Roggendorf serege tönkre verve menekült Komáromig. Elvesztett halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyuját; Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt nehány nap mulva, sebeiben, bánatában, szégyenében.
Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, biborral bevont, aranyos födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik, kék posztóval bevont, ezüsttel czifrázott gályán jött utána Rusztán basa, (Lufti bukása óta nagyvezér) s a szultán veje. Az is magával hozta a nejét, Mirmah szultánát.
Rusztán basa mellékneve volt az «igaz szivű.» Igazi nemes ember a nemzete között. Szavát megtartó, hűséget ismerő, nagylelkű török. Ezt is elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg nem tartott: arany edényt, ékszert, pénzes zsákot mind a szultán kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat vésette: «itt látjátok Rusztán becsületét!»
Mind családostúl jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás. Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.
Harminczhat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú volt mindegyiken.
A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával, társzekereivel, tevéivel.
Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy üvöltést kezdének s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az? a csausz aga odamutatott a Duna tükrére.
– Nézd, minő fekete az egész folyam!
Egyik parttól a másikig.
A Buda alatti csatában megöltek hullái usztak csendesen lefelé a Dunán. Azok voltak a legelső hirmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej: egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztyének halottai.
A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcza borult, hálálkodással: «Allah nagy és hatalmas!»
Egész nap eltelt, a míg ezeknek a szomorú hirhozóknak a serege a gályái mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.
Hat nap mulva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén fölütteté a sátorát.
Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat be van végezve. A német sereg semmivé lett.
– Kár! Monda a nagyur. Hát most már a gyermekek semmit se lássanak belőle?
De hogy mégis az ifjú herczegek meg ne fosztassanak a mulatság javától, sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolczszáz német gyalogost. Kezükbe adatta a dárdáikat, paizsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török lovasságot, s ott a fiucskák szemeláttára kaszaboltatá le őket. Hadd szokjanak hozzá a csemeték!
Török Bálinttal is igen nyájasan beszélt a szultán.
– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hivem vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Urrá teszlek, midőn szolgámmá teszlek.
– Aranyszavak ezek, fölséges császár! Monda Török Bálint. Méltók volnának, hogy pergamenre irva, arany betükkel megörökíttessenek.
A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betükbe foglalva irja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a szultán által ajándékozott drágaköves aranyláncz, melyet maga a szultán akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.
A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás sátorát. Onnan küldte fel a csausz-agát (azt a bizonyost, a ki már a kis király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga: drága khinai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete bársonyt Fráter Györgynek, (azért, hogy János királyt méltó pompával gyászolhassa) a többi uraknak is pompás kaftányokat.
Azután elmondá a szultán izenetét.
A magyar vitéz urakat magasztalja a nagy úr a vitéz ellenállásért, melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda várába, ha az alkorán nem tiltaná a legszigorubban egy igazhivő férfinak egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné Szolimán szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagy úr védenczét, pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá s valamennyien jőjjenek a kiséretében.
Nagy lőn a megzavarodás a magyar úrak közt erre az izenetre. De még nagyobb a királyné keserüsége. Kiadni a kezéből szivtől szakadt egyetlen gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!
Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésü férfi, a ki szavát megtartja.
Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást s beleegyezett gyermeke elvitelébe.
Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt vigye az ölében a dajka és kisérje a királyné két legidősebb udvarhölgye, a kiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna herczegnő.
Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon: csak azt nem, hogy őt «veszélyben nem forgó életkorú hölgynek» nevezte!
Kevésbbé volt megnyugtatható jó Török Bálint.
Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges katonáinak.
– Bizony soha sem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer Szolimán szultánt a sátorán kivül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg többet Sztambul városát!
Legderekasabb volt Szerémy György véleménye, melyet Fráter Györgynek tanácsképen adott:
«Legjobb volna Szolimánt meghini vendégségre Buda várába; aztán a logodi kapúval szemben, a hol be kell neki jönni: a Szent-János kápolna kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor végre belép a kapún, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni szultánt, basákat egyszerre mindenestül.»
Fráter György azonban nem találta elfogadhatónak ezt a jó tanácsot.
Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, a kik csak Buda várában valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját, meg a két «érett korú» udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint kivételével, a ki lovon ült, (a többiek már mind felebédelték a lovaikat) gyalog lekisérék a «kis urukat» Szolimán táborába.
A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már szinről-szinre ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé, hogy azokat a basák megvendégeljék.
Azután maga elé hozatá az egy éves királyt, kivette azt a dajka kezéből, s megcsókolá az orczáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt, szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt és fogadják testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e hölgyet száz aranyas erszénynyel s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja a felséges urat.
Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Rusztán basa neje, Mirmah szultána sátorába, a ki őket fényes vendégséggel fogadta.
A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyilt meg Mirmah szultána s a királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője szolgált tolmácsul.
Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szivének egész keserüségét a nagyvezér felesége előtt.
(Idős hölgynek neveztetni!)
Elmondta, minő kegyetlen, szivtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva tartotta. Istentagadó ember ördögökkel czimborál. Soha jobbat nem tehetne szultán ő felsége, mintha ezt a gyülölt embert rögtön lánczraveretné és akár lenyakaztatná.
A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s a hol azok abban hagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.
Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter Györgyöt, s nagyon a szivére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért sem kár!
Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az a Fráter György, a fehér barát, egy földfeletti tökéletességű ember. Jóltevője mindenkinek, a ki reá bizza a dolgát. Olyan főpap, a ki nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, a kik az ő hű tanácsadói.
Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta át a férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a veleszületett jóságból eredt-e ez? hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet, üldözöttek megvédelmezését nem kérte? vagy pedig a török nőknél kifejlett ravaszság, a kik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem keresendő? annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.
Másnap Szolimán szultán a sátorában divántanácsot tartott, melyre a török vezéreken kívül a magyar főurak is meghivattak.
A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, arab nyelven folyt, tolmács volt közöttük Mehemet bég, Fráter György régi hive.
Fráter György maga jól értett arabul, de ezt titokban tartá. Ugy tett az idegen nyelven folytatott vita alatt, mint a ki abból semmit sem ért, s elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.
Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával, Magyarországgal? A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?
Mohamet beglerbég és Rusztán fővezér között heves vitatkozás támadt.
A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába; Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, a kik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be lesz fejezve mindenkorra a munka.
Fráter György értette ezt mind, de egy arczvonással sem árulta el magát.
Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délczeg hősi alak volt: lelkesült beszédű. Eléterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta, fogadását köté le, hogy Magyarország igazait megfogja védelmezni, a magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti, az ide hivott magyar főuraknak menedék levelet adott, Szolimán dicső nevét hitszegéssel be nem mocskolhatja!
Rusztán vezér beszéde nagy hatással volt a szultánra.
Erre azonban nagy furfanggal felelt vissza a beglerbég.
– Ő felsége, a nagyur, igen is fogadását köté le Jánus Králnak. De csak annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint a mit Jánus Králnak fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most «Istifán» a királyuk. Már pedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán királynak semmiféle hűséget nem fogadának.
A beglerbég megfenyegeté ököllel a barátot.
– Mi a neve a kis királynak?
– «János!» felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mind addig Istvánnak hitták.)
«Dobró!» Mondá rá a szultán.
S azzal arab nyelven kimondá, hogy a mire János királynak megesküdött, azt János királynak megfogja tartani.
Ekkor a bég Fráter György felé fordult s arab nyelven egy kérdést intézett hozzá, melyet Mehemet bég magyarul tolmácsolt.
– Hej, te barát! te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két tenyered.
A szultán pedig kimondá.
– Tehát János a neve a kis királynak! Az maradjon!9)
Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba, fáklya kiséret mellett.
Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A várkapuban a hajduk helyett janicsárok álltak az őrhelyen, a piacz közepén volt felállítva két sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok fényénél.
Turkovics Miklós főbiró a hintó elé jött s elmondá hirtelen az uraknak, mi történt az alatt a várban, a míg az országnagyok a szultán hódolatára jártak. – Az anatoliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a városbirót, nyittatná fel a kaput, hogy nehányad magával megtekinthesse hires Budavárnak ékességeit. – A nehány kisérőt mind több-több követte, tizével, huszával jöttek látogatóba a jancsárok; de vissza nem ment csak kettő-három. Mikor aztán már voltak valami három ezeren a törökök benn a várban, akkor egyszerre sorakoztak az utczákon, elállták a kapukat, elfoglalták az ágyukat s ezenben Szolimán basa trombita szó mellett kihirdeté, hogy minden fegyverviselő férfi, a ki a várban van, hordja oda a Szentgyörgy térre a fegyverét, kardot puskát halomra rakjanak, maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város: a neve «Dzsigerdilen». A szultán az úr!
A jancsár aga felállt a Szentgyörgy szobor talapzatára s onnan kiáltá el háromszor: «Allah! Allah! Allah hói!» a mit az egész jancsárság utána üvöltött.
És a szegény magukra hagyott harczosok, a kik annyi véres ostromban visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harczias cseheket, most nem lévén senki fölöttük, a ki őket vezesse, lerakták a fegyvert egy csoport nyomorult janicsár előtt s azzal elszéledeztek. A várban nem maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.
Ilyen tréfás csellel foglalta el Budavárát Szolimán szultán. S még köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszott el ott, a hol bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyuztatta ki, kimuzsikáltatta belőle a magyarokat. Jószivű, tréfás úr volt!
A királyné kétségbeesés közt várta a viszszaérkezőket. A törökök a királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága szembeszállni a jancsár agával s kitiltani őt a palotából: «ez a szultán palotája!» S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a királyné keblébe. Mineróna, meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes mendemondát tudtak elfecsegni, hogy a felett elfelejtette a nagy veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket, dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, a miben a török háremhölgyek duskálkodnak, az udvarhölgyek által s megtanította őket sorbethet készíteni, a mi szintén nagyon izlett a királynénak. A szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának alkalmat. A kis király is igen eleven volt, a kapott arany csörgetyűvel játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy már most a szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.
Kevésbbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az urias szakállát, darócz ruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont le reggel a várból s jól eltette magát a várpalotai kastélyába.
Másnap délelőtt hivatá a szultán a magyar urakat a sátorába.
Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a divántanács határozatát.
A nagy úr birtokába vette Buda várát s annak parancsnokául kinevezte Szolimán basát, vezéri méltóságban, a ki egyuttal szandzsákja lesz a Duna és Tisza között eső Magyarországnak.
A főurak elrémültek erre a szóra.
Fráter György férfias szilárdsággal mondott ellent ez önkénynek.
– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyülés határozhat, nem a török divántanács. Minket kormányzói állásunkban az országgyülés erősített meg, s mi fölségedet, mint pártfogónkat fogadtuk el.
A szultán kegyesen válaszolt a bátor tiltakozásra.
– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok s nem is nézlek, mint leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony visszabocsátom a kezére s e felől kezetekbe adom athnámémat. Addig azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s egy gyermek kezére bizni, a kitől azokat könnyen elvehetik. Eleget tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával, mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és bányáival együtt. Azokat birja békével.
Fráter György keserüen felelt vissza.
– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy gúnyt akarnál üzni egy sorsüldözte, magas lelkü királyné gyászával. Pedig valóságos gúnynak látszik, a midőn a divántanács azt határozta el, hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, a mint János király meghalt s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről Majláth István, a ki azóta magát Erdélyország fejedelmének megválasztatta, a várakat elfoglalta, s a kitől most minekünk előbb vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel: gyalogsorban s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szoritását.
A szultán mosolygott s szakállát végig simítva, inte Rusztán basának, ki megértve az intést, kiment a sátorból s rövid időn visszatért másodmagával.
Az a másik egy magyar úr volt, szintén kard nélkül, mint a többi.
Akár csak egy kisértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.
A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, a kivel János király, Török Bálint, Fráter György egyesűlt erővel sem tudtak birni.
De alig lehetett ráismerni.
János király kedves keresztfia, a délczeg, deli hős, meggörnyedve állt ott; haja, szakálla féloldalt megőszült, tekintetében félelem, lemondás kifejezése látszott.
– Kié Erdélyország? kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.
– A tied, fölséges úr: és a kinek te ajándékozod. Rebegé vékony fisztula hangon – a hajdan dörgő szavú férfi.
– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő fiának, János királynak ajándékoztam.
A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely kék és arany betükkel volt megirva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét az irat előtt s megcsókolá azon a szultán aláirását.
Szolimán némán inte s Majláthot ismét kivezették a sátorból.
– Most látod, hogy nem férges dió az, a mit a királyodnak ajándékoztam. Vidd fel hozzá ez athnámét, add hirül pártfogásomat és oltalmamat minden ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden udvarával és kincseivel, fegyveres kiséret mellett azonnal Lippára. Te magad és Petrovich, mint a király gyámjai mellette maradtok s az országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az ország legfőbb birája fog igazságot osztani a magyarok között: naponkint ötszáz oszpora fizetés mellett.
Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid percz alatt arra is gondolt, a mi évek múlva eljövendő, és a mellett a legközelebbi órára is.
– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, a melyek a királyt ide hozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.
– Hámos lovat nem adhatok, monda a szultán, kegyesen elnevetve magát, azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, a mennyi kell, s a kocsik elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha jó messzire jártok.
Azzal inte nekik, hogy eltávozhatnak.
Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a kezét.
– Te itt maradsz!
– Mit kiván én tőlem a felséges úr? kérdezé Török Bálint, bátran a szultán elé lépve.
– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdezni valóm van. Te igen nevezetes ember vagy, a ki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem fogsz jönni Sztambulba.
– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos szavakkal csalogattál magadhoz, aranybetükkel irott menedéklevelet adtál, ebben bizva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim, feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem tettem volna, s most látom, hogy farkas verembe estem! Hát ennyit ér a szultán irása?
Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török Bálint a menedéklevelére appellál: az arany betüsre.
– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? szólt a nagy úr. Az, hogy én te neked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod, öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb? Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: a ki hasonló szójátékkal a saját vejét, kedvencz leánya férjét is, esküje daczára, halálnak tudta adni.
Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán menedéklevelét, de a Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét s kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe sugta: «Qui habet tempus, habet vitam!» Míg végre lecsendesedett. Akkor aztán elvezették egy kisebb sátorba, melynek nyilását két beslia őrzé, oda bebocsáták.
Abban a sátorban találta már Török Bálint Majláth Istvánt.
A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült és kávét főzött magának.
Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta, nagyot kaczagott rajta. Nem volt már az a bamba képe, a mit a szultán sátorában produkált, a hangja sem fisztulázott: a régi bariton volt.
– Hahó! Czimborám! Hát te is ide kerültél? No legalább ketten majd játszhatunk együtt sakkot a napok végéig, s most már igazán fegyvertestvérek maradunk, egymáshoz lánczolva.
– De hát, hogy kerültél te ide? kérdezé Török Bálint.
– Elmondom rendén. Csak ülj le ide mellém a tevebőrre, szedd magad alá a lábaidat, a hogy én. A töröknél nincs szék. Ehhez hozzá kell szoknod. Aztán tölts kávét a csészédbe, ez a mi borunk, reggeltől estig.
Török Bálint úgy tett, a hogy a czimborája mondá, akkor aztán a sátorkarónak vetve a hátukat, kedélyesen elbeszélgetének.
– Hát a mióta utoljára láttuk egymást, kezdé Majláth, – tudod a nagy ágyuzás után, a mit Katalin király indított Fogaras alatt, a fölötti örömében, hogy a felesége egy fiucskával megajándékozá. (Bolond beszéd! Hogy ajándékozhat nekem a feleségem valamit, a mi az enyém? Ha pedig nem az enyém, akkor köszönöm az ily ajándékot.) S rá azonnal megsimította a guta a nagy paszitánál! Hát akkor én megegyeztem veled, hogy abba hagyom az ellenségeskedést a Zápolya pártjával. Hát én meg is tartottam a szavamat. Tehetek én róla, hogy a Zápolya hivei mind átpártoltak hozzám? Tehetek én róla, hogy magyar, székely, szász és oláh mind egyszerre azt kivánta, hogy én legyek Erdély fejedelme? Én csak azt tettem – a mit az ország rendei kivántak. Ha ez a szerencsétlen Roggendorf hagyta volna Budát budának, s jött volna, a hogy én tervezém, seregestül Erdélybe, most Ferdinánd volna ott a király: én a fejedelem. De hát Szolimánnak gyorsabb esze volt. Hirtelen beküldé ellenem Musztafa basát és Péter moldvai vajdát ötvenezer emberrel Erdélybe. – Én a jó hűséges ezredeimmel ismét bevettem magamat Fogaras várába, s minden ostromot visszavertem emberül.
