– Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, a ki esze és ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig emelkedett, Verbőczy István…
E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt: «Vivat Verbőczy palatinus!» Az égrengető kiáltás elhatott a királyig Hatvanba.
Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya Jánosnak szánta a nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, eszű ember volt. Az egész mozgalomban, melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja ragadni, de saját emelkedésére nem gondolt e mellett. Neki elég volt az a dicsőség, a mit eddig szerzett, hogy első, talán egyetlen törvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyüjté, az igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.
De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava, Isten szava! hát még ha az a nép csupa nemes emberből áll!
Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben hagyja.
Verbőczy zokogva borult a király lábaihoz, úgy könyörgött.
– Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a kezembe ezt a súlyos kardot, a melylyel nem birok. Én egyszerű litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az ország főkapitányságát? hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak fővezére? szegény sorsu vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak, melyhez se lelkem, se vagyonom? Szabadíts meg tőle.
Háromszor ismételte e rimánkodását, mindannyiszor a nemesség éljenrivallása nyomta el a szavát.
A király szomorú mosolylyal mutatott a tomboló tömegre.
– Te ébresztetted fel ezt az óriást, te hoztad össze az ős-országgyülést. Ha te nem birsz vele, a nagy népvezér, hát én szegény kicsi király, hogy tegyek ellene? Csak viseld te a magad terhét, én is viselem a magamét.
Azzal inte a király a mögötte álló kanczellár püspöknek, hogy olvassa fel az esküformát az új nádor előtt.
Az egész tábor levette a süveget fejéről, a legmélyebb csend lett, a míg Verbőczy elmondá az eskű szavait az egri püspök után.
Akkor aztán újra kezdődött az üdvrivallás.
Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyülés megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden czikkre. Valami háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, a mit megéljeneztek, de tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyülés.
S mind ez nem tartott három napnál tovább.
Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni, hadd lássa a mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfi lelkesedés?
A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyülés határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve ujból megerősíttettek.
Voltak pedig ezek az adók a következők.
«Minden nemnemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy, kereskedő, vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy aranyat.»
«Minden hordó bortól egy forintot, hordó sertől tíz denárt.»
«Minden igásmarhától öt denárt, juh-, kecske-, sertés és méhkaptár után két denárt.»
«Minden kézműves, a füstpénzen kívül, a műhelyétől egy forintot.»
«Boltos kereskedők az árúk értékének egy huszadát.»
«Házalók minden lovuk után ötven denárt.»
«Molnárok minden kerék után, halászok minden háló után egy forintot.»
«A papok ezüstnemüiknek egy tizedét, a templomok kincseiknek egy negyedét.»
«A zsidók apraja, nagyja, fia, leánya, fejenkint egy forintot.»
(Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer soha sem «volt», nem is «lesz» Magyarországon!)
De még önmagára is adót vetett ki a nemesség.
«A nagybirtoku nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek fele részét az ország pénztárába, a kisebb birtoku nemesek pedig adózzanak épen úgy, a hogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek egy kurta forintot.»
«A füstpénzből a király és a királyné kapjanak huszonöt denárt.»
S hogy ez a begyülendő tömérdek kincs, szokás szerint, «cape-rape» módon szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állítassék fel egy erős vár az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.
És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes tárgyalás, nem módosítványok, nem névszerinti szavazás, semmi közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész országgyülést, «hisz úgy sem fizetjük meg!»
Azután meg lett alkotva az új államtanács, a nyolcz nemesi miniszterrel.
Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok viseljék.
Katonák zsoldja meg lett állapítva, a huszároké havi négy forintban, a puskásoké hatban.
A réz és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, a ki csodaeredményeket igért.
És a nagy Ujlaky herczegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, a ki ez által egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve.
(Ez volt tulajdonképen a legvalárdabb föladat, a sokat vitatott Ujlaky örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbirót, kincstárnokot megbuktatni.)
S hogy az országgyülés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt, értéktelen ezüstpénzt, a mit Szerencsés Imre veretett, (miután már meg van, és el nem emészthető) igyekezzék a király külföldi fizetéseknél elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be többet a határon.
Ez mind és még a jövő évi országgyülésnek a kihirdetése nehány óra alatt el lett határozva a hatvani sikon, s ezzel az országgyülés rengeteg vivátot kiáltva a királyra, szép rendben eloszlott.
A király kiséretében járt német irástudó, Spervogel, mint szemtanuja a hatvani országgyülésnek, feljegyezte róla azt a dicséretreméltó adatot, miszerint a nemes urak az országgyülés közelében fekvő rozs- és árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban és tyukjaiban kárt nem tevének, ellenben a husnak és pecsenyének, ludnak és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, a mit az eladó kofaasszonyok követeltek érte, a mi őseinknek jó hirnevére a legszebb magasztalás.
Hogy mind ezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az már kevésbbé dicsekedésre méltó.
Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, a ki parancsol, ahoz még egy bolond is kell, a ki engedelmeskedik. Fizetés dolgában pedig régente is kevés volt a bolond ember.
Legkisebb számítás szerint öt millió aranynak kellett volna begyülni az ország pénztárába. (A mi a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyértékű volna ötven millió aranynyal.) Aztán összevissza nem gyült össze több negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építetni az ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemes urak, meg a papok épen nem fizettek, a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az adókivető jött, kivetni rá a dénárokat, s a kéményét lebontotta, hogy füstpénzt ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóból, csakhogy adót ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt, meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkal felében, harmadában. Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság első szinmézéhez, vagy a tokaji bornak az eszszencziájához. Azok a mi pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha már fennemlített Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat a kutyáikkal itatták meg.
Szerencsés Imre, természetesen, a mint a rézbányák bérletét a Fuggerek kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyre pótolja belőlük, a mit a nemes urak annektáltak: ő tőle is építetlen maradhatott az a torony, a miben az ország kincsét kellett volna megőrizni a négy magyar nemesnek. Milyen optimismus! Négy úr egy csomóban, a ki az ország pénzét megőrzi.
Minden úgy következett be, a hogy azt Fráter György előre megmondá Zápolyának.
A hatvani ős-országgyülés után Lajos király hazatért a fővárosba.
A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyülésből, s hogy a magával vitt vén totyakos főurak helyett fiatal daliás főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani operaház helyén.)
Éjszakára kivilágították a várost és Budavárát.
Talán ugyanezen a napon irta VII. Kelemen pápa Ferencz franczia királyhoz azokat a baljóslatu sorokat, melyekben ez mondatik:
«Ki van már tűzve az óra, a melyben a szegény nyomorult Magyarország eltemettetik».
Minden úgy ment, a hogy Zápolya János tervezte. Az ország főméltóságaiba az ő hívei lettek megválasztva, a megyei kapitányok, kik az ő pártjából szemeltettek ki, elvették a hatalmat a főispánok kezéből, a nyolcz nemes kezében volt a kormány, ő maga elnyerte a nagy kincsű Ujlaky örökséget, úgy, hogy valósággal ő volt már a király az országban, csak a korona hiányzott a fejéről.
Hanem egy nagy hiba történt a számításban. Elmaradt az országgyűlés befejezése alkalmával a mindenkor szükséges és elmulaszthatatlan szankczió.
Mi az a «szankczió?»
