A historiás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt dicsőséges siralomról.

Török szultán boszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával. Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és husz lovasból. Az al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, a mint a török táborsokaságot a vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csep vérük hullásáig védelmezni fogják. S a mit esküvel fogadtak, azt meg is állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e holt testeken át rájuk özönlött a többi ostromhad s elfoglalta a sánczokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát, hanem bevonult a fellegvárba s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. Ennek a kis csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az alagúton át a folyampartig, a hol a gályáik voltak, melyeken bizvást átevezhettek volna a Száva tulsó partjára, az ellenségnek nem voltak hajói. De ők hivek maradtak esküjökhöz s a vár piaczán bevárták a kapukon betóduló ellenséget s ott hullottak el egytől-egyig harczolva, mint igaz vértanui a magyar hazaszeretet szent vallásának.

A lantos buskomor dalának végső strófája elhangzott.

A király elsápadt.

– Mi volt ez? Költemény? kérdezé Török Bálinttól.

– Nem, fölséges uram, ez igaz történet.

Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az arcza, de lángolt a haragtól!

– Hol a várnagy? kiálta. Jöjjön elém!

A várnagy ott volt a mellékszobában s a parancsra bejött.

– Lövesd ki az ágyukat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fuvasd meg a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!

– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind oda át vannak Pesten.

– Nyergeltesd fel a paripámat! Majd vezeti maga a király!

A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az uri társaságban: jó Török Bálint (a ki kamasz korában meglehetősen könnyü vérü uraság volt,) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel kifizetését, melyet megnyertnek hitt, a Brandenburgi ellenben azt állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni? A többi udvaronczok, a kik nem értették a scythiai verseket, mind azt mondták: «vasz-isz-ten-tasz?» míg Szerémy, a király káplánja meg nem németezte nekik a Tinódy versét, s a királynak e miatt kiadott gyors parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Soha sem látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők legyenek?

Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasugott valamit a várnagy fülébe, a mire Szente uram azt felelte, hogy «úgy sem lehetne ágyuztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyuk nincsenek megtöltve; a puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyus mesternél van, az pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik s nem tudni, melyiknél?»

Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt, elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyulövés semmi jó dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és urasági hajduk azt hinnék, ellenség tört a várba s a sötétben egymást kaszabolnák össze s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a haragját reggelre, addig össze lehet hivatni az országtanács tagjait s azokkal együtt meglehet hányni-vetni pihent észszel a szükséges tenni valókat; hiszen nincs még hátunkon a török.

Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyü Lajost, visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy kántilénáját Sebestyén diáknak «a részeg halakról», mely a királyt ismét derült kedvbe hozá. És így Török Bálint még is megnyeré a fogadása diját, mert ilyen nevetséget a német cziterások nem birtak serkenteni.

Szépen leirta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémy György, igen erős kifejezésekkel illetve az abban részt vett magyar ifjú urakat is, névszerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.

Azt a czélt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap összehivott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor által előterjeszteté a hadak állapotját, melynek megértése után sürgető leveleket iratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz, hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe öltöztessék s mindannyit Tolnára küldjék, a hová a király maga is vezetni fogja a dandárát. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt, pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve a Dunán lefelé.

Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem voltak hajói, csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől. Utközben esett pedig a csajkások kerülete, a hol a királynaszádosok laktak, utódai azoknak a hősöknek, a kik Hunyady János alatt a szultán hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap, soha át nem jön a Dunán a török armádia.

El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e? Azt bizony elfelejtették. No akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál volt pénz, de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király futtatott Esztergomba a primáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Igy aztán elkallódott az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és Sulyok nem juthattak el Belgrádba, lőpor, lövészek és pénz mind kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.

Móré Mihály hirhedett lator volt, a kit mindenki gyülölt. Ellenben a két alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és a parasztok.

Az egész várban nem volt több hétszáz magyar vitéznél.

S ez a maroknyi had egy hónapig állt ellen Szolimán tömérdek seregének.

Ez alatt a nádor vezérsége alá gyült sereg tétlenül nézte az ostromot. A boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestől visszaüzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harczossal, három kis taraczkágyuval, kilencz napig védték a sánczaikat csodavitézséggel, az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, a ki dühében, hogy annyi katonájának okozta halálát, a harczi elefántjával tapostatta a hőst össze.

Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyuval lövette a sánczokat. De hiába törték a bástyákon a rést, a hézagot betölté a védők vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból. Ötezer harczosuk adózott az életével.

Ekkor Szolimán egy tüzaknát ásatott a várost védő legmagasabb bástyatorony alá s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis vitéz csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új pihent ezred a rohamra, mind vissza lett verve. A szultán serege kudarczczal vonult vissza.

És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából s nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az erdélyi sereggel és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt egyik magyar vezér a másiknak, mint ketten együtt a töröknek.

Egyszer aztán Belgrád vizivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város maga tarthatlanná vált. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz főre, ezek a szerb lakosság harczos részével bevonultak a fellegvárba. Még ennek a falait is husz napig tudták védelmezni a tenger sokaság ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyuval, sem puskával, csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Még sem adták meg magukat.

A törökök betörték már a várkaput, egész a piaczig hatoltak. A magyarok kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánynyal ujra kiverték a diadalmas ellenséget s ujra eltorlaszolták a kaput.

S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!

E piaczi csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.

A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a primásnak, a kalocsai érseknek, a soproniaknak, s várta a hirt, feleletet nem kapott sehonnan.

Egy nappal ez utolsó harcz előtt megszökött a várból Móré Mihály, a Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes világi életében, megtetézte a bünei garmadáját a pribékséggel, hazaárulással. Átszökött a törökhöz s felfedezte az ostromlók előtt a várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem eleségük.

A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett várkapuhoz s odahivatta Oláh Balázst, az albánt. Az is meg volt sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.

Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyar volt ez! Ezeket kellett volna megtartani irmagnak az egész nemzet ujjáalkotására! Ötvenkilencz napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták, s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy ellenmondások ezek!

Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy kitüntetésben részesült ő a törököknél, a miért átszökött hozzájuk, mutogatá a himzett kaftányt, a mit a szultántól kapott, biztatta, hogy hagyjon fel a további ellenmondással s adja meg magát hetvenkét vitézével együtt.

De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlaját meghajtsa a félhold előtt.

Ekkor aztán a ráczokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott aztán engedelmesebb szivre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által küldött kegyelemigéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad elvonulást biztosít a várból.

Másnap megjött a kegylevél a szultán aláirásával s azzal együtt a diszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két al-bán és hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput s kivonulván, odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalák a fellegvárat.

Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb megkisérté a szultán, a mohamed hitére való áttérítésüket, a mit ők állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl kisértetének.

Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől-egyig legvágták őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán menlevelét, mely arany tintával volt irva, de biz őt összeapríták a besliák a kegylevéllel és a díszkaftánynyal együtt irgalom nélkül. Ilyen volt a török hűség!

Történt pedig ez kisasszony havának huszonkilenczedik napján, a mely napon keresztelő szent Jánosnak feje vétetett, a mely napon csontjai egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, a mely napon feje megtaláltatott, a mely napon mutatóujja megtaláltatott, «ecce Agnus Dei!» – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a keresztyénségnek leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.

No legalább volt miről énekelni a hegedüsöknek jó darab ideig, Oláh Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály czudar árulásáról, ezek a lantosok voltak ez időben a magyarok lábonjáró hirlapjai.

A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára a tolnai táborból, ott maradt Mohácson.

A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is, onnan is elősunnyogtak s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal, annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával, nem volt sem kenyerük, sem lőporuk. Ennek a hiánya megint a primást terhelte, a ki pisetarius regni, az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére, az nem küldte el a pénzt, a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég pénzt Hédervárynak, de az, nem hogy a naszádosok zsoldját fizette volna ki, a kik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt megtartotta magának régibb követelések fejében, úgy, hogy utoljára Héderváry, a belgrádi al-bán, a ki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török Bálint kerültek bele a csávába.

A király nagyon el volt keseredve, a lelki bajához hozzájárult még a láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry primásnak és Szalkán kanczellárnak, a miért hogy ő előtte az ország állapotját eltitkolták, vele soha semmi komoly dologról nem beszéltek, hanem engedték hivalkodni s a mellett védtelen hagyták az országot.

Unisono azzal mentették magukat az urak, hogy Héderváry a hibás.

A királyt ez még jobban boszantá. Azt veté oda a primásnak, hogy hiszen az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.

Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem áll, mert Héderváryt még «Dobzse László» nevezte ki al-bánnak.

Ez a gúnynév «Dobzse László», a mi csupa megszokásból szaladhatott ki a főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt, oly féktelen haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a vele szemközt állóéról, s ez önkivületi állapotban arczul vágta a főpapot!

Szörnyű eset volt ez!…

… Arczul ütni a herczegprimást!… Magyarország egyházának fejét!… A biboros főpapot!…

A primás az első pillanatban a kardjához kapott, a szemei szikráztak. Azután csendesen lehajtá a fejét, két kezét keresztbe tette a mellén.

– A király adta… Isten rendelte így…

Azzal elhagyta a király szobáját. (Igy jegyzé fel ezt Szerémy György, a király káplánja.)

Egy arczulütés a herczegprimás felkent fején! Még ha királyi kéztől jött is az ütés!

Ha más országban történik ez, Német- vagy Frankhonban, arra a királyra az egyház anathemája sujt vissza, annak mezítláb, szőrkötéllel a nyakán kell bűnbocsánatért zarándokolni és addig bezáratnak a templomok, nem szólalnak meg a harangok, temetetlen maradnak a halottak, kereszteletlen az újszülöttek, bezáratnak az ég kapui, megtagadtatik a malaszt, a vigasztalás az egész néptől.

A magyar herczegprimás pedig azt tette a királyi arczulcsapás után, hogy hazament a székhelyére, meggyónt, felvette a halotti szentségeket, hatvanezer arany volt a pénztárában, azt elküldte a királynak, hogy szereltesse fel belőle a várait – azután lefeküdt az ágyába, kezébe adatta a feszületet és meghalt.

Mi ölte meg? A lelki bánat-e? vagy gyorsan oltó méreg? Annak a titkát boldog Isten birja!

XIX. FEJEZET.
SOK BESZÉD, SEMMI TETT.

Oh te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyen szép vagy! – Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit. Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.

Lám a töröknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi hallgat és tesz.

Szolimán szultán Nándorfehérvár bevétele után megszakítá a Magyarország elleni harczot s nagy hadserege zömével megfordulva, ellenkező irányba ment, Rhodust ostromolni.

Nagyon jól ismerhette a magyarokat. Ha Belgrád eleste után rögtön betör Magyarországba, midőn két hadserege volt a magyarnak, a nádor és a vajda vezénylete alatt, midőn Belgrád dicső védelme és eleste minden nemest és pórt elkeserített, midőn a király maga is táborba szállt, elhagyva magától sybarita környezetét, bizonynyal az egész magyar nemzetet találta volna magával szemben s a lelkesedés megduplázza a haderőt.

Magukra hagyta hát a magyarokat, tudta talán, ha a veszély elpihen, csinálnak azok maguk között hadakozást. Megmutatták már Dózsa idejében, milyen dühhel tudja a magyar a magyart rontani, akkor még csak a nemesek és pórok közt támadt az ortály, de most a viszály magva az alsó nemesség s a főurak és főpapok közt volt elvetve, hadd menjen kalászba, majd learatják azt egyesült erővel.

A mint a vihar elvonult a határról, idebenn is kialudt a honfi lelkesedés, visszabujt az áldozatkészség, felébredt helyette a pártviszály, sikkasztóknak, csempészeknek, népsanyargatóknak állt a világ.

A király is visszatért Budára s ott ismét folytak a léha, ledér mulatságok, az esztelen pazarlás. A királyné könnyelmü volt és ideges és a mellett uralkodni vágyó. A király csak a felesége szemeivel látott, annak a füleivel hallott, s nem volt olyan kivánsága, a mit ne teljesített volna. A kincstárnak a feneke kongott már, a harminczadbérlőnek negyvenezer forintot kellett volna befizetni. Volt azonban ennek az uraságnak egy szép papagály madara, melynek az a virtusa volt, hogy a legyeket ügyesen el tudta kapkodni. A királynénak nagyon megtetszett a madár, s a király cserébe a légykapó madárért elengedte a bérlőnek a negyvenezer forintot.

Az éjszakákat végigtivornyázták, reggel feküdtek le, e miatt a király csak délben kelt fel, s nagy álmosan fogadta az ország nagyjai előterjesztéseit, s aztán iparkodott tőlük menekülni, hogy lófuttatásokat rendezzen a Rákoson.

Egyszer aztán azt vette észre, hogy a Rákos mezején sátorokat kezdenek leverni. Sok sátort, egész tábor számra.

Kérdezé, hogy micsoda mulatság készül itt.

Mondták neki, hogy országgyűlés lesz, a mit saját keze aláirásával kegyeskedett összehivni.

Kiváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy ilyen országgyűlés?

Eddig is volt ugyan az ő trónralépte óta több országgyűlés, de azokat a nádor hivta össze, a királyi személynök vezette.

