(Balzsamból, tiszta viaszból és szentelt olajból készül a bárány, mely nagy ajándékot te neked adok. A bűnt megtöri, mint Krisztus vére; a szülést könnyíti, a méltóknak jutalmat hoz, a tűz erejét elveszi. S a vízbe esettet kiszabadítja.)
Fráter György hét nap alatt harminczezernyi hadat számlált meg, mely egymást felváltá a vár-piaczon.
A várnagytól megtudta, hogy ezeket mind egy táborba gyűjtik a Rákos mezején.
A nagy hadsereg tehát már megvolt. Csak egy Hunyady János hiányzott még hozzá, a ki azt diadalra vezesse.
Bakács érsek azt is megtalálta.
Volt a nándorfehérvári őrségnél egy székely származásu lovas altiszt: Dózsa György. – (Ez is György!) Ez egy portyázó török csapatnak az agáját párharczban a nyilt csatatéren levágta. (Épen mint Martinuzzi György!)
Ezért a hősi tetteért felhívták ős Buda várába. Egyszerre ünnepelt hős lett belőle.
(Pedig ez nem is hozott szekér számra kincseket és levágott deli fejeket magával.)
A király elhalmozta a hőst kegyosztásaival, a miket trombita szó mellett hirdetett ki a herold a piaczon.
Dózsa Györgynek a király nemesi czimert adományozott, a mire oda volt festve a lovas vitéz a dárdára szúrt török fejjel és hozzá negyven telekből álló nemesi birtokot, kettős zsoldot, arany lánczot és arany sarkantyút!
Fráter Györgynek eszébe jutott, hogy őt egy annál derekabb hőstettért kidobták a királyi várból; neki, a nemesnek azt mondták: «czoki paraszt!»
Hevesen vert a szive a fehér csuha alatt.
Dominica in albis napján, mely a fehér hétre következik, avatták fel Dózsa Györgyöt a Szentgyörgy-téren a keresztes hadsereg fővezérévé.
Fráter György ott nézte végig az ablakból az egész ünnepélyes pompát.
Nagy ünnepség készült. Korán reggel ágyudörgés hirdeté a világnak, hogy hetedhét országra szóló parádé lesz fényes Budavárban. Fráter György már hajnali felmenetelében egész sereg néppel találkozott, mely a fehérvári kapu felé tolakodott, csak úgy birt a királyi várig elhatolni, hogy elkerűlt a földalatti, később ugynevezett jezsuita lépcsőre s onnan bocsáttatá be magát a hátulsó kapun a kulcsár által. A királyi várnak is minden ablaka meg volt rakva ünnepi úrnéppel. Kivételt csak a Corvin-könyvtár képezett. Oda nem bocsátottak be mást, mint az irásfaló barátot. Az ajtó fölé volt felirva arany betükkel: Procul este profani; a piaczfelőli ablakok pedig le voltak zárva vastáblákkal, a melyeknek a közepén csak egy lóher alaku rés volt hagyva a kitekintésre.
Fráter György mindeneknél elébb, a hogy szoká, az ajtót maga után bezárva, letérdepelt a feszület elé, s elmondá az e napra szóló imádságot, melynek czíme «a szent kenet vitele» annak az emlékére, hogy a szent asszonyok a Krisztus testének megkenésére drága balzsamokat vivének a szent sirhoz. Aztán megcsókolta az elefántcsontból faragott remek Jézus-alaknak a lábát s azzal indult a pulpitusa felé, melyen kiterjesztett könyve feküdt.
Azonban valami gonosz lélek ezúttal megbabonázta a betüket, hogy azok tánczolni kezdtek a szeme előtt s mindenféle rendetlenségeket követtek el, sőt a mit elolvasott, azt rögtön elfelejté.
Nem hagyta békével olvasni a nagy harangzugás a tornyokban, a nagy éneklés, virginálás a piaczon.
Felállt a könyv mellől s odament az ablakhoz. Egy grádicsos zsámolyról elérte a vastáblán levő nézőlyukat s azon keresztül letekinte a piaczra.
Elkábította a látvány pompája.
A tért négyszögben vette körűl a királyi dárdások vértes sorfala, melyen túl nyüzsgött a bámészkodó nép. A tért képező paloták ablakai mind rakva ünnepi ruhába öltözött hölgyekkel.
Maga a tér zöld fűvel és sárga tavaszi virággal volt behintve. A szökőkút márványmedenczéje pedig jegenye ágakkal körültüzködve.
A kút előtt volt felállítva a biborral bevont emelvény, mennyezetéről földig omló szőnyegekkel. Ezzel oldalvást volt egy karzat, az országok czimereivel, a melyet a tollas sisaku kürtösök és sipfuvók foglaltak el. A kút mögött egész erdeje lobogott a megyei zászlóknak.
Ujabb tizenkét ágyulövés után megindúlt a Zsigmond templomából a menet: elől lovas trombitásokkal, a kiknek nyomában a pánczélos alabárdosok jöttek, azok után száz ministrans fiú, veres kantusokban, fehér inggel a kantus felett: ezek keservesen énekeltek; azok után ismét száz fehér ruhába öltözött szűz, majdan következtek a czéhek zászlóikkal és a tanácsurak nagy ezüstfejü pálczáikkal, számos zarándokok; a menet közepén a primás Bakács Tamás, négy főur által emelt baldachin alatt, kezében a szentségtartóval, utána a pápai követ, a kit kétkerekű aranyos laptikában vontatott két fényes köntösű kanonikus. S ő utánuk jövének az egyházi rendek perjelei és a gregarius papok.
Azoknak az elhaladtával tizenkét lovas dobos nyomában jött maga az ünnepély hőse: Dózsa György.
Fehér paripán ült skarlát ruhában, mely gazdagon ki volt varrva skófiummal, fején tollas sisak, válláról hosszan aláomló fehér palást, baloldalán nagy veres kereszttel. Lovát kapiczányon vezette két csatlós.
Olyan büszkén hordta végig tekintetét a zengő sokaságon. Elbizott dölyföt, durva erőszakot fejezett ki minden arczvonása. Semmi öröm, a diadalérzetnek semmi mosolygása nem látszott meg rajta. Homloka, szemöldökei csak fenyegetést tudtak kifejezni.
A primás és a pápai követ már ott ült, két egymás melletti zsellyeszékben a mennyezet alatt, midőn Dózsa György oda került.
Már a lováról való leszállása sem volt valami diszes. Úgy szökött le róla, a hogy a csikósok szoktak; holott úgy kellett volna neki leszállni, hogy a lábát a csatlós térdére tegye.
Ezért az oldala mellett járuló pap, kinek egyik kezében egy vas feszület, a másik kezében egy hatalmas furkós bot volt, fenhangon meg is dorgálta. Ez volt a «Nagybotu Lőrincz», a czeglédi plébános.
Ennek az intésére ráadta a fejét Dózsa György, hogy mikor az ünnepi emelvény felé járúl, a sisakot levegye a fejéről, s azt az ő kezében hagyja: úgy menjen a papi fejedelmek elé.
Dózsa György félreérté a dolgát: azt hitte, neki is fel kell lépkedni a három lépcsőfokon, harmadiknak a már ott ülő két alak közé. Azonban fegyvertársa, Lőrincz pap, visszarántá a palástjánál fogva s eszére adta, hogy neki le kell térdepelni ott az alsó lépcsőre s elvárni veszteg, hogy mi történik vele.
Erre megzendült a trombitaszó, melybe szépen belevegyült a klerikusok templomi karéneke, melynek végeztével Bakács érsek felállt a zselyéből, s a diszes tokba rejtett királyi pergament levelet kibontva, felolvasá belőle az összes nép előtt II. Ulászló rendeletét, melyben vitéz hivét Dózsa Györgyöt kinevezi a hitetlenek leküzdésére felgyülekezett tábornak teljhatalommal ellátott fővezérévé!
Az ágyúk dörgése viszhangzott a budai hegyekről.
… Fráter György onnan a vastáblás ablakból minden szót meghallott.
Teljhatalmu fővezére az egész keresztes tábornak.
Tegnap még egy fakó altiszt és ma már fővezér!
Valami incselkedő gonosz szellem, (tán maga a Belzebub) oda sugdosott a fülébe: «lásd, ez te lehettél volna! Azon a helyen most neked kellene állnod! Ez a dicsőség te neked volt szánva! – Mit cseréltél rajta?»