No hát a király jóváhagyó aláirása.
Dehogy is az!
Az ökörsütés a szankczió. Ez maradt el.
Hát látott már valaki nádor választást ökörsütés nélkül?
Báthory István uram nádorispánná megválasztatása alkalmából hét napig tartott a dáridó: a nemes urak még mézes bábot is kaptak, a mit hazavigyenek a tarsolyban a gyermekeiknek! a hatvani választásnál pedig azt sem kérdezték az embertől, hogy «mit iszik kend koma?»
Zápolya bizonyosan azt tartotta, hogy nem az ő dolga a traktálás, hanem a nádorspáné: Verbőczy pedig szegény ember volt, neki nem volt módja tizennégyezer nemes urat ősi szokás szerint megvendégelni. Szép szóval, ékes beszéddel jól tartotta ő a nemességet, de bizony kézzelfogható táplálékkal nem szolgált a hiveinek.
Vége is lett a becsületének.
«Ilyen kamuti nádorispánt még nem látott az ország!»
De legnagyobb hiba volt az, hogy a nemesség főfőkolomposát, Ártándy uramat is kinn a hűs levegőn felejtették. Minden híve Zápolyának kapott valami donácziót, csak ő maradt puczéron. Még az a hadnagy is, a ki a budai csőcseléket szétkardlapozta, megkapta a maga részét az országbiró elkobzott jószágaiból. A Héderváry gyereknek, azért az érdemeért, hogy a királyné czifra bábúját ellopta, visszaadták hazaáruló apja lefoglalt birtokait, Ártándynak csak az akkor kapott ütlegek emléke maradt meg. És a hatalmas Zápolya, a ki hires arról, hogy olyan tiszta kezű, hogy soha ő rá azt a csunya vádat nem emelte senki, a sikkasztás, lopás vádját, könnyű neki! A hol más csipeget, markolgat, ott ő nyalábol! Hanem arról elfelejtkezik, hogy a nagy vagyonból másnak is juttasson, a ki belesegítette. Ő csak a katonáira gondol, azokat fizeti rendesen, pedig a ki nem katona, az is elvenné ám a zsoldot.
«Nemesek neheztelnek rá, hogy járkálói nem keresik fel hajlékaiban Isten jó nappal, s egy marék új pénzzel» mondja a krónikás.
A ki nem elégített hivekből támad a legkeservesebb ellenség.
Zápolya János úgy járt-kelt már a fényes királyi várban, mint a ki otthon van. Adta a rendeleteket, királyt és nádort mellőzve, s még a királyné szemébe is nézegetett. És ezt az udvaronczok különösen siettek a király fülébe besugni.
Komoly előkészületek történtek a közelgő háborúra. A király és Zápolya János számára ujdonat pánczélok lettek megrendelve Bertholdnál, a hires pánczélkovácsnál. Egyszerre készült el mind a kettő, egész családi ünnep volt, mikor a két fényes fegyverzetet felpróbálták a viselőikre. A királyné és udvarhölgyei mind jelen voltak a fegyverbe öltözésnél.
A király pánczélja fényes fehér aczélból volt, mesterségesen czifrára vésve s a mellvért ezüsttel kiverve, a sisakja egészen vert ezüstből.
A vajda pánczélja pedig violásbarnára zománczolt aczélból, arany kacskaringókkal gazdagon felékesítve.
A király a kardját nem övezte magára, azt a fegyverhordója viszi utána s csak akkor adja kezébe, a mikor használatra kerül a sor. Jó hosszú pallos az, a szűz Mária képe aranynyal beedzve rajta, a másik oldalon: «in hoc signo vinces».
De a vajda általvető himzett övön hordja magával a kardját s ez az a híres Castriota kard, görbe, és a vége felé szélesebb, arab ákombákom a két lapján, nap, félhold és csillag.
Mind a két fegyverzet egymás mellett látható a bécsi muzeumban mai napság. Szegény Lajos király! de kicsiny, de vézna volt a termeted ahoz a nagy hős lélekhez, a kit magában rejtett, hogy ez a gyerekpánczél elég volt hüvelyének!
Mikor a tükör előtt felcsatolták a karvasait, elcsüggedve nézte a tükörből vékony karjait, a miken igyekezett az izmokat megfeszíteni s szomorú volt a lelke, mikor összehasonlította magát a vajdával, ezzel az életerőtől duzzadó daliával. Még azt is láthatta a tükörből, hogy a királyné azt a daliás alakot gyönyörködve nézi, míg akkor, a midőn a király felé téved a tekintete, az arcza egyszerre elkomorodik.
Az udvaronczok mégis siettek a királyt hizelkedve üdvözölni, milyen pompásan illik rá az a fényes pánczél.
Annak pedig megsúgta a lelke, hogy ez lesz az ő halotti köntöse.
Azután jött a kardok kipróbálása.
Egy ormótlan nagy török fejet állítottak fel, dereka is volt a bábnak, a fején szaraczén sisak kovácsolt aczélból.
A király két kezére fogta a pallosát. Vékony karjaiban a sok testgyakorlástól volt még elég erő azt felemelni és lesujtani vele.
Meg is adta az árát a sulyos csapásnak a nyomorult török fej. Sisakja behorpadt, meg is repedt tőle. Az udvaronczok tapsoltak e derék fejedelmi csapásnak.
Akkor aztán Zápolya tette meg a kardpróbát. Ő csak úgy félkézzel húzta ki azt a nehéz szablyát, nem is látszott rajta, hogy nagyon összeszedte volna az erejét. A kard egyet süvöltött a légben, s pillanat után kétfelé hullott a sisak fejestül, de még a dereka is a bábalaknak.
Nem tapsolt senki, nem brávoztak, de az általános elbámulás jelezte a hatást, a mit a hősi erőmutatvány előidézett az udvari társaságban.
És a királyné nagyot sikoltott. Mi volt az?
A király a pallosára támaszkodott. Meg volt rendülve. Talán a törökfejet szelő kardcsapástól? Vagy talán a királyné sikoltásától. Úgy fogta két marokkal azt a pallost, hogy azt lehetett tőle várni, most mingyárt szembe áll a vajdával: «no hát most próbáljuk ki egymáson a kardjainkat!»
Az udvaronczai siettek lekapcsolni a királyról a pánczélzatát.
Lehet a királynak kard nélkül is csapásokat osztogatni.
Másnap a vajdának kiadta a király a parancsot, hogy siessen azonnal Erdélybe. Szolimán ott készül betörni, Erdélyt megszállni. Ott próbálja ki a kardját a török fejeken.
«Hát fusson a kerék!» monda Zápolya s engedelmeskedett a parancsnak.
Ezzel az egyetlen kipróbált hadvezérét veszté el a király a legválságosabb időben.
A megbuktatott főurak pártja nem adta fel a játékot.
A hatvani országgyülés Zápolyát tette az ország valóságos urává.
Azt mondták rá, hogy ez erőszak volt. Tizennégyezer ember, lóháton, karddal az oldalán nem határoz, hanem erőszakoskodik.
