– No gyerek, hát lássuk a bizonyitványt!
Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek szemérmes büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a zsebemből. A tenyerem közepén tartottam apám elé:
– Melléklet a bizonyitványomhoz!
Négy jeles. Példás magaviselet. Az arany a példás magaviselet jutalma.
A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám:
– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, példaképül ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt.
Az anyám könnyezett boldogságában.
Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a dicséreteknek özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? vajjon hogy végzett?
Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom. Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő Sárospatakon.
Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa.
Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda hordozott a faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal.
A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg akiket útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a példás viselkedésért nekem vert körmöcinek.
– Püspök lesz ebből a kis úrfiból! – mondotta a bognárunk.
És nagy kerek okuláréján át máris tisztelettel nézett reám.
– Lehet ebbül még miniszter is, – vélekedett a jegyző.
– És az is megbámult. Mindenki megbámult. Magam is bámultam magamon.
Tiz óra volt mikorra hazakerültünk.
Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott várt rám a folyosón Guszti is.
No alig ösmertem rá!
Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul falusi ollóval, mert a fejebőrének a meztelenje egynéhány barázdában szinte világitott.
A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az idén. Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna. A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja zsebéből valami vastag spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy gombbal félre volt gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már anyja.
Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad és buta nézésü.
Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni!
Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin legjobban elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! Példás!!!
A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. Tehát én mégiscsak különb legény vagyok!
A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő nem kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy a kedves fiut ne várja ebédre: erőszakkal itt marasztaltatott.
Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra maradtunk.
… Magunkra maradtunk…
– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel.
– Hoztam cigarettát a városból, – súgtam körülpillantva.
Legyintett:
– Az semmi. Én szivart hoztam.
– Nekem is?
– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három verébfészket láttam. Már csipognak!
– Az ókútba több van bizonyosan…
A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt vessző-kosárban. A kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede.
Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket.
Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott.
A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó lángost és a gyerekhez fordult:
– Kell-e?
– Ehe, – felelte esdő szemmel a gyerek.
Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját.
A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a gyermek arcát jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink visszaugrottunk az asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk legjobban, mikor az asszony a gyerek sikoltozására kirohant a konyhából, és elrikítozta, elverte a kutyákat.
Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti ruhaszárító madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. Én meg levetettem a kabátomat, nadrágomat, cipőmet. Az ingadozó mohos köveken húsz körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a harminc-méteres mélység fölé. Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A csupaszokat le a vízbe! A tojásokat zsebre!
A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába. Lássuk a hatást!
Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk őrajta.
Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csóválta is a fejét:
– Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik.
Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a fekete ruhámat adta rám, s megcsókolt:
– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre figyelmeztesselek.
Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia kell délelőttönkint?
Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – (beteges volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a hárman büntetésből ennénk.
Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott a kövek alatt bogarak tanyáznak.
Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy százlábu bogarat.
A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével. Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan pöndörög ide-oda! Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten.
Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy százlábút? De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet.
A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle tilalmazásról szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se kocsival járni a mellékes útakon. És másefféle.
Az utolsó pont: A vadak jogtalan ellövése a törvény értelmében elzárással büntettetik.
Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és fülbevalós olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a krajcáros gyüszükben, gyürükben és egyéb csillogó portékákban.
Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy fekete csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten.
Guszti félrehúzott:
– Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed.
És jelentősen emelgette a szemöldökét.
De én a fejemet ráztam rá:
– Az aranyomon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a?
– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk vele szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is!
Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános kert, s nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is.
Csak a fejemet ráztam.
– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom. Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. Csinálunk gumi-puskát, csúzlit!
– Nekem is?
– Neked is. Lövünk verebeket.
Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. Fölkapott egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre sujtotta.
A verebek fölrepültek az akácfára.
Én is fölszedtem egynehány kövecskét.
A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a kertbe.
Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk gyanakodva. Odasujtottunk egyszerre mind a ketten.
– Mintha egy leesett volna!…
Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a markomban volt.
– Mit csináljunk vele?
– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá!
– Megcsipnek a méhek…
A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk a békát.
A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. Legott át is izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha a méhek kirajzottak, fogja be.
Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét.
Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a vadászpuskáját.
A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk. Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetős, kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve.
– Ezzel lehetne ám szarkát lőni!
