A megyei küldöttek és uradalmi tisztek szótlanúl léptek utána; a nép, férfi és asszony, öreg és ifjú zúgva, jajgatva, sírva rajzott körűlötte.

Ismerték a fiskust. Senki sem hitte, hogy a szerencsétlenséget a törvények mérték volna rájok.

A hír sok mindent beszél azokról a háborgatásokról, melyeket az ország és megye különböző községei szenvedtek. Templom-foglalásokról és rombolásokról, melynek gonosz munkája évről-évre folyik, néha megpihen s aztán újra kezdődik megujúlt szenvedélylyel; ellentállásokról, melyeket erős és vitéz predikátorok, majd gyenge, de elszánt asszonyok fejtettek ki s diadallal végeztek.

De éppen azért, hogy ők az általános háborgatás között mindaddig sértetlenül maradhattak, nem tudták e rögtöni veszedelem okát a törvényre vinni vissza. Mindenki személyes és titkos okot keresett s mindenki ugyanazt az egy okot találta meg.

– A Patak menyecske csúffá tette a fiskust. Most a fiskus az egész falun állja boszúját.

A szegény asszony ott volt a tömeg között, ott volt férje is. Mindketten hallották a gyanításokat, a véleményeket, a kárhoztatást, azután a szitkokat is, melyek inkább Ilonát, mint a fiskust illették.

– Patakné az oka mindennek!

– Féltette a gyönyörűséges képét, mintha megharapta volna a fiskus.

– Mintha megették volna azzal a kis enyelgéssel.

– Most már aztán elmehet a hídra énekelni, mint a koldus.

– El ám, meg vele együtt mi is.

Patak István hallotta a megjegyzéseket, de nem szólt semmit. Merően szegezte szemeit a fiskusra. Ez a ledér, ez a dölyfös ember! Hát mindenható ez? Hát ennek szabad az asszony tisztaságát beszennyezni büntetlenűl? Ennek van hatalma ide jőni és szemébe mondani ennek a sokaságnak: a mi a tied, az nem a tied, hanem az enyém; ennek van szíve kizárni egy egész népet abból a hajlékból, melyben Istenét imádta? Van szíve azt mondani: inkább örökre üres és néma maradjon, mintsem ti énekeljetek benne. És a mit itt ez az ember cselekszik, annak minden átka az ő ártatlan hitvesére nehezűl?

Elszántan vetette magát a fiskusra, midőn a kulcsot felmutatta.

– Nem megy az olyan könnyen uram! Hát az úr sohasem jöhet a mi határunkba, hogy veszedelmet ne hozzon?

Érczujjai belemélyedtek a fiskus kövér csuklójába. Egyet fordított a fiskus karján s hátra csavarta, egy másik fordítással pedig kitekerte kezéből a kulcsot.

– Ezt a kulcsot nem az uradalom csináltatta.

Mindez gyorsabban történt, mint elmondtuk. Mire a két megyei huszárnak eszébe jutott a fiskus védelme, már akkor a kulcs a predikátor kezében volt, Patak István pedig a templomfalnak vetette hátát. Kezében egy tégladarab első védelemre.

A fiskus ordított:

– Verjétek agyon azt a kutyát. – Mihelyt azonban szabadon érezte kezét, a bíróra rohant s azt ököllel arczulütötte.

– Zsivány! Hát nem tudod kötve tartani azt a másik zsiványt?!

A bíró meg sem mozdúlt az ütésre. Hah! ha most ő bíró nem volna. Megtörülte arczát és szólt nyugodtan:

– Semmi bűnt sem tett, nemzetes uram.

De ezt a szót már nem hallotta a fiskus.

Egy hamus fazék repült szeme közé, melynek tartalmától tele lett mind a négy érzékenysége, anélkül, hogy ideje lett volna kiköpködni. Segítségére jött azonban egy meszelő, mely arczáról a rárakodott hamut letisztogatta és a helyét beecsetelte fehérre. Ugyanezen pillanatban egy sütőlapát ütötte tarkón, mely miatt süvegje a szeméig csúszott le, ezt egy kuruglya elhárította onnan, hogy a fedetlen, kopaszodni kezdő fejet a pemet szabadon tisztogathassa. A legszokatlanabb fegyverek csattogtak feje körül, több fenyegetéssel, mint ártalommal, miközben folytonosan hangzott a bőszült sivalkodás:

– Üssétek le, szaggassátok szét!

Az asszonyok. Az artikuláris világ szabadalmazott guerillái, kiket semmi törvény sem bűntet. Azért, a hol a templomot kell megvédeni, erőszakkal az erőszak ellen: ott sohasem szerepel férfi, mindig asszonyok. A kit ezek megvernek: azt kinevetik, ha úr, – deresre húzatják ellenben, ha katona.

A boldogtalan fiskust most a bíró vette oltalmába. Középre fogta esküdt-társaival, hogy a fiskus megtépett feje úgy nézett ki közülök, mint a ketrecz rácsai közűl a fenevad. Kézzel és pálczával elhárították a fiskusnak szánt ütéseket. A fiskus bátorságban érezvén magát, éktelen káromlásokat harsogtatott megtámadói ellen, melyeket azok válogatott változatokba öltöztetve adtak vissza.

A többi urat a váratlan veszedelem a templomba szorította volna, de ezt már akkor a predikátor bezárta. Meg kellett elégedniök a czinterium oltalmával.

Mikor a zaj csendesülni kezdett, a szolgabíró kihozatott egy gyalogszéket a czinteremből és arra felállott.