Kérdezte a vele volt hopmesterétől, Korlátkövy Péter uramtól, hogy miféle alkalomra készül összegyülni ez a sokaság, az pedig megnyugtatá, hogy semmi baj sincs, csak hogy épen a török most meg Szörény várát kezdi vivni, ezért a rendek valami intézkedést kivánnak tétetni, azonban ezúttal is csak megyék küldöttségei fognak egybeseregleni. – Nem arra mutattak pedig a nagyszámú sátorok.

A lóverseny után a király visszatért a budai várba s ki lévén fáradva, visszavonult a királyné lakosztályába.

Ezek voltak azok az emlékezetes szobák, melyeket még Corvin Mátyás diszíttetett fel olasz művészek által remek mythologiai képekkel s melyeknek enkausztikai festményű ablaktábláira már eddig három boldogtalan emlékü királyné karczolta fel gyémánt gyűrűivel a nevét. (Következett még a negyedik is!) Valami rosz igézetnek kellett ezekben a termekben kisérteni.

A királyné igen derült kedélyben volt ez estén. Udvarhölgyeivel egy nagy czifra bábut készíttetett Zsigmond lengyel király kis fiának névnapi ajándékul. A fababát elnevezték Lenczinek, dévaj czélzásból a királyné egyik apródjára, Héderváry Lőrinczre, a kit a király udvarához fogadott, a midőn az apját, a volt belgrádi al-bánt, a vár elhanyagolása miatt birtokaitól megfosztotta. Az apródnak kellett mintául állni a babához, a míg azt az udvarhölgyek felöltöztették s viaszkból a Lencziéhez lehetőleg hasonló arczot formáltak neki. Ez nagyon sok nevetségre adott alkalmat. A magyarnak pedig az a természete, hogy nem szereti, ha az ő rovására nevetnek. Inkább üssék-verjék.

A király akkor vette észre, hogy ez a most készülő országgyülés még sem olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Mikor a nemes urak át kezdtek vonulni Budára, a menetnek az eleje már a Szent-János templom előtt volt, mikor a vége még a hajóhidon vonult át. Azonfelül pedig mindnyájan lóháton jöttek, karddal az oldalukon.

Szalkán érsek, ki Szathmári György halála után az esztergomi primásságot is elnyerte s azonkívül a kanczellári hivatalt is megtartotta, lelkendezve futott a királyhoz, hogy parancsoljon rá a nemesekre: szálljanak le a lóról, s tegyék le a kardot, ha tanácskozni akarnak. A király kiadta a parancsot Verbőczynek, a kinek az elnöklete alatt a nemesek a Szent-János templomban az előtanácskozmányt tartották; de a nemesség csak ezt a két szót felelte rá: «ma nem!»

Miután az előtanácskozmányban megállapitották az ügyek sorát, ismét visszavonultak Pestre. A jó hangulatot előre lehetett sejteni abból a zajos kiabálásból, a melyet az elrobogó lovasok a kanczellár, a nádor, Szerencsés Imre, s Fuggerek és az országbiró palotái előtt hangoztattak. A királyi várlak ablakaiból kikandikáló udvaronczoknak is jutott abból egynémely szó.

Azon nap reggelén eltünt a királyné lakosztályából a Zsigmond király fiának szánt czifra bábu, a nyalka huszár «Lenczi». Sehol sem találták, mindent tüvé tettek érte. S a játékbábbal együtt eltünt a várpalotából annak az eredeti mintaképe is: az apród Héderváry Lőrincz.

A szökevény apród lopta el a czifra babát. A Rákosra osont vele. A felgyülekezett nemes urak között voltak megyebeli jó ismerősei: rá találhatott a sátorukra, mert minden megyének a czimere ki volt tüzve a sátorcsoport közepén magas pózna végére. Az atyafiaknak aztán beszélt csodadolgokat, a mik az udvarnál történnek. Felmutatta az aranyos bábkatonát, a mit a köpenyébe elrejtve elhozott.

– Nézzétek atyámfiai: ilyen katonákat szereznek a mi királyi udvarunkban. Ilyenekre vesztegetik az ország pénzét. Ezekkel akarják megvédelmezni a hazát!

A nevetséges a leggyilkolóbb méreg: ez az, a mi a vasedényt is keresztül rágja. Az egybegyült nemességet az ország siralmas állapotja még csak elbúsult töprengésbe hozta; hanem az a czifra baba egészen feldühité. Kikapták a bábut az apród kezéből, feltüzték egy lándzsa hegyére s úgy hordozták körül a sátorok utczáin, tajtékzó kaczagással kiabálva: «itt van a királyné katonája! Ez veri meg a törököt!» Utoljára ünnepélyesen felakasztatták egy rögtönzött bitóra czigányhóhérral a czifra bábut, mint valami tetten kapott gonosztevőt. Igaz, hogy csak fabábu volt: de kezdetnek ez is elég; vagy a hogy a magyarok mondják: «domitoriumnak», a mi étvágyat csinál a lakomához.

A Hédervári gyerek pedig egyszerre nagy emberré lett a nemesség előtt; azt minduntalan a vállaikra emelték, s szónoklatokat kellett neki tartani, a míg csak be nem rekedt. Még Verbőczynek is bemutatták, a kinek a sátora ott volt a nemesség sátorai között s szavát vették a personálisnak, hogy az országgyülés kivánalmai közé fel fogja venni a számüzött Héderváry Ferencz elkobzott birtokainak visszaadását. Az apa bünét expiálta a fiu dicső tette.

A nemesség közt természetesen voltak a királynak őszinte hivei. Ott volt Ártándy Pál, a legnépszerübb ékesszóló, a kit oly áhitattal szokott hallgatni máskor a gyülekezet, mint a papot a katedrában. Ez megkisérté egyet fordítani a dolgon. Hires «peres-patvaros ember» volt, a hogy a kor történetirója nevezi a prókátort. Védelmébe vette a királynét és annak a czifra bábuját s összeteremtettézte a tolvaj apródot, a ki a királyné bábuját elsikkasztotta. De ugyan megjárta vele; a gyerek-ember, az apród került a kert felől; fel volt már vágva a nyelve! De úgy a nyakába keríté Ártándy uramnak a vizes pokróczot, hogy a hires népszónok utóljára csákója vesztével eblábolt el a dühbe jött nemesség közül, elégséges ütleget kapva a hátára s ki lett kiáltva hazaárulónak. Tegnap még «kis isten» volt a neve, ma pedig lett «nagy kutya!»

Ártándy futott rögtön fel Budára: hirül vinni a szép eseményeket.

A főurakat ott találta együtt a királynál. Elmondta előttük őszintén, hogy minő állapot van a nemesség között. Nagy az ő haragjuk; hármat gyűlölnek nagyon: a zsidót, a németet, meg a papot. Negyediknek jönne a török, de arra ráérnek; előbb azzal a hárommal akarnak végezni. A zsidó alatt értették Fortunatus kincstárnokot, a német alatt Hardecket, a császár követét, a pap alatt Szalkán primást.