És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a csövön, csattantott.
– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te! Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te! Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat is!
S ragyogott a szeme.
– No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl.
Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha legelne.
– Célozz! Lőjj!
Céloztam, lecsattantottam a kakast.
Guszti egyet ugrott, s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát.
Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem, nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam.
Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan mély elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész délelőtt azt cselekedtük volna.
– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. Könyv mellett, Isten mellett.
Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. Mindig oly emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el, s a hangja mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna.
A fejemre tette a kezét.
– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem olyan szép, mint az övé.
Mintha tűvel sziven szúrtak volna.
– Én jutalmat is kaptam, – vágtam ki büszkén. Aranyat kaptam…
– Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti.
És ránézett.
Guszti lesütötte a szemét, és butára változott arccal hallgatott.
– No lám! – ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a jutalmat?
– A példás magaviseletre.
A tiszteletes úr megenyhült arccal bólintott.
– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban az ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista embernek kötelessége a jó magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség.
És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a tanulás kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajó-fölszerelés. Ki hogyan rakódik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a vitorla!… Stb.
Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a békára gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének! Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes úr elnádpálcáz engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon.
Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és jókedvüen pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is.
– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, mulattasd a vendégedet!
Azzal megindul.
A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a dolgozó-szobájába. Kihozza a Reformáció történetét.
– Nesztek, ha olvasnátok.
Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját. Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással elpipál.
Füleltünk míg a lépései elhangzottak.
Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt:
– Estig odalesz!…
– Mit csinálunk estig?
– Kilopjuk a puskát!…
– Hiszen bezárta…
– A padlás-kulcscsal nyílik…
Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi puskával lőjjünk!… Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, merthiszen a nyúlra börtönbüntetés jár…
Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti kinyitotta az útca-ajtót, és az apja után lesett.
A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. Közben bodor füstök röppentek el a válla fölött.
– De hátha nem lesz oda estig? – szólaltam meg aggódva.
– Biztos, hogy oda lesz!
– De hátha visszatér?
– Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. Politikáznak.
A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó gyalogútra.
Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvü arccal mosogatta az edényeket.
Negyedóra mulva lappangva vittük a puskát a kertek alatt.
A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a hőtől. Rólunk csurgott a verejték, és mégis szinte fáztunk a félelemtől, hogy valaki meglát bennünket.
A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt mondjuk, hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt a puska és olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem szívesen. Lövünk vele! Életemben először lövök igazi puskával!
Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az útat. Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se jutott, hogy többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal én.
S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal nyaklította el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront.
Most már csak az erdészt ne vezesse ránk az ördög!
Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket a naptól szárazra égett tisztáson.
De csak beljebb a fák közé!
Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. Hallgatódzunk. A szivünk verése is ellassul.
Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A csörgős harasztot amennyire lehet, kerüljük.
Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. Zöldebb a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák közt. Megyünk, lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk.
Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz előttünk a káka fölött. Nem futunk utána. Csak lépegetünk, lesünk, lépegetünk, lesünk, hallgatódzunk.
Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. Majdnem akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. Mikorra a puskát emelné, a madár már elszárnyalt.
– Találunk másikat, – susogja.
S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög a haraszt. A madár nagy reménységekre izgat.
Egyszercsak Guszti int:
– Pszt…
A szemünket egy somfa-bokorra hegyezzük.
Mintha sötétlene benne valami!…
Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, közelebb.
A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már üres.
E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb. Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…
Megrettenünk.
Egy őz!
Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis vadrózsabokrot s ránk…
De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk.
Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad. Fülel.
Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s egy másfél méteres magasságu növendék fácskának az alsó leveleire nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.
Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük, legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.
Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk.
Egy őz! Egy élő-eleven őzike!
A lélegzetünk is elállt.
Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget gyanutlanul.
Guszti óvatosan térdre bocsátkozik.
Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam is meredezett…
Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se merek…
Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja.
.....
Durr!!!
Láng és füst! Puskapor-büdösség!
Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…
Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a lábunkat.
Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk.
Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered reánk.
– Mit csináljunk vele?
– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel.
Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől.
– De hova?
– A bokor alá.
Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk.
Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk. Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen földdel és száraz falevéllel.
*
– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor hazaérkeztem.
– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran.
– Milyen a térded?
– Játszottunk is a kertben…
Anyám megcsókolt.
És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok.