S e fölött nincs mért fejet csóválni. Mert a mikor Szolimán elé egy németet vittek, az bizonyosan cseh volt, ha pedig egy magyart vittek, az horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így ő felsége bizton hihette, hogy «dobre» németül jelenti azt, hogy «jól van!» – «dobró» pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy «dobró».
Ez pedig el lett érve ezúttal Decebál dák király arany fegyverzetével.
Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől: «még visszatérek!» – Szives házi gazdájának nem nagy örömére.
Szavának is állt Junisz bég, mert új esztendő napjára ismét visszakerült Nagyváradra. Ezuttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, a miért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Már most csak dulakodjanak vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbizással küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég katonája? Nem kell-e neki «segítség»?
Fráter György megfelelt a kérdésre, igen is van elég hatalmas hadserege a királynak. Debreczen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovicscsal, azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolczvanezer harczos, a kikben lángol a harczvágy, csak az idő kiengedését várják, hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.
Csak egy hadvezér kerestetik még, a ki az összes hadakat vezesse.
Megkináltatott e nagy hivatallal Török Bálint, de ő azt vetette, hogy neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annál fogva ő az ellen nem harczolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek tiszteletreméltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget Fráter György.
Nagyon csóválta erre a fejét Junisz bég.
– «Circumdederunt»-tal fog végződni az a háború, a hol püspök viszi a fővezérséget.
Pedig hát Fráter György nagyon is jó generálisnak vált be.
Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kimélte minden gyors menetektől. Mire Debreczentől a Tiszáig felvonultak, akkorra kitavaszodott.
– Soha sem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a Tiszáig, mondá Junisz bég, a ki mindenütt a nyakán volt Fráter Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.
Tokaj alatt szintén összetalálkozott a két ellenséges hadtest. A németek is magyarok voltak. S mivel hogy mind a két szemben álló ellenség értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma, fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult. Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s kegyetlen haraggal félre vonulának.
– Hallod-e Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyülés! mondá Junisz bég.
– De most jön a bunkója. Lásd meg a várostromot.
Tokajt aztán egy hajrá kiáltással bevették János király katonái. – Derék szomjuságuk lehetett!
Az ostrom után végig lovagolt Junisz bég, Fráter György kiséretében a városon. A piaczon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.
– Hallod-e Fráter György, nem halottak ezek, hanem részeg emberek.
A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez. Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy a míg ő szemben fogja megtámadni Fels Lénárdot, az alatt ők oldalt és hátul üssenek rá, Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derék hadat.
A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá, a baráttól parancsot elfogadni s külön a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, a kinek Majláth nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól szaladtak. A Kőrösig meg sem álltak, annak a hidját is leégették maguk mögött.
– Soha sem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagyváradig, mondá Junisz bég, a ki maga is félpapucsban menekült el a nagy hajczihőből.
Olyan háború volt ez, a melyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját nem szerette, az ellenfelét nem gyülölte senki.
Ez alatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából s Adrinápolyig meg sem állt.
A mint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a várvédelemmel fárasztani magát, bátran kapitulálhat a királynak. A mit az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagyváradra, a hol a püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.
Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek, hogy ime Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.
Junisz bég sunyi hizelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s a mellett a kaftányja belső zsebéből előhuzott egy pecsétes levelet, melyet régóta rejtegetett már, a levél pecsétjén megismerte a király Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt János királylyal levelezett volt.
A király elrémült, mikor a szultán levelét elolvasá.
Szolimán azt parancsolá, hogy a mint a király foglyul ejti Péter vajdát, azonnal szolgáltassa ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő haragos ura elé vezesse Sztambulba, a ki maga fog fölötte itéletet tartani.
– Én tudom, mi van a levélben, mondá gúnyos alázattal a tolmács, s Péter vajda lánczának a végét tartom a kezemben.
– Azt még nem tudod, Junisz bég, hogy tartod-e?
– A láncz végét tartom, hogy kinek a nyakán van a láncz örve, azt nem tudom.
Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát lekapni s az orczátlan követet két oldalt eldöngetni vele.
– Eredj dolgodra, bég! Majd az országtanács fog határozni ez ügyben.
János király rögtön összehivatta a főurakat.
Rendkívül súlyos volt a helyzet.
Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót kiadni az ő zsarnokának, egy kapituláczióra lefegyverzettet, hit ellenére, vérpadra vitetni! ez magában is olyan tett, a mi ellen a magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület, hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre, hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.
Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése lenne. A parancs határozottan szólt. A souverain uralkodó követeli lázadó vazallját.
Verbőczy kanczellárnak akadt egy mentő gondolatja e nagy szorongattatásban.
Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.
A főurak bizony helyesnek találták ezt a mentőszert.
Csak Fráter György tett ellenvetést.
– Ej, ej, kanczellárius uram. Nem te irtad meg a Corpus Juris Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent-István király decretuma, mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi s a méregkeverőt a megölt rokonainak boszuállásra kiadatni rendeli?
– Hja! püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: «Salus reipublicæ suprema lex esto». (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)
Ez előtt minden más tekintetnek el kellett enyészni.
Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsú lakománál Péter vajda elé egy arany serleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom méreggel van zománczozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító hatását. – Szörnyeteg gondolat!
Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot e nemzet történetéből!
Hogy ezt egy Verbőczy feltehette, egy országtanács elfogadhatta!
A főurak annyi tekintettel még is voltak a király iránt, hogy őt ebbe a rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera charitatis. A pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de épen azért, mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbűntette, soha többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a birkát, melynek husából saját utazó katlanában készíti el a piláfot és senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velenczei pohárból iszik s azt maga meríti a kútból.
A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbról volt Fráter György helye.
A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem szolgáltattak fel italokat, csak a lében főtt ételek után hozták a pohártöltögetők az idei új bort, s akkor kezdődött el az ivás.
Mikor épen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.
A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az arczán, hol az irásba, hol a vajdára nézett s midőn Péter vajda éppen a serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen megragadta a vajda kezét s rémülettől reszkető hangon kiálta.
– Vajda! Ne igyál abból a serlegből! Az meg van mérgezve!