Az országtanács azt határozta, hogy másnap az országgyülés megnyítására menjen le a primás, Burgió pápai nuntius kiséretében s igyekezzék a nemességet ájtatos hangulatra vezetni.

El is mentek; de a primásnak ugyan rosszul ütött ki a dolga. Alig kezdett el beszélni, minden oldalról belekiabáltak a beszédébe; szidták, csufolták minden gunynévvel; szemére lobbantották, hogy egész háremet tart zsoldos leányokból, hogy ellensége a nemességnek, mert csizmadia volt az apja; zsidó a legjobb barátja! Csak azért vette fel a papi reverendát, mert gyáva a lelke, fél a fegyvertől. Utoljára is le kellett neki ülni és elhallgatni. Utána Burgió beszélt, diákul a nemességhez. Néhányan értették is a beszédét s mindnyájan szépen végig hallgatták s mikor vége volt, vivátot kiáltottak neki.

A pápai követ latin beszédének az volt a tartalma, hogy szavazzák meg a rendek a török elleni hadkészületre való rendkívüli adót, adjanak katonát, ne kivánják az idegenek elbocsátását s a főpapok és főurak iránt legyenek tisztelettel.

E nagy viváttal fogadott latin szónoklat hatása alatt aztán egyhangu felkiáltással elfogadák a rendek a vezérszónokuk által előadott határozatot, mely szerint sem adót, sem katonát nem adnak addig a királynak, a míg a németeket el nem bocsátja az udvarából, a míg Szerencsést tömlöczbe nem vetteti s a nádort meg a primást el nem kergeti a hivatalaikból.

Ebből aztán nagy ide-oda izengetés lett. Először hatvan, azután százhusz tagú deputatió vitte fel Budára a nemesség feliratát a királyhoz, ez alatt kegyetlenül sütötte az ég alatt álló gyülekezet fejét a forró nap; estére pedig rémséges nagy zivatar támadt, mely a nemesek sátrait mind felforgatta s a szónoki félszert is összetörte, ellenben az istennyila a primási palotába is újból lecsapott, a mit a nemesség jó előjelnek számított be: «ime az égi hatalom is a mi részünkön van.»

De ha még csak a mennykő csapott volna bele a Szalkán érsek palotájába! De a királyi várban még nagyobb zivatar eredt meg. Az új bán, Frangepán Kristóf összeveszett Szalkánnal. Frangepánnak övig érő szakálla volt, melyet velenczei fogságában eresztett meg s annak az emlékére tartott meg. Szalkán a bánnak a szakállába kapott, a miért Frangepán Kristóf kegyetlenül arczul üté ököllel; a főurak és főpapok alig tudták a két dulakodó főméltóságot egymástól elválasztani. A király jelenlétében!

A főpapok követelték a bán példás megbüntetését a szent személyen elkövetett brutális erőszakért. A király igazságot tett azonnal.

– Ha én magamra három napi szobaáristomot szabtam, a miért hasonló bünbe estem, kapjon a bán négyet.

Őrült idők!

Az ország vezetői nem tudták már, kogy kitől féljenek jobban? a töröktől-e, vagy a magyar nemességtől? amaz az ország kapuját döngette már, emez Budaváráét.

Ekkor a király lelkében fellobbant az a hirtelen támadó bátorság, mely a gyermekes kedélyeknek tulajdona. Az ellágyult lomhaságból, a vértelen közönyből egyszer-egyszer, mikor rájött a jó órája, átcsapott a legmerészebb hevületbe. Gyönge méla elméknek a szokása ez. Olyankor a fehér arcza közepén egyszerre lángvörös rózsák gyulladtak ki.

Azt mondá Lajos király a tanácstalan tanácsosoknak:

– Ha ti mind féltek a magyar nemességtől, maradjatok távol; majd én lemegyek közéjük – egyedül.

Azok megrettentek, az Istenre kérték a királyt, hogy tegyen le e vakmerő raptusról; de Lajos szilárd maradt.

– Én jobban ismerem a magyar nemességet, mint ti: az tiszteli a királyt és tiszteli a bátor embert.

A király példája a főurakat is felbuzditá, hát ők is vele mennek a nemesek közé mindnyájan, Báthory nádor, Sárkány Ambrus országbiró, Tahy János horvátországi bán, Thurzó Elek kincstárnok és a főpapok, kisérni fogják a királyt a Rákosra. S ezt az elhatározást rögtön tudatták a nemesség küldötteivel. Ezek azonban minden himezés-hámozás nélkül kereken kimondák, hogy nekik nem kell a főurakból senki, mert azok rossz tanácsosai a királynak: ők a királyt egy magában kivánják látni.

Ez ismét kihozta a sodrából az udvari főméltóságokat. Hogy a király egyes egyedül lovagoljon át Budáról Rákosra, keresztül a hidon, végig a zsidófertályon, a Rákos patak mentében, minden királyt megillető fényes kiséret nélkül! Ez őrült kivánság.

– Eredj! Mondá a királyné a férjének. S ez a szó határozott.

S hogy a királyra nézve megalázóvá ne legyen az egyedül végig lovaglás a két város utczáin: a királyné azzal az ötlettel segített, hogy menjen a király hajóval át a Dunán. Ezt helyeselték.

Másnap egy az ország zászlóját árbóczfáján viselő hajó átvitte a királyt a Rákosra. Ágyulövés hirdette az elindulását is, a megérkezését is. A pesti parton a nemesség válogatott banderiuma várt a királyra, a kit nagy vivátozás mellett vállaikon hoztak ki a hajóból s a pompásan felszerelt fehér paripára ültették: úgy kisérték a gyülés helyéig, a hol számára mennyezetes trón volt felállítva: abba, ismét vállaikon emelve, leültették.

A mostani árnyékos városliget helyén még akkor puszta fenyér volt, foltonkint nádasokkal, csincsésekkel tarkázva. Az volt az országgyülés szinhelye: homokbuczkán az elnöki sátor. Egy terebélyes vén vadkörtefa árnyékolta be a király trónusát.

A nemesség nevében a királyt Ártándy üdvözölte, a ki már kiheverte a minapi elpáholtatását, s ismét «népszája» lett.

A hódolatteljes üdvözlés után elkezdé Ártándy a gravamenek felsorolását: ki az oka annak, hogy Belgrád elveszett? hogy a hadak nem fizettetnek? hogy a kincstár üres? hogy rosz, hamis pénzzel tele az ország? hogy a végvárak nincsenek ellátva? Ki az oka mind ennek?

A király azt mondta rá:

«Én nem!»

S ezzel a két szóval itéletet mondott az országot vezető kormányférfiakra.

