Azt rájuk disputálja, hogy tanúlják meg. Nyaggatja vele őket, veri a taktust féldélig. Hátha elvetődnek az «atyák» az ő árva falujokba is. Legalább ne valljon a menye szégyent.

Minderről Ilona semmit sem tud, hétszámra robotba jár. Sokkal adósok, a mit szántáskor, kaszáláskor nem szolgálhatott le, mivel az ekeszarva meg a kasza nem asszonykézbe való. Sarlóval kell leszolgálni, a mit lehet.

Ruhába kötve kiviszi a munkára kenyérkéjét s mikor a többiek hozzáülnek a délebédhez, öten-hatan karikába, ő elbúvik vele valami kereszt árnyékába magánosan. Ne lássák, hogy nem eszik főttet.

Napnyugatkor hazatér s míg más pihen, ő marhát etet, fej, főz, tisztogat; mikor mindenki elnyugszik a háznál, akkor kimegy a konyhára, ott mos, szárít, mángorol; onnan kimegy az udvarra, megtekinti a jószágot, vet a lónak; bejön, megcsókolgatja kicsinyeit; ledűl a kisebbik mellé, a ki felébred és elkezd sírni. Ennek tej kell, azon elalszik gyermek és anya. A gyermek álmában is gőgicsél, az anyának álmában is fülébe hangzik az ének, melyen elaludt.

Egy keveset lop; akkor felkél hajnal előtt, veszi sarlóját, kimegy a maguk földjére. Arat a mit arathat s fel is köti maga. A kelő nap megint ott látja a többi között.

Búzát aratnak, tiszta búzát. Ötven-hatvan asszony széltiben elfogja a nagy tábla aranytengert s vigan dalolva, nevetgélve vágják engedelmes hullámait. Mögöttük férfiak kötözik kévébe a lerakott markokat s ezek mögött egy ispán áll, a kit mostoha sorsa arra kárhoztatott, hogy a hátrahagyogatott konkolyszárakat csapkodja lovagostorával reggeltől estig. A nők tiszta fényes fehér ruhába öltözve, mint az angyalok. Óh a búza nagy király, aratása nagy innep, hova csak diszruhában szabad megjelenni. Minden szeme arany. Istenáldás, melyet nem szabad pocsékolni. Szelíd kézzel kell összefogni egy-egy markot (a ki szépen bánik vele, azt megérzi a kalász, gyöngéd szeretettel simul hozzá és hálás hízelgéssel hajlik balkarjára, mint egy szőkefürtű gyermek), gondosan kihagyni a konkolyt, mint azt az evangéliomi gazda parancsolta; nagy tarlót hagyni, mert a ki tövin vágja, az egytől három napig tartó derékfájásra itéltetik a bölcs természettől, a miért a földtől ellopta, a mi a földé. Kaszával, ezzel a brutális, éktelen és zabnak való szerszámmal, melyet bizonyosan a vandalusok alkalmaztak legelőször búzavágásra, s a melynek minden mozdulata olyan bőszűlt, kegyetlen, kérlelhetetlen, mint a hóhér pallosáé, ugyan melyik férfi merészelné kaszával illetni a füvek királyát? A mi korunk, mely kitalálta a mesterséget egyszerre kitakarítani is, tékozolni is. Csak gyorsan mindent egy kaszavágással. Hadd ugráljon a szem szerteszéjjel! Csak szalma legyen sok!

Mikor az ispán delet parancsolt, mindenki keresett magának egy kereszt-kebelt s ebédjéhez látott. Ilonának nem az étel kellett, hanem a pihenés. A sok álmatlan éj, férje sanyarú sorsa, elhagyattatásának mindig gondosan titkolt, de folyvást emésztő fájdalma kimerítették erejét. Kinézett magának egy üres keresztet, oda bevonúlt, lehajtotta fejét egy kévére, betakarta arczát kenyeres abroszával és elaludt mélyen.

A többiek a szokott egy órai alvás után sarlójuhoz mentek s hagyták a szegény asszonyt tovább aludni. Hadd pihenje ki magát, hiszen nem tartoznak ők az uraságnak rendőri szolgálattal.

Az ispán észrevette a hiányt. Nem tudakozta ki hiányzik; úgy is hiába kérdezte volna, mert ez a lelketlen paraszt nem vall egymásra. Sorba járta a keresztsorokat maga, s minél tovább ment, annál inkább felbőszült s annál erősebb büntetést forralt annak a naplopónak, a ki őtet ebben a pörkölő időben úgy megfárasztja maga után. Akárki lesz, megkeserüli.

Távolról megsejtette az alvó asszonyt s óvatosan, lábujjhegyen lopózkodott felé. Az aratók észrevették; nem tudták, mit akar, csak annyit sejtettek, hogy nem jóban töri a fejét. Elkezdtek hujjákolni, mintha nyulat ugrasztottak volna fel. Talán fölébred majd.

Az ispán még jobban dühödött; tudta, hogy az egész csinált lárma azért van, hogy az ő szándéka meghiusuljon. Meggyorsította lépteit s a mint az alvóhoz jutott, a kezében lévő korbácscsal végigvágott rajta, hogy a vékony patyolatinget egyszerre elfutotta a vér.

– Adta rossz bestiája, így lopod te a napot.

Az asszony szívszaggató üvöltéssel ugrott fel, lekapta fejéről az abroszt, felállt, azután hátragörnyedve, vonagolva térdrerogyott s összekulcsolt kezekkel nézett az ispánra. Nem tudta, mi történik vele.

Az ispán maga is megijedt, a mint a gyönyörű alakot meglátta.

Megsajnálta, mivel olyan szép: de hát minek takarta el arczát? Valami formátlan teremtést vagy vén asszonyt ütni: az más, azt nem tiltja a lelkiismeret. De szépnek és fiatalnak okozni fájdalmat: ezt az ispáni hatalomnak sem engedheti meg az ispáni lovagiasság.

Próbálta a dolgot elütni. A durvaságot otrombasággal. Mert hogy egyenesen beismerje durvaságát, sőt bocsánatot is kérjen: ez gondolatnak is bolond.

Még egyet vágott az asszony másik vállára, kicsit, a mi arra volt szánva, hogy megenyhítse a másikat, a nagyot és vérzőt.

– Hát ilyen amolyan álmos menyecskéje! tartsad csak a hátadat! Ármányos! így csalsz te meg engemet. Takarodol mindjárt aratni!

Az asszony magához tért ijedtségéből. Felkapta sarlóját és futott az aratók felé. Orczáján a köny csorgott alá, hátán a vér.

Az ispán engedte futni az asszonyt, s mikor annyira volt már, hogy utól nem érheti, ő is megeredt utána nehézkes gyorsasággal topogva és magasra szedve térdeit, mint a ki tetteti, hogy teljes igyekezettel fut. Korbácsát magasra emelgette. – Várj csak, semmiházi ármányosa te! csak érhesselek utól.

Hadd lássák, hogy csak tréfa.

Az aratók hallották az asszony jajsikoltását, aztán látták, a mint fut feléjük; utána az ispán nevetve, kiabálva, öklét mutogatva.

Elébe szaladtak Ilonának, kézen fogták, úgy vezették egy kévéig, ott leültették.

Egyik az idősebbek közül felemelt sarlójával megfenyegette az ispánt.

– Ide ne jőjjön az úr, ha kedves a szemevilága, mert kivagdalom a szemeit ezzel a sarlóval itt ni!

Azután Ilonkához fordult.

– Mutasd édes rajom, hol fáj? mutasd a válladat.

Sírtak vele együtt. Vígasztalták, biztatták, hogy nem mély a seb, majd begyógyúl az.

– Begyógyúl, begyógyúl, – zokogott az asszony. – Nem is az öl meg, hanem a szégyen.

– Ó fiam! a szegénynek semmit sem szabad szégyenleni, – dörmögött az öreg bátyura, ijesztően húzván össze tüskés szemöldökeit.

Az ispán elővette tűzszerszámát és belemerült a csiholásba. Lássák, hogy dolga van, azért állapodott meg, s nem azért, mintha nem merne közelíteni. Csiholás közben fél szájjal (a másik fele a pipát marta) böfögtette otromba tréfáit, minden szó után nagyot röhögve.

– No bizony nagy baj is az! Egy kis asszonyhús. Ne féljetek, kitelik a maga foltjából. Még vastagabb lesz, ha begyógyul. Háj nő a helyén. Halnak ám abban az asszonyok rakásra.

Nem szóltak neki vissza. Mit szaporítsák a szót. A sebet kimosták, betapasztották forrasztófűvel, melylyel az aratók a sarlóvágta sebeket gyógyítják s a mely mindenütt kél, a hol búza van. Egyik a király, másik a királyné. Egyik táplál, másik gyógyít.

Mikor betapasztották a sebet, folytatni kezdték a munkát. Ilona is velük együtt. Aratott és folyvást könyezett.

Némán dolgoztak: egy szó sem hallatszott az egész hosszú délután, csak a tüskés szemöldökű bátyura dörmögött folyvást, a mint a kévét térdelte, szorongatta. Mintha az ispánt térdelné s annak a nyakát fojtogatná azzal a szalmakötéllel.

Az ispánnak nyomta a szívét ez a nagy hallgatás.

Óhajtott szabadúlni ettől a naptól, azért még jól fenn volt a nap, mikor kimondotta a munkabeszüntető szót.

De most senki sem hallotta. Folytatták tovább is az aratást. Az ispán felült lovára s mint a ki sértve érzi magát e dacz által, elvágtatott. Mikor egy domb mögött eltűnt, akkor a tüskés szemöldökű bátyura is készen volt a kévéjével, azt felemelte félkézzel, de megint csak eszébe jutott, hogy az a kéve nem Isten ostora (mint az, a ki helyett földhöz akarta vágni), hanem Isten áldása: azért szép gyöngéden ölbefogta, s egy csonka keresztre föltette papnak.

– Elég.

Akkor abbahagyták az aratást. Ilona kisírt szemekkel ment a kereszt tövéhez, fölszedni az egyét-mását.

A bátyura oda sarmallódzott hozzá.

– Kegyes leányom! – szólt neki reszkető hangon, – úgy fáj a szívem éretted, mint ha késsel hasogatnák! De azért el ne busúld ám magadat, hogy az az… istentelen ember úgy bánt veled.

– Dehogy búsulom, bátyámuram! A jó Isten engedte meg neki, mint Sémeinek. Az ilyen munkát nem bízza jó emberekre. Majd megfizet neki.

– Ha én azt tudnám édes leányom! – Azután közelebb lépett az asszonyhoz, megfogta kezét s búsan szegezte rá tüskés szemeit.

– Ilona! te úgy tudott az irásokat, mint a pap. Hát mondd meg nékem, miért látogat téged az a szent Úristen, mikor te jó vagy, hív vagy, istenfélő vagy!

– Nem tudom, bátyámuram! nem is kérdeztem még soha. Nem is vagyok olyan jó, mint kegyelmed mondja. Nálam jobbak is szenvednek, sokkal többet. Mi az én szenvedésem az én szegény jó uraméhoz képest, ki nem láthatja a nap világát sem? A szemevilágait sem – tevé hozzá sírva, – az én szegény kis árváimat.

– Lássa kegyelmed – folytatta azután szilárdabb hangon – még eddig nem is szenvedtem. Gyermekeim és a ház gondja miatt időm sem volt búsulni, Istenem! milyen gonosz vagyok én! sokszor fél napig sem jutott eszembe szegény férjem szenvedése. Most már nekem is van mit szenvednem. A szégyent. Köszönöm a jó Istenemnek, hogy ezt rám bocsátotta. Ha nem szenvednék, azt hinném, hogy Isten elfelejtett és megvetett. Ebből tudom, hogy van rám gondja és szeret: mert vesszőz.

A bátyura mélyen sóhajtott. Óh asszony, nagy a te hited.

Azután eleresztette az asszony kezét és tovább kullogott, dörmögve, fejét csóválva:

– Ha én azt tudnám!

Ilona aztán felvette az abroszát, egyik sarkát megáztatta vízzel s megtörülgette vele szemét, arczát, homlokát. Ne lássék meg rajta a sírás; hogyan menne ő kisírt arczczal az ő kis madárkáihoz? Összekapkodta egyét-mását, sietett haza az ismert gyalogúton. Öt-hat fecske kiséri, előzi, játszik, kering, csicsereg feje fölött, mintha dalra akarnák ingerelni régi ismerősüket. De ő meg sem látja a fecskéket. Nem vehet már részt a többiek víg éneklésében, melynek hajdan ő volt kezdője és vezetője; nem veri vissza rigóhangját a közeli erdő. Feje meghajlik a fáradság, a fájdalom, a szégyen hármas súlya alatt. Az útra kihajló búzavirág, melyet gyors lába megmozgat, fejcsóválva mereszti utána kék szemét.

– Sohasem volt ez ilyen. Mi találta ezt?

A tüskés szemöldökű bátyura egy darabig nézett az elsiető asszony után, azután egyet gondolt, felvette furkos botját, beleakasztotta a vizeskorsót s öreg lábaival, fiatalhoz illő gyorsasággal megeredt a gyalogút felé. Ott, hol a gyalogút letér a dűllőről, megállapodott, kétfelé vetette lábát, szétterjesztette az öreg szűrt, mintha most is gyerekeket akarna vele fogni, úgy várta be a többi aratókat, kik utána csoportonként hullároztak, és a kik már most egy toppot sem mehetnek tovább, mivel a bátyura elzárta előlük a gyalogutat.