– Emberek! – kezdé halk, siket hangon – (a nagy izgalmat ez a hang fékezi meg legjobban) – a mi itt történt, azért ti fogtok felelni, ti férfiak. A fiskus úr kötelességét teljesítette, ti pedig megengedtétek asszonyaitoknak, hogy őt a kötelesség teljesítésében csúfosan akadályoztassák. Ismétlem, a mit a fiskus úr mondott. A jogos tulajdonost, az uraságot visszahelyezem a templom birtokába. A kulcs csak formaság ugyan, de erre a formaságra szükség van. Átadjátok-e?

– Nem adjuk. Törjék be az urak az ajtót. Menjenek be az ablakon. Csináltassanak hozzá másik kulcsot, hangzott mindenfelől.

– Ha nem adjátok, úgy is jó. Be nem töretjük az ajtót, mert ez szentségtörés volna. Ablakon sem megyünk be, mert ez tolvajság volna. Másik kulcsot sem csináltatunk, mert ez tolvajkulcs volna. Mi törvényesen járunk el s az uradalmat erőszak nélkül akarjuk a templom birtokába helyezni. Azért a zenebonáért, a mit itt az asszonynép elkövetett, az egész falu minden férfia felelősségre volna vonható, de a megye nem fogja magát terhelni ily tömeges fenyítkezéssel. Ez az uradalomnak is kárával járna. Hanem felelni fog az előljáróság. Három embert holnap délre a bíró vasban fog beszállítani a székvárosba. A kik önként vállalkoznak vagy a kit ti választotok. Nekem mindegy. Fődolog csak az, hogy holnap délre jelentkezzék. Ha bejőnek magoktól, jól cselekszik, ha be nem jőnek, nem jól cselekszik. Negyedik lesz a zenebona szerzője Patak Istók. Őtet sem veretem vasra; ha bejő magától jól cselekszi, ha be nem jő, ám ti lássátok. Azt is megmondom, hogy míg a templomkulcsot önként be nem hozza valaki, addig ezek az emberek vizsgálat nélkül fognak raboskodni. Hogy pedig erre minél hamarább elhatározhassátok magatokat, annak is megegyengetem az útját. Gondoskodunk róla, hogy ne legyen bujtogatótok; a Tiszteletesnek ki kell a faluból költözni. E czélból a papházat és mesterházat visszaveszszük tőletek. Egyik sem szabadfundus, ti tudjátok. Robotoltatok mindkettőért. Tizennyolcz napot a papi fundusért, tizennyolczat a mesterházért. A szolgált robotot és a beépítkezés értékét becsű szerént megkapjátok az uradalmi pénztárnál. Tiszteletes uramnak pedig kétszer negyvennyolcz órát engedünk a kiköltözésre mesterével együtt. Értettétek?

A szolgabíró száraz, élettelen beszéde jéggé fagyasztotta az embereket. Senki sem felelt kérdésére.

Nem is várta. Intett a kocsisoknak. Fellépett kocsijába s az öt úrral elhajtatott.

A nép ámolyogva hullámzott haza, csak az előljárók maradtak a parokhia udvarán tanakodni.

Érezték, hogy nincs szabadulás. A papház és mesterház az uradalom telkén van, tehát joga van kivetni papot és mestert. Nem lehet ellentállani. De a templom szabad funduson van, attól ők nem robotoltak soha. Ahhoz nincs joga az uradalomnak. Ha erőszakkal elveszik, vegyék el, de a kulcsot önként át nem adják soha. Most a Tiszteletes kezében van; maradjon is ott, vagy adja oda valakinek, de senki sem tudja, kinek.

Azután a három ember kijelöléséhez fogtak. Ez elől sem lehet menekülni, mert ha önként nem jelentkeznek, katonaság fog végezni.

– Istók öcsém, – szólt a bíró Patak Istvánhoz, – te szerencsés vagy, mert ha elszaladsz, te helyetted senkit sem visznek el. Fogd a baltádat és eredj, a merre látsz.

– Nem megyek, bíró uram! mikor a másik három emberről is van szó, nem volna becsület kihúzni magamat; veressen kend vasba!

– Hát a többi három ki lesz? – kérdi tovább a bíró. – Úgy illik, hogy az előljáróságból kerüljön ki. Öreg ember híjját kevésbbé érzik meg idehaza. Mihály öcsém, János nász és András bátyám! Kentek cselédes emberek, legkönnyebben elviselhetik.

A három ember nem mondott ellent.

– Ha már meg kell lenni, hogyne viselnénk el a vallásunkért? – Összetette kezét mind a három felvenni a nehéz vasruhát.

Hát a pap? Nem rendűlt meg?

Nem; el volt erre készülve már ifjú korában, mikor e hivatalra adta magát. Üldözés nélkül is ki volt téve koronkénti változásnak. Ha jobb állomása akadt, ha szolgálatában hibát találtak, ha méltán vagy méltatlanul bántalmazták: ott volt a dislokaczió, melynek alkalmával könnyű volt, ha nem könnyíteni, legalább változtatni sorsát. Nem esett kétségbe magáért. Az eklézsia pedig sokkal szívósabb, mintsem ilyen apró viszontagságok megingatnák.

Bevonult a muzeumába, elővette a protokollumot és mindjárt a legutolsó keresztelési adat után bejegyezte a nap történetét.

«Ezen kisdednek keresztelése napján stb., stb. három hintóval kijöttek valamely urak (Solt. LXXIV. 4. 19.) és a lakosságot kegyetlenül megtortúrázván, egynehány embereket foglyul vittenek. Ez az itélet lőn a sok bűnért, mely az egész népben eláradott», stb., stb. Azután feljegyezte örök emlékül a hat tyrannus nevét s befejezte egy deák szóval: Recrudescant.

Másnap reggel besétált a szomszéd városba a seniorhoz helyet kérni. Az újfaiak, kik csak mostanában hordták ki a papjokat, úgyis jártak nála a mult héten, hívták. Adja neki Ujfát.