– Tapasztalásból tudom, hogy Fogaras vára bevehetetlen.
– Ekkor ezt a ravaszságot gondolta ki a török. Összehivatta az erdélyi rendeket, mind a három nemzetet, s az országgyűlésnek eléterjeszté a szultán akaratát. Engemet meghágy Erdély vajdájának, csupán azt kivánja, hogy Ferdinánd király helyett János Zsigmondnak ismerjem el a fensőbbségét. Azontul szelid hat ezer forintokat kiván hűbérül a szultán, melyért minden pártfogásával biztosítja Erdélyt, a kit azután soha semmi ellenség nem fog háborgatni többé.
– Irásba adta ezt?
– Irásba is adta; de még annál többet is tett a basa. Nekem menedéklevelet küldött Fogaras várba, hogy jöjjek le hozzá a kiegyezésre.
– Aranybetüs menedék levelet?
– Még annál is többet. Négy tuszt küldött fel a várba, a kik kezesül szolgáljanak értem, hogy semmi bántódásom nem lesz. – Az a négy tusz a török sereg legelőkelőbb bégjeiből lett kiválogatva. Ilyen biztosítás mellett én a hadnagyaimmal együtt leszálltam Fogaras várból a basa táborába, a hol a legnagyobb tisztességgel lettem fogadva. Musztafa sátorában mindent apróra megrostáltunk, s a szerződést aláirtuk, megpecsételtük kölcsönösen. – Ekkor a moldvai vajda, az a bizonyos Péter! nagy ölelkezések között meghiv a saját sátorába barátságos lakomára. Én azt elfogadtam, s a hadnagyaimmal együtt vigan hozzá láttunk a borozáshoz. A poharazás közben előhozakodik vele a vajda, hogy milyen karakán dáridóban vett ő részt egyszer Nagy-Váradon, a midőn a király asztalánál meg akarták mérgezni egy arany pohárral a Ferdinánd-pártiak. – Én az asztalra ütöttem az öklömmel mérgesen: «az nem igaz! Az én pártom nem volt méregkeverő soha!» Erre Péter vajda még nagyobbat ütött az öklével az asztalra: «De bizony igaz! Ha akkor a jámbor Fráter György meg nem kapja a kezemet, ki nem önti a bort a földre, – a bor egybe füstöt vetett a pallón, – hát holt ember vagyok!» – «Akkor ez a barát gonosz praktikája volt!» Kiálték én. – «De pedig a barátot ne sértegesd; mert az igazlelkű ember!» – «Mit? Igazlelkű? Pokol szövétneke! Gyehenna fajzatja!» – E közben úgy összevesztünk a baráton, hogy immár nem az asztalt, hanem egymásnak a fejét ütögettük ököllel, kancsóval. Az én hadnagyaim s a vajda bojárjai mind belekeveredtek a verekedésbe: a sátor oldalát is kidöntöttük s egymáson hemperegtünk. Ekkor loholt oda nagy sietve a szomszéd táborból Musztafa basa a jancsárokkal. Azok meg hirtelen szétválasztottak bennünket egymás keze közül. Csupa karmolás volt mindegyikünknek a képe. A basa előadatta a versengés okát, a mi fölött hajba kaptunk? – Azt megértve, keményen lehordta Péter vajdát, hogy minek sértette meg a vendégjogot? Azután magára vállalta, hogy mint egyedül illető biró, a szultán elé fogja bocsátani ezt az egész keveredést. A padisah most Belgrád felé jön. Az csak egy bakugrás Fogarashoz: ott igazságot fogunk találni. Én kaptam a szinlelt pártfogáson, Musztafára biztam a lelkemet, s most itt vagyok, a hol te vagy: a szultán örökös oltalma alatt; van holtig való ételem, italom, czifra öltözetem; de a mellett rab vagyok.10)
– Hát a Fogarasban hagyott túszok?
– Azokról kisült, hogy mind a négyen basa ruhába öltöztetett komisz tevehajtsárok voltak.
Ez is a rendes tréfájuk közé tartozott a török hadvezéreknek.
Bizony együtt maradt holtig a szultáni pártfogás czifra rabságában a két magyar főúr. Rövid ideig egy harmadik is került közéjük: Laszkó Jeromos, a kit mint Ferdinánd követét tartóztatott le a szultán.
A nagyeszű és sámsoni nagyerejű ember a török rabságban annyira összeroskadt, hogy a midőn Majláthtal, Török Bálinttal összekerült, már csak két mankón tudott járni s ő, a ki tiz nyelven szónokolt folyékonyan, most már csak egyen tudott beszélni: csak lengyelül, azt is akadozva, a többit egy szélhüdéstől elfelejté.
A szultán megtudva foglyának nyomorék voltát, odavitette őt maga elé s nagylelküen megadta neki a szabadságát.
Mire a nyomorék ember azt mond a szultánnak nyavalyás tréfával:
– De fölséges uram, ha megetted a husomat, csak edd meg már most a csontomat is.