– Atyafiak! – szólt hozzájuk szeliden, – annak a szegény asszonynak annyi a baja, hogy három embernek is sok volna. Összetöri maholnap. Kenyerét most is azon mód vitte haza, a mint hozta. Búzája még most is aratatlan, hajnalonként aratgat valamicskét, mikor más alszik. Jertek takarítsuk le neki eklézsia-sorába, hadd legyen reggelre egy kis öröme. Kiadja az estve, szép holdvilág van!

Az öreg nem várt feleletet, úgy is tudta, hogy szavát fogadják. Elindult s nem tért a gyalogútra, mely haza vezet, hanem végig ment a düllő úton s a jobbágyföldek felé tartott. Az egész sereg utána ballagott, kissé fáradtan, de jó kedvvel, szívesen. Soha sincs az embernek olyan jó kedve, mint mikor valakinek igazi örömöt akar szerezni, vagy szerzett.

Neki álltak a Patak István búzájának, melyből még alig volt öt-hat kereszt letakarítva; learatták, felkötötték, keresztbe rakták. Két órai munka volt az egész.

– No lám! itt nem lábatlankodott az ispán, mégis milyen becsületesen dolgoztunk! – szólt egy fiatal ember, mikor a legutolsó két kévét gyöngéden ölbe fogva keresztbe helyezte. Itt az ötvenedik kalangya.

A bátyura felmutatott a teljes holdra, mely gazdag ezüstjét pazaron hintette a tarlóra.

– Ott van az ispán, öcsém. Az látta minden sarlóvágásunkat s eddig már el is mondta a gazdának. Hej fiaim! nagy robotot szolgáltunk mi a mai napon. Gyerünk haza, fiaim! Jó éjtszakát se kivánjunk egymásnak, mert a ki még ma sem alszik jó izűt, annak ugyan rossz lelke lehet.

Hazatisztúltak szépen, csendesen, dal nélkül. Otthon várhattak rájuk az elázott eczetes levessel.

A bátyura Patakék ablaka alatt ballagott el. Úgy szeretett volna bezörgetni az ablakon. Aludjál nyugodtan szegény asszony! Ne szorgalmatoskodjál a holnapi napról, mert Isten gondot visel a te dolgaidról. De csak nem zörgetett be, mert hátha csak most szenderedett el: bűn volna felébreszteni. Aztán meg mit dicsekednél azzal, a mit más tett? Hadd aludjék szegény tovább. Majd elámul holnap, ha észreveszi, hogy rászedték.

Holnap? Bizony holnap ám; még pedig az a holnap mindjárt meglesz. Mert ímé a bátyura még el sem végezte talán estvéli imádságát, a menyecske már felkél, kimegy a kertbe s ott szétnéz az égen. Éjfél már régen elmult, mert az aratócsillag lement, mindjárt hajnalodni kezd. Sietni kell.

Néhány percz alatt készen van az útra, a hosszú munkára, melytől nem tudja, mikor lesz pihenése. De a pihenés eszébe sem jut annak, a ki be sem láthatja munkája végét.

Megy halkan, nyugodtan; semmi fájdalma a tegnapi sebnek, arczán semmi maradványa a tegnapi borúnak. Bal vállán abrosz úszik palást módjára, jobb kezében a sarló. Mind a két szemében az állhatatos kitartás szelíd fénye. Ha pogány volnál, azt hinnéd, Ceres istenasszony, a ki elveszett leányát indúlt keresni ebben a mély éjtszakában. De neki már reggel van, hallhatod énekéről, a mit csendesen dúdolgat.

Most betér a düllő-úton. Minél közelébb jár a jól tudott földhöz, annál inkább gyorsítja lépteit. Most megáll, gondosan körűlnéz, szemlélődik, csóválja szép fejét, tovább megy. Ez nem az. Minden mesgyénél ismétli. Ez sem az, ez sem az.

Végre a düllő végire jut. Most már félni kezd. Nem találja a maga földjét. Eltévedt, vagy álmodik, vagy megtébolyúlt, hogy nem talál a magáéra? Mért nem kiált rá az a sok veríték, az ő homloka vizének folyásai: Itt vagyunk!

Visszatér a merre jött, még gondosabban megvizsgál minden tüsköt, minden mesgyét. A szomszédok földét mind felismeri: de hová lett az övé?

Végig megy a tarlón. Itt kellene lenni, de ez le van aratva.

Most visszatér és sorban kezdi vizsgálni az első kereszteket. Ezeket én kötöttem, suttogja magában, a mint két-három kévét megemelint. Ezek az én kévéim!

– Az én kévéim! – ismétli reszketve s lázas izgatottan nyúl egy alsó kéve alá, ha ott van-e a kötélcsavaró-pálcza, melyet tegnap reggel rejtett oda.

Ott volt.

Elámúlva tekintett végig a hosszú keresztsoron, szétnézett jobbra-balra, mintha keresné, kinek köszönje meg; azután mikor senkit sem látott, zokogva borúlt a legközelebbi kévére.

– Köszönöm, édes jó Istenem!

V.
(Isten azt is megbocsátja.)

A siető nyarat utólérte a lankatag ősz, el is temette Patak szülével együtt.

Öreg Patak István megsiratta öreg társát. Minthogy pap nem volt, a ki elpredikálta volna, csendesen kikisérték a temetőbe; ott énekeltek fölötte sírnál mondandó énekeket. Visszajövet, útközben, aztán meg a torban az öreg gazda elismételte mindazokat a textusokat, melyek a halotti prédikácziókból megmaradtak emlékezetében. Ez volt a parentáczió.

Az öreg aztán azon kérte Istent, hogy csak addig engedje élni, míg egyszer megláthatja kedves fiát. Hadd az fogja be az ő szemeit. Akkor örömmel meghal.

De Isten mást végzett felőle. A tél az öreg gazdát is eltemette öreg társához és Ilona magára maradt.

Azt hinné az ember, hogy ennyi bajú és fájdalmú asszonynak a két öreg csak aggatott. Igen is aggatott, mint az iszalagnak a korhadozó sövény. Az iszalagnak semmire sem kell az oszlop, csak ő azt körülfolyhassa, beárnyékolhassa, bevirágozhassa. Ha az oszlop végképp kidől, a folyondár is kisárgúl.

Csak most kezdi érezni az élet sulyát. Míg élt a két öreg, vagy egyiknek vagy másiknak a kettő közűl mindig volt valami panasza, a mit ő szeliden tudott orvosolni; valami parancsa, a mit ő neki kellett teljesíteni. Micsoda asszony az, a kinek senki sem parancsol, a ki jár a maga esze után? Igaz, hogy mindent, a mit tenni kellett, ő gondolt el, ő szabta meg a rendét a dolognak, de azért úgy intézte, hogy mind arra a mit teljesített, ipa adja ki a szót.