Tizennégyezer lovassal szemben nincs törvényes védelem, nincs meggyőző okoskodás. Példa volt rá Báthory nádor, Sárkány országbiró esete, a kiket letorkoltak. De volt egy a főurak közt, a ki a nagy lárma közepett bölcsen hallgatott és nem jött elő a királyi sátorból. Ez volt Thurzó Elek, a főkincstárnok. Hiába kiabálták a nevét, meg az ismertető czímeit, «gyere elő te tizenhat feleségü lator! Te Mén-Marót! Te asszonyok közt főkapitány!» Hallatlanná tette a meghivást.
A többi megbuktatott főúr mind arra biztatta a királyt, hogy kérje fel a sógorát Ferdinánd fejedelmet, küldjön tizezernyi osztrák zsoldost Budára a jövő országgyülés ránczbaszedésére. Thurzó mást tanácsolt. Ne tizezer harczost küldjenek Budára, hanem csak tizezer aranyat. Ez többet fog használni. Zápolya kimélte a pénzét, ezzel elrontotta a dolgát. Ugyanazt a lóhátas országgyülést ellenkező irányba is lehet fordítani. A lónak a feje arra fordul, a merre az abrakos vályut teszik.
A Fuggerek adtak pénzt e czélra. Ötvenezer aranyat. (Ez volt az első korteskedés!) A Fuggercsalád a Thurzókkal sógorságban állott.
«A nemességet megfordítani». Ez volt a jelszó.
Legelőször is megnyerték a nagy népszónokot, Ártándy Pált, a ki minden mozgalomnál előljárt, de a jutalomosztásnál mindig elmellőzték. Most a jutalmon kezdték. Ártándy aztán megalakította nagy titokban az udvari pártot, fiatal vállalkozó nemes urakból. A pártnak szépen hangzó nevet is adott: «kalandosok» társasága. S hogy feltünő ne legyen a pártalakulás, nem Budán volt az összejövetelük, hanem a szép alföldi városban, Kecskeméten. Kétszázan voltak a kalandosok, jól felfegyverezve és begyakorolva, titkos jelszavukról ismertek egymásra: «pro rege et regina» ez volt a jelmondatuk. A kecskemétiek ugyan nem tartoztak a nemesi osztályhoz, de jó lovasok voltak, nem jobbágykodtak, redemtusok voltak. Szavazatuk ugyan nem lett volna az országgyülésen, de ha Tarczay Miklós és kalandos társai vezették őket, ki kérhette elő az armálist tőlük? Olyan egy ezer kecskeméti igaz magyarnak lóháton bevonulása egy szép áprilisi napon az egész országgyülés arczulatát megváltoztatá.
Az új nádor, Verbőczy, tudós férfiú volt, csak azt nem tudta, a mi körülötte történik.
A kalandosok gondoskodtak róla, hogy a válságos időkben épen eltávolítsák a nádort Budáról. Thurzó (a titkos lutheranus) hevenyében zajos mozgalmat támasztott a felső magyarországi újhit-követők közt. Azok voltak a bányászok.
A lutheranus lázadás hírére Verbőczy hirtelen ott termett Beszterczebányán, társul véve maga mellé a már Lutherkergető híréről ismeretes Rajkay Gáspárt s ketten egyesült igyekezettel hozzáláttak a hæresis kiirtásához. Az eretnekségen kivül még az a bűnük is volt a bányászoknak, hogy magasabb munkabért követeltek, a mi még nagyobb bűn az államférfiak kis kátéjában.
S mig az ország nádora tartotta a nagy inquisitiót, missionariusi buzgalommal, az alatt a kalandosok a vármegyéken gyöngyen átgyurták a nemességet, a maguk hiveit ellátták utiköltséggel, vezérekkel, a Zápolya hiveit lebeszélték, elijesztgették, nem nemeseket is, a kiknek posztó ruhájuk volt, lóra ültettek, a tiszántuli nemességet felbőszítették Verbőczy ellen a hitüldözés miatt, ezek már nagyrészben kálomisták voltak, s ezen a módon egy évvel a lázongó rákosi országgyülés után, s csak tiz hónappal a hatalmaskodó hatvani ős «korultái» után, összehoztak egy olyan szép engedelmes országgyülést, hogy abban még csak irmagja sem volt a Zápolya-pártnak.
Midőn Verbőczy a nagy inquisitióból haza érkezett Budára, csak elbámult rajta, hogy a királyi várlakban mind ott találta a megbuktatott főurakat, Báthory, Sárkány, Thurzó, Tahy diadalmas orczával jött eléje s még csak a keze intésével sem köszönté, Szalkán érsek pedig a mint meglátta az egyik ajtón belépni, maga a másik ajtón kihúzódott. Lármás fiatal leventék, a kiknek az arczát soha sem látta, félretaszigálták az útból, az udvarhölgyek összesuttogtak s vihogtak, a királyné pedig nagyon hidegen szólt hozzá s az egészségi állapotja felől tudakozódott tőle.
Verbőczy vette észre, hogy neki itt letelt az esztendeje. Megfoghatatlan volt előtte ez a nagy fordulat, de minden jel tanuskodott róla, hogy az valóság. Felkereste azonnal a királyt. Elmondá, hogy az udvar arczulatából azt olvassa ki, miszerint ő itt fölöslegessé vált, s kérte a királyt, hogy fogadja el a lemondását a nádori méltóságról, melyet ugyis szive ellenére erőltettek rá.
A király válasza fagyos volt a nádorispánhoz.
– Menjen haza s várja el a rendek határozatát.
Verbőczy hazament budai palotájába s mint aféle tudós ember könyvei között kereste a megnyugtatást.
Reggel azonban a szolgái kizavarták azzal a rémhírrel, hogy az országgyülésen a nemesség Verbőczy fejét kéri.
Csak annyi ideje volt, hogy a várbeli alagúton át elosonhatott s a Dunához érve egy naszádon elmenekülhetett.
Egy órával később már ott voltak a palotája előtt Báthory hivei, a kik darabokra akarták konczolni. Épen mint Hatvanban Báthory Istvánt a Verbőczy hivei.
Nagy volt a haragjuk, hogy nem kaphatták meg. Boszújokban fel akarták dulni Verbőczy palotáját, de a király leizent hozzájuk a várpalotájából, hogy ezzel a szándékkal hagyjanak fel, Verbőczy házában nem találnak mást, mint irásokat és boros hordókat, ha az elsőbbeket pusztítják el, a közönségben tesznek kárt, ha pedig az utóbbiakat, akkor magukat verik földhöz. Ebben megnyugodtak.
Az új országgyülésen aztán megsemmisítették a hatvani országgyülés határozatait, Verbőczyt ipával együtt, mint hazaárulókat, számüzték, Báthory Istvánt visszatették a nádori székbe, Sárkány Ambrust az országbirói méltóságba, Thurzó ismét főkincstárnok lett, Tahy újból horvát bán, a helyébe választott Frangepán Kristófot szintén elcsapták. Az ki is vándorolt, külföldi szolgálatba állt s ezzel még egy másik kipróbált hadvezére a magyar hadseregnek lett elvadítva az országból.
Mit szólt mindezekhez Zápolya János vajda?
De mit szólt Szolimán szultán?
A szultán épen az nap indult meg Sztambulból kétszázezer harczossal és háromszáz ágyuval a Magyarország elleni hadjáratra.
«És a király, bárha a veszély nagyobb volt, mint valaha, mindezekre nem indult meg, mintha kőből volna.»
Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborut. Hunyady Mátyás diadalmas hadjáratai óta harminczöt esztendő mult el. A ki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség pánczélján. A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar magyar ellen harczolt, vértes lovagok, kaszás pórtömegek ellen. Puskával, ágyuval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt a zsoldosokra bizták. Azok védték a végvárakat s ott el is fogyának az ostromokban. A nemes csak lóháton akart harczolni, gyalog vitézkedni paraszt dolog. Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt, mit vezetett volna? Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához nem értett senki. Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer vitéz nem tett egy ezredet.
És az ellenség, a ki boszuálló hadjáratra megindítá tengersokaságú seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokból állott, vértes lovas spáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadmüveletekben tanulták a vérontás tudományát, háromszáz ágyujokkal a csatatéren tették le a remeket, s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró.
A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán Kristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem beszélt már senki Budavárában a haza veszedelméről, csak arról a nagy diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját megbuktatták.
A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné tánczvigalmakat a várban, a miken reggelig mulattak.
«Együnk, igyunk! Hisz úgy is meghalunk!» Ez volt a jelszó.
Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, a kik Szolimán táborából kerültek elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szoliman tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll, maholnap idebenn lesz.
Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket, ő küldött pénzt, s az nem ment czigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát.
Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdától jobban féltek Budán, mint Szolimántól s a helyett, hogy ezt a rendezett hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön keresztül, Szolimán kétszáz ezernyi hadseregének a feltartóztatására pedig leküldték Tomory Pál érseket, és Báthory István nádort. Tomorynak volt ezerötszáz lovas katonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye, se felülni a lovára, se leszállni róla nem tudott magától.
Ekkor aztán a «véres kardot» meghordozták a kikiáltók a vármegyében faluról-falura kihirdetve, hogy «veszélyben a haza, a király katonát kér.» S hangzott aztán hegyen síkon a lelkesült dal: «Lajos király azt izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan elfogunk menni.» Régi nóta ez nagyon!
Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek, főurak és főpapok a zászlóaljaikat, de az lett a válasz, hogy majd ha a király is menni fog a háboruba, akkor mi is megyünk.
A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá gyülekezzenek. Itt volt az ország központja, erős, védelmezhető vár, hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya seregét is meghivni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik végvár a másik után veszett el, de senki sem mozdult, azt mondták: «menjen elébb a király!»
S a királynak volt mindössze háromezer fegyverese.
Ez alatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat, Péterváradot, a vitéz őrsereget, a kiket elfogott, kegyetlenül lefejeztette.
Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt izenték Zápolya Jánosnak, hogy jőjjön az egész seregével Erdélyből Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép rendezett táborát s közeledett ép oly gyors napi járatokban, mint Szolimán.
A kik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a térképre s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb útat tett-e meg Zápolya Erdélytől Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék alatt? A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen.
A király zsoldos hadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüst edényeknek, az arany szentségtartóknak felét össze kell szedni s azokból pénzt veretni. Huszonöt pénzverő sajtolta nyakrafőre a forintokat, denárokat. (Lehetett pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy forinton, egy zsák buzát egy negyedrész forinton.)
A főpapok nem akarták ide adni a templomi ezüst edényeket, s a kincstárnokok azokból is, a miket erővel elvittek, a szebb billikomokat eltették maguknak.
Egyre verték a gépek a pénzt, de zsoldra, puskaporra még sem volt pénz.
Addig pedig nem volt katona.
Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol vegyenek?
A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a főtáborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és puskájával megjelenjen. A kitüzött határnapon egyetlen ember sem volt ott.
«Menjen előbb a király!»
Ekkor aztán Lajos király azt mondá: «no hát előlmegyek!»
Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára s leszállt a táborba Drághfy János kiséretében, a ki a király zászlóját vitte, ősi szokás szerint a sarkantyui leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak nem szabad elfutni a csatából.
Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé, szembeszállni Szolimán kétszázezerével.
Hanem a királynak példája egyszerre lángot gyujtott.
Arra a hirre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a nemesség s megszünt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt már mindenki s indult a király után.
Csakhogy már későn volt.
Egy hónappal elébb megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés, most már csak vesztébe vitte.
A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső Magyarországiak is, szintén a horvátok; Morvából, Lengyelországból megjöttek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, lovas és gyalogezredével, Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnozenszky Lénárd lengyel a magyar harczosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva, a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és Szerecsen János kétezer ijászszal. (Szolimán tüzérei ellen ijászok!) Összeverődött lassankint huszonhétezer harczos a király zászlója alatt.
És mindenki tudta jól, hogy az ellenség hadereje nyolczszorta nagyobb.
A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba szállni, nemesi privilegiumaik szerint ők csak a király személyes vezetése alatt tartoznak harczolni, erre allegáltak.
Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra:
«Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét. Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, a hová mások nálam nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!»
Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról, még el lehet fordítani az országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz, igérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele.
Késő volt már! A hatvani országgyülésen, midőn Fráter György kimondá a békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett.
A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday Pált a nejéhez, azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe, gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arczképével, balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta.
S azzal indulót fuvatott s az egész táborral megindult Tolnából lefelé.
Még ekkor vezére sem volt a magyar hadseregnek.
Hadi tanácsot tartottak vezérválasztásra.
Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen volt szegény.
Ki van hát még vezérnek való?
A kalocsai érsek? – Vagy pedig Zápolya György?
Mind a kettő tiltakozott e nehéz tiszt elvállalása ellen.
Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét, mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bizza. Nem pap kell oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta.
A derék ezredes kapitány még inkább szabadkozott. Ő soha egy ezrednél többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó? Elvállalja a vezetést, de csak addig, a míg bátyja a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor ruházza a király arra a fővezérséget.
A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettől a gondolattól a «kalandosok». A király egész környezete abban a hitben élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik és a királyéval egyesülten kivívja a diadalt: ezáltal urrá teszi magát az egész ország fölött.
S bár siettették volna hát a fegyverek összemérközését. Még Szolimán túl van a Dráván: hét nap kellett neki, a mig hidat veretett s nagy tömeg hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hidon. Ez átjövetelnél kemény harczot lehetett volna vívni ellenében.
De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymásközötti czivakodással. Mindenki más hadi tervet ajánlott s e fölött úgy összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király környezőit, hogy rajtuk rontanak s felkonczolják őket. A magyar sereg abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. Aztán duzzogva vonta magát egyik erre, a másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között.
«Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha még tizannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze!»
Egy felhőtakarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a Dráván.
Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak, hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán primással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf hadainak megérkezését; a harmadik, a hol a király és a kalandosok voltak, visszavonulást ajánlott.
Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg kell ütközni Szolimánnal.
– Mennyiből áll a mi haderőnk? kérdezé a király.
– Lehet huszonhétezer ember s abból huszezer derék lovas vitéz, a gyalogság nálunk nem vet számot.
– S mennyi a szultán hadserege?
– Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harczoló serege nem lesz több hetvenezernél.
– Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a külömbség a pattantyusságunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyunk van, a töröknek háromszáz.
– Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a gyors támadás rohamában fekszik s ennek a sikerére a fejemet teszem. Keresztül törjük a török hadat s akkor az baromsokasága által jut veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; a hogy szökevények által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyusok látják el, a kiket fogolyképen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra. Ezek megizenték nekünk, hogy a mint meglátják a mi csapatainkat, egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat.