S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a háta mögé. Rémség volt azt látni, mikor a márvány padlón szétlocscsanó bor, a benne levő gyilkos méregtől, elkezdett sisteregni s gőzt bocsátott magából. (Ezt külömben a márványra, mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)
A vajda hanyatt esett a székében a réműlettől; de még az urak is megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből s haragos tekintetét végig villantva az asztaltársaságon, kiálta fel:
– Ki cselekedte ezt?
– Légy nyugodt, felséges úr, mondá a püspök. Nem a te hiveid cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban adott kezembe az ég. Bécsi megbizottam irja: «Vigyázzatok és őrködjetek a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a vajdát Sztambulba küldetni kivánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő méreggel akarják őt elnémítani, a mit a király asztalán levő kelyhébe zománczoltak.»
Péter vajda halálsápadt lett a düh és rémület miatt.
– Engem akartak a bécsiek megöletni! Kiálta rekedt hangon. Azért, hogy ellenük ne valljak! No megálljatok németek: ezt keservesen fizetem nektek vissza!
Verbőczyék kezdtek könyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit főzött ki ez a barát?
A király a saját serlegét nyujtá a vajdának.
– Igyál az én poharamból vajda.
– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle király. Én több bort arany pohárból nem iszom.
Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velenczei karafinák vizzel tele, s hozzá kristály poharak (a tisztesség végett). Egy ilyen palaczkból tele töltött egy poharat tiszta vizzel a vajda és azt emelte föl áldomásra.
– A milyen igaz az, hogy én mai napon legkedvesebb barátomat, a bort, megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, a vizet, megszerettem, olyan igazán fogadom neked János király, hogy e pillanattól fogva te veled fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.
S azzal körömpróbáig üríté ki a vizes poharat. A mi nagy eset a magyarok között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!
– Hivasd ide, király, Junisz béget azonnal, mondá Péter vajda. Mentül előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az ellenségeimtől, a mióta a barátaimtól rémledezek.
Junisz béget előhivták.
– Azonnal indulunk Sztambulba! Mondá Péter vajda a követnek. Óhajtok az én uram szine elé jutni s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi ellenségei? Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.
Azzal megölelte Zápolyát, s megcsókolta az orczáit.
Fráter Györgynek pedig hűségesen kezet csókolt.
– Az ég jutalmazzon meg azért, a mit velem tettél. Üdv veletek urak!
S azzal kemény léptekkel hagyta el az ebédlőtermet.
Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől bucsút vett, azt mondá neki:
– No, te barát, ha én valamikor hegedüs leszek, te tőled kérem el kölcsön a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon húrozva.
Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban felkelt az asztaltól s kiment az erkélyre, még egy Istenhozzádot kiáltani a vajda után, kit hat lovas hintó vitt magával, a török küldöttel együtt, egy osztag huszártól kisérve.
A míg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy kanczellár.
– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, a mit te most elkövettél; csak hogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni mint mi.
(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét kegyébe fogadta s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király ellenében pedig mind végig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János királyt ezentúl békében hagyta s mindenfajta ellenségeitől megvédelmezte.)
A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; ugy, hogy a testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behivja: az urak óhajtják, hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az áldomáshoz.
A király aztán gyors léptekkel tért vissza.
De nem ült le a székébe.
Odavágta a gyöngyös süvegét az asztalhoz.
– «Eheu, jam satis est!» Megtelt a keserű pohár! kiálta oly indulatos hangon, a minőt régen nem hallottak már tőle. Úgy jöjjön még egyszer a szinem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én bele fojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom, hogy a ki magyar, a ki becsületes ember, jőjjön utánam s vágja ki a kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a saját szivemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet kivánják is a koronával együtt; de csuf bábja a hitetlennek nem leszek többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint egy lánczra kötött kutya!
Arcza izzott, termete kiegyenesült, hangja zengett. Nem lehetett rá ismerni.
De Fráter György épen most ismert rá.
Megragadta a király jobb kezét s szivéhez szorítá.
– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak, így ismertelek meg, mikor legelőször találkoztam veled. A mikor azt mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom, lelkünkből beszéltél! S a mikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az egész nemzetet.
S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva: «éljen János király!»
Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára tette a kezét.
– Milyen jó sors, hogy te épen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd király…
– Ki ne mondd rá a «pereat»-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király machinacziója volt az. Ellenben igen örvendetes hireket tudtam meg e levélből. Értsétek meg urak, mi történt Bécsben?
Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János király ellen folytatott háboruskodás megszüntetését. A lundeni érsek útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik egész Magyarország királyának s meghagyatik az általa birt országrész birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kivánják Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s vissza adják az elkobzott birtokokat, olyan békekötést ajánlanak, a minőt Fráter György diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös erővel, békét kötve francziákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a hitetlenek elleni megvédelmezésére.
Az volt aztán az üdvrivallás, a mi ezt a tudósítást követte! A billikomok behorpadtak az összekoczintástól; tele torokkal kiáltá mindenki: «éljen Magyarország!»
S ez a kiáltás kihangzott a tornáczra, a tornáczról az utczára, az utczáról az egész városba. Mind, egész Nagyvárad kiáltá egy szivvel és szájjal: Éljen Magyarország!
A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a serlegét s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta s előre bocsátván, hogy «háromszor iszik a magyar», poharát emelte fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely áldomást a főurak csendes «vivát»-tal viszonzának, ámbár lelkükben bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.
Egyszerre vidám kedv pezsdült fel a társaságban.
Az örömzaj csillapultával odafordult János király Fráter Györgyhöz.
– Hanem már most arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan tudtál te az alatt, a míg ezen szivvidámító hireket olvastad ebből a levélből, olyan rémüldöző, haragos arczot csinálni hozzá? És hogyan tudtad ugyanakkor, a midőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot nyujt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hirrel Ferdinánd király ellen felbőszíteni? s a szultán haragját Ferdinánd ellen lobbantani?
Verbőczy is szekundált ebben a királynak.
– Erre felelj barát.
Fráter György vállat vont.
– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda, akármit mondjon is Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem mehetett messze, hivassátok vissza s világosítsátok fel róla, hogy csak tréfa volt az egész.
– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hirével! Ez volt az egyhangú vélemény az asztalnál.
Fráter György aztán még egyszer teletölteté a serlegét.
– Nem csak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt érdemel. A kinek szive van, ne szánja a kivánságát, kiáltsa lelke szerint: éljen a mi leendő királynénk «Lengyel Izabella».
Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, a mi kitört. Az urak kirugták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz, össze-vissza gratulálták: mindenkinek kinyilt a szive, s azt mondta a szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! egy szeretett királyné!
A trombitások és török siposok a terem karzatán rázendíték a palotás nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a «háromszáz özvegy asszony tánczát», a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar tánczra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott minden ember, kiabálva «vivát Izabella regina!» Még a jó Verbőczy István is, elfeledve az in-zsábáját tánczra kerekedett, s megragadva Fráter Györgyöt, azzal járta el a Kállai-kettőst. – Mikor besötétült, fáklyatánczot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót Nagyvárad!
Itt volt tehát Zápolya János álmai megvalósulta előtt!
A korona és a szerelem utáni vágya beteljesült!
Most töltötte be életének ötvenedik esztendejét.
Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a férje.
Izabella akkor huszonegy esztendős volt.
Sugár, amazoni alak, eszményi szép arczczal, melynek minden vonása igérte a boldogságot s követelte az örömeket, kék szemeiben az olaszszal vegyült lengyel vérmérsék lángja égett, arczszine azzal a tündéri halványsággal birt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a buslakodás még hidegebb szinnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették.
Kár, hogy olyan ritkán volt oka nevetni.
Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics, váczi püspök, a másik Verbőczy, kanczellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország főkapitánya.
Ez utóbbi főur nem régiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk őt már, mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói voltak.
Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s csak azon feltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük többet nem harczol, s ez igérete biztosításául magukkal vitték Péter úr fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktől a fiát; de azok azt kivánták tőle, hogy adja át nekik váltságdijjul a birtokában levő magyar végvárakat, a mire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a szultántól a fiát, el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó Jeromos ez izenettel, a kinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi patronusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég, Zápolya baráti, azok orrát, fülét akarták levágatni Laszkónak, örült bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkuszsza a szultán kezéből.
A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt, hogy ez a hatalmas főur maga is áttért a Kálvin és Czwingli hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a tulbuzgó Ferdinánd udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformácziót, mint a Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az özvegy Anna királynét is azzal gyanusítják, hogy titokban Luther vallását követte.)
Perényi Péter tehát, ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához szított, a kinek a debreczeni zwingliánusok és a székesfehérvári lutheránusok iránt tanusított kegyes elnézése azt a jó hirt szerzé, hogy ő alatta a reformaczió hiveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.
De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére visszavezérelte.
Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gunynevekkel ruháztak fel (a mit még ma sem hagytak el).
Ha Zápolyát «Katalin vajdának» hivták még a hivei is, úgy Ferdinándnak is kijutott. Őt pedig «Pelbárt»-nak nevezték a körülötte levő főurak is. Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos lett volna a nagyhirü tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért, hogy épen olyan nagy görbe kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért s Pekry Lőrinczet ezért záratta el örök börtönbe. Már pedig ennek a rossz tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annál fogva a Pekry Lőrincz példája őt végképen elvadította János király táborába.
Mind ezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a megértetésére, hogy miért bizta meg János király épen Perényi Pétert azzal, hogy legyen vőfénye a menyasszonyának Krakkóból Buda váráig kiséretében.
Korona! Korona! Nem minden korona válik díszére a férfi homlokának!
Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal és Fráter Györgygyel.
Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán, hanem hogy mennyit bír el?
(Ez tendentiósus egy phrasis!)
Ezer lovas vitéz kisérte Lőcsétől Budáig a királyi menyasszonyt.
De volt is «mit» kisérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari személyzetét, s azoknak a parádés czókmókját. A királyleány nyolczlovas piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délczeg, amazoni termetü «Mineróna» herczegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarka-barka szerzet bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér, czimbalmos, hárfaverő, bohócz, majomtánczoltató, még hat kutyapeczér is, a kik ugyanennyi pár czorkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár, kürtös, apród, csatlós, hajdu, kengyelfutó, törpe, lyüki és még a gyöngébb fajtából apácza, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló, kártyavetőnő, hajfonó leány, himző, varró-cselédek, egy szóval minden, a mi egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkivántatik.
Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csunyául el volt hanyagolva a török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban, hanem aztán kiadta a pompát a Zápolya kincsek sokasága, a mihez foghatót megint a lengyel udvarnál nem láttak.
A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes bűbájjal nyujtá eléje félkeztyüs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve menyasszonyához. Ellenben, a midőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal üdvözölte, a királynak mondván:
– Ő az én lelki atyám!
(– Átkozott barátja! dörmögé János király Perényihez, hamarább kap csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)
Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő, azonnal, a mint Izabella pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent-György templomában végzék, a hová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga czelebrálta, a kinek ez a kitüntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán és Brodarics elébbvalók voltak.
Elérte hát azt Fráter György, a mi után egész életét törte, hogy a második sakramentumot is átadhatá annak a nőnek, a kit már a keresztelő medenczénél kiválasztott, nem magának: az országának, hogy királynét csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve!… Huszonegy esztendeig következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a fátummal, és leküzdte azt… És ime most kinyujtja reá áldó kezét, – «a mű be van fejezve.»
… Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyult az éjszakába. A nagy trónteremben a magyar és lengyel igreczesek felváltva hangicsáltak szebbnél-szebb nótákat, a fiatalság tánczra kerekedett, járta a palotás, a mazur, a minét, meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifju leventék egymással versenyezve vitték tánczba. Minden tánczhoz más öltözetet váltott a királyné. A táncz-szünetek alatt a bohóczok, olasz jonglőrök játszottak komédiát.
De a király is helyt állt magáért, tánczolni nem szeretett, ellenben reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.
Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást, a király a bratinázást, s akkor mentek, kiki a maga szobájába, nyugodni.
Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot éjfélig. Akkor elhagyta a vidámság termeit. Csak egyedül ő neki jutott eszébe, hogy ez a lakodalmi nap épen húshagyó keddre esett. A hogy Szerémy följegyezé. Farsang utolsó napja! Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazó szerda… Haza ment a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a fehér csuhát, a faczipőt, s botját kezébe véve, kiment a «német temető» kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját, a pálosok kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a táncz. A szép kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy ujra betetőzze. Hanem a régi carcerek megmaradtak. Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg remete, a kiről az egész tájat «remetevölgynek» nevezték el. Ezt kereste fel Fráter György a hires királyi lakodalom éjszakáján.