Ott is halt meg a szultán kenyerén.
Fráter György Verbőczyvel, Petrovichcsal és a csausz agával visszatért Budavárába.
A csausz aga adta át a királynénak az athnámét, melyet Fráter György titkára, Pesty András latin fordításban olvasott fel a királyné előtt.
Verbőczy sírt keservesen, Petrovich fujt dühében, Fráter György hideg vért mutatott. Izabella keserűen mondott köszönetet a szultánnak az iránta és fia iránt való gondoskodásért, a főuraknak pedig azt mondá:
– Én ezt tinektek gyarló asszony létemre előre megmondám; már most ti, férfiak levén, lakjatok abban, a mit ti magatok kerestetek.
Ezzel Fráter György ismét visszatért a szultán táborába, a hol még többen voltak visszatartva a főurak közül, azoknak a szabadonbocsátását kikérni.
A szultánnal azonban három napig nem lehetett beszélni. Nagy ájtatosságra készült.
Szolimán basa, a budai helytartó e három nap alatt a budavári «Boldogságos szűz» német templomát átalakíttatá török mecsetté. A harangokat leszedette a toronyból, az oltárt, szent szobrokat kihordatta a templomból, a szent képeket, a remek frescokat levakartatta a falakról s aztán az egészet bemeszeltette világoskékre, a párkányzatokra arany betűkkel mázoltatva alkoráni mondatokat.
Mikor ez készen volt, akkor a szultán fellovagolt a várba a két fiával együtt s leszállva az új mecset előtt, leveté a saruit s mezítláb ment be az új mecsetbe s ott végzé az ájtatosságát teljes két óráig. Mikor visszatért, épen a déli szurát éneklé a müezzim a mecset tornyában.
A többi templomokban a harangozás meg volt tiltva. Reggel, délben, estve csak az egy szó hangzott a toronyból: «La illah il Allah, Mohammed razul Allah!»
Történt vala ez «Keresztelő János fejvételének» ünnepén, tizenöt évvel a mohácsi néptemető ütközet után, ugyanazon napnak keserves évfordulóján.
Másnap délelőtt megjelent a nisandzsi-basi a királyné előtt. Még egy czifra irással tele pingált levelet hozott a számára. Ez volt a király kinevezési athnáméja.
Azt is felolvasák latin fordításban a királyné előtt. A végén ez volt.
«Esküszöm neked, János király, Alláhra, az én hitemre, az én nyeldeklő gégémre, az én kardom pengéjére, az én mindennapi kenyeremre, hogy a mint felnősz bajuszos, szakállas embernek, azonnal visszaadom neked Buda várát és a Dunától a Tiszáig terülő tartományt. Addig is légy az én árnyékomban bizodalommal.»
A királyné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát (ilyen az asszony!) s gúnyosan mondá a magyar uraknak:
– E szerint most már semmi egyébre ne legyen gondunk, mint hogy a király mentül hamarább felnőjön s bajuszt, szakállt erszszen; s a Mindenható addig a szultán nyeldeklő gégéjét épségben megtartsa. Most pedig induljunk útnak. Az ökrök itt vannak.
Fráter György a királyné és az ország kincseit társzekerekre rakatá. A szultán ötven ökröt küldött előfogatúl: azokat a szekerek és hintók elé fogták s felülének. Csak a királyné hintóját vontatták lovak.
Izabella, mielőtt királyi várát elhagyná, egy fali tükörre felkarczolá gyűrűje gyémántjával ez emlékezetes mondatot: «sic fata volunt» (Igy akarja a sors.)
Budáról, Pestet kikerülve, kompokon szállíták át a királyi udvart a tulsó partra. Ott várt reá egy aga háromszáz lovas szpáhival, a kik kiséretül voltak rendelve. A magyaroknak fegyverük sem volt.
Az ökörvontatta hintókkal bizony nagy lassan lehetett előre hatolni. Az éjszakát a mezőn felütött sátorokban tölték el az urak és hölgyek. Távol a sátoroktól tanyáztak őrtüzek mellett a szpáhik. A farkasok üvöltöttek szerte a nádasokban.
S még egy rém járt velük egy uton mindenütt. A keleti pestis. Ezt a kisérő szpáhik hozták magukkal. A hol ezek éjjel tanyáztak, ott reggel temetőt hagytak maguk után. Mikor Tisza-Varsányba megérkeztek, már akkor csak fele volt meg a szpáhinak. – S e rettenetes mirigy a királyné kiséretét is meglepte. Varsányon az öltöztető frajját temetteté el és a felolvasó mesterét; s valahány városba megérkezett, mindenütt hagyott hátra egy siremléket, valamelyik kedves cselédje fölött.
Végre utólérték a királyi udvart a bivalyos szekerek, melyek a magyar urak és hajduk fegyvereit szállíták. Akkor azután, a mint kardot érzett az oldalán Fráter György, megköszönte szépen a szpáhi agának az eddigi kiséretet; már most visszamehet a csapatjával Budára.
De az aga azt felelé, hogy ő neki parancsolatja addig kisérni a királyt, és az anyját, a míg a várába meg nem érkezik.
Fráter György aztán úgy mesterkedett, hogy a mint Tisza-Varsányban az udvari had, a nagy koplalás után, a vendégszerető nép asztalánál jól kiette magát, a hintók elé fogott ökröket kicserélé jófutó alföldi lovakkal; s egy éjjel, a midőn a szpáhik a mezőn elfeküdtek, úgy elvágtatott előlük, hogy reggelre kelve a szpáhik nyomát sem látták a királyi udvarnak: a tengert mutató délibáb nem mondá meg nekik, merre mentek?
Igy azután, Gyulán, Kun-Szent-Mártonon temetést, rekviemet tartva, eljutott tizednapra a királyné a számára rezidencziának kirendelt Lippa városába. Az egy hatalmas sánczokkal védett város volt a közepén egy még erősebb fellegvárral: abban volt a királyi palota; vastag kőfalú boltozatos épület, jégverem hidegségű nagy termekkel, a királyné szobájában szalmából fonott ágyak, festetlen szekrények; az ablakok üveg helyett hólyaggal behuzva.
Ferdinánd király is jelentette, hogy él még.
Megint küldött szép remekművű órát a szultánnak követei által s szépen megköszönve neki, hogy a hadseregét Budánál tönkre verte; azon reménykedett, hogy ő neki békét fog hagyni. A jó barátságért ajánl a szultánnak negyvenezer arany évenkénti adót.
Erre a szultán azt felelte a német követeknek:
– Köszöntetem a királytokat! örülök, hogy olyan jó indulattal van irántam. Én sem vagyok ő iránta rosszabbal. Nem is akarok az idén nála látogatást tenni Bécsben. Ellenben a czifra órát vigyétek vissza; mert más ajándékot várok tőle, a mit megkapván, atyai pártfogásomat fejére borítom. Ezen ajándékok Visegrád, Tata és Esztergom várai. Ezeket kérem szépen a királyotoktól.
A követek hüledezének e kivánság hallatára s azt mondák, hogy ilyen ajándékok megadására nincsen semmi igazság a tarsolyukban.
– No hát menjetek vissza Bécsbe és hozzátok el; de siessetek vele; mert ha késlekedtek, addig el találom foglalni mind a három várat.
S ezzel Szolimán szultán visszatért Sztambulba; Budán hagyva druszáját Szolimán basát helytartónak, Verbőczy Istvánt ország birájának.
A jó öreg Verbőczy bizony nem sokáig biráskodott Buda várában. Az is keserves hivatal volt. A Budán és Pest városában őrségül hagyott janicsárok, besliák, delik csunya, rakonczátlan nemzetségek voltak: a kik miatt örökös volt a lakosság panasza.
A derék főbiró serény volt a panaszok megorvoslásában, s ha valakinek a marhájában kárt tevének a török katonák, törvényt látott fölöttük s az itéletét Szolimán basa hiven végre hajtá. Hanem ha a törökök valamely keresztyénnek a feleségével, leányával gonoszul forgolódának, ebben a basa csak nevetni valót talált: hisz nem tettek neki kárt! A töröknél nincs tizparancsolat. Az asszony nem megy lélekszámba; sőt még marhának sem számít.
Igy történt egy izben, hogy a janicsárok és szpáhik egy pestvidéki kastélyból elraboltak egy fiatal uri asszonyt; a kit, minthogy rendkívüli szépség volt, a szultán háremébe küldeni szándékoztak. Mikor az elrabolt nőt, a nyeregbe vetve, hurczolta magával a város utczáin végig a szpáhi; szembe jött rá Márkus Deák, az országos biró tollfogója. A magyar nő rimánkodva kiáltá neki, hogy szóljon mellette az országos birónak, szabaditsa meg attól a veszedelemtől, hogy őt elküldözzék a szultán háremébe. Szabadulásáért mind átadja egész birtokát az országos birónak.
A jó Márkus Deák rögtön futott fel Verbőczyhez, elmondani a mit látott és hallott.
Az országos biró azonnal előhozatta a nyerges lovát, s a déákja kiséretében ellovagolt a jancsárok kaszárnyájáig.
A mint a kaszárnya előtt ácsorgó jancsárok meglátták Verbőczyt a lován ügetve közelíteni, elkezdék a kiabálást:
– Ihol jön az a gyaur, a ki minket megszokott botoztatni, ha valamit lopunk! Nosza most megfogdossuk s levágjuk a fejét!
Márkus Deák azonban tudott törökül s nagyon megrettenvén, megrántá a principálisa mentéjét.
– Kegyelmes uram, ne menjünk mi oda, mert ha mi azt a nemes asszonyt ki akarjuk szabadítani, bizony a magunk feje szakad oda!
Erre a kanczellár keservesen fohászkodék fel:
– Jobb lett volna nekem az ostrom alatt meghalnom, mint ezt a nyomorúságot megérnem.
Azzal megfordult, ott hagyta a jancsárokat és az úrhölgyet s visszatért a várba Szolimán basához.
A basa ott tartotta magánál ebéden s könnyű vérrel vette Verbőczy panaszát az elrabolt nemes úrhölgy miatt.
Ebéd után nagyon elbusultan tért vissza a házába Verbőczy s elkezdett valami levelet irni a szultánhoz. De a közben elővette valami fájdalmas bágyadtság.
– Fiam, úgy fázom, mondá a körülötte forgolódó Imre fiának.
– Borbélyt hivassak?
– Nem fiam. Papot inkább. De az nincs Buda várában. Mig Zsámbékról idejő, addig én meghalok.
Az ifjú látta a jelekből, hogy atyját a pestis lepte meg. Erre a hirre szétszaladt a palotából az egész cselédség.
Csak az egy legényfia a kanczellárnak maradt az atyja mellett mind halálig. Az is tevé a koporsóba s eltemetteté minden harangszó és papi beszentelés nélkül, a mi meg volt tiltva a török városban.