A senior kiadta neki a Concessát (Komj. III. 27–28.), másik héten érte jöttek az újfaiak három kocsival és elvitték.

Indulása előtt meglátogatta Patak Istvánné.

– Uram! mi szenvedünk, kegyelmed szabadúl. Férjeink fogságban, ki tudja meddig, s kegyelmed mint a fecske röpül a tél elől.

– Örömest szenvednék veletek, de én hajléktalanabb vagyok az égi madárnál.

– Mind a hatvan ház a kegyelmedé, mely a faluban van.

– Mind a hatvan ház az uradalomé s a ki engem befogad, maga is hajléktalan lesz, – felelt a lelkész, miközben az asszony vállára tette kezét és folytatta.

– Jobb így. Ha elmegyek, a templom tiétek marad, mert az uradalom feltöretni nem fogja, engem pedig nem ér el keze ott, a hova megyek. Holott ha itt maradnék, ki tudja, milyen kisértetbe ejtene. Zaklatások, édesgetések, gyermekeim jövője… Uram! ne vigy kisértetbe. Jobb, legyek én távol, a templom zárva, a nyáj megverve, de mindnyájan istennek vesszeje alatt, de oltalma alatt.

– Ah! kegyelmed az az erős ember, ki a földet átszegezi pálczájával, de a kisértet nyilától fél, mielőtt idegbe tétetnék! Szegény hit, melyért csak ennyit mer az ember, nyomorult szeretet, mely az első fuvallatra megfagy. Menjen kegyelmed, nem a mienk többé, de a templom miénk marad s kulcsának nálunk a helye.

Felragadta a nehéz kulcsot, mely történetesen az asztal sarkán nyugodott.

– Asszony! – kiáltott a lelkész, megkapva a menyecske kezét, – te ne keresd a rémet, melytől én futok. Tudod-e, hogy ezzel nyílik férjed tömlöczének ajtaja?

– Tudom s inkább soha ki ne nyíljék, mint ezzel nyíljék, – felelt az asszony kegyetlen lelkesedéssel s keblébe rejtette a kulcsot.

– Ó asszony! nagy a te hited, de rettegek, hogy megkisértésed még nagyobb lesz. Ne tudjon róla senki, hogy a nagy kisértettel ekként szövetkeztél. Kivánja-e, elfogadja-e tőled Isten ezt a nagy áldozatot? De mindegy! Magad vetted kezedbe életedet és férjedét. Ha majd egyszer jobban szereted ezeket, mint hitedet, akkor beviszed ezt a kulcsot azoknak. Akkor férjed megszabadul. Még nem késő, add vissza; adjuk másnak vagy vessük a tóba! Mit! Életedért? Nem? Egy vagy másképen átkozott akarsz lenni? Menj! Isten azt is megbocsátja.

Míg a predikátor beszélt, az asszony görcsösen szorította két kezét keblére, hova a kulcsot rejtette; aztán a lelkész kezére borúlt.

– Nem.

IV.
(Példab. XXX. 24…)

A harangszó. A keresztyén czivilizáczió tábori jelszava. Már messziről beszél hozzád, hív, bátorít, köszönt. Jer, jer! itt keresztyének laknak, a te testvéreid, kik a szeretet és irgalmasság munkáit gyakorolják, kik veled egy névben idvezülnek.

Milyen szomorú falu az, a melyben nem hallik harangszó. Mint valami rengetegben bujkáló ember, kerüli tekintetedet. Barátságtalanul tátja rád egyetlen utczáját, mintha ketté akarna vele harapni. Az első ház korcsma benne, az utolsó is az: a falu lakói ide fizetik az öt perczentes adót. Ha hétköznap mégy rajta végig, azt gondolod innep van; ha innepen azt hiszed, hétköznap. Az időt a pásztorok határozzák meg; tehénhajtás, borjúhajtás, sertéshajtás: ezek a reggeli idők; ököretetés, lóitatás, delelés: ezek a nappal szakaszai. Az estve aztán megint a csürhével tér meg és tart addig, míg a tehéncsordásnak ismét kedve nem jő kegyelmesen megengedni a hajnalt.

Mi másképp osztja fel az időt a harang. Hajnali harangszó, reggeli könyörgés, déli harangszó, dél-esti könyörgés, estveli harangszó. Imádságra, munkára, könyörgésre, pihenésre, hálára, nyugovóra. Ha aztán az egész falu emez éber őrállójának valami fogyatkozása van, teszem fel, kötél szakad, ütő törik, harangozó levél-vinni van: már akkor kész a zavar. Kezd az asszonynép szomszédolni, tanácsot kér egymástól, ha odateheti-e már az ételt?

Most pedig (igaz! még azt sem tudjuk, hol lakott a Patak banya? – Domboron.) Domboron sem harangszó, sem könyörgések. Öreg emberek, kik igen megszokták már, elindulnak napfelkölt után s mikor a templomajtóhoz érnek, sírva fakadnak. Akkor jut eszükbe, hogy zárva a templom. Ma nem lesz könyörgés, holnap sem lesz, holnapután sem, tán az ő életükben soha. Őket harangszó nélkül viszik ki, prédikáczió nélkül temetik el.

Jő a vasárnap. Asszonyok, lányok felöltöznek ékesen, azután megint levetik az innepi köntöst. Hiszen nem vasárnap az, mikor az ember nem mehet kétszer az Istenházába. A fiatalja csak segít magán úgy a hogy. Eljárnak a szomszéd helyekre innepelni. Azokba a dísztelen fatemplomokba, melyeket régebben úgy kicsúfoltak. Kiéneklik magukat igaz szívük szerént, de azért sóhajtozva ballagnak haza. Csak nem olyan ez, mintha nekik maguknak volna innepük. Nem értik ők meg más pap prédikáczióját, nem ő rájuk van az szabva. Aztán micsoda lélekkel veszik ők szájukba azt a zsoltárt, a mit ott énekeltek:

Hát örül? Aztán mihaszna megy egy-kettő, ha az egész nép nem lehet együtt?