A primás után következett a pápai nuntius. Az is felállt a helyéről s kezébe fogva a nagy fehér selyem zászlót, közepén veres kereszttel, átnyújtá azt Dózsa Györgynek. Lőrincz pap magyarázta a népnek a biboros pap szavait. A pápa küldi azt egyenesen Dózsa Györgynek, hogy e megszentelt, megáldott zászlóval vezesse a hivők táborát a pogány hitetlenek ellen győzelemre.
Midőn e szent jelvényt átnyujtá a vitéznek a biboros pap, Dózsa György fölemelkedett a helyéről, a zászlót magasra lobogtatva; holott épen e ceremonia alatt térden kellett volna maradnia, a hogy körülötte az egész népség letérdelt, még a fegyveres vitézek is féltérdüket meggörbiték.
Lőrincz pap hasztalan rángatta, nyomta lefelé Dózsát, annak nem akart meghajlani a térde. Bakács érsek arcza haragpirtól lángolt már.
A finom arczu olasz főpap ajkain mosoly vonúlt el. Őt nem hozta zavarba a nyers barbar erőnek túlhabzása. Elővette a tarsolyából a kis ollócskát, s a saját veres övéből kivágott vele egy keresztet. Azután oda inte magához az emelvény mellett álló szűzek közül egyet s megbizta vele, hogy tüzze fel ezt a kisebbik keresztet a fővezér mellére.
Ezért aztán mégis csak le kellett újból térdepelni Dózsa Györgynek.
Az a jelenet mindenkinek a szivét meghatotta: a midőn az a szőke hajú szép szűz a durva hadfinak a mellére feltüzködte a biboros paptól kivágott veres keresztet. Az egész nép térdre borúlt, mellét verte és imádkozott. Végül a szép leány saját fejéről levéve a koszorút, azt Dózsa György homlokára tette.
Fráter Györgynek elvette az eszét ez a látvány.
A sátán ott állt a háta mögött suttogva: «ez mind a tied volt! A zászló, a kereszt és a szép leány koszoruja.»
Mikor az egész nép térdre borult s imádkozni kezdett, ő is imádkozni akart: elfutott az ablaktól, oda borult a feszület elé és elkezdte az Úr imáját. De csak odáig tudta mondani: «legyen meg a te akaratod». Az már nem jött ki az ajkán. A sátán tele tölté szivét keserűséggel, úgy, hogy túlömlött rajta.
Fellázadt az Isten ellen és pörbeszállt vele!
– Te! Te! Mindenható! Mindent tudó Isten! Ki teremtesz és megsemmisítesz! Mért semmisítettél meg engem? A ki látod a jövendőt, mért takartad azt el én előlem? Nekem adtad az erőt, a tehetséget s másnak adtad a jutalmat, a dicsőséget. Én hágtam fel arra a magasra, miért szólítál le róla? Nekem volt adva, hogy népek vezére, országok felszabadítója legyek, a te kezed taszított vissza, hogy szolgák szolgája legyek s viseljem az elfeledtetés darócz csuháját. Nem tudok hozzád könyörögve fordulni többé! Ha hozzád szólok, csak a panasz hangját tudom felkiáltani! – Ne énekeljétek azt a zsoltárimát! – Itt egy elkárhozottnak az orditása tör azon keresztül.
S a mint a nép üdvrivallásának, a trombiták harsogásának, az inclangoriumok csengésének, a harangok zugásának össze zajdult hangja áttört a vastáblákon: az égre lázadó féktelen indulattól ájultan rogyott le a márvány padlatra Fráter György.
Mikor nehéz aléltából felocsudott, már akkor a vas ablaktáblák lóhernyilásain a leáldozó napvérveres sugárpászmái világították be a sötétes könyvtárt.
Senki sem jött a segítségére. Az ajtó is be volt zárva. De a mai hires napon kinek is jutott volna eszébe, hogy valahol valami könyvtárban lézeng egy fehér barát, a ki nem jön elő a nagy petekre, ugyan mi baj érte?
Kiosonhatott észrevétlenül. A várnagy szobájában is áldomást ittak, a kulcsár már régen készen volt. A Corvina-könyvtár kulcsát felakasztotta Fráter György a fogasra s kiment az utczára.
Minden utcza és piacz teritve volt sárba gázolt fűvel, virágokkal és hímes tojások hajával. Az volt a szokás, hogy a husvéti piros tojásokat minden ember a fehér vasárnapon fogyasztá el.
A várpalota ajtajától kezdve a bécsi kapuig minden lépten-nyomon ittas csoportokra talált, a miktől alig birt megszabadúlni. Lefülelték, noszogatták, hogy ő is vegye fel a veres keresztet: menjen velük a hitetlenek ellen. – A vérmezőn pedig ökröt sütöttek s a körül nagy volt a sokadalom. – Elkerült messze a Mátyás király vadaskertje felé, a hol a mostani Zugliget és Normafa van, onnan tért vissza a pálosok szent Lőrincz-kolostorába. Sötét volt már, csak a szentjános-bogarak világítottak az erdei ösvényen.
A főapát mindjárt meglátta fráter György arczán a lelki változást.
– Pater peccavi! Lihegé György, arczra vetve magát a főnöke előtt. (Atyám vétkeztem.)
És aztán elmondta előtte az egész látványt, a mit átszenvedett. Egész odáig, a hol a feszület elé leborúlva, szájába szakadt az Ur imája.
– Nem tudom ezt a szót kimondani: «Legyen meg a Te akaratod!» Miért a «Te» akaratod? Miért nem az «én» akaratom? Holott te oltottad az emberi szivbe a «szabad akaratot»! Én akartam nagygyá, kitünővé, nemzet vezérévé lenni! Annyi jogom volt hozzá, – két annyi, száz annyi, mint annak a másnak! – És engem elzártál előle, odaadtad az érdemetlenebbnek. Nem tudok imádkozni többé! Ha kimondom «Isten!» a második szó pörpatvar az Isten ellen.
… Dominica in Albis volt: béke napja a kolostorban. A főapát még is vigiliára harangoztatott, s összegyüjté a kápolnában a testvéreket.
Ott azután az egész gyülekezet előtt elmondá reszkető szóval, hogy a sátán gonosz játékot űz a halandókkal: ime a szerzet legkedvesebb tagját megszállta pokoli szelletével, hogy perbe szálljon az Istennel és megtagadja az Ur imáját.
Mindenki elszörnyedt.
A kápolna közepén álló penitentiárius egy szót sem tudott a védelmére felhozni.
Egyhangulag arra itélték, hogy a kolostor tömlöczébe bezárassék, s ott legyen tartva nagy bőjtölés és vezeklés között, a míg az ördög ki nem száll a szivéből.
Fráter György bezáratott a kolostor tömlöczébe, a hol semmi világosság sem volt: csak egy csekély nyiláson át hatolt bele a külső fény egy alacsony ablakon át, mely vasrácscsal volt elzárva.
Ezen az éjszakán pedig a budai várban annyi viaszgyertyákat gyujtának meg, sőt a királyi vár előtt egész viaszoszlopokat, hogy az éjszaka hasonlatos lőn a nappalhoz és Fráter György mind ebből semmit sem lát vala; hanem beszélget a kigyókkal és patkányokkal, a kik mély odujában lakótársai valának.
E mély földalatti oduban tölté Fráter György éjjeleit és nappalait, a melyek egymástól alig különbözének; azt az alacsony ablakot, mely boltozat alatt volt, sűrűn benőtte a folyondár iszalag, mely a világosságot alig ereszti által. Egy fülemüle rakta meg ottan a fészkét, a kinek az a szokása, hogy éjjel épen olyan szorgalmasan énekel, mint nappal, s a mit éjjel-nappal énekel, az mind az Urnak dicsérete.
Ez is csak Györgynek a lelkét háborítá.
«Mit énekelsz, te oktalan szárnyas barom az Úrnak dicséretére? Volt te neked valaha igérve, hogy sas lesz belőled? Lettél valaha arra kárhoztatva, hogy a békák, a varangyok sorsát osszad, s velük együtt kuruttyolj?»
Álmodott-e, vagy ébren volt, azt sem tudta.
A «kereszt feltalálásának» napján megjelent az ajtaja előtt a főapát, felnyitva az ajtaján levő szűk rekeszt, melyen keresztül a kenyeret, vizet be szokták a rabnak nyujtani.
