– No hát! Fiat piscis! Gráczia a csélcsapnak! Non parlamus super eo plus! Nem érdemes rá, hogy miatta elhüljön a jó tyukleves. Asztalhoz urak! – Hanem azt kikötöm, hogy azt a haszontalan embert elém ne hozzátok; mert sem én nem akarom őt látni, se ő ne lásson engem többet!

A lengyel urak nagyon beszédessé lettek, Tarnovszky elmondá, hogy két püspökkel, meg a kanczellárral találkoztak az utban. Frangepán, Brodarics és Verbőczy szintén ide igyekeznek a királyhoz; de mivel nehéz bőrős hintókon járnak, a püspökladányi utban megrekedtek: jó szerencse, ha holnapután idevergődnek. Hozzá tevé: «azok bizonyára a harmadik püspök felszentelésére igyekeznek Nagy-Váradra. Nagy püspöki lakomában lesz részünk!»

Fráter György felvilágosítá a palatinust, hogy püspökszentelésről addig nem lehet szó, míg a pápa a királyi kinevezést meg nem erősíti. «Én külömben sem várom be a nagy méltóságokat; mert holnap a dioecesisemben canonica visitatióra indulok; egyébiránt a szakácsot és pinczemestert itt hagyom s a püspöki lakoma addig tartson, a míg a vendégeink kedve tart.»

– Ez már a kedvemrevaló püspök! Mondá a palatinus. Maga nem iszik a borából, hanem a vendégeinél hagyja a pinczekulcsot.

Tudta azt jól Fráter György, hogy miért sietnek Váradra a méltóságos urak. Ezek valódi hivei János királynak. De a mellett szeretnék őt mindenáron kibékíteni Ferdinánd királylyal. Hadd kisértsék meg. Ne mondják, hogy a «barát» akadályozta meg a békekötést. Fráter Györgynek jól fizetett biztosai voltak mindenütt: Bécsben, Sztambulban, Krakkóban, Toledóban. Futár állomásai voltak berendezve az utakon. Mindenről értesülve volt, a mi az udvaroknál készülőben van. Ez volt az egyik titka a hatalmának.

De meg azért sem akart a főurakkal még most találkozni, mert tudta jól, hogy ezek a főnemesi családokból támadt országnagyok, őt, mint feltolakodottat le fogják nézni. Tudta jól, hogy neki minden nagy ember irigye: irigylik tőle azt, hogy ő valósággal a királynak «alter ego»-ja: sőt több! «melior ego»-ja. Nem csak «második én»-je, hanem «jobbik én»-je. A hajdani kályhafütő! A koldusdiák!

Elment előlük egyházfejedelmi kötelességeit teljesíteni.

A részrehajlatlan franczia életiró azt jegyzi fel Fráter Györgyről, hogy első gondja volt megismerni és rendezni a dioecesisét, a nép érdekében a szükséges könnyítéseket megszerezni e szerencsétlen korszakban. Megvizsgálta a klérus magaviseletét és tudományát, felköltötte az egyháziakban és világiakban azt az igaz buzgóságot, melytől saját maga lelkesült a valódi evangeliumi erkölcs iránt; de még jobban hatott a példaadásával, mint beszédeivel; minden kötelességét pontosan teljesítve, püspöksége munkáit azzal a buzgalommal, kegyességgel és felvigyázással teljesíté, melyért nem tagadhatták meg tőle a nagy magasztalást még a legkegyetlenebb ellenségei sem.2)

Ékesszólása csodákat művelt mindenütt. Ez a nép olyan régen nem hallott már igazi papot szónokolni a templomban. Az elzüllött nyáj újra összesereglett az «egy akolban» a mint az igazi pásztor megérkezett. Férfiak, asszonyok siettek meggyónni: a gyermekeiket seregestül hozták eléje a bérmálásra.

Mikor Nagy-Bányán a templomban prédikált, s beszélt a népnek Istenről, királyról, hazáról, az erényekről, melyek a hazát megtartják, s a mennyországot megszerzik, az isteni tisztelet után odajött hozzá egy hevér, iszákkal az oldalán. Ez az ember töredelmesen bevallá Fráter Györgynek, hogy ő lopta el a Dobó Ferencz uram által elásott huszárkalpagok egyikét, tele aranynyal: s az egész kincset átadta a gyóntatónak. A püspök megadta neki az absolutiot: azonkivül egy marok aranyat az átadott kincsből; s aztán mint országos kincstartó, kinevezte ezt az embert felügyelőnek az aranybányában.

Ötvenezer arany volt abban a bőriszákban.

Olyan pénz, a mely már el volt veszve, s megkerültéről nem fog beszélni senki.

Fráter Györgynek az az ihlete támadt, hogy ezzel az Istenküldte pénzzel lehetne valami jót eszközölni.

Senkitől nem kisérve, gyorsfogattal átment Lengyelországba. Éjjel-nappal, pihenés nélkül, felsietett Krakkóba. Zsigmond királyhoz ment. A király nagy örömmel fogadta s üdvözlé őt új egyháznagyi méltóságában.

Fráter György elmondá a királynak, miszerint idejövetelének az a czélja, hogy Zápolyának családi kincstárát, melyet negyvenezer aranyért zálogban itt hagyott, visszaváltsa. Most már szüksége lesz e pompára a királynak; mert királynét fog hozni a házhoz. Ime itt küldi a váltság dijat, forró köszönettel.

Zsigmond király lovagias jellem volt; azt mondá, hogy Zápolya kincseit azonnal visszaadatja: a negyvenezer arany, melyet Zápolyának adott, annak sajátja volt; a szász fejedelem eltévedt küldeménye: csak vigye el a püspök a kincseket, a pénzzel együtt János királynak. A mi pedig a házasságot illeti: Zsigmond király azonnal nászutra ereszti a leányát, mihelyt Zápolya Jánost, Ferdinánd király és Károly császár elismerik királynak. Ez az egy föltétel.

Azt is megengedé a püspöknek, hogy a királyi jegyessel beszélhessen: a ki viruló hajadonná nőtt fel, a mióta utolszor látta.

Ennek a tündéri alaknak ő volt a fátuma. Fátuma volt, mielőtt megszületett volna s az maradt mindvégig.

S megtörtént, hogy a fátum kezet csókolt a választottnak.

Izabella (vagy a hogy Szerémy és Bechet nevezik: Elisabeth) szives üdvözletét küldé vőlegényének, a kit most is «János bácsi»-jának nevezett.

Zsigmond király aztán saját jelentétében nyittatá fel az ajtókat Tarnow várában, melyek Zápolya itt hagyott kincseinek rejtekét őrzék s a palatinus távollétében, maga adta át Fráter Györgynek; ki nagyobb biztosság kedveért a sok drágaságot azokba az üres hordókba rejteté el, melyek az ő számlájára utaztak vissza Magyarországba, miután a lengyeleknél kifogyott belőlük a bor. Hordókat, melyek Lengyelországból jönnek Magyarországba, nem bántanak a rablók: tudják, hogy azok üresek.

Ilyenmódon szépen elhozta magával a Zápolya-kincstárt Fráter György Nagyváradig. Utközben prédikált magyarul, lengyelül, gyóntatott, bérmált, misézett; úgy, hogy lassacskán két hetet eltöltött.

Egy kis szándékosság is volt ez időhalasztásban: arra gondolt, hogy ez alatt a lengyel uraságok jól kimulatták magukat s ezóta bucsut vettek a királytól, a ki nem gyakorolhatta ismeretes bőkezüségét ez alkalommal: a kincses ládák kulcsai a kincstartónál lévén. Legfeljebb szép lovakat ajándékozhatott a szeretett barátjainak.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetése, mikor a hordókat szállító társzekerekkel együtt megérkezett Nagyváradra a püspöki palota elé s annak a nyított ablakaiból harsogó kürtzenét hallott riadozni.

– Mi van odafenn? Kérdezé a kapustól.

– A vendégurak bucsuvacsorát ülnek.

A Szent-László templom tornyában az óra épen reggeli nyolczat ütött.

A mint Fráter György fölfelé mendegélt, szemben találkozott a pinczemesterrel, a ki után egy pár pintérlegény üres vedreket czipelt.

– Ilyen soká tartott a vacsora? kérdezé a püspök.

