S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan mennyiségben, mindaddig, a mig Borbála ismét elő nem került a halottas házból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék s ujra kezdte a sirást s azontul feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a másik nővel, a mit azonban megzavart a kulcsárné, a ki azzal a kérdéssel rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszurni? A miért aztán Anna asszony erősen lehordta.
– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a scardonai püspök, a zárai kapitánynyal? Azokat nem lehet sertéshussal traktálni.
– De hát mit vágjunk egyebet?
György elérté a példálózást.
– Jól van anyám. Vágass le egyet a tulkokból, a mik a társzekerekkel jöttek; úgy is nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.
– Óh drága, kedves jó fiam! Sivalkodék Anna asszony, György nyakába borulva.
De Borbála asszonynak is gyors eszejárása volt.
– Abból a hat tulokból vágass le Anna, a melyik az én részem! (Fenntartotta az osztályos jussát!)
A miért egy baziliszkus tekintet volt a jutalma Anna asszony részéről.
S aztán igy folyt szép egyetértéssel. A melyik a két nő közül egyedül kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal, követelésekkel. – Időközben pedig, ha egymással maradtak négy szemközt, nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a butorokon, a köntös darabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sirtak és egymást csókolták.
Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál valjon visszafejlődött-e már?
Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius a scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram.
A püspök hordozó szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb szerszám meg nem birta volna. Azon husz esztendő óta, hogy Györgyöt kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes férfiunak. A szemei alig látszottak ki az arczából s a szája összecsücsörödött miattuk, a hogy csecsemőknél látni; a tokájától nem tudta a fejét forditani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait nem birta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül, mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.
Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánynyal. Az meg olyan ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt s a szemei kidülledtek a soványságtól. Ez lóháton érkezett.
Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az első érdemet, hogy az öcscse ilyen nagyra vitte.
– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál most apátur! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől?
Fráter György ugyan őrizte a nyelvét, hogy valamit feleljen rá.
Anna asszony ma különösen meg volt elégedve, annálfogva folyvást sirt. Az uj gyászruhája is elkészült s egészen jól illett a termetére. A tornyos főkötő is, fátyollal köröskörül lekötve, emelte a hatást. Ha György magától észre nem vette volna, valószinű, hogy Borbála rávezette volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arczszine müvészi élénkitést nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öreg asszonyok is használják a pirosítót.
A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje szerint; az ebéd a kitünőségek számára az emeleti czimerteremben lett felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátur és a zárai kapitány. Ide nem hitták fel a lantost, hegedüst, meg a guszlárt, a miért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a szent ceremonia előtt.
Ebéd előtt a két előkelő vendég fakgatni kezdte Fráter Györgyöt a jövendő elhatározása iránt.
A püspök diákul beszélt hozzá, a mit a kapitány nem értett, a kapitány pedig magyarul, a mit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.
– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics familiából, Fráter György. Neked kell a familia fenntartásáról gondoskodnod: mondá a püspök.
– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő atyámfia. Mondá a kapitány. Te rád még nagy méltóság vár ezen a magasztos dicső pályán.
Fráter György pedig tudta jól, hogy hová vergálnak ezek az urak?
– Én azt mondom neked Fráter György, szólt diákul Martinuzzi Vitellius: hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizácz váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, a hogy elharácsoltatott a János herczeg fejedelmi birtoka az özvegy által.
Ellenben Peszeky Samu uram azt mondá magyarul:
– Ne aggódjál édes öcsém apátur a miatt, hogy mi lesz az őseid örökéből? Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.
György csendesen várta, hogy mi lesz ebből?
– Látod Fráter György ezt az átellenedben ülő urat, – mondá a püspök. – Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által jutott volna ahhoz a méltósághoz, a mibe bele szottyant; hanem inkább azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, a hol senki sem bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen czingár, milyen göthös? A boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozó pénzt. Ezt elviszi nem sokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz itt parancsolni.
Azután meg a kapitány beszélt.
– Nézd el csak, főtisztelendő apátur öcsém, micsoda pöfeteg ez a te nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, ugy elhizott. Maholnap megfullad a zsirjában. Minden bizonnyal te fogsz a helyébe kerülni scardonai püspöknek.
S a két főur, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen ismeretlen nyelven, nem mulasztá el a közben egymásnak az egészségére poharat koczintani.