– Fráter György! Megtanultál-e már az Úrhoz imádkozni? Kérdezé a főnök.
– Nem tanultam. Felelé a vezeklő. Folyvást álmokat látok, a melyek közém és a Jehova közé állnak. Azt álmodom, hogy én vagyok Dózsa György. Hivásomra fegyverbe áll az egész nemzet. Előre haladok a szentelt zászlóval. Nyomban jönnek az ország nagyjai. A főpapok, zászlós urak, zászlóaljaikkal. Báthory István, Bornemissza előttem hajtogatják zászlóikat. Az egész nemzet urának nevez. Jöttömnek hirére a hitetlenek tábora futva fut a vivott Knin alól. Elég a nevemet kimondani, hogy a csata győzelemre forduljon. Ez az álmom. Mikor aztán fölébredek, a varangyok mászkálnak a lábaimon. Hogy jönne ajkaimra itt az imádság.
A főapát azt mondá neki: «az ég adjon neked megjavulást!» s elhallgatá előtte, hogy Dózsa György nem a hitetlenek ellen indítá meg a táborát, hanem a magyar nemesség ellen, hogy Pest-Buda környékén elpusztított már négyszáz nemesi udvart, lakóikat lemészárolta, öl, dúl, pusztít három világsark irányában. A negyediken ma verték szélylyel egy seregét Bornemissza nemesekből és polgárokból alakult hadai a Rákoson.
Hagyta őt álmodni tovább.
Pünkösd vasárnapján újból meglátogatta a vezeklőt börtöne ajtajánál a főapát, a mely napot a keresztyének azzal ünnepelték meg, hogy térdet nem hajtottak, hanem fennállva könyörögtek, s ismét megkérdezé:
– Tudsz-e már az Úrhoz imádkozni, Fráter György?
– Kevésbé, mint eddig. Álmaimban ott látom magamat, a mint Belgrádnál a Dunán átkelve, szembe jön rám a hitetlenek derék tábora, a nagyvezérrel, a próféta zöld selyem zászlójával. Hadseregeink egymásba omlanak. Vérpatakok folynak, tetemhalmok emelkednek. Végre győz a keresztyének tábora. A szent zászló a veres kereszttel az ellenség szekérsánczában lobog. Én ott állok a zászlót emelve, s hallgatom a népek százezreinek hozsánna kiáltását. Egy nyíl röpül a testembe. Éget. Odakapok. Nem nyíl volt. Csak egy patkány, mely megharapott. Én nem Dózsa György vagyok, hanem Fráter György! Fráter György nem tud imádkozni.
És a főapát elhallgatá előtte, hogy Dózsa György épen e héten vívta meg a csanádi ütközetet, melyen a magyar nemesség táborát tönkre verte, Báthory István temesi bánt sebekkel borítottan megfutamítá. A foglyul esett csanádi püspököt, Csáky Miklóst, főpapi ornátusában karóba huzatta, az elfogott nemeseket kegyetlenül kivégeztette.
– Isten adjon neked jobb szellemet.
Ismét magára hagyta a vezeklőt.
A gonosz szellem, mely Fráter Györgyöt megszállva tartá, olyan megátalkodott makacs volt, hogy annak kiűzésére csak apostoli csodatétel volt képes. Eleven képzelődése folyton viziókkal, halluczinácziókkal kápráztatá. Csataképek és várostromok, vérontó ütközetek és diadalünnepek váltogatták egymást látó lelke előtt. A felszabadított rabnépek, bolgárok, görögök, ráczok, minden új diadal után seregestül jöttek zászlóikkal az ő szent hadát szaporítani, mert ő volt annak a fővezére, nem Dózsa György. Mind ezeket az álmait elmondá rendén a látogatására jövő főapátnak, a ki nem akarta még e borút lelkéből elűzni.
Egy napon azt a próbát tették vele, hogy odaküldték hozzá a sötét odujába a volt noviczius társát, egy égő viaszgyertyával, hogy legyen vigasztalására.
A noviczius elmondá neki, hogy holnap lészen Krisztus testének és vérének ünnepnapja, mely napon a vezeklők börtöneikből kibocsáttatnak, hogy a nagy proczesszióban, mely Budavárát körül kerüli, az erőt vesztett ördögöket mimeljék. A trónuson emelt monstranczia után járul Orsolya a szűz társnéival, szent György a sárkánynyal, óriás Kristóf a gyermekkel, Katalin a karddal és kerékkel, Borbála a kenyérrel és kehelylyel, Keresztelő János az Isten bárányával, a sok lámpáshordó és a csengetyűsök. Fráter Györgynek is meg lesz engedve, hogy ez ünnepen láthassa a napot, s a maga ördögét, kitől e napon megszabadul, csufondárosan képviselhesse.
– Apage! kiálta rá Fráter György. Az én szellemem nem hagy el engem. Mindennap Krisztus vérének napja én nálam, mert az én unicornisom mindennap megökleli őt. Ne rontsd el az én sötétségemet, a melyben én látok.
Azzal elfujta az égő gyertyát.
A noviczius rémülten futott ki az odúból e rettenetes beszéd után.
Így múlt el az egész szent Iván hava, nevezetes ünnepeivel, melyek Keresztelő János, szent László király, Péter és Pál apostolok emlékének voltak avatva. György odujából csak őrjöngő kaczaj felelt vissza, midőn az ajtórésen bekiáltották hozzá a dicsőült nevét, kit a keresztyén világ e napon ünnepelt. «Dózsa György a legfőbb szent a kerek földön!»
Saját magát állítá fel bálványnak Dózsa György alakjában és azt bámulá, azt imádá.
Elkövetkezett a szent Jakab hava is. E napon a jó öreg fráter Antonius jött oda Györgyhöz, s egy szent könyvből felolvasta előtte a hatalmas apostol curriculum vitaejét, kit a Krisztus a «mennydörgés fiának» nevezett, ki az ördögökkel czimboráló Hermagenes máguszt a saját dæmonai által elragadtatá és megtéríté, kinek végül Herodes leütteté a fejét, s aztán a tanítványai a holttestét egy üres bárkába helyezve, a tengerre bocsáták, s ime a bárka kormányos nélkül eljutott a spanyol partokra, Compostellába, a hol a szent apostolt ma is ereklyéül őrzik.
Fráter György dühösen ugrott a börtöne ajtajához, s elkezdte azt ököllel döngetni.
– Elhallgatsz vén bolond, álomlátásaiddal. Meséld el azokat a vakoknak, a kik soha tengert nem láttak! Én tudom, mi az a tenger? mert rajta állok, s gályákról ostromlom Konstantinápoly kapuit.
Már ekkor Byzanczig hatolt el rémálmodozásaiban.
Apostolok oszlásának napján ismét odajött a börtön ajtajára a főapátúr, s nevén szólítá.
– Fráter György!
– Mit háborgatsz? Mit ébreszgetsz! Most vívtam meg a döntő ostromot a Romanus kapunál! Ott áll Dózsa György a Zsófia templom előtt, kezében a keresztes lobogóval. Szelim szultánt halva hozzák elém. A Szerály palotája megnyilik előttem. A boldogság kapuja, a melyen férfinak nem volt szabad belépni. A kincstár, az arany trónus, karbunkulusoktól ragyogó. Abba vezetik fel a főpapok Dózsa Györgyöt és megkoronázzák a Komnénusok koronájával, és Kyrie eleizont énekelnek hozzá.
… Igenis, akkor ültették Dózsa Györgyöt a tüzes vas trónusba, s megkoronázták a tüzes vas koronával Temesvárott, miután keresztyénvérben, hazafivérben duló seregét az erdélyi vajda derék ütközetben tönkre zúzta!
De erről nem szól a főapát Györgynek.
Szeliden beszélt hozzá, a hogy őrjöngő hagymázossal szükség beszélni.
– Igen jól van, fiam, tehát miután mindent elértél, a mit a te lelked kivánt, jőjj elő a te vezeklésed odujából, s folytasd a te mindennapi dolgaidat.
Azzal felnyitá előtte a börtönajtót, s leszállva hozzá a nyirkos falépcsőkön, kézen fogva felvezeté őt a világosságra.
Fráter György a börtönajtóban megállt és visszafordítá arczát, nagyot sóhajtva.
– A míg e sötét oduban voltam, Dózsa György vezér voltam, mostan pedig vagyok Fráter György.
– Járjál békével. Monda a főapát. Eredj fel a várba, a Corvin-könyvtárba, ülj le az asztalodhoz, s folytasd a copiákat.
Fráter György elindult. Mikor a kolostor ajtajánál a felfeszített Krisztus szobra előtt elment, az arczát sem fordítá felé, se a keresztjelet nem vetette magára. Nem tudott imádkozni.
Lassan elbandukolt az erdőkön keresztül, majd a népes utczákon végig, melyeken csupa idegen katonákat látott csapatokban járni, s a hogy szoká, a vár hátulsó ajtaján beosont a királyi lakba. Tudta már, melyik szegen áll a könyvtár kulcsa, kérdezés nélkül eljuthatott a régi fülkéig, a hol a könyve és kalamárisa kitárva állt. Egy pók hálót szőtt a könyv és a tintatartó fölé.
Györgynek eszébe jutott a török monda, mely szerint a pók, mely hálóját Mahomed rejteke elé szőtte egy éjszaka, menté meg a prófétát üldöző ellenségeitől. Ez az emlék gondolkozóvá tette. Hátha neki is tiltva van e pók hálóját letépni?
A könyvtár ablaktáblái a piacz felől most is zárva voltak. Künn a piaczon pedig nagy népmoraj zsibongott, melybe később hangos dobverés és trombitarecsegés vegyült.
Fráter Györgynek a lelkében ismét fölelevenült a legutolsó nap látványa. Dózsa György felmagasztaltatása. Ma ez ismétlődik. Talán a harczdöntő diadal hirét trombitálják ma ki a világnak.
«Eredj oda.» Suttogá neki egy láthatatlan szellem. De az már egy másik szellem volt.
Odalopózott az ablakhoz, s kikémlelt a vastábla lyukán.
A piacz tele volt néppel. Idegen fegyverzetű katonaság képezett négyszögöt sorfalakban.
A nagy szökőkút előtt volt felállítva egy magas bitófa. És annak a horgára kifüggesztve egy emberi fő, egy felnégyelt törzs csonkjával, melyről a jobb kar alácsüngött, a fő vaskoronába szorítva, fekete mind.
A bakó az utolsó kalapácsütést végezte egy fekete táblán, melyre veres betűkkel volt felirva e név «Dózsa György».
S alant a vérveres posztóval bevont emelvényen állva, a királyi herold kiáltá a népnek:
– Íme itt függ amaz istentelen szörnyeteg Dózsa György, ki az országot lángba borítá, sok ezer keresztyéneket legyilkoltatott, városokat, falvakat hamuvá égetett, püspököket és zászlós urakat kínok között kivégeztetett, míg végre az erdélyi vajda, Zápolya János által Temesvár alatt derék ütközetben tönkre veretett, és társaival együtt elfogatott, tüzes vas trónba ültetve, tüzes koronával megkoronáztatott, éhes czinkosai által összemarczangoltatott, s négy felé vágatott. Lássátok népek és rettegjetek!
Fráter György arczra veté magát, s térdein csúszva vonaglott a Krisztus alak elé, s átkarolva a feszületet, forró csókjaival halmozá el az üdvözítő átszegezett lábainak sebeit.
«Miatyánk Isten! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod!»
A pusztában eltévedtnek az édes víz forrása az, a mi a lelkében eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e forrásból – oly szörnyű szomjazás után.
A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban s bement hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és szikár volt: a börtön lejárta.
– Hej, édes fráterem, de régen nem láttalak! Talán beteg voltál?
– Sulyos beteg voltam. De már meggyógyulék.
– Látszik az orczádon. A két halántékod majd beszakad s alig tudsz bőrt húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra valami lábbadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.
– Köszönöm. Ma bőjt van.
– Dehogy van. Ma ünnep van.
– Nekem bőjt van.
– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a gyehennaemberről nagy betegségedben?
– Semmit sem hallottam.
– No hát majd én ide hozom neked a királyi iródeáknak a diáriumát, a melyben fel vannak irva napról napra a szörnyű gonosztettek, a miket ez a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.
S odahozta Fráter Györgynek a rémséges krónikát.
Fráter György, mikor először végig olvasta a rémmeséknek azt a sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – Mi történt vele? – Az a bámulatos emlékező tehetség veszett volna el nála talán, a hosszú börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred. – Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor elővette a sirás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga követte volna el. A mint pedig harmadszor elolvasta a krónikát, fölemelkedett a lelke és hinni kezdé, hogy ő valóban az Urnak kiválasztott embere és mind az, a mi vele történt, Isten különös rendeletére történt: vitézségének kudarczczal jutalmaztatása, szolgai megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten keblébe lehelt, Isten meg is határozta az utját. – Most már György világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.
Este volt, midőn visszatért a Szent-Lőrincz zárdába.
A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirág szedéssel voltak elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.
A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint a ki eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az esteli szabadon emeli fel arczát az ég felé.
A megérkező «laudetur Jesus Christus» szóval, térdhajtással és kézcsókkal üdvözlé a főapátot.
– In æternum amen.
– Atyám. Én megöltem a régi embert s feltámasztám az ujat; a hogy az üdvözítő parancsolá.
– Meg volt ez nekünk jövendölve. Keresztül mentél a tisztító tüzön s fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Ime testvéreid lakomával készülnek boldog megtérésedet felszentelni.
– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mind ama szörnytetteket, a miket bizonyára szintugy elkövettem volna, mint Dózsa György; ha az Ur másfelé nem téríti utamat?
– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Ur nem csak a te sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a veszteségből. Ime az történt, hogy a templomosok, a kik a sajóládi apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összeczimboráztak Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemes urak banderiumai széllyelverték őket s a templomosokat levágva a sajóládi kolostort is visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te beiktatásodnak az ünnepe.
A börtönből egyszerre fel a currulis székbe!
– Meghajtom fejemet: szólt Fráter György. Testvéreimnek és te neked atyám legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat s gyujtsatok örömtüzeket. Tegyetek koszorukat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért e napon, annál inkább vezeklésnek és vigiliának napja ez. Engem bocsássatok abba a sötét oduba vissza, a melyben hosszú időket tölték, hadd legyek még ottan holnapra virradóig.
– Mért akarsz a carcerbe visszamenni?
– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek dicsőségét, a kit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktól, a kik többet tudnak, mint én. Ime a pinczebolt lakója, a varangy, előjön az ő földalatti lyukából, midőn az Ur zivatarát megérzi és vartyogni kezd, pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytól és a póktól bölcseséget. A bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket a tavaszszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most másodszor újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák következnek, hogy Szent Lőrincz tüzes könyei fognak nem sokára hullani csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Ime a párahordó teremtések tudják azt, a mit én, a lelkes állat magamtól meg nem értek. Engedj engem az éjszakára visszatérni abba az oduba: hadd tanuljon a párától a lélek.
… És Fráter György a jubilaeum éjszakáját ott tölté önkényt a földalatti börtönczellában és végig járt lelkében mind azokon a fényes ábrándokon, a miket e helyen álmodva teremtett magának és aztán azokon az ádáz történeteken, a miket a rémkrónikából megtudott. A fülemüle az ablak előtti bokorban meg-megszólalt, késői másodéneket csattogtatva s tanította a «lelket» égfelé szállni a pára. S hogy a lélek földalatti oduja ne legyen oly sötét, a nyitott ablakon át egy szentjános bogár bemászott hozzá s pisla világot gyujtott börtönében. Még ez a féreg is tudta, hogy ez a mai éjszaka jubilaeumnak és illuminatiónak az éjszakája.
A sajó-ládi apátságot két nagy birtokú testvér földesúr, Ónodi Czudar Péter és György alapította a Sajó mentén. Ők építtették az erős bástyafalakkal környezett kolostort, s attól nem messze a «Hétfájdalmú istenanya» tiszteletére szentelt kápolnát, melynek háromszögletű az alakja: a hipotenusán az ajtó, a két kathetuszon az ablakok, azok is mind háromszögbe menők; a tornya is háromszegletű, a csengetyüje is az volt.
Mikor Fráter György átvette az apátságot, nagy rendetlenségben talált minden gazdaságot. A bitorló templomosok csak a nép zsarolásához értettek: a jobbágyság elszegényedett a kezük alatt.