– Nem tudom én kegyelmes uram, hogy hol végződik itt a vacsora s hol kezdődik az ebéd? mert ennek két hét óta nincs szünete. A vendég urak megittak ez alatt százhat gönczi hordó érmellékit.

– Nem is sok: miután egy gönczi hordóban csak harmadfél akó van. Váljék egészségükre.

– Ő felsége győzi ám vitézül. Ő vezeti még mindig az ivást.

– Csak az egészségének meg ne ártson.

Fráter György mindig attól féltette Zápolyát, hogy egyszer megüti a guta a sok boritaltól.

Mikor belépett az étkezőbe, épen a «végtelen pohár» járta, a «widerkom» kézről-kézre vándorolt, a karzaton a trombitás zenekar fujta egyre a «tri sztó bdow tancz» nótáját; az urak danoltak volna, de már mindnek rekedt volt a hangja.

Fráter György azzal a különös adománynyal birt, hogy egy tekintettel egy egész társaságot szemügyre tudott venni. Azt látta, hogy a három lengyel főnemesen kívül még a két erdélyi vajda is ott ül az asztalnál, három karszék üres: azokat bizonyosan a két püspök és a korlátnok hagyta el; a király az asztalfőn, tőle harmadiknak pedig ott ül Laszkó Jeromos.

Tehát e néhány nap alatt nemcsak szabadon bocsátá az áruló czimborát a király, de még asztalához is ültette s egy pohárból ivott vele.

A mint azonban Laszkó megpillantá a belépő fehér csuhást, egyszerre azt szinlelé, hogy elázott a bortól, félrenyaklott a feje s hátradült a székében. Jó okai lehettek rá, hogy a gyóntatójának a szeme közé ne nézzen. A hajduk felkapták s kivitték a teremből.

– Hozott Isten! kiálta a király az érkező püspök elé. Épen a Szent János poharára érkeztél. Igyál te is velünk egyet!

– Köszönöm: monda Fráter György. Nem ihatom reggel bort, mert misét kell mondanom.

– – Hát már reggel van? kiálta fel Tarnovszky. A bizony, besüt az ablakon a nap! De már akkor csakugyan utra keljünk urak!

Azzal nagynehezen felkeltek egymás után az asztaltól, eldörmögték az asztaláldást, keresztet vetettek magukra, s mindegyik kereste a maga hajduját, a ki a süvegét, kaczagányját őrzi.

– Ugyan jó, hogy megjöttél már! Monda a király a püspöknek. Nehezen vártalak!

– Szükség volt rám?

– Ugyan szükség volt. Magaddal vitted a kincses ládák kulcsait: nem férhettem hozzájuk. Ajándék nélkül pedig nem ereszthetek el utra ilyen illustris vendégeket.

Fráter György nagyot fohászkodott. Rossz fortély volt olyan sokáig elmaradni. A király addig marasztotta a vendégeit, a míg a kincstár kulcsai a kincstartóval együtt haza nem kerültek.

Most azután ki kellett nyitogatni a kincstár vasajtaját, s a vasszekrények mesterséges závárait, hogy a király ajándékokat osztogathasson bucsuzó vendégeinek. Tarnovszkynak kiválasztott a király egy nagy arany lánczot, drágakövekkel kirakva, ezt saját kezével köríté a vállaira. A láncz ezer arany márkát nyomott. Azonkívül neki ajándékozta Gritti igazgyöngyös süvegét. Aztán még egy szinaranyból készült buzogányt. Tallónak pedig ajándékozott egy gyöngyökkel kirakott nyerget, takaróstul, szerszámostul, a hozzávaló arabs ménnel együtt. Negyvenezer aranyra lehetett becsülni az ajándékait.

És Fráter Györgynek némán kellett nézni ezt az oktalan pazarlást. Mise előtt nem szabad a papnak indulatoskodni. Nem is nézhette tovább, sietett a templomba misézni.

Mire visszatért, már akkorra a lengyel vendégurak elkocsikázának, fegyveres kiséretükkel és trombitásaikkal együtt. A király pedig lefeküdt, s úgy elaludt, hogy ha három éjszaka összeragadt volna, azt is végig aluszsza lészen. Az erdélyi vajdák is elutaztak, épen úgy a két püspök és a korlátnok, a nélkül, hogy bevárták volna a püspököt, a kinek a házánál szállva voltak, s legalább egy «Deo gratias»-t mondtak volna a két heti vendéglátásért.

Fráter György a hallgatásból is értett.

Azonnal felbontatta a magával hozott hordókat s azokból kiszedetve a Zápolya-család kincseit, felhordatta mind a kincstárba. Jó, hogy ezek ma reggel itt nem voltak!

A király csak másnap reggel kászolódott fel a nagyszerü mámorából. Akkor kedvetlen, fanyar volt: nem volt szája ize, s azon panaszkodott, hogy minden hajaszála fáj. Fráter Györgyöt mégis maga elé bocsátá, mikor a kubikuláriusától meghallá, hogy a püspök háromszor is ott volt már.

– Tudom, tudom jól, mit akarsz mondani! vágott eléje a király, mikor Fráter György belépett a szobájába. Leczkét akarsz nekem tartani a tegnap elkövetett nagy prédálásért: hogy olyan sok kincset elajándékoztam Tarnovszkyéknak; hát csak essünk át rajta! – S nagyot ásitott.

S azután, hogy Fráter György nem kezdett hozzá a leczkézéshez, a király magától kezdé az önigazolást.

– Látod, György, ezzel én tartoztam Tarnovszkynak: azért az uri vendéglátásért, a miben ő engem és kiséretemet részesített lengyelországi számüzetésemben. De még más okom is volt rá. Én, mint kérő akarok fellépni Zsigmond király előtt: Tarnovszky megigérte, hogy násznagyom lesz, s a királyt és királynét szándékomról értesíti s kedvező választ vesz tőlük. Azt is tudod, hogy én Zsigmond királynak negyvenezer aranynyal tartozom, melyekért ott vannak zár alatt eltéve zálogképen Tarnow várában összes családi kincseim. Szerfelett illetlen volna az, ha egy leánykérő úgy járulna a leendő ipa elé, hogy annak még nagy pénzzel adósa s zálogban van nála a családi kincse. Tarnovszky barátom tehát, ismerve az állapotomat, felajánlá önkényt, hogy ő lefizeti helyettem a lengyel királynak a tartozásomat, s a zálog alól felszabadult kincseimből megtart magának annyit, a mennyi megér negyvenezer aranyat, a többit pedig ide küldi nekem rövid idő alatt. No, úgy-e ez szép barátság Tarnovszkytól?

– Csakhogy én már el is hoztam a Zápolya-kincseket Tarnow várából.

Erre a szóra egyszerre nagyra nyiltak fel János király szemei. Felugrott a karszékéből.

– Az én kincseimet? Álmodol? vagy mesélsz? Hol volnának?

– Itt vannak a kincstárban. Jöjj át, és győződjél meg saját szemeiddel.

A király egyszerre virgoncz lett, mint egy gyermek, s aztán a püspökkel átmenvén a kincstárba, a mint azokat a régi, jól ismert drága remekműveket, miket atyja, anyja, Ujlaky Lőrincz nagybátyja gyüjtöttek, maga előtt látta, úgy repesett, mint egy gyermek a karácsonyfa előtt, odarohant hozzájuk, kezébe vette egyenkint, megemelte, az ablak felé fordította, hogy jobban lássa: nevetett, sirt: «ez az apám kedvencz órája volt! Ez az anyám gyöngyfüzére». Némelyiket meg is csókolá. Nem birt velük betelni. Utoljára azoknak visszaszerzőjét ölelte meg s hálásan megcsókolta az orczáját.

– Hát te azalatt, hogy nem láttalak, Tarnowban voltál?

– És Krakkóban is.

– A királynál?

– A királynénál.

– S honnan vetted te a pénzt az én kincseim kiváltására?

– Az Isten adta. Templomban kaptam egyházi szolgálatért; de nem volt rá szükség. A király felszabadítá a zálogodat s nem fogadta el a váltságot. Azt mondá, saját pénzed volt az, a mit kölcsön képében vettél át tőle.

Most már kaczajban tört ki a király.

– Hahaha! Milyet fog bámulni az én Tarnovszkym, ha meglátja az üres kincstárt!

