezt a nyomorult cserépedényt, a mibe az Isten emberi lelket küldött, összetöröm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat!

– Legyen neked a te kivánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán jőjj velem, a merre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled.

György megcsókolta a barát csuhájának szegélyét.

– Most eredj az akolba, itasd meg a szamarat és fogd be a kordéba.

György engedelmeskedett a parancsszónak.

Frater Antonius az alatt elvégezte a reggeli ájtatoskodását.

Akkor kiment az udvarra s felkereste a védenczét.

A szamár a kordé elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina letakarva ponyvával.

A várbeli cselédség mind aludt még.

– Vezesd a szamarat, parancsolá Györgynek Frater Antonius.

György azt sem vette észre, hogy hajadonfőtt jár-kel. A darutollas süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út pedig sáros. Vezette a kordés szamarat kötőfékénél fogva. A talyiga nyikorgó kerékkel döczögött ki a várból, végig a váralja utczáján. A pitvarból utána kiabáltak a szolgálók: «gyere ide, te mendikás! Adok egy garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, ne nyikorogjon!»

Frater Autonius egy szót sem szólt a védenczéhez sok ideig. A nap jól feljött már a hegyek mögül; az erdő megzendült a húros rigó fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová?

Egyszer aztán egy hegyszakadékhoz értek, a melynek mélyében tombolva zuhogott a megáradt hegyfolyam. A két meredek partot egy gerendákból tákolt hid kötötte össze.

A hid innenső végén megállítá a kordét a fehér barát. Tul a hidon meredek kaptató következett.

A barát összetette a kezét, imádkozott, s keresztet vetett magára. György mindezt utána csinálta.

– Ez itt a válaszút, monda fráter Antonius: nézz hátra! ott van az a világ, a mit elhagysz. Most gondold meg jól, hogy elhagyjad-e? A mi ott van: az a dobzodó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító kisértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Ha a test gyönyörüségeit ohajtod inkább, amott megtalálod. A tulsó parton nincsen semmi öröm. De ha a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi embert s követed az én utaimat.

– Követlek. Monda György.

– Akkor vetkőzzél le. Ez a czifra gunya, a szolgaság pompája nem illet meg többé.

György lerakta az ezüst paszomántos öltönyöket a híd karfájára. Darabról darabra, az utolsó kapczáig.

– És most övezd fel az «Úr» szolgáinak köntösét.

A barát előhuzta a kordé saraglyájából az elébbi novicziusnak a csuháját s odanyujtá azt Györgynek.

Az ifjunak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a gunyája. Az élteért reszkető test végig ludbőrzött ez érintésre. De a lélek erősebb volt. Az ifju felölté a rettegett csuhát.

– Még ez a faczipő is hozzávaló. Monda fráter Antonius.

György pedig fogá a szijainál összekötött fatalpu bocskort, s felakasztá azt a kordé lőcsére: – ne kopjon. – És aztán mezítláb tette meg az utat, a nyikorgó kordét tolva, a hol meredek volt az út: egész a budavári hegységig.

Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a hid karfáján, s aztán találgatták, hogy mi vége lett a magister kaminariusnak.

Egy látástól megbolondult, szerelmes lett s elölte magát.

IV. FEJEZET.
FRÁTER GYÖRGY.

Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és noviczius, segítve tolni a szekeret a hegynek fölfelé, visszatartani völgyfelé, soha sem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek s lakomáztak a vadkörtefa alatt hullott gyümölcsből.

A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyilt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a refektoriumból lett pálinkafőző.

II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt, melynek fennhatósága alá tartoztak a felső magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hirhedett volt a zárda tagjainak rendkivül szigoru életmódjáról, egyházi fegyelméről. A pálosok asztalára soha hus és halféle étel nem kerűlt, még a gabonanemüekből is azt válogatták, a melybe a zsizsik bele nem esik. Maguk sajtot készitettek; de azt soha nem izlelték, mert abban is lehet élő állat.

Idegen embernek a kolostor küszöbét nem szabad átlépni. Egyszer Hunyady Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli, rideg szertartásaikat.

Fráter Antonius épen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba, megrakott kordéjával, szamarával s az uj neofitával.

A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy «Deo gratias». Épen vecsernyére harangoztak a kis toronyban.

A péntek nagy jejunium napja volt a klastromban; akkor még egy ital vizzel sem volt szabad senkinek a torkát megenyhíteni.

Györgynek az volt a kötelessége, hogy a kápolna küszöbén letérdeljen és a fehér barátoknak, kik előtte végig lépdeltek, kezet csókoljon.

A szamarat átvette tőle egy idősebb noviczius, az vezette az akolba. Ő még arra sem volt érdemesítve.

Tizen voltak a barátok, tizenegyedik a gvárdián, tizenkettedik a perjel, tizenharmadik a főapátur. Ez jött legutoljára. Énekeltek és imádkoztak.

A vecsernye végezte után ismét ugyanazon rendben hagyták el a kápolnát.

Akkor odajött hozzá fráter Antonius s azt mondá neki, hogy álljon fel és kövesse.

Odavezette a főapát elé, ki maga egy falóczán ült, mellette a többi barátok álltak.

– «Ecce homo novus», monda a barát. (Im az új ember.)

– Szólj, ki vagy? kérdé a főapát Györgytől.

– Bünös ember.

– Hogy jutottál a fehér csuhához?

– Viselője meghalt pestisben, s én felvettem utána ez öltönyt.

A barátok elszörnyedtek e szóra.

– Ki mondta ezt neked? kérdé szigoru arczczal a főapát.

György lesüté a szemeit s összeszorítá az ajkait.

– Mondj igazat. Biztatá frater Antonius.

– Frater Antonius mondta.

– Ugy van. Erősíté meg a pártfogó barát. Elődöd, a ki e szerzetes ruhában velem jött, valóban a pestis által lőn meglepve. A leggonoszabb bélpokol lepte meg: a test kivánsága. És valóban meghalt ő a világnak, a midőn ez öltönyt levetve, megszökött, a világ hiábavalóságait keresve, és lelkét kárhozatnak adta. A mit mondék, a szent irás értelmében volt mondva.

