«No de most már gyere sorra Debreczen!»
János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése épen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreczeni refraktáriusokat a barátelüzésért s a schizmatikusok számára elkobzott kolostor sacrilegiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének tartá a debreczenieken példát szolgáltatni, hogy abból azután az egész Alföld tanulhasson.
Egy kicsit Fráter Györgynek a truczczára is tette. Ez az ember olyan fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a nagy veszedelem elfordult a király fejéről. A helyett, hogy a dioecesise dolgai után látna, minduntalan a magas diplomácziába ártja magát; a békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor barátokra, a miért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is ő hozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk «Kardosné» asszonyról.) A királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen derék hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából VI. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost excommunicálja, a miért Szolimánnal szövetkezett, mint a hogy kihirdette az apátplébános Debreczenben a nagy templomban.
Azért nem is szólt semmit az egész debreczeni dologról Fráter Györgynek, hanem a mint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donatiot, s megtette új hivét Enyingi Török Bálintot Debreczen földesurává. Ezt azután, kellő instrukcziókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debreczenbe. «Majd ránczba szedi jó Török Bálint civis uraiméket.»
A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit követőinek a gyülekezetét felkeresse.
Épen nagypéntek napja volt, a midőn Debreczenben széttekinte. Ez a kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás szerint, az nap meszelik a házak elejét.
Török Bálint tehát elment a kolostorból alakított kálvinista templomba, a hol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbyterek eléje jöttek, bevezették s az első padba beültették. Azután zsoltárt énekeltek; maguk a hivek, hármoniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgy hogy jó Török Bálint egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja s az utolját együtt énekli a gyülekezettel:
Azután felhágott a kathedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos biblia. Először is elmondá a miatyánkot, a mit állva hallgatott végig az egész közönség. Azt Török Bálint is utána mondá. Mikor aztán az ima végén következett az, hogy «mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!» akkor felszólalt: «no ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi istentelenség.»
Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos bibliát s kikeresé belőle a textust, mely szólt e képen:
«Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené, és a császárnak a mi a császáré.»
Az erre alapított prédikáczió természetesen arról szólt, hogy Debreczen városa fizesse meg hűségesen, a mivel az ő koronás királyának tartozik; mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szivére a megváltó ama szavait, a midőn követői a keresztre feszítés ünnepén bőjtöléssel és vezekléssel tanusítják az ő buzgóságukat.
– Hisz ez nagyon okos beszéd: mondá Török Bálint, a kiséretében levő hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez: «kend derék, becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.»
A prédikáczió bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a mente zsebéből s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.
A közönség mind felállt; a min Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor nem térdepelnek.
A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utána rebegte a hitvallást.
«Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.»
– Hisz ez egészen olyan, mint a mi Crédónk, dörmögé Török Bálint.
«És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték Szent Lélektől, született Szűz Máriától…»
– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! kiálta fel Török Bálint csodatelve.
… «szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítették és meghala. Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe, üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat.»
– Szórul szóra a mi Credónk!
… «Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat…»
– Hát nem egy kálvinista szentegyházat?
… «Szenteknek egyességét…»
– Még a szenteket is hiszitek?
… «büneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet. Amen.»
– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, a mi az enyém, s az egész katholikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket?
Aztán még egy zsolozsmára buzdult fel a közönség:
Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás után a népség a legszebb rendben oszlott szélyel. Legelőbb bocsáták ki a kis leánygyermekeket, azután a fiucskákat, akkor következének az asszonyok az ő leányaikkal, majd a délczeg ifju legények, utoljára maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem lépett a nélkül, hogy a perzselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.
Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkészekkel és a kurátorokkal beszéljen.
– Hallják kegyelmetek. Én katona ember vagyok. Lelki dolgokhoz nem értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom végig hallgatni a misét s a szerint fogok itéletet tartani, a hogy a külömbséget megtalálom.
– «Erős várunk nekünk az Isten!» monda rá Bálint lelkész; és azonkívül semmi egyebet nem szólt.
Husvét vasárnapján aztán Török Bálint jó korán felkelt: felölté az ünneplő köntösét s csak várta, hogy majd beharangoznak. Azonban a harangok csak nem szóltak, pedig már haza kellett kerülniök Rómából.
Mikor aztán a templomba menetel órája eljött, csak fölkerekedék a hadnagyaival és a legényfiaival együtt, s elballagott a két tornyu templomig. Nagy csodálkozva tapasztalá, hogy senki sem tart vele az utczán a lakosságból. A templom kettős ajtaja be volt zárva; a hozzávezető lépcsők közül kinőtt a fű, s még csak egy koldus sem ült a lépcsőkön, husvét vasárnapján. Csak az öreg sekrestyés gunnyasztott a sekrestyeajtóban egymagában.
– Mi dolog ez? kérdezé Török Bálint az egyházfitól. Hát kivesztek a hivek Debreczenből? Vagy talán nincs pap többé a városban, a ki az Isten igéjét hirdesse?
– Nem vesztek biz azok ki, kegyelmes uram, mondá az egyházfi. Pap is van, veres öves, arany keresztes. Hanem a mióta az apátur kihirdette a pápa ő szentsége bulláját, János király excommunikáltatásáról: azóta a mi templomunk be van zárva.
– Hol lakik az apátur?
A sekrestyés elvezette az új patronust a parochiához, a mi szép téglából rakott épület volt: a hogy a levedlett vakolat elárulta, a mi ott hevert eltakarítatlanul a fal tövében, még pedig régecskén, mert már az árva csalán is felverte.
– Hogy hagyhatják ilyen árván a plébánuslakot? kérdé az egyházfitól a földesúr.
– Nem az én dolgom, instálom alásan, szabadkozék a templomszolga. Én csak az udvaron, a kertben pepecselek.
Nála volt a paróchia utczaajtajának a kulcsa is: ő nyitotta fel az ajtót Török Bálint előtt. Ez is feltünt a vitéz úrnak.
– Hát aztán mikor ki akar jönni a főtisztelendő úr a házból, hogy nyitja ki az ajtót?
– Nem jön az ki, instálom alásan, soha az utczára.
– Talán a köszvény bántja a lábát?
Török Bálint belépett az ajtón; több embert nem bocsátott be a templomszolga: bezárta maguk után az ajtót. Aztán egy oszlopos tornáczon vezette végig a főurat, a melyből egy derékban kettéváló ajtó vezetett a konyhába: annak a felső része nyitva volt.