Azonkívül jól esett tudnia, hogy van két igaz szív, a ki megosztja vele fájdalmát, melyből – háromfelé osztva – egy-egy részre mégis csak kevesebb jut. Jól esett tudni, hogy a legnagyobb, legigazabb része ennek a fájdalomnak az övé, mert ő tudva, készakarva viseli azt. Csak egy szavába kerűlne megszabadúlni minden fájdalomtól, de nem teszi. Édes dolog a keresztet önként viselni azzal és azért, a kit szeretünk. Ő önként vette fel, önként viseli, nem addig, a meddig neki tetszik, hanem a meddig Istennek tetszik. Ni milyen nehéz! ni milyen magas! ni milyen vérző! ni milyen könnyen földre dobhatnám, ha akarnám! De nem akarom. Én nem kerestem: Isten tette vállaimra; ő parancsolja, hogy vigyem. Hát viszem.

Vitte. Sohasem mutogatta, sohasem panaszolta, míg az öregek éltek. Most, hogy meghaltak, a megosztott fájdalomnak mind a három része ő rá nehezűl. Most érzi magát elhagyatva és sír sokat, még ha látják is.

*

Kegyetlen idő.

A Mecsek megeresztette a havat. Úgy esik, hogy nem is fér a földön, hanem a házereszre kívánkozik. Nyomásnak híre sincs az utczán harmadnap óta; gyerek nem jöhet az iskolába, mert a hó elnyelné mind.

Az ablakok befagyva, hogy ki sem lehet látni. Ámbár István gazda erősen nyomkod az ablak derére egy forgalomból kiüldözött pénzdarabot, mintha azt akarná megmutatni, hogy neki sikerűlend a polturával elérni azt a czélt, a mire az ezelőtt negyven esztendővel veretett: egy kis szabadabb kilátás a nagy világba.

Mikor az egyik fiók tele van már a LIBERTATE fonák lenyomatával, akkor folytatja ezt a munkát a másikon. Az nem tesz semmit, hogy míg emezen terjeszti a Libertast, addig az első fiók figuráit megint csak belepi a kegyetlen dér: az ő piros keze ott küzd féldélig a külső ellenséggel s reméli, hogy majd valamelyik lenyomat érvényben marad. Csak próbálgasd jó fiú! Hátha neked sikerül.

Bennt a szobában jó meleg és nagy csendesség, melynek némaságával egy rokka gyors pergése küzd. A szép szálú kender a fáradhatatlan ujjak között finom fonállá sodródva szalad fel a teljes orsóra szakadatlan futással.

Csendes munka. Életemésztő, asszony-magasztaló.

Zajtalan életét, alázatos munkáját, nyugodt lemondását, egymásból folyó kötelességeit ábrázolja annak a szelíd és értelmes valóságnak, a ki rajta ül, a nélkül, hogy kérdené: meddig tart ez? Szerencse, hogy nem kérdi, mert imé a gép folyvást feleli a lábas órával: örökre… örökre… örökre…

Ti, a kiket Isten az emberiség nevelésének örök munkájára hívott el, olyan társat keressetek, a ki fonni tud és szeret. Nem azért, hogy házi-vászonba öltözködjetek csúfra ebben a papirgalléros és hangedlis világban, hanem azért, hogy ha kétségbe estek valamikor munkátok sikere felől: az a folyton folyó fonál tanítson meg benneteket munkálkodni tudni a siker várása nélkül és mégis jó kedvvel, a befejezés reménye nélkül és mégis bízva.

Míg István gazda a Libertas megörökítésén erőlködik, azalatt Jánoska az öreg tornyos nyoszolya felmérésével küzd, azt iparkodván bebizonyítani, hogy ő képes annak a nyoszolyának a hosszát fellépni, még pedig úgy, hogy az ágyterítőt is magával viszi hitelesítőnek; a mi pedig hogy nem kis mesterség legyen, tudhatjuk magunkról, mikor mi is ilyen Jánoskák voltunk.

Hanem az ilyen Jánoskák – magunkról tudhatjuk azt is, – sokszor nagyobbakat mernek, mintsem végrehajthatnák. Annálfogva ne csudálkozzunk rajta, ha Jánoska pályája felén összeroskad. Tán a feje is megérzi, ha korábbi tapasztalásai hirtelen eszébe nem juttatják az opportunitás arany réguláját. Őrizd a fejedet. Őrzi is ezt minden ember, csak a Jánoskák vetik koczkára, ha felnőnek.

Jánoskában még fel sem ébredt a költő, kinek az ilyen tragikus bukást megkeseregni szent hivatása, midőn az anya már mellette termett, egyik kezével felkapta az ijedt gyermeket, a másikkal pedig a költői igazságszolgáltatást hajtotta végre az intrikus nyoszolyán.

– Ez bántott? kedves rajom te! Ez a csunya nyoszolya! Ne! Ne! Üssed te is kis fiam! Üssed édes kis árvám te!

De Jánoska műérzéke tiltakozott a dráma ily gyors lefolyása ellen. A bukás fájdalmát hadd zengje el elébb a khorus, aztán ám lakoljon a vétkes. Másként paródia az egész.

Elkezdett keseregni, a hogy csak igazi múzsa kesereghet. Utóljára is meg kellett vigasztalni.

Az anya ölébe vette és elkezdte dúczolgatni. Jánoska lassanként elcsendesedett s csak néha zokogott fel. Ilyenkor az anya lehajolt hozzá és homlokon csókolta.

– Édes kis árvám te.

István gazda, a ki t. i. az ablakon küzd a Rákóczy-poltura forgalomba hozásával, erre a szóra mindig hátratekint és kimereszti nagy fekete szemeit. Gondolkodik. Miért hívják a Jánoskát árvának? Hiszen a bornyúcsordást nevezik árva Jancsinak. Hát a Jánoska is bornyúcsordás?

A mint ezt a syllogismust – mely a mint látjuk, egészen helyes – összeszerkesztette, megkérdezte anyját:

– Anyám! A Jánoska is borjúcsordás?

– Nem az kis fiam; miért kérded?

– Hát miért nevezed árvának?

– Azért fiacskám, mert árva; te is az vagy.

A gyermek még jobban kimeresztette szemeit.

– Hát milyen az az árva?

– A kinek apja nincs! – felelt az asszony, miközben az ölebeli kisded arczára két csepp víz hullott. Az anya szépen lecsókolta.

A kis István mindezt látta, de persze, hogy nem értette. Hanem hogy érzett valamit, onnan gyaníthatjuk, hogy a kályhasutba szaladt, onnét előczepelt egy gyalogszéket, arra ráállott és leborúlt a Jánoskára. Megcsókolta nagyon, csak úgy fénylett bele a Jánoska orczája, és ő is azt mondta neki: Édes kis árvám te!