Egyszerre elkomorodott megint.

– De nem fog-e ezért megneheztelni? Nem rontja-e majd el a házasságomat Izabellánál?

– A felől is légy megnyugodva, én beszéltem a királylyal és a királynéval és a menyasszonyoddal is.

S aztán leirta egész költői ihlettel a tündérszép hajadont, arczát, termetét, egész megjelenését, szemeinek tüzét, ajkainak mosolyát, szavának csengését. Mint az «énekek énekében» szól a költő-király az ideális aráról. – A király el volt ragadtatva.

– Hogy állhattad meg, hogy ezeket a kincseket mind oda ne rakd a lábaihoz?

– Majd ide fog ő jönni, s akkor te magad rakd a lábaihoz.

– A király mit válaszolt neked?

– Azt, a mit első kérő szavamra mondott. Leányát hozzád adja feleségül; rád fog várni. De egyetlen föltétele az, hogy Károly császár és Ferdinánd király ismerjenek el tégedet az általad birt országrész királyának.

– Az meglesz, szólt a király. Nem tartok titkot előtted. Mindenbe beavatlak. A két püspök, meg a korlátnok azért járt itten, hogy megállapítsa velem a békeföltételeket, melyek alatt a császárral és a királylyal kiegyezhetem. Majd megmutatom neked.

– Már ismerem őket. A császár és király elismerik Zápolya Jánost fél Magyarország és Erdély királyának a míg él, ellenben Zápolya János holta után az általa birt rész is Ferdinándra fog szállni. – Zápolya János rögtön átadja a szent koronát Ferdinándnak, ellenben Ferdinánd visszaadja Zápolyának a tőle, mint szepesi gróftól elfoglalt várait és uradalmait. Károly császár spanyol hadaival megszállja Budát és Temesvárt.

A király ámult és bámult.

– Honnan tudtad ezt meg? Hiszen csak tegnap állapítottuk meg ezt a békeszerződést Frangepánnal, Verbőczyvel és Brodaricscsal s azok rögtön elutaztak, a nélkül, hogy velük találkoztál volna.

– Krakkóban tudtam ezt meg. – Zsigmond királynak több bizodalma volt hozzám, mint János királynak. – Ő közölte velem e békepontokat, melyeket neki is megküldtek – Bécsből.

Zápolya kezét nyujtá Fráter Györgynek.

– Bizony közöltem volna veled még ma. S kikértem volna a tanácsodat.

– A midőn már a követeid elmentek Bécsbe, s az én tanácsom nem változtat a dolgon. Hát csak menjenek Brodarics és Verbőczy Bécsbe, Frangepán Nápolyba a császár után. – Szép utazásuk lesz. – Tehát már most mondjuk azt, hogy «fitymássánt». Nekem is van viszont egy tudomásom, a mit nem közlök veled addig, a míg magától ki nem fakad. Addig ringattasd magad boldog álmaidban.

Ez a titok az volt (Krakkóban tudta meg Martinuzzi), hogy a bécsi kormányférfiak az alatt, a míg a két ellenkirály egymással a békekötés felett alkuszik (mind a kettő sokalja az árt,) – tehát az alatt ők követet futtatnak Szolimánhoz, a ki Bagdadban táboroz s a szultán haragját szittatják fel János király ellen, a derék Grittinek, a Ferdinánd által olyan nagyrabecsült Grittinek meggyilkoltatása miatt. Űzze el Szolimán a lázadó Zápolyát az országból, vagy a mi még jobb, fogassa el, zárassa a Jedikulába; vagy a mi legjobb, vágassa le a fejét. S ez az alattomos cselszövény sikerrel biztat, a bécsi követ megvesztegette Ibrahim nagyvezért s a szultán német tolmácsát Junisz béget, hogy Szolimánt János király ellen ingereljék. Ez volna aztán a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldása a – békekötésnek. A Ferdinánd-párti uraknál is megmaradnának a Zápolya birtokai.

És ezzel a hatalmas ármánynyal szemben nincs egyéb védő eszköze Fráter Györgynek, mint egyetlen alacsony embernek a fanatizmusa. Az ő fegyvere Memhet bégnél van, a szultán magyar tolmácsánál; de ez biztos.

Fráter György nem akarta ennek a titoknak a közlésével János királyt idő előtt elrémíteni.

A király most egyelőre egészen boldoggá volt téve hazakerült kincseinek szemléletével.

Mielőtt Fráter György elhagyta volna a királyt, még egy kérdést intézett hozzá.

– Ugyan, felséges uram, mondd meg, hogy hát Laszkó Jeromosnak mit ajándékoztál búcsú fejében?

A király kitérő feleletet adott.

– Nem adtam neki semmit a kincseimből.

– Lehetetlen, hogy a kibékített árulót minden ajándék nélkül bocsátottad volna el szined elől.

– No, igen. Neki adományoztam Kézsmárk városát.

– No, ott nem sok kárt tehet. Azok már lutheránusok. És egyebet semmit?

– És aztán még Debreczen városa földesurává tettem.

Erre a szóra egészen haragra gyult az arcza Fráter Györgynek.

– Fölséges uram! Szólt indulattal lihegve. Debreczen városa az én dioecesisemhez tartozik.

– Hát mit alterálja a te püspöki hatalmadat az, hogy ki a földesura Debreczennek?

Fráter György nem mondhatta meg az okot a királynak. Azt ő a gyónás szentsége alatt tudta meg Laszkótól.

– Fölséges uram. Inkább aranyoztattad volna meg Laszkó Jeromost tetőtül-talpig, mint hogy Debreczen földesurává tetted. A következéseit majd tapasztalni fogod e nagylelkűségnek.

Azzal magára hagyta a királyt.

Laszkó Jeromos nyolcz szekér kiséretében érkezék meg Debreczenbe. Mindegyik szekérben ült három markos hajdu. Szokás szerint a jukundus barátok kolostorába szállásolá el magát. Onnan izent fel a városházára, hogy jöjjön fel hozzá a biró, nyolcz tanácsbelivel együtt.

Egyuttal elküldé a birónak János király függő pecsétes levelét, melyben az ő kineveztetése Debreczen új földesurává foglaltatik.

Debreczen város, mely magát büszkén «respublicának» nevezte, mindenkor nagy privilegiumokkal birt s a földesuri viszonyt csak annyiban ismerte, hogy a király által kinevezett főuraknak, urszolgálat-váltság fejében valami évdijat fizetett.

A biró neve volt Sike Péter, Krakkóban iskolázott baccalaureatus ember, János király udvari káplánjának unokatestvére; azonkívül a legöregebb senátor Hölgye László, a főnotárius Szűcs Tamás, a kiknek a neveik följegyezve vannak, a nyolcz között, a kik Laszkó meghivására a kolostorba felmentek. Még egy név említtetik, Szécsi György uramé, ki szintén hivatalos volt, de a ki igaz debreczeni észszel ekképen okoskodék:

– Ez a Laszkó Jeromos egy sokfából faragott ember, a ki ma itt, holnap amott. Ennek se hite, se becsülete; mert különben a király nem csukatta volna be a Haragos tornyába. Mézet hord a szájában, mérget a szivében. Kilencz szekérrel jött be a városunkba. Mindegyiken három fegyveres legény. Kilencz főfő czivist hivat maga elé. Ennek valami algoritmusa van!

Azzal ő maga felkapott a szekerére s elkivágtatott a hortobágyi pusztára a maga gulyásaihoz, a kik között egészen biztosan érezé magát. A többi nyolcz azonban felment a kolostorba, a barátok biztatására.

Laszkó Jeromos csupa lépes méz volt a tanácsbeliek előtt, elmondá nekik, hogy ő nem olyan földesur lesz, mint az eddigiek voltak. Ő nem kiván tőlük semmi váltságot, vagy adófizetést, beéri a dicsőséggel. Ennek nagyon megörülének az előljárók s háládatosságból megajándékozák a nagylelkű földesurat egy szép felnyergelt paripával, meg egy aranyos ezüst bokálylyal.