Megkérték aztán a szomszéd falubeli papot, hogy tartson ő nekik maguknak külön prédikácziót a maga templomában. A textust ő róluk vegye fel, aztán prédikálja le az ő szomorú állapotjukat. Megadják, a mit kér.

A pap sokat kért. Egy kila búza, két akó bor, tíz fej szála kender, meg egy hosszú fuvar. Sok, de megadták, csakhogy nekik prédikáljon.

Mikor felvirradt a kitűzött nap: az egész falu népe útnak indult. Szép rendben, válogatott zsoltárokat énekelve:

Nagy sereg nép várta az érkezőket. A vidéken híre terjedt a rendkívüli istentiszteletnek s mindenfelől tömegesen gyűltek fel részt venni benne. Ezek fogadták az érkező domboriakat s mentek velük együtt a templomba.

De a templomban – ötszörte nagyobb lett volna bár – mégsem fért volna el ez a tenger nép. Az ajtónál elkezdődött a tolongás és huzalkodás, melynek az lett az eredménye, hogy vidéki hivatlanok, kik előljártak, szépen elhelyezkedtek benn, a szegény domboriak pedig kívül maradtak. A hatalmas és megindító prédikáczióból semmit sem hallottak. Csak a bentlevők sűrű és folytonos szöpögéséről itélhették meg, hogy nagyon szép volt és megérte a kila búzát stb.

De mi haszna, ha ők nem hallották? Ha ők nem sírhatták ki rajta magukat? Ők a bőközieknek tartattak drága prédikácziót? Hát fizessék most már a bőköziek.

De a Tiszteletes azt mondta, hogy ő nem a bőköziekkel alkudott. Ő megtette a prédikácziót, úgy hogy senki sem találhatott benne hibát. Eltartott két óra hosszáig, sírt rajta minden lélek. Ő nem tehet róla, hogy dombori uraimék nem hallották. Hanem ha már úgy van a dolog, hát a hosszú fuvart elengedi. Azonkívül ez évben nem vesz dupla stólát a keresztelőknél, a miben neki – nyolcz keresztelőt számít egy évre – harminczkét garas vesztesége van.

A domboriak megköszönték a Tiszteletesnek az engedelmességét s a mint jöttek, ugyanazon rendben haza indultak. De most már nem énekeltek. A fájdalomnak ez az egy öröme is kelletlenné vált. Némán, komoran, lesütött fejjel lépdegélt ember ember mellett és után.

Öreg Patak István is ott ballagott nehéz kedvvel, élete párjával. Fia fogsága is csak fáj neki – hogyne fájna? – de azt könnyű szívvel tűri s némi dicsekedéssel. Szent Pál apostolt veszi fel példának, a ki szintén tömlöczöztetett és kétszer szenvedett egy híján negyven csapást a zsidóktól. Hanem ha ő templomba nem mehet, abba ő belehal. Nem bánná, ha vörös barát prédikálna is, csak bár prédikálna.

Ilona mögötte lépdelt s hallgatta az öreg duruzsolását.

– Hisz’ azon könnyen segíthetünk, apám uram, azért nem kell a veres barátok után epekedni; mi magunk is tudunk énekelni, imádkozni. Az Isten meghallgatja azt, ha nem a mester kezdi is. Milyen szépen énekelgettünk az adventi estvéken! Kegyelmed még azt is mondta, hogy olyan szépen olvasom a szentírást, mint egy Tiszteletes. Hát ezután imádkozunk együtt minden estve. Vasárnap pedig délelőtt és délután is. Behívjuk magunkhoz az atyafiakat, meg a szomszédokat. Olyanok leszünk, mint egy kis szentegyház.

E szavakra nyitva maradt a szája öreg Patak Istvánnak. Biz igaz is az, édes lányom! Az Úr áldjon meg azért a szép beszédedért. Így már nem halunk meg. Milyen szép lesz az. Tudom istenem, hogy majd sírok én akkor!

Egy szempillantás alatt elterjedt a tömegben, hogy mit mondott a Patak menyecske. Milyen szép lesz az. Minden háznép minden estve körülállja fáklyavilágnál a maga asztalát és úgy ajánlja magát énekléssel, imádkozással a Mindenható gondviselésébe. A mindenütt-jelenvaló a maga kibeszélhetetlen jelenlétével betölt minden házat, minden szívet. Milyen szép lesz az! Elvették tőlünk az Isten-házát s ím most az egész falu Isten-háza lett.

Ez a kép újra edzette csüggedt lelküket. A faluba víg énekszóval mentek be. A házpásztorok csudálkozva fogadták őket. Ezeket ugyan megvígasztalta a Nagytiszteletű úr.

A következő vasárnap reggelén meg is tartották az első istenitisztelet Patakék házánál.

A Patak-ház tornácza elég tágas, a talpgerendák elég magasak ülőhelynek; a tornácz hosszában sorakozó körte- és almafák virággal terhes lombjai képezik a rögtönzött templom leírhatatlan mennyezetét. A méhek ezrei már meg is jelentek, s csudálatos harmóniában zümmögik az Invokacziót, melyhez a diskantot egy fecskepár énekli. Fészket rak magának a tornácz gerendáján. Hogyne volna ez a hely Isten-háza!

Ilona mindent megtett arra nézve, hogy még inkább az legyen.