Két év alatt csodákat mívelt az új apát. A nép és a tájék átváltozott a keze alatt. Az eddig zabtermő földeken lenvetések virítottak. Olyan volt az, mikor virágzott, mintha a kék ég tükröződnék vissza. Azt a lent maga szőtte meg az osztovátához betanított jobbágyság s a finom fehér gyolcsot messze földre hordták. Olajsajtu préselte ki a lenmagot s az is szép hasznot csorgatott; a Sajó, mely eddig csak pusztítani tudott, medrébe lett szorítva s tizenegy kerekű malom lett ráépítve, mely három vármegye számára őrölte a lisztet. Pár év mulva olyan hire lett a sajóládi apátságnak, hogy a földesurak odaküldték a tiszttartóikat patvariára.
Látomás szerint, hallomás szerint Fráter György nem látszott törődni az ország dolgával, de a mit kicsinyben megkisérlett, az volt az alapeszméje jövendő nagyságának. Gazdaggá tenni a birtok urát, legyen az egy apátság, vagy egy királyság; de úgy, hogy a jobbágy is gazdag legyen mellette. A saját kis uradalmában sikerült ez neki.
Fráter György ez időben egész fiatal volt, a harminczas évek elején. Szokatlan volt ilyen fiatal apáturt látni, a ki erőteljes fiatalsága mellett ascétai életmódot folytat, de nem azt a testgyötrő Simeon Stilites-féle önkínzást, imádságszaporítást, hanem férfihoz illő munkálkodást; mindennap korán reggel bejárja az egész uradalmát. Sohasem ül se lóra, sem szamárra; tűr éhséget, szomjuságot naphosszant és távol tart magától minden asszonynéppel való hivalkodást. Az erkölcsöket is megjavította, a mióta az apátságot elfoglalá. Nincs már lator, félkézkalmár, angyalcsináló, czafrangos az egész vidéken. A hamispénzverők is elvonultak más zugába az országnak.
Egy este a vendégjelentő kürtszóra lebocsátkozék a kolostor csapóhidja s egy fedett hintó gördült be rajta. Semmi kiséret nem jött vele, még csak egy hajdu sem kapaszkodott a hátuljába. Így szoktak a környékbeli földesurak hébe-hóba a sajóládi apáthoz ellátogatni.
Azért Fráter György maga jött le a monostorából az érkező elfogadására, tisztelve azt a regulát, melynél fogva «Sacerdos debet esse homo hospitalis» (a pap tartozik vendégszerető ember lenni).
Visszadöbbent, midőn vendégét a kocsit fedő bőrleffentyük közül leszállni látta.
– Nagyságos uram!
(Azon időben «nagyságos» czimmel csak a vajdákat illették.)
Zápolya János volt a vendég.
Egyszerre ráismertek egymásra, pedig nyolcz éve múlt, hogy legutoljára látták egymást.
– Szent atyám. Viszonzá a megszólításra Zápolya.
– Valóban te vagy előttem? Erdély vajdája, a haza megszabadítója: Dózsa György legyőzője?
– Most pedig üldözött saját hazámban. Futva jövök Budáról.
– Ezért minden kiséret nélkül.
– Hatszáz lovas vitéz kisért fel a Rákosra. Azokat hátra kellett hagynom, nehogy rám ismerjenek róluk és lemészároljanak.
Fráter György felvezette a kolostorba nagyságos vendégét s gondoskodott annak rangjához méltó ellátásáról.
– Hol maradt Tomiczky? kérdezé a vajdától, midőn magukra maradtak.
– Tomiczky áruló lett.
– Ezt az első nap megmondtam nagyságodnak, a mikor még kályhafütő voltam.
– Hiba volt, hogy nem ügyeltem a mondásodra. Ulászló és Szathmáry püspök a lengyelt betolták a przemysli püspökségbe, s most az minden eddigi tndományát ellenem fordítja.
– Hát a királyné nem tudta ezt megakadályozni?
– A királyné? Borbála hugom? Majd beszélünk erről poharazás után. Ne rontsuk el vele a vacsorát.
– Azt már hallottam, hogy Anna herczegnőt eljegyezték Ferdinánd főherczegnek, s ha az el nem venné, nőül veszi maga Miksa császár.
– A császár hatvanhárom esztendős, a herczegnő pedig tizenkettő.
– Az eljegyzés meg is történt Bécsben, a Szent-István templomában, a hová a magyar király és a lengyel király is felmentek; a magyar főurak is ott voltak; öcséd György is. A nagy lóversenyen ő nyerte az első pályadíjat.
– Én pedig nem voltam ott, de azért elvesztettem az első pályadíjat. No de ez a kisebbik baj. Nagyobb annál, hogy ez alatt elvesztettem a hadjáratot Zsarnó alatt, Bali bég ellen. Vert hadvezérnek ajtó mögött a helye.
– Talán még sem. Perényi nádor, úgy tudom, hogy tiltakozott a bécsi kötés ellen, melyben Magyarország a császár utódainak elszereztetett. Pozsony utczáin a köszvényes főúr zsöllyeszékben hordoztatá magát körül s úgy hirdeté ki a nemzete protestatióját.
– Megfordult már! A siklósi vár, meg a római birodalmi herczegi czím megpuhítá a kemény hazafit. Ő is aláirta a szerződést. Most már mind azt nem lehet visszaigazítani, mert Ulászló király meghalt.
– Meghalt a király? Hozzánk még nem érkezett el a hire.
– Szegény Dobzse László! Annyira fölösleges ember volt a világon, hogy mikor bevégezte az életét, majd alig akadt ember, a kinek eszébe jusson, hogy a holt királyt még el is kellene temetni. Azt meg épen senki sem tartotta kötelességének, kogy még az országot is értesíteni kellene a király haláláról. Hát törődött valaki az életével? Veszi valaki észre, hogy nem ül már a trónon? Itt maradt utána a trónörökös: a megkoronázott király. A kit úgy hinak az urak egymás között, hogy «kis öreg». Egy megvénült gyermek. A Rákoson összegyült nemesi rendek azt követelték, hogy az ország rendeljen mellé magyar kormányzót. Engemet kivántak. De a fiatal királyt az én ellenségeim tartják hatalmukban. Tomory budai várparancsnok az országgyülést ágyukkal szóratta szét. Én ott hagytam az udvart és az országgyülést. Ellenségeim halálra keresnek. A magyar főurak és főpapok a brandenburgi őrgrófot, Györgyöt kivánják az ország kormányzójául.
– A ki Corvin özvegyét nőül vette.
– Már el is temette, a Hunyadiak nagy birtokaival együtt.
– S ez lesz most Magyarország és a magyar király kormányzója! De hát különben daliás férfi?
– Én csak a félkotyót tanultam megismerni benne, a ki magából és másokból példát csinál. Vagy hát nem példa az, mikor a király trónfoglalásának ünnepélyére olyan hajczihőt csinálnak, a mi megjárja a prágai vásáron, de nem az ősbudai királyi várlak udvarán. Övig levetkőzött férfiak, uri hölgyek, nemes hajadonok szeme láttára, birokra kelnek, egymást földhöz ütögetik; aztán előrobog, két rosz gebén ülve a királyi kormányzó, a herczeg, vad embernek öltözve. Nem jól mondtam: öltözve; nekivetkőzve. Az ellentársa, egy gróf Krabat, éppen semmi öltözetben, hanem a helyett teleraggatva az egész teste fekete szőrrel, fején sisak helyett két szarvú sapak, hogy valóságos ördög forma volt. Azok mindenféle ferde ugrásokkal taszigálják egymást, míg végre a vadember az ördögöt nyergéből lelöki. S ezen a pór sokaság üvölt, tombol. Azután ugyanaz a brandenburgi herczeg előjön tizennyolcz álarczostól kisérve, fején tollas sipka, vállán kurta köpeny, lábán arasznyi hegyesorrú veres czipő. Azok közre fognak egy öreg, pupos hátú manót, a kinek fehér lófark a szakálla, két bot a két kezében, faczipők a lábain, s azzal együtt csinálnak olyan bakugrásokat, hogy az embernek a gyomra felkeveredik bele. S ezt hozzák szokásba a mi méltóságos fáklyatánczunk, palotásunk helyébe Budavárában!
– Hiszen Hunyady Mátyásnak is voltak bolondjai, Anjou Lajosnak is, sőt Salamon királynak is.
– De azokat nem tették meg országkormányzóknak. Rosz idők járnak, kegyes atyám. Az még hagyján, hogy Budán bolond tánczot járnak; de hogy Boszniában egyik várat a másik után engedik elveszni, török kézre jutni, ez már veszedelem. Ha Jajcza vár is megdől, a Száva nem lesz határ a töröknek.