– Most tessék egy cseppet patzientálni magát a spektábilisnek, a míg bejelentem a reverendissiménél.
Addig ott hagyta a főurat a konyhában állni.
Török Bálint megjegyzé, hogy a pestesen nem ég tüz. Husvét vasárnapján nem készülnek főzéshez a plébániában! Se szakácsné, se macska a konyhában.
Kevés vártatva kijött az egyházfi s jelenté, hogy «dignetur besétálni illustrissimének, reverendissime elfogadja».
S felnyitotta előtte a szobaajtót, a mi lepedővel volt letakarva a legyek ellen.
A szobának remetei egyszerüségű butorozata volt. Egy triptica, egy házi oltár volt az egész disze.
Másformának képzelte Török Bálint a debreczeni plébánost. Domború, jól táplált termetű, piros ábrázatú plébánosokkal szokott ő találkozni eddigelé mindenütt, a helyett látott festetlen fenyőfa asztal mellett, kartalan szalmaszéken ülve egy szikár, csontváz alakot: kopott, paszomántnélküli fekete talárban, a derekán levő vörös öv is szinét hagyta, mintha már a viselőjével együtt huzamosb időt töltött volna a kriptában. Az arcza sovány volt, aszú, sápadt, redőtlen, szemöldökcsontjai kiülők, sűrű fekete szemöldökökkel; de beesett szemeiben életerő lobogott: nagy sima homlokán csak egy redő volt, hosszában a két szemöld között; egyenes orra, vékony, összeszorított ajkai, előre nyuló kétfelé osztott álla az akaraterő és a zelozitás kifejezését egyesiték ez arczon.
Nem állt föl a belépő előtt. Egy nagy könyv volt az asztalán, azon tartotta a kezét, és abba nézett.
– Benedicat Deus! üdvözlé a plébánost a főúr.
Az úgy tett, mintha nem látna, nem hallana semmit.
– Christus resurrexit!
Még azt sem hallotta meg.
Akkor oda lépett hozzá Török Bálint, megfogta a kezét és megcsókolta azt. A plébános fogta a selyem öve csücskéjét s letörülte vele a csók nedves nyomát a kezéről. Azzal keresztet vetett magára, halkan mormogva: «minden jó lélek dicséri az Urat» s csak azután fordult a főur felé.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Reverendissime páter. Én vagyok Enyingi Török Bálint, Debreczen város új földes ura. Főtisztelendőséged üdvözlésére jöttem.
– Kinek a kegyelméből vagy te Debreczen földes ura?
– János királyéból.
– Ilyen király nincsen.
– De már megbocsásson, szent atyám. Én magam jelen voltam János királynak a koronázásán, Székesfehérvárott, a holott az esztergomi primás az angyali koronát a fejére tette, én vittem előtte az ország almáját.
– Én pedig ott voltam, a hol ezt a koronát a fejéről levették, a hol a szent chrysmát a homlokáról ledörzsölték! Én hirdettem ki az anathemát, melylyel VI. Kelemen pápa ő szentsége Zápolya Jánost excommunikálta, a miért, hogy az kezet csókolt az Antichristusnak Mohács vérmezején, s szövetséget kötött a kereszténység ősellenségével, a török szultánnal. Itt a debreczeni nagytemplomban olvastam fel a szent atya bulláját, a «perhorrescunt animæ» bullát. S azóta Zápolya János nem király.
– Hát én nem bánom: tartsa főtisztelendőséged Zápolya Jánost királynak, vagy ne tartsa, de én valósággal Török Bálint vagyok, Debreczen földes ura, s engem Kelemen pápa nem excommunikált.
– Téged is excommunikált! Mint valamennyi hiveit Zápolyának, a kik ő hozzá ragaszkodnak. És te sem vagy már Enyingi Török Bálint. Az voltál, a míg becsületes keresztény voltál, a míg a keresztény királyt szolgáltad, a míg a hitetleneket paskoltad: addig minden kathedrában imádkoztak érted; de a mióta megrontottad a hitedet, nem vagy többé Török Bálint; hanem Valentinus Turcus de eadem: valóságos török, muzulmán, istentagadó, pokol szolgája, ördögök adeptusa, Belzebub czimborája. Téged is sújt az anathema ex consequentia.
– De szent atyám! Hiszen tisztelendőségedet Czibak Imre püspök tette meg apáturnak, a kit szintén János király nevezett ki püspöknek, még pedig azután, hogy az excommunicatio érte.
– De Czibak Imre nem is volt soha hive Zápolyának, mindig cserben hagyta. Tokajnál is elhagyta, Budán is elárulta. Szivében mindig a keresztény király hive volt. Ezt neked, ha Török Bálint vagy, nagyon jól kell tudnod. Azért én elfogadhattam Czibak suprematiáját in ecclesiasticis. De nem fogadom el Fráter Györgyét: a mostani magamondja püspökét. Menjen ő Zápolyának a kályháját füteni. Ki erősítette meg a püspökségében? A sztambuli főmufti? Még én hozzám pásztorlevelet mer irni, a Jézus nevében! Mért nem ir Mahomed próféta nevében? Pogány vagy, királyoddal, püspököddel együtt! Apage satanas!
– Hát hagyján! Legyek én pogány; de a debreczeni közönség igaz hivő katholikus keresztény: ennek a népnek tartozik vele tisztelendőséged, hogy a Megváltó feltámadásának napján a templomot megnyittassa előtte s az isteni tisztelet malasztjában részesítse.
– Ne taníts te engemet a kánonokra, publikánus! Ez nem excommunicatio medicinalis, hanem excommunicatio mortalis,4) a mi Zápolya János fejére lesujtatott. Ez feloldja a jobbágyot az ura iránti engedelmesség alól, eltiltja a fiut az apa iránti tisztelettől, s ha egy város közönsége tovább is megtartja a hűséget az excommunikált fejedelem iránt, maga is anathéma alá esik. És mindaddig, a mig Debreczen városa tornyaiból le nem dobatja a Zápolya-czimeres zászlókat, nem fognak a harangok megszólalni a toronyban, nem fog a templom ajtaja megnyilni, nem lesz se ünnep, se bucsújárás. Kereszteletlen maradnak az újszülöttek, temetetlen a halottak, összekötetlen a mátkapárok. És a szentképek megfosztatnak csodatevő erejüktől. Ez így tart mind azóta, hogy én az anathémát kihirdettem. Én markomba zárva tartom a mennyei malasztot. Ez a kemény nyaku nép azzal tromfol vissza, hogy megtagadja tőlem a dézsmát, a párbért, a világi javakat, a temporaliákat. Én évek óta úgy élek itt, mint Illés próféta a pusztában: – még ugyabban! Mert nekem a holló sem hord kenyeret. Abból táplálkozom, a mit a kertem és az udvarom terem. Ide nézz! És lásd meg, hogy mi a husvéti lakomája a debreczeni apátplébánosnak!