Talán épen abban a földalatti oduban térdepelt a remete lábainál, gyónását végezve, a melyben egykor lángoló hallucinatióit végig álmodta, Dózsa György fantazmagoriáját.
Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán, friss hóban, mezitláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, absolutiót keresni… egy erdei remeténél.
Valjon nem azt mondta-e a remetének:
«Megbántam, a mit egész életemben tettem, midőn a végére értem.»
Meggyónni lehetett volna azt más papnak is, de megvallani nem.
Másnap délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos «kárlátó», «tyúkverő», melynek végeztével az egész királyi udvar felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.
Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely egészen megtelt a király nemesi kiséretével. A polgárság közül senki sem lábatlankodott, külömben is hátul lett volna a helyük.
Itt is Fráter György volt, a ki a koronázási szertartást végrehajtá, az angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. Ez volt a harmadik sakramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.
A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecznek hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, épen nagy bőjt kezdete.
Estenden figyelmezteté is az udvari apácza a királynét, hogy a táncznak ezúttal békesség adassék, s kiki menjen szépen a vecsernye után nyugodni az Úrban.
És eként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, a hol három nap és három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat, az étekfogók kivételével.
Annál sulyosabb megpróbáltatásnak volt kitéve Fráter György.
Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna kisasszony, a királyné főudvarhölgye.
Ismeretes a legendákból Szent-Antalnak a megkisértetése a pusztában, a csábító nőalakot öltött Azraël daemon által.
Hasonló kisértetnek volt kitéve Fráter György, hasonló eredménynyel. Hanem, a mi a legenda iróknak nem jutott eszébe, a midőn Szent-Antal visszaborzadását a daemoni csáb ellenében igazolták, az kijutott Fráter Györgynek.
Mert mi férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve), az erényességre hajlandók vagyunk, de főleg, a midőn a szép asszony jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a «kontót», hogy ennyi kell köntösre, ennyi butorra, kocsira, szinházra, fürdőre, ékszerre: summa summarum, «kétszázezer arany!» ez sok embert egyszerre anachoretává tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!
Fráter György egyuttal kincstartó is volt. Nála állt az ország pénze.
Mineróna kisasszony három napig czirógatta a barátot, lelkére kötözve, hogy mennyi minden uj pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy az egy lengyel királyleány által lakható legyen (rá ment volna az egész adó, a mi a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a czimét sem hagyta hátra, hogy hol keressék?
– De hát mit fösvénykedik úgy a barát, panaszkodék Mineróna kisasszony a királynénak, hiszen János királynak vannak arany és ezüst bányái, sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számu alattvalói, a kik mind adót fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivel hogy a békét mindenfelé megkötötte.
A királyné udvarhölgyei és udvaronczai aztán megállapodtak abban, hogy ez a barát egy valóságos vámpyrja a királynak, a ki annak a vérét szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget világosítani.
A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és ének volt hallható, kinn a piaczon.
A királynénak ez rendkivül tetszett, a király azonban szertelenül felháborodott rajta. Hivatta Szerémy Györgyöt, a káplánját s azt mondá:
– Tudd ki, hogy ki merészel s hogy merészel nagybőjtben virginálni az utczán?
Szerémy György káplán le sem ment, hanem stante pede megfelelt a királynak.
– A fehérváriak azért muzsikálnak a mai napon, mivelhogy ők lutheránusok és nem viseltetnek semmi hajlandósággal sem a nagybőjt, sem a kisbőjt megtartásához.
De már ezt János király nem hagyhatta megtorlás nélkül.
Még épen a királyné hálószobájának ablaka alatt mernek virginálni, kornyikálni az Istentől elrugaszkodott eretnekek! Fel kell hivatni a birákat, előljárókat a király szine elé azonnal, majd ő maga fog beszélni a fejükkel.
Lesz kriminális inkviziczió!
Szerémy megvitte a parancsot a korlátoknak s Verbőczy (maga is nagy inkvizitor és lutheránusüldöző lévén) sietett azt foganatosítani.
Nagybőjt első vasárnapján! reggeli mise előtt! világi nótákat énekelni a király ablaka alatt!
Izabella királyné addig könyörgött a királynak, hogy ő milyen nagyon szeretne egy ilyen kegyetlen inkvizicziót látni, míg az beleegyezett, hogy legyen hát ott mellette, de semmiképen ne próbáljon a bűnösök mellett könyörögni. A királyné ellenkezőleg azt fogadta, hogy még szigorúbb lesz magánál a királynál is.
A megrendelt órára (a király elébb a szent misét végzé a házi kápolnában Szerémyvel és azután kollácziózott a magyar és lengyel urakkal) beállítának a felidézett előljárók.
A király kemény szavakkal támadt reájuk.
– Ti pártütő eretnekek! Azért idéztettelek benneteket királyi szinem elé, hogy feleljetek meg nekem, fejvesztés terhe alatt, erre a két kérdésemre: először is, mi kifogástok vagyon ti néktek a szent katholikus vallás ellen? Másodszor, mi jót találtok a lutheránus vallásban? Ha ki nem elégítő feleletet adnátok, majd következik a «nyujtó» és a «vizital»!
A királyné nagyon meg volt elégedve királyi férjének e hatalmas fellépése által, odatette a karját a király vállára s úgy nézte angyali kegyetlenséggel, hogy mint fognak most mingyárt halálfélelembe esni a pogányok.
Biró uram, a többiek által könyökkel előre tolatva, jobbra is, balra is sandított, aztán felnézett a padlásra, végre csak megszólalt:
– Fölséges király uram, királyné asszonyom, nincs mi nekünk akkorka kifogásunk sem a katholikus vallás ellen, mint a körmöm feketéje. Dicső vallás! melyben idvezültek apáink s mi is szivesen idvezülnénk, mert e szerint bizonyos a paradicsom, mig a lutheránus vallás szerint, Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Tökéletes a pápista vallás az alfátul az omegáig, csak pap ne volna benne!
A király nagyon akart haragos képet mutatni. Perényi Péter magyarázta francziául a királynénak, hogy mit mondott a biró.
– Őrült beszéd! monda János király. Pap nélkül nincs ritus, nincs ceremonia. Örök időktől fogva volt papotok, s meg voltatok vele.