Mikor egy koronásfő azt mondja: «én nem!» akkor minden kormányférfi a vádlottak padján fekszik már! S azt a padot a régi időkben «deres»-nek hitták.

Erre a két szavára a királynak azután Verbőczy felelt meg.

Hosszú, és lelkesült beszédet tartott. Leirta a végveszélyben forgó nemzet sorsát, az ország pusztulását, kiméletlenül tárta fel az országnagyok kapzsiságát, tékozlását s kérte a királyt, vegye ő maga a kormányt a kezébe, legyen úr és király a nemzete fölött. A nemzet kész minden áldozatra, minden teher elviselésére, hogy hazáját és királyát megmentse; kész vagyonát és vérét odaadni, adót vállalni, és fegyverbe öltözni. De hogy az áldozat kárba ne vesszen, mint eddig, a király távolítsa el mind azokat a kormánytanácsból, a kik az ország veszedelmét okozták; a nádor helyett, a ki tehetetlen vén iszákos borszivacs, bizza az ország hadainak vezetését olyan hadvezérre, a ki tehetségét már fényes tettekkel bebizonyítá s a ki egyedül hires a felől, hogy az ország jövedelméből magának nem markolt soha. Az igazságtalan részrehajló országbiró helyébe tegyen igazságtudó férfit. A primástól vegye el a kanczellári pecsétnyomót. S Tahy János helyébe ültesse a báni székbe Frangepán Kristófot. Aztán nevezzen ki egy «kisebb választmányt» a nemességből, mely az ország bevételeit és kiadásait megvizsgálja és ellenőrizze. Ugyanezen választmány dolga legyen a király és királyné pénztárára is felügyelni, hogy az oktalan pazarlások és sikkasztások miatt ki ne ürüljön, a hogy szokott. Ez eddigi lelketlen sáfárokat pedig állítsa törvényszék elé: mind Thurzót a főkincstárnokot, mind Szerencsést, a viczéjét.

Ez utóbbi névnél az egész nemesség nagy lármával riadt fel.

«Máglyára vele! A keresztelt zsidóval!»

Verbőczy csititva inte, hogy hallgassanak el, még több mondani valója is van s folytatá aztán a nemesség kivánatait, hogy a király a német udvaronczokat távolítsa el a királyné udvarából; a külföldi követek közül csak a pápainak és a lengyelnek adjon helyet, hogy jobb pénzt veressen. Azután pedig, hogy gyakoroljon kegyelmet, irgalmazzon meg a számüzött Török Bálintnak és Hédervárynak s adja vissza az elkobzott birtokait. Végezetül pedig, legyen igazságos a király és adja át a meghalt Ujlaky herczeg birtokát Zápolya János vajdának, a kit azok a két család közötti szerződés alapján megilletnek.

Mind ezen kivánságokat a nemesség zajos helyeslése kisérte.

S nehogy ő felsége emlékezetéből valami kihulljon, mind ezen szóval előadott kivánságokat irásban is átnyujtá Verbőczy a királynak, a ki e hosszadalmas előadásra bölcsen azt felelte, hogy mindezeket meg fogja vizsgálni. S azzal királyi kegyelméről biztosítva a rendeket, azon módon, a hogy idejött, ismét visszatért Budára. Ezuttal azonban a nemesség választottai dereglyéken kisérték a hajóját a budai partig.

Mikor aztán a király a várlakba visszatérve, bemutatta a főuraknak és a királynénak a Verbőczy által latinul fogalmazott kivánalmakat: akkor tört ki azután csak a zimankós viheder. Egyik kaczagott, a másik szitkozódott, a főpapok az egek haragját invokálták.

– Ez őrültség! mondá Burgio nuntius: kiutasítani a külhatalmak követeit!

– Letenni nádorispánt, országbirót, horvát bánt, pattogott a primás.

– S elvenni a primástól az ország pecsétjét! Szörnyüködék a nádor.

A királyné reszketett a haragtól, mikor a német udvaronczainak elbocsátását elolvasták előtte. Az udvari káplán olvasta fel az iratot. Mikor pedig arra került a sor, hogy a király és a királyné pénztára fölött egy választmány ellenőrködjék, akkor haragra kelve kapta ki a káplán kezéből az iratot a királyné s tollat fogva, saját kezével törlé ki azt a passust az irásból, odairva mellé a margóra: «unus rex: unus princeps!» (Egy a király, egy a fejedelem!)

Mikor aztán a végére került a sor, ott már általános hahotát költött a felolvasott felirat.

– Most bujik ki a szeg a zsákból!

– Most látunk már át a szitán!

– Ha keresik, hogy ki az oka a sok szerencsétlenségnek, s mikor megtalálták: kegyelmet kérnek számára. Török Bálint, Héderváry vesztette el Belgrádot. De mind a kettő «nostras», hát azoknak kegyelem kell. Bünbakot keresnek, s az én legyek, a nádorispán. Hanem a vajda, Zápolya János, a ki nem jött a seregével a megsegítésemre: az kapjon jutalmat. Vegye el a király a hiveitől az Ujlaky birtokokat, a kik közt már kiosztotta, s adja oda Zápolyának, hogy annak még több tehetsége legyen ellene cselt szőni. Hohó atyafiak! ez nagyon vékony takácsmunka!

– Zápolya kreaturája az egész rákosi gyülés! Mondá Szalkán.

– Itt van Budán a fondorkodó vajda, de nem mutatja magát, – bizonyítá Thurzó. Még pénzt kérni sem jött elő, pedig egész vértes zászlóaljjal szállt meg a Szentgellért alatt, az öcscsével együtt.

– Még hódolatát bemutatni sem jött fel hozzánk; szólt neheztelve a királyné. Az öccsét küldte maga helyett. Betegséget szinlel.

– Ravaszkodás tőle! Azért bujik el, hogy ne keressék benne a zűrzavar keverőjét.

– A királynak vissza kell utasítani e vakmerő kivánalmakat. Ezt a szót már többen ismételték.

Csak a pápai követ tartotta meg józan igazságérzetét.

– Distingváljunk. A mi igazságos és teljesíthető a rendek kivánalmaiból, azt meg kell nekik adni.

Elővették: sorba járták. Ezt nem lehet! Ez lehetetlen! Ez meg épenséggel lehetetlen!

Valakit tömlöczbe kell csukatni a bevádolt főméltóságok közül.

De ki legyen ez az áldozat?

Fortunatus Imre ez egész patália alatt egy szegletében a teremnek sakkozott a velenczei követtel, mint a kit épen nem érdekel az egész dolog.

– Hallod-e? A te nevedet emlegetik! szólal meg egyszer az ellenese; az olasz nem értett magyarul.