S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek, hogy irmagot sem hagynak a törökből, a milyen veszett jó kedvükben vannak!
A haditanács elhatározta az ütközetbe menést.
Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a Brandenburgi őrgróf morváira, a kik mind sietve közelednek már. A diadal babérait ők egyedül akarják letépni.
A tűz elterjedt valamennyi vitéz szívére. Mind hősnek érezte magát.
Csak a fiatal gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferencz, tartá meg tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak:
«Már most küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a pápát, hogy azt a napot, a melyen megütközünk, Pál barát és a húszezer magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe.»
Az a nap volt Szent János fővételének napja…
Fatális nap Magyarország történetében!
Három év előtt ugyanezen napon esett el Belgrád.
Ez még csak intés volt az Isten kezétől. Még volt idő az intést átérteni: magába térni, felkészülni. Senki sem hallgatott rá.
Most aztán következett a második lesujtás, ugyanazon napon. Ugyanattól a kéztől.
A magyarok Istene megharagudott ránk.
«Ez a nemzet éltet nem érdemel! – Egy új magyar nemzetet kell a helyébe teremteni!»
Senki sem akarta már bevenni az okos szót.
Voltak idegenek a magyar táborban, a kik már forogtak nagy hadjáratokban, Gnojenszky Lénárd, a lengyel dandár vezére, azután Schlick István, a morva hadcsapatok ezredese. Gnojenszky azt javasolta, hogy a táborral együtt járó kocsikból szekérsánczot kell alakítani, a mely mögött a gyalog lövészek az ellenség oldaltámadását visszaverhetik. Schlick azt a tanácsot adta, hogy a Mohácstól jobbra elnyúló magas dombokat foglalja el a magyar derék sereg, a honnan ágyútelepeivel az ellenség támadását könnyen visszaverheti. Nem fogadták meg a tanácsaikat: a csatatért uraló dombokat őrizetlen hagyták. S azok mögött gyülekezett Szolimán tábora.
Az ütközetet sürgette mindenki. Még pedig ott a sikon.
Mi történjék a királylyal?
Brodarits azt kivánta, hogy a királyt egy ezred válogatott lovassal állítsák a tábor szélére, a honnan balsiker esetén elmenekülhet.
A vezérek nem engedték ezt. A királynak ott kell lenni a sereg közepén, hogy mindenki láthassa s lelkesüljön a láttára.
A kalandosok közül a kis Héderváry Lőrincz ajánlkozott rá, hogy ő fölveszi a király pánczélját, sisakját s a király helyett fog szerepelni.
Ezt sem fogadták el. Ki talál sülni a kegyes csalás s ez nagy elkeseredést fog támasztani. Végre azt határozták el, hogy ezer vértes vitézt állítanak a király mellé, a kinek a személyét a legderekabb vitézek, Ráskay Gáspár, Török Bálint, Kállay János fogják megvédelmezni.
S ezzel azután megállapították a csatarendet; a számra csekély magyar sereget hosszú vonalban elnyujtva, hogy az ellenség túl ne szárnyalhassa. A sereg két osztályra volt szakítva, középen egy puskalövésnyi széles hézagot engedve. A homlokzaton voltak felállítva az ágyúk egy tömegben. A két szárnyon levő lovasságnak semmi szüksége sem volt ágyúkra.
A királyt az utószakaszban helyezték el, ott voltak az esztergomi primáson kivül a zágrábi, nagyváradi, pécsi, szerémi, zárai, boszniai püspökök is. Mintha valami nagy requiemre készülnének. A királyi udvar mögött állt még Drágfy, az ország zászlójával, Ráskay vértes lovasai közepett.
Gyönyörű, derült hajnallal kezdődött a nap, mely a magyar ezredeket hadirendbe fölállítva látta.
Báthory István nádor a királyt körülhordozá a csapatok arczvonalai előtt s beszédet tartott a nemesekhez:
«Ime a király itt van közöttünk. Minden veszélyt megoszt velünk, még a halálra is kész a hazáért, a keresztény vallásért és a ti feleségeitek, gyermekeitek megvédelmezéseért. Ti is küzdeni fogtok a királyért, úgy a hogy férfiak, a hogy magyarok küzdeni szoktak. Az ellenség, a ki reánk jön, ugyanaz, a kit apáink annyiszor összetiportak, magunk is sokszor megvertünk. Ismerjük, nem rettegünk a nagy számától. Az a magyar jelszó, hogy az ellenséget nem mérjük singgel, ha óriás; nem számláljuk, ha sokaság; hanem előbb levágjuk, azután mérjük meg, azután számoljuk meg.»
Lelkesedést költött mind a beszéd, mind a király megjelenése.
A többi vezérek is ott nyargalásztak a hadsorok előtt s lelkesíték a csapatokat.
Azonban az ellenség nem akart mutatkozni sehol.
Miért nem mentek hát ők eléje? Miért nem foglalták el a halmokat, melyek köztük és Szolimán között elnyúltak? Megfoghatatlan ez! Ha oly türelmetlenül kivánták a megütközést, mért nem kezdték meg ők a támadást? Ha abban bíztak, hogy a magyar taktika a gyors rohamra van számítva, minek vesztegeltek egy álló helyben hajnaltól délig? Miért nem küldték előre legalább kémszemlére a rendetlen mezei lovasságukat, Szerecsen ijászait?
Várták, hogy Szolimán támadjon.
A török vezéreknek aztán volt haditervük.
A mint délben Szolimán hadvezérei élén fellovagolt a Szentpéter magaslatra, ott látta lenn a sikon a harczrendbe állított magyar tábort. Megszámlálhatta az ezredeiket, végig tekinthette az egész csatatervüket.
Itt leszállt lováról s imádkozott Alláhhoz: «Alláh segíts! Nálad az erő és hatalom; tőled jön oltalom és segítség! Allah vezesd diadalra Mohammed hű népét!» Arczán könny csorgott végig az áhitattól. Vezérei és harczosai szintén leszálltak a nyeregből s arczczal a földre veték magukat a diadalért imádkozva.
Azzal ismét lovaikra szöktek a harczosok s megindíták a dandáraikat.
Az előhadat vezette Ibrahim nagyvezér a rumeliai ezredekkel, a másodhadat Behram basa az anatoliakkal. Ezek mögött jött a szultán, testőreitől s a puskás janicsároktól környezve. A janicsárok hada előtt volt felállítva az ágyúk tömege, háromszáz ágyú egy vonalban, lánczokkal egymáshoz kapcsolva.
A török hadsereg még mindig nem támadott. Kiszámított tervből tette. Egy nagy lovas hadtest, Bali bég vezénylete alatt a várakozás óráiban megkerűlte a magyar hadsereg állását a jobb szárnyon. A magyar sereg abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik s elfogják ütközet nélkül.
Az égen vészterhes felhők emelkedtek a keleti láthatáron, a gomolygó hófehér fellegekben czikázó villámok dörgése kezdett a távolban hallatszani. Az égiek is beleszólnak a földiek harczába.
Délután három órakor a mohácsi völgyből előbukkanó spahik sisakjai jelenték, hogy oldalt jobb felül jön erős támadás.