– De ilyen tökéletes még nem volt, mint a milyent most küldött fölséged a fejünkre. Nem vagyunk mi méltók, hogy ennek a nyomdokaiba lépkedjünk, mert ennek csak az angyalok és a martyrok képesek kiállani a réguláját hiba nélkül.
– Hát micsoda régulákat szabott rátok? Bőjtöt? Penitencziát?
– Ha csak azt tette volna! De interdictum alá vetette az asszonyainkat. Törvényt hozott ránk, hogy addig nem szabad férjnek a feleségéhez nyájas szóval közelíteni, a míg elébb meg nem gyónt a papnál. Már most, ha czéhmester komám uram hazavergődött a vásárból késő este, szomjasan, kifáradva, megázva, azzal a szóval: «kincsem, rózsám, adj frissen egy pohár bort, meg egy csókot», az asszony azt mondta rá: «hol a gyóntatóczédula?»
Az urak a markukba kezdtek nevetni.
A királyné, Perényi tolmácsolása után, arcza elé húzta a fátyolát s azt suttogá: «c’est effroyable!»
Török Bálint valamit sugott az udvari káplán fülébe, mire az nagyon vonogatta a vállait s a fejét félreszegte. A király is közel volt hozzá, hogy királyi méltóságát elveszitse.
– De azért nem kellett volna mingyárt lutheránussá lennetek falustul!
– Hja fölséges uram, ember az ember, husból és vérből vagyunk. Mit szólna hozzá fölséged…
– Az egészen más! Rólam ne varrjatok himet! Bolondok! A mi vizen Nagy Kristóf keresztűl gázolt, abba Faraó népestül belefulladt.
Még javában leczkéztette a király a hittagadókat, a midőn megnyilt az ajtó, s mint Deus ex machina, belépett a terembe Czelesztin atya.
A szigoru aszketa egy nagy pecsétes pergament szorított a kebléhez mind a két kezével, úgy járult a királyi pár elé.
Az urak mind kárörvendő mosolylyal néztek Zápolyára.
A király megelőzte az exorcisatiót.
– Jól van jól, szent atyám, tudom, miért méltóztatott jönni, a gyóntató czédula? Igen is. Az udvari káplánom az én gyóntatóm, tisztelendő Szerémy György uram, megmondhatja…
Szerémy György azonban, nehogy hamis tanubizonyságot kelljen tennie, hirtelen kiosont az ajtón.
– Nem azért jöttem ide, fölséges uram, monda nyugodtan az apátur. Tudom jól, hogy az esketési szertartást megelőzi a gyónás és az absolutió. Hanem azért jöttem, hogy fölségedet egy törvény megtartására figyelmeztessem, melyet fölséged megszegett.
– Én szegtem meg törvényt? Hiszen három nap óta kinn sem voltam a rezidencziából s jónál egyebet nem cselekedtem.
– De ez már a negyedik nap. Fölségednek tudnia kellene azt, hogy Gergely pápának van egy rendelete, mely megtiltja a királyoknak az olyan székvárosokban való mulatást három napon és három éjszakán túl, a mely városokban szentek és királyok vannak eltemetve. Ezt a brévét, különös pásztorlevél mellett, alkalmazá Alberik érsek Magyarország királytemető városára, Székes-Fehérvárra. Felséged már a negyedik napot üli itten.
– Ez azt teszi, hogy már most én kerekedjem fel asszonyostul, udvarostul s hagyjam el a várost?
– Azt.
– De édes szent atyám. Lássa főtisztelendőséged, a királyné nagyon megszerette ezt a várost, olyan jól érzi magát ebben a palotában. A budai királyi várlakban mindent ujra kell bútorozni, a török rútul elpusztított mindent. Itt pedig a legjobb kényelemben vagyunk. Nagy tél van. Iszonyú hófuvások betömték az utakat. Gyönge asszonynéppel most utra kelni istenkísértés volna.
Az apátur négyfelé nyitogatta a pergamenlevelet s odamutatott az aranyos kezdő betűkre, a megfakult aláirásra.
– A törvény – törvény. Az egyház nem alkuszik.
A királyné boszusan dobbantott a lábával.
– Én nem értem ennek a törvénynek az okát! monda Zápolya.
– Nem érti fölséged? Azt a magasztos gondolatot, hogy a hol egy Szent-István és vele együtt annyi dicsőült királyok aluszszák örök álmukat, azt a szent helyet ne háborgassa senki világi mulatozással. Ünnepélyekre három nap elég: a többi már csak hivalkodás. – Nem jut-e eszébe fölségednek, hogy itt temetteté el a szerencsétlen II. Lajos királyt, s most annak a sirja fölött tartja menyegzőjét? Nem gondol-e rá fölséged, hogy maga is ide fog jutni egykor, a többi királyok sorába, s akkor az utána következő király itt fog tombolni a sarcophagja fölött!
– Rettenetes ember! Kiálta föl a királyné. Így beszélni a királylyal!
– Én nem a királyokat szolgálom, hanem az Istent. A törvényt felmutattam. A király megszegheti. – A mit mondanom kellett, megmondtam. Lelkemet kimentém…
Azzal, több szót nem vesztegetve, megfordult s üdvözlés nélkül elhagyta a termet.
– Lássa fölséged, ilyen pap ez a pap, monda a városbiró. Midőn a királylyal is így bánik, hát akkor mivelünk, szegény kékbeli emberekkel hogyan végez! Azért, hogy megfeleljek fölséged kérdéseire, azt mondom, hogy tökéletes vallás a katholikus vallás, csak azok a papok ne keveredtek volna bele, a kik fölségedet innen, a saját rezidencziájából, ilyen hóförmeteg idején ki akarják üzni. Mi ellenben, szegény lutheránusok, a kik nem tartjuk se Gergely pápát, se Alberik érseket magunkénak, szivesen látjuk fölségedet a mi városunkban, akár egy álló esztendeig s mi felőlünk énekelhet, muzsikálhat, tánczolhat az egész násznép; mert mi a bőjtöt nem tartjuk: Urunk Jézus szavait követvén, melyek szerint «nem az viszi az embert kárhozatra, a mi a száján bemegy; hanem a mi a száján kijön.» Legyen fölségtek a mi városunk vendége, mig kitavaszodik. A mint az idő megnyilik: szép erdőink vannak, tele dámvaddal, szarvassal, tudjuk, hogy királyné ő felsége mennyire kedveli a vadászatot: nagy örömét fogja itt találni. Maradjanak itt közöttünk: nem lesz semmi botránykozás.