A fal ragyog az új meszeléstől. A tornácz, a fák alja tisztára felseperve és felöntözve; az oszlopok beaggatva zöld ágakkal, megrakva virágbokrétákkal.

Az érkező szomszédok és rokonok nem voltak tisztában azzal, a mi történni fog s nem rágalmazzuk őket, ha azt mondjuk, hogy lépteiket az első alkalommal inkább a kiváncsiság, mint a buzgóság vezérelte.

Leültek sorban; a férfiak a talpgerendára, a nők gyalogszékekre; némelyik állva maradt.

A fal mellett két tölgyfagőcs, mely öreg Patak István gyerekkorában is ott állott már s ki tudja mennyi időtől fogva folyvást két czélra szolgált. Csalánt és paréjt vágtak rajta minden estve: ez volt az egyik rendeltetése. Másik nem kevésbbé fontos, hogy ülőhelyűl szolgált a gazdának, mikor egyéb dolga nem volt. Most mind a kettő be van terítve fehérrel s egyiken mint fő és szokott helyen ül az öreg gazda, a másikon egy tüskés szemöldökű bátyura, öreg Patak Istvánnal egy ivású. (Mikor ketten vannak, nem is becsülik egymást.)

A tüskés szemöldökű bátyura igen szeret régi csinjaikról beszélni, a melyek a jámborabb Patak Istvánnak sehogy sem akarnak eszébe jutni. Hogyan futottak a törökfutáskor, meg a ráczfutáskor… Hogyan nem birták a török ágyúját kivontatni az Okor berkéből s hogyan veretett ezért a török valamennyiükre tizet-tizet…

– Ne hazudozzék kend annyit! Sok szónak sok az alja, – dörmögött vissza Patak István. – Nem illik ezt az órát világi hiábavalóskodással kezdeni meg. Inkább olvasson kegyelmed valamit az írásokból. Jó szeme van még, nem úgy mint nekem.

– A kendé sohasem volt jó, mikor olvasni kellett! – incselkedett a tüskés szemöldökű bátyura. Adja kend ide azt a könyvet.

A bátyura kinyitotta, a hol a jegyzék volt.

«Óh irgalmas és könyörülő szent Isten: Én szegény bűnös ember…»

Az öreg ember az első szavak elolvasásán már egészen elváltozott. Arcza gúnyoros vonásai elsímúltak, ajka vonaglott, lélegzete megakadt, hangja reszketett. A betűk összefutottak szemei előtt.

A lámpaláz nemcsak a színpadi szereplőket keresi föl.

– Nem bírom olvasni, szédűl a fejem! – szólt tikkadtan. – Sohasem éreztem ilyen szédűlést.

Ilona mikor látta, hogy senki sem ajánlkozik a tovább olvasásra, átvette tőle a könyvet.

– Ha megengedik kegyelmetek, majd én olvasok egy keveset.

Elkezdett olvasni, halkan, szemérmesen, mintha versent akarna döngicsélni azokkal a bogarakkal, kik a körtefa virágaiban duskálkodnak. A szó, a gondolat megelevenül ajkain. Békességet kért a léleknek, a háznépeknek, árva nemzetünknek; vígasztalást a szegény raboknak és betegeknek. Olyan jól esett utána mondani és sírni azokon a szép igaz szavakon.

Csak ő maga nem sírt. Tiszta homlokán egyetlen felhőcskéje sem suhant át a búnak. Ha valakinek, neki volna oka sírni. De most innep van, az Úrnak napja. A ki az Úrnak akar udvarolni, tegyen le mindent, a mi földi. Akár öröm, akár keserűség.

Majd kinyitotta a bibliát és egyes részeket olvasott fel belőle, mindig előre megkérdezve: jó lesz-e ez?

A mit helybehagytak vagy kívántak, felolvasta szabatosan, értelmesen, melegséggel. Nem sietett, nem akadozott. Szép feje mélyen sülyedt a könyvbe; talán a rajta függő tekintetek súlya alatt hajlott meg.

Csak egyszer rezdűlt meg hangja, mikor ezt a szót olvasta: «Jól vagyon atyám, mert ez volt a te jó kedved!»

Akkor felvetette szemeit. Mintha azokban volna megírva, a mi ezután következik. «Vegyétek fel az én igámat…»

– Elég lesz édes lányom! – szólt a tüskés szemöldökű bátyura. – Elfáradtál már. Hanem most már kezdjünk az istenitisztelethez.

– Istenitisztelethez? Hát eddig mit csináltunk? – kérdé Ilona ámulva.

– Mit? hát te olvastál, édes lányom, mi pedig hallgattunk. De ez nem istenitisztelet. Azt énekléssel kezdik, aztán prédikálnak benne. Én ilyen istenitiszteletre jöttem.

– Hát aztán nálunk ki predikálna?

– Nem értek épen igazi predikálást. Hanem az írást sok helyütt nem érti az ember. Azt ki kellene fejteni, aztán megmagyarázni, azután ránk alkalmazni. Te ezt mind megtehetnéd, hiszen olyan szépen ki olvastál, akár egy pap. Milyen szépen ki lehetne fejteni azt, a mit legutóbb olvastál: «Jól vagyon atyám! mert ez volt a te jó kedved!» Ha már istenitisztelet, hát adjuk meg a módját.

– Azt már nem teszem asszonyészszel. A szentírásból minden ember megért annyit, a mennyit az Isten akar neki mondani, a mit nem értünk, az nem mi hozzánk van intézve s nem is arra való, hogy találgassuk az értelmét. Van ott elég, a mit érthetünk, bár azt olvasnók mindig kész szívvel. Hiszi kegyelmed, hogy a mi írásmagyarázatunk istenitisztelet lenne? Idvességünk dolga? Nem; hanem játék a szent dolgokkal. Templomosdi, mint a kis gyermekek szokták. Én olyat nem játszom, bátyám uram?

