S rögtön elfogatta az Ártándy-testvéreket és a csonka toronyba záratta.

Diák Simonnál, az elharácsolt közpénzeken kívűl még egy csomó levelet is találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal s csakugyan való az, a mit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a János király fő-fő tanácsosai aljánlkoztak, hogy Budavárát, a foglyul ejtett királylyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.

Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsai Boriskához, Csákvárra, ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbiróság elé állíttatá a két Ártándyt, nagy hamar elitélteté s le is ütteté a fejeiket a «csatornakut» melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával vivén a hegedüsét is, Tinódy Sebestyén diákot, ki e gyász esetnek szemmel látott tanuja volt: ő is vitte meg annak a hirét a patronusa után. Nádasdy ezzel nyiltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.

János királyt elrémíték e négyes kivégzés hirei, melyeket Fráter György által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, a mit a kormányzó elkövet, monda a barátnak. Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket átkergeti Ferdinándhoz.

– Összeesküvők, árulók voltak, mondá a barát.

– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harczoltak, győztek az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt, meg Athinay Simoné. S most porba hull a fejük én miattam!

– Elvégre valakinek rendet kell csinálni az országban. Te, uram, királyom nem tudsz, nem akarsz1); Gritti tud és akar. Nekem is a szivemet szorítja, hogy ilyen két derék magyar főúrnak, mint az Ártándyak, meg kellett halni; Athinayt nem sajnálom. Az Ártándyakat nagyon szerettem, de jobban szeretem fölségedet és a hazámat. Athinayt és Pozakát közönséges rablásért végezték ki. Ezekből nem lett prédikácziós halott. A két Ártándyt a törvényszék itélte el. Aktáikat leteszem fölséged elé. Csak azt a négy levelet olvassa el belőlük, a melyeket Ártándy Pál írt Athinaynak.

A király csak egy levelet olvasott el, attól is könybe lábadt a két szeme.

– Milyen ocsmány árulás! Hadsereget gyűjtött alattomban a Tisza mögött, hogy engemet elfogjon, mikor Erdélyből visszatérek, s aztán kiszolgáltasson Ferdinándnak! – Milyen kedves komám volt. Két fiát én tartottam a keresztvízre! – Most azok árvákká, földönfutókká lettek.

A király igazán nem tudta, hogy magát sirassa-e, vagy az áldozatul esetteket. – Ismét más tárgyra ugrott át az esze.

– De hát, mondsza csak, hogy lehetett Ártándy Pált fogságra ejteni, ha ő egész hadcsapattal vette magát körül a Tisza mögött, a hova csak réven keresztül lehet jutni?

– Nagy praktikával. A kormányzó Laszkó Jeromost bizta meg Ártándy Pál megfogdosásával, a ki ezt igyen hajtá végre. Csak négy szekérrel utazott le a Tiszához s csak tizenkét hajdut vitt magával. Három szekeret a hajdukkal együtt elrejtett a nádasban, maga egy szekérrel lehajtott a Tiszához, csupán egy puskafeltekerője kiséretében s ott elkezdett kacsákra vadászni. A durrogatásra odajött a tulsó parton sátorozó Ártándy, s a mint egymásra ismertek, átkiabáltak egymáshoz a vizen keresztül. «Mit csinálsz itt czimbora?» Kérdé Ártándy. «Kacsázok, gyere át, van jó borom, egri vörös, nagyot igyunk». Ártándy látva, hogy Laszkó csak másodmagával van, nem tartott semmitől; ő is maga mellé vett egy csatlóst s azzal átevezett a jó pajtáshoz, s aztán együtt vadászgattak. Egyszer aztán leültek falatozni. «Ugyan bizony jó volna egy kis borsos halászlé!» Mondá Laszkó. «Eredj szolgám a szekérhez, hozd ide a pendelyhálót». Az alatt a két úr tűzet rakott, felakasztotta a bográcsot a szolgafára, a melybe Ártándy beleaprította a horoggal fogott kecsegéket. «Ejh, lassan megy ez így!» Mondá Laszkó, midőn a a hajdu a hálóval megérkezett. «Majd mingyárt csinálok én egy jó fogást ezzel a hálóval: tudom, hogy fogok vele egy nagy csukát!» S azzal neki kerekítve a pendelyhálót, olyan ügyesen hajítá azt a tűz mellett guggoló Ártándy fejére, hogy az egészen belekeveredett a háló szövevényébe. Erre a lesben álló hajduk előrohantak a nádasból, Laszkó kiáltására. Ártándy eleget kiabált a tulsó parton levő katonáinak, hogy jőjjenek segítségére; de míg azok átusztattak a vízen, Laszkó a négylovas szekerével, a melyre Ártándy Pált feldobták, nagy egérútat vett. Üldözték Egerig, sarkában nyomulva; de ott nyomát veszték s egész éjjel futtatva, reggelre felhozta Budára Laszkó Ártándy Pált s rögtön bedugták a Haragos tornyába.

– S mi történt Ártándy gyülevész hadával?

– Vezér hiján ki szétugrott, ki pedig Czibakhoz ment; boszut esküdni Gritti fejére vezérük halála miatt.

– Rosz aspektusok ezek! Szólt a király csüggeteg kedélylyel. A csillagokban van a hiba. Megjövendőlte ezt nekem a káplán, mikor a mult nyáron a hosszú farkú csillag megjelent az égen, a milyent ember nem látott még az én emlékezetemre. – Én azt álmodtam a múlt éjjel, hogy kibékültem Ferdinánddal – és azután, hogy fölébredtem is, sokat gondolkoztam rajta. Mi a te tanácsod?

– Fölséges uram! Ez az én papi köntösöm megmondja az én tanácsomat. Nekem hitemben áll a békesség az emberek között. Tégy próbát vele. Csak arra kérlek, hogy Laszkóra ne bizd a Bécsbe járást, a hogy már egyszer tevéd; mert annak sokféle húr van a hegedüjén; s ha Gritti megtudja a te békülési szándékodat az ellenkirálylyal, bizony rád uszítja a török nagy vezért, mert az ő buzájuk nem virágzik a béke napja alatt.

János király megbizta vele Fráter Györgyöt, hogy fundálja ki a föltételeket, melyek alatt Ferdinánddal megköthetné a békét. Bele fáradt már teste-lelke az uralkodásba, a melyben a király nem más, mint egy koronás rabszolga, a kinek a szultán minden csivasz cselédje parancsol, az ő parancsolatjait pedig úgy fogadják, hogy a levelét leköpik, széttépik, csizmával tapossák.

Fráter Györgynek ez a békekisérlet is beleillett a messzelátó tervébe. Először időt nyert vele és alkalmat a kábító zürzavarban valami rendet csinálhatni; – azután pedig tudta jól, hogy nem lesz annak a békekisérletnek semmi befejezése. A két király szivesen elfogadná a kibékülést: de az apró emberek, a kik körülveszik őket, azok meghiusítják azt.

Rossz vigasztalás ugyan: de mégis elégtétel, hogy azok a magyar főurak, a kik Ferdinánd királyt támogatták, még a János-pártiaknál is önzőbbek voltak, s a német tanácsosok még tultettek rajtuk. Egyik fél sem szégyenlheti magát a másik előtt; maga előtt mind a kettő.

Jánosnak legalább volt «egy» hive, a ki egy magas czélért ragaszkodott hozzá; de Ferdinándnál mindenki csak azt kérdezte, hogy «mit adsz?» s mentül jobban tömte őket, annál éhesebbek voltak.

Hát még ha valami «konczot» ki kellene adni a kezükből? Mi lesz akkor?

Pedig a béke-ajánlat erre nagyon alkalmas volt.

Ferdinánd a koronát követelte vissza Jánostól; János viszont cserébe követelte a maga ősi birtokait, várait, uradalmait, melyeket atyjától örökölt. Ez a legigazságosabb, a legbecsületesebb föltétel volt.

Ámde azok a várak, uradalmak mind ki voltak már osztva Ferdinánd által a hozzánőtt magyar főuraknak: a Thurzóknak, Báthoryaknak, Serédyeknek, Bebekeknek s inkább ég föld összeszakadjon, mint hogy azt ők visszaadják. Azt mondták, adja oda Ferdinánd Jánosnak inkább az özvegy királyné birtokait, az pedig testvére volt a királynak. Senki sem akarta kiadni a maga prédáját a kezéből.

Végre találtak ki egy jó megoldást.

Itt van Török Bálint! Az is sok birtokot kapott már Ferdinándtól. Azok mind a Dunán túl feküdtek. Ezeket lehetne cserébe adni Zápolyának a szepesiekért.

Török Bálint ugyan hatalmas, derék vitéz, sok szolgálatot tett Ferdinándnak; de a hadizsákmány ki nem adásáért a német vezérek előtt ingratissima persona, különösen Kacziáner dühöng ellene, s szitja a haragot az udvari körökben.

Kedvező alkalom jött a megoldásra.

Gritti, összeszedve minden pénzt, a mit az ország különböző ládáiban talált, (ezt nevezte ő kormányzásnak,) a fiaival együtt ismét visszament Sztambulba. Az itt maradt uraknak megigérte, hogy küld maga helyett még rosszabbat.

Ezt az időt felhasználta Aszszán basa, a belgrádi alvezér, hogy egy erős hadsereggel betörjön Horvátországba.

Ferdinánd leküldé ellene Kacziánert, derék haddal, a kinek előhadát Török Bálint vezette.

A mint a derék magyar vezér a Muraközben tábort ütve, farkas-szemet nézne Aszszán basával, odavetődik hozzá Tinódy Lantos Sebestyén, a kinek énekes verseit mindenha kedvelte a magyar főur.

Ezuttal azonban a verses kronikák helyett valami mást énekelt a lantos.

Pártfogója Nádasdy Tamás asztalánál hallotta a vendégeskedő főuraktól, midőn a bor feloldotta a nyelveket, azt a tréfás kabalát, a miben a pozsonyi és bécsi urak megegyeztek. Hogy János királyt kielégítsék, de még is a felső vidéki főuraktól semmit el ne vegyenek, hát (a hogy a népmesében van) feláldozzák maguk közül azt, a kinek a neve legrutabbul hangzik: jó Török Bálintot. Annak a birtokait ajánlják fel Zápolyának.