Azzal mind valamennyien odatérdeltek a király és királyné elé.
Perényi félnevetve monda:
– No már most megtudta fölséged, hogy mire jó a Luther vallása?
– Eredj! Te is közéjük való eretnek vagy.
Hanem azért bizony csak ott maradt János király a szép fehérvári palotában egész udvarostól egy álló hónapig, vagy még tovább, nem törődve pápai brévékkel s királyi dekretumokkal.
Kútforrásunk megjegyzi, hogy abból a királyra nem jó, hanem rossz származott, hogy a törvényt kinevette.
De a székesfehérváriakra nézve is szomoru vége lett ennek a történetnek, a hogy majd meglátandjuk, s akkor majd tisztelettel fogunk adózni pater Celestinnek, a kiről kisül a végén, hogy igen derék férfiu volt: pap létére igazi férfi ez elasszonyosodott nemzedék közt.
Nem lévén többé a magyaroknak semmi bajuk külső ellenséggel, sőt a két király közt létrejött békekötésnél fogva még a magyar váruraknak is megtiltatván nagyobbszabásu rablókalandokat rendezni, ennélfogva semmi sürgetősebb feladatuk nem lehetett, mint az egyetlen embert megbuktatni, a ki az országukat rendben tartja. Megindult a hajsza minden oldalról Fráter György ellen.
Irigyei voltak kicsinyek és nagyok. Azok haragudtak rá legjobban, a kik hálával tartoztak neki. A hála férges gyümölcs.
Egész bünlajstrom volt, a mit összegyüjtöttek ellene s azt mind a király elé vitték.
Hogy a buzát, bort, vágómarhát itt benn összevásárolja, külföldön eladja s ez által azoknak az árát kétszeresre fölverte már a barát. (Akkor ez halálos bün volt egy miniszternél: most próbálná meg!) Minden főispán azon végzi panaszlevelét a királyhoz: «uram, éhen halunk! Drágaságot csinál az országban ez a barát!»
Másik büne az volt, hogy jobbágyokat telepített ki Tisza-járta mocsárvidékekről egészségesebb tájakra: holott az ország törvénye tiltja a jobbágyoknak a költözködést.
Harmadszor: katonákat gyüjt, fegyverben gyakorol, ágyukat öntet; holott nincs háboru.
Várat is épit, sok ezer emberre valót, Erdélyben, Uj-Bálványos név alatt. Bizonyosan magát akarja királylyá emelni.
Szigoruan hajtja be az adókat.
És a mi legnyomatékosabb vád: hogy egész kincstárnoksága idejében még soha számot nem adott az ország jövedelmeiről és kiadásairól.
De különösen fütötték alája a poklot a budai várban. A királyné udvari környezetének ki nem szakadt a szájából a zokszó a barát kegyetlenkedései fölött. Zsugori, kamuti! A pénzt számlálva adja. Soha sem eleget. Mineróna kisasszony mindennap tudott valami új panaszt előhozni.
A királyné különösen ingerült volt a barát ellen: hogy őt a megszokott mulatságaitól megfosztja. Se karuszelre, se polikinelló-szinházra nem ád pénzt; a királyi butorokat is itthoni mesteremberekkel gyártatja, olcsóárban; nem hozatja Velenczéből. A királyné minden reggel sirt, mérgelődött, már enni sem akart: undorodott az itteni ételektől; a minőt pedig ő kivánt volna, abból nem adtak neki. Hogy még ez is mind a barát machinácziója, az kiderült a következő esetből.
Izabella egy napon nagyon megkivánta a «lencsét».
A szakács felizent, hogy nincs az éléstárban lencse.
A királynál panaszt tettek, hogy nincs lencse!
– Hát hová lett a lencse? Hisz a kunságiaknak, a kik adó helyett élelmiszereket küldenek a királyi udvarba, kötelességük lencsét is küldeni.
Hivassuk a sáfárt.
Ez aztán visszaemlékezett rá, hogy az idén is küldtek fel a nagykunok hatvan kupa lencsét, de azt Fráter György rögtön eladatta a piaczon, azzal az okossággal, hogy a lencse zsizsikes lesz, mind elrepül tavaszig. Ő tette annak az árát is zsebre.
– Ez a barát engem éhen akar megölni! sirt a királyné.
(De sokszor lehetett tőle ezt a szót hallani!)
Ez a lencse dönté fel a mérleget a király előtt.
A bün sulya több volt már, mint az érdemeké.
Rögtön levelet iratott Fekete Diákkal a barátnak, melyben az ellene emelt panaszok felsoroltatának s megparancsoltatott neki, hogy azonnal siessen fel Budára, sulyos vétkeiért számot adni.
Fráter György rögtön feljött Budára.
A király hideg szigorral fogadta. Követelte tőle az elmaradt számadásokat, melyeket Verbőczy kanczellár dolga megvizsgálni; szemére lobbantá egyéb nagy kihágásait és törvényellenes cselekedeteit. Mikor végre a királyné themájára került a sor, akkor Zápolya, mint minden igaz férj, egész haragba jött s végül ilyen dorgáló szókra fakadt: «én tégedet, alacsony szolgai állapotból a legfőbb méltóságokra emeltelek, s te rut hálátlansággal fizetsz érte? Az én feleségemtől a testén levő ruhát, a mindennapi eledelét is sajnálod. «Esmég czipót hámozz György!» azt mondom.7)
Fráter György csendesen hallgatta végig a királyi dorgálást. Még az arczán sem mutatott semmi keserüséget.
– Megengeded, hogy kegyes szavaidra válaszoljak fölséges uram. Legelőször is, a mi a számadásokat illeti, én azokat régen átadtam volna, ha lett volna kinek. Most, midőn megjelölte fölséged a competens auctoritást, rögtön felhoztam az actákat és rubrikákat magammal; ha kegyeskedik fölséged kitekinteni az ablakon, meglátja, hogy ott áll három társzekér Verbőczy palotája előtt, a melyekről épen felhordják a csatlósok a könyveket és irásokat a kanczellárhoz.
A király az ablakhoz ment s saját szemeivel győződött meg az igazságról. Bizony három társzekér volt ott, tele aktákkal.