Jó lett volna most, ha a lengyel tanácsolta szekérsáncz fel lett volna állítva. Abból vissza lehetett volna verni az oldaltámadást.
Tomory Pál rögtön észrevette a veszélyt s vágtatott a király osztályához.
Tartalék seregről nem volt gondoskodva. Egyedül a király védelmére rendelt vértesek, Ráskay alatt voltak a hadrend megbontása nélkül Bali bég ellen küldhetők. A király parancsot adott Ráskaynak, hogy siessen az ezredével a támadást visszaverni.
Ezer emberrel negyvenezeret!
«Most már csak a döntő roham segít! kiálta Tomory, s azzal a maga táborába lovagolva, megfuvatta a tárogatókat a hadközépen, erre megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben.
«Jézus! Jézus! Jézus!»
Ekkor tették föl a király fejére az ezüst sisakot.
A szemtanú krónikás feljegyzé, hogy a király arcza halálsápadtra vált, midőn a sisakot a fejére csatolták.
Az égzengést túldörögte a vágtató paripák robaja, az ádáz csatakiáltás.
Őrültség volt, a mit a magyar e napon tett; de a hősi szívnek dicsőséges próbája. Tizszerte erősebb ellenségnek, halállal daczoló, sorssal nem alkuvó szemben támadása.
Csak egyszer lőtték ki a magyarok ágyúikat: azontúl a kardjukra bizták a harczi munkát.
A trombiták riadójára a magyar hadsereg balszárnya Perényi Péter vezénylete alatt, a dereka Tomory Pállal az élén vágtató rohamban zudult Ibrahim nagyvezér ruméliai hadseregére s az elszánt rohamban keresztül törte annak arczvonalát s dühös kardviadallal megfutamítá a török sereget, hanyatt homlok Behram basa anatoliai seregére vetve azt.
A kezdet szerencsés volt s Tomory hadvezéri tehetségének becsületére válik. Ő egyenlő erővel támadta meg a török tábornak egyes hadosztályát s azt letörte.
A törökök még nem használták roppant tömegü tüzérségüket. Az ő ágyúik a lovas hadrend mögött voltak felállítva. A ruméliai hadsereg megbontása a török hadderekat is veszélybe hozta.
Ekkor Báthory Endre oda vágtat a királyhoz.
– Mienk a győzelem! Velünk az Isten!
A villámok már ott nyilaztak az elborult égen.
Ekkor a király is megfuvatja a trombitákat s a második hadosztálylyal megrohanja a szultán anatoliai hadseregét.
A kronikaírónak káprázott a szeme, a mikor e válságos perczek történetét maga előtt látta. Azt mondja, hogy az anatoliai hadsereg a király hadosztályának rohama előtt hirtelen kétfelé kanyarodott, eltakarodva a háromszáz ágyú elől. Ez lehetetlenség. Hadászatilag épen úgy lehetetlenség, mint lélektanilag. Hadi szempontból esztelenség az ágyútelepeket fedezet nélkül hagyni; lélektanilag is lehetetlen, mert a támadó ellenség rohama előtti félrevonulás okvetlenül futássá fajul el s akkor a támadó fél ezt a futó ellenséget fogja aprítani, a ki a hátát mutatja előtte.
De megczáfolja ezt az egész harcz lefolyása.
A király az első sorban vágtatott, testőreitől és a kalandosok csapatjától környezve. Fel van róla jegyezve, hogy vitézül harczolt s harczközben sebet kapott. Tehát ellenséges csapatnak kellett előtte lenni, oly tömegben, hogy ő rá is jusson egy ellenfél, a kivel férfi férfi ellen össze csapjon. Itt kapta a sebet. De ellenfele meghalt.
Czettrisz Ulrik, udvari tiszt, hogy a király sebet kapott, megragadta lovának a zabláját s erővel tartá őt vissza a tovább rohanástól.
De a kalandosok vértes csapatja tovább tört előre, maga előtt hajtva az ágyúk felé a megfordított ellenséget.
E válságos pillanatban adá a parancsot Behram basa a tüzéreknek, hogy süssék ki egyszerre az ágyúikat, nem törődve vele, hogy kit ér a golyó: törököt-e, vagy magyart?
A háromszáz ágyú bömbölése: a pokolbeli tűzláng lobbanása eldönté a harcz sorsát. Vonagló testhalmok, ló, ember, összekeverve, jelölték a csatatért. A hátúl jövő csapatok megriadtak.
De a kalandosok csapatja még az ágyúk során is keresztül tört: leaprítva a pattantyusokat s egyenesen a szultán felé rohant.
Még a szultán testőr lovasságával is viadalba eredtek. Csoda harcz volt az! A nemes vitézségnek felséges költeménye.
Még harminczhárman voltak, a mikor a szultán testőrcsapatján keresztül törtek. Maga Szolimán is kénytelen volt kardot rántani feje védelmére.
Ekkor a gyalog jancsárok veték magukat a hős ifjak elé s széles pallosaikkal elvagdalták a paripák lábainak inait: a lovagok földre buktak s ott elnyomatva, összeapríttattak.
Egy másik csapat a török hadrenden áttörve, egész a tevék táboráig hatolt előre, azt pedig Bali bég ezredei fogták hátba és lemészárolták.
Bali bég oldaltámadása fejezte be a katasztrófát.
A török ágyúk, s a janicsárok puskái még egyszer dördültek el a felbomlott magyar hadseregre. Ekkor az «Úr» közbeszólott. Az égi tűzsugár odacsapott le a harczolók közé, túlharsogva az ágyúdörgést s a szakadó zápor kioltá a tüzérek kanóczait. Az égből aláomló felhőszakadás eltakart törököt, magyart egyaránt, a dühöngő vihar kicsavarta a kezekből a zászlókat. Futott, a ki még futhatott, a villámlobbanásnál keresve az utat, s út helyett záporpatakokat talált mindenütt. A tomboló zivatarban a győztes török had felhagyott az üldözéssel.
Kit is üldözött volna még?
Huszezer magyar holtteste fedte a mohácsi síkot. Elhullottak a fővezérek, Tomory Pál, Zápolya György, Szalkán László, a primás, s vele együtt öt főpap, köztük a tréfálkozó jós, Perényi Ferencz és ötszáz főnemes. A magyar nemzet színe, virága le volt aratva.
A menekülők közt volt a király is.
Udvarnoka Czettricz Ulrik vezette a futását.
A budai útra törekedtek kijutni.
Útjokban volt a Csele patak. Egy hitvány csermely rendes időben, most a felhőszakadástól megdagadt rohanó ár.
Czettricz Ulrik neki vágtatott az árnak, (a hidat elszakitotta már a víz) s ő maga szerencsésen kikaptatott a tulsó partra.
A királynak a paripája azonban elhibázta az ugrást s a meredek partról hanyatt vágódott vissza, maga alá temetve a királyt, a ki nehéz fegyverzetében nem tudott a lova alól kiszabadulni, ott veszett a rohanó árban.
A vészhír gyorsan repül.
A mohácsi vesztett ütközet híre már másnap éjfélben eljutott Budára. A hirnök csak annyit mondhatott, hogy a magyar hadsereg le van gázolva, a török seregnek semmi haderő nem áll útjában. Hogy a király elesett-e, vagy elfogatott? azt még nem tudta senki.
