A szultán visszatért Sztambulba, pusztulást, inséget hagyva maga után mindazon a vidéken, a melyen táborával végigvonult.
Pesten és Budán háromezer jancsárt és besliát hagyott a török nagyvezér, Kászon vajda és Momyn vajda vezérlete alatt, a kik fölött parancsnokolt a szultán kegyencze, Gritti Alajos.
Ezek pedig olyan istentelenül viselték magukat a városban, hogy asszonynak, leánynak veszedelem nélkül nem lehetett kimenni az utczára fényes nappal. A templomokat és temetőket is megfertőztették.
Ezeknek a barátsága miatt olyan gonosz hire futamodott János királynak és a pártjának, hogy a pápa excommunikálta mind a királyt, mind a vele tartó magyarokat.
– Így mi nem öröködünk meg Magyarországon. Monda Fráter György a királynak, midőn egy este egyedül maradának.
– Hát mit cselekedjem?
– Gyűjts hadsereget a magyarok közül, hogy a magad erejével védhesd meg magadat s a törököket haza küldhesd.
– Ahhoz elébb országgyűlés kell, mely a nemesi fölkelést elrendelje.
– Ne várj te a nemességre, azzal már megpróbáltad a harczot Ónodnál, Tokajnál, Szinnánál. Fordulj a parasztokhoz, a kikkel bejöveteled napjaiban győztél.
– A parasztnak meg zsold kell. A kincstár üres. Az arany, ezüstbányákat az ellenkirály bírja. Adót, füstpénzt senki sem fizet, mert senki sem jár utána. A sóbányák Athinay Deák Simonra vannak bízva, de az csak ad calendas græcas biztat a jövedelemmel. A harminczadok jövedelmét Gritti veszi által, de annak a kasszájában alig gyűl össze annyi, a mennyi az ő saját pompás udvartartására s a török had zsoldjára elég: annak is a nagy része hamis pénz.
– Bízd rám a kincstartást s én megtöltöm a hadi pénztáradat.
A király rábizta Fráter Györgyre a kincstartóságot, teljes hatalmat adott neki a király nevében intézkedésre.
Fráter György azon kezdte, hogy lement Kolozsvárra, a hol már volt egy könyvnyomtató intézet s ott nyomatott sok százezer forintra menő papirosjegyeket: aranyra és ezüstre szólókat. Kétféle pénzjegyeket nyomatott. Külön a pápistáknak, külön a kálvinistáknak. Amazokét díszíté a kereszt, emezekét a kakas jelvénye, mind a kettőt Magyarország czímere. Az egyiken felül ez állt: «Dicsértessék a Jézus Krisztus», alul: «Minden lélek dicséri az Urat.» A másikon pedig felül: «Az erős Isten uraknak Ura!» alul pedig: «Erős várunk nekünk az Isten.»
A jegyek szóltak aranyakra és forintokra és ki volt rajtuk írva, hogy azok minden adófizetésnél elfogadandók s a harminczadoknál és sóhivataloknál kész aranynyal és ezüsttel beváltandók.
Akkor aztán szétküldé a biztosait Fráter György bort, buzát vásárolni.
Azon évben ugyan meghallgatta a teremtő azt a zsolozsmát, hogy:
Olyan termés volt buzában és rozsban a Tisza és Temes közt, hogy nem győztek elég vermet ásni az áldásnak. A gerezd is ontotta a levét: hitelben is adták a bort.
Fráter György pótom áron felvásárolta a fölösleget.
Lengyelországban pedig ugyanazon évben nagy volt a szárazság. Magas ára volt az életnek. Fráter György nagy társzekerekkel hordatta át Halicsba a magyar terményeket s ott készpénzt kapott értük: teljes értékű jó lengyel aranyat és tallérokat.
Rövid időn megtelt a király hadi pénztára. Zápolya azonnal megbízta Nádasdy Tamást és Czibak Imrét a hadtoborzással. Volt ember elég, a ki fegyvert fogjon, csak fizessék a zsoldját. Nádasdy a Dunán túl, Czibak Imre Erdélyben gyűjté a zászlóaljakat, maga János király Pesten, Budán alakitott magyarokból, ráczokból derék csapatokat. Nem nézték már le a királyt, mert tudott fizetni.
De annál nagyobb volt a morgolódása a két kincstárnoknak: Diák Simonnak és Gritti Alajosnak, mikor a kasszáikat tele látták keresztes és kakasos papirosokkal. A nép fizette már az adót nagy buzgósággal, csakhogy szabaduljon a czédulájától; vették a sót mázsával, a kiknek máskor fonttal mérték; rengeteg jövedelme lett a sóbányáknak. Csakhogy az mind papiros volt.
Azt ugyan Fráter György megint mind átvette készpénz gyanánt s aztán ismét bort, buzát, vágómarhát, posztót, sáfránt, füszerszámot vásárolt rajta: maga volt pék, korcsmáros, szatócs, olajkáros. S az üzlet pompásan sikerült. A király hadi pénztára mindig aranynyal, ezüsttel volt tele, a tavernicus, pisetarius, kamarás és bérlő ládája pedig töltekezett czédulákkal. Ezek aztán kénytelenek voltak az ország jövedelmével beszámolni, mert a papirospénzből nem csináltathattak kelyheket, tálakat, miként a hajdani boldog időkben. S ez volt a fődolog: hogy Fráter György rendszere mellett nem lehetett lopni! Az érczpénzt ő vette át a terményekért s azt a király fordította az ország czéljaira. Ők ketten nem loptak.
Hullott is a szidás a barát fejére, mint a jégeső.
Hanem János királyon segítve lett.
A rákövetkező télen át a Budán maradt magyarok elég vígan farsangolának. Télen nincs hadjárat, a Duna is végig be van fagyva; gályákkal nem lehet járni. Az ember mit csinálhat ilyenkor okosabbat? Iszik, meg tánczol.
A mint kitavaszodott az idő, János király Fráter Györgygyel együtt leutazott Erdélybe, Kolozsvárra, a hol a barátnak sikerült a nemzeti rendeket, épen úgy, mint a székelyeket és szászokat János király pártjának megnyerni. Ezzel egy hatalmas mentsvárat szerzett meg a nemzeti ügynek. Erdély magában egy külön ország. Az alatt Bánffy János kormányzott Pest-Budán a király nevében.
Időközben a Ferdinánd-pártiak, felhasználva a király távollétét, egy merész kézcsapással megkisérték Budát elfoglalni, de biz ők Kászon vajda török ezredeitől véresen visszaveretének s egész Esztergomig üzetének.