– Hát te nem állhatsz a sarkadra, vajda?
– A sarkamra ugyan állhatok, mert leszállítottak a lóról. Ha megkaphatnak, bezárnak a csonkatoronyba.
– Hát sógorod, Zsigmond király?
– Csak volt az.
– Mit? Király?
– Nem. Sógor.
– Mit beszélsz? uram!
– Hát nem hallottad még? Jó nép lakhatik itt a te környékedben, a kin nem szivárog keresztül a rosz hir. Hugomat, Borbálát a lengyel király hazaküldte Szepesbe. Anyám belehalt e gyalázatba.
– Lehetetlent akarsz velem elhitetni, vajda! Borbála herczegnőt, azt a bethuliai szépséget, a jó erkölcsök példáját, a király el tudta taszítani magától. Ez szörnyű gyász!
– S a mi legszomorubb e gyászban, az, hogy a királynak igaza volt.
– Ne mondj hirtelenkedve itéletet!
– Meggondolva mondtam.
– Nem. Nem! Ez így nem végződhetik! Megengeded, vajda, hogy felmenjek Krakkóba s megkisértsem kiengesztelni a királyt neje iránt.
– Későn érkeznél. A király már új menyasszonyt jegyzett el magának, a szépséges Sforza Bonát.
– Kezemben az egyház hatalma, mely felbontja az ilyen törvénytelen kötést.
– Mégis későn jönnél, jó Fráter György. Hugom, Borbála királyné halálán van.
– Akkor megmérgezték.
– Az is meglehet. Talán valaki más. Talán a király. Talán saját maga. Nekem nem mondja meg. Lassan ölő méreg pusztítja, a melynek írja nincsen. Idejöttömnek a czélja az volt, hogy odahijalak haldokló hugomhoz, a halotti szentségek feladása végett.
Fráter György megrettent.
– Mit kivánsz? vajda! Én menjek a te haldokló hugodhoz?
– A kinek látása miatt egykor házunktól elszöktél. A kire ő azt mondta: «hisz ez nem ember, csak szolga!» És most azt fogja mondani: «több, mint ember, ez Isten szolgája». Tedd meg én értem.
– De hát nem végezheti ezt más pap ott a közelben? ott a szepesi püspök, a jászói prépost, nálamnál rangban előkelőbbek.
– Tudod, hogy én minden pappal ezen a vidéken villongásban élek. Dézmáikat elkoboztam. Nincs a Szepességen se prælatus, se gregárius pap, a ki egy Zápolyának absolutiót adjon. De ha volna is, hűséget, barátságot én a szigorú kötelességen fölül egytől sem várhatok. Ez az, a mit tőled és csak te tőled remélek.
– Hűséget a kötelességen fölül?
– Igen. A gyónás titka szent. Azt pap nem elárulhatja. Egy sem fogja tenni azok közül, a kiket ismerek. Nekem pedig meg kell tudnom, ha az ég fejemre szakad is, hogy ki okozta testvérem halálát? Mert bármennyire óhajtsam is Magyarország koronáját, bármennyire utalva legyek is annak elérhetésében Zsigmond király pártfogására, de ha ő volt az, a ki hugomat halálos szerrel megölte: Isten úgy tartson; itt hagyom hazámat s elmegyek Bogdánhoz, a moldvai vajdához, vagy Mengli Giraihoz, a tatárok khánjához, annak a szolgálatába állok s tüzzel vassal látogatom meg hugom meggyilkolóját. Ha ellenben szerencsétlen Borbálám önmaga volt az, ki ily kegyetlen itéletet tartott maga fölött, akkor elnyelem keserűségemet, s leszek, a ki lenni kivánok. Senki én nekem ebben világot nem gyujthat, egyedül te, Fráter György. Te átveszed a haldokló gyónástitkát. Papi esküdhöz hiven nem árulsz el belőle egy jottát sem, egy gondolatot sem. Csupán annyit teszesz meg, hogy a midőn a halotti szentségek feladása után tőlem elválsz: vagy a fejemre teszed a kezedet áldást adva, vagy nem teszed. Ebből én megértem azt, hogy mi az én sorsom? és te megtartottad az esküdet.
– Elmegyek hozzá.
Martinuzzinak az a ritka adománya volt, hogy egy pillanat alatt a legszélesebb látóhatárt tudta áttekinteni.
Zápolya Jánost üldözték. Az udvari pártnak sikerült őt kegyvesztessé tenni. Azt az érdemét, hogy a pórlázadást ő verte le, hogy magát a trónt ő mentette meg, mert Dózsa György már a király nélküli uraságot hirdette ki, mind elfelejtették. A főurak, főpapok csak a hihető trónörökös vetélytársát látták benne. Már Budán el akarták fogni; de onnan hatszáz nemes lovagjával a cseh testőrök közül kivágta magát. És most a testvéri szeretet rábirja, hogy egyedül, fegyveres kiséret nélkül, haldokló hugához siessen s annak a halálos ágyától ismét egyedül a sajóládi apátságba vándoroljon. Ez nem maradhatott a budai tanácsurak előtt titokban, kik Zápolyát mindenütt kémekkel vették körül. A vajdát, a míg a Szepességbe visszatér, bizony elteszik láb alól.
– Uram, vajda, szólt Zápolyához. Én, papi hitemhez hiven az egyházi segélyt senkitől meg nem tagadhatom. De én nekem, a szigorú rendhez kötött szerzetesnek, hintóba ülnöm nem szabad. Engem csak gyalog, mezítláb, faczipőben lát a nép megjelenni.
– Hát akkor együtt megyünk veled a váramig gyalog.
– Engemet pedig az egész uton egy ministráló szerzetesnek kell istápolni, a ki előttem járul, egyik kezében a feszületet, másikban a csengetyüt tartva, hogy a midőn az útban embereket talál, a csengetyűvel figyelmeztesse őket, miszerint papot vezetnek haldoklóhoz.
– Leszek én az a kisérő szerzetes. Ajánlkozék Zápolya.
– Akkor induljunk azonnal. A halál türelmetlen látogató, nem tűri, hogy várakoztassák.
Zápolya átöltözött pálos barátnak, fehér csuhába faczipővel, hogy Fráter Györgynek ministrálhasson. A hatalmas erdélyi vajda!
És ez volt a szerencséje. Fráter György úgy ismerte már a hegyi ösvényeket, hogy a Mátrán, a Bükkségen, a dargói veszedelmes szoroson keresztül bizton elvezette a vajdát. A hol helységeken keresztül zarándokoltak, a csengetyű szóra minden nép térdre esett előttük, s utonálló fegyveres csapatok békén hagyták őket tovább vonulni.
Kassán találkoztak össze Zápolyának előrebocsátott hintajával. A kocsis és a csatlós rémdolgokat tudtak beszélni. Minden erdőben megrohanták a hintót fegyveres martalóczok, a kik mind a vajda után tudakozódtak. Nem zsákmányoltak semmit; nekik csak a vajda személye kellett. Ekkor tudta meg Zápolya, hogy micsoda halálveszélyből szabadította őt ki Fráter György.
Kassa már a Zápolya pártján volt. Itt nem kellett Bakács és Szathmáry György odium theologorumától tartani. Itt már fel lehetett ülni a hintóba – még az apátúrnak is. A kassaiak megszokták már, hogy fehér ruhás barátokat lássanak kocsin ülve. Közel volt a jászói apátság, premontrei barátjaival, a kik igen víg kedvű világi emberek voltak.
E helyütt Fráter György, a vajda szerencsés megszabadulása hálaünnepére misét akart szolgáltatni, de Zápolya lebeszélte róla. Zápolyának kín volt a templombajárás. A nép úton-útfélen beszélte, hogy a vajdát a Dózsa Györgyön elkövetett embertelen kegyetlenkedés miatt az az Isten büntetése érte, hogy a midőn a pap a szent mise alatt a szentséget felmutatja, őt egyszerre farkas-sötétje lepi meg; megvakul, nem lát semmit. Ezért Zápolyának nem lehet templomba járni többé. Sietteté Fráter Györgyöt a tovább utazásra.
Késő alkonyat volt, a midőn a hintóval megérkezének a Zápolyák várába s Fráter Györgyöt azonnal felvezették a halállal vívódó királyné szobájába.
Este volt, mikor bement hozzá, virradat volt, mikor kijött tőle.