– Hallom. Arról beszélnek, hogy valakit a nemesség lecsillapítása végett be kell csukatni a csonka toronyba. Én vagyok a legolcsóbb gonosztevő, engem csukatnak be.

Sárkány országbiró odalépett hozzá s a vállára ütött.

– Jer velem valahová.

– Tudom. A csonka toronyba. Végzem a partiet. Sakk matt! Csak azt kérem, hogy a szakácsomat is csukják be velem; mert Frangepánnal egy vályuból nem eszem.

– Aztán ne tarts semmitől. Én leszek az itélő birád; ha arra kerül a sor.

– Meg ha téged is addig agyon nem vernek.

Az alkincstárnok vidám czimbora volt; a mennyire gyülölte a nemesség és a nép, annyira szerették az udvaronczok. Szerencsés Imrét a királyi várlakból egész csapat fiatal széltoló kisérte a csonka toronyig, mely előkelő foglyoknak börtönül szolgált. Ezt a bebörtönözést másnap tudatta a király Verbőczyvel: megtoldva az igazságszolgáltatást még azzal a kegyelmi ténynyel is, hogy a börtönbe került Szerencsés Imre helyett Frangepán Kristófot kibocsáttatá a csonka toronyból; de azzal a kötelezettséggel, hogy rögtön üljön lóra s vezesse a királyi zászlóaljakat Boszniába, Jajcza fölmentésére. A derék dalmata főur végre is hajtá dicsőségesen a rábizott feladatot, elverte a török ostromló sereget Jajcza alól. A fődolog azonban az volt, hogy Zápolya leghatalmasabb párthive el legyen jó messzire távolítva a királyi udvartól.

A többi kivánságaira a nemességnek azonban azt izente a király, hogy azokat elébb a nemes uraknak a főurakkal együtt kell jól meghányni vetni.

A nemes urak visszaizenték: «no hát jőjjenek azok a főurak a közös tanácskozásra».

A főurak erre megint átizentek, hogy ők csak a király kiséretében hajlandók átmenni a Rákosra.

No hát jőjjön velük a király is. Izent vissza a nemesség.

Erre megint a király izent át, hogy mindjárt megy, mihelyt a nemes urak megszavazzák a hadi költségeket.

Akkor a nemes urak kezdtek rájönni, hogy ő velük azok odafenn a magas Budavárban tréfát üznek.

No hát ők is csináltak egy tréfát.

Megszavazták a hadi költségeket, de olyan módon, hogy az a főpapoknak fizetett dézsmából teljen ki.

Ez a tréfa meg odafenn nem találtatott nevetni valónak.

Az érsekek, a nuntius, Campeggio kardinalis, mind tiltakoztak a papi jövedelmek lefoglalása ellen.

S a sok ide-oda izengetés alatt eltelt a két hét, a mi az országgyülés tartamára szokott rendelve lenni. A régi jó országgyüléseken a követ urak nem kaptak diurnumot, se szálláspénzt; hanem a tarisznyából éltek, sátor alatt háltak; mikor aztán kifogyott a tarisznyából az eleség, s nagy ideje volt, hogy az ember tisztát váltson, akkor vége volt az országgyülésnek, haza mentek.

Most is az következett be. A nemes urak megharagudtak, hogy a király nem is hederít a kivánságaikra; az egy Szerencsés Imre, hogy becsukatott, az csak annyi, mint «pokolban egy varga». Kapták magukat, összeczihelődtek, lóhátról kimondták a határozatot, hogy majd egy hónap mulva «cum gentibus» jönnek össze egész seregestől Hatvan alá, s megtartják az «ős országgyülést».

Azzal szétoszlottak; százötven választott magyar nemest itt hagytak, hogy vigye meg a hirét a budaiaknak, miszerint az országgyülés feloszlott; de majd egy hónap mulva teljes sokasággal egybe fog seregleni Hatvanban. Szivesen látják a királyt egész udvarával együtt.

Ebből aztán rémséges zűrzavar támadt a királyi udvarnál. A király levelet bocsátott a szétfutott nemesek után, hogy meg ne próbálják a hatvani országgyülésen seregestől megjelenni.

A királyné udvaronczai pedig a nemesség szétoszoltával azt tartották első dolguknak, hogy a börtönre küldött Szerencsés Imrét nagy hűhóval előhozták, visszavitték a palotájába, s ott azután a szerencsés kiszabadulás örömére nagy dáridót csaptak; a kicsapongó tivornya zaja kihangzott a fényes termekből az utczára.

A ficzánkolásnak sirás lett a vége. Még ott volt Budán az a százötven nemes, a kiket az országgyülés felküldött deputáczióba. Azokat elfogta a düh ez arczátlan ingerkedésre. A mint beesteledett, összeszedték maguk mellé a főurak hajduit s megrohanták fegyveres kézzel Szerencsés Imre palotáját; betörték a kapukat, leverték a fegyveres cselédséget, a tivornyázó vendégek a házigazdával együtt a hátulsó ablakon át menekültek meg az ostromlók dühe elől s kötélen ereszkedtek le a bástyafalakról, úgy futottak át Pestre. A nemes deputátusok pedig miután mindent összetörtek a fényüző alkincstárnok palotájában, felfeszíték a kincstára vasajtaját s az ott talált hatvanezer aranyat elvitték magukkal. Nincs rá adat, hogy valaha beszámoltak volna vele.

Szerencsés Imre palotája ott volt a Szent-György-téren, közel a királyi várpalotához. A király az erkélyről nézte az egész patáliát, a mint az udvaronczai az ablakon ugráltak ki, vállat vont rá, jól esik nekik.

A nemes urak után azonban következett a csőcselék. Arra a hirre, hogy kirabolták a nemes urak a «zsidó» palotáját, felkavarodott a két város minden Sisera-hada; s neki indult a zsidóváros megostromolásának.

S a szörnyeteg étvágya kielégíthetetlen. A zsidó után következik a főúr, meg a főpap. A budai várlak ablakaiból, utczákat széltében ellepő néptömegeket láttak minden oldalról előhömpölygeni. A főurak, midőn hajduikat keresték a saját védelmükre, rémülve látták azoknak a libériáit a lázadó csapat élén, az ő saját hajduik voltak a vezetők.

Mindenki a királyi várba futott, melynek védelmére talpra állt Szente uram száz főre becsülhető királyi várőrségével.

A királyné és a megrémült udvarhölgyek most már egészen komolynak találták a fordulatot. A fellázadt népsöpredék nem ismer semmi tekintélyt, annak nincs félelme se az aranyos, se a biboros palást előtt. A nádort pedig a saját hajdui szidták szemtől-szembe.

– Ez Zápolyának a műve! dühöngött Báthory. Rég el kellett volna azt az embert fogatni és egy fejjel megkurtítani!