– Megállj, hitetlen pogány! mondá Verbőczy Imre. Keservesen megfizetek neked az apám haláláért, de még inkább a temetéseért.
Jó Verbőczy Imre nem sokat kapott örökségbe az atyja szörnyű nagy tudományából, de annál többet birt a jó karjában a fegyverforgatás mesterségéből. Bizony hekatombával rótta le később az apja gyászolását.
Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új rezidenczia nyomoruságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, a ki a kincses társzekereket kisérve, nem tarthatott lépést a királyék hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.
– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.
S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari czókmokot s felvitte őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is ideszállították. Solymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tünik fel Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben «Koazta Bea» nevet viselt. A piacz közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.
A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, a kitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e hazában, a míg ő Buda várában be volt zárva?
… Tehát ismét Lippán volt! A hol ez előtt tizenkét esztendővel. Ismét ott volt, a hol akkor – Magyarország visszafoglalásának a kezdőbetüjénél. Magyarország ismét romba volt dülve, a nemzet tetszhalálba sülyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz az óriási munkához, a mi egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy ne lett volna most?
Akkor ő semmi sem volt, mint «iste monachus Georgius.» Előtte, mellette, körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban ingadozó, elpártolásra mindig kész főur, püspök, kapitányok, püspökségre áhitozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint fogságba vitelével ő maradt a «királyi gyám» czimén az ország kormányzója. Itt volt még Petrovich is; de az nem vetett számot. Mint Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott s dohogott is néha, mikor a ráczai között volt, hogy neki kellett volna János után a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba volt, gazdag és fösvény és mindenekfelett tohonya rest. Ezzel nem is közölte a dolgát soha Fráter György.
Előtte állt a nagy «semmi» és abból neki nemzetet, országot kellett teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi lejárta magát. Ehhez kellett tíz esztendei békés munkálkodás. Sem pénz, sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy egész évtizednek a munkatervét.
Egy vezéreszméje volt: azt a részét az országnak, mely az ő kormányzatára volt bizva, elvonni a harczokból; folyvást fegyverben gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyüjteni haderőt és kincseket az ország számára; hogy a mikor egyszer a sors kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.
Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni, ők önálló fejedelemséget akartak alkotni saját vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt Kolozsvárra sietni, a hol az egybegyült rendek előtt egy hatalmas beszédet tartott, melyben leirta az ország veszedelmét, felmagasztalva az erdélyiek hazafiuságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország ujjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről, testi szépségéről, lelki erejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szivét, hogy egy szivvel és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.
Petrovichnak megint volt min morogni: «ez a barát már meg az erdélyi vajdaságot is magához kaparintotta.» Fráter György nem nevezte magát vajdának, csak országos birónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák megnyiltak előtte, ép úgy az iparos szász városok kapui s a székelyek szivei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.
A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak, melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép rendezett városok, (miket még a török nem látogatott meg), a derék főuri kastélyok, a pompás népviseletek, a jól mivelt földek, a jámbor, jószivű népek. Mikor pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délczeg magyar fiatalság, a mit Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, a kik könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccacio regéit, a miket anyja, Sforza Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak tánczolni is tudtak. A mellett, hogy verekedni is jól tudtak.
Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani Magyarországot: egy magyar király alatt.
Ez a terve azonban mindjárt az elején nagy megpróbáltatás alá került.
Ferdinánd király, a török szultán visszataszító válasza után komolyan hozzáfogott egy ujabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól felszabadítására. Összehivta a magyar országgyűlést s a hű vármegyékkel megszavaztatá a hadilletéket, a mit azok ki is állítottak. Perényi fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyült össze. A német fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár spanyol ezredeket küldött, Medicis herczeg és Sforza Pallavicini olasz csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e hadviseléshez, a kiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolczvanezer főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyuval s támogatva egy hatalmas hajóhaddal.
Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére, s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának a szarva.
Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő maga Bécsben maradt.
A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi határgrófot, Joákimot; a kit «fekete herczegnek» csufoltak, azért, hogy egy testőrezredet tartott, melynek fekete pánczélja volt, fekete sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor az ezredet egzeczéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott, mint Joákim fekete légiója.
S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német generálisból.
S mikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor a haditanács összeült kiczirkalmazni, hogy mitevők legyenek? E fölött eltanakodtak egy álló hónapig.
A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete herczeget, hogy mozduljon már, vigye őket Budavára alá: ott most nincs több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér Szolimán basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget, a haditanácsosok nem hallgattak rájuk.
Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is Szolimán szultánhoz küldtek követet, a kinek az volt a feladata, hogy Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jó akaratáról, békés szándékáról s ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy nyolczvan ezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar urakat, a kik a királynénak fölajánlják a szepesi herczegséget, fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán ellen, a szultán főhaderejét maga ellen vonva, a mikor végtére Joákim őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előre nyomulni.
Csak hogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, a ki aztán az alatt, a míg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával, a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyukkal megrakta s készen várta a támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vaslánczot huzatott keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s a hajóhíd elfoglalását.
A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét vette a királynéval folytatott cselszövénynek s sietett azt széttépni, megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háboruba bele sodortatni, készületlen hadaival bizonyos áldozatúl.
Végre megállapodásra jutottak a hadi tanácsosok. Kisütötték, hogy nem Budavárát kell a hatalmas armádiának megtámadni; mert az kemény falat, abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak; hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a Bosporusig meg sem áll.
Nagy lassan alászállának a pesti sikságra. A magyarok és olaszok a város falaihoz közel ütöttek tábort a «királyi kert» tájékán, a német birodalmi sereg jó távol az ágyuktól a Rákos mezején.
Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy izben az olaszok, magyarok és Zrinyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herczeg, hogy hozzányul az «ultima ratio regum»-hoz: az ágyukhoz, s elkezdé hatvan ágyuból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagyhamar össze omlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá alatt beveszik a várost. – De a fekete herczeg azt mondá, hogy «elég volt az mára»; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg, minő rendben, milyen echelonban történjék meg a csapatok rohamra vezetése? Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ez alatt Jusszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött, azt meghordatta rözsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, az ágyuit pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állítá fel.
A bölcs hadi tanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva a magyar lovasok.
A fekete herczeg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a fekete pánczélos légióját.
– No ördöngős ficzkók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány török fejet hoztok haza?
Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, a hol nem ázik fel a lábuk a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyiró ollóval nyirták volna egyenletesre. Három strucztoll volt a sisakja mellett mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.
A jeladó ágyulövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, a kik könnyű szerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott árok fölé jutának, akkor Jusszuf basa meggyujtatá a lőporos zsákokat, azok felrobbantak s lángba boriták az egész sánczárkot. Ámde a derék olasz vitézek azért még is bátran előrenyomultak s egész a főtorlaszig hatoltak. Itt azután a Jusszuf basa ágyui fogadták őket emberirtó kartácstűzzel.
A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól s kivont karddal rohant Vitelli harczosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták velük szemközt s a harcz elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül. Száz somogyi gulyás legény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város piaczáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan kiabáltak: «jertek utánunk! nyitva a város!» De biz azokat magukra hagyták s ott levágatának.
A fekete légió mind ezt nézte, nagy lelki nyugalommal.
Perényi maga oda nyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy trombitáltasson már, rugtassa neki a katonáit az ostromnak, most az ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett főtiszt azt a választ adta, hogy ő neki nincs a haditanácstól utasítása adva az ostromban tettleges részt venni.
Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hivja hát össze a hadi tanácsot, s adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és olaszoknak segítségére az ostromnál.
Ez alatt azonban az emberséges Jusszuf basa megszánta a szegény fekete pánczélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani kapú köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast s azokból egyszerre kilövette rájuk a lánczos golyóbisokat, úgy hogy huszonnégy fekete pánczélos rögtön túlvilágra szenderült.
No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól, de úgy eliramodának, hogy Jusszuf basa ágyui többé utól nem érték őket. Elől szaladt az óriás a nagy standartéval.
Nagy lett az elszörnyedése e rémeset fölött a fekete herczegnek.
«Huszonnégy fekete pánczélost kilőni a sorból! A kik bele sem ártották magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is agyonlőtték! A ki igazán nem bántott senkit. – És még a Kunczot, a fligelmant, a ki félkézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez istentelenség! Ilyen pogányhaddal keresztény vitézeknek harczolni nem illik!»
A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva, elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.
Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve, visszaverettek, s a győzhetlen ármádia, a nyolczvanezer vitéz ezt nézte, vállra vetett dárdával.
Vissza kell vonulni! Ez volt a haditanács bölcs határozata.
Még pedig szép rendben. Fődolog az ágyukat megmenteni!
Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elől Joákim herczeg a fekete légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!) utána az ágyuk. Azok után jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Épen, mint Roggendorf! Ugyanaz az az okos taktika.)
Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt s a főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.
Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy a hadjárat be van fejezve, az rögtön elpárolog.
A mint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, a kiknek nem volt sarkantyu a saruján.
Ekkor aztán Jusszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas spáhival s ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, a ki ezredeit zárt sorokban állítá a török elé, az egész hatalmas ármádia nyomorultul szétveretik.
Egy török lovag odakiáltott Vitellinek:
«Ugyan te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi! Állj félre előlünk!»
De a pápa vezére és csapatja hiven megtartá a kötelességét s önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.11)
Maga Ferdinánd azt irta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: «A kárról, a veszélyről nem is szólok, a vezérek agyában volt a hiba. Nagyobb gyalázat még soha sem érte a német birodalmat.»
A milyen sötét folt ez a kudarcz a történelemben, olyan fényes igazolása ez Fráter György hazaszerető elméjének. Hogy ő nem vette ki belőle a neki és Erdélynek szánt osztályrészt.
(A jó Szerémy György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak s azok közül Szász Móricz magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta s azzal prédikáltatott a sátorában).12)
Valakinek azonban meg kellett lakolni e világraszóló kudarczért.
A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.
Mit árult volna el? Azt, hogy nyolczvanezer derék vitéz kész elszaladni négyezer török szpáhi elől?
Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba s azzal fujta a követ a németek ellen. A mint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére s elitélték életfogytig tartó fogságra.
Azt a Perényit, a ki legtöbb sikert vivott ki Ferdinándnak s legnehezebb csapásokat mért János királyra; a ki Izabellát Buda várában ostromolta, a ki a Ferdinándpárti magyar hadsereg bálványa volt!
Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága s sokan voltak, a kik meg akartak rajta osztozni.
Ez a vérlázitó erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd kártyavárát Magyarországon.
A leghivebb főurak otthagyták: maga Thurzó Imre is letette az ország pecsétjét s haraggal vált meg a bécsi udvartól.
És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze dolgozott.
Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhuzva azon a hosszu lajstromon, melyre az utját álló hires emberek voltak feljegyezve. Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.
Ujaknak kellett támadni a jó barátokból.