Azzal kihúzta az asztala fiókját s kivett belőle egy cserép tányért. Abban volt három tojás és egy fekete retek.
– Ez a debreczeni apáturnak mindennapi eledele, s az ő kalendáriumában nincsen ünnep! Nincs páska! A míg a nép meg nem töri kemény szivét s a keresztény király hűségére nem tér.
Török Bálint meg volt rendülve. Ez a pap, a ki a kánon és hitelvek iránti hűségért önmagát is ily kástélyozásnak veti alá, ez a pap egy hatalom!
– Engedje meg, szent atyám, hogy közbenjárója lehessek az egyház és a közönség kibékülésének.
– Hasztalan fárasztod vele magadat! Ha eddig megálltam szigoruan az én törvényem mellett, ezután könnyebben megállok. Eddig tudtak magukon segíteni a filiszteusok. Itt voltak nekik a veresbarátok. Méltó satellesei a derék János királynak! Belzázár az ő Bál papjaival! Azokat meg lehetett világi javakkal vesztegetni. Azok tartottak ünnepet, kereszteltek, temettek, eskettek: a pápai anathema ellenére. Utol is érte őket az ég boszuja. Ime, a saját czimboráik kihordták őket a városból. Most azután husvét ünnepén nincs templom, nincs harangszó Debreczenben. Ez az Isten itélete fölöttetek. És én összeszorítva tartom a kezemet és ki nem nyitom azt áldásra mind addig, a míg titeket, pogányokat ki nem vernek e város falain kívül. Ez volt az utolsó szóm. Most távozz innen. Itt az én templomom: az én oltárom. Egyedül fogok misét tartani az oltár előtt a szobámban, s itt se farizeusnak, se filiszteusnak nincsen helye.
Az a sovány csontalak úgy magaslott fel az erős hadverő vitézzel szemben, hogy ez verve érezte magát.
Farizeusnak, filiszteusnak nevezték szemtül-szembe!
A pap csengetett az egyházfinak s meghagyta neki, hogy hozza elő a misemondó öltönyét. Azzal hosszú, száraz kezét eltiltó mutató ujjával Török Bálint felé kinyujtva, kemény hangon mondá:
– Procul este profani! A mai prédikáczió textusa: «Jézus pedig fogá a kötelet és kikorbácsolta vele a templomból a kufárokat!» Fugias cacodæmon!
Török Bálint büszke, makacs lelkű ember volt. Sohasem türte el a megbántást, bizonyítja ezt gyakori elpártolása hol az egyik, hol a másik királytól. Püspökökkel is vivott ő már harczot. Nem türte el azt a megszégyenítést. Sietett ki a parochiából.
A kulcs benne volt az ajtózárban: kimehetett.
A piaczon már több polgár gyülekezett össze, azok között volt nemzetes Sike uram is, a városbiró.
– Kegyelmességed számára egy levél érkezett kengyelfutóval Nagyváradról. Mondá a biró Török Bálint elé járulva, levett süveggel.
A főur megismeré a pecséten a püspökség czimerét. Felbontá a levelet s elolvasá. Fráter György irta, így szólt az irás:
«Kegyelmes főkapitány úr! – Ámbátor ő felsége velem nem közlé kegyelmességed kineveztetését Debreczen város földes urává, mi pedig engemet, mint főkincstartót, a kire a donatiók tartoznak megilletett volna: mégis tudtomra esvén ez a dolog, sietek kegyelmességednek a szükséges informátiókat citocitissime utána küldeni. Miután kegyelmességednek a refractáriusok és schismaticusok ügyének elintézése köttetett szivére a király által, szükségesnek tartom kegyelmességeddel e veszedelemnek a kutforrását megismertetni. Hogy Debreczenben a hitszakadás termőföldre talált, annak az eredete ott keresendő, hogy VII. Kelemen pápa anathemája a Czibak püspök által installált apátplébánus által kihirdettetvén, excommunicatio óta a főtemplom zárva tartaték s minden egyházi szertartás felfüggesztetett. A debreczeni apátplébánus pedig egy erőslelkü anachoreta, a kit se világi javadalmakkal, se fenyegetésekkel meglágyítani nem lehet. De lehet igen is helyes okokkal és felvilágosításokkal. Jelenleg új pápa ül a római szent széken, III-ik Pál, a ki János király iránt sok jó akaratot tanusít. Követünk Frangepán Ferencz, kalocsai érsek, Károly császár után járva Nápolyba, egyuttal utasított, hogy a Vatikánban eszközölje ki az elődje által kibocsátott excommunikáló bullának visszavonatását. Frangepán már útban van hazafelé s mint előresiető kengyelfutóm által értesültem, magával hozza a kivánt absolutiót és tökéletes amnestiát. – Azért ime szájába rágom kegyelmességednek, hogy mely okokat hozzon fel a debreczeni apátplébánus előtt, hogy őt a schisma terjedésének véget vető egyházi tilalom megszüntetésére s a templomnak a nagy ünnepek alatti megnyitására rábirja. – Legelőször is tudassa vele kegyelmességed, hogy III. Pál pápa mind Frangepán érseket, mind a többi János király által kinevezett püspököket, azok között alázatos személyemet is egyházi méltóságaikban megerősítette s János király fejéről az anathemát visszavette. – Jól tudom, hogy erre az anachoreta azt fogja felelni, hogy János király azért még is a hitetlenek szövetségese s a kereszténység ellenségeinek barátja: erre felelje kegyelmed neki azt, hogy sokkal inkább ellensége a római pápának Károly császár, mint Szolimán szultán; mert csak nem rég ostromolták meg Károly császár hadai Rómát, a pápát is futni kényszeríték s a Vatikánt és a Szent-Péter templomát kirabolták, és így gonoszabbul cselekedtek a törököknél. Minden esetben pedig erőltesse meg kegyelmed vasból levő derekát meghajlásra az apátplébánus előtt s a mit előtte mond, mondja fiui alázattal és proselytai áhítattal; mert a hitbuzgóság, még ha túlságba vetemedik is tiszteletreméltó s kétszeresen az a mostani hitetlen korban.