– Lásd édes lányom! milyen szépet predikáltál most is; többet tanultam belőle, mint máskor két tanításból. Hanem azért igazad van: ne játszunk a szent dolgokkal. Azonban csak nem oszlunk el a nélkül, hogy egy szépet ne énekeljünk!

– Nem ám, fiam! – mondogatta öreg Patak István – énekeljük el a Jerémiás oráczióját. Az illik most mi reánk:

A tüskés szemöldökű bátyurának ellenben a 64-ik psalmus volt a kedves éneke. Ő tehát azt tette ajánlatba:

Öreg Patak István az ellenvéleményen megdúzta magát. Az ő házában más akar parancsolni.

Ilona megkérlelte mind a kettőt. A kigyelmetek éneke tele van zúgolódással. Nem illik az örökös panasz. Sok van még, a mivel bírunk, a miért hálát kell adnunk.

Bátyura megint igazat adott az asszonynak s hogy a pörnek véget vessen, elkezdette halk, reszkető hangon az éneket, mely a menyecske szavairól jut eszébe:

Az egyház gyönyörű ősi éneke, melynek egyszerű szövege az öröm és hála, dallama az alázatos szenvedés panasztalan kifejezése. Egy angyal írta és egy martyr énekelte:

Minden ajak, minden szív megnyílt a bátyura szavaira. Méhek és fecskék elhallgattak. Most ember énekel. Ők nem tudnak ilyen szépen énekelni.

Az istenitisztelet végeztével az öregebbek még ott maradtak beszélgetni egyről-másról. Hogyan válogattak eddig a predikácziókban! Most meg milyen jó az is, ha valaki egy imádságot felolvas előttük. Magasztalták Ilonát szemtől szemben. Milyen nagy kincs, a ki olyan szépen olvas, oly gyönyörűen énekel; a ki annyit tud.

Ilona nem győzött szabadúlni a tömjéntől.

– Mi csak tudunk! – sóhajtozott az öreg bátyura, – mert tanítottak bennünket. Milyen vígasztalás, milyen öröm a keserűség között is, hogy értjük a jó Isten nyelvét. Tudunk vele beszélni: akármilyen együgyűen mondjuk is, ő szent felsége meghallgatja. De mi lesz szegény gyermekeinkből. Tudatlanul nevekednek fel, mint a mezei vadak. A ki nem tud olvasni, énekelni, az elszokik a tisztességtől, a templomtól, a jó emberektől. Hogy is menne emberek közé, hisz a száját sem tudja felnyitni.

Ez kétségbeejtő gondolat. Hogy az ő ivadékuk bevetődjék valamikor egy vidéki templomba s mintha összevarrták volna a szája szélit, egy kukkot se tudjon énekelni? Már pedig ezt a sorsot ki nem kerülhetik.

– Ez sem olyan nagy baj! – vígasztalódzott Ilona. – Segíthetünk rajta okkal-móddal, csak akarni kell. Tanítjuk őket magunk. Hogy mire? Arra, a mit magunk tudunk. No bizony, nagy mesterség is az! Hiszen az iskolákban is csak az öregebb gyermek szokta tanítani az apróbbat. Mikor én iskolába jártam, hétszámra se tekintett be ránk a mester egyébkor, csak szerdán, szombaton délután, mikor beszedte tőlünk a tojást, a mit luzusba vittünk. Mindig az első leány leczkézett. Gyerekre nem merte bízni, mert az mindig ütött volna bennünket. Én is voltam leczkéző! betűztettem, silabizáltattam, olvastattam, kátét kérdeztem, számoltattam. Aztán olyan examenteket adtunk, csakúgy harsogott bele a templom. Nohát! ha iskolás lány korunkban tudtunk tanítani, bizony tudunk most is. Én szívesen tanítom, a ki rám bízza a gyermekét. Tanítja más is! Isten megáldja a testi munkát: hát a lelkit hogy ne áldaná meg!

– Mind szép ez prédikácziónak, édes leányom. Hanem bajosan érnétek ám ti arra. Aztán iskolánk sincs, mert a jólelkű uraság azt is megirígyelte. Hová járnának? Ide ti hozzátok? Az a sok czéda gyerek minden ablakodat beverné.

– Igaz, hogy nem érnénk rá mindig. De a mester sem ért ám rá soha, mégis csak ragadt ránk valami – egymástól. Aztán, ha nem is tanúlnak mindig – a mi nem is szükség: – legalább hadd legyenek együtt. Egyik őrzi a másikat. Ha egyebet nem tesznek kegyelmetek: fogadjanak nekik egy pásztort, a ki reggelenként kihajtsa őket az erdőszélre játszani, estvére meg ismét visszahajtja. No de addig, míg meggondolják a dolgot, küldjék mi hozzánk, hadd játszszanak a mi udvarunkban.

A faluban ennek a szónak is híre terjedt. A Patakék menye most már gyerekeket is akar tanítani. Mester akar lenni. Asszonymester. Hát már most neki fizetik a sódart, meg a csutás kukoriczát?

Az asszonynép megirigyelte a szereplést. Majd bizony! Belső ember dolgába avatkozni. Dejszen az ő gyermekét ne tanítsa senki.

A férfia kevély megvetéssel vállat vont rá. Asszony beszédére, gyermek játékára, mester hivatalára okos embernek nem sok gondja van. Lesz is abból valami! mester se bír azzal, nemhogy asszonycseléd.

De a férfiak és asszonyok gazda nélkül számoltak.

A Jánoskák meg a Sárikák a mennyire örültek neki, mikor a mestert nagy énekszóval, sírva kikisérték a határig; épen úgy unták már most a vakácziót.