A nyár derekán aztán nagyobb készülettel jöttek vissza. Ferdinánd király Roggendorf Vilmos tábornokát küldé le az ostromló sereggel Buda visszavivására. Voltak abban a seregben németek és csehek, spanyolok, Károly király segédhadai és a magyar németpárti urak ezredei: Török Bálint, Báthory András, Bánffy Boldizsár és a Thurzók vezetése alatt. Nagyszámú ostromágyúikat vitorlás gályák szállíták alá Ó-Budáig.
Ezekkel szemben állt János királynak a védelmére Momyn vajda és Kászon vajda török dandára; egy pár ezer ember, Petrovich rácz zsoldosai s Nádasdy és az Ártándyak mezei hadai. Mindössze három ezer harczos. Az utolsó napokban szaporítá a védő tábort a Sztambulból visszetérő Gritti négyszáz lovassal.
De a Ferdinánd-pártiak ostromló serege sem ment többre kilencz ezernél.
Valódi komédiának látszik, hogy Magyarország két ellenkirálya ilyen hadseregeket állított egymással szembe.
De könnyen tragédia lett volna abból, ha Fráter György nem áll a résen.
János királynak senki sem volt igaz híve. Ezek az urak, papok, katonák mind csak a saját szerencséjüket vadászták.
János király, a mint megtudta Roggendorf közeledését, megparancsolá Czibaknak, a kit Erdély vajdájává nevezett ki, hogy jőjjön gyorsan Budára segélyére. Czibak el is jött, de csak a hajduit hozta magával, az erdélyi sereget otthagyta a Királyhágón túl, s midőn ezért a király megtámadta, azt felelé neki:
«Hisz ezt sem tudod élelmezni, a ki már itt van.»
Egész Buda várában nem volt több nyolcz ágyúnál. De még az is sok volt, mert pattantyus nem akadt hozzá több, mint kettő. Az egyik egy Augustinus-barát volt: Fráter András, a másik egy László nevű ezermester. Azon kívül volt még egy német pattantyus is, de az szándékosan annyi puskaport tömött az ágyuba, hogy rögtön szétrepedt. El kellett csapni. Golyójuk meg épen nem volt. A király tizenkét dénárt fizetett a polgároknak minden behordott ágyúgolyóért, melyet a németek belövöldöznek; azokat lövöldözteté vissza. Az ellenpártiaknak pedig hatalmas ágyútelepeik voltak: egy nap száz lövést is tettek a várfalakra. Azonban tüzes golyókkal nem lövöldözének s így a házakban kárt nem tettek, különösen ügyeltek pedig arra, hogy a királyi vár tájékára ne tévedjenek a golyóik.
Annálfogva a polgárságnak nagy mulatságára szolgált az egész ostromjáték. A nemesség is részt vett abban, naponkint kirohanva lóháton a várkapun, a midőn a szemben levő német táborból szintén előnyargalának a magyar labancz urak a bandériumaikkal s ott aztán a mezőn előre-hátra nyargalásztak, mintha lovagjátékos kontratánczot járnának, a kardjaikat összecsapodták, de senkit meg nem vérezének, ellenben a János-párti kapitányok a Ferdinánd-pártiakkal egész diskurzust folytattak, sőt egy ízben Török Bálint Ártándy Balázsnak egy szatyorban két csukát is ajándékozott, vigye fel Zápolyának, jó lesz tormával. Azoknak a halaknak a gyomrában pedig levelek voltak elrejtve a János-párti vezérekhez.
Fráter György ismerte jól az embereit, de úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Hadd mutassák ki még jobban a foguk fehérét.
Egy reggel azonban, a midőn a német táborból ismét előszáguldottak a magyar leventék, kötekedő szóval hivogatva vitézi ellenkezésre a várbeli magyarokat, a hirtelen felnyitott kapun Ártándy magyarjai helyett Gritti török szarácsijai rohantak ki rájuk. Abból aztán komoly verekedés támadt, mely nem maradt halottak nélkül.
És ezen gorombaság után a német tábor magyarjai helyett a spanyolok álltak az első csatába, mint a kiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a törökökkel verekedni. Néha egész rótákban, de egyenkint is kiálltak a vitézek összemérkőzni. Egy izben egy spanyol lovag rugtatott ki a vár előtti mezőre, párviadalra hivogatva a várbelieket. Erre egy gyalogos janicsár jött ki a kis ajtón, egy szál karddal. A spanyol vitéz neki sarkantyúzta a paripáját s halálos döfést mért felé a hosszú spádéjával. A janicsár azonban félrecsapta a spádét a kardjával s oldalt ugorva, balkézzel megragadá a hidalgó selyem palástját, mely arany skófiummal volt kivarrva. A spanyol eleget gyakdosott feléje a spádéjával, de a janicsár folyvást rángatta a palástjánál fogva s e miatt sohsem bírta eltalálni. E közben folyvást forogtak egymás körül, mint Ezékiel próféta viziójában a szárnyaiknál összenőtt kerubimok, a kétféle néző közönség nagy mulattatására: a spanyol egyre szurkált, a török egyre ránczigált; utoljára is az okosabb engedett: tudniillik a selyem palást, az leszakadt a lánczáról s a török kezében maradt. Ekkor aztán a spanyol lovag megfordult s hazament palást nélkül, a török is megtért a várba a kezében maradt czifra palásttal.
Ilyen hiábavalóskodással töltöttek el heteket, hónapokat.
E közben három szökevény érkezett fel Budára a Ferdinánd-párti táborból: egy magyar, egy spanyol és egy német. Ennek a neve volt Kristóf diák. Megszökésének az volt az oka, hogy koczkajáték közben a pajtásának, a ki a pénzét, palástját elnyerte, dühében levágta a kezét. Hogy az akasztófát kikerülje, átszökött az ellenséghez. Szabadszájú, fecsegő ficzkó volt.
Beszállásolták a várnagyhoz, a ki tudott németül s az jól megvendégelte a diákot, ott volt a vacsoránál Nagy Gergely és Miklós lovász, Keresi Ferencz étekfogó a káplánnal együtt. A király és Fráter György pedig egy oszlop mögé voltak elrejtőzve. A bor nagyhamar felnyitotta a diáknak a száját s a barátságos czimborák kérdezősködéseire híven elmesélte, hogy a német táborban azért halogatják az erősebb ostromot, mert arra várnak, hogy a János király melletti főurak beváltsák az igéretüket, miszerint a királyt élve elfogják s megkötözve adják át a Ferdinánd-pártiaknak; a hintót is készen tartják, négy fehér lóval, a melyen Bécsbe fogják szállitani a fogoly királyt.
