Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.
Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok.
A kocsi-zörgésre felfüleltek.
– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a toromf!
– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma.
És tünődve fülelt.
Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon, télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről. És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.
– A kocsi megállt, – mondotta pislogva.
– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a harangozó.
Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg egy tiz éves buckós fejü fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.
– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk? Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!
A gyerek a fejét rázta:
– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.
Az apa bólintott:
– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába… csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.
Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott, hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság.
– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma.
Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep tiszteletére.
Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a drágaságról.
A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és nyikordult.
A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott nyugodtan:
– A gondozó jön.
A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban.
A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott sarku avas kártya-lapokat.
– Na. Te kezded Gyuri.
A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit. Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre határozott mozdulattal kivágta.
S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e?
Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a fiát mosolyogta a nézése.
A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett.
Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga körül.
Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.
– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől.
– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.
– Mér? – csudálkozott rá a harangozó.
– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy korábban nyiss.
– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk.
Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:
– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm!
Mind reá fordultak:
– Hogyhogy?
– Hát a menyem…
– Megszült?
– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat!
A két asszony összecsapta a kezét:
– Milyen boldogság!
– És éppen ma!
– Karácson éjjelén!
A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az öreg elé is tettek egy pohárral.
– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott legyünk a lakodalmán is!
– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma.
Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.
Az öreg boldogan pislogott.
– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, – csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.
És szeretettel nézett a fiára.
Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!
– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a koma-asszony.
Nehány percnyi hallgatás következtt.
Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy hol lehetne vagy hatvan forintot kölcsön kapni? Mert a tej is megdrágult, s harangozóék tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.
Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.
– Hát a koma?
S a fuvarosra intett a pípája szopókájával.
A harangozó legyintett:
– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is őneki…
A koma rábólintott:
– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…
Az öreg azonban elintett a füle mellett:
– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.
A harangozó az órára pillantott:
– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.
A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget, és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.
– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az anyja.
A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment.
Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.
A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.
A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni, de éjjelre mindig eloldják.
Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.
Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott:
– Mégy innen Kúnó!
A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt.
De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya, valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és rákiáltott:
– Czo te ronda!
De az alak nem mozdult.
Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle.
Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben?
Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az éjszakában.
A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított a bundára.
Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros. Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: Istennek.
Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett.
Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S bundát!
Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a templomba.
A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta.
Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s ujra a templom küszöbéhez lépkedett.
Csakugyan: Is-ten-nek. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?
S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a bunda: oá! oá!
Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek?
Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.
Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a gyerek?
Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, oltárterítőt, viaszt és bort.
Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.
Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak?
Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek megbotránkozva kérdezgetik majd:
– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?
S végül kitudódik hogy a harangozó fia.
Ebből rossz szél kerekedhetik!
Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.
Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a boritékban?
No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.
Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost.
Olvasta:
Jóságos Istenem!
Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna.
Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen…
A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt a sort, s lejebb fogott a szóba:
… bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke…
Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől.
… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!
Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta.
Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba.
A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte szökdécselve.
A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!
Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:
– Kisgyereket hoztam!
A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje.
Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.
A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra.
Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó hörkent a fiára:
– Kinek a gyereke?
– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri.
Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte:
– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni…
– A templom előtt?
– Ott.
A komaasszony elképedt arccal vatyogta:
– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!
Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:
– Ez bizony a tietek most már.
A harangozót elfutotta a méreg:
– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!
S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét.
– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből kikelten a harangozó. Ide hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal!
Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.
– Viszed vissza azonnal!
Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön. Fölvette. Föltette.
A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.
– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki?
– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma.
Az öreg gondozó bólogatott:
– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. De azt gondoltam, a misére jöttek.
– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó.
A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra:
– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a birónak.
– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg.
– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja.
– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem éjnap kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek mindig nyikorog.
És megvetőn pökött a szoba sarkába.
A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát:
– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négy hónapos is.
– Istentelenség! – sopánkodott a kománé.
Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult:
– Ihol a levél…, – szólt cikogva.
Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.
A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:
– Istennek. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te bbivalybornyú!
Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha végrehajtásról szóló értesités volna:
Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen Emmácskámat! (Persze!) Kérlek add őt jószivek közé. (A gazember!) Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek. (Az hát!… Nem olyan, mint te vagy, disznó!)
Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke. (Köszönjük!) A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer… hetes… koráig… fölnevelik…
A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő szemét várakozón függesztette az apjára.
A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne:
– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán…
– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma.
S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.
– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.
– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek nem kell…
S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta el a kezét.
– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?
– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó.
És a fiához fordult:
– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy!
Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és züpögött.
A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett paprika. Kiabált:
– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje meg ő!
– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek helye!
– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no!
Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét:
– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki megtanálja…
– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember, szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos…
A harangozó dobbantott:
– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem ösmerlek. Ki!
E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.
A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.
– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!
Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.
– Olvasd meg: ezer-e?
S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.
És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.
– Gyurikám, ez lesz a feleséged!
Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn nyekeregte:
– Köll a fenének!