És hogy ezért Török Bálint meg ne haragudjék, arról is nagyon szépen gondoskodtak. Úgy tesznek vele, mint Dávid király Uriással. Kacziáner parancsot ad Török Bálintnak, hogy kezdje meg az ütközetet Aszszán basa ellen. Mikor aztán a harcz javában folyik, akkor Kacziáner takarodót fuvat; de Török Bálintot elfelejti értesíteni a visszavonulásról. Azt azután a törökök mindenestől lekaszabolják.

A poéták mindig becsületesek! Lantos Sebestyén nem birta ezt a cselvetést elnyögni; ott hagyta a borozó társaságot s késő éjjel neki vágott az útnak, gyalog felkereste Török Bálintot s elmondta neki, a mit megtudott.

Török Bálint e miatt szertelen haragra gerjedt, hogy így jutalmazzák meg azt a sok diadalmas harczot, a mit ő Ferdinánd javára megvivott: most az ő vérével és vagyonával akarják kifizetni János királyt. A barátai esküsznek össze ellene.

Rettenetes boszut állt ezért.

A midőn Kacziáner fővezértől megkapta a parancsot, hogy kezdje meg az előhaddal az ütközetet Aszszán basa ellen, Török Bálint a helyett egy oldalsétával kihuzta a maga dandárát az ellenség és Kacziáner hadserege közül. Ekkor aztán a belgrádi basa a német hadsereget egész készületlenül lepte meg s a nem várt ütközetben úgy szétverte, hogy maga Kóczány vezér is alig menekült meg belőle, kevesed magával. Otthon Bécsben aztán Ferdinánd király, mint árulót, börtönre vetteté.

A halálosan megsértett Török Bálint pedig derék csapatjaival együtt egyenesen felment Budára s felajánlá a szolgálatát János királynak.

A barát meg volt elégedve a kimenetellel.

Ime a békealkudozásnak az lett az eredménye, hogy Ferdinánd király elvesztette a számbavehető hadseregét, János király pedig kapott egy derék, begyakorlott dandárt s ahhoz egy kitünő hadvezért, eddig legerősebb ellenségét, a kinek hűsége a legbiztosabb fundamentumon nyugszik, az elhagyott párt elleni engesztelhetlen gyülöleten.

És mindez nem került neki semmibe.

Most már jöhet vissza Gritti!

(A korszak jellemzésére azt is jegyezzük fel, hogy ezen viszontagságos idők alatt országgyülések is tartattak Magyarországon: még pedig Babocsán, Bélaváron, Zákányon és Kenesén. Mindezek ma is létező helységek. A kinek jó szeme van, megtalálhatja őket a térképen. Ezekre az országgyülésekre mind a Ferdinánd-párti, mind a János-párti urak felgyülekeztek, a mennyi épen a faluban elfért; indítványaik között, melyek határozatra soha sem emelkedtek, legderekasabb az, hogy nekik sem Ferdinánd, sem János nem kell királynak, mert ők inkább a töröknek magának adják oda az országot.)

Gritti ismét visszatért Sztambulból, de ezuttal nem Belgrád felől jött be; hanem Erdély felől. Hozott magával a kétszáz rendes jancsár testőrön kívül még kétezer török és görög lovast és puskást.

Hatalmasodó szándékát már a Dunán átkelésnél elárulta, a hol a szilisztriai kormányzó bojárt, Illést, azért, mert nem rendelt elég hajót az átszállításra, a parton felakasztatá.

Memhet bég előre tudatá Fráter Györgygyel Gritti szándokait, hogy királylyá akarja magát tenni Magyarországon, Zápolyát elfogatja s lánczraverve Sztambulba küldi, Dóczy Jánost kinevezi nádornak, Batthányi Orbánt temesi bánnak Petrovics helyett, Laszkó Jeromost erdélyi vajdának.

Fráter György nem szólt a királynak erről semmit; hanem a saját zsoldos csapatjait Kun Gothárd vezetése alatt összegyüjté Erdélyben.

Gritti Brassó felől jött be, a hol a határon a nagyobbik fia, Antal fogadta egy magyar lovas ezreddel s a pártjához tartozó magyar főurakkal. Brassóban mind a János, mind a Ferdinánd-párt vezérei jöttek eléje üdvözlésére; amaz volt Kún Gothárd, emez Majláth István Fogaras kapitánya.

De nem jött üdvözlésére Czibak Imre. – Pedig ő volt az erdélyi vajda.

Grittinek elmondta azt már Dóczy János, hogy minő szép czimekkel szokta őt Czibak emlegetni. Szabadszájú ember volt a vajda, a ki mindenkit megsértett a szavaival s e miatt volt legtöbb ellensége. – Dóczy azonfölül nem tudta neki elfelejteni a királyi asztalnál kapott arczulcsapást. – Most itt volt az ideje a visszafizetésnek.

A jó ürügy megvolt rá. Czibak Imre, a kinek szintén soha sem volt elég, a mivel birt, addig zsarolta János királyt, hogy adományozza neki Vajda-Hunyadot, míg Zápolya beleegyezett. Ugyde annak a várnak Ferdinánd volt a névszerinti ura, Czibak tehát ostrommal foglalta azt el. Ezért a kormányzó maga elé idézte őt a béke megszegése miatt, melyet a szultán Ferdinánddal kötött.

Czibak Imre, a mennyire egész ember volt test dolgában, annyira fél-ember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy szapu buzát egy maga feltöltött a garadra; sőt nem volt az a kovács üllő, a mit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra nem volt elég lelki adománya.

Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyunak; gyüjtött is maga körül elég jó dandárt, a melylyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna; de mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A testi erejében még bizott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe fogja a tollas buzogányát, a másikba damaskusi szablyáját, nincs az a török tábor, a kin ő keresztül ne vágja magát.

Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi arany, ezüst ékszerekkel, többek között egy szinaranyból készült s drága kövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog következni.

Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat s megvesztegeté a papot; adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza s mondja Czibaknak, hogy szivesen látja a kormányzó, jőjjön bátran.

A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy kisérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté fel a sátorát s abban aludt éjszakára.

Nagy testű, vérmes ember lévén, soha sem aludt szobában, félt a gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt huzta ki az éjszakát, farkasordító hidegben is. Ekkor pedig épen nagy kánikula volt.

Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy Jánosnak, az pedig Batthányi Orbánnak, hogy menjenek eléje s fogják el útközben.

Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok s mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt felhúzva.

Dóczy elkiáltá magát:

«Kelj fel Czibak Imre! Itt vagyok a tartozást megfizetni.»

Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyilásán. Az egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a kétszáz janicsárt, azt mondá: «Hát csak ennyien vagytok?»

Arra a janicsárok, Dóczy jelszavára, megrohanták a vajdát, fegyveres kézzel. De Czibak jobb és balkezével osztogatva emberölő csapásait, nagyhamar egész sánczot emelt maga körül holttestekből. A hányszor odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.

Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit s erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz embert a ráröffent janicsárok s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy lovas hadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe s ott eltemették.

Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a helyen, a hol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a csillaghullás csodájából s azok nagyhamar be is következének.

Gritti Alajos (vagy a hogy a törökök hitták «Ogli bég») ez alatt vigan mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres hadai közepett. Oda hivta meg a lakmározásra a magyar urakat. A kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána a drága szőnyegeket, arany, ezüst edényeket, bőrkereveteket, akár csak a szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, a kik tánczaikkal, tagficzamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Épen szüret ideje volt, s az alkorán a törököknek is megengedi, hogy must korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek torkig lakhattak a jóból. Kun Gothard és Majláth István is ott voltak a lakomán.

A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli «fukarok».

«Fukar» volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, a ki nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön s aztán ő látta, hogy kivel fizetteti vissza? – négyszeresen, ötszörösen.

Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti körül: egy zsidó, egy görög, meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött.

Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona, bor, gyapju és bőr kivitelre.

Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el törökül az ajánlataikat, úgy hogy a jelenlevő magyar urak nem értettek azokból semmit. Memhet bég azonban mind azt a legelső találkozásnál elmondta Fráter Györgynek, innen nem tudta meg Szerémy.

Csoda dolgokat igértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy Grittinek az egész udvartartását egy maga ellátja, ha a kereskedelmi monopoliumot megkaphatja s azonfelül tizezer aranyat fizet évenkint. A görög arra vállalkozott, hogy Budavár utczáit veres réz tetővel födi be; az örmény pedig valamennyi budai héviz fürdő pompás átalakítására igérkezett; a melyekhez a várból egyenes tornácz vezetne, gyantáros födéllel.

Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést, meg a verespataki aranybányát még most a «barát» tartja a kezében.

– Lehet azon segíteni, mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. A barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, a milyennel a nyemeczek a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.

A miroboláns igéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok. Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájából a «foglalót». Arany dobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafir, meg a csodálatos macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott kincs láttára, a mi Gritti előtt összegyült. Valjon mi lesz ennek az ára?

Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a fekete kávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvencz itala volt a török uraságoknak. Azt Arábia termé.

Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget vett elő.

Ezt izleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristálylyá vált méz. Az új világból hozták, a mit a portugállok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz ottan a nádban terem, azért nádméznek hivják. Ez még a török császár asztalán sem volt, te izleled meg először.

S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gáliczkő az, a mit kinál, a késével letört belőle egy darabot s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a megkóstolására s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépes méznél s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek hiják Erdélyben a czukrot.)

– Ilyennel ellátom én a te asztalodat. Pedig drágább az aranynál.

Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy arany dobozkát felnyitva, abban tíz szem – kukoriczát tett a kormányzó elé.

– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az uj világból való búza, a melynek a szára olyan magasra nő, hogy a lovas katona nem látszik ki a vetésből, egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültedheted. Még most senkinek sincs, én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te kezedben, mint Faraónak a hét kövér tehene.

Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. A mit az egy bőrzacskóból előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra összevagdalva, a mi olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt egy eleven parázszsal töltött medenczére hinté, olyan fölséges zamatú füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte magát az ember.

– Ezt is az újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. A ki ennek a füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szivet kap tőle. Ez elüzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvencz kadinája. Én egész gályával fogok neked ilyent szállítani.

A kinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szitták be a füstillatot. Ez a fukar fölülmulta valamennyit a kedveskedésben.

Dóczy János is ott volt az asztalnál.

Ő előre vágtatott a szebeni erdőből, hogy a Czibak meggyilkoltatásában részes voltát eltagadhassa, s vigan megebédelt Gritti sátorában, mint a ki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.

A lakomának vége is volt már, a midőn Batthyányi Orbán megérkezett a lovas csapatjával a táborba.