A várnagy nem akarta ezt elhinni: «Hazudsz diák! Te most extemporizálsz.»
– De bizony magam szemével olvastam a levelet, a mit Roggendorfhoz irtak; az uraknak neveire is emlékszem, a kik erre ajánlkoztak. Van köztük egy Czibak püspök meg két Ártándy testvér.
A várnagy befogta a diák száját:
– Elhallgatsz, istentelen!
– De igazat mond ez! Állitá Keresi.
A király Fráter Györgygyel észrevétlenül hagyá el a várnagy szobáját s aztán megparancsolá a lakomán jelenvoltaknak, hogy semmit abból el ne mondjanak, a mit Kristóf diáktól hallottak. Ezt pedig felruháztatá diszesen s Gritti Alajos mellé adta íródiáknak. Szegény Kristófnak szomorú sorsa lett utóbb.
Maguknak az emlitett uraknak egy szemhunyorítással sem adta tudtul, a mit róluk hallott, sem a király, sem Fráter György. De titokban úgy intézkedének, mint a kik világosan látnak előre is, hátra is.
Roggendorf végre komolyan hozzáfogott a várvíváshoz. Ágyui négy helyen törtek rést a falakon: az országpalotánál, a Szent Miklós kolostornál, a boldogságos szűz templománál, s a Gellérthegy felőli bástyán. Egyszerre indult meg az ostromló hadtömeg mind a négy rés ellen.
Az országpalota alatti rést a németek és csehek vivták, a kolostor előttit a spanyolok, a templom előttit a magyarok, a Gellérthegyre nézőt a naszádosok.
Ezek ellenében így osztá fel a király a várvédő csapatokat: a spanyol ellen állítá fel a ráczokat, a németek ellen a tótokat, s a magyarok ellen a törököket. A magyar csapatoknak, szégyenszemre, a legártalmatlanabb hely jutott: a Gellérthegyre néző bástya, a melynek magas párkányához csak lábtókon lehetett lejutni. Ezekhez legkevésbé lehetett bizni.
Az ostrom megindulása előtt a király meghagyta a várban levő papoknak, hogy összegyüjtve a koldusokat, rendezzenek nagy bucsujárást és létániát az ég segítségének megnyerése végett. Azok énekelve és imádkozva térdepelték körül a szent szobrot a piacz közepén. Maga a király is együtt énekelt és imádkozott velük.
A harczi lárma minden oldalról növekedett. E közben egy lovas vitéz jött nyargalvást a piaczra a királyhoz.
– Vizet uram! Vizre van szükségünk. Az ellenség felgyujtotta a kolostort. – (Látszott a fekete gomolygó füst a vár végén.)
A király és a szerzetesek rögtön siettek a kuthoz, mely a Dunáról kapta a vizét, s töltötték a dobosokat: a király maga adogatta fel a vedret. A rabokat kiereszték a börtönből, azok vontatták a lajtokat a tűzoltáshoz.
Leghevesebb küzdelem folyt ott, a hol a Török Bálint magyar hadai ostromoltak. Itt voltak Zápolyának legelszántabb ellenségei. De szemben velük hasonló jó vitézek álltak: Gritti Alajos török besliái.
A beslia, mikor harczba indul, minden öltözetet levet magáról: nincs rajta semmi fegyverzet, egyedül a férfiizmok rettentő pompája egész meztelen dicsőségében kábítja el az ellenséget. Ördögi harczmód ez! Mind a két kezükben egy kard, vérző homlokukba szurva egy sastoll.
Gritti Alajos maga, lóháton ülve, buzdította a harczosait. A résen már gát emelkedett elesett magyar és török vitézekből. Az ostromlók erőt kezdtek venni: mind többen hágtak fel a résen, már a bástya lépcsőzetét is elfoglalták.
Ekkor Gritti a tarsolyába markolt s odaszórta tele kézzel a fényes aranyakat az ellenség közé.
Erre a besliák, mint az őrült démonok rohantak az ostromlókra. A vérszomjjal párosult az aranyszomj. Egy arany megér egy kardcsapást. A magyar ostromcsapat vissza lett vetve. Hét hadnagyuk, a ki elől harczolt, halva maradt, azoknak a levágott fejeit a diadalmas besliák kopjahegyre szurták, s odatűzték a kövek közé. Az ostrom három oldalon vissza lett verve. A tüzet is elolták.
Hanem a negyedik oldalon sikerült a roham. A hol épen a magyar csapatok álltak. Azok elnézték tétlenül, hogy a naszádosok hogyan másznak fel a lábtókon a bástyákra s rögtön hátat adtak, a mint kettő-három felkapott a párkányra.
Fráter György megragadta a király kezét.
– Uram, ha király vagy, ne térdepelj most, hanem állj sarkodra, kapd a fegyvert s öld az ellenséget!
Az utczán már jött rohanva a muskétás had és ordítozott:
«Végünk van! Az ellenség elfoglalta a tornyot, nem birjuk visszaverni!»
– No ha ti nem tudtátok visszaverni, nemes vitézek, hát majd visszaverem én – és a koldusaim! Kiálta a király elkeseredetten. A fájdalom egyszerre hőssé alakítá: kikapta az egyik futó kezéből a puskát. Példáját követték a szerzetesek és a koldusok. Ezek is elhajigálták bucsujáró görbe botjaikat, elszedték a katonák kezéből a puskát s futottak a király után: az István torony felé.
A torony párkányán már akkor négy naszádos állt, négy Ferdinánd-párti zászlóval.
A király hires vadász volt: lelőtte mind a négyet.
A barátok és a koldusok aztán visszafoglalták a tornyot s leverték a naszádosokat a falakról. Ez a példa a budai magyar polgárságot is magával ragadta. Most már ők is kardra kaptak s vitézül megállták a helyet a bástyákon.
S ezzel Roggendorfék ostroma minden ponton kudarczczal lett visszaverve.
Budavára összes harangjai Te Deum laudámusra zugtak.
Az ostromló sereg bontotta a sátorait. A megszállás a balsiker után véget ért.
A diadal után a király nagy lakomát adott a palotában.
A várőrség utolsó lovai szolgáltatták hozzá a sültet.
Hanem azért volt egy pompája a lakomának, a minő ritkán szemlélhető.
Annak a hét előkelő hadnagynak a fejét, a kik a magyar dandárt vezették az ostromnál: odaállíták sorba, egy-egy virágvederbe téve a lakoma asztalra. A király ismerte valamennyit személy szerint.
Elmondá a nevüket, beszélt hozzájuk.
– No te Lőrincz! Jó barátom! Hát így jöttél a látogatásomra? Ellenségképen? Mennyi jót tettem én veled! Milyen nagyon szerettelek! Emlékezel még rá?
Azután a másik fejhez fordult.
– Jarosláv pajtás! Nézzétek ezt a jó barátomat. Gróf volt Morvaországban, tiz vára volt. Még is az én váramat akarta elvenni.
– Ez is kedves pajtásom volt. Hányszor poharaztunk egymás barátságára. Hét vára volt otthon. És szép felesége. Kire maradnak az apró árvái? Igy jösz hozzám Gotfrid?
– Ez meg itt templomos lovag volt. Vig czimbora! Rá ismerek a szétálló füleiről. De sok tréfánk volt egymással néha napján. Ugyebár Tibáld?
És a király evett és ivott a mellett. Folyvást beszélgetve a rémséges vendégekhez, a levágott fejekhez.
És a magyar uraknak ott kellett sorban az asztalnál ülni látva maguk előtt a halott czimborák kőmerev arczát, üvegfényü szemeit a vádoló ajkakat…
Czibak Imrének híres evőtehetsége elmaradt ezen a lakomán. Egy falat nem ment le a torkán. Annál többet ivott.
Ellenben Gritti Alajos egész falánksággal látott a lakomához, török létére bort is eleget ivott. Azt mondá, hogy az efféle asztaldiszítéshez hozzá van már szokva, felséges urának, a szultánnak ünnepélyes lakomáiból.
Czibak Imrével szemkőzt ült Dóczy János kapitány. Ez is derekasan hozzá látott a gyömbéres tokányhoz, a mit lóhusból veres bor mártással főzetett a király szakácsa. Megszolgált érte. Ő vezette a paraszt zsoldosokat – onnan a szigetből – a czifra ruhás, de lágybélü spanyolok ellen: el is üzte ezeket a falról.
Czibakot boszantá ez az érzéketlenség. Nem hagyhatta észrevétel nélkül:
– Ej ha Dóczy kapitány uram. Bizony ugy hozzálátsz a sült konczhoz, hogy a kutyának sem hagysz belőle.
Dóczy csipősen viszonzá.
– Már hiszen te veled, Czibak Imre, evés dolgában nem mernék kikötni; mert te nyolcz tyuknak megfelelsz egy ülő helyedben; de azt az egyet ma is elvállalom, hogy mind azt az ellenséget csutkástul megeszem, a kit te a mai dicsőséges harczunkban levágtál.
Erre a megbántásra Czibak Imre olyan haragba jött, hogy székéről felugorva egy hatalmas ökölcsapást adott a szemben ülő Dóczy fejére.
Dóczy is felugrott az ütésre s a handzsárját ragadta. Jó szerencse, hogy Fráter György és Frangepán, a két barát ott volt a közelben. Azok közbevetették magukat s csititák a két összekapott főurat, hogy hagyják ezt a vitát máskorra: ne sértsék vele a jelenlevő királyi felséget.
Dóczy ajka tajtékzott a dühtől.
– Rá emlékezzél, Czibak, erre az ütésre! Ezért megfizetek neked!
– Csak legyen hozzá elég kongó pénzed. Vágott vissza dölyfösen a vajda.
– Bizony pengővel fizetek meg érte. Csak te győzd számlálni! Hörgé a kapitány.
Gritti Alajos hideg vérrel ropogtatá az olasz mogyorókat, megkinálva vele János királyt.
S János király ugy tett, mintha jobban érdekelnék az olasz mogyorók, mint annak a két főurnak a czivakodása.
Gritti hét darab felroppantott mogyorót kinált oda a királynak, de volt a tányérján még több is.
– A többi, a mi még nincsen felroppantva, talán még jobb lesz!
Ha értette ezt valaki.
Mogyoró! Emberfej! Mindegy az!
Az árulás nem sikerült. Valamennyi magyar főur mind ellenese volt Zápolyának, még Petrovich Péter is, a kiről köztudomásu volt, hogy «féltestvére», Zápolya István természetes fia. Ezek mind eladták volna őt «huszonkilencz» ezüst pénzért. De még veszedelmesebb ellenségei voltak, a kik nem fujtak egy követ a magyarokkal: Gritti Alajos és annak a barátja Laszkó Jeromos. Amaz egy törökbe ojtott olasz; emez sok fábul faragott lengyel: mindenféle hájjal megkent csalafinta mind a kettő; a ki csak addig tolta János király szekerét előre, a mig maga felkapaszkodott rajta. Most aztán, hogy a tetőre elértek: azon voltak, hogy őt félrelökjék s maguk osztozzanak meg Magyarország birtokán.
Egyedül Fráter György volt János királynak igazi hive. A fehérruhás barátnak nem volt semmi indulatja, egyedül a hazája sorsa fölötti agodalma. Ő nem szomjazott se világi vagyon, se dicsőség után. Ő nem szövetkezett az áruló országnagyokkal; hanem felhasználta egyiknek a haragját a másik ellen, hogy egyiket a másik által irtsa ki az utjából.
Maga a nép jó volt: az a ki báránybőr süvegben jár; de a kinek már nyusztkalpag, tarajos sisak, tiara, vagy barétum volt a fején, az mind olyan szent volt, a kinek maga felé hajlik a keze.
Roggendorf kudarczot vallott várostroma után a vérszemre kapott várvédők kirohanást intéztek a Rózsák hegyén levő német főhadiszállás ellen s olyan jó sikerrel, hogy Roggendorf a sátora hátrahagyásával menekült a Dunán álló naszádaihoz.
A német fővezér sátorában a többi hadi zsákmány között megtalálták azt a szerencsekereket is, melyet az akkori hadvezérek használtak a hadviselésük alkalmával.
Ez ugyan is egy forgatható kerék volt, melynek talpaira és küllőire különféle signumok, mondások és számok valának feljegyezve: a fergetyü által megindított kerék megállapodása s annak az egy helyben álló figurák és mondások konstellácziója szerint azután világosan ki lehetett találni a hadvezéreknek, hogy mi módon intézzék az ütközet rendjét. A mi igen szép tudomány volt.
Az elfogott németek bizonysága szerint kitudódott, hogy a bécsi csillagvizsgálók bölcs praktikája ezen szerencsekerék segítségével kifundálta, miszerint Roggendorfnak a «rozsomák» havában és a «Mars» órájában kell ostromot intézni Budavára ellen s akkor minden bizonynyal győzedelmeskedni fog. – De bizonyára az egyszer nagyon csalatkoztak a csillagvizsgálók.
János király aztán hazaküldé Bécsbe Ferdinánd királyhoz azt az elzsákmányolt horoscopot, azzal az izenettel, hogy csak használja azt a király bölcsen ezután is, s annak a megkérdezésével csinálják jövőben is a hadvezérei a csataterveiket.