– És az ifjú ember hitte azt, hogy egy dögvészben elhaltnak a köntösét veszi fel magára? kérdé a főapát.

– Valóban hitte. És nem vonakodott tőle.

– Akkor méltó, hogy fölvétessék a mi szerzetünkbe.

György ott térdelt a főapát előtt.

Ezzel a főapát, felemelve a bünbocsánat-osztó fekete pálczát, odasujtott vele Györgynek a fejére.

– «Eris servus servorum» (Szolgák szolgája fogsz lenni.)

Ezzel fel volt avatva novicziusnak.

De még egy próbát kellett kiállnia.

Fáradságos utnak a befejezésén, eltikkadva, kikoplalva érkezett meg a kolostorba, a hol épen teljes bőjtnek a napja volt.

S ő neki a legelső kötelessége az volt, hogy noviczius társának segítsen a teheneket megfejni. Csak ketten voltak az istállóban. A conscolaris könnyű erkölcsű fiú volt: mikor tele volt párolgó tejjel a sajtár, ő bizony nagyot húzott belőle s Györgyöt is biztatta: «hisz nem tudja meg senki, hogy átléptük a tilalmat.»

– Elég, ha én magam tudom.

S elutasítá magától a csábítást. Lefeküdt étlen szomjan.

Hideg, szük odú volt a hálóhely, a mely a neofitának volt rendelve. Egy szöglet-zug a lépcső alatt, egyenesen felállni sem lehetett benne, egy vánkostalan fapad volt a fekvőhely. Ámde György ennél rosszabb álomhoz is hozzá volt már szokva. Az ifjui erőtől duzzadó test, a mint fekmentes állapotba került, rögtön átadta magát az álomnak. Gyermek volt még, a kinek ha este későn, vacsora után nyafog, azt szokták mondani: «álompecsenye kell már neked!» s aludni küldik.

De még sem volt már egészen gyermek: az álomvilágban szeszélyes a korszámlálás. Egyik ember vén korában ifjunak álmodja magát, a másik ifju fővel férfi korba csapong át. Györgynek kínzó látásai voltak. Minduntalan azt a képet látta maga előtt: a királynénak szánt tündért a tükör előtt. S magát álmodta melléje királynak. Tündér királynak, lidércz fejedelemnek, dæmonok uralkodójának. Egyszer ő volt annak a zsarnoka, másszor meg az volt az ő rabtartója. De mindig közéjük támadt valami érthetetlen lény, valami angyalféle, a lángpallosával, a ki egymástól elválasztotta. Örjöngött miatta. Fegyver után kapkodott. Csakhogy álmában nincs az ember kezének ereje, nincs a fegyverének éle. Nem egy tükör, de száz mutogatta előtte ugyanazt a csábító tüneményt, s akármelyik után kapott, az a hideg üveglap volt, egy sem az igazi melegsugárzó tündér maga.

A pokolédes álomból egyszerre felriasztá egy magasból jövő hang: a kolostor-csengetyű szava szólt.

Felnyitá a szemét. Czellája ajtaján Antonius arcza tekinte be, mécses volt a kezében.

– Surge puer. (Kelj fel fiú.) Dörmögé. Gyujtsd meg a mécsedet, s jöjj fel a kápolnába.

Györgynek a lelkét még mindig elbüvölve tartá az a tündéri álom. Gépileg gyujtá meg a mécsesét, s követte frater Antoniust.

A kolostor hosszú folyosóján mind megnyiltak a czellák ajtajai, s előléptek belőle az éjféli alakok, fehér csuháikban, mécscsel a kezükben s mindanyian a kápolna szentélye felé tartának.

Ott az előcsarnokban mind összegyültek s vártak, míg a gvardián megérkezett. Az felnyitá a kápolna ajtót.

– Lépj be! Mondá Antonius Györgynek. Ma te vagy az első.

Első! Egész lelkének ez volt a vágya. Valaha elsőnek lenni.

Megtudta aztán nem sokára, hogy mit jelent az: a fehér barátok éjféli vigiliáján elsőnek lenni?

A kápolnába lépve, a tizenkét barát s a két noviczius két oldalt az oltár mellett helyet foglalának. Megzendült az ájtatos zsolozsma: «miserere mei Domine». György még nem tudott énekelni; nem vehetett részt a chorusban. Neki még most is az a túlvilági csábdal hangzott a fülében, a mit a tündérek énekelnek földieket üdvezítő égi szerelemről, földieket elkárhoztató pokoli szerelemről. Ha megtudná valaki, hogy ő most miről ábrándozik?

A mint az ének elhallgatott, Antonius oda lépett hozzá s azt mondá neki: «vesd le a csuhádat egész a kordáig.»

György engedelmeskedett s lemeztelenité a felső testét egész a derékszorító kötélig.

– Borulj le az oltár zsámolyára.

Szót fogadott.

Akkor oda inté Antonius a másik novicziust s kezébe adott egy korbácsot.

– Feri! (üssed.)

Az első ütésnél felsziszszent György. Az jutott eszébe, hogy ez igazságtalanság! Nem ő torkoskodott a bőjtöt megtörve a tejből, hanem a pajtása, még is az korbácsolja meg őtet! Hanem aztán a későbbi korbácsütések egészen magához téríték. A csábító álomképek eltüntek előle. Eszébe jutott Antonius példálózása, a mit egész uton igyekezett vele megértetni. A testet meg kell öldökölni, hogy a lélek megelevenüljön. Az utolsó korbácsütésekben már valami földöntuli gyönyörüség volt. A rossz álom el volt üzve.

– Surge! (kelj fel) monda neki a tizenkettedik ütés után Antonius, s aztán maga segíté neki felölteni a csuháját.

György rájött arra a tudatra, hogy itt ezen a szent helyen még álomban sem szabad vétkezni: mert azt is megbüntetik. Azt hitte, hogy az álmában elkövetett gonoszságért kapta azt a flagellácziót.

Hanem aztán, a mint felkelt az oltár zsámolyáról, látta, hogy rögtön elfoglalja helyét a másik noviczius, a ki már felszólítást sem vár, csak veti le a válláról a csuháját, s tartja oda a meztelen hátát a korbács elé.