Ekkor aztán arra kérte őket Laszkó, hogy tegyék meg vele azt a tisztességet, kisérjék el a tiszai révig. Arra is ráálltak szivesen, s a hány, annyi szekérre ülve, elkisérték Laszkót a tokaji átjáróig. Ide érkezve aztán már nem kérte, de parancsolta nekik Laszkó, hogy már most egész Kézsmárkig kisérjék el. Ezt már nem szivesen, de mert kényszerítve voltak rá, szintén csak megtették.

Mikor aztán Kézsmárkra megérkezének, akkor maga elé állíttatá őket Laszkó s azt kérdezé tőlük:

– Hát igaz hivei vagytok-e ti János királynak?

– Minden bizonynyal azok vagyunk! Felelt, a többiektől rá hagyva a biró.

– Hát igazhitű katholikusok vagytok-e ti?

– Mind egytől-egyig azok vagyunk.

– No hát tudjátok meg, hogy én Ferdinánd király hive vagyok és lutheránus vagyok! annálfogva a ti királyotoknak, vallásotoknak és ti nektek ellenségetek vagyok. Ti pedig az én foglyaim vagytok s addig szabadon haza bocsáttatni nem fogtok, a míg fejenkint ezer aranyat a kezembe le nem fizettek.

E kegyetlen itélet nagyon megrémíté a derék polgárokat; de minden könyörgés hasztalan volt: állt a szentenczia, hogy addig árestomban a helyük, a míg nem fizetnek.

Egy közülök: Hölgye László, annyira szivére vette a dolgot, hogy ágynak esett, s heted napra buvában meghalt. Ennek a váltsága is a többi hét rovására marad.

Debreczen városa azután megküldé a harácsolt nyolczezer aranyat Kézsmárkra Laszkónak, a ki azzal mindjárt tovább állt Bécsbe. A tuszul letartóztatott tanácsbeliek aztán hazakerültek Debreczenbe.

Azok rögtön siettek a királyhoz Nagyváradra panaszt tenni.

János király még jól lehordta őket, hogy miért voltak olyan ügyetlenek s elkergeté valamennyit. Máskor legyen eszük.

A debreczeni polgárok aztán hazamentek s akként fogadták meg a király utasítását, hogy «legyen eszük», hogy szépen felmenének a többször dicsért szerzetesekhez, a kiknek a biztatására jutottak ilyen veszedelembe: – egy rossz szót sem szóltak nekik, csak felpakolták őket egy szekérre (egy olyan debreczeni szekéren sok barát elfér), aztán kifuvarozták őket a város kerítésén kívül, ott leszállították a szekérről s jó utazást kivánva nekik «mind a vizig szárazon», becsukták mögöttük a kaput.

Azután pedig irának egy levelet Martinuzzi Utyessenovich György püspökhöz, efféle tartalommal:

«Minekutána a város nagy veszedelme egyenesen a barátoknak a tolvaj hazaárulóval szőtt csélcsapsága miatt történt, s mivelhogy király ő felsége odautasítá a debreczenieket, hogy ezentul legyen eszük, tehát ezennel kicsukják a kapun az esztelenség okozóit, a barátokat. A kolostort pedig, hogy üresen ne maradjon, átadják az új vallás hiveinek, a kik abba már be is helyezének egy Melanchton tudománya szerint prédikáló lelkipásztort: tiszteletes Bálint Áron uramat. S minekutána az új vallás követőinek semmi külső pompa nem kivánatos, a kolostor arany és ezüst edényeit, monstrantiáit, thuribulumait, melyek a város tulajdonai, a város archivumába emlékül megőriztetés végett deponálják, a szentszobrokat azonban nehogy azokat holmi éretlen durva nép megcsúfolja, szekérre rakva, elküldik a püspök urnak, mély tisztelettel.»

A levél átadásával és a szent szobrokat szállító szekér vezetésével megbizták az éjjeli őrt, a ki külömben félkegyelmű vala s hivatalát éjjel viselvén, nappal aludván, emberekkel soha nem érintkezék.

Minden olyan szép rendben ment, mint a karikacsapás.

Mikor Fráter György elolvasta azt a debreczeni levelet, az első indulatja az elégtétel érzete volt. Úgy kell azoknak a barátoknak! Rég megérdemlették, hogy a debreczeniek kikergessék őket a városból. Hanem azután a hitbuzgóság megfeddé ez elsietett indulatért. Rémeset volt az, hogy egy kolostorból Melanchton tanai számára alakítsanak át imaházat és épen az Alföld hatalmas nagy városában.

Rögtön sietett a levéllel a királyhoz.

Az elfogadóteremben már oda voltak szépen egymás mellé állítva a szép aranyos, bibor karmazsin, zöld és ultramarin köntösű templomi szobrok, a kiket a debreczeniek ide küldtek. Csak alig lehetett külömbséget tenni a faragott szobrok, meg egy eleven alak között, a ki szintén aranyos, biboros és zöld kaftányban salaváriban állt egy szegletben, arcza épen oly mozdulatlan, mint a faragott képeké, két keze egy irástekercset tartott.

A király rettentő haragra lobbant, a mint a debreczeni levelet elolvasta, kirohant a szobájából. Még magasabb fokra hágott haragjának heve, mikor az audiencziás terembe lépve, meglátta azt a sok profanált szobrot a fal mellett.

A terem közepén állt a hülye küldöncz, szájtátó mosolygással.

– Ki hozta ezeket ide? kiálta a király, haraggal.

– Hát keed a király? kérdé a bamba ficzkó. – Hát hol hatta keed a koronáját?

A király akkor vette észre, hogy egy félkotyót küldtek ide követnek.

– A fejeiket üttetem le a gonosz eretnek lázadóknak!

Ekkor előlépett a szegletből az a czifraruhás idegen alak s aztán mondá tompa ércztelen hangon:

– Ne keresd te a mások fejét, hanem védelmezd a saját fejedet. – Én vagyok Junisz bég, a ki te neked parancsolatot hozok az én uramtól és a te uradtól, a felséges Szolimán szultántól.

Azzal oda nyujtá a királynak az irattekercset.

A király felgöngyölítette a tekercset s beletekintett.

– Nem ismerem ezeket a betűket. (Arab jegyekkel volt irva.)

– De a «nagyur» aláirását ismered és a pecsétjét is ismered szólt a török követ; s nem törne el a kezed, ha azt az arczodhoz emelnéd.

A király arcza holthalvány lett. Fráter György attól tartott, hogy még képes lesz Zápolya a mindenféle instans nép szeme láttára megcsókolni a szultán névaláirását. Kivette azt a kezéből s ő válaszolt a király helyett.

– Junisz bég. Te a fölséges szultán követe vagy. Téged megillet az a tisztesség, hogy a király magánszobájában fogadjon; nem itt a könyörgő pórnép társaságában. A követek megbizó leveleit a király oldalán álló országtanácsos szokta átvenni. Most én vagyok az. Én át fogom olvasni az athnámét s közölni fogom a királylyal a tartalmát. Ő felsége majd tudatni fogja veled, hogy mikor jöjj a szine elé? Addig foglald el a követek számára rendeltetett szobát, az ajtónálló oda fog vezetni.

Azzal meghajtá magát a király előtt. Zápolya elérté azt, s visszavonult az elfogadási teremből, véget vetve a kinos helyzetnek.

Junisz bég felfuvalkodott gőggel mondá a püspöknek a király eltávozta után:

– A te királyod az a királyok között, a mi a koldusbiró a birák között.

– Én is azt mondám, hogy miért nem teszi fel a koronáját? kiálta a szavába a debreczeni bakter. Igy nem tudhatja az ember, hogy ő király.

S oda állt a rüpők egy sorba Junisz béggel.

– Lódulj, pimasz! förmedt rá a bég. Én a szultán követe vagyok.

– Én meg a debreczeni biró követe vagyok! A kinek van kétszáz ökre, meg száz tehene. Nem tudom, a szultánnak vannak-e olyan nagy ökrei, mint Sike Péter uramnak?

Erre még az ajtónállók is elkezdtek nevetni.

Fráter György karon fogta a béget, s arab nyelven szólt hozzá: «jöjj innen a csürhe nép közül, beszéljünk egymással háborítatlanul».

S azzal átvezeté a béget a másik szobába. Ott is emberek voltak. Végre, mintha nem találna másutt csöndes helyet, fölnyitotta előtte a kincstár ajtaját. Oda vitte be magával a béget.

– Te tudsz arabusul? kérdé a követ. Akkor megértheted, hogy mi van az athnáméba irva.