«Szállok kendnek!» – «Conducat sanitati!»
Fráter György végét akarta szakitani ennek a kelletlen beszédnek s olyan nyelven, melyet mind a két ur megértett, (horvátul) felelt nekik egyszerre.
– Én, hitemhez hiven, visszatérek a zárdámba, a mint atyámnak és bátyámnak a végtisztességet megadtam.
Vitellius odacsapott a kövér tenyerével az asztalra.
– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod Kamizácz várát, a te anyád, meg a te hugád ugy össze fog veszni a bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a biró közöttük.
– A felől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva azt ő rá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig elviszem magammal az apátságomba, a hol ő neki hátra levő napjaira nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való felügyeléssel.
Vitellius nagyot csettentett a nyelvével.
– Fráter György! Ez nem jó gustus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár kapitány ur? Van sok szőlőd talán, a honnan a seregélyeket el kell riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apáturnak a kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban beválik pap gazdasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos. Három esztendős asszony már és még se kicsiny, se nagy.
Fráter György arcza elárulta a belső felháborodást e szavak fölött:
– Borbála az én nővérem! vágott a szavába Vitelliusnak.
Vitellius nagyot nevetett erre.
– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a bölcs gondviselés, hogy a kinek nincsen felesége, annak legyen hugája. Mert jól esik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál. Ismered jól a magyar példabeszédet: «malo Cocam, quam Uri». Tudod az értelmét. – No no! csak fel ne pattanj! – Félig meddig megnyugtathatlak, a mi azt a testvéri rokonságot illeti. Ugy apai részről absolutiot adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked erről mondani a kapitány ur!
György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a feje szédül az erős boroktól, elhagyta a torozó társaságot.
Kiment a halottas tornáczba, a hol a két ravatal volt egymás mellé felállitva.
A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se sirató asszony nem törődött velük. Az mind a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó asztaloknál. Onnan áthangzott a zürzavaros zsivaj.
György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg szélére. Attól kért enyhülést.
Oda sülyedjen-e, a hová a mindennapi emberek, a kik esznek, isznak, vigadnak, vétkeznek, – aztán leimádkozzák, a mit vétkeztek, s megint ujra kezdik?
Utolsó napja volt a zomotornak.
Egész sokadalom volt, a ki összesereglett a temetésre.
Tele volt velük minden terem, tornácz, pitvar, folyosó, istálló, és udvar. Csak a halottas házba nem jutott ember. Az egészen üres volt.
A ravatal lábánál égett egy hosszu vederben a meggyujtott szurok, melynek lomha füstjét kiszitta az oszlopközökön át a külső szellős levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg családfő feküdt, sárga arczczal, mellén összetett kezekkel. Süvege a fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiu, a ráöntött szurok, mint egy fekete álarcz, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az utolsó fiu és testvér, fehér csuhában, mint egy sirőrző kisértet.
Mit sugdoshattak egymásnak?
A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a püspök tilalmával, lant, hegedü, guszla, csimpolya zengett-bongott, férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül énekelte halkan a ravatal előtt:
«Requiem æternam dona ei Domine…»
Egyszer aztán ugy tetszék neki, mintha a ravatal tulsó oldalán megszólalna rá az antiphona.
Ki van ott? Felállt, oda nézett. Akkor az is felállt a térdéről.
– Nővére volt az: Borbála.
Hát azt is ide vonta vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma asztalától?
De mi az a láthatatlan erő?
Ki az, ki tul lakik a csillagokon és benn lakik a szivekben, s itt és ott megláthatatlan?
A mint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arczczal a földre, a testvér lábaihoz s átölelte annak a térdeit. És elkezdett szivszakadva zokogni.
– Vigy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak és szörnyeknek a világában!
György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros arczáról a könyszántotta szennybarázdát s aztán megvigasztalá szeliden.
– Légy nyugodt. Gondoskodom felőled. Nem hágy el az Isten!
– Ha te elhagysz, az Isten is elhagy!
A vártoronyban «készülőre» harangoztak.
A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázó termekben. A tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes ájtatos mormogás; az emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbe dörgött a várfalakon a taraczkok dördülése. Hármat lőttek.
Erre aztán mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes komolyság ránczaiba szedett arczokkal. A lépcsőkön alászállott az uri rend, elől a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátur muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornácztól a várudvarig. Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a baloldalra, a hogy a rend kivánta.