Ennek frater Antonius szolgáltatta ki a tizenkét korbácsütéseket. Kiállta jajszó nélkül.

– Na ez is megérdemelte, gondolá magában György, mert titokban meglopta a tejet, megszegte a jejuniumot.

Csak az után lett nagy a bámulása, a mint frater Antonius maga is oda tartá a vállait a korbácsütésnek, végig borulva az oltár lépcsőjén. Őt viszont egy legközelebb álló szerzetes társa részesíté e fenyítésben.

Hát az a tisztes ősz férfiú mit vétett? Mi büne lehet, a miért így kell vezekelnie?

És aztán következett a többi: egyik a másik után. A tizedik barátot a gvárdián ostorozta meg.

Akkor a gvárdián jött a sorra. Az ostor a perjel kezében volt. A gvárdián is tizenkét ütést kapott.

Györgynek egyre növekedett a bámulata, a midőn azt látta, hogy maga a perjel is leveti kereszttel diszített köntösét s alázatosan hajtja le fejét az oltár lépcsőjére. A korbács a főapát kezében suhogott, a ki erőteljes, nehéz csapásokkal sujtott le az előtte fekvő testvérre.

Mikor a perjel is fölállt és felölté a csuháját: a főapátur így szólt az egybegyültekhez:

– Mindez annak az emlékezetére történik, hogy a mi urunk, Megváltónk eként ostoroztatott meg Pilátus parancsolatjára a poroszlók által.

És akkor maga a főapátur szintén leveté övig a szerzetesi jelmezét s a korbácsot átadva a perjelnek, leborult az oltár lépcsőjére.

A perjel magasra emelte az ostort s megcsóválva azt a levegőben, teljes erejével sujtott le azzal a főapát vállára. Csak egyet ütött: aztán átadta az ostort a gvardiánnak. A második csapást annak kellett a főnök testére mérni. És aztán sorba a többi tiznek. És megkivántatott, hogy az ostor fütyüljön a levegőben és csattanjon a hová leüt.

Utoljára maradt a két noviczius.

Azoknak is meg kellett ütni a korbácscsal a főnököt.

György elszédült ettől a látványtól: a szent képek, a faragott apostol-szobrok tánczot jártak körülötte. Mikor a noviczius társ kezébe adta a korbácsot, hogy ő is sujtson oda arra az ostorcsapásoktól vérző testre; hogy üsse meg azt a szent embert, az Istennek leghívebb szolgáját, egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ: összeroskadt eszméletlenűl.

Másnap megkezdte az oktatást frater Antonius Györgygyel. Azzal a csodával határos emlékezőtehetséggel csak úgy «égett a nyaka», (a hogy a magyarok mondják) a tanítvány keze alatt. A mihez rendes embernek hónapok kellenek, az ő neki ugyanannyi nap alatt sikerült. Mire az év letelt, a legavultabb kéziratokat le tudta másolni, s latinul úgy beszélt, mint akármelyik barát. A grammatikát és syntaxist, a mi mellett más diák négy iskolapadba faragja bele a nevét: ő félesztendő alatt csutkástól megette, s szent Ágostont tanulmányozá.

De nem csak a tudományokban tüntette ki rendkívüli elmetehetségeit; hanem a gyakorlati élet feladataiban is. Kolostora egyike volt a legszerényebbeknek. Ez nagyon természetes. A pálosok egész komolyan vették a szerzetesi élet szigorát. Az ő tagjaik nem jártak a főurak mulatságaira asztaltréfákat kiegészíteni, ő náluk nem kerestek menedéket előkelő családok ivadékai, ők nem hajhásztak örökségeket vakbuzgó vénasszonyoknál; nem szolgáltak a főuraknak. Egyedül a vallásnak éltek. Ezért aztán kicsiny is volt a birtokuk, csekély a jövedelmük, kápsálásból tartották fenn a kolostorukat és szigoru életrend tartásával. Egy év alatt mind ez jobbra fordult. Györgynek volt egy jó ötlete, a mi a kolostort egyszerre nagy jövedelemhez juttatá. Eddig is készítettek a fehér barátok sajtot; de azt csak nagy olcsón adogatták el a parasztoknak egész frissiben: György új módját hozta be a sajtkészitésnek. Formába préselte, kehely és billikom alakba, ellátva szent emblémákkal, aztán felfüstölte, a mi által a sajt évelő lett, megfestette zöld és piros szinre s aztán eként bocsátotta áruba. A sajtáruló kordék az által megszüntek koldustalyigák lenni. Ur és paraszt kapva kapott az új alaku, rendkívüli ízü, soha el nem romló «ostyepkákon.» A vándor barátok aztán a szentelt sajtokat becserélték sáfrányért, szilvaízért, fűszerekért, nádmézért; azt megint Budára hozva a főurak és papok konyháin értékesíték: a zugligeti kolostor ládájába halommal gyűlt össze az arany és ezüst. Martinuzzi Györgynek az volt az első próbatétele a pénzcsinálás tudományában, melylyel később annyi csodáit szerezte az államférfiúi sikereknek.

A főapát igazlelkű ember volt. A rend gyarapodásában nagy része volt Györgynek. Ezt azzal jutalmazá meg, hogy a mint a noviczius az exament letette a theologiai tudományokból, azonnal felszentelé őt rendes tagnak. A sáfár helye épen megürült a kolostorban. A volt sáfár meghalt. A testvéreknek választani kellett helyette másikat. A főapát hármat kandidált. Az egyik volt az ősz Antonius; igen derék ember, de a ki a számokhoz épen semmit sem értett: az algebrával örökös ellenségeskedésben élt. Ez csak a hármas szám kitöltése végett lett kandidálva, de soha egy szavazatot sem nyert. A második volt fráter Innocentius: a ki a Corvin könyvtárban mint kéziratok lemásolója volt alkalmazva; a harmadiknak lett Martinuzzi György jelölve. Valamennyi szavazat egy ellenében Györgyre esett.