A ki egyébiránt maradok kegyelmességednek, pásztori áldásom mellett stb. stb…»
A dölyfös főurat ez a levél épen ellenkező indulatba sodorta, mint a milyenre az indítva volt. Most már nem csak az apáturra volt dühös; de még jobban a püspökre.
– Ez a barát! Ez a mezítlábos, faczipős monachus! Még én utánam instructiókat küldöz, hogy azokhoz tartsam magamat! Még aprehendál érte, hogy a király nem kérdezte meg elébb ő tőle, valjon kegyeskedik-e beleegyezni, hogy én Debreczen földes ura legyek! Szájamba rágja, hogy mit mondjak, mint a szeksta gyereknek az egzamenti gratulacziót. S most én menjek vissza szép alázatosan a plébánushoz, a ki csaknem kivert a szobából, azzal a szóval, hogy kérem alássan, elfelejtettem valamit megmondani s akkor beszéljek neki Frangepánról, III. Pál pápáról, Károly császárról egy czifra mesét, a minek se fülét, se farkát nem birom. – Eb ura fakó! – Ha ti pap urak gubanczra fojtottátok a texturát: majd leszek én Nagy Sándor, a ki azt kettévágom! S azzal odaadta az apródjának a püspök levelét, hogy takarítsa el.
– Van-e kendteknél a templomajtót felnyitó kulcs? kérdezé a birótól.
– Igenis, nálunk áll a kulcsok mássa, hogy tűzi veszedelem idején, a kitől az Isten őrizzen bennünket, a harangokat félreverhessük.
– No hát nyittassa fel kend a templomot és huzassa meg a harangokat. Három verset huzasson, a hogy ünnepnap szokás!
Azután Török Bálint a fiát, Jánost elküldé a kolostorhoz, egy csoport alabárdos kiséretében azzal a peremptorius parancsolattal, hogy Bálint uraimék az isteni tiszteletet addig meg ne kezdjék, a míg ő engedelmet nem ád rá.
A harangszó egyszerre felzavarta az egész várost. Évek óta nélkülözött drága hang volt ez. Évek óta nem hivta a harang az élőket, nem siratta el a halottakat, nem törte meg a villámokat, a hogy a körirata szólt: «vivos voco, mortuos plango, fulgura frango». Minden utczából özönlött a nép a nagy piaczra. Csak a férfiak: az asszonyt, gyermeket otthon hagyták. A «debreczeni szem» előre lát! Zürzavart sejtettek a harangozás mögött. A néptömeg egészen ellepte a roppant nagy fahidat, mely Debreczen piaczát végtül-végig beboltozva tartá. A templomba azonban még nem mehetének be, mert annak az ajtaja zárva volt.
Mikor aztán a harmadik verset is elzúgták a harangok, Török Bálint előhozatta a templomi zászlókat, a főpapi baldachint, a csengetyűket és a nyeles lámpásokat s azokat processióval odaviteté a parochia elé.
E közben odaérkezék hozzá Bálint Áron tiszteletes uram, kezében a bibliával, s bátor lélekkel megállva a földes úr előtt, számon kérte tőle, mi okból parancsolá meg, hogy az ő hivei az ünnepi ájtatosságot meg ne kezdjék?
– Majd megtudják kendtek! volt rá a rövid válasz. Most álljanak félre, maradjanak oldalvást veszteg!
Akkor odament a parochia elé levett sisakkal, s féltérdét meghajtva az apátur ablaka előtt, ujja hegyével bekopogtatott az ablakán: a nép mind letérdelt körülötte.
– Reverendissime páter! Szólt be az ablakon a főur. Egész Debreczen városa hiveinek nevében, kérlek téged, alázatosan supplicálva: öltsd fel a te casuládat, tedd fel a te infuládat, vedd kezedbe a pásztorbotot és jőjj fel a mi templomunkba, Krisztus urunk dicsőségét hirdetni, a hivek lelkét malaszttal eltölteni.
Semmi válasz nem jött rá.
Akkor a főur fölállt a térdéről, leverte róla a port, feltette a fejére a sisakját, felhúzta a harczi keztyüjét s ezzel a vaskeztyüs ököllel zörgeté meg a főpap ablakát, harsány hangon hiáltva:
– A király nevében! Én! Enyingi Török Bálint! Magyarország főkapitánya, János király teljes hatalmú biztosa! mondom és meghagyom te neked, az Egyház szolgájának s a király alattvalójának, hogy jőjj elő és teljesítsd a te pásztori kötelességedet a szentegyház ceremoniái szerint! Nec secus facturus!
Erre a felhivásra kitárult az ablak s megjelent abban az apátur, teljes ornátusban, fején az infulával. Kezében tartá a pápai anathemát, s újból felolvasta azt, csengő, messzehangzó szóval; átokverő kezeit kiterjesztve a sokaság fölé.
«Singulis et omnibus anathema esto!»5)
Azzal ismét bezárult az ablak.
Ekkor Török Bálint odafordult Bálint Áron lelkészhez s megfogva annak a jobb kezét, így kiálta:
– A király nevében! Én, Enyingi Török Bálint, átadom te neked és a Melanchton hitvallást követő hiveknek ezt a két tornyú templomot. Hirdesd benne te az Ur igéjét. És legyen mátul fogva ez a templom a te ekklezsiádnak a szentegyháza.
Azzal maga kezénfogva vezette fel a nagy templom lépcsőin a prédikátort.
És az egész összegyült nép tódult utána. Úgy hogy még a zászlókat őriző strázsának sem maradt künn senki: azokat oda támogatták a templom falához.
Csak a férfiak voltak ottan. Azokkal telt meg a templom. S mikor ez a négyezer férfi rá zendítette a zsoltárt abban a viszhangos nagy templomban, teljes szívből és tüdőből: ez a rémzengés magát a főurat is magával sodorta.