– Már megértettem. A «nagyúr» megparancsolja neked, mint teljhatalommal felruházott biztosának, hogy indíts vizsgálatot a szultán által megerősített kormányzó, Gritti Alajos megölettetése dolgában, s a kit e bűnben legfeljül találsz, mint annak főfő okozóját, annak a fejét vidd el Sztambulba.

– Jól tudsz arabusul.

– Hát nézz itt széjjel magad körül. János király nem koldusok királya. Mondd meg magyarán, mennyi pénz kell?

– Rosszul tudsz arabusul. – Majd én jobban tudok magyarul. Engem te és a te királyod semmiféle kincsekkel meg nem vesztegethet, mert én olyan igazságos biró vagyok, miként a másvilágon a «Monkár» és «Nakir» angyalok, a kik a lélek mellett állnak jobbról és balról, s itéletet tartanak, hogy a paradicsomban, vagy a pokolban lesz-e helye? Nekem nem kellenek a kincseitek, hanem a bűnösnek a feje.

– Tisztellek érte. Tehát te igazságos biró vagy. E szerint meg fogod itélni, hogy az volt-e a bűnös, a ki Grittit megölette; vagy Gritti volt a bünös, a ki megöletett?

– E felől nincs kérdés. Ogli bég a nagyúr kegyencze volt. Az ő fermánjával jött be az országba s ha annyi bűne lett volna is, mint a hajaszála, azért egy hajaszálát nem volt szabad meggörbíteni.

– Értelek. Ez magyarul van. Tehát az itélet ki van mondva, mielőtt a védelem meg lett volna hallgatva. Te engesztelhetetlen vagy és megvesztegethetlen. Ezt is értem: magyarul is értem, arabusul is értem. De legjobban értem németül, már most nem szükség a királynál tovább alkalmatlankodnod, a ki külömben is nem tudós semmiben. Ogli béget Erdélyben fejezték le. Az ügy az erdélyi vajdákra tartozik. Nekik vannak főkapitányaik, királybiráik, dullóik, a kik szónak állnak. Bizonyosan igazat fognak neked mondani.

– De én nem válogatok sem a főkapitányok, sem a királybirák fejeiben, még a vajdákéban sem, én a legmagasabb fejek után járok. Tudd meg, hogy az Atmeidan-piaczra nyiló erkélyen már ki van téve az arany tál, a melyre csak királyok és hoszpodárok fejeit szokták a nép látványául helyezni és a főpapokét.

– És a nagyvezérekét! tevé hozzá Fráter György. No, hát csak indulj a dolgodra és járd végig az utadat. Bizonyára rá fogsz találni arra az egy emberre, a ki a saját fejét fölteszi a hazája szabadságára. De a királynak a feje szent és sérthetetlen. Azt nem fogod a kezeddel elérni, Junisz bég. Itt az athnaméd. Nem tartozik a királyra. Magyarországon az itélet a biró dolga: a királyé csak a kegyelmezési jog. Isten vezéreljen!

– Allah veled. Ha visszatérek, nagy szót fogok neked mondani.

– Hires nagy fülem van: befogadja.

Azzal dolgára ereszté a béget.

Maga pedig átment a királyhoz, s megnyugtatá. Csak hadd járjon a vizsgálat után Junisz bég, majd az alatt lesz mód a szultán haragját megfordítani.

Az ebédnél Kún Gothárd is megjelent, Török Bálinttal együtt.

Gothárd úr egy kevés rossz hírt hozott. Erdélyben zavarognak a szászok. Nagy-Szeben kitűzte Ferdinánd király zászlóit s nyiltan rebellállt János király ellen. De nyomban ott termett a vajda Majláth István a hadaival s ostrom alá vette a várost: majd ránczba fogja szedni a lázadókat.

Aztán Junisz bégre került a discursus sora, és annak a küldetésére. János király nem titkolhatá el az aggodalmát, hogy ez az egész az ő személye ellen szőtt ármány, a mit Bécsből intéznek.

– Sohase aggódjék miatta fölséged, szólt Kún Gothárd. Hiszen ezer ember tudja, mindenki azt fogja vallani, hogy én, Kún Gothárd hordattam meg a véres kardot a székelyek és szászok között; én fogtam ostrom alá a renegátot Medgyesben, én fogtam el, a trónusából kihúzva, én diktáltam a bakónak, hogy üsse le a fejét. Piacz közepén történt. Itt áll Kún Gothárd, s nem bujik el a borzlyukba, ha keresik. Engem nem utasított erre sem a király, sem tanácsosai: magam lelkétől tettem. És ha bűn volt a szultán előtt, hogy a rablót, a gyilkost lefejezték: töltse ki én rajtam a boszúját. Kún Gothárd feje nem drága, ha a királyáért, a hazájáért kell odaadni.

Ez a nemes áldozatkészség egészen feléleszté a királyt. Megölelte az ifjú nemest, legjobb hivének nevezte. – Az is volt ő bizonyára.

Rövid idő mulva hire jött, hogy Ferdinánd király Bánffy Boldizsárt egy dandárral útnak indította Erdély felé az ostromolt Nagy-Szeben felszabadítására. Boldizsár úr a helyett jobbnak látta Szathmár városát felprédálni és elhamvasztani.

– Szépen haladnak ezek a mi békealkudozásaink! mondá iróniásan a királynak Fráter György. – Azonban a mellett komolyan hozzá látott a visszatorláshoz. Itt volt Török Bálint harczkész dandárral.

Ez a vitéz hadvezér azonban nyiltan bevallá, hogy ő Bánffy Boldizsárnak ifjúkortól kezdve hűséget esküdött fegyvertársa; nem jó lesz őt küldeni a jó barátja ellen, nem jól fogna verekedni.

Elég becsület volt tőle, hogy ezt őszintén megmondta.

No, hát ha Török Bálint válogatós volt az ellenségben, nem volt az Kún Gothárd. Ez az ifjú hős, a ki már Gritti hadával szemben bebizonyítá hadvezéri tehetségét, átvette a vezetését a király dandárának s rajta ütve Szathmár-Németinél a labancz seregre, úgy szétverte, hogy hírmondó is alig maradt belőle.

Az ifju hős vezér nagyon is jól harczolt: maga vezette a rohamot. E közben oly nehéz sebeket kapott, hogy a vett diadal után harmad napra meghalt.

A király egyszerre kapta meg a győzelmes csatának és Kún Gothárd elestének hirét.

Keservesen sóhajta fel: «bár inkább verték volna meg Gothárdot, csak maga maradt volna élve».

Így elveszté csendes álmainak vánkosát feje alól. Eddig azzal a megnyugvással hunyta le estenkint álomra szemeit, hogy hiszen itt van Kún Gothárd, a ki a fejével áll jót a királyért. S most ezt a drága fejet ott hagyja a csatatéren!

Junisz bég ez alatt keresztül-kasul járta Erdélyt. Annak az örve alatt, hogy ő a szultán teljhatalmu biztosa, a kinek küldetése a Gritti megöletésének okozóját kinyomozni, mindenfelé elhiresztelé, hogy a szultán haragja engesztelhetetlen Zápolya iránt, boszuját vagy a királyon fogja kitölteni, vagy Erdélyországon, ha ez János királynak fogja pártját. Ennek a rémhiresztelésnek az lett a következménye, hogy a mely főnemesi várban csak megfordult Junisz bég, annak a tornyából azonnal behúzták a Zápolya-czímeres zászlót s kitűzték helyébe az oroszlános lobogót, magyarok, székelyek ugyancsak versenyeztek a szászokkal, hogy melyik tud szebb hódoló levelet irni Thurzóhoz Pozsonyba. Gyönge szivű emberek szokása kiugrálni a szekérből, melyet a lovak elragadtak, a helyett, hogy a gyeplübe markolnának.

Egy pár hét alatt egész Erdély elveszett János királyra nézve. Sem a vajdák, sem a főkapitányok nem voltak a pártján többé. Halálra volt már itélve szegény király. Ez mindig így járta! A harmadik kakasszóig megtagadja a veszélybe jutott mestert a tanítvány, s Junisz bég ugyancsak telekukorította Erdélyt.