– No ennek bolondul meg fog örülni kanczellár uram! No de ő kivánta! Habeat sibi!
– A mi a törvényellenes tettekkel vádoltatást illeti, arra majd meg fogok felelni az országgyülés előtt, melyet egyedül competens forumnak ismerek el: a hogy ebben fölséged maga is nagy részt vett a Rákoson és Hatvannál.
A király a fejét csóválta: kénytelen volt igazat adni a barátnak. (Országgyülés! Szép szó ez: csakhogy ahhoz kellene egy «közös» nádor, a ki összehivja.)
– A mi pedig a fölséges királyasszony panaszait illeti, folytatá Fráter György: azokból én arra a biztos és örvendetes meggyőződésre jutottam, miszerint fölséges királynénk Istentől megáldott állapotba jutott.
A királyt úgy meglepte ez a szó, hogy hátrahökkent: öröm volt az, mely megijeszté.
– A királyné áldott állapotban? Akkor te többet tudsz, mint én magam.
– Papi hivatásom hozza magával, hogy ezeket tudjam. Hozzám gyakran jöttek asszonyok, gyónás, panasztétel, lelki orvoslás végett, meggyónták bűnöket, a miket soha sem követtek el, magukra vallottak gonosz indulatokat, a mik távol voltak a szivüktől; vagy panaszt tettek a férjeik ellen, hogy kegyetlenek, szivtelenek, éhen akarják őket megölni: olyan ételeket adnak nekik, a miket a gyomruk be nem vesz, s nem teremtik elő azokat, a miket megkivánnak.
– Épen, mint Izabella.
– Vagy pedig ördögtől megszállottaknak vallották magukat, a kik reggeltől délig sírnak, kétségbeesnek; déltől estig pedig kaczagnak, danolnak, tánczolnak; mint a kiket a gonosz lélek gyötör.
– A tapasztalt lelkiatya aztán ilyenkor penitenczia helyett okos dietetikai utasításokkal látja el a hozzá folyamodó asszonyt; nem a rosz lélek szállta azt meg, hanem az isteni teremtő erő csodájának tüneményei azok, a miket tapasztal.
– György! Ha ez való, a mit mondasz, aranyba foglaltatlak érte! mondá a király s már-már közel volt hozzá, hogy a nyakába boruljon a vádlottnak.
– Ne foglaltass te engem semmibe királyom, mert én a milyen bőrbe vagyok kötve, azzal meg vagyok elégedve; hanem vigyázz a királynéd testi-lelki mivoltára inkább. Mindenekelőtt hivass egy tudós asszonyt, hogy tanácskozzék vele. Aztán óvd a nagy indulatoktól, a hidegviz ivástól, a feszes öltözetektől; ne engedd lovagolni, tánczolni. Vigyázz rá, hogy meg ne ijedjen: rosz hireket előtte el ne mondjanak. Magad pedig őt szentnek tekintsd, a kihez csak imádkozva szabad közelíteni.
De már átölelve tartá a király Fráter Györgyöt.
– Aztán eltávolíts mellőle minden bohóczot, törpét, majmot, s egyéb arczfintorgatót, hogy el ne bámulja magát rajtuk.
– Mind kergetem őket világgá azonnal!
– Aztán varrótűt ne engedj venni a kezébe: gombostűt inkább.
A király gyönyörtől csiklandva kaczagott. Megértette, mire való ez intés.
– A mellett pedig minden indulatváltozatait tartsd természetes dolognak; ha reggel sir, átkozódik, halni készül: az épen olyan természetes tünemény, mintha délután dévajkodik, csintalankodik. Rá kell hagyni. Ha nem szeret valami ételt, vágja tálastul az étekfogó hátához. S a mit megkiván, azt hozni kell sebesen, ha mindgyárt kakastej volna is. A mi pedig a lencsét illeti: hoztam hat zsákkal, a legjobbat a mi a Bárczaságon terem: már a szakácsnak át is adtam.
– Akkor ma a királynéval együtt fogsz ebédelni, meghivlak a lencsés torra, a mi a közmondás szerint «a barátban vérré válik».
S ezzel a nyájas tréfával azt hitte a király, hogy elvégezte Fráter Györgygyel a dolgát.
A barát azonban még nem kezdett bucsuzni.
– Van még ellenem valami panasz, fölséges uram?
– Nem emlékezem rá.
– Talán Uj-Bálványosvár dolga.
– Igaz, hogy azt is felhozták előttem; de én azt nem tartom érdemesnek tovább üzni-füzni.
– Annyival inkább, mert fölséged maga rendelte el, hogy azt a várat, melyet Majláth vajda kezdett el építtetni, én foglaljam el.
– Te tanácsoltad.
– Okom volt rá, a mely azóta megerősödött. A míg te itt Buda várában a házas élet örömei közt megistenülsz, az alatt a te vajdáid Erdélyben azon vannak, hogy belőled közönséges embert csináljanak. Egész Erdélyt feltámasztották ellened. Ime olvasd el Bethlen Farkasnak a levelét, melyben értésemre adja, hogy Majláth István a szultánhoz küldé a követét, nagy ajándékokkal; felajánlva neki, hogy az ő pártfogása alatt kész elszakítani Erdélyt Magyarországtól, s mint Moldvát, Oláhországot a török vazalltartományává tenni, rendes adófizetés mellett.
A királynak köny gyült a szemébe, mikor azt a levelet végig olvasta.
– Lehetetlen az! Nem hiszek ennek a levélnek. Majláth az én keresztfiam. Én emeltem őt fel a vajdai székbe.
– Mégis ellened fordult, s csak a szultán jó akaratán mult, hogy ezt a szép országot, melyben aranybányáid, sóaknáid s legjobb adófizető népeid vannak, el nem veszítetted. A szultán azt kérdé Majláth követétől: «él-e még János király? No ha él, akkor ő a ti királyotok s neki tartoztok engedelmeskedni.» Ekkor aztán Majláth Ferdinándhoz fordult s most azzal alkuszik; most már többre, mint Erdélyre: egész Magyarországra, a te elüzetésedre.
– Ez olyan őrült gondolat, hogy nem lehet elhinni.