A királyné kora hajnalban elhagyta Budavárát s a körülötte levő főurakkal együtt Pozsonyba menekült.
A csatából elfutott harczosok széthordták az országban a nagy romlás jajveszékelését.
Elfutott a nádor is, váltott paripákon, s nemcsak a saját jóltáplált termetét mentette meg, hanem még az útban talált pécsi káptalant is kifosztotta, melynek tagjai a székesegyház kincseit vitték magukkal.
Midőn Zápolya meghallá a magyar hadsereg pusztulását, keserves sirásra fakadt.
Hát könnyekkel gyászol a magyar? Sirás-e a dolga a trónkövetelőnek?
Egész életének a törekvése, lelkének minden vágya az volt, hogy ide jutni lássa az országot. Személyes ellenségeit megsemmisítve, a trónt üresen hagyva, az egész országot az ő védelmére bizva.
Mért nem ragadta akkor a kezébe az ország zászlaját? Neki akkor egy jól rendezett hadserege volt, s mögötte volt még egész Felső-Magyarország gyülekező hada, a török hadsereg a diadal után szétbomlott pusztító dandárokká, azokat Zápolya egyenkint felmorzsolhatta volna, a hogy tette a horvát vidéken a derék Frangepán Kristóf, az ő legjobb fegyvertársa. S akkor az egész nemzet hálája tette volna fejére a koronát. Ha Zápolya könyhullatás helyett vérontást követel, a honszeretet, a nemes harag, az elkeseredés vezette volna a hadseregét.
De egy síró hadvezérnek a hadserege szalad.
A mint Zápolyát kétségbeesni látta a serege, szétmállott, a nélkül, hogy valaki űzte volna. Visszavonult s alig maradt egy dandár körülötte.
Szolimán hadai dúlhatták az országot megtorlatlanul.
A «Basaharcz» alatti kétségbeesett védelem, Dobozy és neje hős balladája, a szabadkai szekérsáncz ostroma nagyszerű emlékeit örökíték meg a magyar vitézség fellángolásának, csak Zápolya fegyvere pihent.
A szultán elfoglalta Budavárát, ott ülte meg diadalünnepét s éjente kivilágitást rendezett felgyujtott palotákból, míg romhalommá tette az egész várost. Akkor aztán hajókra czepeltette Hunyady Mátyás világhírű könyvtárát, remek broncz szobrait s leküldte zsákmányul Sztambulba.
Hogy mit lehetett e zűrzavaros rablóhadjáratban tenni egy bátor hadvezérnek, azt megmutatta Frangepán Kristóf, a ki egy dandárral keresztül vágott a duló török csapatokon Horvátországból egész Székesfehérvárig, úgy hogy a megrémült budai törökök, jöttének rémhírére olyan hanyatthomlok rohantak a hajóhidra, hogy az leszakadt alattuk s ezrével vesztek a Dunába.
A török szultán aztán boszuját kitöltve követe megsértéseért, visszatért seregével együtt Sztambulba, mint a zivatar, mely vérzáporral öntözte végig az országot. Kétszázezer halott és rabul elvitt fogoly bánta meg a nagy úr haragját.
A romok között aztán megjelent Zápolya. Kereste közöttük a királyi széket.
Akadálytalanul bejöhetett Budavárába, nyitva volt minden kapu, még a királyi váré is.
Jó hive, Verbőczy keserű tréfával mondá, midőn a királyi várba beléptek: «no ide most ugyan akadály nélkül bejöhettünk».
Bejönni lehetett, de megmaradni nem, az üszökfedte romok között temetetlen heverő hullák büze miatt.
A királyi trón üresen állt, de már annak a hátára fel volt ragasztva Ferdinánd manifestuma, melyben a királyok között kikoholt szerződés alapján jogát követeli a magyar koronához.
Abban állt a joga, hogy feleségül vette Ulászló leányát, Annát.
Ifjú korában Zápolya is gondolt erre a jogra.
Ennek ellenében azt a tervet veté, hogy ő meg Máriát veszi nőül, Lajos király özvegyét.
Hiszen már hat hete, hogy özvegy! Lehet az új nászra gondolni.
A nádor a királynéhoz menekült, vele volt több főúr, Batthyányi, Nádasdy; Zápolya mellett még többen: Perényi Péter, a mohácsi csata hőse, Török Bálint, Podmaniczky püspök, még Ártándy is. A nádor Komáromba hirdetett országgyülést Ferdinánd nevében. Verbőczy Székesfehérvárra a vajda nevében. A nemesség válogathatott, hogy a két nádor hivása közül melyikre hallgasson.
Zápolya ez alatt a visegrádi várban megtalálta a koronát.
Ennek a szent jelvénynek a birtoka egy új jogot adott a kezébe.
De ő annál erősebbnek hitte Mária királyné jegygyűrűjét.
Emlékében tartá, hogy néhanapján az ifjú királyné szemei milyen kedvteléssel keresték az ő daliás alakját. Eszébe jutott az a pánczélfelpróbálás, a kardmegkisérlés. A hol fellobbanó, hol elcsüggedő tekintet a királyné arczán. El merte hozzá küldeni először a diákját, azután ujból a kincstárnokát, a királyné kezét megkérni, nagy magabiztában.
Csakhogy azóta fordult a sors. A délczeg termetű hős, mikor igazi török fejeket kellett volna hasogatni, hüvelyében hagyta azt a jeles kardját, az a kicsiny, vézna alakú király pedig odacsapott a maga kardjával az ellenség közé, vérét is hullatta, éltét föláldozá az ő hazájáért. Most már a királyné szemei akkor villannak fel, ha hős férjére gondol s lezáródnak, ha Zápolya nevét említik előtte.
A királyné azt válaszolta a kérésre, hogy még azt sem tudja, méltón viseli-e az özvegyi fályolt? Hiszen Lajos király holttestét még senki sem látta.
Ah, hát még mindig útban van ez a kicsiny király.
Elindultak a holttestét keresni.
A mohácsi sík most egy nagy temető volt.
A kik a szörnyű ütközet után temetetlen ott maradtak, azoknak hulláit egy nagylelkű asszony, Kanizsay Dóra, saját költségén mind elsiroltatá. Azok között megtalálták a hid közelében a partba elásva II. Lajos királynak holttestét. Hogy a pánczélja, sisakja e sirtól távol, az iszaptól eltemetve találtatott meg, azt engedi sejteni, hogy a király a vízbe zuhanva, annyi lélekjelenléttel birt, hogy pánczélját le tudta dobni s aztán kapott sebében vérzett el, mert az megfoghatatlan, hogy a sirásók az ezüst sisakot, drága vértezetet ott hagyták volna az iszapban, ha rajta találják.
S ez is vigasztalás! Hogy a magyarok királya nem szánalmas kimulással, hanem dicsőséges halállal végezte történetét.
Meg volt hát a királyi holttest, keresztül lehetett lépni rajta.
Szent Tódor napja volt (Mindszent havában), midőn II. Lajos király holttetemét Székesfehérvárott, atyja II. Ulászló mellé eltemették. Dávid János, udvari káplán tartá a halotti beszédet, János vajda és a hozzászító nemesek jelenlétében.