A püspök beszentelé a halottakat s arra azokat betakarták a bakacsin selyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a koporsókat és kivitte az udvarra. Ott külön Szentmihálylovára helyezék mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol helyet kapott, a czeremonia további folyamatát bevárandó.
Ezután következett még a bucsuztató. Ez is az ősi szokások rendébe tartozott: az elhunytakat az ittmaradóktól sorban elbucsuztatni, mielőtt örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának.
Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kimélte a beszédében, hogy azoknak minden hibáikat, büneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál, hogy az élőket is mind rendre vevé s ugyan megmosdatá a fejét valamennyinek, szappan nélkül.
A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megczibált felek szörnyüködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti bucsuztató, annál hangosabb lett a zsibongás: már-már alig lehetett Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.
Egyszerre csak feltámadt az ellenhatás.
Egy hang felkiáltott a gyászoló tömeg közül.
– Hagy el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a hegedüsök!
Erre fölzendült egyszerre a hegedü és a koboz, a prédikácziót félbeszakítva, s Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy mélabus hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.
A püspököt majd megütötte a guta dühében.
A vastag imádságos könyvet, a mit a kezében tartott, odavágta a hegedüsnek a fejéhez, a mire az boszuból rákezdte azt a gunydalt huzni, a minek a dallamára egy fertelmes papgunyoló nótát szoktak énekelni. A közönség egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett derendóczián, a mitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A népség ujongott rajta.
Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül s utat tört magának a sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi Sebestyénnek a vállát, reá rivallt.
– Ti «csufok!» Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te pedig elhallgass a te fűzfa-verseiddel! Eltakarodjatok: a mig korbácscsal nem veretlek ki a határból!
Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.
Azt, hogy «csuf»-nak nevezte, azt, hogy korbácscsal fenyegette, még tán elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt egy költő nem bocsátja meg soha!
– Megállj barát! kiáltá vissza eltávoztában. Ezt megkeserülöd! Lesz még rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyirfavers lesz.
Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez napságtól fogva engesztelhetlen ellensége lett Fráter Györgynek s később kiadta rajta a mérgét két hosszu krónikás költeményében. A kik ő utána ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.
Nem felejti kigyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!
Az énekesek eltávozása után igy-amugy befejezheté a püspök a mondókáját.
A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén. Elővezették a tokos lovat, a pánczélos lovagot, meggyujtották a fáklyákat, vállon vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sirjaikba muskétákkal, s a sirjaik fejéhez zászlós kopjákat tüzének s nagy halmot takartak föléjük, kiki a sisakjában hordva hozzá a földet. A harangok szóltak, a taraczkok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.
Azután ismét visszatért az egész tiszteletreméltó gyászoló közönség a várba s folytatta a tort, a holott elhagyá vala.
Este már csak maga volt Fráter György józan az egész várban.
A tisztelt hazafiak odalenn a tornáczban már elkezdtek dulakodni. Nagy volt a harczi lárma.
Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai kapitány, meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!
Az asszonyok a szobáikba huzódtak a temetés után.
Fráter György ott hagyta a torozókat s felkereste Anna asszonyt.
– Kedves anyám, én még hajnal előtt utra fogok kelni. Egész szeretettel hivlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.
Az özvegy asszonyság azonban nagyon összefintoritá erre orrát, száját.
– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni ezen a vidéken, ebben a házban.
– De hát hogy maradsz itt magadban egyedül, ebben a puszta várban?
– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még akadhat szerencsém.
… Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől bucsut nem véve.
Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő, mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab. Azokkal a titkokkal, a mik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az asszonyi-állatot, de nem az asszonyt.
Mindent lerázott magáról, a mi embert emberhez köt, csak az egész nagy élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt akarta meghódítani s vele együtt egy uj ivadékot nemzeni, a mely jobb legyen a mostaninál.
Ez a fenkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé, hogy az egész országot végig látta a magasból.
Szomoru képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt vénült, jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskoru király mellett a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi birtokvágy, s mig a főúr és a főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák terhétől, az országgyülésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király konyháját «is» lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki végre nem hajtja, mindenki keresztül gázol rajta, biró az erőszak; ha a nádor összehíja az országgyülést Budára, ott a köznemesek összevesznek a zászlós urakkal, külön válnak, elmennek vidékre Tolnára, Bácsba országgyülést tartani s hoznak lelkes határozatokat, de azokat senki sem szentesíti, senki sem fogadja meg.