– Van még őrültebb is, mely ezt majd hihetővé teszi. Majláth összeesküvése nem áll magában. Ez csak egy lánczszeme annak a nagy ligának, mely Magyarországon túl Ferdinánd tartományaira is kiterjed. A népnek egyik király sem kell már, se János, se Ferdinánd. Csehek, morvák, sziléziták gyüjtik a parazsat Ferdinánd trónja alatt. Magyarok, szászok, székelyek a tied alatt. Nem kell nekik trón: respublikát akarnak, a milyen Helvécziában van. S a királyokkal együtt menetnek a papok; nem kell se püspök, se barát, se diaconus: beérik prédikátorokkal. Nagyon tetszik ez a tudomány! Nem adni dézsmát, nem tartani katonát, nem fizetni adót. A respublika megváltja magát évi adófizetéssel a töröktől, kitelik abból, a mit eddig a királyoknak fizetett, s a papi birtokok jövedelméből kikerül az ország adminisztrácziója. Az egész republikánus mozgalomnak a vezére a liegnitzi herczeg. Majláth csak annak az egyik szövetségese. S a néppel együtt tartanak a főurak. A republikánus és protestáns összeesküvésben részt vesz Thurzó, Ferdinánd király helytartója és Hofmann a bécsi kanczellár; itt Budán Török Bálint, a czwingliánusok és Perényi Péter, a lutheránusok feje.
– Te engem agyon akarsz rémíteni!
– Nem! Csak tettre akarlak ébreszteni. Még most egy vaskeztyüs ököllel el lehet fojtani az egész tüzet; de ha lángra hagyod lobbanni a füstöt, akkor aztán jöhetsz velem együtt czipót hámozni!
– Tehát senkiben sem bizhatom?
– Csak Istenben és magadban. Ha erős tudsz lenni, akkor az ellenségeid lesznek gyöngék; ha gyöngeséget árulsz el, akkor ők lesznek erősek. Ha bátor vagy, az ingadozók melléd állnak, ha félénk vagy, elpártolnak mellőled. A liga terve ez: Ferdinándot rábirni, hogy spanyol ezredeit indítsa Erdély felé Majláth lázadását támogatni. A míg azok távol vannak, Ferdinánd tartományaiban kitör a lázadás; cseh huszsziták, német protestánsok rendezett dandárokban gyülnek a zászlók alá s egy füst alatt elüzik a királyokat és papokat mind a négy országból, s akkor egy választás alá kerülő elnök alatt egyesitik valamennyit egy respublikává.
Zápolya nem birta felfogni ezt a nagyszerü rémeszmét, mely őt és a többi hozzá hasonlókat eltaposással fenyegette, egyre csak Majláth István fölött kesergett, hogy az lehetetlen, hogy az ő kedves keresztfia ilyen istentelenségen törhesse a fejét!
Fráter György folytatá:
– Ezért szálltam én meg Uj-Bálványos várát biztos katonasággal, egyetlen hűséges hadvezérünk, Batthyányi Orbán vezetése alatt, hogy a mint a vajdák egyet mozdulnak, a fejükre csaphassak s mi előtt azoknak idejük volna a hegyi szoros utakat elállni, ott teremhessek Erdélyben a derék haddal.
Zápolya nagy lelki küzdelmet állt ki.
– Engedj időt, hogy bizonyosságot szerezzek magamnak.
– Mi felől akarsz bizonyosságot szerezni?
– Hogy csakugyan való-e az, hogy Majláth a szultánhoz küldött követet, ellenem árulkodva.
– Bethlenen kívül saját sztambuli ügyvivőm is ezt bizonyítja.
– Én csak a saját követem tudósításának adhatok hitelt.
– Tehát küldd Sztambulba követedet.
– Jó lesz Horváth György?
– Ő már többször járt a magas portán, ismeri a basákat, a szultán előtt is volt. Nagyon alkalmatos lesz. De arra kérem fölségedet, hogy ezt tartsa titokban: mert az összeesküvők hálója meszsze kiterjed, s a fonálvégei itt futnak öszsze Buda várában.
… Ebéd idejére feljött a királyi palotába Fráter György, miután látogatást tett Verbőczynél a számadások végett.
A király Izabella jelenlétében fogadta.
A királyné már akkor tudta a nagy titkot. A tudós asszonynyal való értekezés egész bizonyosságot szerzett. A barát diagnosisa helyes volt.
A királyné arcza sápadt volt és átlátszó. Méltóságos szomoruság volt egész tekintetében. Felséges hivatásának érzete átszellemülőt megnyugvást zománczolt e szomorúság fölé. Kezét nyujtá a barátnak, s meghagyta azt csókolni.
Fráter György átadta a királynénak a számára hozott ajándékot. Ez volt a Dominica in albis napján szentelt viaszból készített «Agnus Dei», alatta aranybetűkkel V-ik Orbán pápának e verse: «Prægnans servatur, simul et partus liberatur».
A mint e szent ereklyét meglátta, elérté a királyné annak jelentését és akkor egyszerre lángvörösre gyulladt ki az arcza. És aztán ilyen piros is maradt az egész ebéd alatt.
Mineróna kisasszonynak pedig egy kristály födélzetű órát ajándékozott Fráter György, melynek átlátszó fedelén át lehetett szemlélni a mesterséges kerékművezetet. A királyné is örült kedvencze örömének.
Az asztal fölött azután Fráter György vidám adomákat mondott a királynénak, Mátyás királyról és mulatságos meséket, a mikkel egészen derült kedvre hozta Izabellát. Jó étvággyal evett, mint már régóta nem. S minden jól izlett neki.
Csak a királynak jutott eszébe a fődolog:
– Hát azt a lencsét nem hozzák már?
Bizony hozták, felékesítve hozzá való diszszel, hagyma karikákkal, malaczfülekkel és farkokkal.
– No végre valahára hát kapok lencsét! triumfált a királyné s az egész tálat maga elé vette. Jó, hogy a tudós asszony levetteté vele a vállfűzőjét. Most aztán kedvére duskálkodhatik a vágyva vágyott drága eledelből.
Egy késhegygyel belekóstolt. Összehúzta szemét, száját, megrázta a fejecskéjét. «Beh!»
– Bizony csak barátnak való eledel ez! S azzal odatolta a tálat Fráter György elé. A min aztán a király hahotával nevetett, az udvarhölgyek a legyezőik mögé rejték az arczukat, úgy vihogtak, csak Fráter György mondá egész nyugodtan, hogy az ilyesmi rendben levő és megszokott dolog.