Másnak szép piros hajnal, a királynénak örök reggel a túlvilágon.
Ott halt meg a szemei előtt.
Egész éjjel gyónt a királyné.
Minő éjszaka volt az Fráter Györgyre nézve!
Előtte az a nőalak, a kit testben-lélekben a világ remekének képzelt. Most még szebb volt, mint mikor legelőször látta. Elitélve, hogy porrá legyen.
Egy teljes virág, melyről minden vallomás után egy szirom hull le.
S midőn minden bünét bevallotta, akkor ismét olyan megdicsőült az arcza, mint a hogy a teremtő kezéből előkerült.
Semmit sem szabad elhallgatnia, ha bűnbocsánatot akar nyerni.
És a titkok, a miket felfedez, jobban kinozzák azt, a ki azokat meghallja, mint a ki elmondja.
A gyóntató pap előtt egy egész ismeretlen világ nyilott meg, teletömve a gyönyör pokolbálványaival. Minő büvös elhárkozás! Minő kimagyarázhatatlan tévedései a női szívnek! Hogy ezek ellen még a korona sem védelmez meg! sem a szentelt chrysma, sem az ősi czímereket tartó kherubimok!
A vétkeit szakadozott halk szavakban meggyónó királyné ott vált lassanként márvány szoborrá előtte. S a szerzetes is épen úgy érezte a saját keblét márványnyá hidegülni. Forró álmainak eszményképével együtt ő is meghalt a világnak.
Zápolya János álmatlanul várt a szerzetes visszatérésére.
– Kiszenvedett! mondá Fráter György, midőn belépett hozzá.
Zápolya szemei keresték a kifejezést a barát arczán. Kemény volt az, mint az ércz. De elérté a kérdő tekintetet.
– Áldását küldte általam számodra a haldokló.
S kezét Zápolya fejére tette.
Tehát megáldotta.
– Nem hagyott valamely kivánságot maga után?
– Hagyott. Azt kivánta, hogy holttestét szállítsam el Krakkóba, királyi férjéhez, ott temessék el a Jagellók királyi sírboltjában.
– Megigérted neki?
– Meg is teszem. Zsigmond királyt fel nem mentené a pápa az új házasság tilalma alól, ha én oda nem vinném első felesége holttestét, hogy mindenki láthassa.
Tehát meg akarta nyerni a lengyel király jó indulatát. Ebből világosan érthetett Zápolya.
A vár tornyában megszólalt a lélek-harang.
– Menjünk a megholt lelkeért imádkozni.
Zápolya elment a szerzetessel a kápolnába, a hol Fráter György egy rövid misét mondott.
Mikor a barát felemelte magasra a szentséget, Zápolya az arczára tapasztá a tenyerét, két szemét eltakarva.
Igaz volna-e, hogy kegyetlenkedéseért azzal bünhődik, hogy a szentséget nem látják meg a szemei, a hogy a legenda mondja? Aztán csendesen leveszi a kezét a szeméről, s megkönnyebbülten felsóhajt. Látják a szemei a szentséget. Tehát igaz a monda? A megtért haldoklónak az áldása eltörlé a halálra kinzottnak az átkát.
Zápolya sietett vissza Erdélybe.
Fráter György Borbála holttestét elszállítá Krakkóba, Zsigmond királyhoz. Kedves ajándék volt! E pillanattól fogva nagy kegyelemben állott a pálos barát a lengyel király előtt.
Zápolya János a hosszú út alatt, melyet együtt tettek meg Fráter Györgygyel, körülményesen beavatta a szerzetest az országos események titkos részleteibe.
Abban az időben a nyilvánosságnak nem volt semmi hiradó eszköze: a mi a magasban történt, azt csak kevesen tudták.
Annyit lehetett tudni, hogy az öreg király, köszvénytől összehuzott tagjaival, a helyett, hogy azokat a jótékony budai sárosfürdőben áztatta volna, felment mind udvarostól Pozsonyba. Aztán, hogy az öcscse Zsigmond lejött Krakkóból ezerötszáz lovas kiséretében szintén Pozsonyba, ott egy darab ideig vendégeskedtek, parádéztak, templomoztak; onnan aztán magyarok, lengyelek felczihelődtek Bécsbe, a hová őket Miksa császár felhivatta. Miksa Trautmansdorfig eléjök jött s a két királyt e szavakkal üdvözlé: «Isten készítette nekünk e napot: örvendjünk, vigadozzunk elragadtatásunkban!»
Az összejövetelnek pedig az volt a czélja, hogy Ulászló leányát, Annát, a ki már akkor tizenhárom esztendős volt, eljegyezzék ünnepélyesen Ferdinánddal, Ausztria főherczegével, Miksa unokájával. A vőlegény is annyi idős lehetett, mint a menyasszony. Az eljegyzés egész ünnepélyességgel lett megtartva a bécsi szent István templomban. Ulászlónak úgy összezsugorodtak a ujjai a köszvénytől, hogy a tollat sem birta fogni, mikor e nagy horderejű okmányt alá kellett írni; úgy vezette a kezét a pergamenen Zsigmond, lengyel király.
A szerződésnek titkos pontja arról szólt, hogy ha a gyermek Lajos király utódok nélkül talál meghalni, a magyar koronát. Anna királyleány, férje Ferdinánd örökölje.
A pozsonyi rendek nevében a nádor, Perényi Imre, tiltakozott az alku ellen; de aztán később ő is csak aláirta a szerződést.
Zápolya János ezáltal elesett attól a reménytől, hogy a király leányát ő vehesse feleségül. Ez az út a trónhoz el lett zárva előle. Más utat kellett keresnie. A nemességben most is hatalmas pártja volt; hanem az udvari méltóságok jobbadán elpártoltak tőle. A legbefolyásosabbak eleve ellenségei voltak.
Legerősebb támasza, Zsigmond lengyel király, egyszerre csak cserben hagyta. Pedig sógora volt: Borbála férje. Zsigmond is Miksa tervét segítette elő.
Bármilyen csodálatos volt is e megváltozás, könnyü volt kitalálni a magyarázatát.
Azt tartja a magyar közmondás, hogy «megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!»
Zápolya már a magyarországi főpapok között is sok ellenséget szerzett magának, s ez által azokat mind Miksa császár pártjára terelte; de a legnagyobb hibát követte el akkor, a midőn a lengyel papi dolgokba is beleártotta magát.
A przemysli püspökség megürült, s abba Tomiczky vágyódott. Zápolya ennek útjába akart állni. Lehet, hogy egyenes lélekből tette; nem tartotta a ledér világfit egyházfejedelmi polczra valónak; mást ajánlott Zsigmond királynak: Hammel Mihályt, Ulászló gyóntató udvari papját, a ki az ő titkos hive volt. S a huga, Borbála királyné által igyezett Zsigmondra hatni, hogy ezt az utóbbit nevezze ki püspökké. Ez Tomiczkynek tudomására jutott; s ettől fogva az egykori benső megbizottból legkeserübb ellensége vált Zápolyának. Ő elnyerte a püspökséget, s Borbála veszté el a trónt. A trónt és a násznyoszolyát. Helyét egy olasz szépség foglalta el: Sforza Bona. Zsigmond király udvarában már akkor az olasz kalandorok játszották az első hegedüt.
Midőn Fráter György a királyné ólomkoporsóba zárt holttestével Krakkóba megérkezett, az első tekintetre átlátta az egész dráma szövevényét, mely itt lejátszódott. A tragédiának vége volt: kezdődhetett a komédia.
A király nem birta elrejteni örömét, midőn a barát hirül adá neki, hogy elhozta holt nejét, Zápolya meghagyásából, Krakkóba. Ez volt a haldokló végkivánsága.
Junóra! Legfőbb ideje volt, hogy a Jagellók sírboltjába kivánkozzék!
Még aznap este ünnepélyt rendezett a király, a melyre Fráter György is meghívatott s nagy kitüntetésben részesült. Felesen voltak jelen lengyel és olasz főurak és asszonyságok.
A menyasszony a király által kezén vezetve érkezett meg a terembe.
Sforza Bona magas termetű, sötétveres hajú szépség volt; halavány, élvsóvár arczczal, nagy fekete szemekkel.
Fráter György észrevevé, hogy a mint az olasz hölgy helyet foglalt, a lengyel mágnásnők egymásután felkeltek a székeikről s elhagyták a termet.