Pedig arról van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik alá, a török a végvárakat vívja. Csak kétszáz harczost volna szükség Jajcza vár védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.
A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő örvényt tár elénk: «pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés, s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények végrehajtását.»
A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs a ki vezesse, a ki élére álljon.
A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz kötve; annak nem édes anyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkre zuzta a szultán janicsár hadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.
Magát az ország czímerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel, csak a kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a «crux» nem szentség, hanem bélyeg már, a keresztes háborúval együtt a keresztyénség ügye is ki lett tépve a szivekből. A papot akkor emlegetik, a mikor szidják.
Terjed az uj vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed. Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, a kik gúnydalokat énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, a kik ismeretlen nyelven tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyüjti fel a híveket.
Még ekkor nem volt a szepesi «öt városos hitvallás», nem volt törvényszabta külömbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták, sacramentariusok között, nem voltak főurak a vallásujítás élén, kik városokat, vármegyéket térítsenek át a reformátióra, de a csiráit e nagyra növendő pálmafáknak már látta fráter György elősarjadni. És a mellett hideg itélő észszel megtudta becsülni, hogy ezek az új eszmék, melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.
És az volt fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két ellentétes erő segélyével mind a kettővel szemben előrehaladni.
Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt hazát, ezt igazán szerette.
Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna szabad egy költött vonást hozzá adni a jellemrajzához. Nincs is arra szükség.
A mit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott, az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, a miket a történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin János herczeg katonája? hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya család kályhafütője? hogy került ez a Szepességből a budakeszi kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan ficzkóból tekintélytartó tudós? apátúr? lengyel főpap? hogy lett a lengyel királynak bizalmas barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével egyenesen reá szállt? erről a történetírók mind nem adnak számot. Röviden azt irják: «tiz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit».
A mi ezután következik, a midőn fráter György, mint egy hatalmas vezetője Magyarország sorsának tünik fel, bámulatos eredményeivel, az már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.
Ezentul Martinuzzi Györgyben csak egy hussá és vérré vált eszmével van dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy abstrakt eszme, melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi befolyása. Tetteit egy messze levő czél vezeti, mely előtt minden akadálynak le kell hullani. Külömbséget nem vet előtte se ellenség, se szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a másiknak el kell előtte mulni, míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjeül.
Egyetlen alak emelkedik ki mellette, a kit mindig maga fölé tolt, s aki e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhancz korában követelte a koronát s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes letiprója, az erdélyi vajda, ki egy maga veszi komolyan a haza védelmét s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.
S ezzel szemben azok a magyar főurak, főpapok, a kik már előre számítanak az ország szétomlására s a magyar czímert elalkudták, elkötötték, a maguk hatalmának öregbítésére.
Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és Szent Mihály napján, a midőn az apátságára kivetett hadi adót s a főapátságnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival rendesen Szente uramhoz szálla meg, a kinek, mint várnagynak elég istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy átalag máslást. A várból aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.
Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az uj török szultánnal, Szolimánnal, három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt ugyan a török basák nem igen tarták tiszteletben s a fegyverszünet alatt megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát bán, Beriszló püspök seregét csufosan megverték; magát a püspököt is levágták s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.
No a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a király nagykorú már, mert a haja is őszül, itt az ideje, hogy maga uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek korában el volt vele jegyezve, azt elhozták Bécsből s elébb Székesfehérvárott karácson havában királynévá koronázták, azután pedig vizkereszt után nyolczadnapra megtarták a menyegzőt.
Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva Prágába is elvitték a királynét és ott is megkoronázták nagy ünnepségek mellett.
A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak; (a magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg, igaz, hogy egyszer sem fizették meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával, mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett, a Husszita tanok elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a kiegészítő koponyát is odaajándékozták, a miért a király elengedte nekik a felesége hűbérét.
Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után valamennyi rendbeli kolostor központjává emeltetett. S ez ünnepélyre fráter György is lejött Borsodból. A ceremoniák végezte után estenden visszatért a várba Szente uramhoz egy «Szent János poharára» (Sancti Johannis haustus).