A legnagyobb szorongattatás pillanataiban trombitaharsogás hangzott a fehérvári kapu felől s a meredek úton fölfelé vágtatva jött egy csapat vértes lovas zárt hadsorban.

– Ezek Zápolya katonái!

«Miért jöttek most?» ez a kérdés.

Talán közös lázadást csinálni a király ellen támadt néppel? Azt most megtehetik. Kezében van a vajdának a király, királyné, az egész országtanács s ez mind ellensége.

A vértes lovagok azonban nem a király vesztére huzták ki a kardot, hanem a megmentésére. Közé vágtak a lázadó tömegnek s egy lélekzet alatt tisztára volt seperve a várlak előtti tér. Zápolya György hadnagya, Bodó Ferencz vezette a lovasokat. A lázadókat szerteszéllyel üzték a vajda katonái.

Maga a vajda pedig hordszéken hozatta magát a királyi lak kapujáig.

Ott kiszállt s kardját mankónak használva, ment fel a király elé. Arcán látszott az átszenvedett forró láz nyoma; nagy magas homlokán egy sor piros gyöngy vonult végig egyik halántéktól a másikig, a felrakott nadályok vérszipolyzásának nyoma. Olyan volt az, mint egy diadéma.

– Halálos betegségem ágyából szálltam le; mondá a vajda a királynak, hogy felségedet megmentsem a gonosz lázadóktól.

A király megölelte a vajdát s a királyné megcsókolta a homlokát (azt a diadémos homlokát), szabadító angyalának nevezte.

És ezzel Báthory nádorispán meg volt bukva.

Zápolya és testvére lettek a nap hősei.

S miután Zápolya még az elbujt Szerencsés Imrét is fölkeresteté s biztosítá felőle, hogy a nemességgel szemben pártját fogni kész s a kincstárnoki állásra őt tartja a leghivatottabbnak, ez által az egész udvar kegyét elhódítá.

Még hozzá, hogy a német udvaronczokat is biztosítá, hogy nem engedi őket eltávolíttatni, ezzel épen minden szivet megnyert magának.

És aztán volt a kiséretében ezer pánczélos lovag, a kiket a testvére vezénylete alatt felajánlott a királynak, személyes védelmére.

Zápolya egyszerre az udvar kegyenczévé emelkedett.

Minden jól volt már. Semmitől sem lehetett tartani többé.

És ez alatt a török elfoglalta Szörény várát!

XX. FEJEZET.
AZ ŐS-ORSZÁGGYÜLÉS.

Zápolyának jó időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyülést betiltó rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyülést, a minőt száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szive meg lett véve Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.

Színjátéknak remek volt ez. A tragœdia hőse egyúttal szerzője is annak. Van ebben egy hatalmas hős, a kinek a jóslat koronát igért s a ki e jóslat beteljesültét a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se fő, mely arravaló, sehol. Egy országgyülésen már meghozatta azt a törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást, mint magyart abba be nem ültet. Most még egy ős-országgyülésnek kell létre jönni, mely a trón mellől mind azokat a főurakat elsöpörje, a kik Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Husz éves s már elérte az emberi kor legvégső határát, haja ősz, arcza ránczos, összetöpörödött, nullának hivják, árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal, ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos megoldása volna a gordiusi csomónak, ha ausztriai Mária ülne a trónon együtt a nemzetválasztotta magyar királylyal!

A sczénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyülés, melyben a hős nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros néplázadás, melynek tetőpontra emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét. Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok hatvanezer aranyát s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára itélt Szerencsés Imre az új országgyülés által hivatalába visszahelyeztetik s kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, a miből eddig a Fugger-ház duskálkodott. És így a német fizeti a birságot s annak mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. Most azután csak egy kis türelem kell, a míg a fonnyadt, féregfurta gyümölcs lehull a fáról.

És ha nem akar magától lehullani?

A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a hatvani országgyülésre, a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar díszkisérete és oltalma.

Útközben meg kell hálni Besnyőn, a hol a király és udvara a kolostorban lett elszállásolva.

Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán érsekprimás elnökölt. Ez is Zápolya hive volt már. Derék államférfi volt, mindig arra fordult, a merre a szél fútt.

Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen megmérkőzhessék a magyar nemzet.

Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, a kire nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek s sugdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, a kinek mindig valami «extra» jön ki az agyából.

Most is azt tevé, a teljes czímű megszólítás után, melyben megadta a rendeknek a «tisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéz» titulusokat, tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a tiszteletet, mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.

– Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni, de azokat nem fogja megtartani senki. Ti megszavazzátok a rengeteg adókat, de azokat nem fogja megfizetni senki. Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket, de azokon tábor nem fog összegyülni. Ti végig fogjátok hordoztatni a véres kardot az országban, kikiáltatjátok, hogy «veszélyben az ország!» de attól az alvók fel nem ébrednek. Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla, hát múlhatatlanul kell mi nekünk a törökkel élethalálharczba keverednünk? Ime a hatalmas Francziaország méltónak tartá szövetséget kötni a török császárral. Hasonlót tett Velencze és Lengyelország. A mi nem volt szégyen francziának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk, a követet börtönbe vetteténk. A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács, Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. Még nem lépett át a határunkon a török, még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a mienk. Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel s mi ajánlanók fel a békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az országra, s a fegyver élére bizzuk az eldöntést? Hát nem nagyobb megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy jó szóval eltávolítanánk azoktól a török hadsereget?

Tovább nem beszélhetett, lezúgták, elhallgattatták.

De Fráter György e zúgáson keresztül dörgő hangon kiáltá oda:

– Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a nemesség igazat?

Az előljáró tanácskozmány után magához hivatá Zápolya Fráter Györgyöt.

– Hivem vagy-e még, a hogy eddig valál? kérdé a vajda a baráttól.

– Bizonyára, a míg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni foglak.

– Tehát te meg vagy győződve a felől, hogy ha Magyarország békét köt Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?

– Ez hitem és reménységem.

– Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kivánatosnak tartod-e te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, a ki most Szent István és Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Budavárát?

Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a hazáját, csak hogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse a saját fejére. Megnémult, nem tudott felelni.

– Nos tehát! bölcs férfiu! Olvastad Aristoteles «Organon»-ját? Olvastad Lully Rajmond «Ars magná»-ját? Tudod, hogy mi a logika?

Fráter György meghajtá a fejét.

– Vissza fogok menni a kolostoromba, s várok, a míg te jösz oda hozzám…

A logika Zápolyának ad igazat, a hazaszeretet Fráter Györgynek.

Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot. Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen összekuszálhatta volna, a ki nem találta meg benne a szerepét.

A kora hajnalban utrakelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt.

Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem azért ültek lóra, hogy harczoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt hozzanak.

Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva, oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá tegye magát e sokaság közepett.