Az akkori divat szerint a hölgyek hosszú halcsontos derekú ruhát viseltek, mely olyan volt, mint a pánczél. Sforza Bona ruhadereka elárulta, hogy miért hagyják el az asszonyok azt a termet, a melybe ő belép. A himzések és csipkék nem voltak képesek elrejteni a titkot.
Zsigmond király már akkor lehetett ötven éves. Legveszedelmesebb kor a szerelemben. Az ötven éves férfi szerelme sárkány.
A király megismerteté menyasszonyával Fráter Györgyöt. (A drága kincs meghozóját.)
Az olasz hölgy legyezője mögül sugva szólt a baráthoz.
– Látogasson meg az ünnepély után.
Fráter György még csak a szemébe nézett a hölgynek s már kitalálta annak a legtitkosabb gondolatját.
Éjfél tájon volt vége az ünnepélynek, a midőn a hölgyek mind eltávozának, az urak ott maradtak még bratinázni és koczkázni. Táncz nem volt, arra mégis a halott megérkezése napja nem lett volna alkalmatos.
Fráter György, ki a maga egyszerű fehér csuháját viselte, a fényes úri tömkelegben összetalálkozott Tomiczkyval, ki aranyos selyem püspöki szutánjában páváskodott. Tomiczky ráismert a hajdani magister kaminariusra.
– Ah! Mi lett a fajankóból?
– Az, a mi volt: fajankó. Felelt Fráter György gunyoros alázattal.
– Hát már itt hagyjuk az ünnepélyt, kegyes anachoreta. S hová innen?
– Egy szép hölgy látogatására.
Azt tudta Fráter György, hogy a titkot legjobban megőrzi a diplomata, ha igazat mond.
Sforza Bona rosszullét ürügye alatt korábban elhagyta az ünnepélyt. Meglehet, hogy valósággal rosszul lett.
Midőn Fráter György a Wawel-palota főlépcsőjéhez érkezett, két álczázott alak ugrott eléje, a kiknek egy harmadik álarczos e szókat mondá.
«Il Fra Bianco!»
Azok a szerzetest egy zárt gyalog hintóba betolták, s aztán gyorsan loholtak vele odább. A hintó függönyei le voltak eresztve, nem láthatta hová viszik. De abból, hogy egyszer hegynek fel czepelik a zsellyehordók, azt eszelte ki, hogy ismét csak a Wawel-várba térnek vele vissza.
Hogy sejtelmében nem csalódott, a felől egészen bizonyossá lett, a midőn a zselleszéket felnyiták előtte, s egy függő lámpa által megvilágított terembe vezették, s ott magára hagyták. A terem falain felismeré azokat a festményeket, melyek Hedvig és Jagello találkozását ábrázolják. Hires képek voltak, hű másolataikat látta a Corvin-könyvtár gyüjteményében. E szerint Sforza Bona itt lakik már a királyi várban. A menyasszony a vőlegénynyel egy födél alatt.
Nem soká kellett várnia. Egy oldalajtó megnyilt, s belépett rajta az olasz hölgy.
A pompás granátszin brokát öltöny helyett, melyet az ünnepélyen viselt, egyetlen, egész termetén végig omló fehér gyapjúszövet ümeg volt rajta. Kezében egy égő viaszgyertyát hozott, s azt egy magas álló bronztartóba beleilleszté.
– Miserere mei… suttogá, a szerzeteshez közelítve.
– Misericordia apud Deum…
– Te ismerted Borbála királynét? kérdezé a hölgy.
– Ismertem.
– Neked gyónt meg halála óráján?
– Nekem.
– Megadtad neki az abszolucziót?
– Megadtam.
– A teljes absolucziót?
– A hitformula szerintit.
– És így Borbála királyné a halotti szentségek, az utolsó kenet fölvétele után halt meg?
– Istennek adta át lelkét.
A hölgy arczán oly élénken volt kifejezve a vágy, az epedés, megkérdezni a szerzetestől, «mit beszélt ez utolsó gyónás alatt neked a haldokló királyné?»
Fráter György elérté a néma arczkifejezést. Ő is egy néma kifejezéssel felelt meg rá, arczát magasan, büszkén fölemelve. A meggyónt titkot az Isten szolgája csak az ő Urának mondja el.
Erre a hölgy kétszer hallatott valami kimondhatlan fájdalom csikarta keserves sóhajtást, s öklével a mellére dobbantott, s aztán csendesen térdre bocsátkozék a barát előtt, könyörgő hangon szólva.
– Vedd füledbe az én gyónásomat most…
Fráter György visszarettent e gondolattól. Gyors elméje, mint a villám világította meg egy percz alatt a sötét világot.
– Miért akarsz nekem meggyónni? Én nem vagyok a te gyóntatód.
A hölgy egy álomlátó elmeredő arczával, suttogá:
– Mert te már ismered az én bűnömet.
És a papnak nem volt szabad azt mondani, «nem! én nem vettem át a haldoklótól a te bűneidnek titkát. Ő csak a saját bűneit gyónta meg nekem. A te nevedet meg sem említette».
Sforza Bona megragadá a szerzetes köntösét, s görcsösen átölelte a térdeit, úgy kényszeríté, hogy hallgassa meg a nehéz titkokat, a mik lelkét terhelik.
Fráter Györgynek végig kellett azokat hallgatni.
Előbb a nő reszketett, fogai összevaczogtak, mikor gyónni kezdett. De aztán a reszketés áthatott a gyóntatóra magára, szédült, a mint az örvény egyre mélyebb és mélyebb lett előtte, visszás érzések háborították fel nyugodt szivét. Azt a kínt érezte, a mit egy kőszobornak kellene érezni, ha öntudattal volna felruházva.
Lehetséges-e az? Hogy két nő ily egymásnak ellenmondó vallomást tegyen, mind kettő a hét-főbűnnel terhelve meg magát, a miket egyik a kettő közül el nem követett! Mentől több sugár esik ebbe az örvénybe, annál nagyobb a homály annak a fenekén. Őrültség-e ez? Lélektévedés? Valamelyik csak képzelte mind azt a bűnt, a mit elmondott? csak a csábult fantáziája teremté azt elő? Házasságtörés, kicsapongás, förtelem, alacsony állati indulatok! Mind csak az ördög incselkedése lett volna? Halluczináczió? Vagy nyugodtan kiszámított akarat? A martyr meg akarta menteni a halálra kínzóját! Az öngyilkosság eltakarta a gyilkosságot! Oh milyen nagy az asszonyszív szenvedélye! A milyen mély, olyan magas! Le a poklokig, s fel a csillagokig ér.
A gyónó királyi menyasszony ott vonaglott a lábainál, hosszú veres hajzatával az arczát eltakarva, és bűnbocsánatért esdekelve.
A lámpa kialudt már, a viaszgyertyának az utolsó kanócza lobogott a tartóban, a szines ablakokon az első hajnalfény derengett át, azt a két fehér alakot megvilágítva, a kik, mint két éjjeli kisértet, mint két sirját elhagyott lélek, egymással küzdeni látszanak. Sir mind a kettő.
Pedig ennek az elkárhozott léleknek is van egy mentő fonala, a melybe megfogózik. Az, hogy egy új életnek a bizományosa.
Ennek az ártatlan églakónak az üdvösségeért szövetkezett a pokollal.
Védelmezte magát a kétségbeesés minden eszközével.
Miért kellett ezt Györgynek megtudni?
Olyan jól el volt már temetve emlékében annak a szép tündérnek az alakja. Egy bálványkép, a ki a milyen szép, olyan bűnös. A halál mindent kibékit. Miért kellett ezt az alakot abból a biztos ólomkoporsóból ujra feltámasztani, hogy világítson előtte egész életén keresztül, mint elhihetetlen példája a hitvesi és testvéri szeretetnek?
Az a nő, a ki ott a koporsóban alszik, elvállalta a mások bűneit, s meghalt, öngyilkosnak vallva magát, a midőn meggyilkoltatott! Azért, hogy fel ne támadjon a harag a magyar és a lengyel között! Hogy Zápolya János és Jagello Zsigmond egymást meg ne gyülöljék.
Fráter György leküzdé szive nehéz érzelmeit, visszafojtá a könnyeket. Aztán a bűnbánó hölgy fejére tette a kezét.
– Nem te érted, hanem azért az ártatlan lélekért, a kit rád bizott az ég! bocsássa meg neked a te bűneidet az Isten.