És akkor György térdre borulva esedezett a főapát előtt, hogy engedjék meg neki a cserét a confráterrel. Vegye az által a sáfári hivatalt, ő pedig a könyvtári másolóét.

A sáfári hivatal uraság, a leiróé pedig nyomoruság.

Meglett neki adva, a mit kivánt, György lett felküldve Buda várába a Corvin könyvtárban másolatokat körmölni. Igen szép irása volt, értett a talik-betük rajzolásához is, sőt az initialék festését is nagy ügyességgel gyakorolta.

V. FEJEZET.
DOBZSE LÁSZLÓ.

A csendes zugligeti kolostor körűl a százados tölgyfák kétszer is lehullatták már a leveleiket, s kétszer kihajtottak újra. Ez alatt nagy változások történtek odafenn a magasban.

A királynénak fia született. Ideje korán jött a világra, két hónappal a természet törvénye által megszabott idő előtt. Azt a parányi kis életet, a mit magával hozott, úgy tudták fentartani, hogy időről-időre egy-egy sertést vágtak kétfelé, annak az életmeleg belsejébe dugták bele az újszülöttet, míg végre annyira megerősödött, hogy levegőre lehetett hozni. Hanem a királyné maga belehalt a szülésbe.

A mint aztán az újszülött, a kit (a franczia király iránti kegyeletből) Lajosnak kereszteltek, a pólyából kiszabadúlhatott, siettek őt megkoronázni. Egy siró csecsemőnek a feje fölé odatarták a koronát. Nagy ünnepségek történtek ez alkalommal a budai várban.

A pálosok kolostorába is elhatott a híre mind ennek.

A requiemet a királynéért, a Domine Salvum fac Regem-et az új királyért a fehér barátok is elénekelték.

Györgynek azon járt az esze, hogy nagy «dies iræ»-t énekelnek most a Zápolyák várában. Porba esett minden reménység a magyar trón elnyerése iránt. Van már törvényes örökös. Nincs szükség sem a rákosi országgyűlésre, sem a német császárral kötött titkos szerződésre, hogy az országnak új királyt adjon.

Idő közben megtörtént még az a kis hajczihő is, hogy az országgyűlés erős határozatot hozott abban az értelemben, hogy soha idegen származású király Magyarország trónját el ne foglalhassa. Ennek visszatorlásaúl az osztrák fejedelem haderővel tört be a határszélen, s pusztítani kezdte a dunántúli megyéket. A megrémült király felszólítá Zápolyát, (az egyik ellenségét), hogy gyüjtse össze a hadakat, s verje ki az országból a másik ellenségét (Ferdinandot). A táborok szembe álltak s bizony fegyver élére volt állítva a kérdés. Hanem aztán véget vetett az egész fegyveres vitának a férfi trónörökös születése, németnek, magyarnak szépen visza kellett ballagni a maga hazájába. Szétválasztotta őket ez az üdvkiáltás: «éljen II-ik Lajos király!»

Ámde arra számított mind a kettő, hogy ez az idétlen szülött nem lesz megélni való ember.

… A sáfárválasztás utáni napon, György felballagott Budavárába, átvenni a confrátertől becserélt leiró helyet.

A várnagynak a szava elállt bámulatában, mikor prezentálta magát előtte.

– Micsoda? Te! Vitéz Martinuzzi Utyessenovich György! A török fejek levagdalója! Te jösz ide vissza, mint fehér barát; csuhában, faczipőben? Hát így követeled tőlem vissza az itt hagyott kardodat?

– Hadd pihenjen még. A kard nem kér enni. Ha kér, majd érte jövök.

– Hát mért jösz ide mostan?

– Folytatni a munkát, a mit a társam félbehagyott: a manuscriptumok copiáit.

– Micsoda? Te copiákat irsz, ócska manuscriptumokról, a ki még néhány év előtt azt sem tudtad, milyen szűrben jár az öreg «Á?»

A várnagy nem hitt addig, a míg a szemeivel nem látta, hogy György csakugyan belemártja a kalamust a kalamárisba, s folytatja szép fraktur betükkel a félbenhagyott copiát.

– Csodák történnek a világon! Hát csak irjad Fráter György, a mi a pennád alá kerül. Aztán majd mikor délre harangoznak, verd ki a kalamust az asztal lábához, s a szag után indulva, keresd fel a konyhát, a hol a jusculumodat kiszolgáltatják.

– Deo gratias. A nappali órák nem vesztegetni valók. Én csak munka végezte után pánizálok otthon a kolostorban.

– No erre én nem állnék kötélnek. Hát csak végezd a körmölést fráterkám. Ne félj, itt nem háborgat senki, ha csak az egerek nem.

Azzal magára hagyta a Frátert.

Igaza volt a várnagynak. A Corvina könyvtár ajtaja akár berozsdásodhatott a felől, hogy valaki nyikorgatná; hanem a könyvtárbujó kollegák, azok szorgalmasan ott működtek körülötte: az egerek. A hogy az ő tolla perczegett a beiratlan lapon, úgy perczegtek az ő fogaik a már beirottakon.

Az okirat, melyet Györgynek le kellett másolni, a paulinusok történetéhez tartozó valami doce volt.

A pálos barátok szerzete kiválóan magyar eredetü volt. Még 1215-ben alapította a rendet Bertalan püspök. 1319-ben adományozta nekik Szent-Ágoston szabályrendét XXII. János pápa, s 1390-ben ruházta fel őket IX. Bonifácz pápa a karthausiak szigoru szabályaival. Magyarországról lassankint szétterjedt a rend uralma lengyel, német és svéd országokra; öt provincziájuk volt, s mindannyinak a feje volt a budai Makkos Máriai főapátság.

Hunyady Mátyás király különösen nagy pártfogója volt e rendnek, mely nem csak szigoru fegyelméről volt nevezetes, hanem arról is, hogy a nemzeti művelődésnek hathatós előmozdítója volt, egész ellentéte a butaságot terjesztő, csak a semmit nem tevést ápoló szerzeteknek. Épen Mátyás király maga volt az, ki egy éjjel, a gvárdián által bebocsátva a kolostorba, szemtanuja volt annak a szigoru flagellationak, melyet az eredeti feljegyzés szerint előadtunk. Királyi jó akaratát az által tanusítá Corvin Mátyás, hogy a pálosok budai apátságának adományozta a borsodmegyei gazdag jövedelmü sajó-ládi apáturságot, mely az ideig a kalandjaikról hirhedett veres barátok tulajdonához tartozott.