A Ferdinánd-párti sereg, a török naszádoktól üldöztetve, visszavonult Esztergomig.
A primás, Várday Pál, a kibékítő szerepét játszotta a két ellenkirály között.
Ferdinánd király ugyanabban az állapotban volt, a miben Zápolya. Senki sem volt hive: csak az önérdek tartott mellette mindenkit, s a kinek a saját kivánsága nem teljesült, az rögtön áruló lett ellene. – János királynak még legalább volt egy Fráter Györgye.
Egy izben erre a szóra fakadt Ferdinánd király: «Sokat adnék érte, ha énnekem egy olyan hivem volna, mint ez a barát! Fráter György egymaga annyit ér, mint tizezer harczos!»
A primás megkisérté a két ellenkirályt kibékíteni.
Mind a kettő rá volt fanyalodva az egyezkedésre. A fegyvernek nem volt éle a kezükben: nem volt «Brandja» a puskájuknak.
Zápolya Laszkó Jeromost küldé Ferdinándhoz alkudozásra; Ferdinánd pedig Hobardanáczot János királyhoz: a két hajdani ellenlábas követet Szolimán udvaránál.
Hobardanácz már a szultán előtt is megmutatta, hogy két balkezü ember: csak rontani tud. Budára a primás levelével érkezett meg, s a király elé kivánt vezettetni.
Zápolya elfogadta a követet. Hajdanában az is egyik kapitánya volt, mig el nem pártolt Ferdinándhoz: vitéz, vakmerő katona.
Hobardanácz azzal a feltett szándékkal jött János királyhoz, hogy őt megöli.
E tőrdöféssel meg lesz oldva az országos gubancz.
Ha Zápolya halott, az egész ország meghódol az élő királynak.
Ámde ezuttal is résen állt Fráter György.
Midőn a követet a király elé vezették, egyedül maradtak: a király, a követ és a barát.
A barátra szüksége volt a királynak, hogy a primás levelét tolmácsolja előtte, minthogy az latinul volt irva, a miben a király nem volt eléggé járatos.
A mint együtt olvasták a levelet: egy szemközt álló tükörből meglátta Fráter György, hogy a követ, dolmánya alul kirántva egy két élü tőrt, azzal a király felé rohan.
A barát hirtelen eléje veté magát az orgyilkosnak s felfogta annak a tőrdöfését. A fehér csuha alatt pánczél volt: az orgyilok lesiklott az aczélról.
A király kiáltására azután berohantak az ajtonállók s megragadták és megkötözték a vakmerőt.
– Mért akartál engemet megölni? kérdé tőle Zápolya. Urad, királyod bizta ezt rád?
– Saját szivem bizta ezt rám. Felelt reá Hobardanácz. A te vezéred a fekete czár legyilkolta az én apámat, testvéreimet. És én megesküdtem, hogy te rajtad állok értük boszut.
Az udvaronczok ott helyben össze akarták aprítani az orgyilkost.
Fráter György kivette őt a kezükből.
– Hagyjátok élve. Van egy igaz híve János királynak, Pekry Lőrincz, a ki mind e napig Bécsujhely börtönében szenved: ajánljunk cserét Ferdinánd királynak. Adja ki nekünk Pekryt, s mi visszaadjuk ő neki Hobardanáczot.
De Ferdinánd nem állt rá a cserére.
Azt felelte büszkén:
Akkor aztán Hobardanáczot zsákba kötötték s a Szent-Gellért ormáról aláguriták a Dunába.
A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya kedélyét. Bezárkózott a szobájába s csak zárt ajtókon keresztül beszélt mindenkivel, a kinek valami előadni valója volt nála. Kivételt csak két emberre nézve tett: az étekfogójára, a ki az ebédjét felhordta, s a kinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja előtt, hogy misét mondasson magának vele.
Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat: – az arcza teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, belefogja illeszteni a falon támadt lyukba: s a mint így a levegőben függve ügyeskedék, a német pattyantyusok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az épen a hordót törte széllyel: a káplán lezuhant s mind összetörte az ábrázatját, most annak a nyomorultja.
– Mondtam, hogy ne járj ott, a hová nem küldenek. Ilyen betapasztott szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.
A barát ott volt a király előszobájában s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behivta őt a hálószobájába.
A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a hozzátartozó jelvények.
– Nézd! monda a király, megfogva a barát kezét. Ezeket őrzöm. Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy még harmadszor is ellopják.
Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.
– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most meg van. Hát mi nyereségem belőle? Nem tudok miatta aludni.
– Uram, Te neked lázad van. Megcsömörlöttél. Hivass kenő asszonyt s dömöczköltesd ki a hátadból a csömört.
– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A lelkemben van az a mi bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.
– Hát talán majd én.
– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem ezt a koronát? Hogy kimerjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok? Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz s eladja egy várért, egy dominiumért a koronámat.
– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy kincstáram, a hol mind azt az aranyat halmozva tartom, a mit az ország szükségeire összegyüjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár pinczéjében. Egy nagy boros hordó, a többiek sorában. Ennek kettős feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül én birom. E tulsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.
A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. – Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is. A barát előszobájából egy csigalépcső egyenesen a boros pinczébe vezetett le.
A király és a barát a koronát és jelvényeket a számukra készült érczszekrénybe rakva, maguk vitték le a pinczébe, a nélkül, hogy az udvari cselédség észrevette volna.
A pincze gondja Fráter Györgyre volt bizva. A borkezelés az ő szakmája volt. Már a budai pálosoknál is ő rá volt bizva a kulcsári hivatal. S a mióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes dolog volt őt a pinczekezeléssel elfoglalva látni.
Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős fenekü hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak az üregébe. Az ötven akósnak egy harmada külön volt rekesztve, s e rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók, melyeknek átlátszó szövetén keresztül csillámlott az arany.
– Ime uram. Itt vannak az országnak a kincsei; a melyekről a kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az országodat a magad erejével megvédelmezzed, akkor ezeket itt találod. A koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.
A királynak egyszerre melege lett, a mint azt a tömérdek kincset maga előtt látta. Milyen jó hideglelésüző az arany!
A pinczében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók, borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri bikavér volt), a mely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett s borozgatva tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.