A mint neszét vették, hogy ezután a Patak menyecske lesz a mester, elkezdtek ólálkodni a Patakék háza körül. Bekandikáltak a sorompónyíláson, megpillantották az udvaron futkosó Pistikát s a nyílásokon átszolgáltatott czifra papirosjegyzékekkel, szőrlabdával, fa-karddal, dorombbal és egyéb drága ajándékokkal megszerezték ismeretségét (óh egy mester gyerekének óriási privilégiumai vannak s pártfogása megbecsülhetetlen kincs), melynek erejénél fogva később be is merészkedtek lépni a kisajtón.

Pistika kínos helyzetbe jutott. Választania kellett a leányok és fiúk barátsága között. Szíve, valamint vele született gavallér érzülete, azután azok a csábítva mosolygó arczok, ragyogó szemek; meg, hogy a leány mind tiszta, síma, kimosdott, beszédes; meg azok a keresztbe tett kezek, melyek «gólya vinni» ajánlkoztak: mindezek már-már arra bírták, hogy elfordulván a karmolt orrú, csapzott hajú, szurtos képű fiúktól, a női kamarilla karjaiba vesse magát, midőn az egyik gyerek egy négy lóra való lószerszámot mutatott elő.

Ez hatott és Pistika testestől-lelkestől a demokrata-párthoz szegődött, melynek játékai orrmosással végződnek.

Négy gyerek befogta magát a lószerszámba, mely tegnapelőtt készült csent csepűből. Pistikának egyik kezébe adták a gyeplűt, másikba egy kigyófejes telekes ostort. Gyi te!

A négy csikó hortyogott, tüszkölt, nyihogott, nyerített. Szügyibe vágta a fejét, harapdálta egymást, marta a zablát, csakúgy habzott bele a szája a keserű orgonafa-héjtól, mert a zablavas orgonafából volt faragva. Kapált, toporzékolt, rúgott előre, hátra, egyszóval minden lómesterséget elkövetett. Azután elkezdett menni, kényesen szedve lábait, mint az úri lovak. Pistikának az orra egy araszttal elébb jár a lábujjánál. De ez nem sokáig tart, mert ime a lovak csakhamar megbokrosodnak, neki nyúlnak és úgy elragadják a kocsit, hogy máig se tudjuk, hová lett a kereke. A kocsis orra bukott és elkezdett ordítani, a hogy csak egy igazi mestergyerek ordíthat, mikor a lovak elkapják.

Most már aztán a négy csikó igazán elkapta a kocsit. A szerszámot összevissza szaggatták, egyiknek nyakára fujlott a nyakló, azt úgy húzta a másik három az istrángnál fogva a kisajtó felé.

De ó rémület! A tüskés szemöldökű bátyura, kinek kenyérebéd után mindig volt valami oka végigsandalogni az utczán, épen abban a pillanatban toppant be a kisajtón, mikor a négy gyerek törte magát kifelé. Szétvetette előttük a két lábát, kiterjesztette az öreg szűrt s felfogta mind a négyet, az egyik saját unokája volt.

– Hát ti rossz fát tettetek a tűzre? Vissza csak, vissza semmiházi rossz kolonczai.

Terelte őket a tornácz felé.

A négy bűnös rettegve engedé magát betolonczoztatni. Az egyiknek ugyan módjában lett volna elillanni, de szerencsétlenségére a lószerszám az övé volt. Ezt csak nem hagyhatta oda!

A tornáczban várta őket a bíró. Még pedig milyen bíró? Részrehajló, elfogult bíró, a ki vádlót most is csókolgatja s vörös orczájáról most is csókolgatja az olympiai port.

Aztán ott voltak a tanuk. Azok az irigy és kaján lányok, a kik fölemelték és a tornáczig vitték Pistikát kegyetlen rugdalózásai ellenére is. Most aztán az a boldogabb, a ki jobban árulkodhatik. – Hiszen csak kerüljenek ki az utczára!

A kegyetlen bíró beparancsolta a vádlottakat is, meg a tanukat is a nagy házba. A vádlót úgy vitte be félkézen fogva, mert az nem akart mozdúlni, míg elégtételt nem szolgáltatnak neki.

A négy gyerek elkezdett a szobában bőgni, mindegyik ártatlannak vallotta magát a dologban, hogy a többi a bűnös. A tüskés szemöldökű bátyura aztán még jobban biztatta őket. Lesz most ne mulass.

Ilona a kályha-suthoz fordúlt, a hol szokott állani a rokkafa, meg a nyírfa-seprű. Onnét elővett a vakablakból egy nagy köcsög aludttejet, azt kitöltötte egy zöldmázas cseréptálba, vádlottaknak úgy, mint tanúknak kezükbe adott egy-egy darab kukoricza-kenyeret – olyan sárga mint a viasz – meg egy festett fakanalat.

– Egyetek, fiaim. Máskor vigyázzatok a kisebbre.

Pistika is megkapta a maga fakanalát és kukoricza-kenyerét. De ő elhajította mindkettőt, ellenkezvén önérzetével, hogy a sértővel érintkezzék, míg az ügy a lovagiasság szabályai szerént el nem intéztetett. Szöpögött és kökényszemmel (értvén a kökénynek nem színét, hanem ízét) bandzsalított a négy gyerekre, a kik imé gonoszságaik díjába még aludttejet kapnak, holott megérdemelnék, hogy czérnaszállal asztallábhoz kötöztessenek. De ilyen ez a földi igazságszolgáltatás.