Az asszony aztán Pistika fejét is ott marasztalta. Ráborúlt mind a kettőre. Egyik szeméből egyikre csordult a könny, másikból a másikra.

Ebben a helyzetben találta őket a bátyura.

Nagy, reszkető, skálára szedett sóhajtással köszöntött be, s goromba szemöldökei mögül kegyetlen fénynyel szegezte két szemét az egymásra borúlt három alakra. Látszik rajta, hogy nagyon teli a szíve, sokat szeretne mondani.

Furkós pálczáját megtámasztja az ajtósarokhoz, bocskorát megsöprögeti az arra rendeltetett söprűvel, akkor rámordúl Istvánkára keményen.

– Te gyerek! mit aggatsz ott anyádon! Gyere onnan, mert oda ragad a fejed a Jánoskáéhoz.

Azután egyet vet az öreg szűrön s annak ujjában kotorászni kezd, mely mívelet egyszerre megváltoztatja István deák érzelmeit. Kiváncsian lesi a bátyura kezét, kitől szeretne szabadulni minden alkalommal, de sohasem lehet, mivel a bátyura szűre ujjában mindig van valami, a mi Pistika szabadságérzetét farkasgúzsba köti.

Imé most is puha meleg lángos bontakozik ki a szakajtóruhából, melyet bátyura a szűrujjból elővonszolván, az asztalra tesz. A lángos mellett egy töpörödött piros alma. Az egyetlen és utolsó, melyet bátyura a zab-garmadában talált, és saját unokái rövidségével ide hozott. Ebből is látszik, hogy milyen szívtelen egy vén ember ez!

– No te szegény asszony, hát mire végzed?

(Ez a «mire végzed» nem egyéb paraszt euphemismusnál, e helyett: «mit csinálsz?»)

– Tünődöm az életem során, bátyám uram! – felelt az asszony, megtörölve szemeit. – Ebben a kegyetlen időben minden jobban fáj. Egész héten senkisem nyitotta rám az ajtót. Kegyelmed az Isten angyala.

– Majd bizony ilyen bozontos vén bolondot választ ő szent felsége a maga angyalának! – morgolódott a vén paraszt. – Azt gondolod, azért jövök, hogy téged vigasztaljalak? Hol az eszed? Csak búczorgok, mint az állat, a ki vesztét érzi. Itt hoztam egy kis vakarcsot, a menyem küldi. – (Nem igaz, mert csente az öreg.) Hát neked, te gyerek, kell-e ez az alma, vagy visszavigyem? Mit adsz érte?

A gyermek a polturáját ajánlotta fel.

– Ér is az valamit, hadd lám. Bolond volt, a ki verette. Hajítsd pokolba, mert még felkötnek érte. Kérdezd anyádat, mit tud apádról. Mikor vetik már ki abból a lyukból?

– Nem tudom én, bátyám uram! – felelt az asszony. – Kétszer is jártam már a városban, de közel sem juthattam hozzá. Azt mondták, a fiskus úrnak könyörögjek. Én oda nem megyek.

– Nem hát! – dörmögött a vén goromba, – mert ott leharapják az orrodat. – Azután nagyot sóhajtott.

– Asszony, asszony! azt sem tudom, mit beszélek. Isten ne vegye bűnűl, úgy húz hozzád a szívem: jobban, mint a magam cselédeihez. Észre sem veszem, mikor itt vagyok nálad. Jobb is volna mihozzánk jönnél lakni. Elhozod ezt a két nagyfejű gyerekedet. Úgy sincs nálunk elég. Hadd víjjanak.

István gazda tiltakozott ellene. Ő nem adja oda az anyját.

– Hát nem is kérdezed, hol jártam a héten? Meglátogattam a tiszteletesünket Ujfán. Bezzeg nem bánja, hogy az uraság kihordatta innen. Azt mondja, az nagyobb kenyér, mint a miénk volt. Van neki bora sok, még zab-konvencziója is. Készpénz húsz forint. Vaj, méz hat itcze, száz fej káposzta, só, fejetés, fűszerszámra négy márjás. Egészen meggazdúlt. Van neki fias tehene kettő, most meg lovat akar venni. Dicsekszik nagyon. Azt mondja, nem is adja papnak a fiát, hanem fiskálist nevel belőle.

– Fiskust? – kérdi ijedten az asszony.

– Azt hát. No ne szaladj el, nem ilyen nadrágszaggatót, mint a mienk, hanem istenfélő urat, a ki a szegények ügyét felfogja a törvény előtt.

– Hát aztán még mit beszélt vele kegyelmed?

– Követeltem tőle a templomkulcsot, de azt felelte, hogy azon ne búsuljunk, jó helyen van az. Jó helyen, jó helyen! – dünnyögött az öreg. – Patak Istók is jó helyen van, de már unja. Ő kigyelme erre megint azt felelte, hogy a kulcs mindjárt előkerül, mihelyt Patak Istók akarja. Azután azt mondta, hogy ne ő nála keressem a kulcsot, hanem idehaza. Te! Talán tudsz róla valamit?

– Mit akar kegyelmed vele, tán bevinné?

– Száradjon el a keze a ki bevinné! Én be nem viszem soha! Csakhogy mégis fáj, hogy az egész falu baja miatt te szenvedsz, jámbor! Ne volnál csak te, majd gondolnék is én az uraddal! Más is volt már ott, mégsem rothadt ki az oldala.

– Én miattam pedig ne aggódjék kegyelmed. Én is tudom tűrni, a mit rám mért az én jó Istenem! Csak bár szegény uram tűrné, de attól félek, sokat búsul miattunk.

– No búsulhat is a jámbor! – felelt a bátyura, azután még gorombábbra húzta össze szemöldökét. – Hát azt tudod-e, hogy a többi már haza szabadúlt?

Ilona összerezzent. Arcza kigyuladt, felkapta Jánoskát és össze-vissza csókolta.

– Tréfál kegyelmed. Nagyobb híre volna annak.

– No már pedig elhiheted, ha mondom. Azt kívánod, hogy megesküdjem három fej vöröshagymáért? Én láttam ezzel az én két (megmondta, hogy milyen) szememmel. Beszéltem is mind a hárommal.

– Hiszem már bátyámuram, hiszem már! – szólt reszketve az asszony, s újra megcsókolgatta az alvó kis fiút.

A bátyura fejet csóvált ennek az örömnek.

– Hát mit gajdolsz annak, hogy kilökték őket a tömlöczből? Jobb bizony sírnál rajtuk!

– Hogyne örülnék! Ha ők kiszabadúltak, az én szegény uramat sem tartják tovább a vason.

– Szegény asszony! azt gondolod, ő kemék ingyen szabadúltak? Hej! drága volt az ő váltságuk, én csak azt mondom. Ne adja az Isten, hogy a te embered olyan áron szabadúljon.

Az asszony nem értette a bátyura okoskodását.