S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A szekereket gyékény- vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyilásán a nemes urakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe markotányos sátorok, laczikonyhák, melyekben czigánypecsenyét sütnek s karczost, méhsert, töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek kivánságára.

A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék. Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.

Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a nemességnek, melynek már be lett tanítva a maga tennivalója.

Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, a ki szorongva tekintett végig a felállított fegyveres tömegen.

– Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés, monda a király személynökének.

– Ez csak a negyedrésze az összes nemességnek, biztatá a királyt Verbőczy. Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.

És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre s két álló óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem, tömérdek a vád, a mit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország tanácsadói. Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja s helyettük a hiveket és tehetőseket hivja oda. De még az sem elég, az ország zászlósai mellé szükséges egy országtanács, melynek nyolcz tagját a nemességből kell kiválasztani, azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a vallásra. (Ime a miniszteri rendszer.)

A közel álló nemesség, a ki egészen vagy fülhegygyel hallotta a lelkes beszédet, a midőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt, hogy «mindnyájan azt kivánjuk!» s ez a kiáltás tovább terjedt a félkör két végéig. A mi a centrumnak jó, az bizonyára a két szárnyra nézve is csak jó lehet.

Verbőczy leszálltával, Szalkán érsekprimás lépegetett fel az emelvényre. A mint ennek a bibornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló nemesek, a kik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást: «Nem kell a varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadia műhely! Le a nemesség ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az Istennyila!»

A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arczvonalt, felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a primás a «mi hivünk» már: nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.

Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet, csak annyit mondott, hogy ő magától is leköszönt már a korlátnokságról s ezennel leteszi ő felsége kezébe az ország pecsétnyomóját.

Mikor leszállt, még egy gyönge vivátot is kapott az első sorokból.

Következett utána harmadik szónoknak a nádorispán.

Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytől megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gunyolódva biztatták: «No öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a Mazoni herczegnő nyoszolyájára?»

A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a bukását érző államférfi, majd a dölyfös dynaszta került benne fölül. A zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy állítsák törvényszék elé s ha bűnös, vágják le a fejét. Kaczagtak rajta. Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos termetével.

S ez legyen fővezére a magyar hadseregnek!

Negyedik szónoknak következett az országbiró, Sárkány Ambrus, barna, ragyás képű, köpczös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki emelvényre s bizott a jó torkához, olyan hangja volt, mint a recsegő tárogatónak. Elkezdte a nemességet leczkéztetni. Ököllel ütötte a mellét és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt állítá «úgysegéljen»-nel, hogy nincs ő hozzá fogható hazafi hűségben, áldozatkészségben három sem az egész országban.

Erre aztán megindult ellene a zivatar a középsátorban.

– Hazudsz! Áruló vagy!

– Gebedj meg a hamis szavaktól!

– Harminczadok bérlője vagy! Szegények nyuzója vagy!

– Korcsmáros vagy! Rossz bort méretsz a csapszékeidben.

– Lócsiszár vagy! Marhakupecz vagy! Lóbőr kereskedő!

– Vágjuk össze az áruló kutyát!

S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből, de a két Zápolya közbeveté magát s azoknak az oltalma alatt az országbiró valahogy le tudott menekülni a szószékről s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja közé.

Még azután a kincstárnok Thurzó Elek lett volna hátra, a kinek szószékről igazolni kellett volna a sáfárkodását, de ez már okult az előtte szólottak gyászos példáján s akárhogy kiabálták a nevét: «halljuk Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!» hallatlanná és látatlanná tette magát, a képét sem mutatta meg.

Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az országgyülésből és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette Verbőczy, azért ő a király personalisa.

A királylyal együtt eltávozának az ősgyülésből a primás, a nádor, az országbiró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, a ki valamiben ludasnak érezte magát.

A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt s a király eltávoztával folytatta a tanácskozást, azzal a külömbséggel, hogy most már a markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek s szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tüzött czigánypecsenyével, a mi nagyban könnyítette a tanácskozást, mivel hogy semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy kupa jó bor, meg egy darab bőrös pecsenye.

Hol is hagytuk el a tanácskozást? (Öt percznyi szünet után.)

Igen! A hazaáruló főméltóságok elkergetésén.

A visszatérő kiséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbiró rögtön szekérre kapott és megszökött.

«No ha megszökött, akkor ezzel «re vera» elismerte, hogy áruló.» A birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Dobó Ferencznek jutott: Zápolya hadnagyának, a ki a budai lázadó csőcseléket szétverte.

Azután következett a sor a «nádorspán» elcsapására (a hogy az egykoru krónikás a palatinus czimét összehuzta). Ez is egyhangulag lett elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az országgyülés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehez nincs joga az országgyülésnek, ez a korona pærogativája.

Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról odarugtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok kiabált összevissza. Egy-egy szónok, a ki a szószékre felkaphatott, ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben, a kocsikon levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, a miből utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no hát ha nincs joga a nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkonczolni, akkor aztán rakja össze ő felsége, ha van hozzá prærogativája!

Azzal nagy tömegekben megindult a nemesség Hatvan felé, kivont karddal.

A tumultus hirére az udvaronczok azt a tanácsot adták a királynak, hogy meneküljön vissza Budára, a mi végzetes veszedelem lett volna. Szerencsére ott volt Zápolya János, a ki a zűrzavar kezdetén a vértes lovasságával előre sietett az országgyűlés szinhelyéről, s elfoglalta a király kastélyához vezető utczák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. Hanem Báthory Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, a míg a nemesség meg nem érkezik. A lovas csapatok aztán egész éjjel nyargaláztak alá s fel az utczákon, s keresték házról-házra az árulókat. Ha egyet-egyet felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.

Másnap aztán folytatták ugyanezen rendben az országgyülést.

A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban Várday Pál egri püspök tartott meg egész czeremoniával, addig a laczikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátor ponyváikat. A ki ez alatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogczímen, hogy Thurzó híve, a ki titkos lutheránus, s nem hallgatja a szent misét.

Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, melyben az volt, hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, birái által itéltessék el. Valami háromszáz nemes, a ki a középen volt, s hallotta a felolvasott üzenetet, azt mondta rá, hogy nagyon helyes, de a többi tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A kipéczézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csuf czímekkel megrakva.

Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday János, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanács urak letételébe.

Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül kikiáltotta azt a három urat az elcsapottak helyébe kanczellárnak, kincstárnoknak, országbirónak!

Hát nádor ki legyen?

«Zápolya János! Zápolya János!» Kiabálta a nemesség.

A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb biboros szék, az volt a nádor széke. A délczeg vitéz gúnyos mosolylyal fogadta a megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! három év előtt még az lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda szólni akar, elcsendesült az egész karélyban, úgy hogy Zápolya érczhangú mondását messze meg lehetett hallani.