A gyermekek az aludttej végén egymásután kiszökdöstek. Lehetetlen az, hogy valaki meg ne adja az árát az ilyen bűnténynek. A ki legutoljára maradt, majd azt fogják kihúzni a bőréből. Jobb lesz menekülni szép szerrel. De a negyedik is vidám arczczal siklott ki a kisajtón. Ott összeülének tanakodni s törték a fejüket a közelmúlt eseményeinek összefüggésén. Nem foghatták fel az erkölcsi világrendnek ezt a szokatlan abnormitását, melyben a bűnt aludttej követi.

Másnap reggel aztán a hány Jánoskája és Sárikája volt a falunak, az mind előállott a szeredásával meg a kosarával. Példának okáért beletették a Hübnert meg a zsoltárt, hogy kitünjék, miszerint a sült töknek meg a pattogatott kukoriczának még marad elég hely! Hiába bizonyozták nekik, hogy nincs iskola. De igenis, hogy van. Patak ángyi a mester. Már tegnap is egész nap ott játszottak a gyerekek.

A Patakék udvara megelevenült. Ilona sorba ültette őket a talpgerendára. Énekeltetett velük, imádkoztatott, azután megleczkézte őket. A zsoltárosokkal két verset, az ábéczésekkel két sort. Mikor ebből is kifogyott, diktáltatta a tizparancsolatot, meg a kétszerkettőt. Megállapította az osztályrendet, azután hagyott nekik könyvnélkül valót. Azt jól meg kell tanúlni, mert a ki egy szóba megakad, azt levetteti. Most imádkozzatok tanulás után valót.

Hohó! még akkor nem mívelődött így ki a világi nép. Csak szegény paraszt gyerekeknek való imádságot tudtak.

«Én édes Jézusom! cselekedjed, hogy a te tudományodat mind holtig szerethessem, követhessem…»

A gyermek vette kalapját, könyvét, a leány kosarát és az udvaron sorba állott szépen párosával. Külön sorban a felszegiek, külön sorban az alszegiek. Az első gyerek kezdeményezésére megindult a kis sereg és harsány köszönéssel hagyta el a Patakék udvarát.

A falu asszonyai csak várták, hogy meddig tart ez a komédia s mikor kergeti szét Ilona végképpen a gyerekeket? De ő nem látszott megunni a dolgot. Napról-napra többen jelentek meg s ő lelkiismeretes hűséggel tanította őket, a hogy tudta.

Fenyítéket nem tartott (ehhez éppen úgy nem tartotta jogát, mint az írásmagyarázáshoz), tehát minden gyermek vonzódott, sietett hozzá. Az árnyékos udvarban tetszett mindegyiknek a világi lét sora. Gyönyörűség volt az életük. Tanterv, leczkerend, mulasztási jegyzőkönyv és a közmívelődés egyéb házszabályozói nem voltak ugyan: de Ilona nem is igen értett ehhez, a gyermekek pedig nem követelték. Ők csak azt érezték, hogy mennyivel szebb az élet idekint a tágas, szellős, homokos udvaron, mint abban az utálatos lyukban, a hol régebben reggeltől estig be voltak gyömiszelve, s melynek két bunyik ablaka folyvást csikorgatta rájuk a fogát, mint a kisértet.

Ilona hivatalát mások is megkivánták. Ki hiúságból, ki büszkeségből, ki kötelességérzetből ráadta magát, hogy tanítson. A maga gyermekeit is meg a rokonokét is. Hiszen az nem is mesterség. A mit a Patak menyecske megtehet, azt ők is megtehetik. Lett egy helyett öt iskola. A gyermekeknek jó dolguk volt. Ha egy helyütt levetették őket, vagy unták magukat, mentek a másikba. Az asszonyok versenyeztek egymással, ki tud többet tanítani. Még a csillagtalan zsoltárokat is.

De azért Ilonáé maradt a legnépesebb. Nemcsak azért, mert neki legjobban kezére áll a tanítás, hanem azért is, mivel ő olyan jó és gyengéd volt. No meg hogy tagadhatatlanul igen szép is. Nohát! szép, jó, igaz: egész életünk ezt keresi, hát a gyermek hogyne szeretné, ha megtalálta.

Milyen nagyra van a jámbor amerikai ember a találmányával, hogy a gyermekek legjobb tanítói a nők. Persze, hogy azok! Ki is más, ha csak angyal nem? Tudtuk mi ezt ezelőtt kétszáz esztendővel, mikor még az ő rongyos országuk a világon sem volt!

*

A világ aztán haladt a maga kátyús útján. A robot emberei – miután lelkük dolgát ellátták – nyugodtan folytatták napi munkáikat a parancsolat szerént, mely azt mondja: Hat napokon munkálkodjál…

Végezték minden dolgaikat. A kaszálást, gyüjtést, aratást. Kiki szolgálta a robotot magának is, meg az uraságnak is, mert annak a törvénynek ez az exegesise: öt napon magadnak, a hatodikon pedig az uraságnak.

Patak Istvánt is várta a maga földje, meg az uraságé is, de az ő kezén egészen másnemű szerszámok vannak most, mint kasza és sarló.

A háznál van elég cseléd. Két öreg, két apró. Mind a négy alkalmas a készet fogyasztani, de megkeresni alkalmatlan mind a négy.

A szegény asszony most már nem taníthat; a gyermekek magukra hagyva játszanak az udvarban, de azért együtt vannak Patak szüle perpatvarkodó fenyítéke alatt, kinek sehogy sem tetszik az, hogy unokáit úgy teletömködi az a sok gyerek mindenféle jóval. Már hiába, ennek minden mestergyerek alá van vetve, azért békével kell tűrni sorsát. Másfelől öreg Patak István gyűjti maga körül a csalánvágó göcshöz a sok czéda cselédet. Kikérdezi őket, aztán ócsárolja tudományukat. Keveset tudnak. Mikor ő is iskolába járt, nem ennyit tudtak ám. Deákúl is tudtak énekelni.