Corvin Mátyás halála után azonban, midőn a legelső apát, Pius kormányozá a sajóládi kolostort, egy éjjel gonosz latrok felgyujták a zárdát, a barátokat megölték az apáturral együtt; s e tüzvészben a donátios levél is elhamvadt. Akkor aztán a veres barátok megint visszafoglalták a kolostort s bitorolták a javadalmait.

A főapát hasztalan folyamodott a királyhoz és Bakácshoz. Sehol sem volt grata persona. Mindenütt azt kérdezték tőle: «hol az irás?»

Az adománylevél eredeti példányának bizonyára ott kellett lenni valahol Mátyás király levéltárában. Azonban Ulászló alatt a levéltárnoki állásnak az volt a neve, hogy «vacat». Egy harmadik példánynak is kellett valahol létezni a székesfehérvári káptalanban. De az meg épen el volt zárva a pálosok előtt.

Ezért küldé a főapátur a Corvina-könyvtárba a lemásoló Frátert, hogy ha rátudna akadni az eredeti királyi adománylevélre. Ez azonban igen szépen tudott másolni; de annál magasabb tudománya nem volt. Talán ha ötven esztendeig folytathatta volna a leiró munkát, végül majd csak rábukkant volna. Igy azonban elkezdte kronologiai rendben szent Özsébnél s egy évben egy lépést haladt.

Mikor Fráter György felváltá frater Innocentiust, neki is lelkére kötötte a főapát, hogy folytassa a kutatást a királyi levéltárban, Corvin Mátyás adománylevele után.

Fráter György aztán megfordított rendszert követett.

A királyi levéltár – ez idő szerint – a lehető legnagyobb rendetlenségnek örvendett. Annak az okiratcsomagait az új király uralkodása alatt az érdekelt zászlós urak és főpapok a saját érdekeiket kutatva, úgy összevissza hányták, hogy azokon eligazodni nem lehetett. Tárgymutató nem létezett sehol.

És mégis talált valakit Fráter György, a ki nyomra vezesse. A kis egérke volt az.

Rájött, hogy az egér elsőbbséget ád az átlátszó pergamennek.

Az egér nagy inyencz. A pergamennek azt az átlátszóságot a tojás fehérben és színmézben áztatás adja meg. Azért azt jobban szereti az egér megrágcsálni, mint a más fajta bőrlapot.

S György megjegyzé, hogy az átlátszó pergamen mind Corvin Mátyásnak a névaláirásait viseli.

Így talált nyomára a sajóládi eredeti donatiónak.

Mikor rátalált, nem kiabált heürékát, nem futott haza a kolostorba az örvendetes hirrel; hanem nagy csendben maga elé tette a hosszú terjedelmes adománylevelet, s elkezdte azt lemásolni egy üres pergamentekercsre, mely halomszámra állt a thékában a leiró diákok rendelkezésére. Senki sem vette azt rajta kívül igénybe. Mátyás király halála óta egyszerre századokkal esett vissza a nemzet. A negyvenezer tanulóra épített nagy egyetem falai betetőzetlen rom gyanánt álltak a vár végén, s a királyi várban csodának mutogatták azt a diákot, a ki még irással foglalkozik.

Egy reggel még is látogató került a Corvin-könyvtárba.

György ott dolgozott az okirat másolatán, (melyben minden betünek hasonlítani kellett az eredetihez), a leiró hely ablakmélyedés volt, mely az ölnyi szélességű falban egész czellához hasonlított. Észre sem véve, hogy valaki bejött a könyvtárba, nesztelen léptekkel, posztótalpú czipőben, csak akkor riadt fel, mikor a véletlen látogató már előtte állt.

A király volt. Dobzse László.

Mennyire megváltozott azóta, hogy egykor előtte állt.

Akkor sem volt valami daliás, hódolatot parancsoló alak. Simára borotvált arczával olyan volt, mint egy vén asszony. Most pedig tökéletesen vén ember volt.

Szakála, bajusza hosszúra eresztve, a királyné halála óta nem borotváltatta az arczát. Arczszíne fakósárgás, szemei ónszínű karikák közé mélyedve, hosszú, kiálló fogai miatt az ajkai nem csukódtak össze, öltözete fekete kantus volt, a mi tele volt pehelylyel: annak a jeléül, hogy egész öltözötten szokott az ágyban heverni.

Fráter György azonnal ráismert a királyra s tisztelettudóan felállt előtte, szerzetesi üdvözlés módján két kezét keresztbe téve a mellén s fejét mélyen lehajtva.

A király azonban nem emlékezett ő rá. Egyébre sem igen emlékezett ő már. Nem is láthatta a barát arczát, inkább a lehajtott fején a kiborotvált pilist. Azon a véleményen volt a király, hogy valami astrologust lát maga előtt. A ki a könyveket búvja, az nem lehet más, mint csillagjós.

Megszólítá a barátot. Latin nyelven beszélt. Ez volt a közvetítő tolmács a király és a magyarok között.

– Mondd meg nekem bölcs férfiu: látják a megholtak, a mi itt a földön történik?

Fráter György készen megfelelt a kérdésre.

– Szent Chrysostomus azt mondja a Homiliáiban, hogy az idvezültek lelkei igen is látnak mindent, a mi holtuk után az ő kedveseikkel történik; ellenben az elkárhozottak örök vakságra vannak vettetve.

– Az üdvözültek között van az én királyném?

– A királyné lelki üdveért tartott szent misék és requiemek után azt kétségtelennek kell mondanom.

A király nagyot sóhajtott. Nehéz tehertől szabadult meg a lelke. A hangja mindjárt biztosabb lett, a mint tovább kérdezősködött.

– Tehát a megboldogult királyné lát engemet, mikor egyedül vagyok s a képe előtt állok? És hallja azt, a mit ő hozzá beszélek?