– No ugyan jól tevé ő felsége, monda, poharazás közben feloldódván a nyelve, Szente uram, hogy valahára egy szent fejet is hozott közénk, mert a akiket eddigelé ide hozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna rászedve.
– Emberekről, keresztyénekről nem illik igy beszélni, várnagy uram.
– Hát emberek ezek? Keresztyének ezek? Farkasok, keselyük, vampirok! ők duskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a táskája.
– Hát hová lesz a király pénze? Az ország pénze?
– Hát először is a király pénze mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy hová lesz a király pénze, meg az ország pénze? kérdezze meg főtisztelendőséged azoktól az uj palotáktól, a miket a Szent-György-téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre uj palotája. Annak a kapuján egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét, zsákokat, füszerszámot, másik reggel meg hordozó szekéren szállítják ki rajta az elázott vendégeket, a kik nem bírnak a maguk lábán hazamenni. Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy «lopni és lopni hagyni!» De nagyobb gonoszok ennél a Fuggerek, a kiknek a palotája szemközt van az övével. No nem látni annak a kapuját soha kinyitva. Azok nem látnak vendéget. A mit rabolnak, mind külföldre küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, a ki csak addig ezüst, a míg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes volta miatt.
Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egy nehány ilyen szemérmetes dénárt.
– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ, folytatá a nemes zugolódást a várnagy. A szegény jó király minden pénzét odaadja, a míg van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüst tálait, billikomait. Én tudom jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, a kik zálogra adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél, ha hagyott belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett vacsorára.
– Hát a főurak, főpapok el tudják ezt tűrni?
– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, a kinek maga felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt, Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila bele csapott a Bakács palotájába s a kifaragott czímert összetörte rajta. Most az új primás czímerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.
– Hát az új nádor, Báthory miben mesterkedik?
– A «sánta» Báthory! No az is a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal, hogy új hivatalt kapott, maga is megujult, most házasodott meg. Azt hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De mikor azt mondják, hogy «nosza lóra ülni, Belgrádra sietni!» akkor azt nyögi, hogy «jaj a térdem, jaj a derekam!» Két hétig tartott a hét vármegyére szóló dinom-dánom Pozsony városában. Nádorispán uram mindennap háromszor kijózanodott. És az alatt a király konyhamestere, Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet koldulni a felséges urunk számára. – No de hát a királynak jó szíve van. Nagyon is jó szívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy a végvárak őrségei koplalnak.
– Hát nem küld nekik pénzt a kormány?
– Talán küld, de az mind a czigány-utczára szalad. A vajda duzzog, hogy nem őt tették meg nádornak, még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő hazament Erdélybe, lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. A kinek legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, a ki most már Verbőczinek hivatja magát a predikátumáról, egész nap ott ül a könyvei között s készíti a nagy törvénykönyvet, azzal pedig nem verjük meg a törököt, de attól tartok, hogy még a magyart sem.
– Szomorú dolgok biz ezek, édes atyámfia.
– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Soliman szultán követe, Behram bég, hozta magával az athnámét, a kiben a «nagy úr» ujabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz Magyarországnak, ha a békességét meg lehet rajta vásárolni; – de az a megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának! még is csak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban főtisztelendőséged?
– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó követelést.
– Hej de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában. Csakugyan ez lett volna a legokosabb elbánás a törökkel. Hanem hát a tanácsurak a tevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a kisérő bestiákkal és akancsákkal egyetemben megfogdostaták, s bilincsre veretve bezáraták a csonka toronyba, a hol azoknak három napig étte-itta nem volt, mert a keresztyén főztéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra epeszté őket; akkor kibocsátották s gályára szállítva, a Dunán hazaereszték valamennyit.
– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, a hogy a kósza hír beszéli?
– Bizony mondom, hogy soha sem látta a szinevilágát sem Tatának, sem a tavának.
– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit, úgy bocsáták vissza.
– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia beszéd. Én magam kisértem le a csauszt a gályához, hogy az utban bántódása ne legyen s bizony mondhatom, hogy meg voltak a fülei épségben, akár legyezhette magát velük; a két czimpájában, török szokás szerint egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.
– Ez már szent igaz.
– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöczbe vettetése is a török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy seregestől, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét; agyon kopácsoljuk a gyáva törököt a pecsétnyomó gyűrűinkkel. Hiszen ha mi magyarok elsőtől az utolsóig felkelnénk, keresztűl dobnánk a nyomorult pogányt a Bosporuson. Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, a kik pedig elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt mondja: «ha Péter megy, én is megyek»; Péter pedig: «ha Pál ott lesz, én is ott leszek.»
– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, a ki első, állna ki elsőnek.
– Már mint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most épen nincsenek rendén a harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézes hetei vannak. A király el van a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari czókmókkal. Egész nap csélcsapnak, lantolnak, tánczolnak; teli van idegen léhűtővel a palota, a kik egymást azzal szólítják meg, hogy «vas nyárs». (Was neues?) A király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából. Ha valaki rosz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt hóban harmadszor jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a zászlóikat a szökőkúthoz s ott hagyták, csináljon velük az ország, a mit akar, ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai követek a várkulcsokkal.
Ez a szó kétszeresen felkölté Fráter György figyelmét.
– Scardonai követek?
– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért s rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagyhamar Scardonára került a sor, a kinek erős szikla vára vagyon.
– Ismerem, ott kezdtem a pályafutásomat.
– A vítéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a primásnak, hogy küldjenek nekik vagy védelmező harczos népet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldos hadat fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a tükör háta mögé rakták s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a scardonaiak kiválasztának három polgárt s azok által felküldték a királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni, imhol, tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen el-besétált a pogány ellenség a várba s a szép nagy templom tornyáról leütteté a keresztet s a félholdat tüzette ki helyébe.
– Hát a püspökkel mi történt? Az én nagybátyámmal.
– Mivelhogy a kapituláczió szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy senkit a lakosságból meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak a haja szálát sem görbítették meg, csupán azt tették vele, hogy rázárták az ajtót s a szobájából ki nem engedték jönni. Attól fogva a püspöknek étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát a püspök hány napig állja ki?
– Tehát Scardona már elveszett?
– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a kalocsai érsek.
Fráter György csodálkozva kérdé a várnagytól:
– Tomory Pál? kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlós úr volt, java korabeli levente, a ki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.
– A bizony, de már a második jegyese volt, a ki menyasszony fővel meghalt, hirtelen gugavészben. S e miatt a főúr úgy elbusulta magát, hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a Ferenczesek rendébe, ott volt félesztendeig. Akkor meghalt az Úrban a sokféle emlékezetü Bakács Tamás, esztergomi primás, annak a helyébe került a kalocsai érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala. Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához, de azt mondták neki, hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon, hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökökkel. Ez az igaz magyar főpapnak a sora!
Fráter Györgynek volt mit elgondolnia erről az esetről. Milyen hamar lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egy évi kolostori élet s meg van a ranghoz való hágcsó.
Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arczából, hogy annak min jár az esze most.
– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri, egyházfejedelem. Nemde nem harczos levente volt-e maga Pál apostol is? a kinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.
– Én szebbnek találom a mi katholikus vallásunkban azt, hogy a varga fiából is lehet egyházfejedelem, a hogy Szalkán érsek és kanczellár példája bizonyítja.
– Azért úgy is hiják azt a nemes urak a háta mögött, hogy «cseszkó». Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi vallásunkban. Azért nagyon kivánatos volt, hogy Verbőczy uram megirja azt a törvényt, hogy «lutherani comburantur». No hát azt a Szent János poharát a hitetlen törökök, meg a lutheranusok elpusztítására.
– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára. Éljen soká a mi királyunk!
Nem sok idő mulva ismét fel kellett jönnie Budára fráter Györgynek. A herczegprimás, Szatmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi püspök és apátur mind hivatalos volt, úgy szintén a bánok, vajdák és várkapitányok.
Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatió, hogy az ország végvárai miképen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török szultán ellen, a hogy a bánok (várkapitányok) meghivatásából következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a legyőzése végett.
Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a czikket, mely a lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték, hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére. Ellenkezőleg, az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond templomával, a piaczon árulták Luther és Wikléf új vallásának katekizmusait. Nyilt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt viaszgyertyák, agnus Deik és szimbolikus mézeskalácsok sátorának, kinálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csufoló versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, a ki ezt a törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette.
Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét-lélek, hogy a törvény nem csupán írott malaszt.