Gyönyörüek a katholikusok zsolozsmái, azok az áhitat keltő lágy olasz melódiák, a Beata Virgóról, az Agnus Deiről, a dicsőült szentekről, angyali hangok harmoniájával vegyülve, közbe a csengetyűk szólnak, oböék, hegedük zengedeznek! De a kálvinista zsoltár dallama egy riadó, egy harczi ének, Clemens Marot franczia rithmusaira, a mely ostromolva tör fel az égbe, a boszuálló erős Jehovához kiáltva! Mikor négyezer férfi hangoztatja egy szivvel és szájjal:
A zsoltárt ülve énekelték a népek: a hogy szokták a kálvinista imaházakban. Az utolsó vers is elfogyván azonban, egyszer csak a kántor rázendíté az orgonaszót odafenn a pompás aranyozott chorusban, s a «veni sancte Spiritus» melodiáját kezdte el játszani, s fenn a karban megszólalt a diákok éneke, összehangzó harmoniával.
Ez is olaszjellegű ária, mint a katholikus ritusé.
Az első hangjaira e zsolozsmának az egész gyülekezet felállt, s úgy hallgatá az éneket.
De nem az eddig hallott latin szöveget, hanem a nemzet nyelvén megérthetőt.
A halleluját az egész nép dörgő szózata visszhangozá, hogy a boltozat zenget bele.
Azután felment Bálint Áron a kathedrába és beszélt Jézusról, a szeretet vallásáról, a Megváltó szenvedéseiről, kínhaláláról, feltámadásáról, isteni felmagasztaltatásáról. Bölcsen összeköté az Isten fiának feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső feltámadása példáját lássa és kövesse.
Az egész férfi sereg sirt. Hát hogy ne sirna a szegény magyar, mikor hazája megostoroztatásáról, eltemettetéséről, feltámadásáról beszélnek előtte? Talán még a mai kor férfiai is sirnának azon!
Maga Török Bálint is sűrűen zokogott, még a fiát is biztatta: «ne szégyeld fiam! Jézus vére hull a férfi szeméből! Jézus vért sirt mi érettünk».
S mikor a prédikáczió után az Úr vacsorájára került a sor, Török Bálint az első volt, a fiával együtt, a ki odajárult az úr asztalához s elfogadá kettős alakban a szent sakramentumot. Kenyér és bor, melyet a lelkész osztott: «Vegyétek, egyétek, ez az én testem».
Másnap, húsvét hétfőjén ismét megszólaltak a harangok, megnyiltak a templomajtók: most már a nők és gyermekek is feljövének, hozták magukkal a zsoltáros könyvet, rozmaringszálat téve bele. Délután ismétlődött mind a két napon az ájtatoság.
A harmadik napon, húsvét keddjén, megint megülték az ünnepet. Ezuttal az Úr vacsoráját Török Bálint uram által ajándékozott aranykelyhekből és ezüst tálakról szolgáltatták. Isteni tisztelet után pedig Bálint Áron uram kathekizálást tartott, a hivek közöl kiszemeltektől kikérdezve, mit tartottak meg emlékezetükben a meghallgatott prédikácziókból?
Délután pedig a város tanácsa nagy emmaust tartott a nép számára: ökröket süttettek, bort folyattak a mezőn s szabadon bocsáták az igreczeseknek a virginálást, de a tánczolást tilalom alá veték, mint a melyet Melanchton elmélkedései a bünök bölcsőjének neveznek.
A negyedik nap pedig szerdai nap lévén, úgymint munka napja: a biró uram meghagyásából felgyülekezének a nagy piaczra az ácsok, kőmüvesek és talyigások s hozzá látának a munkához.
Elébb leszedték a zsindelyt és léczeket a parochia tetejéről, azután a gerendákat: meg volt parancsolva mindeniknek, hogy egy szót a száján ki ne bocsásson. Nagy némaság közt felszedték a padozatot, a szarufákat és szelemenfákat, azután téglát tégla után a falból; s valamennyit áthordták az átellenben levő Kiss Péter uram telkére, ki azt önkényt felajánlá lelkészi laknak a prédikátor számára. S eként szépen csendesen eltakarították az egész házat a szigoru főpap feje fölül, a nélkül, hogy őt magát egy illetlen szóval megbántották volna. (Debreczen krónikáiban ismételve megtaláljuk ezt a szokást: a házat elhordani valakinek a feje fölül, a kit különben egy szóval sem akarnak megbántani.)
Jó Török Bálint pedig megköté a szerződést birák uraimékkal, a melylyel minden részről meg valának elégedve.
Akkor aztán levelet irt a királynak, tudatva vele, hogy Debreczenben a nagy vallási villongásnak bölcsen és okosan véget vetett; az előljáróságot a király iránti hódolatra megtérítette. Debreczen város ötszáz tulkot küld ajándékba a királynak a hadai élelmezésére, s kétszáz huszárt állít ki teljesen felszerelve a saját költségén, a kiket nehány nap múlva maga fog a király elé fölvezetni a főkapitány.
Ennek a levélnek az elvitelét pedig rábizták a legjobb postára, – kire is bizták volna másra, mint a már minden utakban járatos bakterre, a ki már egyszer vitt fel izenetet János királyhoz. A küldöncz ezuttal annál is könnyebben ráismert a királyra, mert az ez alkalommal, szép igazgyöngyökkel kivarrott süveget viselt a fején, míg a körüle levő urak levett süveggel álltak, kivéve a püspököt, a kinek volt egy bársony kapuczium a tarkóján.
Mikor a király Török Bálint levelét olvasta, nagy örömre gerjedt.
– Ez aztán az én emberem! Ilyen az én Török Bálintom! Tudtam én azt! «Veni, vidi, vici!»
Azzal odanyujtá Fráter Györgynek is a levelet; dicsekedve.
Fráter György bele sem nézett a levélbe; vállat vont rá.
– Órrol az öreg: súgá a király Verbőczynek. Nem szereti, hogy Török Bálint valamit helyesen csinált, s hogy azt az ő tudta nélkül sütöttük nyélbe.
Aztán (ismerve már az emberét) tréfásan szólítá meg a levél hozóját.
– No hát, Okos Ferkó! Mondsza csak, mit csinált Török Bálint főkapitány Debreczen városában?
– Hát biz ő kelme azt csinálta, hogy kálomistává tette az egész várost és maga is kálomistává lett.
Hah! Mekkora kaczagás támadt erre a bolondériára! A király a vékonyait fogta a két tenyerével nevettében.
Ilyen bolondot csak az a félkotyó képes kigondolni a felfordult eszével. «Bolond lyukból bolond szél!»
Csak Fráter György nem nevetett, ő már tudta, hogy mi történt vala Debreczenben.
A király adatott egy darab aranyat a bohó postásnak, a mit az a markában megköpködött, ráolvasva: «apád, anyád idejőjjön», ezzel «jó etyepetyét» kivánva a királynak, elkotródott.
Nyomban másnap megérkezék Török Bálint, magával hozván a kétszáz debreczeni huszárt, a kiket a király ablakai előtt felállított.
János király nagy gyönyörűségét találta az igazi ősmagyar vitézekben, a kik úgy oda voltak nőve a lovaikhoz, mint megannyi Centaurusok. Majd a felhajtott gulyát is megtekinté: azok is mind czímeres ökrök voltak. Nagyon meg volt elégedve Debreczennel.
Délben aztán a püspöki asztalnál ülve, ebéd vége felé, (okos ember nem beszél, a míg jól nem lakott) a király kivánatára előhozakodék jó Török Bálint a Debreczenben viselt dolgairól.
Ott voltak az asztalnál Verbőczy István főkanczellár, Frangepán kalocsai érsek, Brodarics veszprémi püspök, Verancsics egri püspök, Eszéky pécsi püspök, Fráter György és több világi urak. Azonkívül Wese, lundeni érsek, Ferdinánd követe, ez azonban nem tudván magyarul, nem értette Török Bálint előadását.
Annak pedig igen külömböző hatása volt. Ott, a hol az anachoreta papról, s a király elleni anathemáról volt szó: a király jött nagy haragba; a hol a püspökök iránti tisztelet felmondásáról beszélt Török Bálint, ezek gerjedtek fel: mindenki korholta a lázadó apáturat s egyházi disciplinát, deficientiába helyezést emlegetett. Midőn azonban a vége következett, a nagy katasztrófa, akkor csak elhültek valamennyien. Török Bálint pedig kérkedő hánykódással mondá el a nagyszabásu intézkedéseit, s mikor végre oda jutott, hogy az apáturnak a feje fölül elhordták a házat, akkor már a kaczagástól alig tudott beszélni. – De már akkor csak maga kaczagott.
Az egész asztaltársaság Fráter Györgyre nézett; különösen a király látszott a püspök szájából várni a szót.
Fráter György pedig nagy hidegvérrel szólt oda halkan Verbőczynek, úgy, hogy a király is hallhatta:
– Ő Felsége most azt szeretné, hogy ha én haragudnám ő helyette. De engem már ez nem lep meg, én már tegnapelőtt tudtam az egész debreczeni dolgot. Az én perspektivám messze ellát.
– Hát ha Debreczenig ellátott a perspektivád, mondá a király, nem tudtál közbelépni?
– Nem! Mert az én perspektivám messzebb is ellát Debreczennél: egész a «smalkaldi szövetségig».
Erre a szóra egyszerre lehült mind a királynak, mind a püspököknek a haragja.
– Habet rectum! Monda Wese érsek, kinek megmagyarázták a dolgot.
A király is leönté a boszuságát egy pohár aszuval.
– «Il faut donc fair bonne mine au mauvais jeu».
Török Bálint látva, hogy ő az ura a helyzetnek, tovább fejtette a præpotenskedését, s a püspök asztalánál, annyi főpap jelenlétében, elkezdé magasztalni a kálvinista zsoltárokat, hogy azok milyen szépek. Sőt felhivatá a magával hozott debreczeni kántáló diákokat, kik harmoniás kántusban énekelték a mulatozó conviváknak a templomi énekeiket.
Majd behivatta a Debreczenben szegődött hegedüsét, Tinódy Lantos Sebestyén diákot s azzal énekelteté a históriás énekeket Zsigmond királynak és császárnak az ő cselekedeteiről, különösen Tar Lőrincznek pokolban járásáról. A poéta lant pengése mellett énekelt.
– Énekbe hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrincz, hogy pokolban járt volt. Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt. Négy szeginél négy tüzes ember állt volt.
– Szózatot ott Tar Lőrincznek adának: Az nyoszolját tartják Zsigmond királynak. Érsek, püspök két paraszt urak voltanak. Az négy ember hamis urak voltanak.
– Érsek hamis dézmáért kárhozott. Kanczellárius levél váltságért kárhozott. A két nemes úr dulásért kárhozott. Hamis vám szörzésért egyik kárhozott.
– Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt. Egy tüzes kádferedőt ott látott volt. Zsigmond császár, hogy benne feredett volt. Mária király leányával ott forgódik volt.6)
– Ezt Császárnak Tar Lőrincz megmondja. Ezt felelé: leszen arról nagy gondja. Mint ő ágyát pokolbul kiiktassa, És hogy menyországra igazgathassa.
Az ilyen nótákért már egyszer Lantos Sebestyén diákot kikergette a házából Fráter György. Ellensége is volt azóta a poéta mindvégig. És most püspök korában türnie kellett ezt a profán virginálást a saját rezidencziájában. A Lantosnak jó Török Bálint volt a patronusa.
Ez a szó: a «smalkaldiak» kötve tartá kezét és nyelvét a magyar főpapnak: kényszeríté hidegre tenni a haragját.
És még azonfölül Török Bálint egyetlen hadvezére volt Zápolya Jánosnak ez idő szerint, a kiben ész és tapasztalat van nagyobb hadmivelet vezetésére. Sokat el kellett tőle tűrni. Tehát csak hadd énekelje a debreczeni kántus a zsoltárt, Tinódy Sebestyén a Cancionalét.
Igy történhetett meg, hogy a legkatholikusabb király s a legerélyesebb püspök és miniszter szemeláttára, úgyszólván a szárnyaik védelme alatt megalakulhatott a magyar Alföldön a «kálvinista Róma». Hanem e naptól fogva Enyingi Török Bálintnak a neve oda lett fölirva Fráter Györgynek abba a lajstromába, a melyben minden név veres plajbászszal van keresztül húzva.
Ilyen messzelátó perspektivája valóban csupán Fráter Györgynek volt, a többiek mind nem láttak tovább annál a tájhatárnál, a melynek a szélén saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallás is eszébe jutott, de az is csak a kardinális kalap miatt, a haza senkinek sem. A király maga is csak a régi álomképét üldözte, királyleányt hozni haza nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a római király elébb elismerik Magyarország királyának.
Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, a miket követei folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot, papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s hagyja békén megülni a lakodalmát ős Buda várában. Akkor aztán kész átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak, szállja meg azonnal, még János király életében német és spanyol hadakkal, halála után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé. Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna, arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.
Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is, mást is, a mi «utile és dulce» (hasznos és édes) uradalmakat, várakat, fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a jegyköntösét, kiváltképen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, a mit akar!
Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: «én azt kivánom Jánostól, a mi az övé, ő meg azt kivánja tőlem, a mi az enyém!»
Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg kell hát adni Zápolyának mindent, a mit csak szeme-szája megkivánt s még azon fölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.
Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe, Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel Nagy-Várad felé! Statiléó, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hirnökét. A német érseket aztán úgy jóltartották a diszlakomán, hogy rögtön kilelte a hideg s két hétig nyomta az ágyat s itta az iszonyú sok ipecacuanhát s addig nem is tért magához, a míg minden doktort, mediczinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan látogatta Fráter György, a kinek az érsek nagy fogvaczogás és didergés között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait. A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami okosabbat talál mondani, a mivel az ő okosságukat fenakasztja.
A mint aztán az érsek fellábbadozott, az országtanács ülésében felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arczára. Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, a kinek több esze van, mint a mennyi kivánatos.
Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban, a míg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda és Temesvár alá, mert ha elébb kitalálják ezt az egyezkedést hirdetni, Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével s elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török szandzsákságot.
Erre a szóra minden arczról eltünt az öröm ragyogása. Erre az egyre senkisem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.
– Méltóságos urak, a béke nem olyan olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára igaz, hogy «si vis pacem, para bellum». Ha a két király meg akar osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, a kinek mind a két király hűséget fogadott s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás rabigája alól, de akkor nyuljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van, csak fegyver, jó ellátás és vezérség legyen. De a míg ez készen nem áll, addig ezt a békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó mándrucznak a szakállát megczibálni. Uram János király, tőlem, együgyű szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél? ezután se kérdezd. De azt tudjad, hogy a midőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod ütni, elébb a kardodat kell kihuznod, mert annak a markolatán levő zafirkőbe van vésve a pecsétnyomó czímered.
Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fentartani s hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség visszaverésére.
Ez a szó lángragyujtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt, hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a hajduságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rácz hadakat, ő maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha kell vére hullását sem bánja.
S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, a miket Wese érsek Nagyváradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek, Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.
Ez időköz alatt Nagyvárad nem csak Magyarországnak volt központja, királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai politikának.
S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni, azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztyén Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt foglalva a német hitszakadárok elleni harczokkal. Öt protestáns fejedelemség, azok közt a szász, porosz és würtembergi és tizenkét német város kötött ligát a reformáczió védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen. Ez volt a «smalkaldi szövetség». Attól függött a török elleni nagyszerű hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abba hagyja a harczot, s maga is egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén megigérték a segédcsapatok küldését. Velencze hajóhadával ajánlkozott a törököt megtámadni, III. Pál pápa lelkesítő szavakkal buzdítá a fejedelmeket az egymás közötti békére s hadaiknak egyesítésére, sőt maga is zsoldos ezredeket fogadott s azokat hajóra szállítva a dalmata partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harczi kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, a ki már Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György felhivására húszezer főnyi oláh harczossal igérkezett a magyarokhoz csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.
Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bizva! Élére állani a keresztyén Európának s a czivilizácziót, a szabadságot, a keresztyén erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a lundeni érsekhez intézett.
«Ha a fejedelmek teljesítik azt, a mit igértek, ezt a mi békekötésünket Konstantinápolyban fogom kihirdetni!»
Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A smalkaldi liga követelte a protestantismus hitelveinek elismerését saját országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor egy protestáns-üldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király Nagyváradon időzve a szomszéd Debreczennek teljes reformaczióját. Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be, hogy Celestin apátot, a kit a debreczeniek ecclesián kívül «sub Jove» hagytak, daczára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé székesfehérvári apáturrá, a mit az, a pápa által rehabilitált király kezéből el is fogadott. Egy esztendő mulva aztán Székesfehérvár egész lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a királyok sirját őrző város! Hét templomával, gyönyörű, ereklyékkel teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva, lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!
És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze a smalkaldiak barátságos kézszorításától.
Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb állítsák ki a szövetséges fejedelmek az igért hadilletményeket. Addig nem fujjuk meg a trombitát, a míg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre az urak erővel a kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy irja alá a békeokmányt, Ferdinánd már aláirta.
Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a király kezéből a tollat.
– Ne ird alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, a mit eléd tesznek, hanem tőrvetés, a miben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza, még nem olyan rég mult. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a fellázadt nép megtorol, elitél, kivégez, megszabadítja vele az országot egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdádba a török szultánhoz, bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged megsemmisítsenek. Ezuttal az Isten különös csodatétele megszabadított téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt lánczraverve hurczolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék ki! Újból, másodszor is oda teszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rugja fel a hóhér. Hisz a mint te ezt a békeszerződést kihirdetéd, melyben országod fővárosait és koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem hallod, hogy kaczagnak rajtad az ellenségeid, míg én, a ki egyedül szeretlek a világon, én…
Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.
A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozó asztal mellől.
– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben, én nekem hagyjanak békét. Én most elmegyek vadászni, a míg visszatérek, süssenek ki az urak valamit. Nekem már zúg a fejem a sok hercze-hurczában.
S ott hagyta az országtanácsot.
Akkor aztán Fráter György letörlé a könyeit s nyugodt orczával ült vissza a helyére s szembe lévén a lundeni érsekkel, elkezdett a tervben levő hadjáratról tanakodni vele, s e közben annyi sarcasmussal, oly satyrai éllel bonczolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velenczében, Rómában, mint ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labanczból és háromezer szabad martalócz spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart kifosztani nagyon sok.
Az érsek e tanácskozás után azt irja Fráter Györgyről nagy elkeseredésében: «Ez az ember az egyik perczben sirni tud, a másik perczben gúnyosan kaczagni. Valóságos daemon!»
Mindennap megujítá az ostromot Fráter György ellen és az mindennap talált valami új gondolatot, a mivel az érseket zavarba hozza. Már azt is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a franczia királylyal, s e szerint haderejét a török ellen nem fordíthatja. Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól, melyben őt magához hivatja, annál fogva nem várhat tovább, ma, vagy holnap kivánja a békekötés aláirását.
– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminencziádnak, akkor csak méltóztassék még ma utra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a szokását.
Wese látta, hogy a saját kelepczéjében fogta meg magát, s rögtön utrakelt bucsúvétel nélkül.
De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, a ki még a németet is, még a diplomatát is, még a pap társát is megtudja csalni.
Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy a hol keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, a ki lamentál, hanem őtet szidják.