– Ez meg van adva az idvezülteknek.

A király suttogásra fogta a szót.

– Hát a két gyermekét látja-e a királyné?

– Bizonyára látja őket s őrködik fölöttük.

A király szemei felvillantak, sovány arczát valami ravasz mosolygás huzta ránczokba.

– De hát hogy ismerheti a fiát a királyné? holott elébb meghalt, mint az a világra jött?

(No most megfogta a csillagjóst!)

– Szent Ágoston szerint az égben levők látják nem csak a jelenlevőt, de a jövendőt is.

– Az mind a csillagokban van megírva? Hát mondd meg nekem bölcs ember: fog-e emberkort érni az én fiam?

– Bizonyára, az egész ország azért imádkozik.

– Lesz-e neki olyan ősz haja, mint nekem?

– Isten megadja, hogy legyen.

(Úgy is lett. Husz éves korában már ősz hajú volt II. Lajos.)

Dobzse László egyre jobban kezdte hinni, hogy astrologussal beszél. Még többet kivánt tőle.

– Kérdezd meg a csillagoktól, bölcs ember, vajjon megboldogult Fülöp herczeg várandós özvegyének posthumus szülötte fiu lesz-e, vagy leány?

Györgyöt nem vitte rá a lelke, hogy gúnyt üzzön az elmebeteg királylyal. Kitérő feleletet adott.

– A mindenható gondoskodni fog róla, hogy Lajos királynak magához méltó hitvestársa támadjon.

(Ulászlónak titkos szerződése volt Miksa királylyal, hogy a születendő gyermekek egymással összeházasíttassanak, mielőtt egyik is, másik is tudta volna, hogy mi lesz az újszülöttek neme: fi, vagy leány?)

Ezt tetszetős válasznak vette Dobzse László. Fráter Györgynek pedig arra az esetre, ha az özvegy főherczegnő még is fiút találna szülni, fenmaradt az a védelme, hogy hiszen Lajos király Fülöp herczeg nagyobbik leányát is nőül veheti: az ara négy éves volt, a vőlegény kettő.

A királynak még egy nagy gondja volt. Kezét a barát vállára tevé s úgy súgta a fülébe.

– Mit mondanak a csillagok: lesz-e Maximilian király római császár?

– Lesz és még sem lesz az. Volt György részéről az oraculum.

A király unszolta, hogy adja világosabb értelmét a szavainak, de György nem adott több választ.

(A pálos barátok összeköttetései kiterjedtek Németországra: ezeknek az előre vetett árnyékából tudhatá György, hogy Miksa király meg lesz ugyan választva császárnak, de a római út és a császárkoronázás elmarad.)

Dobzse László e kérdések tétele után hosszasan és mereven bámult a semmibe, néha órákig el szokott így mélázni, lelkének teljes sötétségében, míg egy új ötlet ismét világot nem lobbantott az agyában.

Ilyen godolatszikra volt az, mely ezt a kérdést intézteté vele a baráthoz:

– Kit fog az én Zsigmond öcsém maga mellé királynénak választani, ha egyszer a lengyel trónra kerül? Hán? Szólnak erről a csillagok?

– Csak homályos útmutatást adnak. Zsigmond király nem fog királyi vérből származott nőt hitvesévé tenni.

– Ezt mondják az aspektusok? Hát miféle nőt?

– E felől be van még zárva előttem az ég.

– Kutasd tovább, bölcs ember! Kérdezd meg újra a csillagokat!

– Megteszem, a mire véges elmém képes.

– És aztán nekem elmondod?

Megmondhatta volna már akkor Fráter György a királynak, hogy lengyel Zsigmond Zápolya hugát szándékozik királynévá tenni, de jó oka volt rá, hogy ezt a titkot ott hagyja még egy ideig a csillagok között.

A királynak az járt az eszében, hogy lekenyerezze a tudós embert.

– Megjutalmaználak, bölcs asztrologus, igen örömest, de lásd: üres a tarsolyom. Egy dénárt sem láttam már Epiphanias óta. A míg szegény megboldogult királyném élt, mindig volt arany pénz, ezüst tallér a tarsolyomban, most nem tudom, hová lesz a pénz? Nem tudom.

S ennél az emléknél nagy könycseppek csordultak ki a szemeiből, végig az arcz barázdáin, a kuszált szakáll közé. Aztán összetevé a kezeit a mellén s némán mozgó ajkairól látszott, hogy egy paternostert mond el magában. Fráter György együtt imádkozott vele némán, a végmondatot egyszerre mondták el fenhangon mind a ketten: «sed libera nos a malo. Amen.»

Percz mulva ismét mosoly derült a király arczán.

Eszébe jutott, hogy hiszen kincstár ez, a hol ő most van! S ennek a tudós embernek semmi sem lehet oly nagybecsű ajándék, mintha egyikét az asztalon levő Corvin-codexeknek adományozza neki. Rátette a száraz, csontos kezét egy pompás maroquin-kötésű Attavantesre.

– Ime bölcs férfiu, ezt neked ajándékozom.

(Így szokta Ulászló – alamizsna gyanánt – szerteszét ajándékozgatni Hunyady Mátyás kincseit boldognak boldogtalannak.)

Fráter Györgynek lelkében egyszerre fölébredt az alkalomfogó szellem. A király kegyosztó kedvében van ma.

– Fölséges úr. Hálásan köszönöm meg ajándékodat. De az én szegény kolostoromban ily pompás codexnek nem lenne méltó elhelyezése. De ha szabad alázatos esedezéssel járulnom felséged elé, inkább kérném adományoztatni ezt a pergamenlevelet, melyet épen most másolgatok, kolostoromnak egykori adománylevelét.

Fráter György olyan kicsinynyé tudta összehuzni magát, a mikor ezt kérte, mint a hogy egy macska össze tud görbedni, mikor a madarat el akarja kapni, mint a hogy egy barát össze tud lapulni, mikor valami nagy dolgot készül elragadni.