– Szomoru az én lelkem mindhalálig. Mondá a király. Nemde nem azt mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s nincs egy szolgám, a kiben megbizhassam. A ki erős és bátor, az irigyem és áruló ellenem; a ki igaz hivem, az lágylelkü, gyáva. Czibak, Athinay, Nádasdy, az Ártándyak, Bánfy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna huszonkilencz ezüst pénzért, kevesebbért, mint Iskariot a mesterét. Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de a mint a veszedelmet megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket az ajtómon kopogtatni. Azt se feleltem nekik, hogy «ott kinn tágasabb!» A ki pedig megszadadított: ez a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez roszszabb az ellenségnél, roszszabb az árulónál, ez egy versenytárs. Ugy viseli magát már is, mintha ő volna az úr Budavárában. Pártfogóm, a török szultán, ugy játszik velem, mint a szelidített oroszlánjával, a kit zsámolyul használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a saját népem kigunyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik egymástul az apródok, a csatlósok: «ébren van-e már Katalin király?» Asszonynak csufolnak! A miért nem tudok többé kegyetlen lenni: a mióta Dózsa György halálra kinzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy emberem az egész országban, a kire rá bizhatnám az ügyemet!
– Hát nem vagyok-e én itt?
– Igaz! Te valódi hivem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.
– Hát nem elég az neked?
Erre a merész fenhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király. De az kiállta a szembenézést.
– Te mondád! Szólt Zápolya. Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit tegyek, hogy mindazok, a kik ellenségeim, egyszerre hiveimmé legyenek?
– Vásárold meg őket. Minden ember ember. Minden ember megvehető; csak el kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak egy kis orczapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a titkos ohajtásaikat. Én mind valamennyinek tudom az árát, a miért megvehető.
– Grittinek az árát is tudod?
– Azt is tudom. S majd te is rájösz magadtól.
– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év mulva nem fognak még többet követelni?
– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válaszsz ki egyet közülök, a kit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy majd aztán el fog bánni a többivel s a többi mind annak az egynek a kigyófején fogja fujni a követ.
– S ki legyen az az egy?
– Az, a kit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.
– Gritti?
– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyenczének? Ez le fogja gyürni mindazokat, a kik te ellened áskálódnak.
– De ki fogja aztán Grittit legyürni, ha egyszer az hatalomra kap? Kérdé a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.
A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát s meggondoltan felelt a királynak.
– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az árnyékát s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.
– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?
– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.
– Jól van. Tehát vegyük rendre, kinek mit osztogassunk? Gritti lesz Magyarország kormányzója.
– Dóczy János alkormányzó.
– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.
– Czibak lesz erdélyi vajda.
– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.
– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Igy majd ki lesz elégítve ha két széken ülhet.
– Mi legyen Nádasdy Tamás?
– Kincstartó.
– Hiszen már te vagy az.
– De csak titokban. A mi pénzt én gyüjtök, annak az eredetéről nem tud senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.
– Hát Athynay Diák Simon?
– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Artándy kapja meg a harminczadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.
– Itt van még Laszkó Jeromos.
– Azt megtehetjük szepesi grófnak.
– Keveselni fogja.
– Adjuk neki még ráadásul Debreczen városát.
Ilyenformán az egész uri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi viczevajdának, Petrovicsot temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kanczellárnak. Egy kancsó bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.
János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadását, s aztán rábizta, hogy már most csak intézze el az egész dolgot az illető urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön felkerekedett a peczéreivel és sólymáraival s elment a velenczei tóra kócsagot vadászni.
Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.
A szultán kegyencze fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király: kapuját a testőrökön kivül két kerekes ágyu őrizte, mely mellett égő kanóczczal ácsorgott két nagysüvegü komparadzsi.
A ki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk. Dolmánya alatt finom pánczélinget viselt s oldalán mérgezett hegyü tőrt hordott, a minek a markolatát folyvást kezében tartá, a mig az előtte állóval beszélt; s egy széles asztal állt közöttük. Nem is volt magában soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.
Gritti, a hajdani velenczei dogefiu, ha akart, tudott latinul, s ezen az idiomán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györgygyel; de szokása szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a kérdést, megvárta, mig a tolmács törökül mondja azt el.
Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel, országkormányzói kineveztetése dolgában.
A renegát arcza kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.
– Ezt vártam a királytól. Mondá hidegen. Tudattad már az országtanácsosokkal?
– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.
– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön válaszoljak. Elébb behivatom a lovasaimat a falvakból.
– Értelek.
– No hát értesz. – A hol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell lenni, a ki helyette intézkedik, a mig ő az országtól távol van.
– Dóczy János lesz az.
Arra helyeslően bólintott a renegát.
– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?
Fráter György elmondta sorba, a mit a királylyal megállapítottak. Gritti minden névnél boszusan dörmögött közbe s önkénytelenül kiszaladt a száján egy-egy olasz mondás: «Kecskére bizni a kertet!» – «ugyanazok a kutyák más nyakörvvel.»
Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül, diákul:
– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?
Arról bizony megfeledkezének, a király is, meg a barát is, hogy Grittinek van két fia is, a kik őt minden jártában kisérik, s az egyik közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolcz esztendős; nagy hire van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város ifju hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami tekintélyes állás Magyarországon.
Mit lehessen neki adni?
– Még üres az egri püspöki szék.
– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.
Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztyén vallásról? nem kérdezték: a dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.
Erre aztán nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.
– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?
Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész szinjátszói tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arczát mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan összehuzta magát, két kezét keblére téve.
– Óh uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony szolgai állapotból emelt fel magához s én nekem ez is érdemeim felett való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtől annál nagyobb kegyelmet kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. Hanem te hozzád volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem után az én testvérhugomról, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi várából. Adasd neki vissza a kastélyát, és egyéb földi birtokait, s ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam, szerzetesi fogadalmam szerint semmi világi birtokra nem áhítozom; de a szegény véremet kivánnám megsegíteni.
– Ez meglesz, mondá Gritti. De engem te Fráter György ezzel az alázatos pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged mint gondolod. Én láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára, mikor a királyt kiránczigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal harczolni. Akkor láttam az igazi arczodat. Te büszke lélek vagy.
Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerül. Elővett egy másikat.
– Hát az vagyok! szólt büszkén felegyenesedve. Nem tagadom, hogy vannak magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy a midőn a király Czibak Imrét megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta Czibaknak.
Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.
– No hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb megürüljön.
Gritti elhitte, hogy ő most egy czinkostársra akadt a barátban.
Dóczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arczulcsapás tette hű czimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a szinjátszásban. Kortársai (különösen az ellenségei) mind az irják róla, hogy ez az ember mindenféle szerepet tud játszani és ugy, hogy azt mindenki igazba veszi.
Most aztán nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györgygyel beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már ugy, a hogy akkori időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest nem ismerve s keverve olaszszal.
– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne tudasd az urakkal addig, a mig a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón nem leszek. Első furiájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a természetöket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra s onnan sietek teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot. Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden tekintetben. Te ird meg a kinevezési diplomát, ugy, hogy a pergamen két részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A török fordítást Memhet bég fogja beleirni. Mind a két szöveget irja alá a király: az egyiken «Johannes Rex», a másikon «Jankó Král» névvel. De a saját pecsétjén kivül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni. Kinél áll ez a pecsétnyomó?
– Verbőczy kanczellárnál.
– Annak nem szabad erről megtudni semmit.
– Meg van nálam a párja az ország pecsétnyomójának, szólt mosolyogva a barát.
(– Ez az én emberem! Gondolá magában Gritti)
Fráter Györgyről Szerémy is azt jegyezte föl, hogy nem restellte használatba venni azt a tudományt, a mit Sforza Bona királynétól tanult, s még magának Solimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, a melylyel a szultán, János királyhoz küldött leveleit szokta hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomácziai furfangjaihoz tartozott. Grittinek tetszett az ilyen czimbora.
Memhet bég közbeszólt:
– Ugy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé, megértitek egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.
(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)
S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.
– Majd jőjj fel hozzám Memhet bég, az irásért; monda neki Fráter György. Ott lakom a királyi várban.
– Az az, hogy te jösz fel én hozzám az irásoddal György barát, veté oda, félre sem tekintve, a tolmács. Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.
Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.
– Bolond fejü ez! Mondá Gritti. Igazi vakbuzgó mozlem.
Fráter György elhallgatta a mit gondolt: «jobban ismerem én Memhet béget, mint te! Ez a te árnyékod, a kiben egyszer keresztül fogsz bukni s nyakadat szeged.»
Azzal ő is bucsut vett Grittitől s sietett a várpalotába, a kinevezési okmányt latin szövegben megirni.
A mint elkészült vele, az összegyöngyölt pergament a csuhája belső zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálczáját, egy egyszerü vadkörtehajtást s elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.
Memhet bég nem talált egész Budavárában s annak hostádjaiban sehol magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok lehelletétől. Hanem a «Rózsák hegyén» volt egy tuskóhajlék, melyet a törökök tákoltak össze vastag faragatlan faderekakból, mikor az ozmán felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól, a reggeli ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát, pedig a Dunáról kellett hordania a vizet.
A tuskókalyibának kertelése is volt, hegyes sánczkarókból, s azon egy nehéz tölgyfaajtó.
A hegy alatt lapultak meg hosszu sorban a külváros utolsó házikói, többnyire szőlőmivesek, kapások hajlékai, egy vizmosás árka képezte az ösvényt fel a hegytetőig.
Már messziről lehetett hallani az áhitatos üvöltést a tuskóhajlék udvaráról: «Lá illa, il Allah: Mohammed razul Allah!»
Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele volt pajkos sihederekkel, a kik a sánczkarókra kapaszkodva, csufondáros tréfákat üztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhivő pedig se lát, se hall olyankor, a mikor ájtatoskodik. Nem törődik vele nézik-e, hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? a nyelvöket öltögetik rá? Az neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s annak a gyönyöreit érzi előre.
– Eltakarodtok innen, léhütők! Kiálta Fráter György a pákosz suhanczokra, s a pálczájával jó sort vert a hátaikra. Mit háborgatjátok az imádkozót?
Lekergette őket a hegyről.
Maga pedig megállt a kerítés ajtajában s megvárta, mig Memhet bég végig énekelte a szúrát. Egy a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az égfelé terjesztve, hol arczraborulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán csókot hintve nyugatfelé, a hol a próféta sirja van.
Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján; hanem elébb lehuzta lábairól a faczipőket s betakarta a fejét a csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török előtt.
A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.
– Béke veled! monda a barát. Nem akartalak háborgatni, a mig imádkozol.
– Az izlámhivők nem imádkoznak soha, monda Memhet bég. Mi csak hitet vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah mindenttudó, meg is adja azt, a mit megérdemeltünk; mert Allah jósága véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – ő nála van a bölcsesség, – megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés. Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, a ki őt tanitani akarja, hogy mit cselekedjék s azt véli, hogy ember könyörgése megfordítja az Isten akaratát. A mi öröktöl fogva meg van irva, az örökké megváltozhatatlan.
– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlamvallásban.
– Ez az elismerés, téged mint keresztyén papot jobban ékesit a drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztyéneknél a pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában kifogyhatatlanok. Ezekért a féregmarta papokért lettem én mohamedánná! Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztyén vallást.
– Rajtam ím nem látsz semmi aranyosat, szólt a barát egyszerű fehér csuhájára mutatva.
– De alatta pánczélinget viselsz s a pánczéling alatt arany láncz van, a király képével. Azt hiszed te Fráter György, hogy engemet is olyan könnyen elámíthatsz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével, hogy neheztelsz a királyodra, a mért nem ültetett még egy püspöki székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha akarod biboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én jól.
– Kölcsönbe esik. Én is épen oly jól ismerlek téged Memhet bég és pedig még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem felvigyázója, a szultán megbizottja. Te Memhet bég nap-nap után, minden éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, a ki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is tudom, hogy te neked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó megnyilik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az álorczáinkat s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.
Memhet bég leült a földre, keresztbe vetve a lábait.
– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom a tiedet.
– Te buzgó muzulmán vagy.
– Te pedig buzgó keresztyén.
– És még sem egymásnak vagyunk ellenesei, hanem egy harmadiknak.
– Ki az a harmadik?
– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, a kik csúfot űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.
– Lelkemből beszélsz. Én hétszer elolvastam az alkoránt, kilenczszer a bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevész, nem egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk, tinálatok már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földéről engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a prófétát szidná, mint a hogy szidja a messiást a magyar, a tót, az oláh. Hanem aztán a mi felül van: a basák, a bégek: azok között nagy a hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak és elmulasztják a mosakodást, a szuraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.
– Mondsza csak Memhet bég, Gritti fiai izlámhiten vannak-e?
– A külső szertartás szerint igen.
– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztyén püspökké kineveztetni a fiát?
Eddig csak nyugodtan ült a keresztbevetett lábain a tolmács, de erre a szóra felugrott helyéből, az egész arcza meg volt dicsőülve a fanatismus lángjától.
– A «morhud» vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsóbb pokolba fog vettetni, a ki azt a csufságot elkövette úgy a prófétán, mint a messiáson.
Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést s azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arczát.
– Már most ismerjük egymásnak az igazi képét, mondá Fráter György. Végezzük a hivatalos dolgunkat.