– Megyek, bátyám uram! Hírt hozok tőlük. Lelketlenség, hogy felém se néztek, holott én esztendőn át vesződtem a gyermekeikkel. Egy török, egy árianus nem volna ilyen szívtelen.

A bátyura útját állotta az asszonynak.

– Hova mennél ebben a nagy hóban, jámbor. Azt hiszed, nem érték volna fel ököllel, ha mernének idejönni. De nem mernek ám. Félnek azok még az utczára is kilépni. Talán attól félnek, hogy az ég rájuk szakad. Semmi közöd velük…

Azután gondolkodott egy kissé, kimondja-e a nagy szót, a mit mondani akar? Megkeményítette magát s inkább bömbölve, mint emberi hangon szólt:

– Megtagadták a hitüket. Nohát!

Aztán zokogva ismételte: – Megtagadták!

– Hitüket megtagadták! – ismétlé Ilona is szelíden. – És ragaszkodtak e jelenvaló világhoz. Szegény öreg emberek! ki tudja, micsoda szenvedéseken mentek keresztül, hogy ennyire jutottak. Inkább sajnáljuk őket, mintsem kárhoztassuk. Jobban fáj az nekik, mint nekünk. Mi ne itéljünk. Olyan kőben ők is eleshettek, a minőben Péter apostol. De – tevé utána izgatottan – szívüket mégsem kellett volna megtagadniok!

– Azt is megtagadták, ha mondom, – dördűlt fel a bátyura, míg marczona arczán két-három ágra folyt a köny. – Azt is megtagadták s azt az egyet az Isten, annak az egynek, ne engedje el soha!

– Mit?

– Az egyiket megtette az uraság szabadosnak. Jól járt, nem robotol, míg él. A másikat megtette bírónak, már a háza előtt áll a kaloda. Viselje egészséggel. A harmadik… A harmadikat verje meg az igazságos Isten!

– Uram! ne hallgasd meg ezt a szót! – sikoltott az asszony ijedten. – Ne átkozódjék kegyelmed, mert az átkozóra hull vissza.

– Hadd hulljon! – harsogott az öreg durva daczczal. – Hadd legyek megverve és mint egy bélpoklos; magam is azt akarom, ha még az ilyen ember is boldogul élhet. Csak azért is átkozódom. Verje meg az Isten! Verje meg! Verje meg! Verje meg! Hétszer verje meg addig, míg más embert egyszer megáld. A százkilenczedik zsoltár minden átkával verje meg!

Az öreg szája tajtékzott. Ilona réműlten ragadta ölébe kisdedét s eltakarta kezével, fejével, mintha attól félne, hogy az átok mindjárt visszahúll és ezeket éri. Nyugtalan félénkséggel csodálkozva nézte a rettenetes öreget, a ki úgy állt ott, mint egy kiszáradt fa, mely fekete ágaival kapkodni látszik a villámok felé.

– Lehúzta az özvegyről a ruhát, az árva feje felűl a fedelet. Ki sem merem mondani, mert tudom, hogy mindjárt meghasad a szíved.

Ilona a két kisded fejét letakarta a kötőjével. Most már beszélhet. Védve vannak az átok ellen.

– Csak mondja bízvást bátyám uram. Ha a kegyelmed átkaira meg nem hasadt, ne féltse semmitől.

– Bánsz is te valamit, csak a két porontyod maradjon! – szólt bosszúsan az öreg, aztán újra felharsant. – Nohát elveszik a telkedet és annak a kopasz képmutatónak adják pribéksége díjába! Verje meg az Isten!

– Dehogy verje bátyám uram! – felelt könnyűlten az asszony, mikor megértette, hogy ennyi az egész. – A nélkül is elég baja lesz vele. Hiszen csak tömlöczöt változtatott az Isten-adta! most már két telektől kell neki robotolni: az száznyolcz nap. Innepelni sem ér rá! Elég büntetés ez neki. Mintha élete egyharmadát tömlöczben töltené. Azért mi sem esünk ám kétségbe. Ad az Isten munkát is, kenyeret is. Hány zsellér van, a ki tiszteségesebben él, mint a telkes gazda! Csak a házunk, kertünk legyen meg.

Míg így vígasztalgatta az öreget, elkezdett könyezni. Eszébe jutott a mező, a rét, melyen aratott, gyűjtött. A szántóföld, hova ebédet hordott. A kukoriczaföld, a kenderföld, melyet ő kapált, tört, puhított két kezével. Jó karban tartották, most ez a jó föld idegenre száll. Míg az ajka vigasztalt, a lelke sírt.

– Azt mondom asszony, hogy te most engem ámítasz. Látom a szemedből, hogy fáj. Nem is volnál jóravaló asszony, ha nem fájna. Hanem azért ne búsulj! Majd fordítunk valahogy a dolgodon. De az a kopasz haramia nem ül ebbe a vagyonba. Hát csak ezt jöttem mondani. Holnap kijönnek az urak, majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.

Az öreg elkullogott. Ilona magára öltötte legmelegebb ruháit és ment – nem a három kiszabadúlt emberhez, kik férjének fogolytársai voltak, hanem végig a kerten, ki a mezőre. A mezőt, a gyepűt, a gyalogútat, a dűlőútat, az árkokat magas hó borította mind. Ő ment nyíl-irányban s felkereste földjeit. Ráismert mindegyikre, sorban megsiratta mindegyiket. Egyiknek a végén kökénybokor volt. Úgy fájt a szívének, hogy rá nem borúlhat, hiszen az is adott neki árnyékot. Rajta volt még az idei kökény puhára aszva. Leszedte mind, ne legyen az idegené. Haza vitte kis fiának.

*

Másnap megjelentek az urak. Csöngős szánakon jöttek. A szán oldaláról kétfelől kevélyen fityegett le a farkasbunda ujja, érezvén, hogy most nem holmi sáros kerékkel, hanem magasabb származású hóval van dolga. A szánka előtt lovas paraszt kémlelte a fuvatagokat és gödröket.

Minden nyaktörés nélkül végigcsúsztak az útczán egész addig, a hol a kaloda, a becsületérzés ezen emelőgépe gyakorolta czivilizáló tekintélyét. Imé, az erkölcsi erők is csak gépek által fokozhatók: hát hogyne volna szín-arany igazsága a materializmusnak.

A volt bíró már ekkor összegyűjtötte a közrendet s fiskus úrnak nem volt egyéb tenni valója, mint a tornáczban a legelőnyösebb helyzetben állítani föl kurta termetét s a legkedvezőbb világításba zöld bekecsének ezüst gombjait.

Az emberek levett kalappal rettegték az orákulum megszólamlását.

A fiskus úr beszélt nekik a jobbágyi hűség és engedelmesség hasznairól. Imé Hárány András, Kárány János és Sárány Mihály (mind a három jelen volt és lesütötte szemét), kik mint szánni való eretnekek jutottak tömlöczbe, nagy testi áldásokkal elhalmozottan tértek vissza. Megmentették lelküket, mert megtértek az anyaszentegyház kebelébe. De ez még mind semmi. Mert ezek fölött még Hárány András bíróvá, Kárány János pedig szabadossá tétetik, hát mindenki engedelmeskedjék nekik. Ne szégyeld magadat Jancsi! Te pedig Andris jól megmarkold a bírópálczát! Sárány Miskára még más jutalom is vár. Hívjátok elő Patak Istóknét…

– Az uradalom értesült róla, hogy az öreg Patak Istók feleségestől együtt meghalt; fia tömlöczben: így hát gazdátlan maradt a telek. Már is huszonnégy nap robot tartozása van. Az uradalom nem szenvedheti a kárt, azért a telek a tied lesz Mihály! Te szolgálsz érte. Értetted-e menyecske? – szólt az érkező asszonyhoz.

– Igenis értettem, nemzetes uram! – suttogta az asszony reszketve.

– Nagy jó uram, – furakodék elő a bátyura egész alázattal, – instáljuk kegyelmedet falustól, ne tegyenek annak a szegény embernek annyi kárt. Ez a szegény asszony akár koldulni menjen két gyermekével. Mi mindnyájan kezességet vállalunk érte, leszolgáljuk robotját. Csak addig ne bolygassák szegényt, míg a férje haza szabadúl.

– Kend vén zsivány! ki fogadta kendet prókátornak? Jobb lesz, ha eltisztúlsz innen vén haramia! A Patak Istók házában egész éven át iskola, zsinagóga! kend a vezetője, ezzel a féleszű bognárczímerrel. Ha ezer robotot igértek sem lesz belőle semmi. A ház is Sárány Miskáé lesz becsáron. Százötven forinttal meg van fizetve becsületesen. Egyébiránt ki ád többet érte? Senki. Tied a ház Miska. Egy hét alatt kifizeted; ha nincs pénzed, ád az uradalom. Úgyis csak oda megy vissza, mert nem adjuk ám az asszonynak. De hogy sem! Czifrálkodásra? Értetted-e menyecske?

– Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az ő szent neve! – felelt az asszony inkább magának, mint a kérdésre.

– No azért mondom. Az a pénz kamatozni fog a gyermekeidnek. Az árvák vagyona szent. Ahoz senkinek sem szabad nyúlni; – tevé hozzá elérzékenyűlten. Az Isten is megveri, a ki az árváéból csak egy fillért is elvenne. (Verje is meg! dörmögött a bátyura.) Elhallgatsz, vén tulok! Nem fiaim! az árvák vagyona épségben megmarad; ha felnőnek, visszakapják kamatostól.

– Hát addig miből élnek? – kérdi a bátyura.

– A kend kurta esze szerint meghalnak éhen. Szeretnéd úgy-e vén ripők, hogy lenne mivel vádolni az uraságodat. Hán! de az uradalomnak is van ám esze, meg lelke is. Az árvákat az uraság fogja táplálni, ruházni, taníttatni, neveltetni. Úgy fordúl, hogy urat nevel belőlük, hogy az anyjuk kézcsókra jár hozzájuk valamikor. Bíró gazda! ennek az asszonynak a gyerekeit holnap behozod a városba.

Ilona most látta csak a kést, mely szíve közepének van irányozva.

– A kis fiaimat akarják tőlem elvenni! – szólt szelíd, alázatos panaszszal, mely a szíveket facsargatta meg, azután odaroskadt a fiskus lábaihoz, ott vonaglott mint egy féreg, mely az elgázolástól meg nem mentheti hitvány életét. Vagy mint egy angyal, kit a sátán földhöz vágott és megkötözött.

– Kegyelmes uram! ne vegyék el tőlem a kis fiaimat!

Két könycsepp is jött segítségére, azután több is. Az is oda hullott mind a fiskus lábaihoz. Segítettek könyörögni.

– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.

A fiskus kegyesen megsimogatta az asszony arczát.

– Eredj bolondos asszony, még engem is megríkatsz. Hát hiszen nem eszik meg a fiaidat! Megcsókolod te még ezt a kezet, a mért elvette őket. Jóval fizetek a gonoszért. Lásd! a te férjed erővel vette el én tőlem a kulcsot, pedig az épen úgy az uraságé, mint azok a gyermekek a tieid. Mi mégsem használtunk erőszakot. Azt sem kérdjük, hol a kulcs. Majd behozza a kinek tetszik. De bíz az míg kezünkben nem lesz, addig a te Istókod a vármegye kenyerét eszi. Ha behoznátok a kulcsot, férjed kiszabadúlna, házát is visszakapná. Az uradalom is megszabadúlna egy tehertől, mert nem kellene gyermekeidről gondoskodnia. De így kéntelen vele. Jóravaló uraság gondját viseli a jobbágyai árváinak. Bíró! megértetted-e jól? Holnap behozod a gyerekeket. Viszed egyenesen a szürke barátokhoz.

Ott hagyta az asszonyt; a tömegen keresztül szánkájához hatolt, fellépett s elhajtatott.

Ilona kétségbeesett jajgatással futott a szánka után végig a falun: «Ne vegyék el a kis fiaimat!» Elesett egy zökkenőben, felkelt; megint elcsúszott egy sikamlós lejtőn, megint felkelt; de szemeit le nem vette a szánról, mely perczenként nagyobb távolságban előzte. A falu végén a kocsiút keletnek felkanyarodik, szögletet képezve, melynek két végét nyáron át gyalogút köti össze. Ilona ösztönszerűleg a gyalogútra tartott, melyet most felismerhetlenül elborított a hó, az árokkal együtt, melyen keresztül vitt az ösvény. Egy lépéssel övig sülyedt a csalárd árokban, s mire az árok hátjára hatolt, már akkor a szomszéd falu utczájában eltünt a fiskus szánkája. Még akkor is könyörgött neki összetett kezekkel.

– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.

Most egyszerre elhallgatott. Azok jutottak eszébe, kikért szívét hasogatta a bánat. Hátha már el is vitték. Őrizetlen hagyta őket: hátha azóta a bíró elvitte! Az ijedség elvette szavát. Visszafordúlt s néma kétségbeeséssel szaladt haza. Most már nem nézett sehova, csak egyenesen maga elé, hogy el ne essék. Minden elesés egy örökélet rá nézve. Nem hallott, nem látott semmit, csak az útat, az úton a két mély szánkanyomot…

E közben mintha nevén szólította volna valaki.

– Ilona, Ilona!

Feltekintett. A bíró háza előtt volt. A kalodán akadt meg szeme, mely mögűl ujra az előbbi kiáltás hangzott durva nyögéssel.

Ilona odafutott. A bátyura volt. Hajadon fővel ült, inkább feküdt a havon, jól rosszúl betakarva öreg szűrével. Két lába a kalodában.

– Véged van asszony. Nekem is végem lesz, mihelyt innen kiszabadulok. Megölöm ezt az istentagadót. El akarta vinni a gyermekeidet. El is vitte, ott ordítanak a házában, hiszen hallhatod. Ne könyörögj neki, úgy is hiába! Mikor elszaladtál az után az istenostora után, én elmentem a gyermekeidért, hogy majd magunkhoz viszem. Ez az ember utánam jött, a kisajtóban találkoztunk. Mind a két porontyod a szűröm alatt volt. Az ártatlanok úgy hallgattak, mint a macskakölykek, mikor az anyjuk viszi. Még erővel akarta tőlem elvenni! Letettem a gyerekeket a hóra, megfogtam a kutyának a nyakravalyóját, letepertem a hóba s megtérdeltem. Csak azt bánom, hogy meg nem fojtottam. De ha innen kiszabadulok, jaj lesz neki is, nekem is.

Ilona az öreg szavait értette is, nem is. Az utolsó szavakat már nem hallotta. Befutott a bíró udvarára; a konyhaajtóban egy perczre megállapodott. Úgy is hiába! – gondolá és visszafordúlt, a nélkül, hogy kis fiait meglátta volna. Futott egyenesen haza, felnyitotta a szekrényét, annak fenekéről előkeresett egy ruhacsomagot, azt kibontotta s kivette belőle a templomkulcsot, mely egy év óta rejlett pólái között.

«Isten azt is megbocsátja – suttogta magában. Isten azt is megbocsátja! azt mondta nekem az én jó lelkiatyám. Nem is hiszem, hogy meg ne bocsátaná. Miért kívánna én tőlem nagyobb áldozatot, mint mástól? Egy szegény árva asszonytól, a kinek nincs már senkije, semmije. Sem hajléka, sem férje, sem két kis fia. Két szép kis fia sincs. Édes jó atyám! édes jó Istenem! mutass nekem nem hajlékot, a hol megpihenjek: mutass útat a hatalmasok szívéhez!»

Megeredt ismét azon az úton, melyen ezelőtt félórával futott sikertelenül a fiskus után.

Egy pillanatig tétovázott, ha a szán-nyomot kövesse-e, vagy átvágjon a gyalogút irányában. Ő csak távolságot látott, nem akadályokat. Azt hitte, egyenes irányban menve nyerni fog, ha csak néhány perczet is. Keresztül vágott a szántóföldeken, nehéz, fárasztó léptekkel, zihálva törtetett a nyomástalan havon. Végre tikkadtan kijutott a kocsiútra. Ott leült a határdombon; piros csizmájából kirázta a havat s újra felhúzta. Egy pillantást vetett még a falura, hol kis fiai vannak, meg a szegény bátyura; aztán sietve haladt a székváros felé, folyvást mondogatva magában: – Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja!

A székváros jó hat mértföldnyi távolságra van. Útközben elesteledett, de eszébe sem jutott szállást keresni éjtszakára pihenőre. Ment mindaddig, míg egy falu végén az utolsó háznál összerogyott. Jó emberek ölbe fogták, melegre vitték s nem bocsátották ki a kegyetlen hideg éjtszakára. Végre elaludt. Álmában is ezt suttogta: – Isten azt is megbocsátja. – A kik hallották, nem győzték találgatni, micsoda nagy vétke lehet a szegény teremtésnek. Mindegy, akármi, csak hadd nyugodjék szegény.

Másnap újra útra kelt. Lábai fájtak a tegnapi hosszas gyaloglásban. Semmi sem oly fárasztó, mint nagy hóban út nélkül törtetni.

Nagy erdőkön vitt keresztül útja. Hallotta a lankákból a fenevadak üvöltését, de nem félt tőlök. Hogyan bántaná a farkas az olyan asszonyt, a ki fiaiért megy könyörögni.

Ha az út nehezűlt, ha lábai fáradni kezdettek, volt egy jó segítsége. A köny. Mikor ez megeredt, feledtette minden fáradtságát.

Mikor megpillantotta a székváros hatalmas tornyait, a mint a város fölött ülő lomha köd közűl kisugárodtak, megdöbbent, s a keblébe rejtett kulcshoz kapott. Nem árulás-e, a mit el akar követni? Nem a mások kincsén akarja-e megmenteni a magáét? Nem jobb lenne-e visszafordulni és Istenre bízni dolgát?

Akkor ismét eszébe jutott a pap szava.

– Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja! – Suttogta magában és kettőzött erővel sietett a tornyok felé, melyek mint megannyi fenyegető ujjak emelkedtek ellene.

Ide ne jöjj! Eredj vissza!

– Mit beszéltek ti nekem a ti kőujjaitokkal! Isten nem tornyok által küldi izenetét az embereknek. A kő nem mond sem jót sem rosszat. Isten szolgájára hallgatok, a ki azt mondotta: Isten azt is megbocsátja…

– Nem is kell nekem egyéb, csak hogy megbocsássa. Csak az az egy, hogy megbocsássa. Azt nem mondhatja: «Jó és hív szolgám!» Nem is várom. Nem illet ilyen nyomorult férget az a nagy boldogság. Nem is kívánom. Oda adom a kis fiaim váltságául. Csak megbocsássa.

A város végén egy emelkedett domb, a dombon egy kőkereszt. Szobrász keze műve és nem kőfaragóé. Az a nyugalom, mely az Isten szentjének arczán ül, nem a kő nyugalma, hanem az örökkévaló életé.

A nemes fő szeliden hanyatlik alá, nem az elhagyattatás fájdalmát, hanem azt a boldogságot fejezve ki, mely lelkét az atya kezeibe ajánlja. Semmi pleonasmus az egész alakon, mely a képzelet erőszakolására volna számítva; rikító vércseppek, otromba szögek és a szenvedés egyéb kiáltó jegyei mellőzve vannak mind. Még az ismeretes négy betű is hiányzik a kereszt ormán. A művész kevély volt. Felirat nélkül is meg kell ismerni az ő művén a názáreti Jézust; azt pedig, a ki megfeszíttetett.

A kereszt alján a szent anya áll összetett kisded kezekkel. Tiszta arczán az a mondhatatlan fájdalom, mely szívében érzi az éles, az általverő tőrt.

Ilona távolról észrevette a feszületet, oda sietett és tövéhez borúlva, zokogva ölelte át.

– Oh te Istennek báránya! Én uram! én idvezítőm! felvettem keresztemet, követtelek. Itt van, igen nehéz. Vigyem-e tovább? Letehetem-e? Igen elfáradtam! Mondj egy vígasztaló szót! Megbocsátod-e, ha elmaradok tőled? Nézd nincs semmi erőm; semmim sincs, csak ez a nehéz kereszt. Megbocsátod-e ha leteszem…?