Dobzse László jó szivű király volt. Elgondolta, hogy ennek a szegény barátnak mennyi tintát, czinóbert, miniomot és ultramarint el kell fogyasztani, a míg ezeket a czifra betüket mind lemásolgatja, hadd essen túl rajta; «habeat sibi!» (birja békével), mondá Fráter Györgynek, elviheted azt az irka-firkát.

– Kegyeskedjék felséged ráirni az engedelmét, hogy a várnagy megengedje a pergamen levelet magammal vinnem.

– Dobzse! dobzse! mondta rá Ulászló s reszkető betükkel odairta a pergamen végére a «Mathias Rex» után: «affirmavit Vladislaus II.»

VI. FEJEZET.
A MI URUNK.

Épen a flagellatio napja volt, a midőn Fráter György ezt a nagyérdekű okiratot a király kegyelméből megnyerte. Joga volt hozzá Isten és emberek előtt, az ő szerzetének az eredeti adománylevele volt az. El kellett azt dugnia csuhája rejtekében, nehogy a szigorú pœnitentia rendjét egy örömhirrel megzavarja.

A kívül egyszerű barátcsuha belül el volt látva számos rejtekkel, melyeknek a francziáktól átvett szokás szerint megannyi elnevezése volt. «Galerie» volt a neve a derékon körül futó tüszőnek, iratok számára. «Abime» a hónalatti zseb húsnemű adományok gyüjtésére. «Armenienne» a pogácsáknak. «Precieuse» az olló és borotva megőrzésére. «Necessaire» a gyógyító cseppes üvegeknek és csodatevő gyökereknek. «Proprette» a zsebkendőnek, a könyökön «Devote» a kereszt, olvasó, agnus Dei számára, «Discrete» a csuklyában a kiosztandó szent képecskéknek. Ha pénzt kapott a barát, fogadalma tiltván annak viselését, azt a «Libertine»-be csusztatta, mely a faczipő talpára volt alkalmazva. Ekként nem hordták magukkal a barátok a pénzt, hanem rajta taposának.

Fráter György még az arczvonásain sem árulta el az örömöt, mely a testvérek közös öröme volt. Ezen a napon is alávetette magát az éjféli korbács-szertartásnak.

Csak másnap, a Rorate után, vette elő a drága ajándékot, a két királytól megerősített adománylevelet, átnyujva azt a főapátnak.

– Gloria in excelso! rebegé a főapát, midőn felnyitá az összehajtott pergament, s megölelte, megcsókolá az előtte térdeplő frátert, és fölemelé őt magához és ismét megcsókolá az arczát.

Azzal Te Deum laudamusra hivatta össze a testvéreket s maga tartott prédikácziót e textus fölött: «az elsők lesznek az utolsók s az utolsók lesznek az elsők», a melynek értelmét mindenki szivébe vette.

Nyomban összeült a convent, a sajóládi apát megválasztása végett. Titkos szavazás utján esett meg a választás. Valamennyi szavazat, egyen kívül, mely Antoniusra esett, Fráter Györgyöt tisztelé meg e nagy kitüntetéssel.

Valóban nagyra fölvitte Isten a dolgát! Néhány év előtt még Zápolya herczegnő kandallófütője, tudatlan, bárdolatlan katona, és egyszerre apátur! a király kedveltje! Csudák történnek a földön!

Az alantabb rangú szerzetesek egyenkint odajárultak Györgyhöz, kezet csókoltak neki és üdvözölték: «salve sacerdos!»

«Salve Abbas!» végzé a főapát.

– Meghajlok a ti akaratotok előtt, monda György. Én megnyerém szerzetesrendünk számára a királyi adománylevelet, s ti rám ruháztátok az apátság czímét. De maga az apátság még nincs a kezünkben. Azt még a templomosrend tartja elfoglalva. Majd ha egyszer magát a kolostort és annak minden világi javadalmát valósággal visszaszereztem lészen, akkor viseljem e fényes czímet, addig pedig hadd legyek, a ki valék eddig: Fráter György.

S azzal leszállt az emelvényről, melyre a præconisatio alatt felállíták és sorba járulva a társaihoz, visszaadta nekik a kézcsókot. Aztán a főapáthoz fordult: «engedd meg, hogy visszatérjek a rendeltetésem helyére, a királyi bibliothekába és folytassam a munkámat».

Mindenkinek megvette a szivét a lemondása által.

Fráter György ezentúl is minden reggel felgyalogolt a várba s most már a lemásolások czélja el lévén érve, egészen a saját hajlamait követve, tanulmányozhatá a Corvin-codexeket. Kitelt az időből.

A sajóládi kolostor visszaadásának az ügye ez alatt haladt, a hogy akart, hol csigamódon előre, hol rákmódra hátrafelé. A templomosokkal senki sem akart kikötni. Nádornak, országbirónak, primásnak mind másra volt gondja, mint veszekedő barátok közt igazságot tenni.

A király sem jött el többet a Corvin-könyvtárba, hogy folyamodhatott volna a kegyelméhez (a mivel úgy sem sokat nyert lészen). Ulászlót megrémíté a pestis, mely Buda várában kitört. Elfutott előle a gyermekeivel együtt elébb Nagyszombatba ment, azután Prágába. A gyermek Lajost ott is megkoronázták cseh királynak. A külföldről aztán a királyt alig lehetett hazakönyörögni. De akkor sem bátorkodott Budára térni, hanem egyre változtatta a megpihenő helyét Visegrád, Esztergom, Tata között. S minthogy a pestis mindenütt utána ment, elvégre Sziléziáig futott.

Zápolya Jánossal sem találkozhatott Fráter György; mert az még makacsabbul üldözte Dobzse Lászlót nyomról-nyomra a leánykérésével, s minthogy lovas-dandárt hordott magával: a király ép úgy rettegett tőle, mint a pestistől. És a király minden útjában magával hordozta elhunyt neje arczképét, azzal beszélgetett, ha egyedül maradt. Ha valamire rá akarták venni a tanácsosai, csak azt mondták neki, hogy álmukban a megdicsőült királyné jelent meg előttük, az adta nekik ezt a tanácsot: rögtön beleegyezett. Végre a tanácsos urak úgy szabadíták meg a királyt a makacs leánykérőtől, hogy kineveztették vele Zápolya Jánost Erdély vajdájává. Magasra emelték, a honnan nem lehetett neki oly könnyen leszállni, mint az ország főkapitányságából.