A tolmács meggyujtotta a függő mécsest; egy tuskó volt az asztal, a melyen irni szokott, elővette az irószereit.
– Azonban én még ma nem ettem semmit, mondá a török.
– Magam sem. Mi a rendes vacsorád?
– Rizs, a mit magam főzök meg egy ibrikben.
– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet, a mit magammal hoztam.
– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt izlelni, a mit keresztyén sütött?
– Az enyimet az Isten maga készitette.
Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát s a tuskóra tette. Így hiják a magyarok azt a körte és almaszeletekből álló csemegét, a mi a napfényen aszalódott meg.
– Ez az én rendes eledelem.
Ezt a töröknek is szabad megenni.
S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a nagy fontosságu okmányt, a mely korszakot képezett Magyarország történetében: a Gritti-korszakot.
– Holnap viheti magával Gritti Sztambulba.
– Holnap? kérdé elbámulva a tolmács. Úgy tudom, hogy János király elment vadászni s egy hétig vissza sem jő. A míg utána küldöd a kengyelfutódat s az megint visszakerül, három nap beletelik.
– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert az alatt minden veréb csiripelni fog róla. Sohsem kerestetem én ezzel az irással János királyt a velenczei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.
S azzal Fráter György szép nyugodtan aláirta mind a «Johannes rex»-et, mind a «Jankó Král»-t az okmánynak.
– Mit cselekszel? Hisz ez hamisság! rebegé elképedve a tolmács.
Fráter György nyugodtan törülte a sűrű hajához a tintás tollát.
– Ha csak ennyi teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom úrnapján az elkövetett bűnt, de nem a király káplánjának, hanem a királynak magának.
– Hallod-e te, barát, én még te tőled sokat fogok tanulni!
Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György helyettesíté a névaláirását. A király nagyon szerette a kényelmet s fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nem csak hogy a fejét nem töri azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláirását is elvégzi helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli Bakonyerdőbe szarvasvadászatra s azalatt a barát megirta a nevében az összehivó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is irta, le is pecsételte s szétküldözte utánuk «ibi, ubi». A király azalatt sok dámvadat összelőtt.
A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, a mi már ősi szabadság a magyaroknál.
Erre a haladékra szükség is volt, hogy az alatt Gritti a fiaival, Dóczyval, meg a hozzászegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó egérutat nyerhessen Belgrád felé.
A mint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbizó levelét, melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyilt titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.
Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovics, Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre hiányzott, azt nem találta sehol a levél.
Fráter György sorba elmondá a királylyal megállapított kinevezéseket. Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Kiki megkapta azt, a mi után szive vágyott. A vége felé jött a sor a távollevő Czibakra. «Erdélyi vajda!»
Ezt is elismerő susurratió követte. Egyik úr azt suttogta a másik fülébe: «előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után».
– Hát a nagyváradi püspökség? kérdezé Diák Simon türelmetlenül.
Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: «ez pedig az én szolgálataim jutalmát képezi».
Nagy volt a meglepetés, midőn a barát azt felelé.
– Abban megmarad továbbra is Czibak Imre.
– És te neked mi lesz a hivatalod? apostrofálá Diák Simon.
– Én megtartom azt a czimet, a mit ti adtatok nekem, méltóságos urak, maradok «Fráter György».
Hiszen czímezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső tanácsosának, hivathatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovich Martinuzzi Györgynek, de ő neki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, a mivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.
– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király, mondá a barát, a melynek az ország szükségét érezi, egy kormányzói állást.
Az urak már az első hallásra is megbokrosodtak.
«Kormányzó? – Mi lesz az?
– Hát ugyanaz a hivatal lesz, a mi volt Hunyady János, I. Ulászló király és V. László idejében.
«Hohó! Lassan a testtel! Az Hunyady János volt!»
– Talán ismét akad ember, a ki ezt a hivatalt betölti, monda a barát.
«Ki az? Halljuk a nevét! Hadd süvegeljük meg.»
Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: «az én vagyok magam».
No lesz arra nagy gúnykiáltás! «Hátrább az agarakkal, barát!» Mindenki készítette magát a nagy kaczagáshoz.
Hanem aztán lett a szándékolt kaczagás helyett általános felhördülés, mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.
– A király Magyarország kormányzójául kinevezte Gritti Alajost.
– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt! kiabáltak össze-vissza.
Verbőczy komolyan szólt a baráthoz.
– György apátur! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk: országtanácsosokból. Ez a móka nem illik se a te reverendádhoz, se mi hozzánk.
– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti, kívül és belül? a fölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom, hogy ő a szultán megbizottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget kötött János királylyal, már akkor a király ott a padisah sátorában megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte, midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – A ki az ördöggel kezet szorít, ne restelje, hogy kormos lesz a tenyere.
– De már azt, neadj Isten, hogy én nekem, Magyarország nádorának, parancsoljon egy török pribék! kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az asztalra a tollas buzogányát.
– Meg hogy én nekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy tudatlan idegen! szörnyűködék Verbőczy, a kiben elfulladt a szó a nagy indulattól.
– Hát ebre bízták a hájat! kiálta Nádasdy. Én egy tolvaj alatt legyek kincstárnok? Még Petrovics Péter, a király rokona is ilyen szókra förmedt: «gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?»
Leginkább fel volt gerjedve Frangepán György.
– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt viseljem az érseki tisztséget?
Fráter György úgy tett, mint a ki oltani siet a tüzet, csakhogy (talán nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.
– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy a midőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a keresztyén hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem, mert Grittinek saját kivánata az, hogy az első szülött fiát, atyjának kedvenczét, egri püspökké nevezze ki a király.
Nem is olaj, de puskapor volt az a tűzre.
Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! hogy ütötték ökleikkel az asztalt.
– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek! Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az ebszülte fattya!
– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! fogadkozék Nádasdy.
– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! lihegé Frangepán.
– Csillapuljatok le urak! beszéljünk nyugodtan, mondá Fráter György. Üljetek le helyeitekre.
Ártándy Balázs nem akart leülni.
– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! A kiben egy csepp magyar vér van, az nem enged ilyen gúnyt az arczához vágatni! Ha tetszett a királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz belőle? Én magamhoz veszem a hajduimat, s konczokra aprítom az egész Gritti familiát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort, vagy püspököt.
S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.
– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! csitítá az urakat a barát. Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni; azt most össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön, azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni a felől, hogy mitevők legyünk? Kár nekünk most e miatt felkeverni az epénket.
Az a szó, hogy Gritti elutazott az országból: egyszerre végett vetett a fellobbanó haragnak.