A mint a lováról leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A pánczélja fölött egy hosszú meggyszin köpönyeg volt rajta.

A midőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába: bámulva és haraggal förmedt reá:

– Nos! Hát nem hozod magaddal Czibak Imrét?

– Ugyan hozom! mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy bőrtarisznyát, belenyult s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüst tál, tele mogyoróval: abba letette a vajda fejét: «itt van neked Czibak Imre!»

Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, a mint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, a kinek megjöttére vártak, így jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, a kinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, a kire úgy emlékezett, mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete czártól, másszor a rablóvezér Balikától mentette meg a szorongatott lakosságot, s a zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek, tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.

Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta eltitkolni az örömét.

Azt tette az ellensége levágott fejével, a mit Lollia tett Ciceroéval.

– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a szemembe!

De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s észrevevé a két főúr arczán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést színlelt, sírva fakadt, «miként Julius Cæsar Pompejus feje fölött».

– Nem ezt akartam én! zokogá. Nem akartam én őt megöletni. Azt parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a vajdát?

Batthyányi Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének: rámutatott Dóczyra.

– Nekem az alkormányzó uram parancsolta, hogy vágjuk le a vajdát a sátorában.

Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel: «az nem igaz! Én ott sem voltam a vajda sátoránál».

Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra kadencziát találni, mikor egy fő-fő uraság, az előljáró mester még azt is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, a mit ő maga intézett.

A kapitány megfordult a sarkán s elhagyta a sátort.

A két főúr, Kun és Majláth, szintén felkelt az asztaltól és kiment.

– Hová siettek, urak? kiálta utánuk Gritti.

– Hadd őket menni! szólt dévánkodva Dóczy. Csak rókát vadászni mennek. Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.

De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok rögtön lovaikra kaptak s addig meg sem álltak, a míg Brassó kapuján belül nem voltak.

– Mit tegyünk most? kérdezte Majláth.

– «Halált halálért!» felelt rá Kun Gothárd. Innen el nem viszi az irháját többet ez a taliánba ójtott török!

Brassóban épen vásár volt, a piacz tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a népséget.

– Mi baj, uram?

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk, hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat, Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a hadaikat.

S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával: «édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy «elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»

Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták neki az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték. Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába. Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái, szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.

A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz köszönte be.

A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek?

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól. Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

A király nagy zavarban volt.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a mezei hadaival Erdélybe küldeni?

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György. Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el Nagy-Enyeden.

A király elszörnyedt e levél olvastára.

– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.

Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva itt terem Budavárában.

A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött, előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy fogadta, az ifjú Amadé István.

– Hová, nemes uram?

– A királylyal akarok beszélni.

– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Épen olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a válaszokat mind a két részre.

– De ne az én nevemben irogass.

– A magam fejével játszom.

Majláthnak ezt irta – a saját neve alatt – a barát:

– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én fogom a király kezét.

Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».

A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek s útnak ereszté őket.

Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát intézkedéseiben.

– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem, mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját.

Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.

Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés, meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere, puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték, a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.

Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket, mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.

Azt felelé erre neki Kun Gothárd:

– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!» Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg, hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Batthányi Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott: a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

Gritti mellét verve szabadkozék:

– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.

– Ekkor Dóczy kiálta fel:

– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.

– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel Szerémy.)

A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak végig nem szalad a kettős katonai soron.

Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát.

Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas fellobanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben, melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a barát kezében.

V. FEJEZET.
JUNISZ BÉG.

A nagyváradi hévviz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsből készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak. Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta maga előtt. Hanem azokat a letünt alakokat, a kik mellőle elmultak.

Visszagondolt azokra a fényes alakokra, a kik egykor a Zápolya-várban az ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arczaikat. Hogy kaczagtak az ő komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi székbe emeljék, ottan maguk körül vegyék, – és azután onnan ledobják. – Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak Imre? Dobó Ferencz? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrincz? Frangepán Kristóf? – És aztán Zápolya ellenségei, a kiknek a neveit emlékében megtartá, a főpapok, a zászlós urak? az öreg király szép ifjú nejével, játszi leányával, meg az idétlen szülött kis király? és a hatalmas brandenburgi herczeg? a Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, előbb a hős, aztán főpap, végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész czimboraságával? Mind, mind elmultak mellőle! – ő maga maradt itt egyedül, mint a hogy megmarad örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: «a régi magyar nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése». Az történt, a mit kivánt, a mit előre kigondolt, a miben munkás volt, a régi mind elmult, egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! – De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.

Mikor a vizi rózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? A míg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóból: hát a míg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?

Fráter György képzeletében az elvonuló kisértet-tábor közepett meg kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok vezérének. Ez is olyan kisértet volt, mint a többi. Az a délczeg, hős Zápolya János, a ki a koronát merte követelni, a ki az országot vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, a ki magát érdemessé tette a koronára, ez a fényes alak is csak álomhozta fántom volt már, addig volt királyi lélek, a míg királylyá nem lett. Élő testben nem az.

S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a kilátását a fényes lótuszokra.

Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből s a királyt kinálta meg az üléssel.

– Csak maradj te ülve, szólt Zápolya, majd én állok előtted. – S ezzel visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. Ma én vagyok az instans, én jövök hozzád kegyosztásért.

Fráter György elfogadta a megfordított helyzetet.

– Ime, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel, mondá a király. Egy csapással két magas polcz megürült. Az egyik az erdélyi vajda széke: ezt én Majláth Istvánnak szántam, a ki Grittivel szemben oly erős lelket mutatott.

– Nagyon is erős ember, a ki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt fogtál a szekered elé.

– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi püspöki szék, ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, a ki nem maga jár a főfő méltóságok után, de a kit a királynak kell kérni, hogy azt fogadja el: «Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt».

Erre a szóra felállt a helyéből Fráter György.

– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapáturrá felavatott, azt kérdezém tőle: «van-e szüksége ennek az én fehér csuhámnak erre a te arany lánczodra?» – Mire a király nekem azt felelé: «igen is van szüksége ennek az én arany lánczomnak erre a te fehér csuhádra.» Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked: Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját, hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.

– Azt kivánom én is.

– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háboruskodások alatt megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott a hit és buzgalom mindenütt, még pedig a lelkek pásztorainál: a papoknál. «Ha a só megsótalanodik, mivel izesítsük azt meg?» így kérdi a szentirás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt, ismeretes volt a hősi harczairól, ép oly ismeretes a jó konyhájáról, derék pinczéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent-László templomában, annak a kezében bibliát nem látott senki, se prédikáczióját nem hallá. S a milyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a létániáját, a mit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki s csak a stoláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig épen fészkei az erkölcstelenségnek, guny és szidalom tárgyai a nép előtt. Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te én nekem Szent-Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét fogom vele levágni; hanem a Judásokét.

– Cselekedjél, a hogy jónak látod.

– De azután meg ne fogd a kezemet, mikor tenni jónak látnám.

– Bizonynyal nem fogom.

– Hogy csak egy példát mondjak. Ime itt van a nagyváradi dioecesis legnagyobb hitközsége Debreczen. Derék tiszta magyar nép. Szorgalmas, élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katholikusok, a kik templomaikat maguk erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre. Hisz az nem kolostor már, hanem karavánszerály, a melyben főurak, gazdag korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok assistentiája mellett.

János király nagyon fintorgatta az arczát.

– No no! «Ne legyetek fölöttébb igazságosak!» Azt is mondja a szent irás. Krisztus szava volt, a mit a házasságtörő asszony védelmére mondott: «A ki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.»

– No hát én jobb vagyok! mondá felemelt fővel a barát. S fogok követ dobni e Belzázár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele?

A király tréfára fordítá a dolgot:

– No és ha épen engemet találnál megdobni azzal a kővel?

Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett Debreczenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá nézve. A mit este vétkezett, reggel az áhitatossággal kiegyenlíté, kéznél volt mind a kettő.

Az édes méreg és a keserű orvosság – egy patikában.

– Uram király! mondá Fráter György. Te nem fogsz többet a debreczeni kolostorban megszállni.

– Ki parancsolhatja azt meg nekem? A királynak!

– Te magad: a király.

– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, a kinek engedelmeskedjem.

– Az is lesz bizonynyal.

– Szeretném én azt ismerni?

– A te királynéd.

Zápolya lecsüggeszté a fejét.

– Királyné? sohajtá fel szomorúan. Álomkép az. Mikor te veled legelőször találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arczunkon, akkor elkezdtem már e fántóm után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz hajszálakat tépetek ki a fürteimből, újra jőnek. S az álomkép még mindig fut előlem.

– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban te rád vár. Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli hajadonná fejlődött. A király és királyné te neked igérte. Csak a násznagyaidat kell érte küldened, adva adják.

A király megölelte a barátot. A szemei megteltek könynyel.

– Eddig nem szóltam felőle, mondá a barát; mert eddig nem voltál igazi király Magyarországon. De most már elmultak mellőled mind azok, a kik trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld takarja már! Csak hiveid maradtak s nyilt ellenségeid. S hiveid élén ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét magadnak! – Elküldheted a nászkiséretedet a menyasszonyodért, a szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.

Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is elfacsarta a szivét. – Elhallgatott.

– Te vagy az én egyetlen hivem, mondá János király.

– Ez az én föltételem, mely alatt elfogadom a nagyváradi püspökséget.

A Szent-László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király hintaja hat lóval előjárt. Zápolya maga mellé ültetve a barátot, hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter György vendége ugyanabban a házban.

Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai tiszthez, készíttetett a püspöki szakácscsal, a ki még Czibak alatt tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt a bevett szokás, hogy «elébb az estebéd, azután az országos dolgok». Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket kellett elintézni, azután került a sor a pokuláczióra; a mi valóban ellene van a diététikának.

Valának pedig több uri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda és Kun Gotthárd, főkapitány, azután Keresy Ferencz, hadnagy a király testőrségében, meg Tóth Péter dulló; a kik ketten most érkezének fontos kiküldetésből.

– No hát csak röviden mondd el Keresy, hogy végezted el a rád bizottakat?

– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal megérkezém Szeghre, a hol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét ökör alig birt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a kincsekkel Budára.

– Derék dolog! Helyeslé a király. Ez az én utasításom szerint történt. Abból az ezüstből rögtön dénárokat fogunk veretni.

– Kár lesz beolvasztatni a remek ötvösműveket, mondá Fráter György, a fukaroktól így több pénzt lehet értük nyerni.

Keresy csak a bajuszát rágta mosolyogva.

– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal vivém Budára.

– No ez is az én utasításom szerint történt.

– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte legszebb virágában van s igen módos, takaros menyecske.

– Csak nem lettél bele szerelmes? Keresy!

– Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sirt. Az ember szive megesik rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a birám. Én biz elvettem feleségül.

– No már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint tetted.

– És már most instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.

A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket s az özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.

– E szerint nem veretünk dénárokat a Dóczy ezüstjéből.

Ez a rezultátum!

– Hát kegyelmed Fóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a pénzverőt?

– Igenis megkaptam Dobó Ferencz uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem Ruszka-Bányán; a hová az erdélyi rebellió hirére elmenekült, szép jó egészségben.

– Nem bánom én Dobó uram egészségét; de a kivert aranypénz?

– Az tészen kerek summában száztizenkétezer aranyakat.

– No az derék dolog! S hol van a pénz?

– Hát azt Dobó Ferencz uram arra a hirre, hogy Erdélyben rebellió van, okosságból két huszárkalpagba bekötve, elásatta az erdőn. Minek utána pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a kormányzó úr ő nagyméltóságát lenyakazták s annálfogva az mindenbe beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat. Azonnal el is jött velem s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk rá.

– No már ez gyönge dolog! És hát az egyik megtalált csákó tele aranynyal, hol van? Itt van?

– Épen azért czáfoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat pedig kormányzó úr ő nagyméltósága kegyeskedett egy fejjel megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó Ferencz uram ő kegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt, s addig ott tartja lészen.

– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos kincstartóm, a ki igazán megtartotta a pénzt s a kit ezennel nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá, méltóságos és főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovich György nagyváradi püspök uram! Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára s hozza ide Dobó uramat az aranyokkal együtt Nagyváradra.

A vajda nevetve szólt közbe.

– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal együtt.

A királynak egészen elrontotta a vacsoráló kedvét ez a kellemetlenkedés.

– Ne epeszsze ezen dolgokkal magát fölséged, engesztelé őt Fráter György. Ha már nyiltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos uraknak való, a kontrolléria nem komám uram, bátyám uram hivatala.

– Jól mondád, szent atyám. Most ha a rablót biró elé állítom, akkor a birónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa ni! Az országos rablót, Móré Lászlót, én megostromoltatom a várában Laszkóval. A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán Laszkót árulásban találom, birák elé állíttatom, elitélik, akkor meg a Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.

A vendég urak nevettek rajta.

– Ne nevessetek, urak! monda a király elszomorodva. Bizony inkább sirhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megirta nekem Thurzó Elek, de legalább víg czimbora volt, értett a mulatáshoz. Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett irnom az itéletet. Neked adtam át Utyessenovich, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne vágják le a fejét, a míg én Budán vagyok. Csak másnap, «rorate» előtt. Ugy-e bár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a halálitéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed ezt az én lelkem könnyebbségére?

Fráter György az egész uri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a királynak:

– Nem! felséges uram. Én László Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se csendeset, se fényeset.

– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen atroczitásra?

– Két okom van rá. Az egyiket «még most» nem mondhatom el; a másikat pedig «soha sem»; mert az gyónás titka.

– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki székbe.

– Még nem foglaltam el azt, leszállíthatsz belőle.

– Kemény szivű ember! Így csak egy pap tud gyülölni; a ki még a halottnak sem bocsát meg.

Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van tálalva s ez a kellemes nunczium helyrezökkenté a már-már dülőre hajló tanácskozási szekeret.

De az urak, a királylyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek, hogy vajjon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra?

Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot adott neki, a midőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.

Az egyik oka az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt és a feje sem fájt, élő emberért pedig nem szokás halottas misét czelebrálni. Fráter György a Laszkó halálos itéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogolylyal, s aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem aztán eldugta a halálitéletet a csuhája zsebébe s nem adta azt át Amadénak az ekzekuczió végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást fog szenvedni miatta.

Ezt «még most» nem mondhatta meg a királynak; mert ha «ma» buslakodik is a király a végrehajtottnak hitt halálitéletén, «holnap», mikor kezébe kerülnek Laszkó Jeromos levelei, melyeket Grittihez irt, s olvasni fogja – hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást «Katalin vajdának» (még vajdának) csufolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a gunyolódót, ha még életben tudja. Fráter György pedig nem akarta, hogy lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.

A második ok pedig, a melyért nem tarthatott requiemet Laszkó felett a barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!

Gyönyörű világitást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főur meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett, ezért, mint kapitalis bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad az új hitében továbbra is.

A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Sphinx találós meséjének megoldását siettesse.

Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész fenékig azt az örvényt, a melyen áthatolt, igazán az Alsziráth borotvahidján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a gunyos mókákért, a melyekkel róla megemlékezett.

– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! mondá Fráter Györgynek. Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba huzatnám most a csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az ilyen gonosztevő! Exorcismust!

Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektoriumba, nagy lárma támadt az utczán, trombitaszóval vegyest. Uri vendégek érkezének Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint nagy uti kisérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat trombitások, a kik elől lovagoltak és fujták a kürtjeiket. Egy czifra ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég czimerét viselte.

A király mindjárt ráismert a czimerről, mert azon egy pelikán volt, a ki a fiait saját vérével táplálja: «Ez Tarnovszky János!»

Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik szekéren pedig szintén egy főnemes ült, a kinek farkasbőr subája volt; a harmadikon ült egy rókamálos.

A király egész a tornáczig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a Tarnovszky volt az ő házi gazdája, a ki őt Magyarországból kiveretése után Tarnow várában szivesen fogadta, s sok időn keresztül egész udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.

János király és Tarnovszky, a mint egymást meglátták, kiterjeszték a karjaikat s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy kicsit sárosi kiejtéssel: «Kedves barátocskám! drága királyocskám! Jancsikám druszám!» mondá a királynak. «De régen kivántam, hogy lássalak!»

Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a markába. «Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!»

– Nagyváradi püspök! figyelmezteté a király.

– Pispek? Monda elbámulva a főnemes. Akkor hát kezet csókolt neki.

– Ő a mi házi gazdánk most. Mondá a király.

– Gazdánk? Akkor azt is nyalábra fogta, összecsókolta.

A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között, hogy az az amabilis confusióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak vallotta magát.

A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe legkedvesebb vendégét: «Épen a hora regiára érkeztél. Most akartunk asztalhoz ülni.»

Erre a vendég úr megvetette a lábát a küszöbben.

– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, a míg nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.

A király nagyot sziszszent, mintha a darázs csipte volna meg.

– A Laszkó Jeromost mondád?

– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam szegény czimboránk casusát. Ej, ej! már hogyan történhetett az?

A király kénytelen volt haragot mutatni.

– Megérdemelte a fátumát. Sokszorosan áruló volt.

– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak ráakarta szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: «cum lupis ulula». Ha farkassal beszélsz, akkor ugatnod kell. Tüzbe teszem a kezemet érte, hogy ártatlan.

– De hisz épen ma olvastam a levelét, a miben arra ajánlkozik, hogy engem éjszaka elfogat, lánczra veret, így küld el Sztambulba.

– Hahaha! kaczagott Tarnovszky, hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen bolondot hogy irhatna valaki sério?

– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigunyolt, azt meg nem bocsátom! A levelében folyvást «Katalin vajdá»-nak nevez. Ez fölségárulás!

– Nonono királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van gúnyneve, a hogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond királyt nem úgy hija-e minden ember, hogy «sztara baba»? Az előtted való királyt nem «Dobzse Laczkó»-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovich Martinuzzi György: hát nem úgy hiják, hogy «csontfülü»? Még sem haragszik érte. Hát engem ezek a Kohanyicskák nem úgy titulálnak, mikor nem hallom, hogy «Przsepiorka»?

– De a Katalin név asszonynév!

– No és hát édes királyocskám, azzal akarod bebizonyítani férfi voltodat, hogy engesztelhetetlen boszut állsz egy gúnynévért, mint egy asszony? Hát persze, hogy «Katalinnak» csufolnak; mert nem házasodtál meg. Végy feleséget. Majd ha fiad lesz, nem fognak Katalinnak hini. Leszek násznagyod! Nye Boj sza! No ide a kezed! Grácziát adsz a szegény Laszkó Jeromosnak. Nézd, ez itt az öcscse: a Laszkó Kazimir.

Erre a kisérő lengyel úr (a róka prémes), odaveté magát a király lábaihoz, s hangosan zokogva ölelte át a térdeit.

A király kegyetlenül meg volt szorítva.

– Édes barátim. Sajnállak benneteket. A szegény Jeromos pajtást is sajnálom: jó czimbora volt. De hát nem én itéltem halálra; hanem az országtanács. Az itéletet régen végrehajtották rajta. Szent-Mihály napján vették fejét: azt én neki visszaadnám szivesen, ha tehetném.

Erre aztán a király előtt térdeplő Laszkó Kazimir elkezdett felugrani, tánczolni, kaczagni, s a tenyereivel a térdét ütögetni: úgy hogy a király azt hitte, hogy ez most egyszerre félnederes lett.

Tarnovszky nagyot taszított a király vállán.

– Sed non faciet sculptile! regiestas vestra; hiszen most jövünk Budáról, negyednapja; ott beszéltünk a mi Jeromos pajtásunkkal a Haragos István tornyában, a hová be van zárva. Dehogy van annak a feje levágva. Inkább úgy meghizott a tömlöczben, mint egy makk-túz. A derék várnagy Amadé azt ott marczifánkkal tartja.

A király bámulva fordult Fráter Györgyhöz.

– Mi dolog ez?

– Felséges uram! A fejem rajta! Én biz a zsebembe sülyesztém a halálitéletet, s nem adtam át Amadénak. Tudtam, hogy időjártával meg fogod bánni.

A király haragot akart mutatni: de Tarnovszky bevágta az utját.

– Igy van jól, kedves barátom. Bár minden király mellett ilyen derék tanácsosok volnának, mint ez a fehér barát, a ki kámzsájába dugja a halálitéletet.

Erre aztán a király is engesztelődve nyujtá a kezét Fráter Györgynek. Látszott az arczán, hogy örül a lelke rajta, hogy ez igy történt. Még ugyan volt a haragjának egy pár rakétája, a melyeket nem hagyott kárbaveszni, s elpattogtatott.