A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az elrepült bibornoki kalap után.
János király csak tizenkét nap mulva tért vissza a mármarosi medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.
Azonban éktelen haragra gerjedt, a midőn meghallotta Verbőczytől, hogy Wese, re infacta, elutazott. Rögtön hivatta Fráter Györgyöt, s heves szemrehányásokat tett neki a miatt, hogy az alatt, a míg a király vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.
– Én alá akarom irni a békeszerződést! mondá kategorikusan a király.
– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely oldalon támadja meg a török szultán hadait? – Az alatt, a míg fölséged távol volt, némi változások történtek a világban, a miknek közeledtéről én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán megtudta a franczia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást, ő maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába! Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy ezt a várat meg tudja menteni. Velencze nem jön. A császár készül a francziákra, a kik ujból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai védik még Klisszát. Ő szentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a fogadását.
A király hüledezett.
– Ez nagy baj!
– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az ő ellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott s ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély határán s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt lesz) azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyüjté össze Erdélyben a magyar király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bizva a válasz. Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több százötvenezer katonájánál.
A király arczát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás. Lerogyott egy karszékbe.
– Ne gyilkolj az ironiáddal! Lihegé elcsüggedten.
– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége. Vagy a bécsiek, vagy a versaillesiak elárulják Szolimánnak a mi hadi tervünket. A mikor aztán Szolimán megelőzi a támadást s ránk rohan, akkor mindenki elugrik mellőlünk s engedik a magyart egy második Mohácsba rohanni vakmerőn, egyedül!
– Igaz, hogy mondtad.
– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a sor.
János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.
– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az országot! – Tégy helyettem, a mit legjobbnak gondolsz.
– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.
– Mit tettél?
– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó várában, a míg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég kérdezni, ki ellen gyüjténk hadsereget? azt feleljük: a németek és oláhok ellen, a kik bennünket fenyegettek.
Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.
– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg deczemberi hóban, fagyban! Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!
– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva. Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, a midőn a Ferdinánd-párti parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Gönczre, a felesége nevenapját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s birjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a cserbenhagyásért.
– Hát Csicsóvár ostroma?
– Az is csak a tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát, mert ha azok kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, a minek a seprüje a mi torkunkra forr. Igy azonban a mi Batthányi Orbánunk szépen odaplántálta magát a Csicsó vár kapuja elé s nagy gondja van rá, hogy valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy taraczkot el is süttet a falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük Csicsó várból Péter vajdát s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség, a szultán Istvánt, Péter öcscsét tette meg helyébe hoszpodárnak.
Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot cselekedék a barát, a midőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy veszedelmet.
Másnap csakugyan ott volt Nagyváradon Junisz bég.
A királyt együtt találta Fráter Györgygyel.
– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyüjtéd a sok ezernyi hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad és császárod ellen-e?
Fráter György felelt a király helyett.
– Bizonyára nem ő ellene, hanem a németek és oláhok ellen, a kik megtámadásunkra szövetkeztek.
– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hivtátok fegyverbe a népséget.
– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt hireszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.
– Ejh te barát! te olyan vagy, mint a kigyó, ha elől fognak meg, hátul csuszol ki, ha hátul fognak, elől csuszol ki a markunkból.
– A megtörtént dolgok beszélnek. A mint arról értesülénk, hogy a felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmácziában s ostrom alá vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb várát, Kassát, s erős harczok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük azt, s ez által elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd magaddal e fényes diadalnak a hirét a felséges szultánnak.
– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyüjtöttétek össze a nemest, székelyt, szászt táborszámra?
– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda nagy készülődése, a kinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt megrohanni. Hadseregünk egyenesen ő ellene volt felállítva, s a mint ő, hadserege maradványaival Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele, hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó téli időt, folyvást töretjük ágyuinkkal a falait, s bár ő kétségbeesetten védelmezi is sánczait, mi nem irgalmazunk neki, de falai alá fogjuk őt temetni!
János király e kegyes sohajtást szalajtá ki a száján:
– Az volna a legjobb.
– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem. Monda Fráter György a tolmácsnak.
– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák elégedetlenek, én is az vagyok. «Szót» várok tőled. A mit eddig mondtál, az mind csak a szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető szót!
– Azzal is birunk. Ő felsége János király már elrendelé, hogy a mint megérkezel, a riskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, a mit kegydijul igért neked.
– Ez már «szó» volt. Okos szó. – Mondd tovább.
– Azonkívül ő felsége meghagyá nekem, hogy azonnal, a mint az utak járhatók lesznek, indítsam el ő felségéhez, a szultánhoz az ő követét a hódolatul felajánlott százötvenezer aranynyal, mely Gyulafehérvárott van letéve.
– Ez már szép «szó» volt! Ez épen elég lesz a nagyvezérek és a basák felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt gondolod a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? s még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?
– Én azt gondolom, hogy az a százötvenezer arany…
– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, a mit a baromfiainak elszór. – Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, mikor valamit el akarsz kapni, s olyan lomha elméd van, a mikor adásról vagyon szó! Hát én nekem kell téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett. Nogarolának hivják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán számára ajándékul egy pompás arany vedret, mely kivülről is mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kivül a holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szive ugrált örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Oda vitette a legbelső szobájába, a hol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta velem Nogarolának: «még is csak Nándor király (így hivja a németet) az én legkedvesebb fiam!» Most már tudod, hogy micsoda «szót» várok tőled, barát?
– Végére tartottam, mondá Fráter György. Én is tartogatok János király nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy Uj-Bálványos várát elkezdém építtetni, a hajdani Sarmisegethusa helyén, egy földalatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebal, utolsó dák király sirját, a kit Traján, római császár elpusztított. Ott meglelék a dák király arany pánczélját és sisakját. Nehéz barbárkori munka mind a kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán szultánnak, a mi régiségénél fogva bizonynyal többet fog érni a mai kor minden czifra ötvösműveinél.
Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter György, pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta, hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még kétszerte drágább órát Németországban, a mely órát is üt, kukorít és csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.
Junisz bég is elismeré ennek a kincsnek a valódi értékét.
– No te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek «ugróit». Erre azt fogja mondani a padisah, hogy «János király még is csak a legjobbnál is jobb fiam én nekem». – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah csak «egy» szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy «dobre!», ha pedig a magyarral van megelégedve, akkor azt mondja, hogy «dobró!»