Mikor visszakerült a török biztos Nagyváradra, alig lehetett ráismerni, úgy ki volt hizlalva, de még jobban felcziczomázva aranylánczokkal, ékes boglárokkal, minden ujján drágaköves gyűrűk, az övében két zsebóra is ketyegett. Tele rakták a főurak és birák becses ajándékokkal, a hol csak vizsgálatot tartott, hogy bőrüket mentsék.

Zápolyát még ott találta Nagyváradon a bég. Egyenesen ő hozzá ment be; a püspököt elmellőzte.

A bég lenéző arczkifejezéséből kitalálhatta a király, hogy mi vásárfiát hoz számára erdélyi útjából.

– Voltam Erdélyországban, minden vizsgálatot megejtettem. Ezeknek folytán annak a biztos tudására jutottam, hogy a kormányzó, Ogli bég megöletésére Budáról jött az erdélyiekhez az utasítás, a király legbensőbb tanácsosától, a fehér baráttól, Fráter Györgytől.

A király arcza idegesen vonaglott a bég kigyó szemeinek igézete alatt.

– Én nem tudok róla semmit, hebegé, megfeledkezve királyi méltóságáról, még a férfiui büszkeségről is.

– Szeretem, hogy mosod kezeidet ettől a vértettől. Mert bizonyára, ha azt mondanád, hogy te voltál, a ki erre a parancsolatra utasítottad a barátot, akkor a padisah tégedet sújtana a büntetéssel.

– A kincstárnok igazolni fogja cselekedetét. Állítsák őt törvényszék elé.

– Ne kivánd magadnak ezt a törvényszéket. Egyszer már megmutatta a padisah, hogy milyen törvényszéket tud tartani azok fölött, a kik az ő képének viselőjét, a követet meggyalázzák. Megmutatta Mohácsnál, hogy milyen itéletet tud tartani? Te akkor nagy eszesen elmaradtál az itélet napjáról. Remélem, hogy most is megtartottad azt a jó eszedet, s ha akkor veszni hagytad azt az egyik barátot, Tomoryt, ezért a másikért sem égeted meg a kezedet. Gondold meg, hogy mit cselekedjél. Ez az ember csak egy ember. Ha ennek a fejét leütteted, én azt szépen viaszkba mártva, elviszem Sztambulba, a szultán kiállíttatja a Demir kapu elé arany tányérra a nép látványául: «így bünhődik, a ki a padisah küldöttét megsérté!» s ezzel a harag lecsendesül, a szultán arcza ismét feléd fordul. Ha azonban ezt sajnálod megtenni, akkor a szultán azonnal rábocsátja az országodra a moldvai és oláh vajdákat, a Ghirai khámot és Begler bégeket s tűzzel-vassal pusztítja el a tartományaidat, nyomorult hadaidat levágja, váradat ledönti s tégedet magadat lánczra verve hurczoltat el Sztambulba s ott fejeztet le az Athmeidán-piaczon. Tehát gondold meg, hogy kinek a fejével fizess meg? A barátéval-e, vagy a magadéval? Egy embert áldozz-e fel, vagy egy országot?

A király kétségbe volt esve. Azon idő alatt, hogy Junisz bég a vizsgálatot tartotta Erdélyben, sok gyönge dologra rászánta magát Zápolya. Követeket küldött Ferdinándhoz, hogy védelmezze őt meg Szolimán haragja ellen. Hogy Ferdinánd védelmezze meg Jánost Szolimán ellen! Milyen nagy nevetést támaszthatott ezzel Bécsben!

De azt még is előre gondolhatá, hogy ha rá engedi magát arra a gyávaságra biratni, hogy leghívebb tanácsosát, Fráter Györgyöt (egy püspököt, felszentelt papot!) kivégeztessen, igazságtalanul, egy országos rabló, egy renegát halálának kiengeszteléseül, hát akkor megérdemli, hogy valamennyi híve mind itthagyja, s az utolsó jobbágy is bezárja előle az ajtaját.

– Beszélj te magad Fráter Györgygyel, mondá Junisz bégnek.

– Jól van. Hivasd elém. Beszélni fogok vele.

A király a püspökért küldé az apródját.

– Én addig a kápolnába megyek, imádkozom Istenhez, hogy adjon kedvező kimenetelt a ti értekezésteknek.

– Jól van! Eredj imádkozni. – Majd meglátom, milyen csodákat tud tenni a keresztyének Jehovája.

A király a kápolnába vezető ajtón kiment. Egyedül az oltár előtt tudott még oltalmat keresni. Midőn nincsen, ki segítsen, jövel Jézus! jövel Szent László hős király, védszentünk, segíts te Beata Virgo, patrona Hungariæ!

A püspök ott várt az elfogadási teremben, megtudva Junisz bég idejöttét, s nyomban a király eltávozta után belépett a szobába.

Az arany kaskétás, ékszerektől ragyogó muzulmánnal szemben nemcsak az ő egyszerű, fehér papi talárja képezett merev ellentétet, de még inkább az a merev aszkétai arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

– Légy üdvöz, kezdé a szót a barát. Megérkeztél erdélyi utadból szerencsésen. Örülök rajta.

– Kevésbé fogsz örülni, ha elmondom, hogy mit hoztam magammal. Bizonyosságot Ogli bég megöletésének okozójáról.

– Azt könnyen megszerezhetted. Mindenki tudja, hogy Kún Gothárd kapitány fogta el és az is végezteté ki Gritti Alajost.

– Szivem barát! Ilyen olcsón meg nem szabadulsz a Morhut verméből. Jó is volna az egész vétket egy embernek a sarujába dugnod, a ki már nincs ezen a világon. Nem Kún Gothárd a vétkes, hanem a ki ezt neki parancsolta. Te voltál az.

– Mivel bizonyíthatod?

– A te saját leveleddel, melyet Paksi által küldtél a vajdának, Majláthnak.

– Annak a tartalmát te nem tudhatod, mert Majláth István nemes lovag, a ki árulást nem követhet el.

– Nem is árulásképpen tudatta velem, hanem egyszer borozás közben mondta el mámoros fővel; leveled így szólt: «bánjatok el a renegáttal érdeme szerint, én fogom a király kezét».

– Tehát te, igazhitű muzulmán létedre, bort ittál, hogy titkokat kicsalj egy nemes lovagból?

– Hja szivecském: a czél szentesíti az eszközöket.

– Ezért Allah meg fog téged büntetni!

– Az ne legyen a te gondod. Védelmezd te csak a magad üdvét.

– Jó. Tehát én irtam azt az erdélyi vezéreknek.

– A király tudtával.

– A király akarata ellen, a ki elég gyönge szivű lett volna az áruló Grittinek dandárával segítségére menni. Én tartóztattam vissza.

– Akkor az egész bűnvád a te fejedre háramlik.

– Viselem.

Erre a török biztos kihúzta az erszényét s kiválasztva belőle egy kis rézpénzt, azt odadobta az asztalra.

– Akkor azt mondom én teneked, Fráter György, hogy látod-e ezt az oszporát? Ez a legkisebb rézpénz a török birodalomban. Én ezért az oszporáért megveszem a te fejedet.

Ezt olyan jó tréfának tartá, hogy elnevette magát rajta.

Fráter György felvette az asztalról a «kis pénzt», beletette a kis zsebbeli breviariumába s azt visszatette ismét a zsebébe.

– Köszönöm, Junisz bég. Megtartom az oszporádat. S majd meglátod, hogy milyen drágán fogod te ezt tőlem visszaváltani.

– A váltságot már megmondtam. A szultán haragszik. Ibrahim nagyvezér boszut követel. A kormányzó megöletőjének lakolni kell. Ha te vállalod el a bűnt, a te fejed hull a porba; ha a királyra hárítod, az övé.

– Talán még nem.