E közben az a hír is eljutott Fráter Györgyhöz, hogy egyik nevezetes jóslata beteljesült. Zápolya Borbála királyné lett. Az új lengyel király, Zsigmond jött el érte s fényes menyegzőjét ülte meg vele Krakkóban. («Szép királyné leszek!»)

Fráter György imádkozni kezdett a szép királyné boldog uralkodásáért, de az imádsága elfult a nagy zokogásban. Nem is lett foganatja.

Vannak könyhullatások, a melyek egyenlő értelműek a bűnnel.

Hanem Tomiczkyt látta a budai várlakban megfordulni. Csak az ablakon át látta, nem beszélt vele. Ekkor hizelegte ki Tomiczky Ulászlótól beleegyezését testvére, Zsigmond király házasságához Zápolya Borbálával.

A királyi udvarban Szathmáry György püspök regnált korlátlanul. Ő szedte le az ország jövedelmeinek tejfelét. A parasztból lett egyházfejedelem minden világi és egyházi hatalmat a kezébe gyűjtött, s kénye-kedve szerint bánt a nádorral, tárnokmesterrel. Fráter György mind ezt megtudta régi jóakarója, a várnagy által.

A «dominicana lætare» napján Fráter György a Corvin-könyvtár ablakából nézte azokat a jelképes játékokat, a melyeket ezen a böjtutó vasárnapján szokott mivelni a köznép a budai utczákon és piaczokon. Egy fertelmes, állatból és ördögből összetákolt és tarka színekkel befestett hét fejű alakot huzgáltak végig két kerekű laptikán, melyet az ájtatos nép kövekkel és rothadt almákkal hajigált meg. Ez volt a pokolbeli sátánnak és a többi apróbb ördögöknek a képe, a kiket a régi pogány magyarok hagyományai emlékéből hétféle néven nevezének: Guta, Mirigy, Döbröcz, Manó, Ármány, Fene, Kelevény. Ezt a csodavázat aztán a Szentgyörgy-térre jutva összetépték és szabdalták; rongyait a sárba taposták s ekként azt hitték, hogy már most mind ettől a gonosztól megszabadulának erre az esztendőre.

Ezt a vasárnapot pedig a római katholikusok az «arany rózsa vasárnapjának» nevezik. Ezen a napon szokta a római pápa a megszentelt arany rózsát a keresztyén fejedelmek, vagy királyi asszonyok legkitünőbbjének ajándékba küldeni a maga nuntiusa által. Ezen szentelt arany rózsa készül aranyból, pézsmából, és balzsamból, s jelezi képleg a «Mi Urunkat, Jézust»; a ki a Sáronnak rózsája.

Ebben az évben a római pápa az arany rózsát a magyar királynak küldé meg.

Jó Dobzse László se tudta elképzelni, hogy jutott ő az arany rózsához? – Uj pápa volt, az küldte neki: X-ik Leo, kit még egy hónappal elébb Medicis Lorenzónak híttak; ez még nem ismerte II. Ulászlót; az előde, II. Julius pápa bizonyára nem küldte volna, mert az már ismerte.

Volt nagy processio az arany rózsa átadásakor a budai várban főpapok és zászlós urak részéről, a hogy illett.

Bakács Tamás, esztergomi primás fundálta azt ki a maga nagyravágyó eszével. Mivelhogy római pápává nem birta megválasztatni magát, ámbátor erősen meglakta a szent várost s sok magyar pénzt elprédált benne, hát azt eszelte ki, hogy a hitetlenek ellen megindítandó keresztes háborúnak a vezérévé emeli fel magát.

Az alkalom kedvező vala rá. A török birodalomban nagy volt a belső zür-zavar. Szelim az atyját letaszítá a trónról, a testvérét megölette, országnagyjait lemészároltatta; azonfölül a persa shahhal is háborúba keveredett: itt volt az ideje, hogy egy erős kézzel ledöntsék a félhold uralmát Európában. Az érsek azt hitte, hogy az ő keze olyan erős. Kapisztrán csak egy barát volt, mégis milyen csodákat mivelt a harcztéren Hunyady János mellett.

Csak egy Hunyady Jánost kellett még találni.

Husvét vasárnapján ismét a Corvina-könyvtár ablakából nézte Fráter György a nagy ünnepséget.

A pápai követ, biboros talárban, az arany feszületet vitetve maga előtt jött fel a Szent-György-térre, aranyos mennyezet alatt. A király nevében Szathmáry György püspök fogadta a biboros papot; kivel együtt aztán a várlak templomába vonúlva, ott kihirdeté a követ a pápai bullát, mely teljes bűnbocsánatot hirdet mindazoknak a föld népeinek, a kik a pogány török elleni háborúban részt vesznek s anathemával sujtja azokat a nemeseket, a kik netalán a jobbágyaikat e szent háborútól visszatartják.

Már erre a király annyit sem mondott, hogy «dobzse». Ő éppen akkor kötött három évi fegyverszünetet a török szultánnal. Törődtek is azzal, hogy a király mit kötöget?

Husvét vasárnapja után következett a «fehér hét», melynek minden napját meg szokták ünnepelni, annak az emlékére, hogy az első században a katekumenusok, kik megkeresztelkedének, fehérbe öltöztek, s egy hétig fehér ruhában jártak.

E hétnek minden napján szakadatlanul tartott a keresztes pórcsapatok felvonulása a budai vártérre, kik ott zászlókkal és szuró, vágó fegyverekkel lettek ellátva.

Ezek ugyan nem igen voltak fehérbe öltözve, ellenben a mi szurtos szűr, szőrös guba, zsiros ködmen, daróczkankó van az országban, az mind megjelent velük együtt.

A hadnagyaiknak a pápai követ a fehér héten alkotott agnus Deit osztogatott; mely egy zászlóvivő bárány viaszképében a Megváltót ábrázolja s csodatevő erővel bír, a hogy azt V-ik Orbán pápa versekbe foglalá, midőn az agnus Deit a görög császárnak megküldé: