A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezitlábas gyerekek.
Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról.
Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?
Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon, vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele összeverekedik.
A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak.
De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér. Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.
Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.
– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.
– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes iparos.
A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.
– Cimbalom! – kiáltja az egyik.
– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik.
Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.
A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt:
– Magukhoz-e Cilike?
– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát fizetünk érte minden hónapban.
– Hát tud-e már rajta?
– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.
És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.
De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg asszonyság:
– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…?
– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy ma az öregmama nevenapja van.
– Igaz ám: Anna van ma.
– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“
– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a temetésén voltam.
Cilike mosolyogva rázza a fejét:
– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két órára a testembe.“
– De hiszen borzasztó régen fekszik!
– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…
– Hát most meglepik.
– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg az uram.“
Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.
– Tessék átjönni, – mondja Cilike.
– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a cimbalomnak az asszonynéni?
Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó zöld kapun.
Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.
– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.
S belebben.
Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult bútorok.
Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.
Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.
Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon kérdi:
– Mit csinálsz Cilike?
A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.
A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az arca közepén.
A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:
– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.
S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda is csókot nyom.
– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd…
A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin árnyék űl.
Cilike is megcsókolja.
– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem hallott.
– Behozhatják!
Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy ülhessen.
S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.
A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.
– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.
A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.
– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.
S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett marad.
Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a cimbalom-verőket.
A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga cserebogár.
Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.
Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a húrokon s folytatódik a nóta.
A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja:
– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!
Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.
A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.
Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.
Aztán Cilike megáll a nóta végén.
– Mit muzsikáljak még öregmama?
Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:
– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike…
A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén.
A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el egyenkint:
– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.
– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.
Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.
Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:
– Elmentek?
– El.
Az öreg nagymama pislogott:
– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát.
Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők alatt.
– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép lassan…
Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár…
Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.