– Szivem barát! Itt nincs alkudozás. Te okos ember vagy, pap vagy, jó hazafi vagy, János királynak nagy híve vagy. Megitélheted, hogy az egész országodra vészt, pusztulást, királyodra futást, trónról leesést idézz-e elő azért, hogy ezt a te borotvált fejedet megtartsd? Kire támaszkodol? Ha kihirdetem a szultán itéletét, saját katonáid fognak megölni. Vess számot magaddal és térj a lelkedbe. Önfeláldozásod hőstett lesz, a mivel hazádat mented meg. Én sok ilyen esetet láttam már, a minő a tied. Derék, nagy emberekét! Te is az vagy. Nem tagadom. Látod, az ilyen esetekre, nálunk ozmanoknál minden magasban ülő nagy ember el van készülve. Basák, helytartók mindig ott viselik a mutató ujjukon a pecsétnyomó gyűrűjökben a gyorsan ölő mérget, mely az itélet végrehajtása elől megszabadítja őket. Látom, a te ujjadon is ott van a talizmán-gyűrű. Ismerem a formájáról. Ilyen az. Meg akarom mutatni, hogy milyen nagy tisztelettel vagyok irántad. Megengedem neked, hogy bemehess ezen az ajtón, mely a kápolnába vezet, s imádkozhass. A királyod is ott van. Bemégy, mint élő ember s kijösz, mint holt ember. A többit elvégzi egy kés. Te azt már nem érzed. Eredj a kápolnába.

A barát arczán különös mosoly vonult el.

– Tehát Ibrahim basa, a nagyvezér, olyan nagyon kivánja az én fejem levágatását?

– A királyét jobb szeretné; de a tieddel is megelégszik. – Ibrahim nagyvezér követeli ezt – s Ibrahim karja hosszú.

– No hát az én karom még hosszabb! Levágattam én már Ibrahim nagyvezérnek a fejét!

– Megőrültél, te barát? Az iblisz szállt beléd? Vagy hashiszt ettél, attól beszélsz félre?

– Ott áll biz az, a Demir kapu előtt, arany tálra fektetve. Ha nagyon sietsz, még ott találod, tizenkét napig lesz közlátványra kitéve.

– S ez a te parancsolatodra történt, jámbor barát?

– Az én intézkedésem következtében történt. Én adtam át Memhet bégnek, a szultán magyar tolmácsának Ibrahim basa leveleit, melyeket a kivégzett Grittinél találtak, s melyekből kitudódott, hogy Ibrahim és Gritti egy húron pendültek, összeesküvést koholtak a szultán ellen. Ibrahim magát akarta magyar királylyá, Grittit Erdély fejedelmévé emelni; sőt egy levélben még azzal is fenyegetőzött, hogy ha Szolimán ennek útjába áll, Szelim szultán sorsára fog jutni.

– Ezt te mind most fundáltad ki.

– Memhet bég gyűlölte Ibrahim basát istentelen magaviseletéért, hitetlen voltáért, átadta a szultánnak a nagyvezér leveleit. A vége halál lett.

– Nevetnék rajtad, ha nem szánakoznám inkább fölötted.

– Hát majd talán ennek a levélnek inkább hinni fogsz, melyet az éjjel kaptam gyorsfutár által Sztambulból. Meghallgathatod, nem titok.

Fráter György elővette a zöld erszénybe kötözött pergamen tekercset.

«Én, Memhet bég, Csendereli, a padisah szolgája – irám ezen levelet te neked Fráter György Utyessenovich, a király szolgájának, Dzsemadi-el-avvel hónap huszonkettedik napján, csillagfeljövetele után, Abdesztán mosakodás előtti órában, a tsiragán palotában».

«Allah akbár! Szelám az olvasónak!»

«A hogy kivántad, én rögtön megérkezésem után átadtam a szeraszkiér leveleit a padisahnak. (A kinek dicsőségét hirdesse ég, föld és minden élők, a kik ezekben laknak!) A midőn a nagy úr elolvasá a leveleket, a két kezével a szakállába markolt és azt megrázta erősen, a mi haragjának és elkeseredésének jele. Azonnal elküldé a csausz-agát Ibrahim basáért. Midőn a szeraszkiér belépett, a nagy úr azt parancsolá neki, hogy álljon meg az ajtóban. Két bosztandzsi (mivelhogy a padisah kerti kiöszkjében volt) keresztbe tett kardokkal állt mögötte. Akkor a nagyúr felmutatá Ibrahimnak a legutolsó levelét, melyben az ő urát Szelim szultán sorsával fenyegeti, e szavakkal: «te irtad ezt a levelet?» Erre a nagyvezér, mint a kit villám ütött meg, arczczal a földre borult, e szavakat kiáltva: Allahnál a kegyelem! Jash Allah!»

– Hazugság az egész! dörmögé közbe Junisz bég.

Fráter György tovább olvasá a levelet.

«Ekkor a szultán parancsára a csauszok megragadták Ibrahimot, s legelőször is az ujján levő pecsétnyomó gyürüjét huzták le, melyben halálos méreg vagyon, azután levetkőztették mezítlenre, s adtak rá világossárga selyem köntöst, mely a halálnak színe, a kezeire pedig elefántbőr keztyüket huztak, hogy magában kárt ne tehessen.»

– Ezeket a szokásokat hallhattad másoktól. Szólt közbe Junisz.

«Ez alatt a szultán előhivatta Lufti basát, az anatoliai béget, a ki Ibrahim basának esküdt ellensége.

Junisz bég megrendült: «ez való igaz. Nagy titok volt ez.»

«Lufti basa, a nagy úr parancsára azonnal összehivatá a diván tanácsot, a szultán ült elől. Ibrahim basát törvény elé állíták. Nem tagadhatá el bünös voltát. A diván tanács, személy szerint megszólalva, kimondá fejére a halált, fényes érdemeire való tekintetből, selyemzsinór helyett kard által.»

– Most foglak el a hazugságon! A padisah is halált mondott-e Ibrahim fejére?

«A padisah azt mondá, midőn a nagyvezér halálitéletét eléje tették aláirás végett, hogy engedjenek neki egy napot a meggondolásra, hogy megölesse-e leányának férjét, legkedvesebb hadvezérét? még ha az ő saját élete ellen esküdött is össze.

– Ez hasonlít a valósághoz… suttogá Junisz bég.

«Ennek a napnak az estéjén nagy sikoltozás támadt a szultán kiöszkje előtt, egy kétségbeesett hölgy, szétszórt hajakkal, keresztül tört a bosztandzsikon egész a szultán belső szobájáig. Ez volt a szultán kedvencz leánya, a kinek az atyja azt a hizelgő nevet adta «Gül-güz»: «rózsás szűz.»

Junisz bég remegni kezdett, «ezt nem tudhatja más, csak a meghittek!»

«A hölgy megragadá a szultán köntösét mind a két kezével és azt mondá, «te nem öletheted meg az én férjemet Ibrahimot! Emlékezzél rá, a midőn engemet feleségül adtál a nagyvezérhez, menyegzőm napján, én azt könyörögtem tőled, hogy férjemet soha meg ne ölesd, a mi a sorsa minden nagyvezérnek. Bármit vétsen is ellened, bármilyen nagy csatát veszítsen, bármivel vádolják ellenségei, férjemet soha halálnak ne add! És akkor te, Szolimán szultán, megesküdtél nekem, Gülgüz leányodnak, megesküdtél apád sirjára, hogy a míg élsz, Ibrahimot meg nem öleted. Emlékezel-e esküdre szultán?» Erre a padisah azt mondá a leányának: «Bizonyára emlékezem rá, menj haza békével, a mig én életben vagyok, férjedet, Ibrahimot meg nem ölik.» Az asszony megvigasztalva távozott el.»

Junisz bég most már hinni kezdett. Szeme szája felnyilva leste, mi lesz a vége ennek a regének?

«A kedvencz leány eltávozásával ismét összehivatá a szultán a divántanácsot, Lufti basát, a kit szeraszkiérré nevezett ki és a Sheik-ul-Izlámot, eléjük terjesztve, hogy őt erős esküvése tartja kötve, miszerint kedvencz leánya férjét, Ibrahimot, a míg él, halálnak ne adja. Ekkor a Sheik-ul-Izlám előhivatta a főmuftit Abul-Nahnumánzádét, a ki az egész alkoránt könyvnélkül tudja. S a főmufti, megértve a nehéz dolgot, kikereste az alkoránból a 122-ik szúrát, melyben ez olvastatik: «a ki aluszik, az nem él.» Ezen szent mondásra hivatkozva kimondá a divántanács, hogy e szerint Szolimán szultán kivégeztetheti Ibrahimot az alatt, a míg maga alszik, mert akkor nincsen életben. S a szultán ebben megnyugodott.

Junisz bég üvöltött a harag és rémület miatt.