Beszélt sokat szent Tódor életéről, ki martyrhalált szenvedett, s holta után tűzbe vettetett, de teste meg nem égett, azt is elmondá, hogy ez a nap szenteltetett «Krisztus képe szenvedésének» ünnepéül, a mely fából faragott kép Beritusban a zsidók által dárdával keresztül üttetett, s e sebből végtelen sok vér patakzott. Azt a képet faragta Nikodémus, a ki hagyta Gamálielnek, ő pedig adta Zakeusnak. Magáról a meghalt királyról, hogy a hazájáért és vallásáért mit szenvedett? milyen halált lelt? mentől kevesebbet beszélt az udvari káplán.
Másnap megtartották, ugyanazon sirbolt felett a székesegyházban az országgyülést, melyben a főnemes urak Zápolya Jánost királylyá kikiáltották. A köznemesség kinn a mezőn táborozott. Verbőczy István, Zápolya hű pártfogója kilovagolt a nemesi táborba, a lándzsára tűzött 1505-iki országgyülés pecsétes határozatát vitetvén maga előtt, mely kimondja, hogy jövendőben Magyarország csak magyar nemzetbeli királyt emel a trónra. Verbőczy lelkesítő szavaira a köznemesség is kikiáltá Zápolya Jánost királynak.
Ugyanazon országgyülésen törvények is hozattak, melyek között önálló czikket képez az, hogy a zsidók az országból el-kiűzessenek.
Nándor követei ellenmondottak, de azokat a nemesek letájcsolták, örültek, hogy szárazon elvihették az irhát.
Az erre következő napon, szent Márton napján végbement a koronázási szertartás a székesfehérvári szentegyházban. Podmaniczky István, nyitrai püspök, mint legidősebb a főpapok között, tevé Zápolya János fejére a koronát, miután Verbőczy István felszólítására: akarjátok a Zápolya Jánost királyotokul, felhangzott az «akarjuk».
Móré László és Török Bálint a templom egyik oszlopához támaszkodva kaczagott e jeleneten.
– Soha több fát, mint az erdőn! Hát már aztán Jankó pajtást úgy fogjuk híni, hogy «fölséges uram!»
Három napig föl nem hagytak a főurak a kaczagással. Mindegyik tartotta magát olyan legénynek, mint János vajda.
Mikor a koronázás után felültették János királyt a fehér lóra s elvezették a koronázási dombig, a korona nem akart megmaradni a fején, mind le akart esni róla.
– Nézzétek! mondták a vele volt főurak, a korona nem akar megmaradni a fején, mert kegyetlen volt a parasztokhoz. Isten büntetése rajta, hogy Dózsa Györgyöt tüzes koronával avatta fel!
– Nem biz az! mondták mások, hanem a korona igen nagy s a feje igen kicsi hozzá.
Az atletai alaknak aránylag igen kis feje volt.
Nem is mentek előtte a főurak, a hogy koronázásnál szokás a jelvényeket jártatva, csak az egy szerb Bakics vitte előtte az ország zászlaját s Török Bálint amugy suttyomban a palástja alatt az ország almáját. S mikor a koronázási dombon az új király a szent István pallosával a négy vágást megtette a világ négy sarka tájában, mindenki megjegyzé, hogy nem szokás szerint felülről lefelé, hanem alulról fölfelé tette meg a vágásokat, ezt mindenki rosz jelnek véve, arra magyarázta, hogy nem megvédelmezni fogja az országot a négy égsark felől jövő minden veszély ellen, de behozza a veszélyt az országra mindenfelől.
Dávid János udvari káplán pedig mondott tartós prédikácziót, megemlékezvén a mai nap szentjéről, szent Mártonról, a ki vasvármegyei szombathelyi születésű hazánkfia lévén, mint katona igen jó ekzekutor volt s azért is rendelték erre a napra az adóbehajtás ünnepét, szent Márton nyavalyájának pedig nevezték a «katona virtust», tudniillik a részegséget. Hanem János királyról meg az ő virtusairól mentől kevesebbet prédikált Dávid János udvari káplán.
Egy hónappal később a Pozsonyban összegyült rendek, Báthory István nádor ajánlatára megválasztották magyar királynak Ferdinánd ausztriai főherczeget és Csehország királyát.
Magyarországnak volt «két» megválasztott királya.
Mind a kettő kész lett volna a trón birtokáért fegyverrel s megverekedni, ha lett volna hozzá pénze.
Ekkor támadt még egy harmadik király is, a «fekete ember».
«Cserni Jován» volt a neve, eredetére nézve egy szerémségi rácz kecskepásztornak a fia, testalkatára egy óriás, a kit rendkívüli ereje a köznép bálványául emelt.
A krónika «homo niger»-nek nevezi (fekete ember) arról a fekete anyajegyről, mely mint egy sáv vonult végig a halántékától a sarkáig.
Harczi hirét a török dulás alatt szerezte, a midőn rácz atyafiai élén több martalócz sereget vitézül megkergetett s a Bácskát megtisztította tőlük.
Ez ugyan Török Bálintnak lett volna a kötelessége, a ki Bácska főkapitánya volt, de ő magára hagyta a népet. A fekete ember aztán beült Török Bálintnak a várába s mikor az visszatért, elkergette a vár alól egész seregével.
Ekkor Cserni János fölajánlotta a fegyveres szolgálatát Zápolya Jánosnak. Az új király kapott rajta, hogy egy hatalmas segédsereget kap, a melyet nem kell fizetni, s kinevezte a fekete embert a temesi bánság és Bánát vajdájának.
A rácz vezér aztán tudta miből fizetni a hadseregét, végig pusztította azokat a megyéket, a melyeket még a török elpusztítatlan hagyott, ekkor dúlta fel a hűséges Hoberdanácz várát is.
Mikor aztán jól felcseperedett, eldobta a vajda czímet s kikiáltotta magát «fekete czár»-nak. Udvart tartott, nádort, tárnokot, zászlósokat nevezett ki. Zápolya azon vette észre magát, hogy még egy harmadik király is van az országban, nem is király már, hanem császár.
Ezen nevethettek már aztán a magyar urak!
De meg kellett az új czárnak bocsátani a rablást is, a czímbitorlást is, mert szövetséges volt, a ki nem került semmibe.
Egyszer aztán Nándor királynak támadt az a jó gondolata, hogy ő veszi meg a fekete czárt, ha eladó; küldött neki egy vég veres posztót, tizenkét ezüst serleget, foglalóba, ha ezentúl az ő zászlója alá szegődik.
Hogy állhatott volna ellen a fekete czár ily fényes ajándéknak? Rögtön kitűzte Ferdinánd zászlóit s annak a nevében dúlt és fosztogatott.
Ezt már aztán János király nem szívelé el. Haragjában kiküldé az elpártolt helytartó ellen erdélyi helytartóját Perényi Pétert, hadsereggel.
A fekete czár azonban olyan készülettel fogadta Perényit, hogy ez a nagyszőllősi ütközetből, hadainak felét ott veszítve, csak gyors paripájának köszönheté, hogy élve megmenekült.
Ekkor aztán a fekete czár diadalmámoros hadával betört a védtelen Erdélybe s azt végig pusztítá. És János királynak nem volt ellene védelme. Az a Zápolya János, a ki rövid idő előtt egy Szolimán hadseregével megmérközni volt hivatva, most odajutott, hogy egy rácz kalandor elől meg kellett futnia.