Ezért hivatott össze Budára a nagy országos itélőszék, törvényt tartani a nagy bűnös felett.
Olyan nagy számban gyültek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy terem a várban, odalenn a vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni, holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvényczikk megalkotója, a vádló volt a fiscus, Artándy, az országban legkiválóbb szószóló, a ki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.
E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, a ki lánczokkal megterhelten állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő tökkelűtött fejü német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, a melyeket ő a sátorában árul, lévén azok magyar nyelven irva.
Ez a védelem azonban semmibe sem vétetett.
Az elkobbzott könyvek kézről-kézre adattak a biráknak, s azok a veressel aláhúzott sorokból, a behajtott fülü lapokon menten megtalálhaták a flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhivja.
A replikák után a primás és a personalis felváltva rangfokozat szerint szólíták fel az egyházi és a világi birákat a maguk itéletének kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.
A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó birósági tag: fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.
Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől örökölé, a mi igen természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté fel Belgrád új bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak, de arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak az árát, a mi az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun. Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől Szerencsés Imre, hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú Belgrád bánjának.
Szathmáry György felszólítá Fráter Györgyöt is az ítéletadásra.
A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét. Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött, lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges missziójáról s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és Wikléf kathekismusait. Úgyszinte a pamfleteket is, melyek a papokat gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak az elkövetésétől, a melyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. Nem mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha egy hitvallás követőiből martyrokat csinálnak. A megégetett vértanu hamvait széthordja a szél, mint a ragályt s azoknak minden porszeméből egy új proselita támad, a hogy látjuk azt Csehországban a husszitáknál.
– Elég volt! Hallgass el! Kiálta a szavába Szathmáry György. Jobb lett volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod, mint ide jöve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s a míg engemet élve tudsz, az apátságod határát el ne hagyd. Most pedig ülj le és húzd le a fejed!
Fráter György leült s akkor Verbőczy felhivására felállt a fiatal Török Bálint.
Nyalka legény volt, vidám, szabadszáju levente. Csak úgy komázott a nagytekintélyü főurakkal. Teljesen ellenkező véleményen volt az előtte nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos törvény ellen vétett, máglyára vettetni kivánja, ellenben azokat a könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál, sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgy, hogy ő egynehányat azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás végett.
– No hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! kiálta Szathmáry György haragosan a szeleburdi ifjura, a kit az urak is lehuztak vontak a székére, hogy hallgasson már el.
A két egymás mellett ülő szomszéd, a ki ily módon ellenkezett meg az egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett s mind a kettőnek egyszerre támadt az a gondolatja: «ime ez az én emberem, a ki hozzám való, akár jó barátnak, akár ellenségnek, vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe fordulva, egymáson keresztül esve. Ez az én emberem!»
… Másnap a vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt megégeték Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.
S a mit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült, a vértanu hamvait széthordta a szél s minden porszeméből egy új követő támadt.
A jó Lajos király vajmi keveset tudott az országa veszedelméről.
Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlós úr. Azok közül Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a fiatal király lelkében megerősíteni, a brandenburgi pedig, Luther titkos követője, épen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak, a harmadik pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a királyt semmire.
Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás, vezeklés, napestig; ha pedig a brandenburgi kerűlt oda, akkor napirenden volt a tivornyázás, komédiajáték, táncz, lovagtornázás; ha bécsi, velenczei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért megindult a parádé, dinomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort, ha odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a királynak nem volt mit enni.
A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú nejének kiséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak, énekesek, bohóczok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú állapotaival, maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rosz hirek besugásával nyugtalanítsa.
Az ifju Török Bálint bán is odakerült az udvari mulatságokba.
Neki ugyan épen azon időben Nádorfehérváron kellett volna lenni, melyhez Szolimán hadserege közelített, de védhette magát azzal, hogy épen azért jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége szobájából, az a primáshoz küldte, a primás az alkincstartóhoz utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a királyhoz, a királylyal pedig nem lehetett komoly dologról beszélni, mert az untalan körül volt véve udvari mulatóktól.
Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a brandenburginak, hogy ő előállít egy olyan magyar utczai énekest, a ki legyőzi a bécsi cziterást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.
Tartották a fogadást, s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.
A lantos rákezdte a mélabús dallamu melodiára szerzett költeményt.