– Gyaúr! Ha te most hazudsz!

– A levél beszél, nem én:

«A padisah ekkor arra kérte a divántanácsot, hogy Ibrahimot az ő saját görbe késével végezzék ki, melyet mindig öve mellé dugva visel,3) melynek markolatja drága piros kláris, zafirkő pecsétnyomóval a végén. Damaszk aczél pengéjén arany betükkel a halottbucsuztató mondás: «Dámeh Allah, hu teála remaéti.»

Junisz bég görcsrángatta reszketéssel támaszkodott a falhoz, érthetetlen, szótagolatlan ordítást hallatva.

«És a midőn a muezzim az éjféli szúrát éneklé, a minarében a szultán alvásának ideje alatt, levágta a khankiár Ibrahim basának a fejét a szultán saját görbe késével és elvitte azt a Demir kapuhoz s kitette a királyok és nagyvezérek számára rendeltetett arany tálra. Én is bele mártottam az ujjamat a vérébe, s irám neked ezen levelet azon véres ujjal. És most megyek az Abdesztán mosakodást végezni.»

«Allah nagy és hatalmas! Allah kérim!»

Junisz bég meg volt dermedve a rémülettől, majd görcsös zokogásban tört ki.

– Oh barát, te rettenetes vagy! Ne szólj meg érte, ha uramat, barátomat megsiratom.

– Pedig ez még a kisebbik okod a sirásra, Junisz bég. Magad mondád, hogy megszokott dolog ez te előtted. Nagy emberek feje, arany tálon felmutatva. A ki szolga, urat is talál egy helyett másikat. Hát csak bizd te a sirást az asszonyokra. Nálunk magyaroknál az olyan férfinak, a ki sirva fakad, asszonynevet adnak. Beszéljünk a te saját ügyedről.

– Az én ügyemről? kérdé bámulva Junisz bég.

– Arról bizony. A kivégzett Grittinél megtalált irások között te neked is volt egy leveled. S erre a levélre is én tettem rá a kezemet. Ebben az irásban te ajánlkozol Grittinek a titkos szándékait a szultánnál előmozdítani, ha ő viszont a te czéljaidnak megfelel. Elismered, hogy te a római király sztambuli követének lekötötted a szavadat, hogy János királyt megrontsad s ezért te néked a német követ ezer arany évdíjat igért.

Junisz bég fakósárga lett az ijedtségtől.

– A mit a leveledben igértél, hogy a bécsi kormánynak jó szolgálatokat fogsz tenni, azt itt jártod-keltedben ugyan be is váltád. Egész Erdélyt eltérítetted a János király iránti hűségből s áthajtottad a római király zászlója alá. Mit gondolsz, Junisz bég, ha ez a te leveled a padisah kezébe kerül, és az nekem, ha élek, egy szavamra, ha hirtelen halok, a hallgatásomra megtörténik, mi vár te rád akkor a tsiragán palotában?

Junisz bég széttépte a köntösét a mellén.

– Barát! Add vissza az oszporámat! S vedd meg te rajta most az én fejemet.

– Én pap vagyok és nem khankiár.

– Te csak egyszer ölsz meg, ha visszatérek Sztambulba, száz halál vár reám. Azzal a pénzzel fizetsz nekem, a melylyel én fizettem te neked. Ez az igazság a földön.

– Nem Junisz bég! A keresztyének Istene nem boszuálló. Az én vallásom azt tanítja, hogy «a ki engem kővel hajít meg, azt én kenyérrel hajítsam vissza.» És ismét azt tanítja, hogy «nagyobb öröm van az égben egy megtért bünösön, hogy sem mint száz igazakon, a kik soha sem vétkeztenek.» Én téged nem akarlak elveszíteni, hanem meg akarlak nyerni. A bécsi követ te neked ezer aranyat igért azért, hogy János király ügyét megrontsad: én nem igérek neked, hanem adok ezer aranyat azért, hogy a mit elrontottál, javítsd helyre.

S azzal kitett a csuhája zsebéből egy piros selyem erszényt, melynek hálószövetén átcsillogott az arany pénz.

Junisz bég odaomlott térdre a barát elé, s annak a fehér csuhája szegélyét s a mezítelen lábait csókolta.

Ebben a pillanatban lépett ki János király a kápolna ajtaján.

Mikor ezt a jelenést látta: a czifra, aranybogláros török béget az egyszerű szerzetes lábainál heverve, a király háromszor keresztet vetett magára:

– Itt Isten van közel! Ő míveli ezt a csodát!

Fráter György pedig lehajolt és fölemelé karjánál fogva a béget.

– Kelj föl testvér. Isten fölvilágosította a te lelkedet, hogy megismerjed az igazságot. Ime mondjad meg a királynak, hogy őt tisztának és minden büntől ártatlannak találtad.

Junisz bég hátrafordult s a király előtt mellén összetett karokkal meghajtá magát.

– Uram, a te igazságod a napfénynél világosabb. A te hű tanácsosod meggyőzte arról az én lelkemet. Hájraddin sah óta nem volt igazságosabb fejedelem náladnál.

– És most vissza fogsz térni Erdélybe, derék Junisz bég, monda Fráter György. És ujra eljárod azokat a várakat, kastélyokat és városokat, a melyeket előbb meglátogattál, hogy az igazságot kitanuljad; és elmondod mind a vajdáknak, mind a királybiráknak, a kapitányoknak és tanácsbiráknak, hogy a felséges padisah igazságot szolgáltatott, a midőn Gritti Alajosnak pártfogóját, Ibrahim nagyvezért lefejezteté, Bég Ogli nevét pedig a bitófára szegeztette s azt a török krónikákból kitörülteté! És hogy János királyt a fölséges szultán palástjával betakarja, és minden trónja előtt térdeplő szolgafejedelmeknél nagyobbra becsüli, s ellenségeit vaskézzel fogja lesujtani.

– Valóban ezt fogom mondani.

– És aztán midőn Sztambulba visszatérsz, s a padisah fölséges szine előtt megállsz: azon kezded, hogy nincs a széles föld népei között, a kiket a nagyúr árnyéka betakar, hivebb testvére a töröknek a magyarnál.

– Bizony azt fogom mondani.

– És nincs szeretőbb fia a padisahnak János királynál.

– A mivel csak igazságot fogok mondani.

– És most távozzál békével. Az ég angyalai őrizzék a te lábaidat a megbotlástól, a te elmédet a megfeledkezéstől.

Junisz bég a térdéig hajtotta a fejét, az elbucsuzásnál három izben a királynak kezet csókolt, Fráter Györgyöt pedig megölelé s megcsókolta a szakállát.

Fráter György az eltávozónak arab nyelven mondá:

– Üdvözlöm Lufti basát, az új szeraszkiért. Ugyanazon barátságot fogom vele éreztetni, a melyet Ibrahim basával éreztettem.

Junisz bég ravaszul csóválta a fejét.

– Annak az kevés lesz.

– Tehát még többet.

(Az a «barátság» tudniillik tízezer arany évenkinti ajándék volt.)

– Hja bizony barát-barátom, a szeretet drága virág, a mit öntözni kell; – ingyen terem a gyülölet, a mi dudva.

A szultán követének eltávozta után János hirály áhítattal sóhajta fel:

– Szent László tehát még most is tesz csodákat az ő magyar nemzete oltalmára.

Valóban tesz. Még több csodát is tett. Azt, hogy egy hónap mulva valamennyi erdélyi főúr, a kinek már kengyelben volt a lába, hogy lovagol Bécs felé, szépen megfordítá a lovát s odajött Nagyváradra János királynak a hódolatát bemutatni, s Fráter Györgyöt lelkesen üdvözölni. És Nagyszeben város, melynek bástyáit két hónapig sikertelen vivta Majláth István vajda: odaküldé a biráit önkényt János királyhoz, a kik városuk kulcsait piros bársony vánkoson hozták eléje.

Aztán a bécsi urak is felhagytak egyszerre azzal a nagy nevetéssel s küldték nagy sietve a lundeni érseket Nagyváradra a békekötés föltételeivel. Magyar urak, Bebekek, Perényiek, a pécsi püspök, Zápolya pártjára keltek. Egy nagy hadjárat meg volt nyerve s csak egy ember esett el benne: a nagyvezér, Ibrahim.